MADÁCH IMRE Az ember tragédiája (1859-1860)

Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember Istentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb s legszentebb eszméin végig egymásután cselekszi ezt. Igaz ugyan, hogy mindenütt megbukik, s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényegében rejlik, melyet levetni nem bír (ez volna csekély nézetem szerint tragikum), de bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erőfogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindig előbbre s előbbre ment.

(MADáCH LEVELE ERDéLYI JáNOSHOZ, 1862. IX.13.)

Madách Imrét számos, egymás hatását felerősítő körülmény késztette főműve megírására (Európa társadalmi, gazdasági és tudományos élete forradalmi átalakulásokon ment át, Magyarországon a tíz éve elvesztett szabadságharc után ismét kiéleződött a politikai helyzet, és nem utolsó sorban saját személyes válsága is motiválta).
Az ember tragédiája filozofikus síkra emeli az egyetemes, nemzeti és individuális létkérdéseket. Műfaja drámai költemény, más szóval bölcseleti-lírai dráma. Madách műve tagja annak a sornak, amelyet Dante nyomában pl. Milton, Byron, Shelley, Goethe és Vörösmarty nagyszabású, a műfaji határokat átlépő alkotásai is fémjeleznek. A mű eszmei háttere is rendkívül sokrétű; számos tudományos, szellemi irányzat kap benne valamilyen szerepet, pl. a liberalizmus, a pozitivizmus, a biológiai és statisztikai determinizmus, az örökléstan, az utópista szocializmus, a deizmus és a panteizmus. A kompozíció az ellentétes erők harcának elvére épül. A konfliktus egyik pólusán (de a mű egészében is, az egyes színeken belül is) egy-egy elvont eszme megvalósításának igénye jelenik meg, míg a másik pólust az anyagi-társadalmi tényezők alkotják. Az ellentétes erők összecsapása után egy újabb idea merül fel, amely egyben a következő szín kiindulópontja is.
A dráma alapkonfliktusát a függőség, valamint az első színben megjelenő (Lucifer által képviselt) autonóm létforma ellentéte alkotja. Lucifer a paradicsomi boldogságban élő ádámot a második színben arra bírja rá, hogy ő is dacoljon az úrral, lépjen ki az isteni "gondviselet" védelméből, vállalja a "nemes, de terhes" önálló életet. A bűnbeesés után ádám (évával együtt, immár "a paradicsomon kívül") büszke önérzet és szorongás közt ingadozva éli önálló földi életét, és az ígért mindentudást kéri számon a csábító szellemtől. Lucifer a továbbiakban (a történelmi színekben) álomképek sorozatával tárja fel ádám előtt az emberi szellem egyfajta fejlődéstörténetét.
Először a szabadság kétféle változatáról látunk példázatot. ádám Egyiptomban
- fáraóként - a korlátlan egyéni hatalmat próbálja ki, az évezredekre szóló személyes dicsőségbe kóstol bele, de egy "ismeretlen érzés" (a "milliók" iránti együttérzéssel társult szeretetvágy) a szolganép felszabadítására ösztökéli. A "szabad állam"-ban, Athénban azonban a nép (a nyomor miatt, a demagógia prédájaként) nem tud élni szabadságával, az ő szolgálatát vállaló nagy egyéniséget pedig elveszejti. A magasztos eszményeiben csalódott egyén most azt a célt tűzi ki, hogy "éljen magának, és keresse a kéjt". A szabadosság életelve a császárkori Rómába vezet. Az eszmények hiánya azonban a pusztulást hozza magával, a "döghalál"-t, amelyet már a római színben a kereszténység új eszméje győz le.
Konstantinápolyban ez is hitelét veszti: az emberi szeretet elvét megcsúfolja a vallásháború, a szeretetre "bűnbélyeg" kerül, a szeretni vágyó embereket a zárda ajtaja elválasztja egymástól. ádám, aki ismét csalódott eszményeiben, Prágában a tudományt szolgálja (Kepler személyében), az igazi tudásra viszont a császári udvar nem tart igényt, a tudós felesége pedig udvaroncokkal flörtöl. Párizsban mégis - átmenetileg, mint "álom az álomban" (Sőtér István) - felcsendül "a jövő dala"; a nagy francia forradalomban, ha ellentmondásosan is, de diadalra jutnak a legnemesebb eszmék: az "egyenlőség, testvériség, szabadság". újra Prágában (a tizedik színben) éva visszatér férjéhez, és Kepler tanítványának lelkes figyelme a jövő ígéretével kecsegteti ádámot.
Az "új világban", London "szabad verseny"-ében (ahol "az élet korlátozza önmagát") viszont csak az érdekek diktálnak, hiányzik pl. a "kegyelet", az elvont eszmények eltűnnek. A londoni szín záróképe: vízió a kor áldozatainak haláltáncáról. Egy "védő" és "buzdító", tudomány vezérelte világot áhít most már ádám, de a jövőt jelképező falanszterben a rideg célszerűség uralkodik, megszűnt "a haza fogalma", funkcióját vesztette a tudomány és a művészet, tilos az anyai szeretet és a szerelem is. Hősünk - a szellemi értékekhez ragaszkodván - az űrbe repül, elhagyja az emberi kultúrát és az embertársakat, hisz "Szerelem és küzdés nélkül mit ér A lét". Végképp elszakítana minden köteléket, "mely a földhöz csatol"', lelke azonban (a "Földszellem" uralmából) nem szabadulhat a testtől. ádám tehát visszafordulni kényszerül, mégis alapigazságok fogalmazódnak meg benne: "bármi hitvány Volt eszmém, akkor mégis lelkesített, Emelt, és így nagy és szent eszme volt. Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság Vagy nagyravágy formájában hatott-e, Előre vitte az embernemet." Kimondja, hogy "az ember célja a küzdés maga." Ez a jelenet a mű egyik eszmei csúcspontja.
Mégis, a kihűlőben lévő földre visszatérve, ádám az eszkimó színben a teljes fizikai, szellemi és erkölcsi leépülést tapasztalja. Az utolsó részben, a záró keretszínben fellázadna ("Ne lássam többé ádáz sorsomat"), feladná "a hasztalan harcot": a szabad akarat végső, de torz megnyilvánulásával önmagát áldozná fel az emberiség megmentésére. éva azonban átszellemült boldogsággal a tudomására hozza: "biztosítva áll már: a jövő". A Lucifer által felvázolt történelmet így mindenképpen vállalni kell. Az ember döntési lehetősége csupán abban áll, hogy szabadon választhat a "bűn és erény" között, és a "végtelen tér"-ben vállalhatja a "tettdús élet"-et. Segítsége az iránymutató isteni "szózat" lehet (csak meg kell hallania), mentsvára pedig az isteni kegyelem védőpajzsa. Sokat sejtető, szállóigévé vált mondattal zárul a mű: "Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!"
A részek dialektikus egysége nem csupán a Tragédia felépítésének, hanem világképének is az alapja. A befejezett "nagy mű", a teremtett világ: egymással küzdő erők egysége. A három főangyal által dicsőített és egyben képviselt fogalmak is ("Eszme"; "Erő"; "Jóság") együtt a világ teljességét szimbolizálják: a szellemi, az anyagi szférát, valamint az erkölcsiséget. A három főszereplő (ádám, Lucifer és éva) hasonló hármasságot képvisel: az eszméket, a rációt és az ösztönöket. Hárman együttesen alkotják az emberi teljességet.
Az úr maga: az idők és a világ teljessége, az ellentétek egysége, maga az abszolútum, aki a "végtelent és időt alkotta", őbenne a szintézis is megtestesül. Lucifernek az elsőbbséget és az isteni tökéletességet megkérdőjelező szavai után az úrnak módjában állna az "önhitt" szellem megsemmisítése, "gúnnyal" adja neki a két fát, és a végkifejletet előre látva engedi, hogy a tagadás szelleme próbára tegye az első emberpárt. Az eszkimó szín után Lucifer győztesnek érzi magát, az úr viszont ekkor már hatalma teljében, mindenhatóságát egyértelműen kinyilvánítva lép közbe: "A porba, szellem! Előttem nincsen nagyság."
Lucifer a tagadás képviselője ("Míg létez az anyag, Mindaddig áll az én hatalmam is, Tagadásúl, mely véle harcban áll"), a "hideg számító értelem" megszemélyesítője, aki egyrészt a tényekkel való szembenézésre kényszerít (lásd neve: «fényhozó«), de egyoldalúan torzít is, és ezért nem juthat soha teljes diadalra. Amíg Lucifer a személyes szabadság szószólója, amíg a feltétel nélkül hódoló angyali karral szemben a szabad véleménynyilvánítás jogának követelője, addig ádám harcostársa. Mint a földi élet tökéletes ismerője kalauzolja végig ádámot - az egyre kilátástalanabb álomsorozaton. Ez a történetív - egyoldalúan és célzatosan - a földi világ tökéletlenségét hivatott illusztrálni; cinikus szkepticizmusát csak az úr szavai ellensúlyozzák. ádámnak el kell fogadnia a Lucifer által feltárt "vég" fenyegetését, de ugyanakkor az isteni irgalomba vetett "hit" is megadatik a számára, így az emberi életút a fenyegetés és a bizalom között vezethet tovább.
A Földszellem a földi lét (az "anyagvilág") törvényeinek megszemélyesítője, panteisztikus isteni lény; az ember vele mindenütt találkozhat - "Elrészletezve vízben, fellegekben, Ligetben, mindenütt, hová benéz Erős vágyakkal és emelt kebellel" -,
a földi világ bármely szegletében megmutatkozik a megfelelő (nyitott) lélekállapot előtt. "Csak én lélekzem benned, tudhatod." ádám, a szellem és a lélek szabadságának keresője dacolni próbál vele, amikor a földi életet kilátástalannak látja. A lélek azonban a test nélkül nem létezhet (vö. József Attila: Költőnk és kora !), ádám nem léphet ki a Föld köréből, tovább kell vállalnia az esetleg "hasztalan" küzdelmet.
éva rendkívül összetett figura. ádám "hő vágya" hozta létre, benne a férfi élete "szebb létre" tesz szert. A férfival szemben ő otthonteremtő lény, aki "lugost" csinál a sivár környezetben a "vesztett éden" pótlására. Sokrétű arculatának további jellemzői az életélvezet, a szolgalét és az önfeledt boldogság képessége, továbbá a hálaérzet, a hiúság, és a kíváncsiság is. Mindent összevéve ő az ösztönök képviselője, a természetesség érvényesítője, egyben a korerkölcsök képviselője is. Lucifer az emberi "fajzat" nőfelfogásáról is kemény ítéletet mond: "Majd állati vágyának eszközéül Tekinti a nőt, [É] Majd istenűl oltárra helyezi" - "Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve [É] a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt." A legfőbb szerepét éva a tizenötödik színben nyeri el: az ő "tisztább lelkűlete" mindenkor képes meghallani az isteni iránymutatást, az úr "szózatát", és ebben rejlik hivatása a férfi mellett: "E gyönge nő tisztább lelkűlete, Az érdekek mocskától távolabb, Meghallja azt, és szíverén keresztűl Költészetté fog és dallá szürődni."
ádám a "büszke férfinem" képviselője. Legelső szavaival jelzi célját: "úrnak lenni" a teremtett világban. Törvény- és kötelességtudó, de könnyen felcsigázható tudásvágy vezérli ("szomjúzom") - a saját lábára kíván állni. Teljességre és hatalomra tör, sőt isteni (abszolút) teljességre is: "Legyünk tudók, mint Isten". Büszke, de a hetedik színben már megnyilvánul emberi gyarlósága és végessége: "Kifáradtam - pihenni akarok." ő egyúttal az eszmék fanatikus híve, megvalósításuk harcosa. Szelleme, "e nyugtalan erő" a folytonos kudarcok ellenére sem hagyja pihenni. Számára minden mélypont után "újra felmerűl Az eszme, mely éltet lehel" a földre. Az eszmény minden bukás ellenére mégiscsak "fog dacolni, érezem, tudom."
A Tragédia jelentős témaköre az egyén és a közösség viszonya. A hatalom vagy a nép szolgálata a történelmi színek első nagy dilemmája, melynek lezárása ("Csak egyedül én voltam a bolond, Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság") Madách személyes politikai élményeivel is kapcsolatos. Lucifer szerint "Minden ember uralomra vágy", és a tömeg "minden rendnek malmán húzni fog." A nép-fogalom a politikában kiüresedhet: Párizsban Danton és Saint-Just egyaránt a "nép"-re hivatkozik. A tömeg és a kiemelkedő egyéniség kapcsolata a továbbiakban is az egyik főmotívum marad, a tizenharmadik színig az egyéni és a közérdekek felváltva kapnak szerepet. Ezt a kérdéskört is érinti az a tény, hogy a főhős - egyre kevésbé találva cselekvési lehetőséget - folyamatosan mind passzívabbá válik. Az egyén-közösség téma végső tanulságát jelentős mértékben alakíthatja a testvériség-eszme és a szeretet-elv is: az egyént önmaga kiteljesítésében az embertárs iránti vonzalom és felelősség is köti. ádámot Egyiptomban és Párizsban is a "rokonszenv" teszi fogékonnyá a másféle igazságok megsejtésére (mindannyiszor a nő vonzása is szerepet játszik).
Az ember tragédiájában végső soron a küzdéseszménynek jut a főszerep. Lucifer a "dőre tagadás"-sal csak élesztője a fejlődésnek, ádám előtt azonban "Végtelen a tér", "mely munkára hív". A zárókép utolsó szavai ("Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!") sokféleképpen értelmezhetők, de jelentésüket korábbi szövegrészekre emlékezve szűkíthetjük és pontosíthatjuk. Az űrjelenetben elhangzott: "A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga." ádám végső kételyeit tovább oszlathatja Péter apostolnak már a hatodik színben elhangzó útmutatása: "Legyen hát célod: Istennek dicsőség, Magadnak munka. Az egyén szabad érvényre hozni mind, mi benne van. Csak egy parancs kötvén le: szeretet."

