Kant énfilozófiai fordulata, ismeretelméletének elvei

A klasszikus német filozófia nagy alakja a XIX. Század fordulóján. Racionalista és idealista volt, reformokkal akarta a világot megváltoztatni. Kant munkásságát két szakaszra oszthatjuk:
- kritika előtti- természetfilozófiai- a föld és a világ egy ősi izzó ködtömegből jött létre.
- kritikai szakasz
Kant munkásságának egyik központi kérdése volt az ismeretelmélet. Szerinte ismereteinknek két külön forrása van:
- az egyik az érzékelés, amelyben a dolgok bennünk érzeteket hoznak létre.
- a másik forrás maga a megismerő tudat, az a priori formái, kategóriái.
Ismeretelméletének kiindulópontja, hogy létezik a tudattól független objektív valóság, amit ő magánvalónak nevez, melynek tényleges természetét tudatunk nem képes feltárni. A megismerő tudatnak három képessége van: az érzékelésképesség, az értelem és az ész, így a megismerés szakaszai: érzékelés, értelem, ész.
Rendszerének lényege:
Az érzület képességei Megismerési képesség A priori elvek Alkalmazási terület
megismerési képesség értelem törvényszerűség természet
öröm- és fájdalomérzés ítélőerő célszerűség művészet
vágyakozási képesség ész végcél szabadság

I. Az érzéki megismerést a transzcendentális esztétika vizsgálja. A megismerő tudat az érzékelés során felfogja a magánvaló határait. Szerinte a tér a külső, az idő pedig a belső érzékelés tudati előfeltétele.
II. Az értelmi megismeréssel a transzcendentális analitika foglalkozik. A megszerzett érzettömeget az a priori tudat 12 kategória alá rendezi. Ezek négy csoportra oszlanak:
1) Mennyiség: egység, sokaság, mindenség
2) Minőség: valóság, tagadás, korlátozás
3) Viszony: szubsztancia, okság, kölcsönhatás
4) Modalitás: lehetőség, valóság, szükségszerűség
Az értelem a tárgyakat 3 törvény alá rendeli:
1) A szubsztancia megmaradásának törvénye
2) Az okság törvénye
3) A szubsztanciák kölcsönhatásának törvénye
III. A megismerő tudat harmadik képességét, az észt a transzcendentális dialektika vizsgálja. Az ész az egészre, a teljesre vonatkozik, tehát a világ legáltalánosabb összefüggéseit keresi. Ezért az ész 3 eszmét alakít ki:
1) A feltétlen egységes lélek eszméje
2) A világ eszméje
3) Isten eszméje
Az ész azonban nem képes bizonyítani ezeket az eszméket, mivel egyrészt nincs hozzá tapasztalati anyaga, másrészt az értelem kategóriáit kellene alkalmaznia, de akkor ellentétes válaszokat kapnának. Kant 4 ANTINOMIA-t vet fel:
1) a világ térben és időben végtelen - a világ térben és időben véges
2) az oszthatóság végtelen - vannak tovább már nem osztható részek
3) a világban abszolút szabadság van - a világban abszolút szükségszerűség uralkodik
4) Isten létezik, mint a világ oka - a világ külső okának lehetetlenség
Tehát kiderül Kant agnoszticizmusa.

IMMANUEL KANT KRITIKAI KORSZAKA

Bakos Zoltán István
III. évfolyam II. félév
Immanuel Kant 1724. április 22-én született Königsbergben. A német klasszika filozófusa, aki korszakot indított a filozófia történetében a szubjektív idealista filozófia megvalósításával. Mivel szinte egész életét ebben a városban töltötte, itt is halt meg 1804. február 12-én. Az egyetemen főleg Knutzen Márton, a filozófia rendkívüli tanára, matematikai és filozófiai előadásaival volt nagy hatással rá.
Az egyetem után 9 évig nevelősködött, 15 évig volt magántanár, majd 1770-ben elfoglalta a filozófia tanszéket "Az érzéki és értelmi világ formáiról és elveiről" című latin értekezéssel, új filozófiai rendszerének első vázlatával. Ettől kezdve dolgozta ki rendszerének egyes részeit. Filozófiája aránylag gyorsan terjedt, sok tanítvány gyűlt össze körülötte. Még nagyobb azonban az a hatás, mellyel nagy gondolkodókra volt, akik az Ő gondolataiból kiindulva új rendszereket alkottak.
Fontosabb művei:
1. "Tiszta ész kritikája" - ismeretfilozófiával foglalkozik
2. "A gyakorlati ész kritikája" - legjelentősebb etikáról szóló könyve
3. "Ítélőerő kritikája" - esztétikával, természeti teológiával foglalkozik
Kritika szó értelme: bírálat, amely az előző gondolatkör elemzését adja. A kritika itt valójában a különböző értelmi képességek egymástól való szétválasztását (3 alapvető irányulását) jelenti; és annak kijelölését, hogy a különböző képességek a valóságnak milyen vonatkozásait képesek megragadni és feldolgozni. Hegel szerint Kant "lélekzsákokról" beszél.
Kant 3 részre osztja a lelket:
1. ismeret szférára
2. etikai szférára
3. esztétikai szférára
A kritikai filozófia értelme az, hogy ki kell jelölni a szférák, az illetékesség határait, mert a képességeknek mások a jellegei, határai. Meg akarja állapítani azokat a határokat, melyeken belül lehetséges a megismerés.
A FELVILÁGOSODÁS ÚJ EMBERKÉPET, A RACIONALIZMUS EMBERKÉPÉT AKARJA, EZÉRT A FELOSZTÁS AZ EMBER TERMÉSZETÉNEK ÚJ SZÁMBAVÉTELÉT, MEGHATÁROZÁSÁT TAKARJA.
"Tiszta ész kritikája"
1770-81. között készült világhírű műve. A természettudományt az emberi ész természettől fogva nélkülözhetetlen tudományának tekintette.
A mű címe azt jelzi, hogy a metafizika = észmegismerés, az ész önmaga tanítványa. Erkölcsileg szükségünk van Isten létét fölvennünk. A döntést eszünk szabadságára bízza. A "tiszta" jelző az ész tapasztalást megelőző -a priori- voltára utal; nem a tevékenységtől (prattein), hanem a tapasztalástól határolja el az észt. Ebben az értelemben a kanti "gyakorlati" ész is tiszta. A kritika itt nem bírálatot, hanem -eredeti értelmében- elemzést, megkülönböztetést, meghatározást, eldöntést jelent; "a tiszta ész elemeit" keresi.
Kant azt tapasztalta, hogy a határozott haladást felmutató egzakt tudományokkal szemben a filozófia nem fejlődik, hogy a filozófusok -a természettudósokkal ellentétben- éppen a legfontosabb kérdésekben nem értenek egyet. Ilyen terület a metafizika is. A régebbi filozófia nagyrészt a dogmatizmus hibájába esett: fel sem vetette a gondolatot, hogy bizonyos kérdések eldöntése meghaladhatja megismerőképességünk határait. Az ellenhatásként kialakult szkepticizmus a biztos megismerés lehetőségét is tagadja. A kritikus filozófia (Kant saját filozófiája) azokat a határokat kívánja megállapítani, amelyeken belül lehetséges, és amelyeken túl nem lehetséges a megismerés.
Kant számára a következő kérdések adódnak:
1. Mi teszi lehetővé, hogy a matematikában tudományos ismereteink legyenek ("hogyan lehetséges tiszta matematika")?
2. Mi teszi lehetővé, hogy a természettudományos ismeretek tudományosak legyenek ("hogyan lehetséges tiszta természettudomány")?
3. Miért foglalkozik az ember metafizikai kérdésekkel ("hogyan lehetséges metafizika, mint természetes hajlandóság")?
4. Lehetséges-e és hogyan lehetséges a metafizika, mint tudomány?
Kant csak a tudományos megismerést fogadja el igaznak, és csak a matematikai-fizikai megismerést tudományosnak, mert "tiszta" tudományok, szükségképpeni és egyetemes igazságokat fejeznek ki, s ezeket nem a tapasztalásból merítik. A görögök az elméleti igazságokat vagy törvényeket tekintették a tudomány méltó tárgyának. Csak ezeket tartották biztosan megismerhetőnek (episztémé), a tapasztalást a vélekedés (doxa) körébe utasították. Kant nem csak osztja, hanem ki is élezi felfogásukat.
A tiszta tudomány eszméje azt a kérdést veti föl, hogy miképpen ismerhetők meg egyetemes és szükségképpeni összefüggések. Szintetikus -a priori ítéletekkel- válaszolja Kant. Tudásunkat csak az úgynevezett szintetikus ítéletek gyarapítják. A szintetikus-a priori (ismeretgyarapító és egyetemes) ítéletet a matematikában és a fizikában véli megtalálni. A tulajdonképpeni matematikai tételek mindig a priori ítéletek, mert a tapasztalásból nem meríthető szükségszerűséggel társulnak. Ezen kívül nem pusztán analitikusak, mert "a tizenkettő fogalmát még egyáltalán nem gondolom azzal, hogy hét meg öt egyesítését gondolom, és akármeddig is bontom fel egy ilyen lehetséges összeg fogalmát, nem lelek rá a tizenkettőre". Túl kell menni a fogalmakon és a kettő egyikének megfelelő szemlélethez kell folyamodni. Akár öt ujjhoz, akár öt ponthoz hozzá kell adni a hét fogalmához a szemléletben már adott öt egységet. Ha nem hívjuk segítségül a szemléletet, a fogalmak puszta felbontásával soha sem találjuk meg a keresett összeget.
A matematikai ismeret szükségszerű és bizonyos, nem gondolható el olyan jövőbeli tapasztalás, amely megsértse. Hihetjük, hogy a Nap holnap nyugaton kel fel, vagy hogy a tűz valamiként nem égeti el a fát, de ha az életünk forog kockán, akkor sem hihetjük el, hogy kétszer kettő valaha is más lesz, mint négy. Kant erre a példára építette föl rendszerét, bár a legkiválóbb matematikusok csak analitikus jellegűnek tartják a matematikai tételeket. Tévedése a másik példájából tűnik ki. Azt mondja, hogy a tiszta geometria tétele: két pont között az egyenes vonal a legrövidebb, szintetikus és egyetemes. Az egyenes fogalma csak a minőséget foglalja magában, de a hosszúságot vagy rövidséget nem. Ezt a szemlélet adja hozzá. Einstein bebizonyította, hogy az euklideszi geometria tétele határesetekben érvényes, tehát nem egyetemes, s a valóságra csak megközelítéssel alkalmazható.
Az a priori-szintetikus ítélet a priori (nem tapasztalásból eredő) szemléletet igényel. Szemlélet nélkül nincs ismeretgyarapítás, a priori szemlélet nélkül nem egyetemes az ítélet. De hogyan lehetséges a priori szemlélet, amikor minden szemlélet tapasztalati? Az ember elméje az érzékelés és tapasztalás eredményeit rendezi eszmékké. Az ismeretbővítő egyetemes ítélet nem absztrakción alapul, nem külső világ, hanem a gondolkodás szükségszerűségeinek a belátására épül. A gondolkodás a priori törvényei alkotják meg az érzékletek zűrzavarából az egyetemes és szükségszerű összefüggéseket. Kant ezt a belátását mondja a gondolkodás kopernikuszi fordulatának. Nem az ismereteknek kell a tárgyakhoz igazodni, hanem tegyük fel, hogy a tárgyak igazodnak ismereteinkhez, így talán előbbre juthatunk a metafizika feladatainak megoldásában. A szintetikus-a priori ítélet nem "magára a dologra", hanem bennem keltett képzetére, a dolog jelenségére vonatkozik.
Az ismeretfilozófia azzal foglalkozik, hogy honnan van az embereknek ismerete, hogyan tudhatunk a világról.
Két megoldás:
1. Arisztotelészi típusú megoldás: az ember úgy tudhat a dolgokról, hogy gondolkodása kategóriái, fogalmi apparátusa és ezek szerkesztése, értelmes mondatokká való megformálása, amelyet úgy hívunk, hogy kijelentés, mindinkább megfelel annak, amiről beszél = correspondencia elv.
2. Másik oldalról való megközelítés: a gondolkodást tekintjük olyan szerkezetűnek, amelyet ráhelyezünk a valóságra és képesek vagyunk a fogalmainkat értelmessé téve azonosítani, ott állíthatunk fel ítéleteket.
Az ismeretfilozófiának tehát alapvető kérdése, hogy vajon a dolog felől indulunk, amelyre vonatkoztatva kijelentéseket teszünk, vagy pedig azt mondjuk, hogy a gondolkodásnak van egy előzetesen meglévő, a priori (tapasztalat előtti) hálózatrendszere, amelyet, mint valami sémát ráhelyezünk a világra és ha megnyilatkozik, akkor tud "beszélni" számunkra a valóság.
Kant e kettőt hozza össze transzcendentális (valóságon túli) filozófiájában = a tudatunknak ténylegesen van egy tapasztalat előtti struktúrája, amelyet a valóság valamiképpen meg kell, hogy töltsön. A fogalom valóságtartalom nélkül üres, másrészt érzéki tartalma előzetes fogalmi rendszer nélkül vak "kopernikuszi fordulat". A filozófia az összes a priori dolgot meghatározó dologra épül rá.
Kant újítása tehát: a szélsőségeket elhagyva a tapasztalat és a rendező értelem prioriénak összejátszása az, amely megteremti azt, amit ismeretnek hívunk.
A tiszta ész kritikája transzcendentális elemtanra és transzcendentális módszertanra oszlik. Az első rész a gondolkodás a priori elemeit állapítja meg. Megismerésünk két gyökérből nő össze, egyik az érzékelés, másik a gondolkodás. Az érzékelés nyújtja a tárgyakat és a szemléleteket, az értelem pedig elgondolja őket és belőle erednek a fogalmak. Az érzékelés a priori elveinek tudománya a transzcendentális esztétika, a gondolkodásé a transzcendentális logika. Ez ismét két részre tagolódik: az értelem a priori elveit vizsgáló transzcendentális analitikára és az ész a priori elveit kutató transzcendentális dialektikára.
"A gyakorlati ész kritikája"
- Kritika = az adott lelki képesség határainak és illetékességének vizsgálata
- Gyakorlat = erkölcsöt a gyakorlatban maga az ember teremti

