Dosztojevszkijy (Naturalista realizmus)

A világirodalomban Flaubert után Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij( 1821-1881) életművében kezdôdik el a hagyományos, klasszikus regényforma felbomlása. Nélküle szinte érthetetlen a XX. századi próza kifejlôdése.

Dosztojevszkij egészen új regénytipust alkotott: a ftlozófiai-ideológiai regényt.

Szakítva a hagyományos realista ábrázolásmóddal, addig ismeretlen lélekábrázoló eszközöket használ: a formális cselekményrôl a hangsúlyt a hôsök belsô állapotára, lelkük legmélyebb rétegeinek feltárására, vívódásaikra, összecsapásaikra helyezi át.

Dosztojevszkijnél a reális tér- és idôbeli viszonyok közömbösekké válnak. Regényeiben nem "jellemek", "hôsök", a környezetükhöz kötôdô és a valóságos viszonyok által indokoltan cselekvô figurák mozognak, hanem megszemélyesitett "tiszta tudatok", "eszmehôsök", akiknek a valósághoz csak mint az eszméjükkel való kísérletezés tárgyához van mély közük. Az olvasó minduntalan választási kénvszert érez velük szemben, hol az egyik, hol a másik "eszmehôs" szellemi vonzáskörébe kerül. (Bahtyin orosz irodalomtudós Dosztojevszkij regénytípusát "polifonikus", többszólamú regénynek nevezi.) Műveinek középpontjában egv-egy nagy, eszme, megváltási kisérlet áll, amelyet a lázálmok és a valóság határán mozgó, megszállott hôsök rendszerint szélsôséges bűncselekmények során próbálnak ki.

Legismertebb regényének, a Bűn és bűnhôdésnek (I866) hôse egy kicsapott egyetemi diák, Raszkolnyikov. Megöl két öregasszonyt, hogy felismerje, valóban zseni-e, a "Napóleonok", a felsôbbrendű emberek közé tartozik-e, akiknek joguk van átlépni a megszokott erkölcsi normákat. Kísérlete nem sikerült: rá kell döbbennie, hogy közönséges ember. Örvénylô lelküsmerete nem hagyja nyugodni, kívülrekeszti magát a társadalmon, tetszetôs teóriája darabokra törik. Raszkolnyikov meghasadó énjét Szonya, a hivô utcalány és Szvidrigaljov állítják a vezeklés vagy az öngyilkosság tragikus válaszútja elé. Bár nincs ellene bizonyíték, Szonya hatására bevallja bűnét, vállalja a száműzetést, a szenvedés keserves útját. Szibériába Szonya is elkíséri, "de itt már új történet kezdôdik, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története".

Raszkolnyikovnak éppen az ellentétje Miskin herceg, A félkegyelmű (1868) hôse.

Tökéletes jellem, tiszta, naiv ember, aki szeretné megváltani a körülötte levô világot, törekvései azonban tragikus kudarccal végzôdnek. Közte és az érzékek szabadságának megszállottja, Rogozsin között kell választania a regény hôsnôjének, Nasztaszjának, akit határozatlansága végül Rogozsinnak dob áldozatul. Halálos ágyánál együtt virraszt Miskin és Rogozsin mint az ember széthúzó belsô erôinek megtestesülése.

Utolsó nagy regénye A Karamazov-testvérek (1880). Története egy apagyilkosság körül forog. Ezért felelôs elkövetôje, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergyakov, a legidôsebb fiú, Dmitrij, aki valóban meg akarta ölni apját, s leginkább Ivan, a középsô, aki kieszelte s szinte sugallta a gyilkosságot Szmergyakovnak. Azt magyarázgatta neki, hogy a lélek nem halhatatlan, tehát erény sincs, s ha nincs erény, akkor "minden szabad". Az elvetemült testvérek közül kiemelkedik a legfiatalabb, a szűzies, szent Aljosa; elôtte a legnagyobb gonoszság is tisztelettel meghátrál. - Dmitrijt, aki magára vállalta a gyilkosságot, bűntudata, Aljosát szentsége hajtja Isten felé. Ivánban az Isten ellen értelmével fellázadt, keresô és kételkedô ember természete összpontosul. - A négy testvérben Dosztojevszkij valójában egyetlen embert osztott négyfelé, az embert, amilyennek elképzelte fizikai, érzelmi, értelmi és erkölcsi léte szerint, fejlôdésének négy fokozatát is megjelölve bennük a testitôl a szellemiig.

Diderot (Francia felvilágosodás)

A felvilágosodás gondolkodói az autonóm emberi ész ítélôszéke elé idéztek mindent, s ami ésszerűtlennek bizonyult, azt elvetették.

