Az az irodalmi értelmiség, mely szívében a reformkor folytatásának vágyát ôrizte, magára maradt. A nagy 1859-61-es föllendülés egy-két év alatt teljesen lehanyatlott, s az 1860-as évek a magyar történelemnek és a magyar irodalomnak egyaránt a súlyos csalódás évei lettek.
1867 leoldotta ugyan az országról az abszolutizmus és az önkényuralom bilincseit, s a nemzet uralkodó osztályainak kezébe adta legfôbb dolgainak intézését (kivéve a hadügyet, a pénzügyet és a külügyet), de a magyarság ideálját, a teljes nemzeti függetlenséget nem valósította meg. Mégis biztosított annyi elônyt, hogy bár nagyon lelkesedni érte nem lehetett, bolygatásainak veszélyeitôl az ország egységét és a magyarság vezetôszerepét féltô emberek általában visszariadtak. A kiegyezés az akkori európai hatalmi erôviszonyok s a magyarországi társadalmi-politikai feltételek között elkerülhetetlen, reális egyezség volt.
Az egyes uralkodó társadalmi rétegek a kiegyezés világában mégsem találták meg azonnal a helyüket, s elégedetlenek voltak vele, fôleg a középbirtokosság. Részesedését a hatalomban, a gazdasági lehetôségekben kevesellte, s a "teljes függetlenség" jelszavával ellenzékbe vonult. A középbirtokosok egy részének a vagyona - a föllendült tôkés versenyben, avult gazdálkodása és idült tôkehiánya következtében végképp elúszott. Válság válságot követett. Végül 1875-ben a kiegyezést létrehozó párt és az elégedetlenkedô középbirtokosság pártja között megegyezés jött létre, s a két párt - Szabadelvű Párt néven - Tisza Kálmán vezetésével egyesült. Az államigazgatás jelentôs része a középbirtokosok kezébe került. Igy még megmaradt birtokának megôrzésére lehetôség nyílott; a birtokát elvesztett többség pedig az államapparátusban helyezkedett el. A külföldi tôke beáramlásával meginduló gyors kapitalizálódás együtt járt az életfelfogás nagy mértékű átalakulásával. A pénz egyre növekvô uralma maga után vonta a közerkölcsök megdöbbentô lezüllését: az önzés és a korrupció szinte demoralizálta a nemzetet.
Az 1867 utáni korszak közhangulatát heves illúzióvesztés, csalódottság jellemezte, mely a kiegyezést követô válságokból táplálkozott. "Ez legmélyebben az úgynevezett passzív rezisztencia idején felnôtt, elszegényedett és városba, fôképp a fôvárosba özönlött fiatal, nemesi eredetű nemzedéket járta át. Egyik részét, mégpedig a hasonlíthatatlanul nagyobb részét azért, mert az új állam, az új társadalmi berendezkedés nem tudta megadni azt, amit ifjúságukban, a rezisztencia idején és jutalmaként a függetlenségtôl reméltek, elvártak... A másik részt, a hasonlíthatatlanul értékesebb, de hasonlíthatatlanul kisebb részt, nemzedékük, társadalmuk alkalmatlansága következtében járta át a kiábrándultság hangulata. Ugy vélték, az ország, a nemzet ismét elmulasztja lehetôségét, s most talán immár végképp. Hiszen úgy látták, az iparosodó nemzetek kíméletet nem ismerô versenyében és az öntudatra ébredt szomszédnépek körében, küzdelmében a magyarság nem bírja megtartani eddigi helyzetét, hatalmi állását" (Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedô félszázad. Szépirodalmi Könyvkiadó,
Uj írói törekvések
Az új, fiatal nemzedék írói, epikusai elsôsorban a 67 utáni bénító életérzésnek kívánták feltárni a gyökereit. Elemezték a kiábrándulást szülô viszonyokat, s keserű bírálatot mondtak a polgárosodni képtelen, dzsentrivé alakuló nemességrôl. A kiegyezés utáni kiábrándultságot szólaltatta meg a kor egyik
legjobb, realista remekműve:
Arany László (1844-1898)
A délibábok hôse(1873) című verses regény .
A rajongó, "romantikus" ábrándozással, a jövôt megszépítô álmodozással, hittel való keserű, önironikus és egyben fájdalmas leszámolás ez a mű. Hôse, Hübele Balázs az 50-es, 60-as években felnôtt nemzedék jelképe. Jóravaló tehetség, tele van jó szándékkal. A hôsi nagyság, a nemzetért való tettek vágya fűti. Egyik ábrándból a másikba szeret bele, de egyik mellett sem tart ki. Folyton új eszme után kapkod, s minden rajongása szétpukkan. Csak álmodozni tud, dolgozni nem, kitartó munkára képtelen. - Elôször forradalmat szító tragédiát akar írni, majd Garibaldi seregébe lép, hogy felszabadítóként térjen vele vissza hazájába. Késôbb tôkés vállalkozásokba kezd, ipart akar teremteni - angol mintára - szülôföldjén, de ez a szándéka is csôdbe jut, mert sem önmagát, sem környezetét nem ismeri valóságosan. Végül - ifjúkori szerelmét is meggyalázva - visszahullik oda, ahonnan társai nagyobb része el sem indult, s ahonnan az ô ki- szakadása is csak látszat volt: a vidéki földbirtokosság tehetetlen és reménytelen világába, öncsaló ábrándhiteibe.
Maga Arany László is elbúcsúzik regényében a nagy álmok mámorától, az ifjúság szép délibábjainak elfutó korától, de ezt fájdalmasan, mélabúval teszi. A szívós, józan munka mellé áll, noha ez nem elégíti ki, s irigyli azokat, akik 67 után is hisznek egy szebb, boldogabb, emberibb állapot eljövetelében.
