Rövíden a Kuruc kor költészetéröl.
A vitézi költészet Zrínyi fellépésével egy idôben új virágzásnak indult, s a törökellenes gyűlölet mellett késôbb egyre inkább hangot kapott benne a Habsburg-terjeszkedés elleni tiltakozás is. A 17. század 70-es éveitôl a 18. század közepéig tartó korszak történelmi-társadalmi eseményeit végigkísérte egy meglehetôsen bô áradású, fôként névtelen szerzôktôl származó, kéziratos énekeskönyvekben terjedô és fennmaradó, rendkívül változatos műfajokat létrehozó költészet. Néhány alkotása folklorizálódott, és népköltészeti termékként jegyezték fel. A névtelen szerzôk többsége valószínűleg deákos műveltségű ember lehetett: iskolamester, protestáns prédikátor, diák. Tulajdonképpen vándorló költészet volt ez: szövegei módosultak, sokszor torzultak is a szájról szájra, kódexbôl kódexbe vándorlás során, s ezt fôleg a versek kompozíciós rendje sínylette meg.
A Wesselényi-féle összeesküvéssel, az elsô kuruc támadásokkal és Thököly szabadságharcával kapcsolatban megjelentek a Habsburg-elnyomók ellen nyíltan agitáló, németellenes kuruc költemények. Mivel a Habsburgok kíméletlenül üldözték a protestánsokat, a kuruc mozgalomnak és költészetnek kezdetben protestáns felekezeti jellege volt. A versek jelentékeny részét protestáns papok írták, de ezekben a vallásos színezetű alkotásokban is kifejezôdött a Bécs elleni harcos állásfoglalás.
A török kiűzéséig (1699-ig) állandóan születtek újabb törökellenes vitézi énekek, késôbb azonban ezek összeolvadtak a kuruc költészettel, mint ahogy a volt végvári katonák is többnyire kurucokká lettek. A kuruc vitézi költészet a Rákóczi-szabadságharc éveiben bontakozott ki a leggazdagabban. Két ága van e kor költôi termésének: az egyikben a gyôzelem és reménység hangja zeng, a másikban a vereség és a kiábrándulás fájdalma szólal meg.
A kezdeti kuruc lelkesedés teremtette meg a vitézek táncdalait. Ilyen a Csínom Palkó, mely a kuruc katonaélet képeinek laza sorozata. Ebbôl az énekbôl a vidám bizakodás, a gyôzelmi reménykedés s az ellenséget megvetô hetyke fölény árad. Az elsô négy versszak a táncba szólítás után az indulóban levô vitézek serkentése, majd tíz strófán keresztül a "darulábu, szarkaorru nyomorult németség" csúfolása következik (5-14.). Ez után a kurucok harci dicsôségének emléke szólal meg (15-21.), késôbb egy kuruc lovasroham képei elevenednek meg (22-25.). A 26. strófától a 34. versszakig a lovas és gyalogos vitézek dicséretérôl szól az ének, most már a horvát katonákkal is szembeállítva a kurucokat. Az utolsó szakaszok a labancokhoz húzó parasztok ellen izgatják a katonákat.
A szabadságharc bukásával a kuruc költészet nem szűnt meg, csak a vitézi líra hallgatott el. A kései kuruc költészet jellegzetes műfajai a bujdosóénekek és az ún. Rákóczi-kesergôk. Ez utóbbiak közé tartozik a Rákóczi-nóta. Valószínűleg a 18. század 30-as éveiben keletkezhetett, amikor a szabadságharc már múlttá vált. Erre utal a "magyarok híres vezéri" közt Ocskai László említése is, akit pedig annak idején éppen árulásáért végeztek ki, emlékét azonban már megtisztította az eltelt két-három évtized. Az ismeretlen szerzô a német katonai megszállás alatt sínylôdô magyar nép panaszát jajgatja el. A nemzet kifosztottságát, pusztulását mutatja be ritka költôi erôvel, a szenvedéseket sorolja fel, és a reménytelen jelennel szemben a szabadságharc dicsôséges emlékét idézi. Az utolsó versszak - késôbb keletkezhetett - imádság formájában kér segítséget a mennybéli Śrtól, hogy mentse meg a magyarságot a csúf, rút ellenségtôl. A költemény jajongó siralomjellegét nagymértékben fokozza a 15 soros strófákban tizenkétszer felcsendülô azonos rím monotóniája s a "jaj" indulatszó négy versszak kezdetén.