"Gyakorlati ész" = megvalósuló ész
Alapgondolatok:
- "categoricus imperativus" = feltétlen erkölcsi parancs
Mindenkiben megvan az erkölcsi jóról és késztetésről való tudás (categoricus imperativus)- mondja Kant. Ez az, amely erkölcsi életünket irányítja, ez az ész egyfajta használata. Azért nem beszélhetünk az erkölcsnek érzelmeken való alapulásáról, mert az érzelmek szubjektívek, ezért nem tehetők általános érvényűvé, alappá.
"Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája (életelve) alapul szolgáljon az általános erkölcsi alaptörvénynek" - categoricus imperativus meghatározása.
Az erkölcsi törvényeknek kellőképpen általánosnak, mindenkire vonatkozónak kell lennie. A priori értelemben mindannyiunknak működik a feltétlen erkölcsi késztetés (jóra való késztetés) - mondja Kant. Merthogy az ész az, vagyis az ész használata az, amely erre indítja az embereket.
Postulátumok (segédtételek) magyarázzák a categoricus imperativust:
1. Szabadság: "az ember erkölcsi tekintetben korlátozás nélkül szabad lény". Az ember a világon megismerésében nem szabad lény, azonban erkölcsileg korlátozás nélkül szabad = azzá válik erkölcsi tekintetben, amit önmagából formál. Kialakul egy erkölcsi karaktere, melynek kialakítása mérhetetlen felelősség.
2. Isten léte: Kant azt mondja, hogy Isten léte szükséges, de nem lehet az, akitől erkölcsi tekintetben függővé válunk. Kant úgynevezett "szándék-etikát" ír, mely olyan teória, amely a szándék, elhatározás köréig terjed és nem foglalkozik a következménnyel. Ennek oka, hogy egyrészt Kant célja a lélek mozgásának megrajzolása, másrészt egy lélekrész klasszifikálásával foglalkozik. Isten nem akarat-meghatározó, nem büntető, hanem reményként van meg arra, hogy következmény szintjén ez az erkölcsi világrend képes kialakulni.
3. Lélek halhatatlansága: erkölcsi emelkedés hitéről van szó. A "van" és a "kell" feszültsége az erkölcsben, mely feszültséget a kereszténységben Krisztus oldja fel. Megfogalmazódik egy olyan gondolat, hogy a lélek erkölcsösülhet.
Összegezve: Kant szigorú erkölcsi rendet állít fel, mellyel szemben egy szabadság áll. Az ember erkölcsi tekintetben mindig felelős önmagáért és másokért. Más oldalról jelen van az, hogy lehetséges a világ tökéletesedése, lehetséges, hogy az emberek boldogsága megvalósuljon.
Felhasznált irodalom :
- Immanuel Kant : A gyakorlati ész kritikája Cserépfalvi Kiadó, Budapest
- Nyíri Tamás : A filozófiai gondolkodás fejlődése Szent István Társulat, Budapest
- Dr. Szigeti András : Filozófia, főiskolai jegyzet LSI Oktatóközpont, Budapest

ÉVKÖZI FELADATSOR MEGOLDÓKULCSA FILOZÓFIÁBÓL (a közgazdászképzés távoktatási tagozata, I. évf. hallgatói számára)

I.) FILOZÓFIAI ALAPFOGALMAK:
A.) Fogalommagyarázatok:
- szubsztancia: Causa sui entitás, tehát olyan, a filozófus által tételezett tulajdonságeggyüttes, amely önmaga oka, léte nem függ mástól.
- immanens: A megismerés szempontjából a tapasztalás határain belüli.
- ontológia: Lételmélet, mely a létezőknek egymáshoz és létalapjukhoz, a szubsztanciához való viszonyával foglalkozik.
- erkölcs: Az emberek egymás közötti és közösségi kapcsolatait irányító, íratlan magatartásszabályok (normák) és emeri magatartások rendszere.

B.) Esszé kérdések:
- Határozza meg a filozófiai gondolkodás sajátszerűségét és lényegét.
A filozófia az ember teoretikus és történelmi önreflexiója, maga az önreflexív, teoretikus kérdezés. A filozófia emberközpontú, tudatos szellemi tevékenység eredménye, az ellentmondások kiküszöbölésére törekszik és terminus technicusok rendszerét hozza létre.

- Határozza meg a filozófia fő módszereinek lényegét.
A filozófiában is számos módszer alakult ki fejlődésének majd háromezer éve alatt. Ilyen pl. a hermeneutikai, a fenomenológiai, a pozitivista és a skolasztikus módszer, de a legősibb és minden bizonnyal a legismertebb filozófiai módszerek a dialektika és a metafizika.
Az egyes filozófusok (pl. Hérakleitosz, Platón, Hegel) egymástól meglehetősen eltérő, konkrét jelentéssel használták a dialektika fogalmát, de általános értelemben a dialektika mint módszer a totalitás-elv alkalmazása. Ezen elv szerint vagy magát a világot is totalitásként fogjuk fel (pl. Hérakleitosz), vagy olyan totalitások folyamataként, amelyek önnáló totalitást, azaz rendszert nem alkotnak. A totalitás-elv azonban nemcsak a totalitás-rész-elem, hanem az egyediség-különösség-általánosság összefüggésének és az ellenmondás-elvnek az érvényesítését is jelenti, mivel mindkettő következik a totalitás-elvből, és ily módon a dialektika módszeréhez tartoznak. Mint láttuk egyrészt a totalitás mindenkor funkcionális elsőbbséggel rendelkezik részeihez, elemeihez képest, és így meghatározza ezek általánosságát, amivel közvetve befolyásolja különösségüket és egyediségüket is. Másrészt a totalitás részei közötti kölcsönhatás, két-két rész esetében mindig ellentmondás is: a részek mint az ellentmondás pólusai egyszerre feltételezik és ki is zárják egymást, azaz egymás másai. Ilyen viszony hiányában e létezők nem lehetnének ugyanannak a reális totalitásnak a részei.
Ezzel szemben a metafizika mint módszer a világot nem kezeli totalitásként, és az ellentmondás elvét, illetve az egyediség-különösség-általánosság összefüggését sem alkalmazza. A metafizika módszere a világ öröknek és változatlannak tekintett lényegére, szubsztanciájára koncentrál, és az egyes létezőket is a hozzá való viszony tekintetében, a maguk statikusságában törekszik megragadni.


II.) AZ ANTIK GÖRÖG FILOZÓFIA:
A.) Fogalommagyarázatok:
- arkhé: Az az állapot, minőség, elem vagy erő, amelyből, illetve amelynek segítségével valami kialakult, illetve fennáll.
- idea: Platónnál transzcendens, változatlan, szubsztanciális szellemi általánosság.
- hülozoizmus: Az a filozófiai nézet, mely szerint az anyag (hülé) élõ (zoé), az anyagnak is lelke van.
- méthexisz: Az immanens dolgok részesedése az ideákból Platónnál.
- doxa: A hétköznapi ember puszta vélekedése Parmenidésznél.
- formák formája: Az anyag nélküli tiszta forma Arisztotelész metafizikájában.
- atomosz: Az atomisták egyik arkhéja, jelentése: oszthatatlan.
- eudaimonia: Arisztotelésznél az erények teljessége szerinti élet, a „boldogság”.
- eidolón: A dolgokról folyamatosan leváló kis képek, melyek behatolnak a szembe, és Démokritosz szerint így látunk.
- fronézisz: A tapasztalat alapján kialakuló gyakorlati érzék, mely lehetõvé teszi az erényes megoldás fellelését az egyes erkölcsi szituációkban.

B.) Szövegmagyarázat:
a./ „Mert ugyanaz a gondolkodás és a létezés.”
Parmenidész szerint nemcsak gondolkodás nincs létezés nélkül, de létezés sincs gondolkodás nélkül. Mindebből viszont már világosan adódik a létező, ebből pedig a nemlétező parmenidészi értelmezése! Ha ugyanis az elgondolhatónak léteznie kell, akkor Parmenidész igazi létezőn a gondolkodás tárgyát érti, a tapasztalati tárgyak pedig a látszatvilághoz tartoznak. Az állandóan változó tapasztalati tárgyak semmiféle szubsztancialitást nem mutatnak, a világ változatlan örök lényege csak a gondolkodás révén ragadható meg. Amennyiben azonban igazi létezőn a gondolkodás tárgyát értjük, annyiban valóban elvileg megismerhetetlen a nemlétező, hiszen amint a nemlétezőre gondolunk, máris a gondolkodás tárgyaként felfogott létezőhöz jutottunk: a nemlétező fogalma létező mint a gondolkodás tárgya.

b./ „Minden dolognak mértéke az ember;
a létezőknek, hogy léteznek,
a nemlétezőknek, hogy nem léteznek.”
E filozófiai álláspontnak az újdonságát akkor látjuk át, ha Prótagorasz tételét összehasonlítjuk Hérakleitosz 1. fragmentumával. Míg Hérakleitosz megfogalmazásában „minden eszerint a logosz szerint lesz”, azaz mindennek mértéke a logosz, addig Prótagorasznál már az ember minden dolog mértéke, ami jelzi, milyen hatalmas változás ment végbe a görög társadalomban és filozófiában.
Prótagorasz tételének a következő értelmezését adhatjuk: Az általam érzékelt dolgok vonatkozásában én vagyok a kritériuma annak, hogy ezek a dolgok számomra nemcsak ilyennek és ilyennek tűnnek, hanem számomra így és így léteznek, illetve nem léteznek. Bár e tételnek, amennyiben az „ember” szón általában az embert és nem az egyént értjük, elvileg lehetséges olyan értelmezése, miszerint az emberre valóban jellemző antropomorfizmust fogalmazza meg, a prótagoraszi fragmentumok és az ókori interpretátorok megjegyzései mégis Prótagorasz ismeretelméleti relativizmusát látszanak igazolni. Ha ugyanis az egyén a kritériuma minden „dolog”nak, azaz - Prótagorasz intenciói szerint - ténynek, akkor minden az egyén érzékelésétől függ. Igy az egyén a kritériuma a fennálló ténynek, hogy tényként áll fenn, és a nem fennálló ténynek is, hogy nem áll fenn tényként. Ily módon csupán az egyes embernek megjelenőt ismeri el és bevezeti a „viszony” fogalmát, amennyiben úgy tartja, hogy az igazság: viszony, mert valamennyi jelenség és képzet az egyes emberrel áll vonatkozásban és csak az őhozzá való viszonyban áll fenn.

c./ „Az istenekről nem tudhatom sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek. Mert sok minden gátolja a róluk való tudást, amilyen a rejtettség és az emberi élet rövidsége.”
Prótagorasz szerint nem létezik abszolút mérték, nincs abszolút igazság, és ebből egyértelműen következik az isteneket illető szkepticizmusa, ateizmusa.

d./ „Ha tehát nem volna más valóság a természet szerint alakultakon kívül, akkor a természettudomány volna az első tudomány; ha azonban van valami mozdulatlan szubsztancia, akkor ennek tudománya előbb való és ez az első azaz általános filozófia, olyan értelemben, hogy első; s így a létezőről, amennyiben létező, ennek feladata vizsgálódni, abban is, hogy micsoda és abban is, hogy mint létezőt miféle határozmányok illetik meg.”
A teológia azonban Arisztotelésznél azonos a filozófiával, ami egyúttal az első tudomány, vagyis a tudományok tudománya is.

C.) Esszé kérdések:
- Határozza meg az antik görög filozófia kialakulásának fő okait.
A választ az ókori görög társadalom sajátos társadalmi-gazdasági fejlődésében kell keresnünk. - A számos ok közül emeljük ki most a három leglényegeseb¬bet. Elsôként a mezôgazdasági termeléshez kedvezôtlen föld¬raj¬zi körülményeket, aminek következménye mindenekelőtt a specifikus görög társadalmi-gazdasági-politikai struktúra: a polisz. Bár az összetartozás tudata bizonyos fokig mindig jelen volt a görögök között (olümpiai játékok, a delphoi Apollón-szentély védelmére létrehoztt szövetség, stb.), az öntözéses földművelés hiányában nem vált szükségessé nagy területre kiterjedő, erősen központosított állami irányítású birodalom létrehozása. - Az említett földrajzi adottságok eredményeként a legtöbb polisz¬ban a kézművesség és (mindenekelôtt a tengeri) kereskedelem vált a gazdasági élet meghatározó tényezôjévé. Nyilvánvaló, hogy - közvetve - elsôsorban ez váltotta ki a démosz kiala¬kulását, illetve a földbirtokos arisztokrácia és a démosz társadalmi küzdelmeit, aminek az eredménye számos poliszban a démosz gyôzelme lett. - Ez a sajátos társadalmi-gazdasági fej¬lôdés eredményezhette végül azt is, hogy Görögországban nem alakult ki zárt papi rend: a szellem tekintélye és hatalma nem a papok, hanem az államférfiak, a kézművesek (azaz szobrászok, építészek, stb.), az orvosok, a költők és a jósok birtokába került.
A görögöknél tehát ilymódon, a korabeli, tipikus ázsiai termelési módhoz képest sajátos társadalmi-gazdasági fejlődésnek köszönhetően megteremtődtek egy új életforma, illetve egy új tudatforma, a filozófiai gondolkodás létrejöttéhez nélkülözhetetlen gazdasági alapok (relatív gazdasági jólét) és a szükséges szellemi szabadság (saját érdekeik, értékeik, intézményeik relativitásának felismerése; hit az ember saját képességeiben, a gondolkodás hatalmában). Ugyanezen fejlődésnek köszönhetően nem alakult ki viszont zárt papi rend, ellentétben a nagy folyammenti társadalmakkal. Mint közismert, a korai görögöknél is létezett vallás, de az a sajátos társadalmi-gazdasági kibontakozásnak megfelelő, a polisztársadalom struktúráját az istenek világában szinte leképező politeizmus. Ez pedig nem igényelte, a társadalmi-gazdasági fejlődés pedig nem is tette lehetővé egy zárt papi rend kialakulását, amely a vallási (szakrális) teendők mellett a szellemi hatalom, a tudás birtokosává is vált volna. Ennek következtében a korai görög filozófusok mintegy a papság társadalmilag hiányzó szerepét töltötték be, természetesen e görög világnak megfelelő, ugyancsak sajátos módon.

