A POLITIKA

Lényege: kettősség: - vezetés, irányítás, hatalom, érdekek,
- feladatának a „közjót” tartjuk.
E sajátos kettősség fontos szerepet játszik a politika működése kapcsán.
/ A vezetés, irányítás, hatalom és érdek jelenségei fellelhetők a családban, az iskolában, a munkahelyen, stb., itt mégsem mondjuk azt, hogy politizálunk. A hatalmi, irányítási viszonylatokra még olyan összefüggéseknek kell rárakódniuk, amely egy új minőséget, a politikát eredményezik./
A vezetés és irányítás funkcionális követelmény egy társadalomban. A társadalom életének körülményei és a megoldandó problémái törvényszerűvé teszik azt, hogy a társadalom, vezetők irányításával küzdje le az előtte álló nehézségeket.
Ha úgy akarnak hatalmat gyakorolni egy társadalom felett, hogy nem vesznek részt a társadalom feladatainak megoldásában, amelyeket a társadalom vezetőinek kellene ellátni, konfliktus alakulhat ki, a vezetőknek erőszakra kell alapozniuk a társadalomhoz fűződő viszonyaikat.
VEZETÉS:
Általános funkciói: a tervezés, a szervezés és az irányítás.
Tervezés: problémák megoldását célzó kreatív gondolkodás, annak meghatározása, kinek, mit, hol kell tenni.
Szervezés: a terv megvalósulásához szükséges feltételek megteremtése és fenntartása.
Irányítás: emberek irányítása, olyan tevékenység, melynek célja a társadalom tagjai közötti racionális együttműködés elérése. Az irányítás a tevékenységeknek a tervekkel való összhangban való szabályozása, koordinálása, a zavaró tényezők kiiktatása a vezető azon képességeivel, hogy a tevékenységnek a kívánt irányba terelése érdekében mások viselkedését befolyásolja. A vezetési folyamat a döntésben, a döntési változatok közötti választásban összpontosul, döntés = választás az alternatívák között.
A vezetők viselkedésének 6 típusa:
1. Jutalmazás: ha képes kielégíteni a vezetettek különböző szükségleteit. Annál hatékonyabb, minél inkábba vezetőtől függ az adott szükséglet kielégítése. Hatalmi jelleget ölthet: a jutalom kilátásba helyezése nem ösztönzi, hanem kényszeríti a vezetetteket a vezetői elvárás teljesítésére a szükséglet intenzitásától függően.
2. Kommunikációs képesség: elsősorban a racionális, logikus magyarázatot igénylő emberek körében hasznosítható. A racionális magyarázat lehet látszólagos, és elengedhetetlen feltétel is.
3. A vezetővel való azonosulás: személyes tényezők is kiválthatják: modor, viselkedés, beszédstílus, öltözködés. A vezető képessége abban rejlik, hogy ezt felismeri, és eleget tud tenni az elvárásoknak, megtestesíti a vezetettek ideálját.
4. Tekintély kivívása: előfeltétele, hogy a vezetettek tiszteljenek bizonyos vezetői tulajdonságokat, képességeket (tudás, szekértelem, határozottság stb.) A vezetők vagy rendelkeznek ilyen képességekkel, vagy a vezetettek ilyen tulajdonságokat tulajdonítanak neki, de sulykolhatják bizonyos programmódszerekkel is egy csoport szakértelmét bizonyos kérdések iránt.
5. Kényszerítő hatalom: szankcionálás, büntetés, jutalom megvonás. A hatalom célja elérése érdekében alkalmazza a kényszerítés vagy erőszak eszközeit, hogy a vezetettek az elvárt módon cselekedjenek.
6. A legitim vezetésnek jogilag szabályozott viszonylatok között van jelentősége. Ha a vezetettek tisztelik a jogot, akkor engedelmességi készségük behatárolt: a pozícióját jogszerűen megszerző és betöltő vezető utasításait hajlandók csak végrehajtani, de kötelességüknek érzik a jogszerű utasításoknak engedelmeskedni. A jog határt szab a vezetőknek.
A társadalomirányítás valóságmagyarázatai:
1. Technokratikus magyarázatok: azok hivatottak a hatalmat birtokolni, a döntéseket meghozni, akik speciális tudással és szakértelemmel rendelkeznek. Csak szakmailag megalapozott döntéseket hoznak és a szakmai szempontokat nem rendelik alá az érdekeknek.
2. Kommunista magyarázatok: A kommunistáké az egyetlen tudományos világnézet. A kommunisták képesek átlátni az érdekviszonyokat is, feltárni és megfogalmazni a közös érdekeket. A magántulajdon felszámolásával megszűnnek a magánérdekek. A kommunisták hivatottak irányítani a társadalmat. Az állampolgári politizálás értelme: beszélgetés és véleménycsere a hatalom által megengedett témákról.
3. Bürokratikus és autokratikus magyarázatok: A politika parancsengedelmességi viszony, nem vitatni, hanem vakon követni kell a társadalom vezetőinek akaratát és útmutatásait.
4. Nemzetiszocialista magyarázatok: logikailag hasonlóak a kommunista ideológiához, a nép és a vezér egységet alkot: a vezér akarata a nép akarata. Aki megkérdőjelezi a vezér akaratát, a nép akaratát vonja kétségbe.
Ezek a politikamentes valóságmagyarázatok depolitizált társadalmi viszonyokat tükröznek. A hatalom birtokosai által „szükségtelennek” feltüntetett mozzanatok közt kell a politika lényegét keresni. Ezek: uralmi gyakorlat, uralmat gyakorlók személyi összetételének megkérdőjelezése, döntések tartalmának szabad megvitatása, az engedelmesség feltételekhez kötése stb.
A politika tehát ott kezdődik, ahol a vezetettekben kialakul az igény az engedelmesség feltételhez kötésére, a döntések tartalmának szabad megvitathatóságára és megvitatására, döntési és uralmi alternatívák megfogalmazására, a döntéshozókkal szembeni igények, követelések érvényesítését célzó szabad együttműködésre.
Egy társadalom hatalom általi vezetése önmagában még nem politika, de a vezetés része a politikának.
A politikáról alkotott definíciókat logikai szerkezetük alapján osztályozhatjuk:
1. Funkcionalista /irányítást hangsúlyozó/
2. Polisz-elvű /etimológiai és struktúralista/
3. Érdek-elvű
4. Hatalom-elvű
A politika alapvető rendeltetése az irányítás. A politológiai elemzés tárgya lehet minden közösség és társadalom a történelemben, amelyekben a társadalom irányítása és vezetése sajátos társadalmi tevékenységgé válik.
A politikát a görög poliszra vezethetjük vissza, korábbi időszakokban, fejletlenebb társadalmakban nem beszélhetünk politikáról, ez volt az első társadalomszerveződési mód, amelyben a társadalomirányítás sajátos arculatot öltött és politikává vált: közös ügyek közös megvitatásának, intézésének és a közügyek intézésében való részvételének gyakorlata.
A politika fogalma a görög polisz szóból származik. Lényege:
1. A közösség egyenrangú tagjainak részvétele a közélet tartalmáról és irányáról folyó kollektív döntéshozatalban
2. Közreműködésük az irányítók és irányítottak közti szerepcserében
3. Mi a jó a közösség számára és hogyan érhető el.
A polisz-elvű értelmezésben a társadalomirányítás csak a politika egy lehetséges eleme. Lényege a vezetetteknek a döntések meghatározásában játszott szerepe. Itt van a polisz-elvű, etimológiai gyökerű elméletek korlátja.
Strukturalista: kifejlődik a magán és a köz ellentéte, amely át is hatja a köztevékenységet. A magán-köz ellentét megoldandó közügy és a társadalom tagjai a közügyeket a magánérdekeik szemüvegén keresztül látják. Ennek feltétele a magántulajdon kialakulása és megszilárdulása. A magántulajdonnal bíró egyén, aki tulajdona révén egzisztenciát teremt, és autonómiát élvez, már nem csak a közösség által létezik. Másokkal kooperációra kényszerül, kötelezettségei vannak a társadalommal szemben. Gondolkodását a magán és a közérdek kettőssége hatja át. A polisz működése erre a kettősségre alapul.
Az antik polisz nyomán minden olyan társadalmi egységben beszélhetünk politikáról, ahol a magán és a köz kettőssége megjelenik, és ezt áthatja az ebből eredő konfliktusok feloldásának követelménye.