KEMéNY ZSIGMOND A rajongók (1855-1859)

É az embersorsokat valami különös, immanens törvény vagy dinamizmus irányítja; a hős sorsa ott alakul előttünk. Az embersorsot formáló erők valami egyén fölötti szövevénybe összefonódva, építve és rombolva alakítják az életpályát.

(BARTA JáNOS)

A magyar regényírás báró Kemény Zsigmond (1814-1875) műveivel közelítette meg először a kortárs európai nagyepika szintjét. Németh László és Móricz Zsigmond őt tartotta a múlt század legnagyobb magyar regényírójának, Szabó Dezső "a magyar fátum alá rekesztett" személyiségek közé sorolta, Berzsenyi Dániel, Katona József és Madách Imre mellé. Politikus és publicista is volt, a magyar nemzeti önismeret és emlékezet céltudatos formálója.
Első irodalmi alkotásainak jelentőségét az árnyalt, aprólékos lélekábrázolás adja; szereplőinek jelleme és sorsa izzó szenvedélyek harcában bontakozik ki. A pályája csúcsán megjelenő történelmi regények Erdélyben játszódnak, a szerző szűkebb hazájában, a két nagyhatalom között egyensúlyozó és nemzetiségi-vallási ellentéteket is magában hordozó fejedelemségben. A hősök a történelmi folyamatok sodrában, a
társadalmi ellentétek kereszttüzében kísérlik meg személyes céljaik megvalósítását.
A nagyregények ilyenformán három egymásra épülő szférában ábrázolják az emberi küzdelmeket: a totális (történelmi) háttérben, a közvetlen (társadalmi) környezetben, valamint az előteret alkotó személyes sorsokban.
A rajongók c. regény története is e három szinten zajlik. A mű első oldalain részletes korrajz olvasható; az író végigtekint a harmincéves vallásháború, az európai békét minduntalan feldúló "szeszélyes vagy tragikai fordulatok" sorozatán. Ez a rendkívül viharos időszak a történelmet eszményekkel álcázott, valójában kíméletlen hatalmi harcok végtelen sorozatának mutatja. A vallásháborúk zűrzavarának "derekán", 1638 végén indul a cselekmény, amikor "még sötétebb és kétségbeejtőbb" a "vallásszabadságért" vívott háború. Ebben a közegben vívják meg saját létharcukat a regény második szintjének tényezői, Erdély társadalmi csoportjai, politikai és vallási erői.
II. Rákóczi György fejedelemsége - kétarcú politikával - egyfelől az evangélikusok védelmezőjeként lép fel a császári és katolikus Magyarországgal szemben, ugyanakkor a saját felekezeti kisebbségeit kész kíméletlenül elfojtani. A vallási célzatok mögött nyilvánvalóan politikai szándékok, azok mögött is - a mű harmadik rétegében - személyes erények és vétségek, szélsőséges indulatok (a "rajongás" válfajai) húzódnak meg.
Az események középpontjában két főszereplő áll - a regény különleges szerkezeti vonásaként ők személyesen soha nem találkoznak. Egyikük Pécsi Simon, a politika
és a közélet porondjáról immár visszavonultan élő tekintélyes férfiú, Bethlen Gábor egykori kancellárja. Vele szemben áll a jelen politikai életének meghatározó személyisége, Kassai István "címnélküli kancellár", a fejedelem tanácsadója. Ellentétük fő oka Kassai "szertelen vagyonszomja" (mindenáron meg akarja kaparintani Pécsi Simon birtokait) és elhatalmasodó gyűlölködése: riválisa politikai súlyát és személyes tekintélyét is meg akarja semmisíteni.
Az "ítélőmester" több úton próbálkozik. Korábban örökbe fogadta Kassai Elemért, unokaöccsét, csupán mert az Pécsi Deborah szerelmese volt, és így tekintélyes hozomány várományosa. Pécsi Simon azonban átlátott ellenlábasa szándékain, és nemkívánatos személynek tekintette Elemért. Kassai második - és a regényünk főcselekményét kitevő - manővereként kieszközli az erdélyi fejedelemtől a szombatosok "fő- és jószágvesztéséről" szóló rendeletet (1638. december 21-én). E lépés nyilvánvaló okát a közvélemény is gyanítja: "a szombatosok ügyét [É] Pécsi megrontására hozta szőnyegre" a körmönfontan ügyeskedő kancellár, hiszen ellenfele közismerten kapcsolatot tart ezzel a szektával. Az események irányításának eszközéül Kassai István behálóz egy szombatos papot, Laczkó Istvánt, és zsarolással kémkedésre kényszeríti.
A regény középső szakaszában az író az eseményszálak váltott szövésével halad előre, időbeli előre- és visszalépésekkel, minden jelentős szereplő nézőpontját és motivációját egyenként és részletesen megvilágítja. Ennek formája leggyakrabban a belső monológ. Így váltakoznak Laczkó István, Klára, Elemér és Deborah kedélyhullámai, tépelődései, vívódásai a sorsfordulatok előzményeiként, illetve következményeiként. Folyamatosan élesedik Kassai István és Pécsi Simon ellentéte is. A bonyodalom kezdete után Elemér - szerelméről lemondani kényszerülve - félreáll, elhagyja a gyulafehérvári udvart, a mezei hadak kapitánya lesz a Pécsi-birtokok körzetében. Az ő visszavonulásával párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerül Gyulai Ferenc, és betölti barátja helyét a Pécsi-házban is, a fejedelmi udvarban is. Laczkó István a bűntudattól összeroppan, vállalja a jobbágysorsot, és megpróbálja helyrehozni végzetes hibáját. Felesége, Bodó Klára hősiesen és sikeresen dacol a sorssal, a fejedelmi udvarba kerül, és - megnyerve Lórántffy Zsuzsanna személyes pártfogását - kevés híján a férjét is kimenti Kassai István körmei közül. Pécsi Simon és Deborah csöndesen élik napjaikat, csupán elszenvedik a történéseket, nem kívánnak harcolni sorsuk ellenében. Kettejük párbeszéde a regény eszmei csúcspontja. A háttérben - a megoldásban végső fordulatot hozó epizódsorként - Báthory Zsófia hercegkisasszony és ifjabb Rákóczi György készül az esküvőre. (A rajongók "kompozíciós remeklés" - vélekedik Németh László.)
A tetőpont a szombatosok andrásfalvi találkozója. Pécsi Simon eltökélt szándéka, hogy ezen lecsillapítja a szélsőséges indulatokat, mértékletességre inti a "rajongókat". Kassai István ellenben az indulatok előzetes felkorbácsolásán munkálkodik, közben pedig levélben tájékoztatja az erdélyi főbírót a "veszedelmes" készülődésről. A válság éleződésével újból megjelennek a nagypolitika erői: külpolitikai fejlemények következtében küszöbön áll a magyar király elleni támadás, és ez fékezi a felekezetek elleni belső fellépést Erdélyben. Kassai érdekei tehát azt követelik, hogy Balázsfalván zavargás törjön ki.
A végzetes eseményen a balsors Pécsi Simon ellen fordul, Kassai manőverei beválni látszanak. A szombatosok elvakultsága és a tragikus véletlenek sorozata tömeghisztériát robbant ki, amelynek első áldozata az a Kassai Elemér lesz, aki pedig a béke szolgálatában érkezik a gyűlésre. Laczkó István is életét veszti. Elemér felkoncolása Kassai István számára a legfájdalmasabb veszteség; most már csak a kapzsisága elégülhet ki, ha megkapja a szombatosokkal együtt bukó Pécsi vagyonát, elsősorban az andrásfalvi uradalmat.
A megoldásban azonban ismét közbeszól a sors, ezúttal a házasuló fejedelmi pár szeszélye képében. Zsófia nászajándékul elhangzó kérésére Gyulai Ferenc lesz az értékes Pécsi-birtok ura, egyúttal Deborah kezét is megkapja - jóllehet ő Bodó Klára iránt vonzódik. Laczkó István özvegye azonban a szegények és betegek istápolásában lelte meg életcélját Rápolton, férje utolsó tartózkodási helyén. Minthogy pedig időközben a török szultán hozzájárult "a magyarországi evangélikus rendek sérelmeinek orvoslásáért indítandó hadviselet"-hez, Kassai István kiszorul a politikából, kegyvesztetté válik, Pécsi Simon ellenben visszanyeri a fejedelem jóindulatát - az ítélőmester "nem soká élte túl" a végső fordulatokat.