- Jellemezze általában a preszókratikus filozófiát.
- A korai filozófusok tudatosan a társadalmon kívüli életet választották. Ennek okai (lásd fent): a.) közvetítônek gondolták magukat isten és ember között; b.) ismeretfelfogásuk.
- Elsôdleges kutatási tárgyuk a kozmosz (a mindenség szerkezete), amit - szaktudományok hiányában - a közvetlen természetszemlélet alapján írtak le.
- Szinte mindannyian megalkották saját kozmológiájukat, amelyekben - terminus technicusok hiányában - szociomorf kifejezéseket használtak: a hétköznapi nyelvből átvett szavakat filozófiai jelentéssel ruházták fel. (Pl. kozmosz, arkhé, logosz, apeiron.)
- Megjelent a korai szubsztanciafelfogás, az „arkhé”. Az „arkhé” jelentése: kezdet, elv; az az állapot, minôség, elem vagy erô, amelybôl, illetve amelynek segítségével valami kialakult, illetve fennáll.
- Szemléletmódjuk többnyire dialektikus. Ez a dialektika azonban nem fejlődésdialektika, hanem kozmológiai és körforgásdialektika: a kozmosz keletkezését, működését és elmúlását ciklikus körmozgásként ábrázolták.
- A milétosziaknál és Hérakleitosznál (azaz nem minden preszókratikus gondolkodónál!) találkozunk a „hülozoizmussal” (hülé: anyag; zoé: élet), ami olyan filozófiai nézet, miszerint az anyag élô, az anyagnak lelke van. A hülozoisták tehát nem mai értelemben vett idealisták, de nem is materialisták, mert mai értelemben csak az lehet materialista, aki tudja, hogy idealista is lehetne, és fordítva. A ión természetfilozófusoknak azonban még nem volt külön fogalmuk az anyagra és a szellemre.

- Miért tekinthetjük Hérakleitoszt a dialektika atyjának?
Hérakleitosz a dialektika terén haladta meg leginkább a milétoszi gondolkodókat. A dialektika módszere általános értelemben a totalitás-elv alkalmazása, ami azonban magában hordja az egyediség-különösség-általánosság elvét és az ellentmondás-elvet is. Mivel ezen elveknek megfelelő tartalmi összefüggések leírására bukkanunk Hérakleitosznál, ezért ő az ókori dialektika egyik kiemelkedő képviselője.

- Mit értünk Démokritosz eidolón-elméletén?
Démokritosz látáselméletét nevezzük eidolon-elméletnek is, mert elképzelése szerint a dolgokról folyamatosan kis képek (eidolon) válnak le, ezek behatolnak a szembe, és ily módon lehetővé válik a dolgok észlelése.

- Milyen filozófiai kérdésekkel foglalkoztak a szofisták?
A szofisták az i. e. V. század vándortanítói, akik pénzért oktattak a démosz győzelme és az individuum kialakulása után fontossá vált ismereteket. Főként retorikát és morálfilozófiát, de számos egyéb kérdéssel is foglalkoztak: általuk váltak például társadalmilag szélesebb körben ismertté a preszókratikus természetfilozófia eredményei; ők tették először reflexió tárgyává a filozofálás „eszközét”, a nyelvet, és vizsgálták azt is, milyen törvény jó a polisz számára. E szerteágazó nevelői és filozófiai tevékenységük alapján a szofistákat egyrészt az antik felvilágosodás első képviselőinek tekinthetjük, másrészt azonban óvakodnunk kell attól, hogy egységes filozófiai irányzatnak tartsuk e mozgalmat.

- Mi a szókratészi módszer lényege?
Erre az előfeltevésre épült Szókratész kérdve kifejtő, vagy más néven „bábáskodó” módszere is, amellyel - saját állítása szerint - a gondolatok létrejöttét segítette elő, hasonlóan anyjához, aki bábaasszony lévén a gyermekek megszületésénél segédkezett. Ezzel a módszerrel, elsőként az európai filozófia történetében, Szókratész alkotott tudatosan filozófiai fogalmakat, definíciókat. Mindig valamilyen hétköznapi fogalomból kiindulva, annak jelentéstartalmait elvetve vagy igazolva, a kérdések és válaszok dialektikájában rekonstruált indukciós eljárás segítségével jutott el az adott fogalom általános tartalmának meghatározásáig. A beszélgetés kiindulópontja tehát mindenkor valamilyen fogalom mint elvont általános, eredménye pedig ugyanaz a fogalom, de mint konkrét általános, azaz mint sok, tudatosított gondolati meghatározás egysége: ez pedig éppen a definíció.

- Foglalja össze Platón ontológiájának lényegét.
Kiemelkedő szerepét Platón elsősorban ún. két-világ ontológiájának köszönheti. A tapasztalható, vagyis immanens világot megkülönböztette az ideák transzcendens világától, amely kizárólag a halhatatlan lélekrész, azaz a gondolkodás révén ragadható meg. - Dialógusainak tanúsága szerint mit értett Platón ideán? Az ideák örök, változatlan szubsztanciális szellemi általánosságok, az evilági létezők ősmintái. Platónnak teoretikusan teremtenie kellett számukra egy külön, transzcendens világot, mivel szerinte az anyag is szubsztanciális, és így a szintén objektívnek tekintett, de tapasztalhatatlan ideák nem létezhetnek a földi világban. Kozmológiai felfogása ugyanis a hagyományos káosz-kozmosz sémára épült, miszerint a kaotikus mozgást végző anyag az ideákkal együtt ősidőktől fogva létezett, és a kézműves mesterhez hasonlóként elgondolt demiurgosz mint aktív szellemi erő, a változatlan ideákra tekintve alkotta meg a rendezett anyagi világot. Az immanens világ létezői tehát ontológiailag alárendeltek az ideák elsődleges, transzcendens világának: az anyagi dolgok csak annyiban valóságosak, amennyiben részesednek (méthexisz) az ideákból, amennyiben azok utánzatai (mimézisz).

- Foglalja össze Arisztotelész ontológiájának lényegét.
Arisztotelész megszüntette az ideák világát, és a lényeget belehelyezte az egyes érzéki dolgokba, melyek szerinte mindenkor két tényezőnek, az anyagnak és a formának az egységeként léteznek. Ennek alapján nevezzük ontológiájának centrális tanítását anyag-forma tannak, mellyel Arisztotelész felszámolta Platón két-világ ontológiáját: nála már kizárólag egyetlen világ létezik, amely - mint látni fogjuk - két transzcendens pólus között feszül. - Mit jelent Arisztotelésznél a forma, illetve az anyag? Mind a forma, mind az anyag, és ebből következően a kettő egysége, minden konkrét dolog: szubsztancia. A forma az érzéki dolgok változatlan, belső szellemi lényege, szellemi általánosság. Az ideához való viszonyítása teheti még világosabbá a forma értelmét. A forma azonos az ideával, amennyiben a.) mindkettő örök, változatlan, b.) és mindkettő szellemi általánosság. A forma azonban különbözik is az ideától, amennyiben a.) nem egy transzcendens világban, hanem magában a dologban van, illetve b.) amíg az idea passzív, a forma aktív, de nem a helyváltoztató mozgás, hanem a megformálás értelmében. A forma tehát valóban felfogható a dologba helyezett ideaként. Arisztotelész szerint ugyanis a forma az a belső szellemi elv, amely meghatározza, hogy valamely anyag milyen konkrét létezőt testesít meg: a fenyőfa mint anyag például attól függően gerenda, ajtófélfa vagy ablakkeret, stb., hogy milyen konkrét forma hatása alatt áll, milyen konkrét forma határozza meg a dolog általánosságát. Ebből már sejthető, hogy Arisztotelésznél az anyag nem azonos a tőlünk független, objektív valósággal, hanem anyagon a megformálódás lehetőségét értette.


III.) A KÖZÉPKORI BÖLCSELET:
A.) Fogalommagyarázat:
- patrisztika: A patrisztika a keresztény bölcselet első korszaka. Nevét az egyházatyákról, a pátriárkákról kapta, akik a kereszténység első teológusai és filozófusai voltak.
- veritas duplex: A kettős igazság elve.
- skolasztika: A középkori keresztény bölcselet második korszaka.
- ancilla theologiae: A filozófiáról állították a középkorban, hogy a teológia szolgálóleánya.
- emanáció: Kiáramlás, ami egyúttal korai teremtésfelfogás is (Plótinosz).
- universale: A középkori filozófiában a logikai nem és faj közös neve.
- apologéta: Valamely tan vagy hit védelmezője.
- nominalizmus: A XI. században jelent meg az univerzália-vita egyik markáns álláspontjaként az a nézet, miszerint az universale nem önálló létező, hanem puszta név, amely az egyedi dolgok bizonyos csoportjának megjelölésére szolgál (Roscellinus).
- illuminatio: Ágoston szerint a lélek nem a külvilágból meríti alapvető ismereteit, nem is régebbi életéből hozza magával, hanem a lélek mélyén lakozó isteni tanító, a „magister interior” tanítja meg ezekre. Ezért minden alapvető ismeret Istentől függ, aki különleges megvilágítás révén irányítja az emberi értelmet.
- regressus ad infinitum: Logikai összefüggés, amely egy végtelenbe vezető gondolati sort jelent.
- ens perfectissimum: A legtökéletesebb lét, azaz Isten.
- creatio continua: Az egyszeri teremtéssel szembeállított folyamatos teremtés.

B.) Szövegmagyarázat:
a./ „A rossz – eredetét én annyira kerestem – semmiképpen sem mondható állagnak. Ha állag volna, jó is volna. Vagy meg nem romolható állag volna, és akkor bizony igen nagy jó volna. Vagy romolható állag volna, ámde ha ez nem volna jó, benne a romlás elő sem fordulhatna.”
Szent Ágoston egyik alapvető kérdése tehát, hogy honnan ered és mi a rossz. Minthogy szerinte a világot Isten, a leg¬főbb jó teremtette, minden létezőnek jónak kell lennie. De jók a létezők azért is, mert különben nem lehetne ben¬nük romlás. Márpedig a romlást előidéző rossz egyértelmű¬en tapasztalható a világban. A rossz azonban nem lehet létező, nem lehet „állag”, hiszen a létezők jók. Ágoston ezért átveszi azt a plótinoszi gondolatot, hogy a rossz¬nak nincs szubsztanciája, tehát a rossz nem létező, hanem léthiány.

b./ „Ég és föld íme létezik. Hangosan kiáltják, hogy teremtés útján vannak, mert változnak és folyton cserélődnek. Ámde a senkitől sem teremtett, mégis létező valamiben nincs, ami azelőtt ne lett volna, vagyis változás és cserélődés benne nincsen.”
Mennyiben ad magyarázatot ez a néhány mondat a teremtés szükségszerű mivoltára? Úgy tűnik, közvetlenül egyáltalán nem. De olvassuk csak figyelmesen a szöveget, és gondolkodjunk el az Ágoston által írtakon! Ha létezne valami, ami nem teremtett - írja -, akkor abban nem lehetne változás és cserélődés, vagyis új minőségű létezők pusztán a természet törvényeinek hatására soha nem keletkezhetnének. Az új minőség létrejötte megmagyarázhatatlan a korabeli ismeretek alapján. Márpedig a világban tapasztalható a változás és a cserélődés, az új minőségek születése. A korabeli tudás szerint ennek csupán egyetlen magyarázata lehet: a világot Isten teremtette.

c./ „…úgy látom, hogy nem más az idő, mint kiterjedés. Ámde nem tudom, hogy minek a kiterjedése. Igazán csodának tartanám, ha nem a léleké volna.”
Ágoston az idő mindennapi felfogásából indul ki: beszélünk múlt, jelen és jövő időről. Azaz megközelítési módjában nem a teória, hanem elsősorban a tapasztalat dominál. Márpedig a tapasztalás, konkrétan a mérés felől vizsgálva a háromféle időt, kiderül, hogy valóságosan a múlt már nem, a jövő még nem létezik, a jelen pedig pillanatnyi és ezért szintén mérhetetlen! Végsõ soron Ágoston szerint az idő „benyomások”, azaz képzetek egymáshoz való viszonya. Tehát ez a szubjektív idő!


C.) Esszé kérdések:
- Mi az oka a középkori filozófia kialakulásának?
Alapvetően történelmi változások: a Római Birodalom széthullása és a feudális társadalmi-gazdasági formáció megszületése, amit utóbbi kiépülése, megszilárdulása és lassú, belső átalakulása követett: méhében már a reneszánsz korában megfogant a polgári társadalom. E társadalmi átalakulásokat „követve” a filozófiában ismét jelentős fordulat zajlott le az antik görög filozófiához képest. Melyek e fordulat általános jellemzői? Egyrészt végbement a filozófia közvetlen tárgyának megváltozása: amíg a szókratészi fordulat után az antik görög filozófusok gondolkodásának középpontjában az ember, az individuum állt, a keresztény bölcselők vizsgálódásának elsődleges „tárgya” Isten, valamint az Isten-ember viszony. Az emberről csupán mint a teremtett világ legmagasabbrendű lényéről gondolkodnak. Másrészt megszületett a teremtő transzcendencia.