Érdek-elvű- a politika nem más, mint az érdekeknek és akaratoknak a közhatalom általi érvényesítése. A közügyek gyakran elsődleges, kizárólagos a magánérdekkel szemben. Szinte elképzelhetetlen, hogy a politikai tevékenységet a közérdek vezérli. Lényege: az egymással konfliktusban álló érdekcsoportok közül a hatalmat gyakorló csoportok integrálják más csoportok érdekeit vagy más érdekcsoportokat a saját érdek végső soron való érvényesítésével. A közérdek ebben az esetben az eltérő és ütköző magán- vagy részérdekek eredője. Aki politizál, azt magánérdeke ösztönzi, és a politika lényegi funkciója a magánérdekek közötti konfliktusok feloldása a hatalom által.
A hatalom-elvű politika az érdekek hatalom általi érvényesítésében a hatalmat s kevésbé az érdekeket tekinti lényegi mozzanatnak: a társadalom alapvető érdekkonfliktusai végső soron hatalmi harcba torkollanak, illetve a hatalom birtoklása már önmagában is önérdek lehet. A politika lényege nem más, mint harc a hatalomért.
HATALOM
A hatalom fogalmával nagyon sok helyen találkozhatunk: család, iskola, gazdasági és politikai élet stb. E hatalmaknak közös ismérvei vannak.
A hatalom egységes fogalmának több előfeltételnek kell eleget tennie:
• Legalább két szubjektumnak kell lennie: a hatalom a szubjektumok közötti viszonyban realizálódik.
• Kényszer és az erőszak eleme: elválaszthatatlan a hatalom fogalmától. A döntéshozó mindaddig nem tekinthető hatalomnak, amíg nem rendelkezik azzal a képességgel is, hogy szükség esetén erőszakkal, kényszerrel vagy azokkal való fenyegetéssel érvényt szerezzen döntésének. Azokban, akik felett hatalmat gyakorolnak, meg kell lennie az engedelmesség minimumának.
A kényszer tehát eleme a hatalomnak, de egy kényszerítő szubjektumot akkor tekintünk hatalmi szubjektumnak, ha reális a valószínűsége, hogy azok, akik felett hatalmat akar gyakorolni, engedelmeskedni is fognak. A „reális valószínűséggel” két fontos összefüggést fejezünk ki:
A „reális valószínűségnek” tapasztalaton vagy feltételezésen kell alapulnia.
A kényszerítés egy már kiadott parancsnak való engedelmességet feltételez, az engedelmességi készség egy, még ki nem adott parancsnak szól. Az előzetes engedelmi készség teszi a kényszerítés képességét hatalommá.
ELEMI DEFINÍCIÓ:
„A”-nak hatalma van, vagy hatalmi tényezőnek fogható fel, amennyiben rendelkezik azzal a képességgel, hogy elérje „B” azt tegye, vagy azt ne tegye, amit „A” akar és képes megtörni „B” ellenállását.
„A” és „B” bármilyen társadalmi szubjektumnak felfogható. Lehetnek egyének, csoportok, osztályok vagy államok.
1. „A” szubjektum, hatalmi szubjektum, mert kikövetkeztethető elvárása van „B” magatartását, cselekvését illetően.
2. „A” képes „B” akaratának megtörésére, tehát „A” képes „B”-re az akaratát rákényszeríteni, vagy olyan kényszerítő körülményeket teremteni, amelyek „B”-t a megkívánt viselkedésre késztetni. Akkor is hatalmi szubjektumként kell „A”- felfognunk, ha „B” csak feltételezi, hogy ilyen akarat- és ellenállás-megtörő képességgel rendelkezik, illetve adott esetben élne is ezzel a képességével /fizikai kényszerítő eszközök, pszichikai kényszerítő eszközök, kényszert alkalmazó apparátus feletti rendelkezés/
3 különböző hatalmi logika:
1. „A” akarat és ellenállás-megtörő képességén van a hangsúly. „B”-vel itt nem foglalkozunk, de kikötjük, hogy ha bármilyen okból ellenállna „A” rendelkezik az ellenállás legyűrésének képességével.
2. Feltételezzük „A” akarat- és ellenállás-megtörő képességét, azt is, hogy „B” adott esetben hajlandó önként engedelmeskedni „A”-nak. Az önkéntesség kifejezi, hogy „B”-ben olyan motívum van, ami őt az „A” elvárása szerinti magatartásra ösztönzi. „A” rendelkezik akaratmegtörő képességgel, de a hatalom gyakorlása itt nem szükséges „B” önkéntes engedelmessége miatt.
Önkéntes engedelmesség: szabad akaratukból elfogadják a kényszer és erőszak alkalmazását, akár önmagukkal szemben is.
3. „A”-nak igénye van „B” engedelmességére, azonban nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy elvárásainak érvényt szerezzen „B” akarata ellenében és „B” tudatában van ennek. Mégis hajlandó „A” akaratának önként engedelmeskedni. Oka sokféle lehet.
A hatalmi logikák lényege:- akaratot érvényesítő, és az akaratot megtörő képesség.:
A hatalom kifejezéssel a mások akaratát megtörő képességre vagy akaratunk másokkal szembeni érvényesítésére utalunk. Ha a hatalom fogalmát pontosítani akarjuk, ki kell hangsúlyozni a kényszer és erőszak elemét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a valóságban a hatalmat gyakorlók mindig csak kényszerítenék az alárendelteket. Céljuk, hogy engedelmességi készség alakuljon ki, a kényszer, erőszak, mint garancia szerepel csak.
Azokra a logikákra, ahol engedelmességi készség kimutatható, az autoritás fogalmát használjuk. Az engedelmességi készség az autoritás disztribútuma: nélküle a fogalom elképzelhetetlen. Az autoritás tehát egy általános megközelítésben vagy engedelmességi készséggel övezett hatalom, amely magába foglalhatja a kényszer és erőszak mozzanatát is, vagy egy olyan szubjektum, akinek az akaratának készek engedelmeskedni annak ellenére, hogy akaratát képes kényszerrel érvényesíteni.
Az autoritás és a kényszerítő hatalom közti különbség: megszállt Lengyelország: a német megszállók hatalmat gyakorolta, de hatalmuk a kényszerítő hatalom logikája szerint működött, nem volt elismert és önkényes. A lengyel emigráns kormány autoritás, mert a lengyel állampolgárok engedelmességi kényszere övezte bár az erőszak és a kényszer eszközét nem tudta érvényesíteni.
Autoritás: az engedelmességi készség csak tiszteletre vagy tekintélyre alapozódik.
Az engedelmességi készség okai alapján különbséget kell tenni, mert számos oka lehet. Pl.: érdek: (60-70-es évek Kádár rendszer) Jobban megéri számukra engedelmeskedni, mint ellenállást tanúsítani, még akkor is, ha valamilyen értékelv szerint nem tisztelik azokat, akik az életszínvonalat elfogadhatóvá teszik. Ez nem autoritás. Autoritássá válhat, ez a rendszer, ha az alapvető életszínvonal biztosítása érték, s ez vált ki tiszteletet, ami miatt engedelmességre méltónak tartják. Ezért a tiszteleten alapuló autoritást tekintélynek is nevezzük.
Létezhetnek olyan feladatok, amelyeket a társadalom valósnak ismer el. Ezért szükségét érzik, hogy a közös ügyekben olyan valakik döntsenek, akik a feladatok ellátása érdekében, a társadalom által elismert határokon belül akár kényszert vagy erőszakot is alkalmazhatnak. Ezek az elkülönült hivatalok közfeladatokat látnak el, ez a közhatalom. Hatalmukat a társadalom elismeri. A közhatalom bármely célból gyakorolhat nyomást a társadalomra anélkül, hogy a hatalom gyakorlója a társadalom által elismert közfunkciókat látna el. Akik erőszak vagy kényszer útján keresztül szerezték meg és gyakorolják a hatalmat, igyekeznek az állampolgárokban megteremteni az engedelmességi készséget. – megpróbálják betölteni azokat a funkciókat, amelyet az állampolgárok elvárnak a hatalom birtokosaitól, és ami miatt készek engedelmeskedni a hatalomnak.
Politikai hatalom: a társadalom által elismert közfunkciókat kizárólagosan lát el, és kizárólagos joga a kényszer és erőszak alkalmazása.