Mindenekelôtt a tételes vallások dogmái, hittételei, babonás hiedelmei kerültek szembe a józan ésszel, s ezért minden vallást ésszerűtlennek nyilvánítottak. A legtöbb felvilágosító mégsem lett ateista (istentagadó), mert a korabeli tudomány alapján nem találtak megfelelô magyarázatot a világ keletkezésére. Kidolgozták ezért az ún. deista felfogást. A deizmus értelmében Isten megteremtette ugyan a világot, de tovább nem avatkozik be a világ fejlôdésébe, működését a természetbe rejtett törvényekre bízta, s az emberi elme kötelessége ezeknek a törvényeknek a felderítése. Nincs tehát semmi szükség egyházra, papságra, mely a vallásos felfogás szerint az Isten és az emberi világ között közvetít. Az akkori fizika tudományának legfejlettebb ága a mechanika volt, s a világegyetemet is valamiféle mechanikus szerkezetnek képzelték el. Isten szerepe is csak annyi, hogy e szerkezetnek megadta az elsô, az indító lökést, mintha egy óra ingáját lendítette volna meg.

Ésszerűtlennek bizonyultak az elavult társadalmi rend intézményei, törvényei, szokásai. Különösen a születési kiváltságok ellenkeztek a józan ésszel, a természeti törvényekkel, s ezért kiformálódtak a szabadság, egyenlôség, testvériség értékei.

Hittek ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósíthatóságában. Ma már naivnak tűnô optimizmusukra jellemzô az az illúzió, hogy az emberek szemének felnyitása, az igazság megmutatása, a tudományok terjesztése önmagában is képes és elegendô a társadalom megváltoztatására, egy jobb, igazságosabb, emberibb világ megteremtésére. S bár a felvilágosult gondolkodók, filozófusok túlnyomó többsége nem volt forradalmár, csupán reformokat akartak, az új eszmék elvezettek a nagy francia forradalomhoz (1789).

A francia tudósok, gondolkodók, művészek csoportja egy nagy szellemi vállalkozás, az Enciklopédia körül kovácsolódott egységes eszmei mozgalommá. A mű alcíme: A tudományok, a művészetek és a mesterségek értelmezô szótára. Az Enciklopédia 1751 és 1772 között 28 kötetben jelent meg (17 kötet szöveg és 11 kötet ábra); 1777-ben ehhez járult még 5 kötet függelék, majd még 2 ábrakötet. Ez a hatalmas munka a 18. század legmodernebb ismeretanyagát foglalta magában, s így lett az új világnézet tudományos megalapozójává: a tudomány eredményeit és álláspontját szegezte szembe a teológia tanításával, az állami és egyházi intézményekkel.

A kiadványt Denis Diderot (döni didro; 1713-1784) szerkesztette; egy ideig társszerkesztôként dolgozott mellette D'Alembert (dalamber; 1717-1783): A szerkesztôk tekintélye és a vállalkozás tudományos rangja kitűnô francia és külföldi munkatársak seregét gyűjtötte egybe. - Az Enciklopédia a legelvontabb filozófiai kérdésektôl kezdve a mezôgazdaságig és az egyes mesterségekig az akkori emberi tudás teljességét összegezte.

Az Enciklopédia még megjelenéseinek éveiben hatalmas politikai, világnézeti viták középpontjába került. Különbözô okokból támadták a jezsuiták s a Sorbonne (szorbonn) professzorai, a kormány betiltotta terjesztését, a pápa is elítélte, elôfizetôinek tábora mégis növekedett. Támogatói abból az új polgárságból kerültek ki, amely sürgette az Angliában már megvalósult, de Franciaországban még késlekedô ipari forradalmat.

Diderot az enciklopédia szerkesztésén kivűl számtalan értekezés, tanulmányt is irt. A vallás, az egyház ellenességét egy hires,vagy hirhedt regényében fejezte ki. Diderot: Az apáca cimű regényének rádióváltozata megtalálható a Magyar Rádió Hangarchivumában. A regény teljes terjedelemben magnetofonszalagra felolvasva megtalálható a Vakok Szövetsége Hangoskönyvtárában is.

DANTE ALIGHIERI (1265-1321)

Isteni színjáték

(Részletek)

A sötét erdôben

(I. 1-27.)

Az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlô erdôbe jutottam,

mivel az igaz útat nem lelém.

{1300-ban Dante 35 éves volt.

Az élet rejtélyes erdejérôl van szó, melyben eltévedt, letért az igaz útról.}

Ó szörnyű elbeszélni mi van ottan,

s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:

már rágondolva reszketek legottan.

A halál sem sokkal rosszabb, tudom.

De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,

hallanod kell, mit láttam az uton.

Akkortájt olyan álmodozva jártam:

nem is tudom, hogyan kerültem arra,

csak a jó útról valahogy leszálltam.

De mikor rábukkantam egy hegyaljra,

hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,

melyben felébredt lelkem aggodalma,

a hegyre néztem s láttam, hogy gerince

már a csillag fényébe öltözött,

mely másnak drága vezetôje, kincse.

