Mészöy Miklós (1921-) az a törekvés vezeti, hogy a magyar elbeszélés határait minél jobban kitágítsa. Az írói szereptôl elválaszthatatlannak tartja a bölcseleti igényt is. Az emberi magatartás, gondolkodás és érzés jellemzôit a "közérzet"-ben látja megragadhatónak. Novelláiban általában nem sok történik, az atmoszféra fontosabb bennük, mint a hagyományos értelemben vett cselekmény.
Az 50-es évek második és a 60-as évek elsô felében különösen a világ és az ember konfliktusa, a társadalomban érvényesülô erôszak, az emberi személyiség kibontakozásának lehetôsége foglalkoztatja az írót.
A Magasiskola c. hosszabb elbeszélés (1956) egy solymásztelep életérôl szól, de a célszerűen berendezett üzem alkalmas arra, hogy benne az emberi cselekvés, sôt létezés néhány alapvonása megfigyelhetô és vizsgálható legyen. A pusztai sólyomtelep jeleneteiben egy elidegenedett és emberi természetét vesztett, az ember ellen forduló hatalmi mechanizmus képét ismerhetjük fel.
A Jelentés öt egérrôl (1958) szenvtelen hangú krónika a tél hidege elôl egy kamra üregébe menekülô egércsalád sorsáról. A házaspár felfedezi a kártevôket és módszeresen elpusztítja ôket. Az egerek végzete minden élet esendôségét, veszélyeztetettségét és végsô pusztulását, valamint a világnak az élet iránt megnyilvánuló közönyét sejteti.
A novella az irodalom két régi motívumára, a vándorlás és a labirintus motívumára is épül. Az egerek útja a szenespincébôl a kamráig az új otthont keresô vándorlással azonosul. A vándorlás a veszélyekkel, kalandokkal szegélyezett szabadságot, a távolságok üzenetét jelenti. A kamra polcokkal, ládákkal, rejtett és sötét zugokkal a labirintus védelmét nyújtja számukra. Ez a labirintus aztán rájuk csukódik, halálraítéltek lesznek, s a boldog otthoniasság érzését a szűkölô félelem váltja fel. Erôszak, céltudatos fortély pusztítja el ôket; nem meghalnak, hanem elhullanak.
A zárórészben a házaspár kiszámítja, milyen invázió lepte volna el ôket, ha nem folyamodnak a bevált kegyetlen eszközökhöz, s ezzel "a tiszta lelkiismeret egyensúlya is helyreállt, cáfolhatatlan matematikává finomult". Az önmegnyugtató kényelmes hétköznapi gyakorlattal Mészöly műve a részvétet állítja szembe. Ha a részvét megértésével közelítünk a világ dolgaihoz, máris tettünk valamit az emberi méltóság sértetlenségének visszaállításáért. A kiszolgáltatott és tudatlan egereket nem fűzi egymáshoz részvét, pusztulásuk ezért végzetszerű.
1. Hogyan érzékelteti az elbeszélés a törést a dolgok valódi természete és az egyén illúziói között? Figyeljük meg az egerek öncsalását és csalódását, azt, hogy horizontjuk sohasem érheti fel a háziak szempontjait!
2. állítsuk össze, mit tartalmaz a novella 15 kisebb egysége! Figyeljük meg, hogyan növekszik a történet feszültsége!
Mészöly a Saulus c. regényében (1968) a zsidó-keresztény mitológia egyik legismertebb példázatát, Pál apostol megtérésének bibliai történetét dolgozza fel. A római és fôpapi uralom alatt álló júdeai világban rigorózus törvénytiszteletre, dogmákra és tekintélyre alapozott rend uralkodik. Ez az életrend elidegenedett szabályoknak, dogmáknak szolgáltatja ki az embert, itt magatartás és érdem, bűn és ítélet között megbomlik az okság szilárd logikája.
Saulus, a templomi tanács bizalmi embere, a Törvény fanatikusa, a Jézus-követôk kérlelhetetlen üldözôje meghasonlott ember: másokban üldözi a saját magában lappangó megfoghatatlan kétséget.
A regény finom, rejtett utalások szövevényébôl épül, drámai sorsparabola, amely nyugtalanító és nem értelmezhetô egyértelműen, mert "a történeteknek nincs végük, elvesznek, mint Kedmah. És mégsem hagynak békén. . ." (Kedmah a regény egyik szereplôje.)