A mű elsődleges tanulsága: az emberi sors kifürkészhetetlen és befolyásolhatatlan. Kérlelhetetlen törvények bonyolult erőrendszere áll fölöttünk, amelyhez alkalmazkodni vagy amelyet befolyásolni nem lehet. épp azokat söpri el a legnagyobb erővel, akik a legjobban küzdenek ellene, elsősorban a fanatikusokat, a szenvedélyek és vágyak megszállottjait, a "rajongók"-at. A tragikus vétség klasszikus eleme, a "hübrisz" Kemény Zsigmond világában különös jelentőséghez jut. Mindenfajta szélsőség, elhivatottság és elbizakodottság a sors kihívásának minősül. (Ennek a világlátásnak a gyökere 1849 tanulságában rejlik; Kemény Zsigmond történelem- és sorsszemléletét a szabadságharc előre látott tragikus bukása döntően befolyásolta.) Az erkölcs szolgálata sem szolgáltat jogalapot a kiemelkedésre: a legkiválóbbak éppúgy elszenvedik a csapásokat, mint a legsilányabbak. Kassai Elemér talpig becsületes fiatalember, Pécsi Simon önzetlen és nagylelkű férfiú, mégis mindkettőjüket elsöprik a törvények, sőt épp a lelki nemesség és jóság sodorja őket végveszélybe (Eleméren ez be is teljesedik). A kiszolgáltatottság ugyanakkor az ellenpéldára is érvényes: a morált a saját önös céljaira eszközül felhasználó Kassai István, a machiavellista intrikus, a lelkiismeret nélküli alattomos figura is a véletlen játékszerévé válik, jóllehet a végső fordulatokig fölényes biztonsággal és célravezetően kormányozza hajóját.
A sors kiváltképp a megmerevedett társadalmi rendben tragikus. A magyar viszonyok - a történelmi időben éppúgy, mint Kemény Zsigmond jelenében - rendkívül merevek. A származás kijelölte útról való letérés végzetes bűnnek számít Szőke Pista részéről éppúgy, mint Pécsi Simon esetében.
A rajongók szereplői tehát csaknem valamennyien tragikus hősökké válnak, két típus kivételével. Akad, aki "a sors fölött áll", "szilárd jellem" (Barta János kategóriáit alkalmazzuk, a továbbiakban is), nevezetesen Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony. Megemlíthetjük mellette a fejedelmet, Rákóczi Györgyöt is, de ő kevésbé jelentős szereplő, nem kerül az események fővonalába. A fejedelemasszony magasságát megközelíti Bodó Klára, aki magára maradva gyermekeiről is gondoskodni tud, és helytáll a kritikus helyzetekben ("érzem, hogy erélyemnek a szükség csak újabb meg újabb tért nyitna"). ő azonban csak a saját életútját illetően győzi le a mostoha körülményeket, csak magának teremt "külön világot", férje tragédiája őt is sújtja. Kivonulása a társadalomból (lemondása a világi boldogságról, a szegények és betegek gyámolítása) már bizonyos fokú életvereség. Mégis ő az egyetlen szereplő, aki saját tiszta erkölcsisége szerint tud élni. A többieknek még ez a részsiker sem jut osztályrészül.
A végzet szeszélyeit elkerülő másik típus a sodródó figuráké, a "gyermekkedélyek" osztálya. Nekik nincs határozott törekvésük, ezért nem ütköznek össze semmilyen törvénnyel, de nem is érik el vágyaik teljesedését. Gyulai Pált a szerencsés véletlen sodorja előre, rangot és gyönyörű feleséget is kap - bár ő az egyetlen fiatalember, akit hidegen hagy "Sáron Rózsájának" varázsa, ezzel szemben Bodó Klárához vonzódik egyre erősebben, reménytelenül. Laczkó István gyenge jellemű figura, ő "a legcsekélyebb akaraterejű" szombatos, méltán lesz Kassai bábfigurája. önérzetre ébredésekor azonban előre lép - a tragikus sorsúak táborába, hisz megkísérli helyzetének megváltoztatását. Hősies fellépése a szombatosok gyűlésén hatástalan, a berontó nemesek és hajdúk egyszerűen lemészárolják. A regény eszmevilága szerint származásának megtagadása volt az ő eredendő bűne, koldusból lett módos lelkész, ezzel váltotta ki maga ellen a végzet haragját.
Pécsi Simon "szűcsmester fiából lett mágnás" Bethlen Gábor idejében - ez a mozzanat politikai ellenfeleinek gőgjét és irigységét váltja ki (Kassai szerint "a nagyok közé tolakodott"), és így a sors büntetését. Messze kimagaslik kortársai közül - ez is vétségnek számít -: tudatosan él, tudományokban jártas "csillagjós", "szent énekeket" szerez és énekel, szíves vendéglátója minden idegen utazónak, pártfogója a szombatos szektának. "Dúsgazdag Epicur", valamint "ábrándos és előítéletes ember". Szilárd életelvek szerint él, épp ezért kell belátnia: "el volt tévesztve egész életünk".
Pécsi Deborah az "önsorsrontók" közé tartozik. élete azért fut zátonyra, mert - engedve imádott apja kérésének - kiadja szerelmese útját. őt a tiszta gyermeki szeretet ítéli tragikus sorsra. Az igaz érzelem elfojtása "az önmagukat elvesztők" bűne. Nem ura érzéseinek, megütközik Gyulai Ferenc hidegségén, és belelovalja magát az utána való sóvárgásba. "érzéseit szeszélye gyakran elvitatta, büszkesége legyőzte, de a szeszély és e büszkeség álérzéseket is hamar iktatott a valódiak helyébe". Boldogtalanságra rendeltetett.
Kassai Elemér az erkölcs és kötelességtudás áldozata; vesztét a nagybátyjával való kapcsolata okozza. "Jellemétől idegenkedtem, kincsére nem vágytam, s bár hallám, hogy Pécsinek halálos ellensége, nem volt szívem visszautasítani a gyűlölt öreget." Tudomásul veszi sorsának csapását (Deborah elfordulását), ezután megkísérli kivonni magát nagybátyja, illetve a sorsa hatóköréből, de sikertelenül.
Kassai István a negatív főszereplő, ő az író jellemtipológiájában az "önmagukat szétzúzók" körébe tartozik. Bűne: irígység, kapzsiság, önhittség.
Kádár és a legtöbb szombatos megszállott, elvakult "rajongó". ők "az erény szörnyetegei" (Németh László), önnön bukásuk előidézői, de bűntelen embertársak halála is szárad lelkükön. A nép - pl. Kassai felbujtására, Pécsi Simon pénzszóratására - rendkívül ingatag, befolyásolható, bárki ellen vagy mellé hangolható.
A magyar irodalmi és tudományos nyelv csak az 1830-as években kezdett erőre kapni, elsősorban az újabb nyelvújítási mozgalomtól támogatva, másrészt a népnyelvből merítve. A költészet a prózánál előbbre járt, és Kemény Zsigmond beemelte stílusába a romantikus poézis elemeit, annak gazdag és fordulatos eszköztárát. Különleges szókapcsolatokkal, újszerű asszociációkkal éreztette a lélek rebbenéseit, fejezett ki erkölcsi-gondolati-indulati reflexiókat. Nagy súlyt helyezett a plasztikus láttatásra.
A cselekmény mozgatói a harag és a szeretet hullámai. Epikájában nagyfokú líraiság uralkodik, a hangulati tartalmak jelentős szerepet kapnak, az író elsődleges célja az egyén és a világ közti kapcsolat feltárása. Elbeszélői magatartásában a tényszerű tárgyilagosság, a hősök énjébe való beleélés, a reflexió és a boncoló jellemzés váltakozik. Előadásmódja is változatos: narráció, monológ és párbeszéd, átképzelés és jelenetezés egyaránt megjelenik regényében.

FLAUBERT Bovaryné (1857)

A Bovarynéban semmi sincs, ami ČigazÇ lenne: teljességgel kitalált történet: sem az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. éppen a személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de látni sehol se lássák.
(FLAUBERT LEVELE LEROYER DE CHANTEPIE KISASSZONYNAK, 1857)