{A hegy: az erény

Ez a csillag a Nap.}

Igy bátorságom kissé visszajött,

mely távol volt szivembôl teljes éjjel,

melyet töltöttem annyi kín között.

És mint ki tengerrôl jött, sok veszéllyel,

amint kiért lihegve, visszafordul,

még egyszer a vad vízen nézni széllyel:

úgy lelkem, még remegve borzalomtul

végignézett a kiállt úton újra,

melyen még élve senkisem jutott túl.

Dante találkozik Vergiliusszal

(I. 61-87.)

És míg így én, távol a napvilágtól

tépelôdtem: ím valakit mintha látnék:

rekedtnek tünt fel hosszú némaságtól.

Jött a nagy pusztában; s én rákiálték

amint megláttam: "Könyörülj meg rajtam,

akárki vagy, igaz ember vagy árnyék!"

Felelt: "Nem ember, ember régen voltam.

Szüleim Mantovából mindaketten

lombardok voltak: de már rég megholtam.

Bár késôcskén, sub Julio születtem,

jó Augusztus alatt Rómában éltem,

hívén a régi, hazug istenekben.

Költô valék és versben elregéltem,

mint menekült, míg nagy Ilion égett,

Anchises jámbor magzata az éjben.

{Sub (szub) Julio: "Julius Caesar alatt", idejében született Vergilius Mantovában (Mantua) i. e. 70-ben.

Anchises (ankhiszesz): Aeneas apja; utalás Vergilius fôművére, az Aeneisre.}

De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged?

Mért nem törekszel fel a szép halomra,

melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?"

"Vergiliusz vagy hát s ajkadról omla

ama hatalmas ének égi víze?"

feleltem s szégyen szállt a homlokomra.

"Ó minden költôk dicsôsége, dísze,

ki könyved oly buzgón szereti régen,

legyen mostan kegyedben némi része.

Mesterem, mintaképem vagy te nékem,

te vagy csupán, kitôl örökbe kaptam

a zengzetes szót, mely ma büszkeségem."

A Pokol kapuja

(III: 1-18.)

"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,

én rajtam át oda, hol nincs vigasság,

rajtam a kárhozott nép városába.

Nagy Alkotóm vezette az igazság;

Isten Hatalma emelt égi kénnyel,

az ôs Szeretet és a fô Okosság.

Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,

csupán örökkel, s én örökkön állok,

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"

E néhány szó setét betűkkel állott

magassan ott felírva egy kapúra

s szóltam: "Mester, nem értem, hogy mi áll ott?"

{Mester: Vergilius, Dante kísérôje a Pokolban és a Purgatóriumban}

S ô mint tudásnak és a szónak úra:

"Itt el kell hagynod minden törpe gondot

s mint holtra nézned minden földi búra.

Elértük, mit ajkam elôre mondott,

ahol meglátod a keserü népet,

a sok gonoszt s eszeveszett bolondot."

Paolo és Francesca története

(V. 73-142.)

És kezdtem: "Mester, ama szeretôket

hadd szólítsam meg, kik ott messze járnak

s úgy látszik, a szél viszi könnyen ôket."

S felelte: "Lesd ki, mikor erre szállnak

és kérjed ama szerelem nevében,

amely röpíti ôket - erre várnak."

Mihelyt a szél közelre hozta szépen,

szóltam hozzájuk: "Ó szomoru lelkek,

jertek felénk, ha Más se tiltja épen."

Miként a gerle, melyet vágya kerget

száll egyenest a légen át az édes

fészek felé s szárnyat vigan emelget:

úgy e szerelmi pár felénk a vészes

légben elválva Dido csapatától

hálával jött a részvevô beszédhez.

{Dido, karthágói királynô, Vergilius Aeneisének hôsnôje. Szenvedélyes szerelemre gyulladt Aeneas iránt, Aeneasnak azonban isteni parancsra el kellett hagynia Afrika földjét. A megcsalt és büszkeségében megsértett királynô szerelmi bánatában öngyilkos lett, máglyán égettette el magát.}

"Ó jóságos lény, nyájasszavu, bátor,

ki eljössz égô legünkbe a földrôl,

amely még nedves vérünk bíborától:

ha nem volna imánk az égi körtôl

elzárva, kérnôk, legyen béke rajtad,

ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör.

Hallani vágysz vagy szólni akar ajkad?

beszélünk mi, vagy figyelünk igédre,

amig a szél, mint most egy percre, hallgat.

Ott születtünk, ahol a partvidékre

leszáll a Pó és a tengerbe tér meg,

hogy társaival békét lelne végre.

{Francesca (francseszka) Ravennában született, a Pó torkolatánál. Paolo Francesca sógora volt, férjének testvére. A férj meglepte és megölte ôket.}

Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg

társamat vágyra bujtá testemért, mely

oly csúf halált halt - rágondolni félek.