- Melyek a skolasztika általános sajátosságai?
A skolasztika (a schola:iskola latin szóból) a középkori keresztény filozófia, amely a feudális egyház igényei alapján keletkezett, s amely a IX. századtól a XV. századig uralkodott a nyugat-európai gondolkodásban. Mivel a keresztény egyház uralmi pozícióba került a feudális társadalomban, képviselői most már nem a hitvédelmet tekintették elsődleges feladatuknak, mint a pátriárkák, hanem egyrészt a missziós tevékenységet, másrészt a keresztény dogmatikák részletes kifejtését és végül a keresztény vallás fő gondolatainak, mindenekelőtt Isten létének taníthatóvá tételét. Az oktatási igények kikényszerítették, a veritas duplex elve pedig lehetővé tette a filozófia relatív önállóságának, a teológiától való viszonylagos függetlenségének visszaállítását. Az önmagában vett hitet ugyanis se tanítani, se fogalmi eszközökkel védeni, fejleszteni nem lehetett. Az értelem számára is hozzáférhetővé kellett tenni, azaz tételesen ki kellett fejteni Isten létének bizonyítékait, Isten és a teremtett világ viszonyát és különösen az ember helyét és szerepét a teremtett világban. Az élet minden területére kiterjedő, részletes keresztény világképet kellett tehát megfogalmazni. Elsősorban ennek a roppant feladatnak köszönhető, hogy a skolasztika korában hatalmas elméleti rendszerek születtek. E filozófiai rendszerek lehetőségét egy cordovai arab filozófustól, Averroëstől (1126-1198) származó elv, a kettős igazság (veritas duplex) elve teremtette meg, mely szerint mind a hitnek (teológia), mind a tudásnak (filozófia) megvan a maga külön területe és igazsága. A skolasztika gondolkodói olyan interpretációval építették be tanaikba ezt az elvet, hogy a filozófia relatív önállósága csakis addig áll fenn, amíg a hit alapvető igazságságait nem sérti. Ennek alapján mondhatjuk, hogy a patrisztika korával szemben ugyan ismét létezett a viszonylag független filozófia, de végső soron csak a teológia szolgálóleánya (ancilla theologiae) volt.

- Miként gondolkodott Szt. Ágoston a teremtésről és az időről?
Ami közvetlenül a teremetés aktusát illeti, Ágostonnál már nem emanációs-elméletet találunk, hanem a zsidó-keresztény hagyománynak, a Bibliának megfelelő termetés-felfogást: Isten, Igéje által a Semmiből teremtette a világot. De Isten nemcsak megteremtette a világot, hanem állandóan fenntartja, gondját viseli és kormányozza is azt. Sőt, az isteni teremtés sem fejeződött be, hanem tart ma is, vagyis Ágoston a creatio continua (folyamatos teremtés) elvét vallja. Az idõ pedig - mint láttuk - Ágoston szerint „benyomások”, azaz képzetek egymáshoz való viszonya.

- Foglalja össze az ontológiai istenérv lényegét.
Anzelm Isten fogalmából akarja bizonyítani Isten létét. A gondolatmenet lényege a következő: Ha ismerjük Isten fogalmát (ami még nem azonos a hittel!), akkor már értjük is jelentését, azt, hogy ő az a lény, aminél nagyobb jó nem gondolható. De, amennyiben csak emberi fogalomként létezne, annyiban a legkisebb valóságosan létező dolog is nagyobb jó lenne nála, ami ellentmondás, tehát lehetetlen. Ebből következően, Anzelm szerint Isten nemcsak emberi fogalomként, hanem valóságosan is kell, hogy létezzen.

- Miért kérdéses az istenbizonyítás?
Minthogy a probléma hagyományos felfogása szerint a mindennapi élet relatív transzcendenciájá¬tól megkülönböztethető abszolút transzcendencia minden metafi¬zika esszenciája, rögtön adódik az első kérdés: Lé¬tezik-e abszolút transzcendencia? Az abszolút transzcendencia iga¬zolására szánt „némi fejtörés”, valamint a bölcselet tör¬ténetéből ismert releváns kísérletek áttekintése után azon¬ban rájöhetünk, hogy meddő próbálkozásba fog¬tunk. Az örök valóság empirikus bizonyítása elvileg lehe¬tetlen, hi¬szen „tapasztalaton túli valóságról” van szó. De a teo¬retikus bizonyítás sem okozhat kevesebb gondot, hiszen - ahogy a keresztény teodiceák és teológiák is vall¬ják - „fogalmi ismeretünk sosem ragadhatja meg töké¬le¬tesen az isteni lényeget”, azaz Istent abszolút transzcendenciaként tételezik. Mindez természetesen rend¬jén is volna, mivel pontosan az vezetne logikai ellent¬mondáshoz, ha egy abszolút transzcendenciát teljes¬ség¬gel megismerhetőnek tarta¬nánk. Megismerhetetlensége következtében azonban transzcendens mivoltának „ab¬szolút” jellege sem állítható róla! Ha ugyanis bármit abszolút transzcendenciaként gon¬dolunk el, azaz a maga teljességé¬ben megismerhetetlennek tartjuk, akkor azt sem tudhatjuk, hogy valóban „abszolút”-e ez a transzcendencia. E tételezés paradox jellege ezért azt bizonyítja, hogy e tételezés pszichikai és (közvetve!) társadalmi, vagyis az embert szintén jellemző nem-racionális szükségletek, nem pedig racionális megfontolások következménye.

- Milyen álláspontok alakultak ki az univerzália-vitában?
A platóni tradíciót képviselő realizmus (universalia ante rem) /IX-XII. század/ szerint az univerzálék a dolgok elõtt, önállóan is léteznek. Az arisztotelészi alapokon álló mérsékelt realizmus, mely szerint az univerzálék nem léteznek önállóan, csak a dologban (universalia in re) /XIII-XIV. század/ és a nominalizmus (universalia post re) /XV. század/: csak konkrét dolgok léteznek valóságosan és az univerzálé puszta név, azaz csak fogalom.


IV.) AZ ÚJKORI POLGÁRI FILOZÓFIA:
A.) Fogalommagyarázat:
- modernitás: Az európai történelemnek a polgári forradalmakkal kezdődő azon nagy korszakát nevezzük így, amelyet az újkori szubjektumnak a rációba, a tudomány mindenhatóságába és a természet uralhatóságába vetett feltétlen hite jellemez.
- cogito ergo sum: Gondolkodom, tehát vagyok.
- protestáns: A reformáció híve. A „tiltatkozó”, melynek eredete, hogy a lutheránizmushoz tartozók tiltakoztak (protestáltak) a császárnál a vallásuk terjesztését tiltó határozat ellen.
- szubjektív evidencia: Descartes provizórikus módszertanának első elve, mely az igaz ismeret, vagyis az igazság szubjektív kritériumait (világosság és elkülönítettség) foglalja magában.
- racionalizmus: Ismeretelméleti irányzatként az a nézet, mely szerint minden ismeretünk kizárólag a rációból származik.
- res cogitans: Descartes „cogito ergo sum” tételében a „sum” jelentése pontosan az, hogy gondolkodó szubsztanciaként, res cogitansként vagyok.
- felvilágosodás: Társadalmi-politikai és ideológiai-filozófiai mozgalom a polgári forradalmak előkészítő szakaszában, a XVIII. században.
- esse est percipi: Létezni annyi, mint érzékelve lenni. (Berkeley)
- dedukció: Logikai eljárás, mellyel az általános ismeretektől következtetés útján jutunk el az egyes, konkrét ismeretekig.
- agnoszticizmus: A valóság megismerésének lehetőségét tagadó irányzat.


B.) Szövegmagyarázat:
a./ „A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre osszam, ahányra csak lehet és ahányra a legjobb megoldás szempontjából szükség van.”
Amí az új metafizika kiépítésre nem kerül, Descartes szükségesnek látta egy provizórikus, azaz ideiglenes módszertan összeállítását, amely négy elvet tartalmaz. Az idézet a második elv lényege, mely szerint a problémát részeire kell bontani és innen kiindulva kell folytatni a vizsgálódást.

b./ „Mindazt, amit csak az elme magában észrevesz, vagy ami észrevevésének, gondolkodásának vagy értelmének közvetlen tárgya, ideának hívom; és azt az erőt, amely elménkben ideát ébreszt, azon tárgy tulajdonságának nevezem, amelyben ez az erő lakik.”
Locke megkülönböztette az ideát, mint tudattartalmat és a tulajdonságot, mit objektív erõt. Szerinte ideáink lehetnek elsődlegesek és másodlagosak. Míg azonban az elsődleges ideáknak (kiterjedés, tömörség, alak, mozgás, stb.) megfelelő tulajdonságok léteznek, a másodlagos ideáknak (szín, hang, íz, stb.) megfelelő tulajdonságok nem, hanem a tárgyak - Locke felfogásában - rendelkeznek azzal a képességgel, hogy elsődleges tulajdonságaik révén előidézzék bennünk a másodlagos ideákat is.

c./ „Ha ezzel az elvi meggyőződéssel végigpillantanánk a könyvtárunkon, micsoda selejtezést kellene végrehajtanunk! Ha kézbe vesszük bármelyik kötetet, például egy iskolás metafizikai művet, csak azt kell kérdeznünk: tartalmaz-e valamilyen mennyiségre vagy számra vonatkozó okfejtést? Nem tartalmaz. S tartalmaz-e valamilyen, tényekre vagy létre vonatkozó okoskodást? Azt sem tartalmaz. Akkor tűzbe vele, mert ez esetben csak szofisztika és áltatás lehet.”
Hume, ismeretelmélete alapján teljesen következetesen állapítja meg a természettudományok, egyáltalán minden valóságra vonatkozó tudomány és a metafizika érvénytelenségét, miszerint léteznek ugyan, de nem képesek teljesíteni vállalt feladatukat. Miért nem? Azért, mert minden tudomány egyik legfőbb feladata törvények megfogalmazása az emberi gyakorlat elősegítése érdekében. Ha viszont nem általánosíthatjuk egyedi, tapasztalati ismereteinket, akkor elvileg lehetetlen törvényt alkotni. Mindennek természetes következménye a tudományok új osztályozása.

C.) Esszé kérdések:
- Hogyan foglalná össze a két ismeretelméleti irányzat, a racionalizmus és az empirizmus lényegét?
A racionalizmus ebben az esetben nem az ész általános uralmát, nem a felvilágosodás azon törekvését jelöli, miszerint mindent az emberi ész ítélőszéke elé kell vinni; mindennek csak az emberi ész dönthet az értéke felől. A racionalizmus mint ismeretelméleti irányzat azt a felfogást jelenti, mely szerint minden ismeretünk kizárólag az emberi rációból számazhat. A racionalisták favorizált módszere a dedukció: az általános ismeretekből dedukálás, azaz levezetés révén juthatunk el az egyes, konkrét ismeretekig.
Ezzel szemben az empirizmus mint gnoszeológiai irányzat képviselői azt vallották, hogy minden ismeretünk kizárólag a tapasztalatból származhat. Megjegyzendő, hogy az „empirizmus” fogalma önmagában takarhat materialista és idealista jellegű empirizmust is! A különbség a tapasztalás tárgyában rejlik: amíg a materialista empirizmus képviselője az objektív tárgyakat tekinti a tapasztalás tárgyának, addig az idealista empirizmus képviselője szerint csak tudattartalmainkat, azaz ismereteinket tapasztalhatjuk. Az újkori polgári gondolkodás hajnalán a következetes brit empirizmus filozófusai az utóbbi álláspont mellett törtek lándzsát. Az empiristák viszont a dedukcióval ellentétben az indukciót tartják üdvözítő módszernek: a tapasztalt egyes ismeretektől juthatunk csal el következtetések segítségével az általános ismeretekhez.

- Ismertesse Descartes provizórikus etikáját.
Ezen ideiglenes etika híven tükrözi Descartes viszonyát általában az etikai kérdésekhez: életműve alapján sem dönthetjük el ugyanis, hogy valaha is befejezhetőnek tartotta-e etikáját. (Külön etikai-filozófiai kérdés természetesen, hogy le kell-e zárnunk egyáltalán etikai eszmefuttatásainkat?) Az individuum elhatározásának döntő szerepét mutató elvek a kinyilvánított konkrét célt szolgáják: a filozófus addig se maradjon határozatlan cselekedeteiben, amíg - az ész kényszere folytán - ítéleteiben, vagyis az új metafizika megalkotásáig az. Gyakorlati életelvekről van tehát szó, nem egy metafizikailag megalapozott végleges etikai elméletről! „Járj az arany középúton!” - így fogalmazhatnánk meg az első elv lényegét, amely így tagadhatatlanul konformista jelleggel is bír. A második a következetesség és az álhatatosság elve, aminek azonban nem szabad fanatizmussá fajulnia, már az első elvből következően se. Értékeink bizonyos stabilitása, meghatározott elvek alkalmazása nélkülözhetetlen az állatok fölé emelő erkölcsös magatartáshoz, ami azonban nem zárhatja ki új belátások megszületését. Belátásokét, és nem vélemények közvetlenül érdekfüggő „csapongását”! A harmadik elv lényegét már a sztoikus Epiktétosz kézikönyvében olvashatjuk: a világgal való összeütközés esetén inkább magunkat törekedjünk megváltoztatni, mint a világot, hiszen utóbbi nem áll hatalmunkban. Felelevenítésének oka egyértelmű: teljes összhangban áll Descartes kinyilvánított alkotói szándékával, választott életformájával. Ez utóbbit még egyszer megerősíti Descartes a negyedik elvben, melyben kimondja, hogy megmarad a filozófia mellett. Ez ugyancsak vallomás az individuális értelem meghatározó szerepe mellett.

- Hogyan foglalná össze Descartes metafizikájának gondolatmenetét?
Descartes a kérdésessé vált skolasztikus metafizika helyett akart új metafizikát alkotni. Gondolatmenete két részből áll: a „rombolásból” és az „építkezésből”, és mindezt a módszeres kétellyel viszi véghez. A tapasztalás és a gondolkodás, azaz ismereteink lehetséges forrásainak kétségessé tétele után, az ontológia terrénumába jutva megleli első filozófiai axiómáját, a „cogito ergo sum” tételét. Ezzel azonban még csak a gondolkodó lény szubsztancialitása bizonyosodott be, a világ léte és megismerhetősége nem. Utóbbiakat Isten létének bizonyítása révén véli Descartes elérhetőnek.