Gustave Flaubert az 1848 utáni illúzióvesztett korszak "az eseménytelenség, az unalom, a mozdulatlanság ábrázolásának nagy regényírója" (Jean Rousset). Meghatározó élménye az általános kiábrándultság, alaptémája az emberi butaság; műve írásakor a nyárspolgárok és a romantika iránt érzett gyűlölete hajtotta. ötvenöt hónapi megfeszített munka után, 1856 őszén kezdte folytatásokban közölni - az írói pályájának kezdetét jelentő - társadalmi-lélektani regényét, a Bovarynét. A mű "voltaképp házasságtörési regény, amilyenből nemsokára műfaj lesz, sőt legfőbb és szinte egyetlen műfaj" (Babits). Az államügyészség vallás- és erkölcsgyalázás vádjával pert indított Flaubert ellen, aki "egyetlen sort sem írt le soha művészi meggyőződése ellen, egyetlen lépéssel sem hátrált, ha írói elveiről volt szó, még akkor sem, amikor törvény elé állították" (Gyergyai Albert).
Az ötletet (a cselekmény magját) saját körében ismert emberek hétköznapi, aktuális történetei adták.
Már az alcím - "Moeurs de province", Vidéki erkölcsök - sejteti, hogy a regény nem pusztán egy romantikus asszony története, hanem a vidéki élet monotóniájának rajza, mely a kor jellemző vonásait sűríti: az író által megvetett kispolgárok típusokká válnak, Bovaryné életrajza az egész Lajos Fülöp-i polgárosodó kor - a "csupa aljasság, középszerűség 19. század" (Flaubert) - krónikájává tágul. (Az író szerint Bovaryné "olyan nő, akinek hamis a költészete, hamisak az érzelmeiÉ olyan nő, amilyet lépten nyomon láthatni"; és amikor műve megjelent, legalább "húsz francia faluban szenvedett és sírt egy-egy szegény Bovaryné".)
A valószerű, részletező leírásokban bővelkedő regény cselekménye - a realista hagyományoknak megfelelően - pontosan elhelyezhető térben és időben. Rouenra és környékére szűkített a regénytér: (a kitalált) Tostes, majd Yonville - "afféle mezőváros nyolc mérföldnyire" a megyeszékhelytől, amellyel Hivert postakocsija, a Fecske köti össze napi járattal - hiteles környezetrajzával maga a vidéki Franciaország. (Emma csak Rouenig jut el, bár Párizsról - és Itáliáról, Svájcról - ábrándozik.) A cselekmény az 1830-40-es években játszódik, Charles biográfiájának megfelelően pontosan követhető az idő múlása (négy évig lakik Tostes-ban, tizennégy hónapig tart első házassága özvegy Dubucnével; Emma negyvenhárom napig fekszik ideglázban, Léont Rouenban három évi távollét után látja viszont, Rodolphe-ot szintén három év elteltével La Huchette-ben).
Az egyhangú, szürke hétköznapokat mutatja be a cselekmény, "mozgalmasságát" a belső történések ábrázolásának gazdagsága adja (az író szerint ugyanis "azok a legszebb könyvek, amelyekben a legkevesebb az anyag", 1852).
Nemhiába vívja harcát a szerző a tökéletes formáért: a szerkezet zárt, csiszolt; kronologikus, lineárisan előrehaladó vonalát Charles és Emma életútjának állomásai adják: házasság - kettős házasságtörés - halál (megvalósul az írói célkitűzés: "semmi részlet a tárgyon kívül, mindig egyenes vonal, 1853). A regény (9, 15, 11 fejezetre bontottan) hármas tagolású; 1853-ban írta a szerző: a mű "alapjában eléggé feszes [É] 260 lapom van készen, és mindez csak a cselekmény előkészítése, jellemek exponálása (bár kellő fokozatossággal), tájak, helyek fölvázolása. A konklúzió, az asszonykám halála, temetése és utána a férj keservei: mindez legalább 60 lap lesz. Marad magának a cselekménynek a törzsére legföljebb 120-160 lapom [É] ez a könyv inkább életrajz, mint következetesen végigvitt bonyodalom [É] úgy látom, maga az élet is valahogy ilyen: egy-egy esemény egyetlen percig tart és hónapokig várjuk! Szenvedélyeink olyanok, mint a vulkánok: állandóan morajlanak, de csak időközönként törnek ki." Ezért a "csomópontos" szerkesztés (és a tempóváltás gyakori alkalmazása) a jellemző, nem az egyenletes folyamatosság. Nincs fejlődés, "emelkedés", csúcspont - csak az "újra feltűnő dolgok kitágították" Emma létét (II.15.). Bovaryné életének fordulópontjai részletesen kidolgozott, önálló fejezetek (ilyen mindhárom részben a nyolcadik):
a vaubeyssard-i bál (I.), a tenyészvásár napja (II.) és Emma agóniája (III.). (Kéziratainak tanúsága szerint az író az esküvő, a bál, a fogadó, a vásár és az agónia jeleneteit dolgozta át különös gonddal, rengetegszer.) A "kettőztetés" eszközével is él a szerző: Charles kétszer nősül, két városba költöznek, Bovaryék folyamatos süllyedésével párhuzamosan ellentétes az Homais család felemelkedése.
A megjelenített magatartásformák is mélységes illúzióvesztést tükröznek. Emma Rouault hétköznapi figura; átlagos, de több, mint környezete ("még a megyeszékhelyen is megállná a helyét", Homais). Könyvfaló kékharisnya; életmintául szolgáló olvasmányai alapján regényes szerelemre és nagyvilági életre vágyakozik, ezért vergődik álmai-vágyai és kisszerű környezete között. (Unalmában "különböző katasztrófákat és véletleneket képzel el", irigyli a "viharos" életűeket, állandóan nagy eseményre vár.) Mindig rosszul választ: Bovaryból, akit tehetséges orvosnak vél, rögtön házasságkötésük után kiábrándul. (Flaubert részletezi lelkiállapot- és érzelemváltozásait: "elhidegülését" Charles-tól - "miért is mentem férjhez?" -, akiben "fölsülése" után végképp minden bántja, "arca, ruhájaÉ léte" (II.11.), végül - tele "dühös vággyal, keserű gyűlölettel" (II.5.) - már az foglalkoztatja, "hogyan szabadulhatna meg tőle" (III.2). Rodolphe-tól kizárólagos szenvedélyt (és szöktetést), Léontól könnyedebb kalandot vár, de mindkettőjükben csalódik: szeretői alig különböznek férjétől, csak rövid ideig jelentenek újdonságot. Az álmodozás módszereit gyerekkorától fejlesztő (I.5.), az egész életét végtelen álommá tágító Emma paradox lelkivilágú naiv utánzó, egy teremtett világban él nem teljesen valóságos életet ("női Don Quijote") - a színházban, ahol épp a Lammermoori Luciát nézik meg, "egyszerre otthon volt lánykora olvasmányai között, W. Scott kellős közepén, egy másik világ légkörében"; s "az élettől futva így óhajtott elrepülni ő is egy ölelésben" (II.15). Mindig valami más környezetben látja, mindig valaki másnak hiszi magát.
Meghatározó élménye, a bál, nagy hasadást okoz életében, "valóságos szakadékot": megérezheti a "nagyvilági élet illúzióját", s eltávolodik a kispolgári élettől; "a jóléthez való dörgölőzés valami olyat rakott rá, ami nem fog többé letörlődni", s később a "bálra való emlékezés állandó foglalkozásává vált" (I.8.). De nemcsak a bál emléke élteti: Léoné ("átkozta magát, miért is nem szerette"), majd Rodolphe-é is (ezt "bezárta szíve legmélyebb rejtekébe") - egész élete folyamatos emlék- és múltidézés lesz.
Szabadulási kísérletei valójában nem igazi kitörések - csak az eléje kerülő lehetőségekkel foglalkozik: apja "örül, hogy megszabadul tőle", ő pedig, első próbálkozásként, férjhez megy, hogy elkerüljön Bertaux-ból, a tanyáról. Amikor unatkozik, egészségi állapota bírja arra Charles-t, hogy hagyják el Tostes-ot - a költözés, a gyerekszülés a következő kísérlet. Aztán a Rodolphe-kapcsolatba veti bele magát, majd bármire képes, hogy fenntarthassa viszonyát Léonnal. "Nem hajlandó szembenézni tényleges helyzetével, s ennek következményeként végül is tönkreteszik azok a realitások, melyeket megpróbált semmibe venni. Gazdagabb és ragyogóbb élet utáni sóvárgásának az a végeredménye, hogy kislányát, aki [É] árván maradt, egy pamutfonógyárba küldik munkásnőnek" (E. Wilson). Először még "erényesnek és elérhetetlennek" látszik Léon számára, aztán egyre kevésbé tud úrrá lenni az eseményeken, egyre mélyebbre süllyed, egyre alárendeltebb szerepet játszik. Gyorsuló tempóban látjuk erkölcstelenségének fokozatait: "szinte kéjjel élvezte a győzelmes házasságtörés minden gonosz iróniáját" (II.11.), "egész élete a hazugságok szövedéke lett, valóságos szükséglet, hóbort és élvezet volt ez egyszerre" (III.5.), "ingerlékeny lett, torkos és kéjvágyó"; "egyedül a maga szenvedélyei foglalkoztatták, s a pénzzel annyit se törődött, mint egy főhercegnő" (III.6.) - "mégsem volt boldog, s azelőtt sem volt az soha". Lheureux zsarolására férje betegeitől hiteleket szerez, Léont sikkasztásra biztatja; végül, pénzt kérve, sorra látogatja Rodolphe-ot, Guillaumint (akinek még elutasítja közeledését) és Binet-t (neki már felajánlkozik); végül Justin beviszi Homais "capharnaumjába". öngyilkosságának oka nemcsak a lelepleződéstől való félelem, a kifizethetetlen adósság, hanem csalódása romantikus eszményeiben. Emma egyszerűen "eltévesztette a teret. Yonville-t nézi Párizsnak. Párizsban Balzac-hősnő lehetne, Goriot apó lánya, félelmetes-pompás nősténytigris. Yonville-ben 'csak' Flaubert-hősnő, Bovary felesége, komikus-megható férfipréda (Poszler Gy.).
Házasságtörő asszonyok történeteinek sora kezdődik Emmáéval az irodalomban
- Anna Karenina (1877), Effie Briest (1895) -; és megjelennek gátlástalan női karrieristák (Becky Sharp, 1848) és önmegvalósítók (Nóra, 1879) is.
Charles középszerű egészségügyi tiszt (orvosi vizsgáit nem tette le, szakértelmének teljes hiányát ortopédiai műtétje és Emma haláltusája teszi nyilvánvalóvá: mindkétszer igazi orvosokat kell hívatni - Hippolyte pedig "eleven szemrehányás az ő gyógyíthatatlan butaságával szemben"). Szorgalmas, ostoba kollégistaként jelenik meg, s a "ridiculus sum" büntetés egész életét jellemzi; komikus első házassága után felszabadultan rajong Emmáért, és "magát is többre kezdte becsülni azért, hogy ilyen feleségre tett szert" (I.7.). Miközben felszarvazzák, "a halandók legboldogabbjának érzi magát" (III.5.); mindkét szeretőnek szinte felajánlja hitvesét: ír Rodolphe-nak, hogy a "felesége a rendelkezésére áll" (II.9.); ő beszéli rá Emmát, hogy maradjon Rouenban (II. 15.), majd amikor felesége "tanácsért" megy Léonhoz, megdicséri ("Milyen jó vagy!") - ekkor tölti Emma a fiúval a "mézesheteknek beillő" három napotÉ A "lapos társalgó" Charles földhözragadt, "szánalmas figura" (Emma); állandóan "alszik és horkol"; "csak bizonyos alkalmakkor csókolta meg a feleségét. éppolyan szokássá lett ez nála, mint akármelyik más szokása, s mint unalmas vacsora után egy előre sejtett utóétel" (I.7.).