Az a politikai hatalom, amely a társadalom által kényszermentesen elfogadott, vagy amelynek kész önként engedelmeskedni a társadalom az autoritás. A politikai hatalom természetes állapota az autoritás.
A politikai autoritásként működő hatalomnak a közösség tagjai hajlandóak engedelmeskedni akkor is, ha az őket képes akár kényszeríteni is, de akkor is, ha nem rendelkeznek a kényszerítés eszközével. Egy társadalmon belül a 3 hatalmi logika egyszerre is működhet csak más helyzetekben és más csoportokkal szemben.
Autoritásnak nevezzük a jogilag szabályozott, felhatalmazással gyakorolt hatalmat is.
A politikai hatalom gyakran jelenik meg döntések formájában. A hatalom lényege ebben a döntéshozatali és a döntést kikényszerítő képesség.
Döntések – tényleges és formális döntéshozók Lsd.: jegyzet
Befolyás: befolyást gyakorolni valakire, több, mint hatással lenni rá. Feltételez egy képességet, mellyel a befolyásoló el tudja érni, hogy mások kényszermentesen változtassák meg értékelési módjukat, felfogásukat.
Lényege: másokban, saját akaratunknak megfelelő gondolatok keltése kényszer és erőszak nélkül. Eszközei: meggyőzés, ráhatás, ösztönzés, stb.
A befolyásolás során nyíltan megfogalmazzák a kívánt cselekvést, és megfelelő érveket sorakoztatnak fel mellette. A befolyásolt nincs abban a helyzetben, hogy ellenőrizze a befolyásoló állításait, mégis hitelt ad neki. Ahhoz, hogy a befolyásolás lehetősége tartós legyen, ezeknek az állításoknak a későbbiekben igazolódniuk kell.
Uralom: olyan hatalom, amit a kötelező akarat verbális kinyilvánítása jellemez.
Hatalomra kerülni: egy társadalmi szubjektum jutott hozzá azokhoz a kényszerítő eszközökhöz, amelyekkel döntéseinek érvényt szerezhet mások akarata ellenére is.
Uralomra kerülni: egy társadalmi szubjektum abba a helyzetbe került, hogy kizárólagos lehetősége van a társadalom tagjainak parancsot adni.
Megszerezni az uralmat: egy társadalmi szubjektum utasítást adhat a társadalom vezetését szolgáló szervezeteknek.
Uralkodó osztály: a feudális uralmi struktúrák leírásából származik. A feudális úrnak politikai és gazdasági hatalma is van. A modern uralkodó osztály kettévált: a gazdasági uralmat gyakorlók, nem feltétlenül gyakorlói a politikai uralomnak.
Önkéntes engedelmesség: az engedelmesség eseti jellegére utal és az engedelmeskedő eseti mérlegelésére.
Engedelmességi készség: készenléti állapot, egy olyan szubjektumnak való engedelmességre, amely tartósabb és fenntartásoktól mentes engedelmességi viszonyt igényel.
Legitimáció: általánosan: a politikai rendszer, a hatalom, vagy az uralom elfogadottsága és/vagy igazolása. Pontosabban: csak az a hatalom legitim, amelyet nem általában fogadnak el, hanem azért, mert törvényesnek vagy jogosnak tekintik. Politológiai megközelítésben: a hatalom igazolása során a hatalmat a jogosság és törvényesség értékelési elvének feleltetjük meg.
Gyakorolhatnak hatalmat úgy, hogy a hatalom igazolt, mert igazságosnak ismerik el alárendeltnek, de nem legitim, mert nem ismerik el egyben törvényesnek vagy jogosnak is. Engedelmességi készség alakulhat ki a hatalom iránt, amiről elmondhatjuk: nem legitim, de elfogadott.
A magyarázat útján történő elfogadtatásnak 3 stratégiája van: -igazolás, legitimálás, racionalizálás.
Racionalizálás: olyan típusú magyarázat, amely ok-okozati összefüggésekre hivatkozik, és természetesen feltételezi azt, hogy az elfogadó fél számára fontos az oksági összefüggések ismerete.
Politikai legitimitás: a jognak való megfelelés egy szubjektív aktus, az elismerés eredménye: elismerjük jogosnak, azáltal pedig magunkra nézve kötelezőnek. Lényege az önkéntes engedelmesség, és engedelmességi készség olyan társadalmi viszonylatokban, ahol a jogi szabályozottság elfogadott. Az önkéntes engedelmességnek a jogból kell származnia, nem lehet kikényszeríteni.
Ott van értelme, ahol a hatalom alárendeltjei nem egyszerűen csak engedelmeskednek, hanem kialakult bennük egy felfogás az engedelmességre méltó hatalomról, uralomjogosságáról és jogi feltételeiről.
Legális, de nem elfogadott vagy nem legitimhatalom: pl.: Hitler és a náci rendszer. A nácik törvényesen kerültek hatalomra, de a hatalmat az értékek lábbal tiprásával gyakorolták.
A legitimáció szakpolitológiai értelmezése: a legitimitás alatt csak a törvényesnek/jogosnak való elismerést értjük, az adott társadalom valóságos jogrendjét, jogszabályait és az alárendeltek szubjektív jogtudatát, jogérzetét és jogi képzeteit kell kiindulópontnak vennünk, nem pedig saját értékeinket.
Legitimácós válság: ha az alárendeltek arra a meggyőződésre jutnak, hogy a hatalom birtokosainak nincs joguk a hatalom birtoklására.
A politikai rendszer
Rendszer: - részekből álló egész
- elkülönül a környezetétől, viszonylag zárt
- a rendszer és környezete hatnak egymásra
- a rendszeren belüli rendszerképződmény az alrendszer
A rendszer és részei egymás vagy a rendszer egésze számára feladatokat látnak el.
Egy társadalom is rendszernek tekinthető. A társadalom tagjai és csoportjai között sajátos viszonyok alakulnak ki. Egy társadalom megköveteli bizonyos funkciók ellátását, erre sajátos tevékenységformák alakulnak ki, pl.: földművelés, kézművesség, jogalkotás, stb. Minél fejletlenebb egy társadalom, annál minimálisabb a tevékenységek megosztása, közös tevékenységgel látják el a társadalmi funkciókat. Egy modern társadalomban elkülönült csoportok végzik az ilyen feladatokat, ezt funkcionális differenciálódásnak nevezzük (embercsoportok közti tevékenység-megosztás). /professzionalizmus, professzionális politikusok – lsd. jegyzet)
A modern társadalmakban a funkcionális és szerepdifferenciáció eredményeképpen sajátos társadalmi tevékenységet magába záró társadalmi szférák alakulnak ki. A szférákon belül egységes és csak a szférára érvényes értékelési szempontok alakulnak ki, melyek kettős jelleget öltenek: tudomány: igaz/hamis, a jog: jogos/jogtalan, gazdaság: ráfizetéses/rentábilis. A kettős értékszempontokat értékduáloknak vagy bináris kódoknak nevezik.
A modern politikai rendszer alapelemei: állam és a politikai közösség
Politikai közösségnek az érdektagolt társadalmak azon csoportját nevezzük, amelyek, azokat foglalja magába, akiknek politikai jogosítványai vannak.
Politikai rendszerről annak függvényében beszélhetünk, hogy milyen mértékű az államhatalom szervezeti – intézményi differenciálódása, a rendszerben van-e funkciójuk a hatalmi törekvésekkel és érdekekkel összefüggő tranzakciók lebonyolítására hivatott nem államhatalmi politikai szervezeteknek.
A politikai rendszer elsősorban szervezetek, intézmények, és azok normáinak rendszerét jelenti. A politikai rendszer elemei még a politikai magatartások, politikai kultúrák, ideológiák, politikai közösségek. Minden elem összefügg, egymásra hatással van, és sajátos funkciót lát el.
A politikai rendszert a környezetből állandó kihívások érik, amire válaszokat kell adni. A politikai rendszer környezete: nemzetközi környezet, ökológiai környezet és a társadalomnak a politikai rendszeren kívüli része.
A politikai rendszerek szelektálják a kihívásokat: azonnal reagálnak rá, közvetve vagy eldönthetik, hogy reagáljanak-e rá. Ezért a politikai rendszer = nyitott rendszer.
A politikai rendszernek 4 fontos szakasza van:
1. Becsatornázás: a kihívások ingerhatások, megoldandó feladatok, eldöntendő kérdések, kielégítendő igények politikai rendszerbe jutása jelenti. Ebben a folyamatban mindig feszültség van az igények megjelenítése és elfogadása között.