A Rákóczi-nóta jelentôsen hozzájárult a Habsburg-ellenes hangulat ébrentartásához, s a 18. század folyamán az elnyomott magyarság titkos himnuszává lett. A kuruc versek közül ez jelent meg elôször nyomtatásban: Erdélyi János adta ki 1849-ben.
Az őszi harmat után... kezdetű bujdosóének különbözô versek összeolvadásából keletkezett, s számos változatban, szembetűnô szövegromlással maradt ránk. Semmiféle olyan utalás nincs benne, mely kuruc versnek minôsítené, s homályban marad a bujdosás oka is. Éppen ez az idôtlensége, meghatározatlansága tette alkalmassá, hogy akár a hazafias, akár a szerelmi bánat s az örök búcsúzás kifejezôje legyen több nemzedék számára is. Valószínűleg a 17. század derekán készült, s adataink vannak arra, hogy Rákóczi kurucai is énekelték. A vers gazdag részletszépségekben. Különösen megragadó az intonáció: az idô kérlelhetetlen múlását az évszakok változásával érzékelteti, s a visszatartó kedves emlékek elfakulását, a távozni készülô lírai én borongós hangulatát a tél mindent beborító havával állítja párhuzamba.
Mikes Kelemen
Mikes Kelemen (1690-1761) régi irodalmunknak - Pázmány Péter mellett - egyik legkiválóbb prózaírója. A 18. század talán legjobb alkotását, a Törökországi levelek című emlékiratát nem Magyarországon, hanem emigrációban, bujdosása idején a törökországi Rodostóban írta.
1690-ben született az erdélyi Zágonban református köznemesi családból. Atyját korán elvesztette: Mikes Pált, a Thökölyhez hű nemest 1691-ben a császáriak elfogták és halálra kínozták. Édesanyja újra férjhez ment, és fiával együtt katolikus hitre tért.
A kolozsvári jezsuita kollégiumban tanult. 17 éves korától kezdve mint belsô inas, majd mint kamarás önzetlen hűséggel szolgálta II. Rákóczi Ferenc fejedelmet. A kuruc szabadságharc elbukása után követte ôt a száműzetésbe is: vele volt Lengyelországban, Franciaországban, végül 1717 ôszétôl a törökországi Gallipoliban, majd Rodostóban.
Túlélte bujdosó társait. Soha nem térhetett vissza hazájába. 1741-ben ugyan kegyelemért fordult Mária Teréziához, de a királynô elutasította kérését. Rodostóban halt meg 1761-ben pestisben.
Törökországi levelek
Mikes leveleinek eredeti "címe": "Constantinapolyban Groff P... E... írott leveli M... K..." Mikor a század végén, 1794-ben ezeket a leveleket Kulcsár István író, lapszerkesztô nyomtatásban megjelentette Szombathelyen, ô adta Mikes művének a Törökországi levelek címet.
Egy elképzelt, Konstantinápolyban élô erdélyi hölgyhöz, az "édes néné"-hez 1717 októberétôl 1758 decemberéig összesen 207, valódi keltezéssel ellátott levelet írt, s ezekben beszámolt törökországi tapasztalatairól, legszemélyesebb élményeirôl, gondolatairól s a bujdosók sorsáról. Tehát nem valódi (misszilis), hanem csak képzelt (fiktív) levelek ezek.
A levél műfaj igen kedvelt volt a korszak francia irodalmában, s e leveleknek évtizedeken át való írogatása lehetett Mikes legfôbb idôtöltése és vigasztalója a bujdosásban. Ennek a műfajnak nincsenek merev szabályai, a tartalmat tekintve rendkívül rugalmas: korlátozás nélkül szólhat mindenrôl.
A könnyed, szellemes társalgási stílusban megírt "csevegés", az anekdotázó hajlam, a lebilincselô, egyik tárgyról a másikra térô gondolatszövés, a naplószerű vallomások megkapó ôszintesége s a jellemábrázolás természetes volta Mikes leveleskönyvét a 18. század közepének legkiválóbb művévé avatja, mely még ma is élvezetes olvasmány. Nyelvére az ízes, székelyes fordulatokban bôvelkedô erdélyi társalgási nyelv jellemzô. Kerüli az idegen szavakat, latin kifejezéseket alig-alig használ.