A fontoskodó tényszajkózó, Homais, a nyárspolgár patikus "megtestesíti a kor progresszív és természettudományos világnézetének minden laposságát és ostobaságát" (Babits). Alkalmazkodik minden körülményhez és helyzethez (a kis Berthe-től pl. Bovary lecsúszása után eltiltja gyerekeit). Pályája felfelé ível; Charles halála után minden orvos elmenekül Yonville-ből, ő pedig megkapja a hőn áhított becsületrendet. állandó vitája a bőbeszédű Bournisien plébánossal is ostobaságának bizonyítéka - ez persze nemcsak a két figura, hanem a materialista és idealista filozófia paródiája is a szkeptikus Flaubert-től.
"Rastignac vidéki énje", Rodolphe, "polgári józanságával" egyre inkább megveti Emma rajongását, aki "nagyon érzelgőssé" válik - kapcsolatuk a férfi szemszögéből
a (majd) "hogyan szabaduljak meg tőle?" cinikus kérdéstől a "jó kis szerető volt" flegmatikus zárásig tart. "Rastignac is Rodolphe-fá zsugorodna Yonville-ben"; Léon pedig "szomorú Werther-fattyú" (Poszler Gy.), aki már nem tud cselekedni. Az alattomos "csúszó-mászó féreg" uzsorás kereskedő, Lheureux, Emma kísértője, "hétköznapi sátán" (Balassa P.); az öngyilkosságát is lehetővé tevő Justin viszont őszintén szereti az asszonyt, akinek "sejtelme sincs" arról, hogy "a szerelem itt remeg a közelében, a durva vászoning alatt" (II.14.).
A figurák nem "hősök" a romantika (és a rendkívüli alakokat teremtő Balzac és Stendhal) felfogásának értelmében, kizárólag karikatúrák, torzképek jelennek meg - már senki nem lehet igazi hős, de igazi áldozat sem. A mellékszereplők sorából társadalmi körkép rajzolódik ki: a polgárság képviselőin (közjegyző, adószedő, fogadósné, zongoratanárnő stb.) kívül az író a nemességen is ironizál (lóverseny, Lavardiáre gróf stb.) és változatos jellemű szolgafigurákat is megjelenít. (A beszélő nevek is jellemeznek - Bovary ("bovin, boeuf") ökör; Justin ("juste") igaz; Lheureux ("heureux") boldog; Homais ("homme", "homéopathie") ember vagy homeopátia -, és az olvasmányok is: Emma mást és mást forgat különböző életszakaszaiban (a zárdában: Chateaubriand-, Scott-, Lamartine-műveket, majd: Sue, Balzac, Sand következik, végül: erotikus regények); Charles fel sem vágja az orvosi lexikont, elalszik a szakmai hetilapon; Homais pedig kívülről fújja az újságot, pedig "a sajtó az elbutulás iskolája, mert fölment a gondolkodástól", Flaubert, 1871).
Emma portréjával azt a tapasztalatát igazolja az író, "hogy az ember a túlságos, a kizárólagos érzelmeket keresi, holott csak az élhető, ami sokrétű és szürke" (1859), az ábrándozás meg "hitvány szörnyetegÉ a lelkek szirénje: dalol, hívogat, odamegyünk hozzá, és nem térünk vissza soha többé" (1846). Bovaryné életvitele, csalódássorozata a romantikus illúziók kudarcának ironikus képe, a mű éppen olyan szatírája a romantikának, mint annak idején a Don Quijote a lovagregények divatjának. Az író úgy irtja ki (magából is) a romantikát, hogy "művének tárgyává teszi"; "realista lesz, hogy leleplezze ezeknek az álmoknak hazug és egészségtelen voltát" (Hauser A.). Nemcsak e magatartást, hanem a szélsőséges, romantikus regényformát is megszünteti a hétköznapiság "feszes szerkezetű, mikrokozmikus" ábrázolásával, és a szövegben is megtöri, ironikusan, a romanticizmust (Rodolphe csábító közhelyeire a vásárból felhangzik a "válasz": "trágyázásért", "egy merinó fajtájú kosért", stb.).
Flaubert egyik vívmánya az elbeszéléstechnika megújítása. Eltűnik a mindentudó regényíró, megváltozik a narratív funkció: az író nem interpretálja az eseményeket; mindig valamelyik figura szemével látunk, a nézőpontok áttűnnek egymásba. Az iskolatársként megszólaló szereplői elbeszélő, a láthatatlan narrátor nézőpontja a Bovary-szülők szemszöge után Charles-éba megy át; a fő szólam - a narrátoron kívül - Emmáé lesz, akit először Charles lát, majd retrospekció utal neveltetésére. Vele kapcsolatosan Flaubert sokszorozza a nézőpontokat: ideál Charles-nak, Rodolphe-nak "helyes asz-
szonyka", a márki szerint "igen formás a termete és nem is köszön parasztosan", Léonnak kezdetben "minden dráma hősnője" stb. Emma halála után újra Charles, majd a narrátor szól. A közvélemény szemlélete is tükröződik ("legalábbis így mondták a Yonville-i polgárok"); mindent többféle nézőpontból látunk (pl.: LefranÍois-né mutatja be Yonville-t); a közlésmódok közül nagy szerephez jut a szabad függő beszéd.
Az írói lelkiismeretesség példájává lett Flaubert rendkívüli műgonddal, dokumentumok gyűjtésével, helyszíni szemlékkel dolgozik, rengeteg vonással és színnel, de egyetlen olyan sincs, "amely ne volna tökéletes mása a valóságnak" (Babits). Megszállottan keresi a pontos kifejezéseket ("a szó pontossága a gondolat pontosságából következik"); módszere a számtalan apró, de jellemző tény ("úgy kezeli tollát, mint mások a bonckést", Sainte-Beuve). Alkotói magatartása a sokat emlegetett impassibilité, de valójában nem is szenvtelen, nem érzelemmentes: csak le kell győznie, el kell rejtenie saját érzelmeit. ("Amikor leírtam az idegroham szót, annyira [É] átéreztem, amin az asszonykám átment, hogy attól féltem, rajtam is kitör a roham", 1853.) Az igeidők, igemódok kezelésének nagymestere - nála ezek nem törik meg a stílus egyneműségét -, nem vált időt pl. az álomleírásokban ("négylovas hintók viszik EmmátÉ": az ábránd beépül a jelenbe, a horkoló Charles és a bölcsős gyerek mellé, így az utazásvágy és a prózai valóság egyszerre hat).
A legjelentéktelenebb dolgok is túlmutatnak saját közvetlen szerepükön és jelképessé válnak (Charles sapkája, menyasszonyi csokrok, hajtincsek; a kastélyban nemcsak gránátalma és ananász van, de még a cukor is fehérebb). A tárgyak, érzetek előhívják a múltat, megteremtik a kapcsolatot az idősíkok között (ez lesz majd a prousti technika alapja is): a bál után talált hímzett szivartárca valóságos talizmán, Rodolphe vanília-parfümje felidézi a vicomte emlékét; Homais locsolgatja Emma muskátlijait és ez Charles-ban emlékfolyamot indít; a bálban leskelődő parasztok arca felidézi Emmának leánykori, tanyasi nyomorát; a színházban látottakról saját esküvőjére gondol.
Lassítják a tempót a részletező leírások (Yonville, az esküvői torta) és a csöndek, a szemlélődés gesztusa is; ez nemcsak az írót, a figurákat is jellemzi ("nem szóltak többet egymáshoz", "csak mennek-mennek, karonfogva, némán" stb.). állandóan visszatérő trópusok pl. a ló-képek (a volt feleség "rozzant gebe", Charles úgy tanul, "mint a robotoló lovak", Emma "úgy tett, mint azok a lovak, amiknek nagyon is szorosra fogják a zabláját"); a mű elemzői megállapították, hogy a domináns motívum az evés (rengeteget esznek, de Emma sovány marad, mert "semmit sem fogad be igazán"), a fő toposz pedig az ablak, Emma bezártságának és korlátozottságának szimbóluma: vágyakozik, leskelődik, várja a jelzést (a homokdobást) vagy jelez (kitett ronggyal); de a szomszédok szintén kémlelődnek, még a parasztok is lesik a bált a kastélyban - "vidéken az ablak pótolja a színházat, a sétát is" (II.7.). (A kép Bovaryné léthasonlatában is megjelenik: élete "olyan hideg, mint egy padlás, melynek ablaka északra néz, s homályában az unalom, e csendes pók szövi hálóját" (I.7.). Bár az író azt vallotta, hogy "feszélyezi a metaforikus érzéke", és "mint a tetvek, úgy marják a hasonlatok", ezért "egyebet se tesz, mint irtja őket, hemzsegnek tőlük a mondatai", hagyott még költői képeket a regényben.
A mű meghatározó tónusa az irónia: Emma temetésekor "Rodolphe, aki egész nap vadászattal szórakozott, nyugodtan aludt a kastélyában; Léon is aludt Rouenban"; Léon házasságának hírére Bovary levélben közli: "szegény feleségem is mennyire örülne, ha élne"; Emma nagyravágyásán, másoló, utánzó hajlamán végig ironizál (l. Párizs térképe, a szenilis herceg, Berthe névadása). A kulcsjelenet, a tenyészvásár napja, sokszólamú, sokhangnemű fejezet: a bevezető leírás után párhuzamosan zajlik lenn a ceremónia, fenn (az ablakban!) Emma elcsábítása; egyre gyorsabb váltások után jelenik meg (a legszegényebb, de önzetlenül adakozó) Catherine Leroux, a kitüntetett vén cseléd - alakjával kapcsolatban hangzik el az író egyetlen direkt közbeszólása: ő "a pirospozsgás polgárok között a félszázados szolgaság" -, majd a patikus vallásellenes reagálása következik, végül a tűzijáték leírása és Homais cikkének rezüméje. (A szegénység-alaptéma mellett komikus, de reális a vásár szólama, ironikus a romantikus csábításé.)
Flaubert "gyűlöli a silány módon gondolkodást": nem is a polgári osztályt, hanem "az ostobaságnak azt a fajtáját, melyet leggyakrabban közöttük fedezett fel". Egyik utolsó, Maupassant-nak írt levelében fogalmazta meg (szállóigévé vált) gondolatát:
"a földnek határai vannak, de az emberi butaság határtalan" (1880). M. Kundera véleménye szerint "Flaubert a butaságot fedezte felÉ ez a legnagyobb felfedezése annak a századnak, amely oly büszke volt tudományos szellemére. Regényeiben a butaság az emberi léttől elválaszthatatlan dimenzió. Szegény Emmát elkíséri szeretkezéseinek ágyától halálos ágyáig, mely fölött két félelmetes agélaste (Čhumorérzék nélküliÇ), Homais és Bournisien, mintegy gyászbeszédként, hosszasan fejtegeti sületlenségeit, de Flaubert-nek a butaságról szóló látomásában az a legmeghökkentőbb, legbotrányosabb, hogy az ostobaság korántsem enyészik el a tudomány, a technika, a haladás, a modernség hatására, épp ellenkezőleg, maga is együtt halad a haladással!"
A művet Gyergyai Albert fordította.