Szerelem, szeretettnek szörnyü métely

szivemet is nyilával úgy találta,

hogy látod, itt se hágy keserve még el.

Szerelem vitt kettônket egy halálba,

ki vérünk ontá, azt Kaina várja."

{Kaina a testvérgyilkosok helye a Pokolban.}

a gyászos pár ily szavakat kiálta.

S míg hallgaték e gyötröttek szavára,

lenéztem s ajkamon kitört a sóhaj

s a költô kérdé: "Szivedet mi vájja?"

S felelvén néki, mondtam ekkor: "Ó jaj!

Hány édes gondolat vihette ôket

a kínos útra, mennyi titkos óhaj!"

S újra megszólítám a szenvedôket

s kezdém: "Francesca, bánatod reám oly

érzéseket hoz, hagy a könny erôtet...

De mondd: a sóhajok korában Ćmor

hogyan lett megismerni bátorítód,

minô az édes vágy, a kétes mámor?"

És ô felelt: "Nincs semmi szomorítóbb,

mint emlékezni régi szép idôre

nyomorban: ezt jól tudja bölcs tanítód!

De ha oly nagyon vágysz ismerni dôre

vágyunk csiráját, úgy teszek, habozva,

mint aki szól és sír hozzá elôre.

Egy nap, miketten, egy könyvet lapozva

olvastunk benne Lancelotto rejtett

szerelmérôl, nem is gondolva rosszra.

Szemet ez gyakran szememen felejtett

s arcunk az olvasásba belesápadt;

de fôleg egy pont lett, amely megejtett.

Szent mosolyáról olvasván a vágynak,

mely csak egy csókra szomjazik bolondul,

ez, aki tôlem többet el se válhat,

ajkon csókolt, remegve izgalomtul.

îgy Galeottónk lett a könyv s irója.

{Lancelotto (lancselotto): több változatban létezô híres középkori lovagregény hôse. Szerelmes lett a mondabeli Artur király feleségébe, Genovevába (dzsenovéva), s szerelméért számos próbát állt ki.

Galeotto volt Lancelotto és a királyné szerelmének támogatója, közvetítôje.}

Aznap többet nem olvasánk azontúl."

Amíg az egyik lélek ekként szóla,

a másik zokogott, hogy úgy éreztem

mint akinek elhal egész valója

és mint valami holttest, földre estem.

A Pokol beosztása

(XI. 1-115.)

Egy magas part szegélyén lépegetve,

mely állott nagy törött szirtek körébôl,

jutottunk még rémségesebb tömegbe.

S itt menekülni rothadt légkörébôl

a bűznek, melyet ez a mély hely onta,

ellenzôt rögtönöztünk födelébôl

egy sírnak, melynek fölírása mondta,

"Anasztáziusz pápát ôrzi e szük

üreg, mert Photinus tévútra vonta."

{Photinus (fotinusz): Dante szerint eretnekségre térítette a pápát is, II. Anasztáziuszt (496-498).}

"Utunkat itt csak lassan lépve tesszük,

hogy hozzászokjon orrunk némiképen

e szörnyü szaghoz; míg majd föl se vesszük,"

szólt a vezér; s feleltem, kérve szépen:

"Találj valamit, addig is hiában

idônk ne múljon." "Azt akarom épen."

"Fiam" - folytatta - "e sziklák honában,

három köröcske van lépcsôzve, mint ez,

amelyet épen elhagyott a lábam.

Kárhozott szellemekkel telve mindez;

de hogy amit majd látsz, megértsd elôre,

halld, melyik mért és mely törvény szerint vesz.

Minden, égben-gyülölt bűn célja dôre

bántás; s e bántás módját aki kérdi:

feloszlik ketté, cselre és erôre.

De mert a cselt csupán az ember érti,

a csalókat az Úr jobban gyülölte,

mélyebbre tette, s rájuk több kint mért ki.

Az erôszaktevôk az elsô körbe

vannak osztva; háromfélék lehetnek,

s az elsô kör három gyürűre görbe.

Istennek, önmagunknak s embereknek

árthat erônk, magukban s birtokukban,

mint ezt mindjárt nyilt szómból értheted meg.

Az embereknek árthatunk magukban

halállal és sebekkel; s bitorolva,

rabolva s gyujtogatva birtokukban.

A gyilkosok lesznek hát megtorolva,

a vérengzôk, a rablók és zsiványok

elsô gyürűben, mind külön sorolva.

Azután kárt az ember önmagának

erôvel és vagyonának tehet még,

s a második helyen hiába bánnak,

kik életüket maguk elvetették:

vidámság helyett voltak szomorúak,

vagyonukat szórták s kockára tették.

Azután erôszakkal még az Úrat

sérthetjük megtagadva s káromolva

s természetet megvetve, s mit az Úr ad.

Azért bélyegzi Sodoma s Caorsa

népét a legszűkebb gyürűnek alja,

s ki Istenét rossz szívvel szóba hozza.