2. Átalakítás: a feszültség feloldása, a döntési alternatívák kidolgozása, prioritások kialakulása
3. Kibocsátás: a döntések, törvények, normák, elvárások, akaratok közreadásában formalizálódik.
4. Visszacsatolás
Legalapvetőbb össztársadalmi funkciók:
1. Alkalmazkodás: a társadalom alkalmazkodása a természeti és más társadalmak alkotta környezethez. Ez a környezet lehetőség szerinti átalakítását és a társadalom belső állagának átalakítását jelenti. Az alkalmazkodás elsősorban a társadalom fizikai fenntartását szolgálja ezért leginkább a gazdaságban jelentkezik.
2. Célkitűzés és célelérés: a politikai rendszer elsődleges funkciója a célmeghatározó, célkitűző funkció. A célkitűzéshez szorosan kapcsolódik a döntések végrehajtásának és a célelérés megszervezésének funkciója.
3. Integráció: a társadalom tagjai és csoportjai közötti kötődések és összetartó erő fenntartása és erősítése. Az integráció a közösre, a közösségre apellál. Feladata a társadalom belső ellentéteinek ellensúlyozása, a konfliktusoktól független működtetése. Alapelve a szolidaritás. Ezt a feladatot látja el jog, erkölcs, szokások, kulturális minták kollektivitás, stb.
4. Minta-fenntartás: tudások, kulturális minták, értékek és normák megőrzése és átadása, valamint megőrzendő minták, tudások teremtése. Eszköze a szocializáció. Színtere a mindennapi élet érintkezési viszonyai: rokonság, baráti kör stb.
Specifikusan politikai funkciók: politikailag reveláns érdektörekvések, vélemények becsatornázása, döntési javaslatokká és alternatívákká alakítása, stb.
Ezeket a funkciókat az állami-közhatalmi és nem állami szervezetek egyaránt ellátják. Ezek másodlagos, szekunder funkciói a politikai rendszernek. Közvetlenül kapcsolódik a többi, össztársadalmi funkciót ellátó szférához. Néhány szekunder funkció:
- adó, jövedelem, vámpolitika stb. A gazdaság alrendszere el tudja látni a társadalom számára az adaptációs funkciót.
- A politikai és társadalmi hagyományok ápolása, a politikai szereplők nyilvános tettei és megnyilatkozásai stb. a társadalom integrációjában működnek közre.
- A mintafenntartásban: szocializáció, szocializációs feladatok irányítása, a politikai és társadalmi kultúra átadása.
A politikai rendszernek rendelkeznie kell bizonyos képességekkel ahhoz, hogy működhessen. Képesnek kell lennie erőforrásokat szerezni, elosztani a javakat, érvényesíteni a politikai vezetés érdekeit.
A politikai rendszer legfontosabb összetevőjévé a hatalom és a hatalmi viszonyok válnak: a politikai rendszer összekötő, „cementáló” eleme a politikai hatalom. Ha a hatalom monopóliumát a társadalom tagjai törvényesnek, jogosnak ismerik el, a hatalom és az erőszak legitim monopóliuma alakul ki.

Kormány-ellenzék kettős kialakulása:
A modern társadalmak korai korszakában a politika világa egy átfogó politikai-közigazgatási jogi komplexumból állt. A jogi szervek működésére a politikai akarat rányomta a bélyegét. A legitim erőszak szerveit felhasználták a politikai ellenfelekkel szembeni küzdelemben. Ennek differenciálódása vezetett el a mai értelemben vett politikai rendszer kialakulásához. A politikai akaratot jogszabályi formákban kezdték bevinni a közigazgatásba. A jogsértéseket jogi úton orvosolják, az erőszak-szervezeteket kivonták a politikai harcokból, tevékenységüket jogilag szabályozzák. Megszűnik a jogalkalmazás kiszolgáltatottsága a hatalmi-politikai akaratoknak. A politikának a közigazgatás, a jog és az erőszakszervezetek felöli lezáródásával párhuzamosan a politikai hatalom egyre inkább alternatívvá válik: egyre több párt, csoport, szervezet versenghet a hatalomért, egyre szélesebb rétegek jutnak választójoghoz. A hatalomért folytatott verseny a szavazatokra törekvéssel párosul, és periodikus. A hatalom folyamatos alternativitása kitermeli a kormány-ellenzék kettősséget.
A kormány-ellenzék kettősségből alakul ki a politikai rendszer értékduálja. /kormányra kerülni / ellenzékben maradni/. Az értékduál variánsait mindenek előtt a hatalomra esélyes pártok és politikusok választhatják. Az esélytelen pártok az ellenzékinek lenni/kormánypártinak lenni értékduálra módosul.
Ez a differenciálódás azonban nem vezet el minden társadalomban a versengő pártrendszerekhez. Ahol a politika többé-kevésbé lehatárolódik a sajátos logika szerint működő egyéb szférák irányába, de a többpártrendszer működése még nem teszi lehetővé az ellenzék hatalomra kerülését, az értékduálnak csak kezdetleges logikája fejlődik ki: hatalmon lenni vagy nem, lenni hatalmon.
A modern demokráciák többpártrendszereiben sem csak az értékduálokban foglaltak lehetnek szelekciós elvek, de ezek alapvetően meghatározzák a taktikát. Az alternatív értékduálok mellett két szelekciós elvet alkalmaznak még az alternatívák mérlegelésekor:
Egzisztenciális elv: A hivatásos (professzionális) politikus a politizáláshoz ért és abból él meg. Amikor cselekszik vagy dönt, tekintettel kell lennie saját egzisztenciális érdekeire is. Ez a függés a pártpolitika uralkodóvá válásával növekedett meg.
A laikusok szemszögéből nézve ennek pozitív és negatív oldala van: ha a politikus megélhetése a politizáláson múlik, az alternatívák közül egzisztenciális szelekció szerint választ. Amennyiben nem kötődik egzisztenciálisan a közösség sorsához, az egzisztenciális szelekció már nem biztos, hogy kielégítő a társadalom számára.
Az egzisztenciális függés miatt a politikai alrendszer egzisztenciális szelekciós elve a gazdasági rendszer értékduáljára hasonlít. Nem rentábilis egy témával foglalkozni, ha az csökkentené a politikai népszerűséget.
Technokratikus szelekciós elv: Szakértelmet várunk el egy politikustól, ha a politikai döntés más társadalmi szférára vonatkozik. Igény a szakértő kormányra, ne a politikusok, hanem a szakértők határozzák mag a politikai döntéseket. A technokratikus szelekciós elv a jogi vagy a tudományos alrendszer értékduáljára hasonlít.

A pártpolitikai stratégiák nagyon is ütközhetnek a szakszerűség szempontjaival és a politikusok magánérdekeivel.

Politikai rezsim: a hangsúly a kormányzati intézményeket tartósan kézben tartó hatalmi és uralmi csoporton van. Nem szokás demokratikus szisztémára alkalmazni. A hatalmat kizárólagosan gyakorlók személyi és szervezeti láncolata képezi a politikai rendszeren belül a rezsimet. Komoly szerepe van a személyi összefüggéseknek. A rezsim kifejezés használatával az uralkodó elemek a politikai rendszeren belül elkülönült együttesét hangsúlyozzuk.

Politikai osztály és a politikai elit
A politikai osztály:
Feudális rendszerek: politikai jogosítványai azoknak voltak, akik magántulajdonnal rendelkeztek vagy beleszülettek ebbe a társadalmi csoportba. Ők politikai osztályt lépeztek. Akiknek a politikai osztályon belül tényleges esélyük és lehetőségük volt a politikai – kormányzati pozíciók betöltésére vagy politikai akaratukat képesek voltak pozíciók birtoklása nélkül is érvényesíteni, politikai elitet alkottak.
Kapitalista társadalom: a magántulajdon és a politikai hatalom szétválnak egymástól, aki magántulajdonos annak nincs feltétlenül politikai jogosítványa, bár megfelelő vagyon és műveltség megszerzésével, a politikai jogokkal rendelkezők közé lehetett kerülni. Itt is megjelenik a politikai osztály és annak szűkebb köre a politikai elit, akiknek tényleges esélyük van a politikai-kormányzati pozíciók betöltésére vagy politikai akaratukat képesek pozíciók birtoklása nélkül is érvényesíteni.