ARANY JáNOS Buda halála (1863)

[É] elnyomhatatlan az olvasóban az a kimondani is alig mert sejtelem, hogy ennek a műnek minden részlete, versszaka, sora remekmű, az egész azonban valahogy mégis hiányérzést hagy.
(NéMETH G. BéLA)

Arany János az Akadémia Nádasdy-pályázatára küldte el a Buda halálát. Nádasdy
Ferenc gróf 1857-ben ötezer forintos alapítványt tett, hogy annak kamataiból másodévenként száz arannyal jutalmazzák a legjobb magyar tárgyú elbeszélő költeményt.
A bíráló bizottság (Jókai, Gyulai, Kemény) értékelése szerint: "nem csak viszonyosan tartják becsesnek, hanem magában is oly kitűnő műnek, mely epikai költészetünk elsőrangú művei között foglal helyet [É]. E rendkívüli mű egy nagyszerű eposz tervét sejteti a bírálókkal. A szerző nem kevesebbet céloz, mint amennyire lehetséges, a műköltészet terén visszateremteni azt, mit népköltészetünkben elvesztettünk, ősi naiv eposzunkat."
A Buda halála a kéziraton található feljegyzés szerint - "1862. február végén - május 6-án 1863." - gyorsan elkészült. A terv, a magyar őstörténet megírása, a naiv nemzeti eposz megteremtése azonban régóta foglalkoztatta a költőt. 1847-ben Petőfihez írt levelében így fogalmaz: "Festenék szabad hazát, közös hazát; megtanítanám a népet, mikép szeresse a hont, melyért előde vére folyt. Mert bizony nem a mai nemesség vére volt az, mely visszaszerezte Etele birodalmát: az a vér részint a csatatéren folyt el, részint a magvetők igénytelen gubája alatt rejlik." Kezdetben, Vörösmarty és a reformkori romantika példája nyomán a honfoglalási harcokat akarta megrajzolni.
A forradalom és a szabadságharc bukása, a megváltozott történelmi helyzet fordítja figyelmét a hunok históriájára. Arany László szerint: "Az Attiláról szóló eposz tervével talán mindjárt a forradalom után kezdett atyám foglalkozni."
Arany rendkívül gondosan készült műve megírására. A korabeli történettudomány általában elfogadta a hunok és a magyarok azonosságát, a költő pedig biztosítani akarta az "epikai hitelt", hiszen "Monda nélkül pedig - vagyis legkisebb támasz nélkül a hagyomány vagy história részéről - egész epikai költeményt csak mintegy az ujjamból szopni, ha tudtam volna is, nem akartam." Tanulmányozta Anonymust, Kézait, Thuróczi őstörténetét, Ipolyi Magyar mitológiáját, a francia történetíró Amadé Thierry Attiláról készült tanulmányát. Megihlette Aranyt a perzsa Firdauszi Sáhnáme című eposza, amely kiemelkedő személyek helyett két nemzet egymást követő generációkon át folytatott élethalálharcát állította a középpontba. Irán és Turán világtörténelmi csatájának magyar megfelelőjét a hun-német ellentétben látta. Hatott Aranyra
a Lönnrot által rekonstruált monumentális finn eposz, a Kalevala, valamint merített a Nibelung-énekből is.
Arany a hun eposzt trilógiaként képzelte el, s több tervet is készített. Az első rész Etele (Attila) és Buda összecsapásáról, a második az Etele világhatalmának végét előrejelző jóslatokról és Csaba neveltetéséről, a harmadik Etele haláláról, a hunok és a leigázott népek összecsapásáról, Csaba elbujdosásáról és jövőbeli visszatéréséről szólt volna. Az egészet Attila testvérgyilkossága és az érte járó büntetés foglalta volna egységbe, illetve Detre intrikája, mely az eseményeket a háttérből mozgatja. A magyarok voltaképpeni honfoglalása mint Csaba magyarjainak visszatérése szerepelt volna a trilógia végén. 1853-ban a harmadik rész, a Csaba királyfi két énekben maradt töredéke készült el, valamint a hatodik ének egy része, amelybe beledolgozta a Keveházát. A második dolgozat (1855-56) megpendítette az első rész témáját, és elkészített néhány részt a harmadikból is. 1855-ben írta a trilógia lírai előhangját. Nem készült el a trilógia idillikusnak szánt, a jövő ígéretét jelképező, Csaba neveléséről szóló második részéből semmi sem; Attila halálát több változatban is megírta, de a harmadik rész is csonka maradt; csak az első rész, a végső változatban a Buda halála címet viselő alkotás született meg.
Buda király megosztja hatalmát öccsével, Etelével: "Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca; / Isten a jó tettet jóval koronázza!" (Első ének). A hatalomról való lemondás azonban nem békét, hanem viszálykodást teremt a testvérek és a nép között. Etele van hívatva a világ fölötti uralomra, ennek szimbóluma a hunok Istenének, Hadúrnak csodálatos kardja, amelyet egy pásztor talál meg, és ad át Etelének. De az Isten ahhoz a feltételhez köti védencének és vele az egész hun népnek a jövendő sorsát, ha az képes lesz önmagát legyőzni. Detre ármánykodása s a két király feleségeinek viszálya fokozatosan olyan helyzetbe juttatja Budát, hogy félteni kezdi életét, pártütést szervez öccse ellen, sőt az isteni kiválasztottságot jelentő kardot is ellopatja. Etele, aki egy vadászaton a gonosz ármány kísértését legyőzve egyszer már megmentette bátyja életét, a kard ellopásán annyira felindul, hogy párbajban megöli Budát. Etele megrendül, de ismét kezében tartván az Isten kardját, vállalja végzetét.
A Buda halála műfaja vitatott. Arany, aki szándéka szerint a naiv nemzeti eposzt akarta létrehozni, hun regének nevezte művét. Poétikai értelemben csupán a betét, a hatodik énekben szereplő Rege a csodaszarvasról nevezhető regének, mely a rekonstruált múlton belül is újabb múltbeli perspektívát nyit, a népvándorlás korát idéző naiv hangvételen belül újjáteremti a magyar ősköltészetet. Arany fölismerte, hogy tárgyához nem illenek a klasszikus eposz hangütése és kellékei: "Mi az elbeszélés ószerűen naiv formáját illeti, az nem affectatio. Szerző annyira s oly kizárólag jelen tárgyához tartozónak véli ezt, hogy részéről képtelen vakmerőségnek gondolna egy olyan eposzt, melyben Attila szerepel, így kezdeni: "Férfiát énekelek"É stb., míg a krónikák egyszerű nyelvén sok mindent el lehet mondani." A homéroszi-vergiliusi hagyománytól való eltávolodás, a mű lélektani alapozottsága a verses regénnyel is rokonítja a Buda halálát. Az irodalomtörténeti hagyomány azonban - a vitatott jelleg ellenére is - az eposz meghatározással illeti e művet. A továbbiakban mi is ezt használjuk.
A mű jelentésrétegei közül az aktuálpolitikait, a nemzet sorsát érintőt szokták kiemelni az értelmezők. Arany a szabadságharc bukása után szembenéz a magyar történelemmel, s a kezdetekig visszamenve szól a tragikus nemzeti sorsról. A hun birodalom hatalmas történelmi viharban omlott össze, s ennek víziója megegyezett azzal a rettegett nemzethalállal, amelynek Arany nemzedéke a szabadságharc katasztrófáját fölfogta. Az allegorikus történetben az örök belső ellentétet, a nemzeti megosztottságot jelképezi Buda és Etele testvérviszálya. Ezt érzi át Buda a várfalak közt ődöngve: "Hogy mily nagy az ország, s kicsiny az ő fészki" (Tizenkettedik ének). A hunok és a germán törzsek ellentéte az évszázados magyar-német szembenállást példázza, Detre ármánykodása a nemzet gyanútlanságát jelzi a legnagyobb ellenséggel, a germánsággal szemben. Az eposz szinte minden mozzanata jelképessé válik: Buda felépülő városa (a majdani magyar főváros), melynek köveit testvérgyilkosság vére öntözi meg, Gyöngyvér átka, mely annyiszor betelik még e falak között. A Buda halála történelemértelmezésében némi zavart okoz, hogy a trilógia egésze nem készült el. A koncepció teljességgel akkor bontakozhatott volna ki, ha Etele vétke bele is torkollik népe pusztulásába. Arany nem csupán azért hagyta töredékben a nagyszabású tervet, mert
a sértő kritikák elvették a kedvét, hanem mert az anyag, a téma ellenállt a koncepciónak. Ha végigviszi eredeti trilógiatervét, akkor állást kellett volna foglalnia arról a csapdáról, amelybe a magyarság jutott a bukott szabadságharccal, az önkényuralommal, majd a kiegyezési kísérletekkel. Azaz, a hun birodalom fölemelkedésében és bukásában, majd jövendő újraépülésében olyan - Arany számára megoldhatatlannak látszó - kérdésekről kellett volna számot adnia, mint az Ausztriához való viszony, vagy a nemzetiségek kérdésköre, vagy akár a Kossuth-emigráció győztes hazatérése. "A Schmerling-korszakban s még később a kiegyezés után ezt az egész kérdéskört már nem lehetett abban a szellemben tárgyalni, ahogyan azt az ötvenes évek derekán fölvázolta. Annyit írt meg nagy tervéből, amennyit becsülettel vállalhatott: a végzet fölismerését és a végzettel való sztoikus dacolást" (Szörényi László). A korhoz és politikához kötött jelentésréteg történetfilozófiai síkon is meghosszabbítható: minden közösség csak egyetértésben, összetartásban állhatja meg helyét, tarthatja fönn létét a történelem nehéz pillanataiban.
Az alakok, szereplők vizsgálata további jelentésrétegeket fejthet fel a műben.
A Buda halála központi figurája, legárnyaltabban megrajzolt szereplője Buda. Uralkodása alatt békében, elégedetten, gazdagságukban egyre gyarapodva élnek a hunok. Kinek-kinek megvan ebben a világban a maga tevékenysége, feladata, hivatása:

Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,
Szelíden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.
(Első ének)

Buda tragikus vétke, hogy ezt a harmóniát felrúgja: félreértve az "egyenes törvényt", megosztja hatalmát Etelével. "A hatalom azonban, természetéből folyóan, egy bizonyos fokon, minőségen és formán túl már oszthatatlan. Megosztásával addigi viselője, elvesztve önazonosságát, megzavarja a közösség minden tagjában a hozzá való viszony tudatát, kialakult mértékét s megzökkenti egyensúlyát. Elindítja a mértékvesztés, az önvesztés láncreakcióját; s rajta is, majd Etelén és népükön is "betelik", ami "betelendő", bizonyítván, "hogy örök-állandó amaz erős törvény" (Németh G. Béla). Buda tettére már kezdetben árnyékot vet a Hadúrnak szánt áldozatból kicsapó füst és "vészharagos láng". Nem Detre az, aki ellentétet szít, éket ver a két testvér közé, ő csak mint jó emberismerő, észreveszi a hatalommegosztás következményét. Buda már másnap reggel bűntudattal ébred:

Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,
Marcona józanság hidegen csúsz rajta,
Vád neki, a mit tett, bántja ha mit nem tett:
úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett.
(Második ének)