{Sodoma (szodoma) lakói természetellenes kéjelgôk voltak, Caorsa (kaorsza) lakossága pedig fôleg uzsorával foglalkozott. Mindkét bűn közvetve sérti magát az Istent, mert megveti az Isten alkotta természetet.}

Csalást, amely mindenki lelkét marja,

tehetünk avval, ki ránk bízva néz még,

vagy akinek már bennünk nincs bizalma.

Utóbbi mód csak olyan kapcsot tép szét,

amellyel a természet keze kapcsolt;

azért a másik körben leli fészkét

a szinlelés, s ki hizelegve tapsolt

a simonia, rablás, hamisítás,

csalás, lopás és még több, mocskosabb folt.

De oly kapoccsal is lehet szakítás,

mely a természeteshez hozzájárul,

s teszi, hogy épen bennünk, megbizik más.

S a szűk körben, mely centrumáig tárul

a mindenségnek, hol Dis tartja székét,

örök keserv az árulóra hárul."

S feleltem: "Mester, ajkaid beszédét

jól értem, oly jól jelölöd külön meg,

részenkint, ezt a tölcsért és a népét.

De mondd: lakói a mocsárözönnek,

s kiket visz a szél, s kiket ver a zápor,

s kik úgy szidják egymást, ha szembejönnek,

mért vannak Disnek vörös városából

kizárva, ha rájuk az Úr haragszik?

S ha nem, miért bűnhôdik ez a tábor?"

És ô felelte ekkor: "Miért lopakszik

elméd szokottról nem-szokott utakra?

Vagy lelked mindig másfelé tolakszik?

Nem emlékeznél már ama szavakra,

mikkel leirja Etikád a három

állapotot, melyet sújt ég haragja?

{Arisztotelész Etikája}

Mértéktelenség, örvendés a káron,

s bamba baromság. Az elsô kevésbé

bántja Istent, s kevésbé kell, hogy fájjon.

S ha szellemed e mondást megemészté,

vizsgáld, kik azok, kiket odafönn

bünük a rossz városba nem igéz bé,

s megérted, hogy mért vannak ôk külön

más gonoszoktól, és mért hogy e néppel

enyhébben bánik az örök Köröm."

"Ó nap, ki gyôzve kűzdesz a sötéttel,

megelégítesz, úgy hogy míg megoldod,

tudásnál nékem édesebb a kétely.

De világíts meg még egy csöppnyi foltot" -

feletem. - "Hogy hogy az uzsora sérti

Isten jóságát? fejtsd ki ezt a dolgot."

"A bölcsészet" - szólt ô - "ki jól megérti,

jegyzi többhelytt, hogy a természet utja

honnan vette folyását s merre tért ki.

Isten esze s munkája volt a kutja.

S ki elôtt nyitva áll a fizikája,

s figyel: nem sok lapot fordítva tudja,

hogy mi a művészetnek fôszabálya:

természetet követni mint tanitvány,

s igy a művészet Isten unokája.

S a Genezis-t, mindjárt elôl kinyitván,

ott megvan, hogy e kettôbôl vegyed

amibôl élsz, családod gyámolítván.

S mert az uzsorás más utat követ:

megveti a természetet, magában

s tanitványában, s reményt másba vet.

De most kövess, mert én már menni vágyom,

már a Halak a látkörön rezegnek,

elnyúl a Göncöl napnyugati ágyon,

s lefelé ott túl, uj lépcsôk vezetnek."

Odysseus utolsó utazása

(XXVI. 85-142.)

S lobogva az antik láng fényesebbik,

s nagyobbik ága most suhogni kezdett

mintha a tüzet szél ujjai pedzik.

S mialatt csücske ide-oda rezgett,

mintha nyelv volna, képes a szavakra,

magából ilyen hangokat eresztett:

"Elhagyva Circét, aki visszatarta

több mint egy évig, ôs Caéta mellett,

{Circe: az Odüsszeiában szereplô Kirké istennô.

Caéta (kaéta) v. Caieta (kajeta): szirtfok és városka Róma és Nápoly között a tengerparton. Aeneas nevezte el dajkájáról.}

mely Aeneástól még nevét se kapta,

se kis fiam, se vénségtôl elernyedt

atyám, se nôm, akinek örömére

ôriznem kellett köteles szerelmet,

le nem gyôzhetett, lelkem szenvedélye:

látni világot, emberek hibáját,

s erényüket, s okúlni, mennyiféle.

S bejártam a tenger ezernyi táját,

pár szál deszkával, és a pár legénnyel,

ki el nem hagyta még a csöppnyi gályát.

A két hispán part közt eveztem én el;

láttam Marokkót és Sardiniát,

a tenger többi fürdô szigetével.