1867 leoldotta ugyan az országról az abszolutizmus és az önkényuralom bilincseit, s a nemzet uralkodó osztályainak kezébe adta legfôbb dolgainak intézését (kivéve a hadügyet, a pénzügyet és a külügyet), de a magyarság ideálját, a teljes nemzeti függetlenséget nem valósította meg. Mégis biztosított annyi elônyt, hogy bár nagyon lelkesedni érte nem lehetett, bolygatásainak veszélyeitôl az ország egységét és a magyarság vezetôszerepét féltô emberek általában visszariadtak. A kiegyezés az akkori európai hatalmi erôviszonyok s a magyarországi társadalmi-politikai feltételek között elkerülhetetlen, reális egyezség volt.
Az egyes uralkodó társadalmi rétegek a kiegyezés világában mégsem találták meg azonnal a helyüket, s elégedetlenek voltak vele, fôleg a középbirtokosság. Részesedését a hatalomban, a gazdasági lehetôségekben kevesellte, s a "teljes függetlenség" jelszavával ellenzékbe vonult. A középbirtokosok egy részének a vagyona - a föllendült tôkés versenyben, avult gazdálkodása és idült tôkehiánya következtében végképp elúszott. Válság válságot követett. Végül 1875-ben a kiegyezést létrehozó párt és az elégedetlenkedô középbirtokosság pártja között megegyezés jött létre, s a két párt - Szabadelvű Párt néven - Tisza Kálmán vezetésével egyesült. Az államigazgatás jelentôs része a középbirtokosok kezébe került. Igy még megmaradt birtokának megôrzésére lehetôség nyílott; a birtokát elvesztett többség pedig az államapparátusban helyezkedett el. A külföldi tôke beáramlásával meginduló gyors kapitalizálódás együtt járt az életfelfogás nagy mértékű átalakulásával. A pénz egyre növekvô uralma maga után vonta a közerkölcsök megdöbbentô lezüllését: az önzés és a korrupció szinte demoralizálta a nemzetet.
Az 1867 utáni korszak közhangulatát heves illúzióvesztés, csalódottság jellemezte, mely a kiegyezést követô válságokból táplálkozott. "Ez legmélyebben az úgynevezett passzív rezisztencia idején felnôtt, elszegényedett és városba, fôképp a fôvárosba özönlött fiatal, nemesi eredetű nemzedéket járta át. Egyik részét, mégpedig a hasonlíthatatlanul nagyobb részét azért, mert az új állam, az új társadalmi berendezkedés nem tudta megadni azt, amit ifjúságukban, a rezisztencia idején és jutalmaként a függetlenségtôl reméltek, elvártak... A másik részt, a hasonlíthatatlanul értékesebb, de hasonlíthatatlanul kisebb részt, nemzedékük, társadalmuk alkalmatlansága következtében járta át a kiábrándultság hangulata. Ugy vélték, az ország, a nemzet ismét elmulasztja lehetôségét, s most talán immár végképp. Hiszen úgy látták, az iparosodó nemzetek kíméletet nem ismerô versenyében és az öntudatra ébredt szomszédnépek körében, küzdelmében a magyarság nem bírja megtartani eddigi helyzetét, hatalmi állását" (Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedô félszázad. Szépirodalmi Könyvkiadó,
Uj írói törekvések
Az új, fiatal nemzedék írói, epikusai elsôsorban a 67 utáni bénító életérzésnek kívánták feltárni a gyökereit. Elemezték a kiábrándulást szülô viszonyokat, s keserű bírálatot mondtak a polgárosodni képtelen, dzsentrivé alakuló nemességrôl. A kiegyezés utáni kiábrándultságot szólaltatta meg a kor egyik
legjobb, realista remekműve:
Arany László (1844-1898)
A délibábok hôse(1873) című verses regény .
A rajongó, "romantikus" ábrándozással, a jövôt megszépítô álmodozással, hittel való keserű, önironikus és egyben fájdalmas leszámolás ez a mű. Hôse, Hübele Balázs az 50-es, 60-as években felnôtt nemzedék jelképe. Jóravaló tehetség, tele van jó szándékkal. A hôsi nagyság, a nemzetért való tettek vágya fűti. Egyik ábrándból a másikba szeret bele, de egyik mellett sem tart ki. Folyton új eszme után kapkod, s minden rajongása szétpukkan. Csak álmodozni tud, dolgozni nem, kitartó munkára képtelen. - Elôször forradalmat szító tragédiát akar írni, majd Garibaldi seregébe lép, hogy felszabadítóként térjen vele vissza hazájába. Késôbb tôkés vállalkozásokba kezd, ipart akar teremteni - angol mintára - szülôföldjén, de ez a szándéka is csôdbe jut, mert sem önmagát, sem környezetét nem ismeri valóságosan. Végül - ifjúkori szerelmét is meggyalázva - visszahullik oda, ahonnan társai nagyobb része el sem indult, s ahonnan az ô ki- szakadása is csak látszat volt: a vidéki földbirtokosság tehetetlen és reménytelen világába, öncsaló ábrándhiteibe.
Maga Arany László is elbúcsúzik regényében a nagy álmok mámorától, az ifjúság szép délibábjainak elfutó korától, de ezt fájdalmasan, mélabúval teszi. A szívós, józan munka mellé áll, noha ez nem elégíti ki, s irigyli azokat, akik 67 után is hisznek egy szebb, boldogabb, emberibb állapot eljövetelében.
Megjegyzés küldése