Detre csupán a meglévő "vékony repedésbe feszíti az éket", tudatosítva előbb Budában, majd Etelében is az új helyzetet. Ettől kezdve Arany kivételes lélektani megfigyelőképességgel és tapasztalattal ábrázolja a címszereplő énvesztését, az elvesztett szerep személyiségtorzító hatását. Buda jellemzésére az "árnyék" metaforát használja leggyakrabban Arany ("Látni magam« fogytát, mint reggeli árnyék"; "Csak üres árnyékát taposom a porban"), ugyanezt az állapotot jelzik a fű, az ág, az elszáradt növény képei is ("Mi vagy te? É aszott fű pelyhe az út mellett"; "Ki fogóznék, úgymond, töveszakadt ághoz?") Buda fokozatosan szorul ki a hatalomból, a nép elfordul tőle, a követek nem őt látogatják, hiába próbálja Detre tanácsára megvásárolni az embereket. A tragikus vétség egyenes következménye a személyiség elvesztése után az erkölcsi megsemmisülés, majd a halál.
Etele alakja kevésbé árnyalt, többet megőriz az eposzi hősök elnagyoltságából, kliséiből. Etele elérhetné az általa annyira áhított nagyságot, ha a végzet állította feltételt betartja: "úr az egész földön, ha ez egy hibáján". Etelének önmagát kell megfékeznie, hogy a Hadúr feltételének megfeleljen. Arany erkölcsi szemlélete arról tanúskodik, hogy ezt a feltételt Etelének nem kell ismernie. Amíg a Szigeti veszedelem Zrínyije előre tudja, hogy milyen feltételnek kell megfelelnie, addig Etele nem ismeri e feltételt. Nem is tudja meg soha, hogy isten kardját mivel érdemelte ki. A Hadúr nem közli vele, hogy amiért a vadászaton - fölvillanó kétségét legyőzve - Buda életét megmentette, és diadalmaskodott ármány csábításán, méltóvá vált isten kardjára. Etele tragikumának egyik kritériuma, hogy a feltételt csak bűne elkövetése után, "önlelkében" kell felismernie.
Detre alakjának egyik rétege a germán veszélyt jelképezi. Az intrikus hagyományos szerepében szítja a viszályt a testvérek között. A "ravasz", "magát alázó", "álnok eszű" szász a két fivér lelkében dúló vihart és kétségeket erősíti föl és fogalmazza meg. Arany azonban Detre ábrázolásában túllép ezen, Detre egyben a megalázott gót nép képviselője is. Megtesz mindent elnyomói romlására, ez azonban nem öncélú, hanem népe szabadulását szolgálja. Az eposz egyik bravúros jelenetében büszkeséggel vegyített fájdalmas iróniával beszél Budának népéről:

S honja-vesztett nép, régi szabad gótok -
No hisz« az is megvan, no hisz« az is boldog;
Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;
Nem töri a járom; jól vannak szegények.
(Második ének)
Detre szerepének kétértelműsége jelzi azt a problémát, melyet a műfaj, a koncepció, a feldolgozott anyag és a lélektani hitelességre törekvő ábrázolás közt feszül a Buda halálában.
Buda tette, a hatalom megosztása láncreakciót kiváltva élezi ki a konfliktusokat, taszítja ki az asszonyokat is megszokott szerepükből. Krimhilda (Ildikó, Hilda, Ilda), a Nibelung-hősnő, aki Szigfrid meggyilkolása után lett Etele "első asszonya", valójában csak elfogadja új férje szerelmét, fiatalságával, érzékiségével vonzza magához Etelét. De szíve mélyén továbbra is Szigfridet szereti ("Szeretem holtan is, szeretem még most is; / Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is"). Etele felemelkedésétől élete értelmének megvalósulását, Szigfrid halálának megbosszulását reméli, a majdani új uralkodó, fia, Aladár révén:

Közelébb vagy hozzám, mint Etel, a férjem,
Tested az én testem, véred az én vérem:
Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél,
Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél.
(Kilencedik ének)

Arany tragikus iróniával ellenpontozza az isten kardját meglelő Etele világhódító vízióját ("Ihol én, ihol én pörölyje világnak!") azzal a néhány strófával ezután következő jelenettel, mikor Krimhilda a kicsi Aladár derekára köti a kardot ("Csatolta fiának kicsi derekára, / örült Aladár, hogy zörömböl utána").
Gyöngyvér, Buda felesége szerepvesztése többszörös. "Eddig első asszony volt, most egyik a két nő között. Született királyi vér, most az azzá emelkedettel kell osztoznia. Túl van nőiessége igazi évein, s most egy virágjában állóval kell osztoznia.
S ami ezeknél sokkal fontosabb, amire Arany is sokkal nagyobb hangsúlyt vet: nem lehet többé rejteni Buda királyi rangjával sem önmaga, sem mások előtt, hogy a férfi, akihez életét kötötte, gyenge ember, férfiatlan férfi, hivatásához elégtelen formátum" (Németh G. Béla). Arany remekül érezteti a két feleség első találkozását, egymás erejét, szereplehetőségeit mérik föl egy pillantással:

Hamar a két asszony szeme összevillant,
De csak amíg ember frissen egyet pillant,
Hidegen egymásnak azalatt benyelték
Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.
(ötödik ének)

Az asszonyok közti vetélkedés kimenetelét képi szinten jelzi a sólymok párviadala, Gyöngyvér madarának pusztulása. Az új, megváltozott szituáció nagy erővel veti föl a Buda-Gyöngyvér kapcsolat terméketlenségét, a gyermek hiányát, a meddőséget. Arany értékrendjében a gyermek, a család az összetartó erő, a jövő reménye, a nem-
zet fennmaradásának záloga. A Rege a csodaszarvasról tanúsága szerint a vándorlás, nyugtalanság csak a gyermekek születésével szűnt meg, s vált e terület, az elfoglalt föld hazává:

Engesztelni fiat szültek.

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb mi őket vonná.
(Hatodik ének)

Buda tettének, a jószándékkal megbontott harmóniának talán legtragikusabb következménye a szervezetten, közösségben élő nép tömeggé válása. Arany a tizenkilencedik század fájdalmas tanulságát, a polgári világban felbomlott közösségek élményét is beleszőtte a Buda halálába. A tömeg ahhoz húz, akitől tart, vagy akitől némi előnyt remélhet. A megtartó erkölcs és értékrend hiánya jellemzi a Buda halálában a népet.
Ady Endre a legnagyobb magyar balladának nevezte a Buda halálát. Arany műve, túl a politikai-társadalmi üzeneten, a lélektani remeklésen, a magyarság örök útkereséséről, "az örök úttévesztésről" is szól a ballada sejtelmességével:

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!
(Hatodik ének)

ARANY JÁNOS Toldi-trilógia (1847, 1854, 1879)

A Toldit készen várta helye, s mégis van megszületésében valami elképesztő váratlanság. A változásokat feldajkáló s a legfontosabb erőket egy-egy döntő történelmi pillanatra összpontosító fejlődés logikája hozta létre; de legalább ennyire a géniusz varázslata, aki az ihlet meglepetésszerű bizonyosságával találkozik a történelmi pillanattal, sugárzó valóságú, sugalló erejű műbe foglalja azt, amiről a kor álmodik, s aminek elemei hosszú századokon át alakultak ki a hazai és az európai irodalomban.
(KERESZTURY DEZSő)