- Mit állít Locke a szubsztanciáról?
Locke szerint a tulajdonságok egyrészt nem lehetnek azonosak azzal, aminek a tulajdonságai, vagyis a szubsztanciával, másrészt a nyelvi-logikai megközelítésből, a kijelentések struktúrájából úgy tűnik, hogy önmagukban sem állhatnak fenn: kell hogy legyen a tulajdonságoknak valamilyen hordozója. Ez pedig Locke szerint a szubsztancia, ami az ő szemében a külvilág létének legfőbb biztosítéka: kezeskedik arról, hogy a tárgyak folyamatosan létezzenek, akkor is, amikor nem érzékeli őket senki. A szubsztanciának tehát léteznie kell, de megismerni nem tudjuk.

- Miként bírálja Berkeley Locke ismeretelméletét?
Berkeley éles szemmel rögtön észreveszi Locke következetlenségeit, és párbeszédes filozófiai művében lépésről lépésre megcáfolja azokat, majd a Locke, illetve a szenzualisták nézeteit képviselő Hülaszt Philonusz, aki Berkeley álláspontját jeleníti meg, fokozatosan meggyőzi saját nézeteiről. Berkeley mindenekelőtt az elsődleges és másodlagos ideák megkülönböztetése ellen lép fel. Állítása szerint lehetetlen egy kiterjedt és mozgó test ideáját elképzelni anélkül, hogy ne volnánk kénytelenek valamilyen színnel vagy egyéb másodlagos ideával együtt tenni ezt. Azaz, bármilyen tárgyat csak konkrétan tudunk elképzelni.
De az elsődleges ideák sem lehetnek a képmásai semmilyen tárgynak, illetve tulajdonságainak. Az elsődleges ideákból sem következtethetünk semmilyen tárgyi világra, tulajdonságokra, ha a másodlagos ideákból sem tehetjük meg ezt. A tapasztalat révén ugyanis az elsődleges ideáknak valamiféle tulajdonságokkal való összefüggését ugyanúgy nem tudjuk bizonyítani, ahogy a másodlagos ideák esetében.
Berkeley következő ellenérve az elsődleges tulajdonságok és az ideák közötti hasonlósági viszony lehetetlenségére vonatkozik. Véleménye szerint, ha az elsődleges tulajdonságok - amelyek egyáltalán a tulajdonságok Locke-nál, hiszen másodlagos tulajdonságokat ő sem tételez - nem tapasztalhatók, akkor összehasonlítani sem lehet őket ideáinkkal! Ami - számunkra! - nem létezik, azt nem is hasonlíthatjuk össze semmivel.
Az eddigi kritika eredménye tehát nem kevesebb, mint Locke gnoszeológiai álláspontjának teljes szétzúzása! De Berkeley ezzel még nem éri be, hanem kíméletlenül célba veszi Locke szubsztancia felfogását is, és közben kifejti saját álláspontját.
Berkeley is a nyelvi-logikai elemzés eszközeit veszi igénybe, csak következetesebben mint Locke: kimutatja, hogy az „alátámasztja”, „hordozza” kifejezések szubsztanciával kapcsolatos jelentése tapasztalatilag ellenőrizhetetlen. Ha ugyanis kitartunk a következetes empirizmus gnoszeológiai alapelve mellett („Nincsen semmi az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzetekben!”), akkor - a kijelentések logikai szubjektumát nem szubsztanciának, hanem ideáink halmazának tekintve - a szubsztanciáról semmit nem tudhatunk meg. Ha pedig - tapasztalatilag - nem ismerhetjük meg, azaz semmit sem tudunk mondani róla, akkor - Berkeley szerint - maga az „anyagi szubsztancia”, amelyről csak azt tudnánk mondani, hogy mi nem, üres, jelentés nélküli, értelmetlen szóképződmény. Az anyagi szubsztancia tehát Berkeley szerint nem létezik.

- Mit jelent az „esse est percipi” elve?
Ha viszont nincs anyagi szubsztancia, akkor mit jelent „létezni”? Minthogy Berkeley éppen azt tagadja, amihez a mindennapi gondolkodás makacsul ragaszkodik, az anyagi külvilág létét, meg kell magyaráznia, mi mást jelenthet „létezni”! Berkeley abból indul ki, hogy az „x létezik” állításból azt semmiképpen sem tudjuk meg, „x” milyen, mert amiről a különböző tulajdonságokat állítjuk, az maga nem lehet tulajdonság. De anyagi szubsztancia sem lehet, mert azt nem tapasztalhatjuk, és így a következetes brit empirizmus alapelve értelmében („Minden ismeret kizárólag a tapasztalatból származhat”) nem állítható a léte. Logikailag egyetlen megoldás marad, az „esse est percipi”, azaz „létezni annyi, mint érzékelve lenni”: a létezés ezen elv szerint azonos az érzékeltséggel (nem az érzékeléssel!).
Az ideáknak a hozzánk való viszonya azonban két vonatkozásban is komoly ellenvetésekre ad okot! Egyrészt az észleltség kritériuma nem elégséges ahhoz, hogy megkülönböztessük a képzelet világát (pl. Machbet halucinációja!) és a valóságot, az ébrenlétet és az alvást. Másrészt, az az állítás, hogy észlelésünk tárgya csak az észlelés aktusában létezik, ellenkezik azzal a meggyőződésünkkel, hogy észlelésünk tárgyai akkor is léteznek, amikor nem érzékeljük őket. Vagyis létezés és észleltség azonosítása felveti az észleltség hiányában való létezésnek, a létezés folytonosságának kérdését! Miként léteznek, vagy léteznek-e egyáltalán a dolgok, ha senki emberfia nem érzékeli őket? Berkeley szerint igen, mert mindig érzékeli őket egy „Végtelen Elme”, azaz Isten.
Más kérdés, hogy Isten léte sem tapasztalható, de Berkeley ezen következetlenségét mát Hume veszi észre.

- Miként értelmezi Hume az okságot?
Mivel Hume agnosztikus gondolkodó, nála csak a tudat törvényeiről, vagyis az eszmetársítás szabályairól lehet szó. Hét ilyen szabály avagy reláció létezik, amelyek közül a legfontosabb kétségtelenül az okság. Első pillantásra azt hihetnénk, hogy Hume megtagadja önmagát, azaz ő is következetlen, hiszen elismeri az okságot. Csakhogy a hume-i okság nem azonos azzal, amit a mindennapi életben értünk e kifejezésen. Hume itt is ragaszkodik az empirizmus alapelvéhez, és ezért számára nem létezik a propter hoc (valami miatti), hanem csak a post hoc (valami utáni) okság. Pusztán a tapasztalat segítségével ugyanis semmiféle szükségszerűséget nem állapíthatunk meg az ok és az okozat között, csupán érintkezést és egymásutániságot: és Hume szerint az okság nem is jelent mást.

Marxtól napjainkig

Ajánlás
Ez a tételsor az Államigazgatási Főiskola tantervének megfelelő tematika alapján készült 2000 decemberében. Az első rész az 1-10.tételeket tartalmazza. Eredetileg 16 tétel szerepelt a tematikában,, de a tételcímeket karácsonyi ajándékul a főiskola részben megváltoztatta, a 8. (a felvilágosodás) tételt pedig ketté bontotta, így jelenleg már 17 tételnek kellene lenni. Az utolsót, eredetileg 16. sorszámút már nem készítettem el.
Aki tudja, egészítse ki!
Fő szempontom a megjegyezhető mennyiség, a megérthetőség, a vizsgán való elmondhatóság (tehát a szövegszerű és nem vázlatszerű feldolgozás) volt.
A tételek kidolgozásakor legtöbbet a következő irodalmat (vagy egy részét) használtam (mert ezek voltak otthon):
Lendvai L. Ferenc: A gondolkodás története. Budapest, 1989.
Hársing László: A filozófiai gondolkodás I-II. Miskolc, 1991.
Filozófiai kislexikon, Budapest, 1972.
Aki ezeket a tételeket megtanulja, az nem tud mindent, de valószínűleg nem fog megbukni. (Garancia: Én sem szeretnék.)
Remélem, hogy vaskos tévedéseket, félreértéseket nem fedeztek föl.
Jó tanulást, eredményes vizsgázást!
y-G

Filozófia-11

11.

A materializmus irányzatai a XIX-XX. században.
(Marx filozófiai gondolatai a történelemről és társadalomról)


Tematika:
A materializmus történetéről: naív, mechanikus, dialektikus materializmus.
Materializmus és dialektika Marx gondolkodásában: az eltárgyiasodás, eldologiasodás fogalma.
A kapitalista termelés elemzése (A tőke).
Marx és Engels közös munkái – a filozófia és politika összefüggése munkásságukban.
A materialista dialektika XX. századi művelői.
Lukács György életművének sokoldalúsága: esztétikai, filozófiai, politikai gondolatai. A “komplexusok komplexusának” összefüggései Lukácsnál.
Herbert Marcuse. A lét és gondolkodás dimenziói Marcuse gondolkodásában.


A filozófiatörténet legnagyobb vitát kiváltó ideológiája Marx nevéhez kötődik. Reális értékeléséhez el kell tekinteni mindattól, ami a marxizmus nevében folytatott későbbi politika miatt hozzátapadt.
Karl Marx (1818—1883) rabbi család gyermeke, jogot, történelmet és filozófiát tanult német egyetemeken. Kapcsolatban állt a baloldali ifjúhegeliánusokkal. Radikális baloldali lapot szerkesztett (Rheinische Zeitung), melynek betiltása után Párizsba emigrált, ott ismerkedett meg Engelsszel. Az 1848-as forradalom idején fogalmazták meg a Kommunista Kiáltványt, és részt vettek a németországi forradalomban. A bukás után Angliában telepedtek le.
Munkássága kezdetén filozófiai tanulmányokat írt (pl. Gazdasági-filozófiai kéziratok, 1844; Német ideológia, 1845 – Engelsszel közösen; A filozófia nyomorúsága), később pedig a közgazdaságtan elméletével foglalkozott (pl. A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, 1857—59). A tőke I. kötete még életében (1867), további két kötete Engels gondozásában halála után jelent meg.
Friedrich Engels (1820—1895)gazdag gyáros családban született, fiatal korában a baloldali hégeliánusok hatottak rá is, Marxszal együtt lépett be 1847-ben az Igazak Szövetségébe, mely felvette a Kommunisták Szövetsége nevet, és ennek megbízásából írták a Kommunista Kiáltványt. Jelentős fiatal kori szociológiai munkája, mely az angol munkásosztály helyzetét mutatta be. A 70-es 80-as években nemcsak A tőke sajtó alá rendezésével foglalkozott, hanem önálló filozófiai tanulmányokat is írt (A természet dialektikája, Anti Dühring, Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége).

A marxizmus a filozófiai, gazdasági, történelmi és politikai nézeteket átfogó rendszer megalkotásának igényével fellépő ideológia, mely az 1840-es években a kommunista és munkásmozgalmak talaján keletkezett. Forradalmi és állami ideológiává az 1917-es orosz forradalomhoz kapcsolódóan és azt követően, Lenin munkássága és államszervező tevékenysége nyomán vált.
A marxizmus három forrása (Lenin nyomán): 1. A klasszikus német filozófia: a hegeli dialektika és a feuerbachi materializmus; 2. az angol közgazdaságtan: Smith, Ricardo; 3. az utópista szocializmus (Saint-Simon, Fourier, Owen, Babeuf).
A marxizmus három alkotórésze: 1. filozófia (dialektikus és történelmi materializmus), 2. politikai gazdaságtan, 3. tudományos szocializmus.

Dialektikus materializmus
Ebben a filozófiai felfogásban két korábbi filozófiai út egyesül. Egyik a materializmus gondolata, a másik a dialektikus szemlélet.

A materializmus a filozófia ontológiai (lételméleti) alapkérdését tekintve abból indul ki, hogy az objektív valóság (a természeti és társadalmi lét valósága) az elsődleges, a tudat, a gondolkodás pedig másodlagos, és az objektív (a tudattól függetlenül létező) valóság által meghatározott (determinált). A tudat tartalma a valóság visszatükröződése, miáltal a valóság megismerhető.
Az ókori materialisták (pl. Lao-ce, Hérakleitosz, Epikurosz stb.) arra törekedtek, hogy megtalálják az ember tudatától függetlenül létező anyag őselvét (naiv materialisták). Mások kidolgozták az anyag atomi szerkezetének elméletét (pl. Démokritosz). A középkorban és a reneszánsz idején a materialista irányzat a nominalizmusban és a panteizmusban fejezte ki magát. A XVII-XVIII. sz. materializmusára a kor természettudományosságának megfelelően a mechanikus szemlélet volt a jellemző, a világot mint egy gépet szemlélték (Bacon, Galilei, Hobbes, Spinoza, Locke, Diderot, Helvetius, Holbach). Ettől az időtől kapcsolódott össze a materializmus az ateizmussal.
A dialektika az ókori görögöknél az érvelés, a dolgok többoldalú megismerésének művészetét jelentette, a középkorban a hét szabad művészet egyikeként a fogalmi gondolkodás tudományát. Átfogó világszemléletté a német idealizmus képviselői, mindenekelőtt Hegel fejlesztette. (Engels szerint a természeti folyamatok leírhatók a dialektika három törvényével: 1. az ellentétek egysége és harca (dialektikus ellentmondás), 2. a mennyiségi és minőségi változások kapcsolata (ugrás a természetben), 3. a tagadás tagadása.)

A dialektikus materializmus materialista alapja azt jelenti, hogy a világon semmi más nem létezik, csak anyag a maga mozgásának és változásának törvényeivel. Dialektikus jellege pedig azt jelenti, hogy felismeri és alkalmazza az anyag mozgásának, változásának, az alacsonyabb rendü formákból a magasabb rendű formákba szerveződésének törvényszerűségeit.
A dialektikus materializmus, mivel összekapcsolja az objektív világot és ennek az emberi tudatban való tükröződését, egyben ismeretelmélet és logika is.