Uralkodó osztály: hagyományosan a tőkés magántulajdonosokra szokták alkalmazni, akik a termelési eszközök tulajdonosai és bérmunkásokat alkalmaznak.
Tágabb értelemben: minden olyan osztály, uralkodó osztály, amely abban a helyzetben van, hogy a fennálló uralmi rendszer segítségével az érdekeit más társadalmi csoportok ellenében tartósan érvényesítse.

A tőkés magántulajdonos is úr üzemen belül, de nem rendelkezik közhatalmi jogosítványokkal. Nem magántulajdona révén és nem az üzemében rendelkezik azokkal, politikai jogait, ha vannak, nem tőkés, hanem citoyen mivoltában gyakorolja.
Politikai osztály az abszolutista rendszerből származó hivatali apparátus, az arisztokrácia. A kommunista rendszer is kitermelt egy sajátos politikai osztályt. A kommunista párt a politikai hatalom kizárólagos birtokosának nyilvánította magát és hatalmát akár erőszakkal is, fenntartotta. Az állami és közigazgatási szerveket a pártszervek alá rendelték. A kormányzati és politikai pozíciókat gyakran az államélet egészét uraló párt tartja kézben. A kommunista pártfunkcionáriusok szintén politikai osztállyá váltak.
Politikai osztály kialakulhat pártelitekből, pártapparátusokból, állami tisztviselőkből, és egyéb politikai intézmények vezetőiből. Osztállyá válásuk első jele, ha a pártok vagy azoknak csúcsszervezetei megszabják a feltételeket az állampolgárok politikában való részvételére.
A politikai osztályba beletartoznak a politikai és pártvezetők, a szakértők, szaktanácsadók a szóvivők és a politikai propaganda szervezői.
Elitek:
A politikai osztályon belül elkülönülő elitcsoportokat a közös érdeknél szorosabb kapocs fűzi össze: származás, iskolai végzettség stb. Jellemző rájuk a „mi-tudat, az elit-tudat és az öntudatosság, kötelességtudat, stb. Az elitek tagjai birtokolhatnak formális pozíciókat, de ezek nélkül is képesek befolyásolni a politikai döntéseket. Az elitcsoportok maguk is tagoltak, élükön általában olyanok állnak, akik széles társadalmi elismertségnek, tiszteletnek örvendenek.
Az elitek szerepének értékelése:
1. Az állampolgárok többsége nem rendelkezik megfelelő képességekkel az aktív politizáláshoz, vagy nem érdeklődnek iránta.
2. Az elitek eleve érdekeltek uralmi helyzetük fenntartásához, az állampolgárok kiszorítására a politikából: az elitcsoportok zártak és egységesek, képesek manipulálni a népet, elfogadtatni a döntéseket és olyan intézményrendszert működtetnek (iskolák) amellyel újra termelik az elitek és nem elitek közti egyenlőtlenségeket.
3. Elitista elmélet: A tömeg műveletlen, manipulálható, az érzelem vezérli és nem az értelem, ezért a nekik juttatott politikai jogok veszélyeztethetik a társadalom normális életét  ezért vezetésre szorulnak, a művelt, racionális, vezetésre képes elitek irányítása alatt kell állniuk.
Az alsóbb néposztályok elitellenes beállítódásából táplálkozik a polpulizmus eszméje és értékrendje. Szívesen használják a populizmust az egymással harcoló elitcsoportok is, hogy a nép támogatását megszerezzék.
Érdekérvényesítés; érdekcsoportok és nyomáscsoportok:
Az érdekeket meg kell különböztetni a szükségletektől. Érdek: ha a szükséglet kielégítése függ bizonyos társadalmi feltételektől, a társadalom tagjai rá vannak utalva más egyedekre vagy intézményekre szükségleteik kielégítéséhez.
Hatalmi jelleget kölcsönöz az érdekviszonyoknak a rendelkezésre álló javak feletti ellenőrzés.
Az érdek érvényesítésének szubjektív feltétele van, az értéktudat. Az értéktudat lehet korlátozott, ha az érdekszubjektumok nem rendelkeznek kellő információval, így nem látják át a döntésük összes lehetséges következményét, melynek tudatában megállapíthatnák, mi is az érdekük. /érdektudat/
Az érdekérvényesítés is meghatározza az érdekek érvényesülését. Szükségleteink kielégítése függhet attól, hogy mások elfogadják-e, érvényesnek tekintik-e szükségleteinket. Az elismert szükségleteknek nagyobb esélyük van a kielégítésre. Általánosabb értelemben az érdekérvényesítés célja a szükségletek kielégítése, és e cél elérése az érdekérvényesítés lényege.
Az érdekérvényesítés képességének objektív feltételei: megfelelő hatóerő, információk birtoklása és az információkhoz jutás esélye, társadalmi kapcsolatok, objektív érdekkörnyezet.
Az érdekérvényesítés képességének szubjektív feltételei: konfliktus. Konszenzus és kooperációs képesség, megfelelő intelligencia megléte, kooperációs készség.
Ha az érdekérvényesítés mások hozzájárulását igényli az érdekartikuláció, a szükségletek megfogalmazása, és megértetése másokkal. Nem mindenki képes megfelelő módon artikulálni érdekeit.
Az érdekcsoport: jellemző rá, hogy tagjainak van kollektív értéktudata, összefognak és együttműködnek egy közös cél érdekében. Az érdekcsoportok a saját társadalmi környezetükben és nem a politikai szférában szerveződnek.
Az érdekcsoportok kialakulásának oka, hogy a politikai döntéshozatal során, az érdekek szelektíven és/vagy korlátozottan érvényesülnek, ami az érdekszubjektumokat összefogásra ösztönzi.
Az érdekcsoportok sajátos válfajai a nyomáscsoportok. Nyomáscsoporttá több okból válhat egy érdekcsoport.
1. az érdekcsoport tagjai megvonható teljesítménnyel rendelkeznek, amely a döntéshozók számára fontos. A döntéshozók alternatívákat állítanak fel és választanak közöttük. Az alternatíva választás legerősebb korlátozása, ha a nyomáscsoport abban a helyzetben van, hogy fenyegetheti a döntéshozót vagy szankciókat helyezhet kilátásba vele szemben.
2. Az érdekcsoportnak sikerül elérni, hogy az adott kérdés a döntéshozók számára ne legyen semlegesíthető, ne szelektálják, hanem megoldandóvá váljon.
3. Az érdekcsoport tagjai olyan funkcióval, információkkal vagy kapcsolatokkal rendelkeznek, amit a döntéshozóknak figyelembe kell venniük.
4. Ha a döntéshozók stabil életviszonyok között hozzák meg döntéseiket, egy új érdekcsoport megjelenése kényszerhelyzetet jelenhet számukra. Döntéseik következményeit nehezebben tudják felmérni, és a kiszámíthatóság kedvéért készek lesznek az érdekcsoport olyan igényeinek eleget tenni, amit egyébként nem teljesítenének.
5. Érdekcsoporthoz nem tartozók, akár teljesen érdeksemlegesek mozgósítása, akiknek véleményét vagy akaratát a döntéshozók nem hagyhatják figyelmen kívül. (pl:sajtó)
A nyomáscsoportok által gyakorolt presszió állapot vagy cselekvés. Mindkettő lényege, hogy a döntéshozóknak az érdekkörnyezetből származó kényszerrel kell szembesülniük.
Befolyásolás: nem tekintjük a nyomásgyakorlás sajátos eszközének. Kényszermentes, bármely érdekcsoport gyakorolhatja. = meggyőzés, érdekeltté tétel, érdekalku, a döntés jövőbeni előnyére való apellálás, „érdekmentes” javaslatok.
Az érdekérvényesítő tevékenység annál hatékonyabb, minél jobban demonstrálják az összefogást, a szolidaritást, az esetleges negatív következmények vállalása céljaik elérése érdekében.
Ha érdeksérelem a közös cselekvés fő motívuma, akkor nagyobb a hajlam az erődemonstrációra.
A spontán érdekérvényesítés módja szervezett formát ölthet: az érdekérvényesítő akciót előkészítik, megválasztják az eszközöket, megbízott vezetőt választanak, aki koordinálja a csoport cselekvését, képviseli a csoportot a tárgyalásokon.