1758-ban kapott engedélyt a konstantinápolyi osztrák követtôl, hogy levelezhet erdélyi rokonaival. A valódi levelek megindulása abbahagyatja vele fiktív leveleinek írását. - A "levelezés" mellett hatalmas fordítói munkát is végzett: több kötetnyi könyvet fordított franciából magyarra.
37. levél
Ez a levél a bujdosók rodostói mindennapjairól, életérôl, "klastromi" rendjérôl számol be. A képzelt levelezôtársat tudósítja, de a leírt megfigyeléseket, tapasztalatokat mindig személyes érzelmek járják át, s így válnak ezek a tudósítások eleven, élményszerű leírásokká.
A tréfálkozó hangnem rögtön az elsô mondatban tetten érhetô, de e mögött a játékos ötlet mögött ott remeg a szülôföld utáni örök sóvárgás fájdalma: "...úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont."
A 37. levél a jól megkomponáltak közül való: távolról közeledik a tulajdonképpeni témához, életük egyhangúságának bemutatásához. A logikus gondolatmenetet követve kifogyhatatlan mesélôkedve minden fontos és kevésbé jellemzô dologra, tapasztalatra is kitér. Rodostó fekvésének, kies környékének bemutatása közben leírja az itteni szôlôművelés módját, beszél a gyapottermesztésrôl, felvillantja a város sajátos jellegét (nincsenek utcára nyíló ablakok), lakosainak szokásait.
"Már eleget beszéltem a városról és a földjérôl; hanem a mi házunknál lévô szokásról kell szólni és az idô töltésérôl" - ezzel a fordulattal hagyja ott a bevezetésnek szánt részeket. Kissé kelletlenül ír a szigorú napirendrôl, a "klastrombéli rendtartásról" s a ritka szórakozási lehetôségekrôl (vadászat). Társaságot, évôdô, csevegô társalgást kedvelô egyéniségének nem valami kedvezô lehetôségeket nyújtanak az itteni furcsa szokások: a helybeli asszonyokkal nem találkozhat, elszaladnak az idegenek elôl ("Nem törôdöm rajta, mert közönségesen az örmény asszonyok olyan fehérek, mint a cigánynék."); "fôrenden lévô emberek itt nincsenek", a törökök látogatása pedig igen unalmas dolog ("ők a beszélgetéshez, nyájassághoz éppen nem tudnak."); minden "mulatságuk" abban áll, hogy néha elmennek Bercsényiékhez vagy ebédre, vagy vacsorára.
Az utolsó bekezdés még egyszer összegezi a levél fontosabb témáit.: "micsoda városban telepítettenek le bennünket; annak micsodás lakosai vannak, micsoda környéke; itt micsodás szokást tartunk". Záradékul ezt kiegészíti saját napirendjének közlésével.
112. levél
A tréfálkozó, évôdô hangnemet a megrendültség áhítatos, vallásos ünnepélyessége váltja fel itt, hiszen II. Rákóczi Ferenc haláláról tudósít a "mind téntával, mind könnyhullatással" írt levél. Elôször a halál tényét közli a levélíró, s jelképes jelentôséget tulajdonít a halál napjának: "Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni." De igazán nem is a fejedelem siralomra méltó, "mert ôtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakodalomban vitte", hanem azok, akik itt nagy árvaságra jutottak. - A bujdosó fejedelem haldoklása a nagyhét napjaira esett: virágvasárnapjától nagypéntekig tartott. Mikes kiemeli roppant önfegyelmét: a házirendet ekkor is pontosan meg kellett tartani.
Rákóczi halála fokozta árvaságuk, számkivetettségük fájdalmát: magukra hagyta ôket "ezen az idegen földön". A befejezésben egybemosódik a politikai és az életbeli, evilági számkivetettség tudata: az itt maradottakban még inkább erôsödött a honvágy mind a szülôhaza, mind az égi, mennyei otthon után. Ezért "irtózatos sirás, rivás vagyon" közöttük.