A dialektikus materializmusnak az emberiség fejlődésének (történelmének) megismerésére való alkalmazása a történelmi materializmus, mely mint szemlélet áthatotta Marx és Engels követőit (pl. Lenin).
A történelmi materializmus alapgondolata az, hogy a természet és a társadalom közötti kapcsolatot a természetet átalakító, a természetből javakat termelő munka teremti meg. Ezáltal a marxisták vizsgálódásának középpontjába a termelési viszonyok kerültek, és ezen az alapon négy megvalósult és egy tételezett formációt különböztettek meg: ősközösség, rabszolgatartó, feudális, tőkés, kommunista társadalom. Ezekre a termelési viszonyokra mint alapra épültek rá a társadalmak politikai, jogi, kulturális viszonyai (felépítmény). A felépítményben létező viszonyok azután visszahatva az alapra azt fokozatosan megváltoztatták, mígnem a mennyiségi változások minőségibe nem csaptak át (forradalom).
Marx felfogása szerint a munka az ember nembeli lényege, az önmegvalósítás és az önkifejezés formája. Azonban a munka a társadalmi fejlődés folyamán elidegenült az embertől, mert a munka eredménye áruvá vált, aminek a lényege a használati értéke helyett a csereértéke lett, aminek legelvontabb kifejezője a pénz, vagyis a tőke. Az emberek fölött ez az elidegenült munka vette át az uralmat, és ezt az elidegenedést csak egy új társadalmi forma, a kommunizmus szüntetheti meg., amiben a dolgozó osztály (munkásság) érdekeltsége fejeződik ki.
Marxéknak ez az elképzelése – bár az elidegenedés gondolata értékes elemeket tartalmaz - illuzórikusnak bizonyult, mindenekelőtt azon a módon, ahogy követői és a rá hivatkozók cselekedtek.
A marxista gondolkodók munkásságának az is irányt szabott, hogy Marx és Engels nem alkottak teljes filozófiai rendszert, hiányzott mindenekelőtt az etika, az ontológia és az ismeretelmélet. Ugyanezért - miután a marxizmus-leninizmus a 30-as évektől a sztálini Szovjetunióban és a kommunista pártokban hivatalos ideológiává vált - ezekhez a témákhoz szabadabban hozzá lehetett nyúlni, kevésbé váltak dogmává.

Karl Kautsky (1854—1938) Engels halála után a német szociáldemokrata mozgalom fő ideológusa volt. Etikáról szólóművében az emberi erkölcs gyökereit az állat társas ösztöneiben látta, melyek fokozatosan erkölcsi érzékké és lelkiismeretté alakultak át.
Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov) (1870—1924) a két orosz forradalom között az osztrákfilozófus, Mach empiriokriticista gondolatait bírálta, mert hatását károsnak tartotta a munkásmozgalomban. Ebben túlságosan leegyszerűsítetten mondja ki, hogy minden ismeretünk az objektív valóság tükröződése.

Lukács György (1885—1971) a legnagyobb hatású magyar filozófus volt, és noha nagypolgári családban született Budapesten, érdeklődése mégis a marxizmus és a kommunista mozgalom felé fordult. 1919-ben a Tanácsköztársaság népbiztosa volt. A bukás után Bécsbe emigrált, ott írta meg német nyelven legnagyobb hatású, bár erősen vitatható munkáját Történelem és osztálytudat címmel. Eszerint az osztálytudat akkor fejtheti ki történelmi hatását, ha az egyén azonosul osztályával (miként Hegel abszolút szelleme esetében a szubjektum az objektummal), amiből levezethető akár az egyén teljes odaadása is a mozgalom számára.
A fasizmus elől Moszkvába emigrált, ott írta A fiatal Hegel c. könyvét. A háború után Budapesten tanított, de a kulturális és tudományos élet szélére szorították. Érdeklődése már a 30-as években az esztétika felé fordult, egyebek között a tartalom és a forma viszonyával foglalkozott (Tanulmánykötete: A realizmus problémái, 1948.). Az ész trónfosztása c. kötetben az irracionalista filozófia átfogó kritikáját írta meg.
1956-ban a Nagy Imre kormány minisztere volt, 1959-ig Romániában tartották fogva. Politikai-társadalmi elfogultsága a tapasztalatok ellenére sem változott, mondása szerint “a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus.
A 60-as években egy nagyszabású társadalom-ontológia megírásán dolgozott, de műve torzóban maradt (A társadalmi lét ontológiájához, I-II. 1976.).

?????????????????

Herbert Marcuse (1898--1979) a frankfurti iskola idősebb nemzedékéhez tartozó filozófus volt.
(A frankfurtiak: Horkheimer (1895—1973), Eric Fromm (1900—1980), Theodor W. Adorno (1903—1969), Jürgen Habermas (1929-- ) stb.)
A frankfurtiak legfőbb filozófiai problémája a fasizmus és a sztálinizmus, ezen újkori barbárságok megtapasztalásából kiindulva a racionalizmus határainak kutatása volt. A racionális emberi cselekvés célja ugyanis a természet birtokbavétele (leigázása), ami öncéllá válva, elidegenedve az embertől felidézi az újkori barbárságba süllyedés veszélyét. Ezért a frankfurtiak kritikával illettek minden ésszerűséget, hiszen az a hatalom fegyverének bizonyult (kritikai elmélet).
Marcuse szerint a kritikai elmélet igazi tárgya a fennállónak mint adottságnak radikális tagadása kell legyen, de a kritikán túl előlegezni is kell a jövőt, a tudás célja az ember felszabadítása kell legyen.
Az egydimenziós ember című könyvében (1964) arról írt, hogy a modern ipari társadalom képes leküzdeni a megdöntésére szerveződő hagyományos erőket, mindenekelőtt azzal, hogy a munkásságot nem pusztán kizsákmányolja, hanem az életszínvonal emelésével integrálja is, vagyis nem csak láncaikat, hanem viszonylagos jólétüket is elveszíthetik. Ezáltal a munkások nemcsak munkavállalóként, hanem fogyasztóként is kizsákmányoltakká, szublimált rabszolgákká lesznek. Kivész belőlük a társadalomkritikai dimenzió, és egydimenziós fogyasztói lénnyé válnak. Ezáltal elvész az a képességük, hogy a fennálló társadalmi rend megváltoztatásáért tegyenek, integrálódnak a politikai rendszerbe, legfeljebb parlamenti ellenzékként működnek. A társadalom megváltoztatása ezért csak a parlamenten kívüli, nem integrálódott, radikális és forradalmi elittől várható, amelyet nem kötnek a modern társadalom megcsontosodott játékszabályai. Ez a gondolat, a modern anarchizmus programja tette alkalmassá Marcusét arra, hogy a 60-as évek vége értelmiségi fiatalságának radikális mozgalmai számára hivatkozási alapul szolgáljon.


Filozófia-12

12.
Az irracionalista filozófiai áramlatok a XIX—XX. században.
Az irracionalizmus társadalmi-filozófiai előfeltételei, kiemelkedő képviselői.
Schopenhauer, Nietzsche gondolatai



Tematika:
Az irracionalizmus fogalmának szűkebb és tágabb értelmű felosztása.
A klasszikus német idealizmus felbomlási folyamata, az örökség túllépésének kísérletei és eredményei. Az irracionális ihletésű filozófiai magatartás mint a klasszikus örökség meghaladásának egyik lehetséges módja (Schopenhauer, Nietzsche, Bergson)
Az emberfeletti ember mítosza, a heroikus élet tartalma Nietzsche filozófiájában.
A filozófia új megalapozásának kísérlete, az intuitív tudatélmények alapja a bergsoni bölcseletben.


Az irracionalizmus a szó tág értelmében olyan filozófiai tanítás, mely korlátot lát a racionális megismerés lehetősége előtt, és szembeállítja azzal az intuíciót, az ösztönt és a hitet, mint a nem racionális megismerés lehetséges fajtáit. Szűkebb értelemben az irracionalizmus gyűjtőfogalma azoknak a filozófiai koncepcióknak, melyek a XVIII. sz. végétől jöttek létre, tükrözéseként azoknak a csalódásoknak, melyeket először a francia forradalom terrorba és háborúkba torkollása, később a kapitalizmus ellentmondásai (válságok, háborúk) okoztak.
Az irracionalista koncepciók elfordultak mind a felvilágosodás ráció-eszméjétől, mind Hegel dialektikus ész-tudományától, mind a marxizmus dialektikus materializmusától.
Az irracionalizmust életfilozófiának is szokták nevezni, Friedrich Schlegel után, aki - hogy Hegel filozófiai rendszerétől megkülönböztesse - rendszerét életfilozófiának nevezte. E filozófia tárgya a belső szellemi élet, az érzelmek, az intuíció és az akarati döntések, a személyiség aktusai. Schlegel azt vallotta, hogy az észt, mint a földi gonoszság elvét, meg kell semmisíteni.

Arthur Schopenhauer (1788—1860) személyes életét a rossz anya-fiú kapcsolatból eredő nőgyűlölet határozta meg, ebből eredeztethető pesszimizmusra, cinizmusra hajló természete.
Legnagyobb hatású könyve A világ mint akarat és képzet ezzel a mondattal kezdődik: “A világ az én képzetem”. Ez a tétel Kantot idézi, aki szerint a dolgok csak jelenségként adottak számunkra. De szerinte a jelenségektől nem vezet út valamiféle magánvaló dologhoz, vagyis a dolgok lényegéhez. Szerinte ugyanis a filozófiák tévednek abban, hogy az embert az értelem vezeti, lényünk legbenső lényege ugyanis az akarat, az értelem pedig csak ennek szolgája. Az élet tudattalan akarása űz bennünket, ami vágyainkban mutatkozik meg. “Nem értelem vezet bennünket elölről, hanem az akarat tol előre hátulról.” Az ember élete szenvedés, mely a nemzés gyönyöre miatt rá mért adósság, melyet az ember az élet fáradalmaival, szenvedésével törleszt. Az akarat velejárója a vágy, mely állandó kielégületlenségérzetet okoz, emiatt az élet szenvedés. Ha vágyunkat kielégítjük, helyébe lép az unalom, mely új vágyakat, új szenvedést ébreszt.
A szenvedéstől kétféle módon lehet megszabadulni. Egyik az öngyilkosság, amit viszont Schopenhauer elvet. A másik mód az, ha az akaratot sikerül alávetni az értelemnek, mert az ész segítségével korlátozhatók vágyaink. Az akarat legyőzésének lehetősége Schopenhauer szerint egyfajta aszkétikus szemlélődésben rejlik, amivel voltaképpen eljutott a buddhizmus nirvána tanához. Ebben segítséget nyújt a művészet, mindenekelőtt a zene.

Friedrich Nietzsche (1844—1900) költő-filozófus volt, hatását is az erősítette, hogy gondolatait szuggesztív erővel tudta közölni. Fő műve az Ím ígyen szóla Zarathustra (1883) is költői alkotás.
Zarathustra óperzsa vallásalapító, aki leszáll elmélkedése hegyéről, hogy a néphez szóljon. A nép azonban nem rá, hanem egy kötéltáncosra figyel, aki viszont váratlanul lezuhan és meghal. Ekkor Zarathustra megfogalmazza tanításának lényegét, az irracionalizmust: “Valóban szép halat fogott ma Zarathustra! Nem fogott egyetlen embert, de fogott egy holttestet. Borzalmas az ember élete, és mindig értelem nélkül való... Meg akarom tanítani az embert élete értelmére, aki az emberfölötti ember.” Ezután Zarathustra egy kolduló szenttel találkozik, és így kiált fel: “Ez a vén szent még nem is hallotta erdejében, hogy Isten meghalt?”
Zarathustra voltaképpen Nietsche allegorikus alakja. Szerinte az átlagember képtelen arra, hogy az önmagának értelmet adó életet éljen, erre csak a felsőbbrendű ember képes. Kétféle erkölcsöt különböztet meg: az úri erkölcsöt, mely a klasszikus ókor erkölcse (különösen Róma bátor, férfias egyéniségeire gondol); valamint a szolgaerkölcsöt, mely a zsidó elnyomatásból származtatott kereszténység erkölcse, mely az alázatot, az egyenlőséget és a demokráciát hozta magával, amit Nietsche elvetett, mert a felsőbbrendű – az önmagát megvalósítani képes – ember lényege és életcélja nem a boldogság, hanem a hatalom akarása. A demokrácia a zűrzavar és a középszerűség terepe, ezért el kell törölni. Az igazi társadalom Platón utópiájához hasonlóan - három osztályból állna: termelők, hivatalnokok (katonák is) és uralkodók. Utóbbiak a legmagasabb rendű emberek, filozófus államférfiak, akik bátrak, műveltek, fegyelmezettek, erkölcsösek.
Nietsche emberfölötti ember eszméje tartalmazza azt a felismerést, hogy önmegvalósításunk akkor lehetséges, ha önmagunk felülmúlására törekszünk. Az viszont elfogadhatatlan, hogy ebben vezéreszménk a hatalom akarása legyen, mert a hatalom a mások fölötti uralomban, vagyis szélsőséges önzésben nyilvánul meg, és erről az alapról minden erőszak igazolható volna, miként arra a fasiszta ideológiák kísérletet is tettek.

Henri Bergson (1859—1941) francia zsidó filozófus, irodalmi Nobel-díjas. A XIX. sz. végének materializmusával szemben az élő anyag lényegét kereste, és ezt az “életlendület” fogalmában találta meg. Az élet az élettelen, fejlődésre képtelen anyag ellentéte, mert fejlődésre képes a fejlődésképtelen, determinált holt anyaghoz képest. A holt anyagot az életlendület győzi le. a halál csak az egyén problémája, az életlendület örök, az ember erőfeszítéseket tesz azért, hogy túlélje önmagát, az életlendület így termeli meg az emberiség anyagi és szellemi világának fejlődését. Ezzel a többi életfilozófia pesszimizmusával szemben az élet igenlését fogalmazta meg.
Ismeretelmélete az intuíciót helyezte a megismerés középpontjába. Szerinte a fogalmi megismerés, mely általánosít, nem hatol a dolgok mélyére, arra csak az intuíció képes.