Szervezeti érdekérvényesítés: A közös érdekűek szervezetbe tömörülnek, amelynek állandó vezetői és apparátusa van. Már puszta létükkel is hatást gyakorolnak a döntésekre. Legfontosabb funkciójuk, a döntések előzetes befolyásolása.
Artikuláció: a közös érdekek érvényesítéséről kialakított eltérő nézetek egységesítése.
Aggregáció: az érdekek összegyűjtése, a más jellegű érdekellentétek megszüntetése
Csatornázás: az érdekek megjelenítése és a döntéshozó szervek felé irányítása.
A szervezeti érdekegyesítés formái az érdekegyüttesek, érdekképviseleti szervek, szakszervezetek, szakmai szövetségek és a korporációk. Sajátos érdekszervezetek a pártok, mert lényegük szerint hatalomra törnek, míg az érdekcsoportok befolyásolni akarják a hatalmat.
Érdekérvényesítési rendszerek:
Az érdekszervezetek a politikai döntési folyamatokba a pártok, a parlamentek, az állam, a közigazgatás és a kormány révén kapcsolódnak be. Amikor az érdekszervezetek teret nyernek a politikai intézményekben, megnőnek az esélyeik arra, hogy érdekeiket beépítsék az állami döntésekbe. Szívesebben fordulnak közvetlenül az állam felé, ha szerepet kaphatnak a döntési folyamatok előkészítő szakaszában, mert nincsenek kitéve annak, hogy érdekeiket egyéb politikai céloknak rendeljék alá, vagy más érdekekhez igazítsák.
A tagolt érdekek szervezett felszínre juttatásának három formája van:
1. KÉPVISELETI: (parlametáris) Főszerep a parlamenti képviselőké, akik politikai érdekképviseletet látnak el. Ők elsősorban egy terület heterogén lakosságának a képviselői, csak másodsorban nézhetik egy érdekcsoport érdekeit. Az érdekérvényesítés tehát a véletlenen múlik. Az érdekeknek politikai súlyra kell szert tenniük a választókerületben, hogy a képviselők felkarolják őket. (minél több választókerületben meg kell történnie, hogy minél több képviselő álljon az érdekek mögé). A pártpolitikai érdekérvényesítésnek hátránya, hogy a képviselőknek a párt ideológiáját, programját kell követniük. Szűkebb érvényesítésre csak akkor van lehetőség, ha a képviselő keze kevésbé kötött, vagy tagja a parlament állandó bizottságának.
2. Helyi képviseletek rendeltetése a lakóhelyi és területi közösségek érdekeinek képviselete.
3. A funkcionális érdekérvényesítés 4 féle érdekcsoport-rendszert alkot:
I. Pluralista érdekcsoport-rendszerben az érdekérvényesítés töredezett. Azonos érdekeket több érdekcsoport is képviselhet. Az érdekszervezetek között koordináció csekély, a szervezettség gyenge. Az érdekszervezetek decentralizáltak, a csúcs és helyi szervek egyensúlyban vannak.
II. Demokratikus-korporatív érdekcsoport rendszerben (neokorporatív állam) az érdekszubjektumok jól szervezettek, az érdekszervezetek erősen centralizáltak és szoros a koordináció. Egyetlen átfogó csúcsszerv. A hatékony érdekérvényesítés érdekében az érdekszervezetek együttműködnek a pártokkal és kormányzati hivatalokkal.
III. Ellenőrzött érdekcsoport-rendszerben az érdekszervezetek alá vannak rendelve a pártoknak, elsődleges funkciójuk felettük ellenőrzést gyakoroló szervezetek tevékenységének támogatása. Egyes szakszervezetek több országban szimbiózisban élnek a baloldali pártokkal. A két szervezet vezetői, funkcionáriusai kölcsönösen posztokat töltenek be a másik szervezetben. Semlegesítik azokat a törekvéseket, akaratokat, amelyek nem találkoznak a mögöttes politikai célokkal.
A nem demokratikus rendszerekben hivatalosan is tiltják rivális érdekrendszerek megalakítását, működését. Az uralkodó párt uralja az érdekszervezetet. Ágazati szakszervezeteket hoznak létre, amelyekben a vezetők és beosztottak egyszerre vannak jelen. Az érdekszervezetek vezetői egyben tagjai az uralkodó pártnak, amelynek vezetői testületeiben is tevékenykednek. Az uralkodó párt járul hozzá az érdekszervezet vezetőinek kiválasztásához is. Ilyen, pl. a kommunista rendszer.
IV. A diktatórikus érdekcsoport-rendszer (korporatív állam) közös vonások az ellenőrzött érdekcsoport-rendszerrel: Az állam és az uralkodó párt hatalmi úton beleavatkozik az érdekszervezetek létrehozásába és belső életébe. A munkaadókat és a munkavállalókat közös szervezetbe kényszerítik és alárendelik a központi akaratnak.
Különbségek: a korporációs állam meghagyja a magántulajdont és a piacgazdaságot, míg a kommunista rendszerben az állami tulajdon válik uralkodóvá, és tervgazdálkodást vezetnek be. Kommunista diktatúrában az uralkodó párt gyakorolja ugyan hatalmát a szakszervezeteken belül is, a korporatív államban viszont a hatalomgyakorlás alapvető eszközévé válnak a sajátos módon megszervezett érdekképviseletek.
A korporatív államban először is megszüntetik az érdekszervezetek érdekképviseleti szerepét, és érdekközösségi testületeket hoznak létre. Alapelvük: azonos szakmában dolgozó munkavállalónak és munkaadónak megegyeznek az alapvető érdekeik is, ezért egy szervezetbe tömörítik őket, ahol a kisebb érdekellentéteket el lehet simítani.
A munkaadók és munkavállalók foglalkozás szerinti szervezetei alkotják a szindikátust, az állam által elismert egyesületet. A szindikátus alapítása kötelező, de a belépés és a tagság már nem. Ha egy szakma szindikátusa a munkaadók és munkavállalók 10%-át egyesítette, törvényesen elismerték jogi személynek, határozata kötelező volt szakmán belül mindenkire.
A munkaadói és munkavállalói szindikátusok vertikális rendszert képeztek: a szakegyesületek területi alapon uniókat, az uniók országos szövetséget (föderációt), a szövetségek pedig a szakmát teljesen lefedő főszövetséget (konföderációt) alkottak.
A korporációs rendszer másik pillére a korporáció. Tagjai a szindikátusok delegátusai, elnökei, államhivatalnokok és az uralkodó (fasiszta) párt vezetői. Külön korporációs miniszter rendelkezik arról, hogy a munkaadói és munkavállalói csoportok hány főt delegálhatnak. Horizontális szervezetet alkotnak, a korporációk tartományi tanácsát, amelynek hivatalból tagjai a tartományi államigazgatás vezetői, elnöke pedig a tartományi prefektus. A korporációk egyik alapvető funkciója az egyes szakmai kategóriák közötti jövedelemelosztás, a munka és szolgáltatások tarifáinak és árainak megállapítása. Másik rendeltetése a (fasiszta) állam gazdaságpolitikai döntéseinek elfogadtatása a szakmák szerint szervezett munkaadókkal és munkavállalókkal. A korporációk az állam, gazdasági szervei.
A fasiszta ideológia szerint a társadalom termelői és fogyasztói érdekek szerint tagolódik. A korporációk feladata a termelői érdekek képviselete, míg az uralkodó (fasiszta) párt képviseli a fogyasztói érdekeket. A rendszer révén értelmetlenné válik a sztrájk, és a kizárás, amit törvényesen tiltanak is. Az érdekek harmonizálásával a pártok, a többpártrendszer és a parlamenti képviselet elveszti létjogosultságát. A pártokat betiltják, a parlamentet feloszlatják. Új törvényhozó szervet hoznak létre a fasiszta pártszervek és a korporációk kamaráját.
A neokorporatív rendszer / demokratikus korporatív rendszer
A neokorporatív rendszert a második világháború után fejlesztették ki nyugat-Európában. Az állam-tőke-munka viszonyrendszerben a felek függetlenek maradnak, az állam nem ellenőrzi az érdekszervezeteket, és az érdekegyeztetés rendszere a parlamentáris demokráciába ágyazódik. Az államigazgatás szerveit közvetlen kapcsolatba hozzák a döntések érintettjeivel. Demokráciában arra törekednek, hogy az érdekszervezeteknek a döntés-előkészítési folyamatba való bevonásával racionálisabb és hatékonyabb döntést hozhassanak. Ezzel azért kell korrigálni a parlamenti demokráciát, mert 1. Nem tudni, hogy a kormány az előzetes érdekegyeztetés nélkül kialakított törvénytervezeti alternatívái milyen fogadtatásra lelnek az érintettek körében. 2. A parlament alkalmas arra, hogy a törvénytervezeteket az érintettek érdekeihez igazítsák.
A neokorporatív állam elsősorban az inflációs politika, az árszínvonal stabilitása, a költségvetés egyensúlya stb. terén érdekelt abban, hogy kikérje az érdekszervezetek véleményét. A neokorporatív érdekegyeztetési rendszer korporatív elemét a minisztériumok mellett működő bizottságok jelentik. A bizottsági érdekegyeztetés szerint készített törvénytervezetről már alig folyik vita a parlamentben, hiszen a lehetséges konfliktusok már a bizottságban elsimultak.
Pártok és pártrendszerek
A pártok lényege: összefogás és szervezett cselekvés a közös érdek érvényesítésére, a közös célok elérésére, az erő és akarat megszervezésére. Állandósult szervezeteik vannak, amelyek országos vagy a párt számára fontos terület egészét lefedő hálózatot alkotnak. A tagoknak alá kell vetniük magukat a párt belső szabályainak és különböző egyéb kötelezettségeknek kell eleget tenniük. Azokat, akik a párt szabályaival összeegyeztethetetlen tevékenységet folytatnak, ki lehet zárni a pártból. A párt szervezete tagolt.
A modern pártok előfutárai a protopártok. 18.-19. sz.-ban, a parlametarizmus logikája szerint jött létre. Ezek vagy parlamenti pártok voltak, parlamenti szervezetek nélkül, vagy a választásra jogosult polgárok egyesülései.
A választójog korlátozottsága miatt a választási pártok nem voltak rászorulva a tagság bővítésére. A pártba való bevonásnak 3 fő szempontja volt:
- presztízs: a tekintélyes, köztiszteletben álló személyek nevükkel támogatták a jelöltet,
- szervezőkészség: a kampány idején van azokra szükség, akiknek szervezőkészségük van,
- pénz: vagyonos emberek finanszírozták a választási küzdelmet.
Protopártokba tömörültek azok a hivatásos politikusok, akik közös célja csak a hivatali pozíciók megszerzése volt. Egymást a győzelem esetén járó kinevezések miatt támogatták – ezért honorácior párt.
- Honorácior pártok
Honorácior párt ugyanakkor egy teljesen más összetételű változata is: többnyire nem hivatásos politikusok, földbirtokosok, értelmiségiek, polgárok. Ők a honoráciorok – tiszteletnek és közmegbecsülésnek örvendtek vagy fizetett állást töltöttek be. A laikus honorácior pártok a politikáért, a hivatásos honorácior pártok tagjai a politikából éltek meg. Szervezeteik a klubokra épülnek, és azok mintáit követik.
- rendi pártok
- értelmiségiek szellemi elitpártjai
A szervezett pártoknak a választójog kibővítése és a rendszeres periodikus választások kedveznek.
A politikai képviselettel nem rendelkező tömegekből lesznek a tömegpártok. Szervezett pártok, hierarchikus belső viszonnyal. A pártvezetők fogalmazzák meg világnézetüket, a pártprogramot, és a követeléseket. Tömeges párttagságot igyekeztek kiépíteni. Ez a 19. sz. végének baloldali szociáldemokrata pártjainak (munkáspártok) törekvése volt. A választójog kiszélesedése az alsóbb néposztályok 1-1 csoportjának bevonását jelentette. Ez a vállalkozó baloldali pártoknak kedvezett. Rá vannak utalva a tagdíjakra. Az anyagi források szűkössége magyarázza a tömegpártok és a nagy érdekszervezetek közötti összefonódást. Mivel egy érdekszervezet finanszírozta a párt választási kampányát, annak tagsága közvetve a párt tagjává vált, még ha nem is lépett be.
A szervezett tömegpártok osztálypártok voltak, társadalmi osztályok érdekeinek védelmét látták el.
Századunk második felére a szervezett tömegpártok fokozatosan néppárti jelleget öltöttek. A mai modern néppártok társadalmi bázisa kitágult: a pártok minden társadalmi rétegből igyekeznek szavazatot szerezni, ezért rendkívül általános politikai programot állítanak össze és tartózkodnak a szavazókat megosztó ideológia hangoztatásától. A politikai szabadságjogokat biztosítják minden réteg számára. A gazdasági egyenlőtlenségek is egyre kevésbé osztják meg a társadalmat: a gazdasági válságokat sikeresen kezelték, tartós gazdasági növekedés indult meg, jóléti intézkedések sora követte egymást. Ezeknek következtében a társadalmak osztály és rétegszerkezete átalakult. A baloldali tömegpártok bázisa szűkült, mivel a munkásosztály érdekei érvényesítését, szükségleteinek kielégítését tapasztalhatta, nem volt fogékony az olyan eszmék iránt, amelyek a kapitalizmus felszámolását hirdették. A néppártosodásban a szociáldemokrata pártok jártak az élen, minden szavazatért versengő, gyűjtőpárttá váltak.
A többi pártnak követnie kellett a szociáldemokraták példáját. A néppárti stratégiának az lett a következménye, hogy a pártok csak olyan érdekek mellett kötelezték el magukat, amelyek szavazatot hoztak, és a közvéleményt nem osztották meg igazán. A néppártok programjai és ideológiájuk rendkívül elvont, így nehezen számonkérhető és kevés közük van a konkrét célkitűzésekhez.
Parlamenti demokráciában nem minden pártnak van esélye bejutni a parlamentbe, vagy kormányzati hatalomra kerülni. Egy politikai rendszerben akár több száz párt is létezhet, ha az a törvényes előírásoknak megfelel.
A politikailag súlytalan pártok a nem reveláns pártok.
A fennálló politikai és társadalmi berendezkedést vitató pártok a rendszerellenes pártok. Működhetnek legálisan is, de célkitűzéseik miatt ki vannak téve annak, hogy alkotmány- vagy törvényellenes tevékenységgel vádolják őket. Ilyenek a forradalmi pártok, a totalitárius pártok. Tipikus példája a németországi parlamenten kívüli ellenzék, melynek pártjai a fennálló intézményrendszert és annak nem megfelelő működését bírálják. Érvelésük szerint a hagyományos parlamenti pártok között nincs valós különbség, pártállamot képeznek.

Pártok
A pártok nem állami szervezetek. Állam és párt összefonódásának elkerülése végett egyes országokban még azt is tiltják, hogy állami alkalmazottak a párt tagjai lehessenek. A pártok támogatást kapnak az állami költségvetésből a szavazatok alapján, vagy a taglétszám alapján. (ez utóbbi kevésbé szerencsés)
A pártok politikai közfunkciót látnak el azzal, hogy becsatornázzák az állampolgárok véleményét és akaratát a döntéshozatali intézményrendszerbe. Megjelenítik és artikulálják a társadalmi érdekeket, ezek alapján programot dolgoznak ki, követeléseket, döntési javaslatokat fogalmaznak meg. Specifikusan politikai funkciójuk a kormányzati, választási és a közvéleményt befolyásoló funkció.
Kormányzati funkciójuk = a képviselők nagyobb részt pártok tagjai vagy pártok támogatását élvezik. Egy kormányzópárt kormányzati funkciója a pártkormány, a parlamenti frakció és a parlamenten kívüli párszervek között oszlik el, de a személyi hálón keresztül egybe is szövődik. A választáson győztes párt elnökét kérik fel a kormányfői teendők ellátására, aki miniszterelnökként megmarad a párt első emberének, de lehet, hogy a parlamenti frakció vezetését is kézben tartja.
A pártok választási funkciója elsősorban a képviselőjelöltek állítását és versenyeztetését, a kampány megszervezését és a finanszírozást jelenti. A független jelöltek csak ritkán tudják felvenni a versenyt a pártok anyagi és szervezeti erejével.
A pártok közvéleményt befolyásoló funkciója a társadalom informálása. Amíg szabad a verseny a pártok között, a nyilvánosság tájékoztatása, befolyásolása a pártok lételeme.
A modern pártok szervezett pártok. Felépítésük hierarchikus és többszintű. Ha a párttagok elképzelései nem szolgáltatnak keretet a vezető szinten kidolgozott pártprogramnak, vagy a párttagságtól független pártelit tartja kézben, szervezi meg és irányítja a tagságot – a párt oligarchizálódik vagy elitpárttá válik. Az elitpárt esetében nem kell feltétlenül vezető pozíciót betölteni, képesek a háttérből irányítani a belső folyamatokat. A másik torzulása a párton belüli viszonyoknak a bürokrácia előtérbe kerülése. Aki képes megszerezni az apparátus bizalmát azé lehet a párt.
Formai jegyek alapján az ellentétes politikai rendszerek, mint például a demokrácia és a diktatúra, lényegileg azonosnak tűnhetnek, ezért fel kell tárni a formális hasonlóság mögötti összefüggéseket.
Pártrendszerek
Rendszerelméletileg az egypártrendszer fogalma értelmezhetetlen, egy párt nem képezhet rendszert. Egypártrendszerben kizárólag egyetlen párt, a hatalmat kizárólagosan, önkényesen, és erőszakkal gyakorlók pártja létezhet. Más párt alapítását tiltják és büntetik. A többpártrenszerben több párt törvényesen létezhet, még akkor is, ha a pártok alapítását erősen szabályozzák vagy ellenőrzik. A többpártrendszer megtalálható demokráciában és diktatórikus rendszerben is. Diktatúrában minden pártnak el kell ismernie az uralkodó párt monopóliumát, azért engedélyezik a többi pártot, hogy a demokrácia látszatát keltsék, és otthont adjanak a nem az uralkodó párt értékei és eszméi szerint szerveződő, de az uralkodó párt hatalmi monopóliumát nem veszélyeztető politikai közösségeknek.
Pártrendszerek vizsgálata:
- pártok léte vagy nem léte
- egy vagy több párt létezése
- pártok szabad versenye a hatalomért
- a hatalomra jutás, hatalmi válság lehetősége
- ha hatalmi válság lehetséges, a nyerési eséllyel rendelkező pártok száma és együttműködési kényszere
Egy konkrét társadalom tényleges pártrendszerének vizsgálatakor figyelmet kell szentelnünk a két véglet, a törvényesen létező pártok száma és a parlamentben helyet foglaló, illetve a hatalomra esélyes pártok száma között meghúzódó pártviszonylatoknak.
A. NEM VERSENGŐ PÁRTRENDSZEREK
1. Egypártrendszer
2. Hegemón többpártrendszer
B. VERSENGŐ PÁRTRENDSZEREK
1. Autoriter többpártrendszer
2. Predomináns pártrendszer
3. Hatalomváltó rendszerek
a. kétpártrendszer
b. mérsékelt többpártrendszer
c. polarizált többpártrendszer
d. fragmentált többpártrendszer
Egypártrendszer:
Egyetlen párt kizárólagosan birtokolja a hatalmat. A párt hatalmi monopóliuma megkérdőjelezhetetlen, más pártok alapítása tilos és büntetendő cselekmény. A párt állami funkciókat lát el, az állami szervezetek alá vannak rendelve a pártszerveknek, Hatalomért folyó verseny csak a párton belül alakulhat ki.
Hegemón többpártrendszer
A hatalom birtoklása egy uralkodó párton keresztül történik. Több párt létezhet, de csak az uralkodó párt engedélyével és az általa meghatározott keretek közt. A pártok között szabad versengés nincs. Az uralkodó párt hatalma megkérdőjelezhetetlen, hatalmi váltás nem lehetséges. A pártok politikai programjának igazodnia kell az uralkodó párt programjához. Az uralkodó párt és államszervezet viszonya megegyezik az egypártrendszerekével.
Autoriter többpártrendszer
Egy uralkodó elit vagy elitek szövetsége monopolizálja a hatalmat. A hatalom birtoklásának csak egyik lehetséges eszköze az uralkodó párt. A pártok között korlátozott verseny folyhat. Az uralkodó elit hatalma limitált keretek között kétségbe vonható, a kormány bizonyos mértékig bírálható, de a politikai rendszer, beleértve a választási szabályokat, úgy van megszervezve, hogy rendszerellenes pártnak ne legyen esélye a politikai hatalmat megszerezni. Az állam és a közigazgatás szakmailag autonóm, de politikailag alárendelt. Hatalomváltás nincs. A parlament viszonylagosan önálló, de elsődleges szerepe az uralkodó elitek különböző csoportjai közötti pluralizmus biztosítása. Gyakoriak a választási csalások és a visszaélések. A legálisan működő ellenzéki pártok hatósági zaklatásoknak vannak kitéve. A nyíltan rendszerellenes pártokat betiltják és üldözik.
Predomináns pártrendszer
Valóságos, jogilag és politikailag nem korlátozott verseny van a pártok között a hatalomért. A választásokon ugyanaz a párt győz,  kiemelkedik, túlsúlyba kerül, dominánssá válik. A győztes abszolút többséget szerez. Az egymást követő 3. győzelem után a következő választás eredmény előre látható, ez jelzi a pártrendszer dominánssá válását. A más párthoz csatlakozók száma kicsi, nem veszélyezteti a domináns párt többségét. A szavazók azonosulnak a párttal, szavazataikkal hűségüket fejezik ki. A predomináns pártrendszer kialakulását segíti, és továbbélését mozdítja elő, ha a parlament és a szavazók a kormányzópártot nem képesek elszámoltatni, felelősségre vonni tevékenységükért.
Kétpártrendszer
Az angolszász országokra jellemző. Elvileg korlátlan számú párt létezhet és a parlamentbe is több juthat be. A kormányzásra csak két pártnak van esélye. A győztes párt egyedül kormányoz, de a két párt időnként váltja egymást a hatalomban, ami miatt váltógazdálkodásnak is nevezik.
Mérsékelt többpártrendszer
A parlamentben 3-5 reveláns párt foglal helyet, eltekintve a törpe pártoktól. Egyik pártnak sincs esélye abszolút többséget szerezni, ami miatt koalíciót hoznak létre. Egymással szembenálló, alternatív koalíciók váltják egymást a hatalomban. Hasonlít a kétpártrendszerhez. A pártok koalícióra alkalmasak és elkötelezettjei az adott politikai pártrendszernek.
Polarizált többpártrendszer vagy sokpártrendszer
A reveláns pártok száma több mint 5. Komoly súllyal rendelkezhetnek a politikai rendszer megváltoztatására törő rendszerellenes pártok. A pártok között mély ideológiai ellentét van. A konszenzus lehetősége kicsi, nehéz koalíciót összekovácsolni. A kormányzó koalíció gyakran van kitéve kétoldalú, egymással is ellentétben álló ellenzéki csoportok támadásának. A centrumpártok csoportja fontos szerepet játszik. Bevonják őket a kormányzásba gyenge eredmény esetén is, ami megengedi számukra, hogy túlzott ígéretekkel „nem felelős” párttá váljanak.
Fragmentált többpártrendszer
A parlament tevékenységére és a hatalmi versengésre a pártok nagy száma jellemző. Akár több tucat párt is versenyezhet. A centrum gyenge. A politikai – ideológiai pólusok pártjai viszonylag erősek. A kormányválság veszélye állandóan jelen van. A rendszerellenes pártok erősek lehetnek.
Koalíció és koalícióalkotás. Az ellenzék szerepe
A kormánynak élveznie kell a parlament bizalmát. Kormányalakításra általában a győztes pártot kérik fel. A kormányt alakító pártok abban érdekeltek, hogy az 50+1% mandátumnál jóval többet birtokoljanak, mert akkor az összes többi párt összefogása esetén sem lehet az általa alakított kormányt megbuktatni.
Ha kevesebb mandátumot szerez egy párt, meg kell szereznie más párt vagy pártok támogatását ahhoz, hogy biztosítani lehessen az 50+1% szavazat-többséget.
Ha a pártok nem képesek programjaikat egyeztetni előfordulhat, hogy a győztes párt kénytelen koalíciót alkotni más pártokkal. A többoldalú egyeztetések vezethetnek olyan koalíció kialakítására, ahol a győztes párt nem vesz részt, illetve részt vesz, de nem ő adja az államfőt. De alakulhatnak úgy is az erőviszonyok, hogy a pártok képtelenek olyan koalíciót alkotni, amely rendelkezik a szükséges többséggel a parlamentben. