Mándy Iván (1918-) elbeszélései gyakran a külváros vidékén játszódnak, és alakjai is legnagyobbrészt a város peremén kallódó emberek.
Az Egyérintô c. elbeszélés (1957) átütô ereje tömörségében van. Az író néhány vonással képes jellemezni a belsô én és a külsô környezet világának összetettségét, jelezni a társadalmi és lélektani motivációt; a hideg fejjel ölni képes józanság azonban épp ezzel a fogással válik elviselhetetlenné. Harmadik személyben meséli el a történetet, de mindent alakjai tudatán keresztül láttat, s így anélkül, hogy meghatódnék vagy távoltartását enyhítené, hitelesen jeleníti meg a figurákat, és egy közérzetükkel telített egész világot, életet meghatározó környezetet teremt köréjük.
Az elbeszélés három jelenetbôl áll. A történet leglényegesebb eseményét, a gyilkosságot nem beszéli el az író, csak elôzményeirôl és következményeirôl értesülünk. A jelenetekben gesztusaikkal, mozgásaikkal, kevés szavú beszédükkel jellemzett figurák mozognak. A rövid, keményen kattogó mondatok hangzásukkal is felkeltik az
atomizáltság, az elidegenedettség élményét. A szövegben díszítô jelzôket, hasonlatokat, metaforákat nemigen találunk, az egész szöveg válik metaforává. A novella a világ, a lélek rideg kegyetlenségét mutatja meg.
A 60-as években Mándy új műfajt teremtett a maga számára: laza elbeszélésfüzérbôl alakított regényszerű kompozíciókat. Ezekben az években egy sajátos álomvilágot is felfedezett, és történeteit gyakran nosztalgikus
érzéssel szôtte át.
A pálya szélén c. regénye (1963) a szurkolók szemszögébôl, a pálya szélérôl láttatja az egyszerre valóságos és irreális világot. Mándy a moziról két könyvet is írt (Régi idôk mozija, 1967; Zsámboky mozija, 1975).
Az Egy ember álmában (1971) a pillanatképek úgy kötôdnek össze, mint egy álom motívumai. Azt, hogy itt egy ember álmáról van szó, a címen kívül a szövegben sehol sem jelzi az író, mégis nyilvánvaló. Egy-egy bekezdésben, sôt néha mondaton belül is évtizedeket ugrik elôre-hátra, helyszíneket és szereplôket vált egy elképzelt álom szerint. A képekben megjelenített szorongásélmény hiteles tudósítás az emberi lélek mélyben kavargó és tanácstalanul tétova érzéseirôl.
Mándy legfontosabb mondanivalója az elidegenedés elleni tiltakozás. Különösen érzékenyen reagál az embertelenségre, az ember eltorzulásaira. A teljes emberi élet és a harmónia utáni vágy él benne. Hôseit egyszerre ábrázolja részvéttel és iróniával. Emberei groteszk módon minden fontosságot nélkülözô dolgokért
élnek és küzdenek, vágyaik többnyire megvalósulatlanok maradnak. Bár egy szorosan összetartozó közösség tagjai, legbelül, a legmélyebb érzésekben, a szerelemben, halálban, érzelmeik kudarcaiban teljesen magányosak. Mindig lelnek azonban valami hitet, álmot, illúziót, amit életként értelmezhetnek. Az elbeszélések atmoszférája kesernyés és szorongó életérzést sugároz.
Mándytól távol áll a tempós, részletezô-magyarázó anekdotikus elôadásmód, írásművészetének egyik alapvetô jellegzetessége a sűrítés, a kihagyás és az elhallgatás. Az idôsíkok és a nézôpontok állandó váltogatásával, a konkrét tárgyi elemekbôl összetevôdô valóság "súlytalanításával" némi bizonytalanságot, kíváncsiságot, valami lebegtetô érzést kelt olvasójában.
Az Egyérintô c. elbeszélés (1957) átütô ereje tömörségében van. Az író néhány vonással képes jellemezni a belsô én és a külsô környezet világának összetettségét, jelezni a társadalmi és lélektani motivációt; a hideg fejjel ölni képes józanság azonban épp ezzel a fogással válik elviselhetetlenné. Harmadik személyben meséli el a történetet, de mindent alakjai tudatán keresztül láttat, s így anélkül, hogy meghatódnék vagy távoltartását enyhítené, hitelesen jeleníti meg a figurákat, és egy közérzetükkel telített egész világot, életet meghatározó környezetet teremt köréjük.
Az elbeszélés három jelenetbôl áll. A történet leglényegesebb eseményét, a gyilkosságot nem beszéli el az író, csak elôzményeirôl és következményeirôl értesülünk. A jelenetekben gesztusaikkal, mozgásaikkal, kevés szavú beszédükkel jellemzett figurák mozognak. A rövid, keményen kattogó mondatok hangzásukkal is felkeltik az
atomizáltság, az elidegenedettség élményét. A szövegben díszítô jelzôket, hasonlatokat, metaforákat nemigen találunk, az egész szöveg válik metaforává. A novella a világ, a lélek rideg kegyetlenségét mutatja meg.
A 60-as években Mándy új műfajt teremtett a maga számára: laza elbeszélésfüzérbôl alakított regényszerű kompozíciókat. Ezekben az években egy sajátos álomvilágot is felfedezett, és történeteit gyakran nosztalgikus
érzéssel szôtte át.
A pálya szélén c. regénye (1963) a szurkolók szemszögébôl, a pálya szélérôl láttatja az egyszerre valóságos és irreális világot. Mándy a moziról két könyvet is írt (Régi idôk mozija, 1967; Zsámboky mozija, 1975).
Az Egy ember álmában (1971) a pillanatképek úgy kötôdnek össze, mint egy álom motívumai. Azt, hogy itt egy ember álmáról van szó, a címen kívül a szövegben sehol sem jelzi az író, mégis nyilvánvaló. Egy-egy bekezdésben, sôt néha mondaton belül is évtizedeket ugrik elôre-hátra, helyszíneket és szereplôket vált egy elképzelt álom szerint. A képekben megjelenített szorongásélmény hiteles tudósítás az emberi lélek mélyben kavargó és tanácstalanul tétova érzéseirôl.
Mándy legfontosabb mondanivalója az elidegenedés elleni tiltakozás. Különösen érzékenyen reagál az embertelenségre, az ember eltorzulásaira. A teljes emberi élet és a harmónia utáni vágy él benne. Hôseit egyszerre ábrázolja részvéttel és iróniával. Emberei groteszk módon minden fontosságot nélkülözô dolgokért
élnek és küzdenek, vágyaik többnyire megvalósulatlanok maradnak. Bár egy szorosan összetartozó közösség tagjai, legbelül, a legmélyebb érzésekben, a szerelemben, halálban, érzelmeik kudarcaiban teljesen magányosak. Mindig lelnek azonban valami hitet, álmot, illúziót, amit életként értelmezhetnek. Az elbeszélések atmoszférája kesernyés és szorongó életérzést sugároz.
Mándytól távol áll a tempós, részletezô-magyarázó anekdotikus elôadásmód, írásművészetének egyik alapvetô jellegzetessége a sűrítés, a kihagyás és az elhallgatás. Az idôsíkok és a nézôpontok állandó váltogatásával, a konkrét tárgyi elemekbôl összetevôdô valóság "súlytalanításával" némi bizonytalanságot, kíváncsiságot, valami lebegtetô érzést kelt olvasójában.
Megjegyzés küldése