Filozófia-13

13.

Az egzisztencializmus a IXI-XX. században.
Az egzisztencializmus filozófiai kezdetei, Kirkegaard munkássága. A XX. századi egzisztencializmus társadalmi háttere,
főbb korszakai,
a német és a francia irányzat jellegzetességei,
Heidegger és Sartre munkássága



Tematika:
A létezés új dimenziójának, az egzisztenciának megjelenése a filozófiában. S. Kirkegaard, az egzisztencialista bölcselet első képviselője.
A Hegel ellenes kritikai magatartás kiindulópontja. A gondolkodás és hit paradoxona. A létezés három stádiuma (esztétikai, etikai, vallási).
A lét értelmére vonatkozó kérdés fölvetése a XX. században. M. Heidegger létértelmezése – a világban való lét mint az ember alapvető létmódja. J. P. Sartre az emberi realitásról mint a Semmi forrásáról. A szituációkban létező szabadság. A Másik mint a szabadság valóságos határa.


Az egzisztencializmus heterogén filozófiai irányzat, mely a két világháború között a kiúttalanság érzésének gyökerén, a történelem által felvetett súlyos kérdések, megválaszolására törekedve az emberi létezést, a személyiséget, az emberi élet értelmének keresését állította vizsgálódása középpontjába. Az egyéni létet (egzisztenciát) határhelyzetekben vizsgálja, amikor az egyén szembesül a lét és nemlét (halál) kérdéseivel, a választás problematikájával, vagyis a szabadság és a felelősség kérdésével.
Az egzisztencializmus megjelölést Sartre vezette be 1943-ban, azóta jelölik ezen a néven Jaspers (1883—1969) és Heidegger filozófiáját, míg előfutárának Kierkegaardot tekintik, akinek filozófiája csak a 20-as évektől vált szélesebb körben ismertté.

Kierkegard (1813—1855) dán teológus, idealista alapról bírálta Hegel filozófiáját. Egyrészt nem fogadta el az “is-is”-sel jellemezhető dialektikát, mert szerinte az élet az egymást kizáró, “vagy-vagy” típusú választásokat kínál fel az embernek; másrészt nem fogadta el Hegelnek azt a felfogását, mely szerint az egyén csak az objektív szellem történelmileg megjelenő mozzanata, mivel ezzel Kierkegaard szerint az egyént felmenti a felelősség alól, megfosztja a választás szabadságától és attól a lehetőségtől, hogy etikusan viszonyuljon önmagához és a világhoz, vagyis Hegel demoralizálja az egyént.
Kierkegaard a Vagy-vagy című művében a három stádium elméletét fogalmazta meg. Eszerint a lét három, egyre magasabb rendű stádiuma az önnön megismerésnek és az istenhez vezető útnak az állomásai. Első az esztétikai stádium, amelyben az egyén a pillanat örömének él, ezért lemond létezése igazságának megismeréséről, ami szorongással tölti el. Az etikai stádiumban az ember szembesül a lét problémáival, szorongás fogja el, és választani kényszerül a jó és a rossz között, de választása kétséges, ezért szorongása nem oldódik föl. A szorongás vagy kétségbeesés csak a vallási stádiumban oldódhat fel, melyben isten megmutatja a helyes utat, miként fogalmaz: “Nem én vagyok életem ura”. Ezt a tételt a Félelem és reszketés c. művében fogalmazta meg, mely a harmadik stádium foglalata. Ebben Ábrahám és Izsák bibliai történetének példázatán mutat rá, hogy Izsák feláldozása a morál és a jog szemszögéből nem igazolható, hanem csak egy magasabb stádium, a hit által. “Istennel szemben nem lehet igazunk”.

Martin Heidegger (1889—1976) sajátos nyelvet teremtett filozófiájának, melynek középpontjába az emberi létezést helyezte. Az embert mint a világban és az időben létezőt (jelenvaló lét) mutatta be, aki a világ dolgaival kölcsönhatásban áll, vagyis az ember tevékeny lény, aki felismeri a halálban önmaga megismételhetetlenségét, vagyis azt, hogy a halál a jelenvaló lét vége, vagyis a semmi. Az ember élete szorongás a haláltól, vagyis a semmitől. Ezt az teszi elviselhetővé, hogy a halál mindig a másikkal történik. Mivel az emberi élet megismételhetetlen, az ember felelős azért, amivé élete folyamán válik, a személyiség az autentikus (hiteles) lenni tudás.

Jean-Paul Sartre (1905—1980) francia író és filozófus, akinek filozófiai nézeteire a fenomenológia (Husserl, aki szerint a filozófia tárgya a tudat) és az egisztencializmus (Heidegger) hatott. Alapvető filozófiai műve A lét és a semmi (1943).
Sartre filozófiájának legfontosabb elve a szabadság és a szükségszerűség egymást kizáró ellentétpárja. Az ember élete folyamán visszafordíthatatlanul halad a halál, vagyis a semmi felé, ez az egyetlen, vagyis a semmi az, ami reálisan és biztosan létezik. Ezért a világ olyan, amilyennek az egyén önmaga számára megteremti, és ez lesz magatartásának és létének is az alapja. Az emberi lét nem más, mint cselekvés, mellyel
megváltoztatom a világot, és haladok egy cél felé. Az ember szorongásának alapja az, hogy állandóan fennáll egy másik választás lehetősége, vagyis “Szabadságra vagyunk ítélve”.
E világban ott van a Másik, aki számára én objektum vagyok, mint egy tárgy, és nem azonosulhatok vele, mert akkor feloldódna benne a szubjektumom. Ezért a Másik az én szabadságom határa. Ugyanezért nem létezhetik Sartre szerint a szerelem, hiszen a szerelmes a Másik tudatát akarja rabul ejteni, de mivel a Másik is ezt akarja, ezért ez lehetetlen. Emiatt a kapcsolat nem szerelem, hanem vagy mazochizmus (melyben tárggyá válok), vagy szadizmus (a Másik válik tárggyá), vagy szexualitás (testté válás).



Filozófia-14

14.

Pozitivizmus – neopozitivizmus – kritikai racionalizmus


Tematika:
A tudományok fejlődése és a filozófiai gondolkodás kölcsönhatása. A tudomány mint filozófiai probléma. A. Comte a tudomány céljáról és feladatáról. A három stádium törvénye. A tudományok osztályozása. Comte és a szociológia. J. S. Mill és a pozitivizmus logikai, pszichológiai megalapozása, H. Spencer evolucionizmusa.
Analitikus filozófia és logikai pozitivizmus: Az ontológiák és a korábbi ismeretelméletek meghaladásának kísérlete (B. Russel, L. Wittgenstein, R. Carnap). A filozófia mint a tudomány eredményeinek logikai, ill. nyelvi elemzése. A verifikáció elve. K. Popper hipotetikus-deduktív tudományfelfogása. A falszifikáció. Az elméleti történettudomány lehetőségéről. A nyitott társadalom.


A pozitivizmus (latin positivus = tényleges) tudományfilozófiai irányzat, mely elvet minden metafizikai spekulációt, és fő törekvése az, hogy a tények megismerése és egy megalkotott tudományos módszertan segítségével az emberiség számára hozzáférhető valóságot megismerje.

August Comte (1798—1857) francia filozófus volt a pozitivizmus megalkotója (ld. A pozitív filozófia rendszere, 1824), aki egyben a szociológia tudományát (mint a társadalom működését leíró tudományt) is megalapozta. Főműve A pozitív filozófia tanfolyama c. népszerűsítő munkája.
Comte pozitívnak azokat a tényeket nevezte, melyek a valóságról tudósítanak. A tudomány feladata nem pusztán ezek összegyűjtése, hanem azoknak a törvényszerűségeknek a feltárása is, melyek mint szabályszerűségek lehetővé teszik az előrelátást.
Comte az emberi gondolkodásfejlődését a három stádium törvényében fogalmazta meg.
1. Teológiai (vagy fiktív) szakasz, melyet az jellemez, hogy az ember a dolgokról végérvényes tudás birtokába szeretne kerülni, meg akarja ismerni a dolgok első okát és végső célját. E szakaszban szellemi erőkben, istenekben majd az egyetlen legfőbb lényben találja meg a magyarázatot.
2. Metafizikai szakasz, melyben megszűnik az istenre való hivatkozás, helyébe valamilyen, a világ bonyolultságának egyszerű magyarázatát kínáló evilági lényeg vagy erő, egyetlen “őselv” lép.
3. Pozitív szakasz, melyben az ember a megfigyelés (tények) és az értelem (törvények) eszközeivel megismeri és előre láthatóvá teszi a világot.
E három stádiumot azután következetesen alkalmazta, történetfilozófiai munkáiban például a teológiai stádiumnak a feudalizmust feleltette meg, a metafizikainak a polgári forradalmak korát, a pozitív stádiumnak pedig egy ezután eljövő kort, melyben egy szervesen felépülő társadalomban nem az önérdek, hanem az egész érdeke lesz a döntő, az individuális önzést az altruizmus fogja felváltani (tőle ered a szó is), mely azonban nem az egyénre, hanem az egészre fog irányulni. Comte nem hitt az ugrásszerű (forradalmi) változásokban, hanem az evolucionizmus híve volt.

A XIX. század a szaktudományok hatalmas fejlődését hozta, ami további differenciálódást, szakosodást tett szükségessé. Nyilvánvaló lett azonban, hogy a megismerés célja nem lehet az, hogy minél többet tudjunk minél kevesebb dologról, hanem szükség van a valóság egészét átfogó, a valóság átfogó törvényeit feltáró tudományra. Ezt a tudományt nevezte Comte pozitív filozófiának.
Comte a tudományok osztályozását a világ természetes tagozódásából vezette le, haladva az egyszerűtől a bonyolult és a konkréttól az általános felé (szervetlen – szerves, földi – kozmikus). A matematikát a filozófia alapjának tekintette, a társadalom megismerésére pedig egy új pozitív tudományt, a szociológiát hozta létre.
Szociológiájában Comte felvázolta a társadalom tagozódásának elméletét (szociális statika) és a haladásról szóló tant (szociális dinamika).

Comte nézetei erősen hatottak Angliában is, ahol Mill és Spencer szegődtek el ehhez az irányzathoz.
John Stuart Mill (1806—1873) elsősorban logikával foglalkozott, és arra keresett választ, hogy miként lehet logikai módszerekkel megkülönböztetni a tények véletlen és törvényszerű összefüggéseit. E módszerek a Mill-féle kánonok (1. Az egyezés módszere. 2. A különbözés módszere. 3. Az egyezés és különbözés módszerének egyesítése. 4. A maradékok módszere. 5. A párhuzamos változások módszere.)
Mill tudományosztályozása természettudományokat és szellemtudományokat különböztetett meg. Jellemző pozitivista megnyilvánulás, hogy a történelmet mint ténytudományt a természettudományokhoz sorolta. Szellemtudományok a pszichológia, az erkölcstan és a szociológia.
Mill Bentham hatására elfogadta az utilitarizmust (haszonelvűséget). Bentham (1748—1832) az egyéni és a közérdek összhangjának tulajdonított fontos szerepet. Az egyén célja a jó, az pedig a boldogság vagy gyönyör. A biztonság fontosabb, mint a szabadság, mert több jót ígér. Mill szerint a dolgokat élvezeti értékük teszi értékessé, de az élvezeteket nem az érzéki élvezetre leszűkítve értelmezte, hanem asszociációs értelemben használta, vagyis értékessé a dolgokat az a körülmény teszi, hogy élvezetekkel asszociálódnak (Haszonelvűség, 1862.). A szabadságról azt a liberális elvet tartotta, hogy az egyén szabadsága addig terjed, amíg az nem ütközik mások szabadságába (A szabadságról, 1859.).

Herbert Spencer (1820—1903) Comte pozitivizmusának hatása mellett önállóan, illetve Darwin hatására is evolucionista filozófiai rendszert alkotott (A szintetikus filozófia rendszere 9 kötetben). Darwinnak A fajok eredete c. műve 1859-ben jelent meg.
Spencer világszemléletét a korlátlan fejlődésbe vetett hit hatotta át, kora ipari és társadalmi fejlődésének mintegy a jövőbe való meghosszabbításaként. szerinte az anyag minden állapota a fejlődés eredménye, mely az egyesülés és bomlás ciklikus váltakozásaiból áll.
Organikus társadalomelméletének kiindulópontja az, hogy a szerves természet és a társadalom ugyanazon törvényeknek engedelmeskedik, a történelemben is megfigyelhetők az egyesülés és bomlás ciklikus váltakozásai, melynek során egyre bonyolultabb formációk jönnek létre (háziipartól az ipari monopóliumig, falutól a városig, családtól az államig stb). Felfogása szerint a társadalom egy szuperorganizmus, melyben az állam feladata arra korlátozódik, hogy az emberek boldogságkeresésének feltételeit biztosítsa. Az ember célja ugyanis a boldogság, cselekedeteik annyiban jók, amennyiben ezt a célt szolgálják. A jog és az etika ezeknek a tapasztalatoknak a törvényekben és erkölcsi parancsokban való megfogalmazása, melyek biztosítják az emberek együttműködését.
Az emberi megismerésben három fokot különbözetett meg. Az első fok a tények, adatok számbavétele; a második a tapasztalatok részleges összefoglalása (a szaktudományok); a harmadik a filozófia, mely a tudományok szintézise, és feladata eljutni egy legáltalánosabb törvényhez. A filozófia ezzel ki is rajzolja az emberi tudás határát, mert az általánosítás során a bonyolultat egyre egyszerűbbre vezeti vissza, amíg csak az anyag, a mozgás és az erő fogalmára hivatkozhatik, amelyek azonban nem mások, mint nyelvi szimbólumok, és nem nyújtanak valódi magyarázatot a világra.