A vitézi költészet Zrínyi fellépésével egy idôben új virágzásnak indult, s a törökellenes gyűlölet mellett késôbb egyre inkább hangot kapott benne a Habsburg-terjeszkedés elleni tiltakozás is. A 17. század 70-es éveitôl a 18. század közepéig tartó korszak történelmi-társadalmi eseményeit végigkísérte egy meglehetôsen bô áradású, fôként névtelen szerzôktôl származó, kéziratos énekeskönyvekben terjedô és fennmaradó, rendkívül változatos műfajokat létrehozó költészet. Néhány alkotása folklorizálódott, és népköltészeti termékként jegyezték fel. A névtelen szerzôk többsége valószínűleg deákos műveltségű ember lehetett: iskolamester, protestáns prédikátor, diák. Tulajdonképpen vándorló költészet volt ez: szövegei módosultak, sokszor torzultak is a szájról szájra, kódexbôl kódexbe vándorlás során, s ezt fôleg a versek kompozíciós rendje sínylette meg.
A Wesselényi-féle összeesküvéssel, az elsô kuruc támadásokkal és Thököly szabadságharcával kapcsolatban megjelentek a Habsburg-elnyomók ellen nyíltan agitáló, németellenes kuruc költemények. Mivel a Habsburgok kíméletlenül üldözték a protestánsokat, a kuruc mozgalomnak és költészetnek kezdetben protestáns felekezeti jellege volt. A versek jelentékeny részét protestáns papok írták, de ezekben a vallásos színezetű alkotásokban is kifejezôdött a Bécs elleni harcos állásfoglalás.
A török kiűzéséig (1699-ig) állandóan születtek újabb törökellenes vitézi énekek, késôbb azonban ezek összeolvadtak a kuruc költészettel, mint ahogy a volt végvári katonák is többnyire kurucokká lettek. A kuruc vitézi költészet a Rákóczi-szabadságharc éveiben bontakozott ki a leggazdagabban. Két ága van e kor költôi termésének: az egyikben a gyôzelem és reménység hangja zeng, a másikban a vereség és a kiábrándulás fájdalma szólal meg.
A kezdeti kuruc lelkesedés teremtette meg a vitézek táncdalait. Ilyen a Csínom Palkó, mely a kuruc katonaélet képeinek laza sorozata. Ebbôl az énekbôl a vidám bizakodás, a gyôzelmi reménykedés s az ellenséget megvetô hetyke fölény árad. Az elsô négy versszak a táncba szólítás után az indulóban levô vitézek serkentése, majd tíz strófán keresztül a "darulábu, szarkaorru nyomorult németség" csúfolása következik (5-14.). Ez után a kurucok harci dicsôségének emléke szólal meg (15-21.), késôbb egy kuruc lovasroham képei elevenednek meg (22-25.). A 26. strófától a 34. versszakig a lovas és gyalogos vitézek dicséretérôl szól az ének, most már a horvát katonákkal is szembeállítva a kurucokat. Az utolsó szakaszok a labancokhoz húzó parasztok ellen izgatják a katonákat.
A szabadságharc bukásával a kuruc költészet nem szűnt meg, csak a vitézi líra hallgatott el. A kései kuruc költészet jellegzetes műfajai a bujdosóénekek és az ún. Rákóczi-kesergôk. Ez utóbbiak közé tartozik a Rákóczi-nóta. Valószínűleg a 18. század 30-as éveiben keletkezhetett, amikor a szabadságharc már múlttá vált. Erre utal a "magyarok híres vezéri" közt Ocskai László említése is, akit pedig annak idején éppen árulásáért végeztek ki, emlékét azonban már megtisztította az eltelt két-három évtized. Az ismeretlen szerzô a német katonai megszállás alatt sínylôdô magyar nép panaszát jajgatja el. A nemzet kifosztottságát, pusztulását mutatja be ritka költôi erôvel, a szenvedéseket sorolja fel, és a reménytelen jelennel szemben a szabadságharc dicsôséges emlékét idézi. Az utolsó versszak - késôbb keletkezhetett - imádság formájában kér segítséget a mennybéli Śrtól, hogy mentse meg a magyarságot a csúf, rút ellenségtôl. A költemény jajongó siralomjellegét nagymértékben fokozza a 15 soros strófákban tizenkétszer felcsendülô azonos rím monotóniája s a "jaj" indulatszó négy versszak kezdetén.
A Rákóczi-nóta jelentôsen hozzájárult a Habsburg-ellenes hangulat ébrentartásához, s a 18. század folyamán az elnyomott magyarság titkos himnuszává lett. A kuruc versek közül ez jelent meg elôször nyomtatásban: Erdélyi János adta ki 1849-ben.
Az őszi harmat után... kezdetű bujdosóének különbözô versek összeolvadásából keletkezett, s számos változatban, szembetűnô szövegromlással maradt ránk. Semmiféle olyan utalás nincs benne, mely kuruc versnek minôsítené, s homályban marad a bujdosás oka is. Éppen ez az idôtlensége, meghatározatlansága tette alkalmassá, hogy akár a hazafias, akár a szerelmi bánat s az örök búcsúzás kifejezôje legyen több nemzedék számára is. Valószínűleg a 17. század derekán készült, s adataink vannak arra, hogy Rákóczi kurucai is énekelték. A vers gazdag részletszépségekben. Különösen megragadó az intonáció: az idô kérlelhetetlen múlását az évszakok változásával érzékelteti, s a visszatartó kedves emlékek elfakulását, a távozni készülô lírai én borongós hangulatát a tél mindent beborító havával állítja párhuzamba.
Mikes Kelemen
Mikes Kelemen (1690-1761) régi irodalmunknak - Pázmány Péter mellett - egyik legkiválóbb prózaírója. A 18. század talán legjobb alkotását, a Törökországi levelek című emlékiratát nem Magyarországon, hanem emigrációban, bujdosása idején a törökországi Rodostóban írta.
1690-ben született az erdélyi Zágonban református köznemesi családból. Atyját korán elvesztette: Mikes Pált, a Thökölyhez hű nemest 1691-ben a császáriak elfogták és halálra kínozták. Édesanyja újra férjhez ment, és fiával együtt katolikus hitre tért.
A kolozsvári jezsuita kollégiumban tanult. 17 éves korától kezdve mint belsô inas, majd mint kamarás önzetlen hűséggel szolgálta II. Rákóczi Ferenc fejedelmet. A kuruc szabadságharc elbukása után követte ôt a száműzetésbe is: vele volt Lengyelországban, Franciaországban, végül 1717 ôszétôl a törökországi Gallipoliban, majd Rodostóban.
Túlélte bujdosó társait. Soha nem térhetett vissza hazájába. 1741-ben ugyan kegyelemért fordult Mária Teréziához, de a királynô elutasította kérését. Rodostóban halt meg 1761-ben pestisben.
Törökországi levelek
Mikes leveleinek eredeti "címe": "Constantinapolyban Groff P... E... írott leveli M... K..." Mikor a század végén, 1794-ben ezeket a leveleket Kulcsár István író, lapszerkesztô nyomtatásban megjelentette Szombathelyen, ô adta Mikes művének a Törökországi levelek címet.
Egy elképzelt, Konstantinápolyban élô erdélyi hölgyhöz, az "édes néné"-hez 1717 októberétôl 1758 decemberéig összesen 207, valódi keltezéssel ellátott levelet írt, s ezekben beszámolt törökországi tapasztalatairól, legszemélyesebb élményeirôl, gondolatairól s a bujdosók sorsáról. Tehát nem valódi (misszilis), hanem csak képzelt (fiktív) levelek ezek.
A levél műfaj igen kedvelt volt a korszak francia irodalmában, s e leveleknek évtizedeken át való írogatása lehetett Mikes legfôbb idôtöltése és vigasztalója a bujdosásban. Ennek a műfajnak nincsenek merev szabályai, a tartalmat tekintve rendkívül rugalmas: korlátozás nélkül szólhat mindenrôl.
A könnyed, szellemes társalgási stílusban megírt "csevegés", az anekdotázó hajlam, a lebilincselô, egyik tárgyról a másikra térô gondolatszövés, a naplószerű vallomások megkapó ôszintesége s a jellemábrázolás természetes volta Mikes leveleskönyvét a 18. század közepének legkiválóbb művévé avatja, mely még ma is élvezetes olvasmány. Nyelvére az ízes, székelyes fordulatokban bôvelkedô erdélyi társalgási nyelv jellemzô. Kerüli az idegen szavakat, latin kifejezéseket alig-alig használ.
1758-ban kapott engedélyt a konstantinápolyi osztrák követtôl, hogy levelezhet erdélyi rokonaival. A valódi levelek megindulása abbahagyatja vele fiktív leveleinek írását. - A "levelezés" mellett hatalmas fordítói munkát is végzett: több kötetnyi könyvet fordított franciából magyarra.
37. levél
Ez a levél a bujdosók rodostói mindennapjairól, életérôl, "klastromi" rendjérôl számol be. A képzelt levelezôtársat tudósítja, de a leírt megfigyeléseket, tapasztalatokat mindig személyes érzelmek járják át, s így válnak ezek a tudósítások eleven, élményszerű leírásokká.
A tréfálkozó hangnem rögtön az elsô mondatban tetten érhetô, de e mögött a játékos ötlet mögött ott remeg a szülôföld utáni örök sóvárgás fájdalma: "...úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont."
A 37. levél a jól megkomponáltak közül való: távolról közeledik a tulajdonképpeni témához, életük egyhangúságának bemutatásához. A logikus gondolatmenetet követve kifogyhatatlan mesélôkedve minden fontos és kevésbé jellemzô dologra, tapasztalatra is kitér. Rodostó fekvésének, kies környékének bemutatása közben leírja az itteni szôlôművelés módját, beszél a gyapottermesztésrôl, felvillantja a város sajátos jellegét (nincsenek utcára nyíló ablakok), lakosainak szokásait.
"Már eleget beszéltem a városról és a földjérôl; hanem a mi házunknál lévô szokásról kell szólni és az idô töltésérôl" - ezzel a fordulattal hagyja ott a bevezetésnek szánt részeket. Kissé kelletlenül ír a szigorú napirendrôl, a "klastrombéli rendtartásról" s a ritka szórakozási lehetôségekrôl (vadászat). Társaságot, évôdô, csevegô társalgást kedvelô egyéniségének nem valami kedvezô lehetôségeket nyújtanak az itteni furcsa szokások: a helybeli asszonyokkal nem találkozhat, elszaladnak az idegenek elôl ("Nem törôdöm rajta, mert közönségesen az örmény asszonyok olyan fehérek, mint a cigánynék."); "fôrenden lévô emberek itt nincsenek", a törökök látogatása pedig igen unalmas dolog ("ők a beszélgetéshez, nyájassághoz éppen nem tudnak."); minden "mulatságuk" abban áll, hogy néha elmennek Bercsényiékhez vagy ebédre, vagy vacsorára.
Az utolsó bekezdés még egyszer összegezi a levél fontosabb témáit.: "micsoda városban telepítettenek le bennünket; annak micsodás lakosai vannak, micsoda környéke; itt micsodás szokást tartunk". Záradékul ezt kiegészíti saját napirendjének közlésével.
112. levél
A tréfálkozó, évôdô hangnemet a megrendültség áhítatos, vallásos ünnepélyessége váltja fel itt, hiszen II. Rákóczi Ferenc haláláról tudósít a "mind téntával, mind könnyhullatással" írt levél. Elôször a halál tényét közli a levélíró, s jelképes jelentôséget tulajdonít a halál napjának: "Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni." De igazán nem is a fejedelem siralomra méltó, "mert ôtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakodalomban vitte", hanem azok, akik itt nagy árvaságra jutottak. - A bujdosó fejedelem haldoklása a nagyhét napjaira esett: virágvasárnapjától nagypéntekig tartott. Mikes kiemeli roppant önfegyelmét: a házirendet ekkor is pontosan meg kellett tartani.
Rákóczi halála fokozta árvaságuk, számkivetettségük fájdalmát: magukra hagyta ôket "ezen az idegen földön". A befejezésben egybemosódik a politikai és az életbeli, evilági számkivetettség tudata: az itt maradottakban még inkább erôsödött a honvágy mind a szülôhaza, mind az égi, mennyei otthon után. Ezért "irtózatos sirás, rivás vagyon" közöttük.
Megjegyzés küldése