A Film c. regény (1976) egy elképzelt filmforgatás keretében, lehetôleg teljes és aprólékos tárgyilagossággal számol be egy öreg házaspár hazafelé, a halál felé tartó csoszogásáról. A képzeletbeli kamera a városmajori Csaba utcán követi ôket nyomon, és csak azt fényképezi, ami látható alakjukból, arcukból, tárgyaikból. Ez a jelen idejű történet az ember esendôségét, nyomorúságát, a biológiai-természeti sors mindenkit egyformán sújtó és lealacsonyító végzetét foglalja viszolyogtatóan naturalista képekbe.
A kamera szenvtelenül tárgyilagos pásztázását olykor megszakítják az "Elbeszélô" közbeszólásai, aki "filmforgatásra" vonatkozó megjegyzéseivel szinte az alkotói folyamat részeseivé avat bennünket. Egyszerre vagyunk tanúi, résztvevôi egy mű születésének, formálódásának, és olvassuk magát a kész művet.
Az "Elbeszélô" számot vet azzal, hogy a tárgyilagos megfigyelés önmagában nem lehet elégséges módszer még a Csaba utcában történtek rögzítéséhez sem, minden jelenség mögött ott torlódik a múlt, a tárgyakhoz, helyszínekhez hozzátapad az idô, a történelem dimenziója, és rekonstruálja az öreg házaspár útvonalának és annak a városnegyednek a történelmét, ahol életük lepergett.
A regényben tehát három réteget különíthetünk el egymástól: a két öreg jelenbeli vegetációját az egyidejű történésekkel, a helyszín által elôhívott múltat és a "filmforgatás" folyamatát, illetve az író reflektálását tárgyára és magára az alkotás folyamatára. A regény rétegei kölcsönösen értelmezik és erôsítik egymást. Az idôben összekevert képek az emberi brutalitásról, a megszakadó életrôl s az ember megalázásáról szólnak, a történelem ugyanolyan könyörtelen és válogatás nélkül lesújtó hatalom, mint egyéni biológiai sorsunk. Az író
megengedhetetlennek tartja, hogy a természetet, a biológiai pusztulást nem javíthatja ki az ember, és a mindent elöntô reménytelenséggel két erkölcsi elvet szegez szembe: a szeretet és a felelôsség elvét.
Az 50-es évek második és a 60-as évek elsô felében különösen a világ és az ember konfliktusa, a társadalomban érvényesülô erôszak, az emberi személyiség kibontakozásának lehetôsége foglalkoztatja az írót.
A Magasiskola c. hosszabb elbeszélés (1956) egy solymásztelep életérôl szól, de a célszerűen berendezett üzem alkalmas arra, hogy benne az emberi cselekvés, sôt létezés néhány alapvonása megfigyelhetô és vizsgálható legyen. A pusztai sólyomtelep jeleneteiben egy elidegenedett és emberi természetét vesztett, az ember ellen forduló hatalmi mechanizmus képét ismerhetjük fel.
A Jelentés öt egérrôl (1958) szenvtelen hangú krónika a tél hidege elôl egy kamra üregébe menekülô egércsalád sorsáról. A házaspár felfedezi a kártevôket és módszeresen elpusztítja ôket. Az egerek végzete minden élet esendôségét, veszélyeztetettségét és végsô pusztulását, valamint a világnak az élet iránt megnyilvánuló közönyét sejteti.
A novella az irodalom két régi motívumára, a vándorlás és a labirintus motívumára is épül. Az egerek útja a szenespincébôl a kamráig az új otthont keresô vándorlással azonosul. A vándorlás a veszélyekkel, kalandokkal szegélyezett szabadságot, a távolságok üzenetét jelenti. A kamra polcokkal, ládákkal, rejtett és sötét zugokkal a labirintus védelmét nyújtja számukra. Ez a labirintus aztán rájuk csukódik, halálraítéltek lesznek, s a boldog otthoniasság érzését a szűkölô félelem váltja fel. Erôszak, céltudatos fortély pusztítja el ôket; nem meghalnak, hanem elhullanak.