Spencernek ez a gondolata megmutatta, hogy a filozófia nem nélkülözheti a nyelv vizsgálatát sem, amivel az analitikus filozófia (a nyelv analízisével) foglalkozik.
Ernst Mach (1838—1916) osztrák fizikus és filozófus szerint az ismeretek forrása az érzetekben található, a tudományos törvényeket nem lehet a tényekből induktív módszerrel levezetni, azokat nem igazságtartalmuk, hanem hasznosságuk alapján fogadjuk el. A fogalmi rendszerek (a nyelv) nem a világ tükröződései, hanem az ember eligazodását segítő eszköz.
Mach jelentős hatást gyakorolt a századfordulón, majd a 20-as 30-as években a Bécsi Kör filozófusaira.

A XIX. sz. utolsó harmadára a logika nagy változáson ment keresztül, Gottlob Frege (1848-1925) német matematikus megalkotta a matematikai vagy szimbolikus logika új tudományát.
A logika lés a nyelv problematikája egyre inkább rányomta bélyegét a XX. századi filozófiára.
Bertrand Russel (1872—1970) angol filozófus, matematikus és szociológus szerint a filozófia fő feladata a tudományos állítások értelmének és ismeretelméleti megalapozottságának tisztázása. A tényeket minél kevesebb feltevés igénybevételével kell megmagyarázni.
Russel következetesen alkalmazta ismeretelméleti kutatásaiban a matematikai logikát. Megpróbálta feloldani a szubjektív létezés és az objektív létezés ellentétét az “általában vett létezés” fogalmával. Eszerint csak egy “reális” világ létezik, melynek része az anyagi világ és képzeteink is. Pl. a reális világ része Shakespeare, az ő gondolatai, amikor írt, és a mi gondolataink, amikor olvassuk. Kritikával illette a Bécsi Kör túlzását, mely a hagyományos filozófiai kérdéseket álkérdésekként kezelte. Szerinte a filozófia a tudomány és a teológia között helyezkedik el, és törekszik a tudományosság követelményeinek megfelelő választ adni azokra a kérdésekre, melyeket a teológia nem tud megválaszolni. Ezzel együtt sem tartotta a filozófiát tudománynak, hanem olyan szellemi erőnek, mely képes jelentősen hatni a társadalomra és a történelemre.

Ludwig Wittgenstein (1889—1951) eleinte a nyelv filozófiai vizsgálatával foglalkozott a matematikai logika eszközeivel (logikai pozitivizmus), de izgatták az etikai kérdések is. Logikai-filozófiai értekezés c. művében (1921) egy olyan mesterséges nyelvet képzelt el, mely mentes volna minden többértelműségtől és logikátlanságtól. A nyelv csak természettudományos tényeket fejezhet ki, a nem empirikus ismeretek misztikumok, melyek az ő nyelvében nem kapnak helyet. szerinte a filozófia álkérdésekkel foglalkozik, a filozófia anyaga a rendellenesen használt nyelv, filozófiai problémák akkor keletkeznek, amikor “a nyelv szabadságra megy”.
Wittgenstein nagy hatást gyakorolt a Bécsi Kör filozófiai elveinek kialakulására (pl. verifikáció tana, a filozófiai kérdések és “álkérdések” logikai vizsgálata, a matematikai logika alkalmazása).

A Bécsi Kör a logikai pozitivizmus filozófiai irányzatát képviselte, mely a neopozitivizmus egyik ága volt. A kör tevékenységét Moritz Schlick (1882—1936) irányította, vezető filozófusa pedig Rudolf Carnap (1891—1970) volt. a Bécsi Kör a 30-as évek végén Schlick halála, többek emigrálása és az Anschluss (1938) miatt feloszlott.
A logikát és a matematikát nem mint a világra vonatkozó ismeretet fogták fel, hanem – hasonlóan a nyelvhez - mint megegyezésen alapuló ítéletek összességét és szabályrendszert.
A neopozitivizmus tagadta a korábbi filozófiák tudományosságát, vizsgálódása középpontjába a nyelvet és a logikát helyezte. A nyelv elemzését kettős céllal végezték. Egyrészt azért, hogy elősegítse a tudományos fogalomalkotást és az elméletek jobb megfogalmazását, másrészt azt kívánták bizonyítani, hogy a korábbi filozófiák kérdései álkérdések, mert a nyelv hibás használatából erednek. Úgy gondolták, hogy csak az olyan nyelvi kijelentés értelmes, amely verifikálható (tapasztalatilag ellenőrizhető), vagyis e kijelentések igazságáról vagy hamisságáról a tapasztalati tényekkel (élményekkel, érzetekkel) egybevetés útján meggyőződhetünk. A neopozitivisták az olyan kijelentéseket, melyek nem vethetők alá érzéki ellenőrzésnek, tudományosan értelmetlennek, álkijelentésnek tekintették. (Pl. ezen az alapon etikai értékítéletek nem alkothatók, mert egy gyilkosság hogyanja verifikálható, de az nem, hogy szabad-e vagy nem szabad gyilkolni.)
Később kimutatták, hogy a verifikáció nem alkalmas a tudományos igazságok és a metafizika közötti határ kijelölésére, de a logika és a nyelv mint a filozófiai vizsgálatok fontos tárgya megmaradt.

A neopozitivizmus kudarcai egyes filozófusokat arra indítottak, hogy elforduljanak a filozófia empirista hagyományától, és a tudományelméletet a logika és ismeretelmélet új eredményeire támaszkodva a racionalizmus alapján próbálják meg felépíteni. Ezt az irányzatot nevezik kritikai racionalizmusnak.

Karl Raimund Popper (1902—1987) osztrák származású angol filozófus a Bécsi Kör neopozitivizmusával szemben alkotta meg filozófiáját. Ebben kiemelkedik az a gondolata, hogy a tudományos hipotéziseket nem az őket igazoló tényekkel kell szembesíteni (verifikálni), hanem alá kell vetni őket a cáfolatok kísérleteinek (falszifikációnak), és mindaddig, míg ezeket a próbákat kiállják, igaznak kell tartanunk őket. E gondolat alapja az, hogy akárhány tény alátámaszthat egy állítást, abból nem lehet az igazságára következtetni, mert bármikor következhet egyetlen tény, mely megcáfolja azt. A tudomány haladása során nem az igazság tárul föl előttünk, hanem egyre jobb elméletekhez jutunk, melyek egyre inkább kiállják a cáfolat próbáját. A tudományt így belehelyezi a maga történetiségébe (ebben fel lehet fedezni Darwin hatását, az evolucionizmust is), melyben a végső ok és a végső magyarázat (a lényeg meglelése, mint végső cél) egyaránt illúzió, a tudomány csak eszköz, mely a megismerés határait állandóan kitolja, de sosem ér a végére.
Popper társadalomfilozófiáját A nyitott társadalom c. munkájában fejtette ki. Ebben kritizálta azt a marxista tételt, mely szerint az elmélet lehetővé teszi a társadalmi és történelmi folyamatok előrelátását, felismerte ugyanis, hogy az elmélet maga visszahat a társadalomra, vagyis önmegvalósító jóslatként hat, megzavarva a természetes fejlődést (Ödipusz-hatás), és totalitarizmushoz vezethet (ld. a marxizmus útját a sztálinizmusig). Popper társadalomtudományi megközelítési módja a történetiség (historizmus), mely a tömeglélektan eredményeire is támaszkodik. Alternatívaként a nyitott társadalmat ajánlja, melynek intézményei megvédik a gondolkodás és a vállalkozás szabadságát, és a konfliktusokat kiküszöbölni nem tudja ugyan, de mérsékelni tudja azokat.



Filozófia-15

15.

Vallásos filozófiai irányzatok a XX. században


Tematika:
A XIX. századi modern társadalmak eredményezte társadalmi-morális problémák. A racionális filozófiák plauzibilitás vesztése, az újkori emberképen túlmutató irányzatok iránti felfokozott igény jelentkezése. A vallásosság, valamint a vallásos bölcselet térnyerése a XIX. század második felében. Tradicionalizmus és modernizmus a keresztény vallásosság keretei között. A neotomizmus eszmerendszere Maritain munkásságában, a társadalmi problémák iránti érzékenység fokozódása a vallásos bölcseletben. A modernizmus két meghatározó irányzata: A perszonalizmus és a teilhardizmus a XX. században.



A skolasztikus filozófiát a reneszánszot és a reformációt követően az ellenreformációnak csak átmenetileg sikerült megújítania, a XVIII. sz. racionalizmusa és Kant filozófiája viszont visszaszorította a teológiai akadémiák falai közé, és sokáig képtelen volt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez (pl. elutasította a darwinizmust, a liberalizmust, a szocializmust, 1864-ben jegyzéket a pápa jegyzéket jelentette meg a téves tételekről, az 1869-71-ben megtartott I. Vatikáni Zsinat még a pápai tévedhetetlenség dogmáját hirdette).
Ugyanakkor az emberiség klasszikus világképe, mely az embert helyezte a középpontba, és megváltást ígért részére, a tudományos felfedezések hatására összeomlott, és igény volt egy új vallásosságra, mely eligazítást ad az egyre bonyolultabb világban.
A katolikus filozófia megújulását XIII. Leo pápa 1879-es enciklikája indította el azzal, hogy javasolta a visszatérést Aquinói Tamás tanaihoz és az ész meg a hit összhangjának a megteremtését. 1889-ben létrehozták Löwenben (Belgium) a Filozófia Legfelső Intézetét, mely a neotomista filozófia központja lett.
A neotomisták a legmagasabb rendű realitásnak az isteni őselvként felfogott tiszta létet tartják, az anyagi világot másodlagosnak, leszármazottnak tartják. Isten a lét végső oka és alapja. Megtartották Aquinói Szt. tamás istenbizonyítékait is.
Megkísérelték összeegyeztetni a modern tudományokat a vallással, ezért fontosnak tartották a szaktudományok és a vallás közötti ellentmondások feloldását a hitigazságok védelmében.

Jaques Maritain (1882—1973) a neotomizmus ortodox irányzatának kiemelkedő képviselője volt.
Megismeréselméletében a megismerésnek három fokozatát tárgyalta: az érzéki, az elméleti és az értelemfeletti (szupraracionális) megismerést. A tudományok rendszerét Arisztotelészhez hasonlóan hierarchikusnak tartotta. Elvetette az empirizmust annak elmélet-és metafizikaellenessége miatt.
Társadalomelméletében arra mutatott rá, hogy sem a kapitalizmus, sem a kommunizmus nem teljesen humanista, mert az elsőben az egyéni, a másodikban a közösségi önzés kerül túlsúlyba. A humanizmus egy általa elképzelt keresztény társadalomban fog kiteljesedni.

Mivel a neotomizmusban a középkori skolasztika számos eleme megtalálható volt (ilyenek a tekintélyelvűség – Arisztotelész és Aquinói Tamás örökségének tisztelete, konzervativizmus – törekvés az új ismeretek helyett az örök igazságok megragadására, a teológia kiszolgálása – vagyis a hitigazságok alátámasztásának kísérlete a filozófia és a tudományok által), a modern vallásosságnak hamarosan más irányzatai is kibontakoztak.

Pierre Teilhard de Charden (1881—1955) jezsuita atya az evolucionista irányzat fő képviselője volt, de művei az 50-es évekig nem jelenhettek meg, mert az egyház nem fogadta el tanításait. Az evolucionista irányzat lényege az, hogy a világ állandóan fejlődik az egyszerűbbtől az egyre bonyolultabb struktúrák felé, ez a fejlődés az emberben éri el első csúcspontját, és utána az emberiség fejlődésében halad tovább egy “Omega pont” felé, mely azonos Krisztussal, vagyis Istennel. E fejlődés kulcsa az ember, aki képes a világ fejlődését az atomi állapottól a tudat megjelenéséig rekonstruálni, majd értelmével az élet célját is megvilágítani. Mivel Teilhard az anyagi világot egyszerűen adottnak veszi, mely a szellem kiteljesedése felé halad, elmélete rokon a panteizmussal.

A keresztény gondolkodók egy része a 30-as években nem törekedett a filozófiai rendszeralkotásra, vagyis a nagy metafizikai kérdések megválaszolására, hanem a konkrét történelmi és társadalmi helyzetben felvetődött problémákra kereste a megoldást. Vezéreszméjük az ember mint személyiség lett, ezért ezt az irányzatot, mely az USÁ-ban és Franciaországban volt elterjedve, perszonalizmusnak nevezik. Az irányzat megalapozója Emmanuel Mounier (1905—1950) volt. A perszonalizmus szerint a személyiség a modern viszonyok között képtelen kibontakozni, e viszonyok az erkölcsi megújulással haladhatók meg. Az ember társadalmi létét a keresztény szeretetnek kell megalapoznia. Bíráltak ezért mindenféle kollektivizmust, fatalizmust és elidegenedést. Az ember szabadságához a szereteten át vezet az út, ezért létezni annyi, mint szeretni. Mivel a szabadság az a választás szabadsága, ezért a szeretetet kell választani.



Filozófia-16

16.

Alternatív-ökológiai társadalomelméletek


Tematika:
Ember és természet viszonya mint filozófiai probléma. Az ókori keleti és a nyugati filozófiai gondolkodás az ember és a természet viszonyáról. Újkori filozófiák: az egységes világkép szétesése. A XX. század felismerése: a környezet érték. A környezet megőrzésének problémái az emberi tevékenység, a munka, a civilizáció, a világszemlélet dimenzióiban. Az erőszakmentesség mint a társadalom létfeltételei megőrzésének esélye. A holisztikus szemlélet a probléma megközelítésében. A munka, a technika ökológiai-alternatív értelmezése.
A fenntartható fejlődés koncepciója és problémái.


Irodalom:
Rajnai Vilmos: Társadalomökológia. Jegyzet, ÁIF, 12-38. o.
Az ENSZ Környezet és Fejlesztés Világbizottság jelentésének összefoglalása. Környezet és Fejlődés, 1992. 2-3. sz., 37—51. o.
Béke a teremtő Istennel – béke az egész terewmtett világgal. II. János Pál pápa üzenete. Környezet és Fejlődés, 1990. június.


JÓ MUNKÁT!