A Kisfaludy Társaság 1846. február 4-én megjutalmazta Arany János Az elveszett alkotmány című komikus eposzát, s ugyanezen az ülésen olyan költői beszélyre hirdetett pályázatot, "melynek hőse valamely, a nép ajkán élő történeti személy, péld. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen." Arany, bár csak hivatalán kívül s a családi elfoglaltságok mellett dolgozhatott, jó fél esztendő múlva elkészült a művel. A kézirat tanúsága szerint "Vége oct. 23-án, 1846". 1847 januárjában kapta kézhez Erdélyi Jánosnak, a Társaság titkárának a levelét, mely szerint "van szerencsém üdvözölni önt, mint pályanyertest újra Toldi-jával, melynek sorsa éppen a mai ülésen döntetett el, oly kedvezőleg, hogy a díjt méltányosnak lelé az ülés a kihirdetettnél magasabbra tenni, megszaporítani." Az elbeszélő költemény sikere az irodalom első vonalába emelte Aranyt. Vahot Imre a Pesti Divatlap munkatársául kérte, még februárban megérkezett Petőfi köszöntőverse és levele. A Toldi 1847-ben jelent meg nyomtatásban.
Az Arany János számára oly fontos "epikai hitelt" sokféle forrás biztosította. Toldi Miklós valóban élt, noha ezt Arany még nem tudta bizonyítani. A történeti Toldi Miklós Nagy Lajos idejében több megyében viselt főispáni hivatalt, és Olaszországban zsoldoscsapat hadvezéreként tevékenykedett. Arany birtokában volt Ilosvai Selymes Péter Az híres nevezetes Tholdi Miklósnak jeles cselekedetéről és bajnokságáról való história című műve. A verses históriában megőrzött változat igen zavaros sorrendű, ezért Arany elemeire szedte a történetet. Ilosvai históriájából egyelőre két mozzanatot emelt ki és olvasztott be saját kompozíciójába: a bujdosást és a győztes párbajt. Gondosan kihagyta a készen kapott anyagból azokat a jeleneteket, amelyek nem fértek össze elképzelésével, eszmei koncepciójával.
A középkorban Toldi személyével kapcsolatban számos monda keletkezett. Szalonta vidékén - mely maga is Toldi-birtok volt - Arany még föllelte a hős nevével is összefüggő mondatöredékeket, például a malomkő asztalokat Toldi asztalának nevezték. Valószínűleg a helyi történettel hozható kapcsolatba, hogy Toldi átrúgja az egyik csónakot a Dunán, s hogy a parasztlegények virtuskodó fogásaival rémíti meg a cseh vitézt.
A történet szintjén a Toldi a főhős önmagára találásának, a kiteljesedés útjának a műve. Miklóst határhelyzetben ismerjük meg: az önazonosság zavarával küszködik. Származásánál fogva nem tartozik a cselédek közé, de életmódja, a bátyja által rákényszerített szerep nem teszi lehetővé, hogy a vitézek közé kerüljön. A lelki tusakodást erősítik Laczfi nádor hadának megjelenése, a második énekben pedig György szavai. Miklósnak anyja iránt érzett szeretete elodázza a szerepzavarból való kitörést, a gyilkosság azonban már rákényszeríti erre. A főhős bujdosása kettős természetű: jelzi a még nem tisztázott életcél okozta bizonytalanságot, másrészt a bűnhődés folyamatának a színtere, a lelkifurdalás kivetítése. A farkaskaland a testvéri viszony tárgyiasítása, a jótettért járó büntetés analógiája. Miklós megvédi a viharban az állatkölyköket, mire rátámadnak a farkasok. A vadállatok elpusztítása a bátyja iránt táplált gyilkos indulat megfelelője, egyben az érzelem levezetése. Az identitás hiánya számkivetetté teszi a főhőst, ezt jelzi magányos budai bolyongása, a bika megfékezése és az érte kapott jutalom, a temetőben talált szállás. A cseh vitézzel vívott párbaj révén Miklós elfoglalhatja az őt megillető helyet és szerepet, oda kerül, ahová vágyott, a vitézek közé. A gyilkosságot, a bűnt a haza becsületének megmentése mint legmagasabb érték és erény semmissé teszi.
Toldi határhelyzete nem csupán szociológiai-társadalmi, hanem életkori és mentalitásbeli is. A főhőst végigkíséri a "gyermek" kifejezés és minősítés. György anyja szemére veti, hogy dédelgeti kisebbik fiát, a testvérek veszekedésekor Miklós "szörnyű gyermekként" viselkedik (Első ének), a mulatozás után karjára borulva "úgy aludt el, úgy hált a hatalmas gyerek" (Tizedik ének). A király is észreveszi jellemző vonását: "Ne légy olyan gyermek" (Tizenkettedik ének). A mű befejezésében az elbeszélő újfent csak "daliás gyermeknek" nevezi Toldit.
Az elbeszélő költemény egyensúlyra és harmóniára építkező koncepciója nem engedi érvényesülni a gyermeki természetből fakadó konfliktusokat, mint ahogy elsimul a magatartásforma következménye: a hirtelen harag, a világ érzelmi alapú megközelítése, az önellenőrzés és önfegyelem hiánya. "Nagyon nehéz bizonyítani, mégis úgy tűnik, mintha Arany a "daliás gyermek" Toldi vonásait már most úgy alakította volna ki, hogy elég legyen egy hajszálnyi hangsúlyeltolódás, és a hirtelen haragú, érzelmeitől végletesen befolyásolt figura olyan helyzetbe sodródjék, ahonnan már nincs menekvés" (Szörényi László).
A Toldi politikai üzenetét azonnal fölismerték a kortársak. Gyulai Pál szerint "S vajon Toldi, ki lerázza a viszonyok jármát, fölfelé tör, mindenütt népünk eszményi oldalait tüntetvén föl, nem hangzott-e össze az 1846-47-i évek vágyai s élményeivel?"
A bujdosás, azaz a hazátlanság meg az új haza keresése motívumában a magyar nép jelképévé emelt Toldi léthelyzetét láthatjuk, fölmagasztalásában pedig Arany politikai programjának lényegét, a magára talált nép fölemelkedését a nemzetbe.
A Toldi műfaja elbeszélő költemény, vagy a korabeli meghatározást használva "költői beszély". A nemzeti identitás igényét kifejező klasszicista eposz merevségét, a történetiség szerepét a népiesség programja oldja. Az előhangban a látomásként érzékeltetett tárgymegjelölés és a segélykérés a romantikus eposzt idézi, Vörösmarty élt a Zalán futásában hasonló megoldással. A klasszikus eposz értékrendjének csúcsán álló hírnév hangsúlyozásával fejeződik be a mű: "Dicső híre-neve fennmaradt örökre."
A szerkezet is az antik eposzok mintáját követi. Szörényi László szerint Arany az egész kompozíció alapjául az Aeneist vette: mint ahogyan Vergilius eposzának első fele a római Odüsszeia, a második fele pedig a római Iliász, ugyanúgy Arany Toldijában az első hat ének tartalmazza Miklós bujdosását, a második hat ének a diadalmas harcot, amelyben visszaszerzi becsületét, és elnyeri a király kegyét. Az eposz jellemzője, az epikus hasonlat már a népiesség nyelvi programjával érintkezik, s az otthonosság, bensőségesség hangulatát sugározza. Arany népiesség-koncepciója szerint a műalkotás "legyen egyszerűen nemes, erőteljes, a nép nyelvét megközelítő s ennek virágaival ékes - szóval döntessék le a közfal a népi s ma úgynevezett fennköltészet között, és legyen a költészet általános, nemzeti." Arany harmonikus egységbe olvasztja az archaikus kifejezéseket a tájnyelv fordulataival, a néppé emelt nemzet politikai programja a stílus szintjén is jelentkezik: a leírások, a párbeszédek tökéletességében.
A Toldi verselése vitatott. Feltehetően a felező tizenkettes időmértékbe való átjátszásáról van szó, az ütemhangsúly és a trocheusok lüktetése egyszerre jellemzi a verselést.

A megtalált és ábrázolt harmónia, a bizakodás és remény rendkívül hamar a múlté lett. A Toldi sikere folytatásra kötelezte Aranyt. Erre biztatta Petőfi, Toldy Ferenc is. 1847-ben ezt írta Petőfinek: "Egy Toldit akarok még írni, Toldi estéjét, s ezt neked akartam dedikálni." 1848-ban az első művel együtt szeretné kinyomtatni, de erre nem kerül sor. Csak 1854-ben jelenik meg a Toldi estéje, s a végső változat kiadásakor Arany figyelembe vette Kemély Zsigmond kritikáját is.
A hangnem, a hangvétel és a koncepció kidolgozásában és módosulásában szerepet játszottak Arany személyes és történelmi tapasztalatai. Az irodalmi életbe való bekerülése korántsem volt olyan zökkenőmentes, mint ahogy azt a Toldi sikere ígérte, a megváltozott politikai helyzet pedig a Toldiban tükröződő naiv optimizmust kérdőjelezte meg. Rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a nép nemzetbe emelése nem olyan problémátlan, mint ahogy azt alig egy-két évvel ezelőtt hitte.
A Toldiban a főhős az elbeszélő eszmei-ideológiai koncepciójának kifejezője volt, a Toldi estéjében már csak az alternatíva egyik ága. Az ország, a nemzet két út előtt áll, kétféle fejlődési lehetőség kínálkozik. A főhős a nemzeti hagyományok védelmezője, az erkölcsi normákhoz és az eszményekhez való ragaszkodás jelképe. Az udvar pedig az európai fejlődés kifejezője, az integrációé, amely részben a nemzeti sajátosságok feladását is jelenti. Arany számára a választás már nem egyértelmű.
Az öreg Toldi három éve hagyta ott az udvart, mert nem értett egyet a nemzeti szokásokról idegen életvitellel és erkölcsiséggel. Most újra hívják, s a kötelesség érzése erősebb benne a megbántottságnál. Legyőzi párviadalban az olasz vitézt. Az ünneplés azonban már nem egyértelmű: az apródok énekén felháborodva újra gyilkosságot követ el. Halálos ágyán Lajos király meglátogatja, s az uralkodó kiegyezésre biztató szavai képviselik immár Arany álláspontját.
Arany az agg Toldi alakjában a XIX. századi irodalom egyik kedvenc témáját, az időből kiesett embert ábrázolja. Toldi a harcban, az egyértelmű erkölcsi viszonyok világában találja meg szerepét, idegen tőle az olasz módi, a viszonylagosság, a polgári élet. Budára történő bevonulásakor az elbeszélő rá is játszik Don Quijote és Sancho Panza kettősségére. A főhős értékelése egyszerre ironikus és elégikus. Az irónia a megkésett embernek szól, aki idegenül mozog az új világban, az elégikus hang pedig annak a magatartásformának és erkölcsiségnek, mely nem az időhöz kötött. Hiszen a tisztesség, a bátorság, a hazaszeretet nem függvénye a változásnak. Lajos király szavai viszont arra figyelmeztetnek, hogy az értékőrzés és haladás nem egymást kizáró ellentétek és csak a kettő együtt képes megtartani a nemzetet.
Toldi újbóli gyilkossága már nem bocsánatos bűn, a hős nem kap egyértelmű feloldozást.
A két Toldi-művet ismétlődő toposzok kötik össze. Az öreg Bence helyett most a fiát látjuk, mindketten a patriarchális viszonyok között létrejövő emberi hűség jelképei. A zárókép a hóesésben a sírnál az ásóra támaszkodó Bencével nemcsak Toldinak, hanem a hű cselédnek is emléket állít. Mindkét mű középpontjában a párviadal áll, s a két jelenet között logikai összefüggés is található. A cseh vitéz orvul támad legyőzőjére, az öreg Toldi már meg sem várja a király kegyelmet biztosító intését, végez az olasz lovaggal. Mikola még a Herder nyomán elterjedő szláv veszélyt jelképezi, az olasz lovag a nemzeti sajátosságokat bekebelező európai út szimbóluma. Mindkét műben Toldi párviadalát két fiú küzdelme előzi meg. A Toldiban az özvegy meséli el fiai halálát, a Toldi estéjében a Gyulafi-ikrek vívnak meg az olasszal, eldönthetetlen szerelmi konfliktusuktól is indíttatva. Bertalan halálával a sebesült Lóránt nyeri el Kende Rózsa kezét. Lajos király alakjában némi következetlenség figyelhető meg. A Toldi estéjében az első műhöz képest kissé megfiatalította Arany.
A természeti képek, a környezetrajz is jelzi a két mű különbségét. A Toldi erőt, kiegyensúlyozottságot sugalló nyári képpel indul, a Toldi estéje az elmúlást idéző ősz megrajzolásával kezdődik, s annak véglegességét kifejező tél képével zárul. A hóesés azonban a kegyelem és megbékélés hirdetője is, a lelki megtisztulás ősi toposza. Így búcsúztatja el Arany az életmű egyik legfontosabb hősét, Toldi Miklóst.

A trilógia befejező részét, a Toldi szerelmét 1879-ben zárta le Arany. Az életműben Toldi problémahordozó hősként jelenik meg, s mindig az alkotói pálya egy-egy fontos szakaszán fordul hozzá a költő. A Toldi szerelme már nem elsősorban a nemzeti problémák kifejezője, hanem a kései Arany világképének hirdetője. A sokszálú, bonyolult történetű verses regény középpontjában a félig leélt élet, az eljátszott boldogság kérdése áll. Most válik végzetesen tragikussá a "gyermek Toldi" alakja, aki játékként fogta föl az életet, aki társa helyett vívott meg Piroska kezéért. Meggondolatlansága jóvátehetetlen vétek: amikor győz a lovagi tornán, éppen társa helyett aratott diadalával vet véget személyes boldogságának. Minél messzebb akar menekülni Rozgonyi Piroska iránt fellobbant szerelmétől, a távolság azonban nem csökkenti, inkább növeli érzelmeit. Hazatérve a messzi csatákból megöli a feleségét bántalmazó Tar Lőrincet, s ezzel végképp eltaszítja magától szerelmét. A mű az őszikék rezignált hangján szól az emberi boldogság paradoxonáról, a nem teljes élet gyötrő kínjáról.