S vén, lassu volt már a kis társaság,

s a szoroshoz értünk, mely arra fekszik,

hol Herkules emelte oszlopát,

hogy onnan már ne menjen senki messzibb,

s jobbkézrôl lassan elmarad Sevilla,

balkézrôl Septa tünedezni tetszik."

{Herkules oszlopa Gibraltárnál jelezte a világ végét.

Sevilla (szevilja): spanyol város; Spanyolország

Septa (szepta): Afrika}

"Ó társak, bár veszélyek ezre víjja

sziveteket, mégis Nyugatra hágtok:

ha látástokból, bármi sok a híja,

ôriztek" - szóltam - "még egy csöppnyi lángot,

ne sajnáljátok megkeresni tôle

a Nap útján, a néptelen világot!

Gondoljatok az emberi erôre:

nem születtetek tengni, mint az állat,

hanem tudni és haladni elôre!"

Igy tettem bennük élessé a vágyat,

e kis beszéddel, útra; úgy hogy ôket

alig tarthattam: nem volt egyse fáradt.

A far keletre és az evezôket

bolond repűlés szárnyaivá tettük,

s vitorláink mind balfelé verôdtek.

Új ég, új csillag ragyogott felettünk,

ha jött az éj; a mi egünk lebújva

a tenger alá, már egészen eltünt.

Ötször csempült meg, ötször telt meg újra,

új világgal a holdvilágnak alja,

mióta beléptünk a vészes útra,

mikor im egy hegy tünt elônkbe, barna

a messzeségtôl, s oly magasra nyúlott,

milyet sem élve nem láttam, se halva.

Örültünk, de örömünk gyászba múlott,

mert az új földrôl felhô jött, s viharja

kicsiny deszkánk gyenge orrára hullott,

s háromszor azt a vízben megcsavarta,

negyedszer a farát magasba vonta,

orrát mélybe - Valaki így akarta -

s fejünk fölött a vizet összenyomta."

(Babits Mihály fordítása)

Dante Isteni színjáték

Egy Beatricéhoz méltóbb ének az Isteni színjáték (Divina Commedia), hiszen az ő dicsőségét is ünnepelte ebben a hatalmas költeményben. Az 1307. és 1320. közötti időt kell az Isteni színjáték keletkezési idejének tartanunk, kitűnő magyar fordítását Babits Mihály készítette. Műfaja: epikus keretbe állított, lírai elemekkel átszőtt, filozófiai gondolatokra épülő, drámai elemekkel rendelkező eposz. Azért nevezte Dante komédiának, mert viszontagságosan kezdődik, de szerencsés megoldással ér véget. "Firenzei nyelven" írta, s ezzel akarta megteremteni az olasz irodalmi nyelvet. Joggal nevezik a középkor enciklopédiájának: Dante, a tudós beledolgozta művébe az akkori kultúra egész birodalmát, de mindezt egyéni élménnyé avatva, egységes világképpé formálta, s művészi kompozícióba építette.

Témája: a lírai én túlvilági "utazása". Nagyszabású vízió keretében járja be a keresztény vallás túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Dante maga és az emberi nem boldogságát keresi, azt az allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktől. A hatalmas mű szerkezetében határozott rend uralkodik. Száz énekből áll és ezek úgy oszlanak három egységre, hogy a bevezetésen kívül mindegyik 33-33 (tehát 99) éneket foglal magában. Az egyes másvilági birodalmak szintén 3*3 részből épülnek fel: kilenc körből, kilenc gyűrűből és kilenc égből. Háromszoros technikából fonódik össze a költemény, úgy, hogy egy-egy strófa középső sora rímel a következő versszak első és harmadik sorával (rímképlete aba-bcb-cdc...). A hármas és kilences számnak misztikus értelme van: a három a Szentháromságra, a kilenc pedig Beatricére utal.

A túlvilági tájakat a XIII. és a XIV. századi Itália és a történelem emlékezetes szereplői népesítik be. Hőse 35 éves korában eltévedt az élet sűrű vadonjában, mert elvesztette és elhagyta Beatricét, a tökéletességet. Fel szeretne jutni az erény dombjára, de három allegorikus vadállat útját állja: a kéjvágy párduca, az erőszak oroszlánja és a kapzsiság nőstényfarkasa. A halott mennyei szerelmes, Beatrice leszáll az égből a Pokol tornácára megkérni Vergiliust, hogy legyen segítségére a sírva kesergő léleknek. A nagy római költő kalauzolja végig a mű főszereplőjét a Poklon át s ő lesz kísérője a Purgatóriumban is. De csak a földi Paradicsomig kísérheti el, itt már Beatrice veszi át az ő szerepét és vezeti ezután a mennyei Paradicsomba földi szerelmesét az Isten látásáig. Pontosan tudósít az indulás időpontjáról (1300. nagycsütörtök éjjele), a túlvilágon tartózkodás óráiról, az égi Paradicsomba való megérkezésről (1300. Húsvét hetének szerdája).

Az Isteni színjáték elemzése: A Pokolban nyerik el a földi bűnök, gonoszságok büntetésüket. A meghalt bűnösök itt szenvednek, bár valódi testük fent, a földben van. A mű hőse érdeklődő kíváncsisággal járja a kárhozottak birodalmát, mindent tudni szeretne. Kutatja a híres embereket, elsősorban honfitársaival, "latinokkal" szeretne találkozni. Hírt akar vinni róluk az élőknek, hogy figyelmeztesse földi kortársait a bűnök riasztó következményeire. Elismeri a büntetés jogosságát, de részvétet, szánalmat kelt szívében a sokfajta szenvedés. Paolo és Francesca történetét hallva ájultan esik össze. Francesca maga meséli el tragikus végű szerelmüket. Férje fivérével, Paoloval együtt szerelmi lángra lobbantak egymás iránt. A férj bosszút állt rajtuk, s mindkettőjüket megölte. Ő a testvérgyilkosok poklában van jelenleg. Francesca ajkáról háromszor jajdul fel a szerelem szó, hiszen ez volt csupán a bűnük. A költőt meghatotta a szerelmesek sorsa, együttérzett velük, hiszen maga is érezte a szerelem gyötrő kínjait. A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával, egy részük szégyenkezik, átkozza ostobaságát, de vannak olyan lelkek is, akik büszkén viselik sorsukat, s a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Dante a teológus tudásának mércéjével rangsorolja a bűnöket és szabja ki az érte járó szenvedéseket. Rend és hierarchia uralkodik a Pokolban is. 14 fokozata van például a csalásnak. A bűnösök a következő öt nagy csoportra oszthatók: mértéktelenek, eretnekek, erőszakosok, csalók és árulók. A Pokol tornácán találkozik a kereszteletlenekkel, Vergiliussal, Homérosszal, Horatiusszal, Ovidiusszal és Lucanusszal. A Pokol legmélyebb helyén, a Föld középpontjában áll, félig jégbe fagyva a háromfejű Lucifer. Három szájával tépi a három legfőbb árulót. Leginkább Júdást gyötri, ki Jézust árulta el. Másik két szájában szenved Brutus és Cassius, Julius Caesar gyilkosai. Odüsszeusszal a rossz, hamis tanácsadók között találkozik. Odüsszeusz bűnét (Trója elfoglalását a faló segítségével) meg sem említi: benne a világot megismerni vágyó hőst csodálja. A költő ismeri a homéroszi eposz hősének tetteit, de most életének további sorsa és halála érdekli. A történet: húsz évi távollét után Itáliába hazatérve Odüsszeusz képtelen volt élvezni a jómódot, a kényelmet. Régi vágya a világ megismerésének óhaja újra útra kényszeríti. Az antik felfogás szerint Herkules oszlopa Giblaltárnál a világ végét jelenti, azon túl tilos volt hajózni. Odüsszeusz mégis túlmegy a szoroson és a Föld másik féltekéjére jut ki. Az a hegy, amit a messzeségből megpillantottak, a Purgatórium hegye lehetett, oda azonban nem lehet élő embernek tengeren eljutnia. Ezért pusztult el a viharban

Odüsszeusz hajója.

Fő műve egyszerre összefoglalás és új kezdeményezés. Összegzi az egész középkor világképét, de már nemzeti nyelven. Eszmerendszere keresztény, de az antik kultúrát is felidézi, s ily módon előkészíti a reneszánszot. Középkori vonásai: számmisztika, bűnök igazságos elítélése, műfaj, nyelve, a holt lelkek éreznek és mozognak. Reneszánsz vonás: beteljesült szerelem (Paolo és Francesca), ókori irodalmi szereplők felvonultatása, Odüsszeusz megjelenése. Dante felismeri, hogy olyan emberekre van szükség, akiknek tudásvágya van.

A középkor és a reneszánsz határán Dante: Isteni színjáték: A Pokol

Dante Alighieri (1256-1321) az egész középkori európai irodalom legnagyobb költője, egyben tudós és politikus volt.

Firenzében született régi, nemesi családban, de közvetlen ősei már céh polgárok voltak. A kor szokásainak megfelelően elvégezte az alsóbb egyházi iskolákat. Gyermekkorának legnagyobb élménye, hogy megpillantotta az akkor nyolc éves Beatricét. Hatása alól akkor sem tudott szabadulni, amikor Beatricét szülei érdekházasságba kényszeríttették, majd mikor a fiatal nő 24 évesen meghalt. Dante ezután Bolognában tanult az egyetemen. Családja rábeszélésére megházasodott, és több gyereke is lett.

Beatrice életének talán legmeghatározóbb személye. Gyermekként pillantotta meg, és rögtön beleszeretett. Az lányt alig ismerte, csak véletlen találkozásokkal kellett beérnie. Mivel az igazi Beatricét alig ismerte megalkotta magának szerelmét. Neki írta Az új élet c. verses prózai regényt. Ebben a Dante által megálmodott Beatrice a földöntúli szépségnek, a lelki tisztaságnak, a nemességnek, a középkori vallás által ihletett tökéletességnek lett egy életen át vezérlő szimbóluma. A nő egy kicsit a trubadúrok elérhetetlen hölgyéhez hasonlít.

Az új élet lezárta Dante ifjúságát. A költő a férfikor küszöbét azzal a fogadalommal lépte át, hogy úgy fog írni Beatricéről, ahogy nőről addig még senki. Ez a Beatricéhez méltóbb ének az Isteni színjáték, hisz ebben az ő dicsőségét is ünnepelte. A művet 1307 és 1320 között írta. Eredeti címe Commedia. Csak az utókor csatolta hozzá az „isteni” jelzőt. A művet toszkán nyelvjárásban írta meg, megteremtve ezzel az olasz irodalmi nyelvet. Az Isteni színjátékot joggal nevezik a középkor enciklopédiájának, mert a költő a korszak lexikálisan teljes tudástömegét dolgozta bele. A mű témája a lírai én túlvilági utazása: nagyszabású vízió keretében mutatja be a keresztény vallás túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Dante, a mélyen vallásos ember saját maga és az emberi nem boldogsását keresi. A művet így kezdi: A VERS. Azt az allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktől, hogyan juthat el a Poklon és a Purgatóriumon keresztül a legfőbb jóhoz és tökéletességhez, az Istenhez az égi paradicsomba. A költemény műfaját nem lehet pontosan meghatározni, ugyanis több műfaj sajátosságait ötvözi. Szerkezetében azonban határozott rend uralkodik. Száz énekből áll, amely három nagy egységre bomlik, így a bevezetésen kívül mindegyik rész 33-33 éneket foglal magában. Minden birodalomban háromszor három rész van 9 kör, 9 gyűrű, és 9 szféra alkotja. A versszakok háromsoros tercinákból épülnek fel. A hármas és kilences számnak misztikus értelme van. A három a Szentháromságra, a kilenc pedig Beatricére utal.

Dante műve ugyan misztikus látomás, a Pokol nagyon is konkrétnak tűnő, pontosan körül határolt, majdhogynem feltérképezhető részei a térnek. Az út Jeruzsálemnél kezdődik, és a föld középpontjában ér véget. A mű tele van korabeli eseményekre való utalással, rejtett célzásokkal, allegorikus jelentéssel. Az Isteni színjáték hősét a középkorban csaknem szentként tisztelt Vergilius kíséri a Pokolban és Purgatóriumban. Vergilius személye maga is egy utalás. Ő a császárság képviselője is, hisz az ókorban Augusztus birodalmi céljait szolgálta. Dante pontosan tudósít az időpontról is.(1300 nagycsütörtökének éjjelétől 1300 húsvét hetének szerdájáig tart az utazás)

A Pokol kapujának zord felirata így szól: A VERS. Isten Hatalmát, az Ős Szeretet és a Fő Okosság örök érvényességét hirdeti. A földi bűnök, a gonoszok itt nyerik el méltó büntetésüket, így ez a földön megbomlott erkölcsi rend igazságos helyreállításának színhelye. Bár tele van fantasztikusnak tűnő szenvedéssel, a büntetés legelképesztőbb formáival, mégis a Szeretet alkotása. A Pokolban örökös alkony vagy fekete éj honol, az iszonyat és a szenvedés ijesztő hangjai hallatszanak. Ezek bűnösök, halottak, így csak a lelkük szenved itt, de hogy elképzelhető legyen Dante látszattesttel ruházza fel őket. A mű hőse elfojthatatlan kíváncsisággal jár köztük. Keresi azokat, akiket ismer. Bár elismeri a büntetés jogosságát, sokakat sajnál közülük, de van olyan is pl. a pápák, és politikai ellenfelei, akiket megvet. Paolo és Franceska történetét megérti, hisz ő sem házastársát szerette.(A történet) Bár megszegték a középkori vallási előírásokat, Dante a történet elmesélése közben egyértelműen rokonszenvet érez irántuk. Annyira meghatja őket a szerelmesek története, hogy elájul.

Egy másik fontos epizód az Odüsszeusszal való találkozás. A költő ismeri a hős történetét, melyet Homérosz megénekelt, így most életének azon része iránt érdeklődik, ami az Ithakára való visszaérkezés után történt vele. Odüsszeusz elmondja, hogy... (a történet)

A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával. Egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja magát, de vannak olyan lelkek is, akik büszkén, önérzettel viselik sorsukat, a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Nem törnek meg, mintha tudomásul sem vennék a szenvedést. A kárhozottak szenvedése -amelyről az Isteni színjátékban olvashatunk- csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és még teljesebbé.