A zárórészben a házaspár kiszámítja, milyen invázió lepte volna el ôket, ha nem folyamodnak a bevált kegyetlen eszközökhöz, s ezzel "a tiszta lelkiismeret egyensúlya is helyreállt, cáfolhatatlan matematikává finomult". Az önmegnyugtató kényelmes hétköznapi gyakorlattal Mészöly műve a részvétet állítja szembe. Ha a részvét megértésével közelítünk a világ dolgaihoz, máris tettünk valamit az emberi méltóság sértetlenségének visszaállításáért. A kiszolgáltatott és tudatlan egereket nem fűzi egymáshoz részvét, pusztulásuk ezért végzetszerű.
1. Hogyan érzékelteti az elbeszélés a törést a dolgok valódi természete és az egyén illúziói között? Figyeljük meg az egerek öncsalását és csalódását, azt, hogy horizontjuk sohasem érheti fel a háziak szempontjait!
2. állítsuk össze, mit tartalmaz a novella 15 kisebb egysége! Figyeljük meg, hogyan növekszik a történet feszültsége!
Mészöly a Saulus c. regényében (1968) a zsidó-keresztény mitológia egyik legismertebb példázatát, Pál apostol megtérésének bibliai történetét dolgozza fel. A római és fôpapi uralom alatt álló júdeai világban rigorózus törvénytiszteletre, dogmákra és tekintélyre alapozott rend uralkodik. Ez az életrend elidegenedett szabályoknak, dogmáknak szolgáltatja ki az embert, itt magatartás és érdem, bűn és ítélet között megbomlik az okság szilárd logikája.
Saulus, a templomi tanács bizalmi embere, a Törvény fanatikusa, a Jézus-követôk kérlelhetetlen üldözôje meghasonlott ember: másokban üldözi a saját magában lappangó megfoghatatlan kétséget.
A regény finom, rejtett utalások szövevényébôl épül, drámai sorsparabola, amely nyugtalanító és nem értelmezhetô egyértelműen, mert "a történeteknek nincs végük, elvesznek, mint Kedmah. És mégsem hagynak békén. . ." (Kedmah a regény egyik szereplôje.)
A Film c. regény (1976) egy elképzelt filmforgatás keretében, lehetôleg teljes és aprólékos tárgyilagossággal számol be egy öreg házaspár hazafelé, a halál felé tartó csoszogásáról. A képzeletbeli kamera a városmajori Csaba utcán követi ôket nyomon, és csak azt fényképezi, ami látható alakjukból, arcukból, tárgyaikból. Ez a jelen idejű történet az ember esendôségét, nyomorúságát, a biológiai-természeti sors mindenkit egyformán sújtó és lealacsonyító végzetét foglalja viszolyogtatóan naturalista képekbe.
A kamera szenvtelenül tárgyilagos pásztázását olykor megszakítják az "Elbeszélô" közbeszólásai, aki "filmforgatásra" vonatkozó megjegyzéseivel szinte az alkotói folyamat részeseivé avat bennünket. Egyszerre vagyunk tanúi, résztvevôi egy mű születésének, formálódásának, és olvassuk magát a kész művet.
Az "Elbeszélô" számot vet azzal, hogy a tárgyilagos megfigyelés önmagában nem lehet elégséges módszer még a Csaba utcában történtek rögzítéséhez sem, minden jelenség mögött ott torlódik a múlt, a tárgyakhoz, helyszínekhez hozzátapad az idô, a történelem dimenziója, és rekonstruálja az öreg házaspár útvonalának és annak a városnegyednek a történelmét, ahol életük lepergett.
A regényben tehát három réteget különíthetünk el egymástól: a két öreg jelenbeli vegetációját az egyidejű történésekkel, a helyszín által elôhívott múltat és a "filmforgatás" folyamatát, illetve az író reflektálását tárgyára és magára az alkotás folyamatára. A regény rétegei kölcsönösen értelmezik és erôsítik egymást. Az idôben összekevert képek az emberi brutalitásról, a megszakadó életrôl s az ember megalázásáról szólnak, a történelem ugyanolyan könyörtelen és válogatás nélkül lesújtó hatalom, mint egyéni biológiai sorsunk. Az író
megengedhetetlennek tartja, hogy a természetet, a biológiai pusztulást nem javíthatja ki az ember, és a mindent elöntô reménytelenséggel két erkölcsi elvet szegez szembe: a szeretet és a felelôsség elvét.
Megjegyzés küldése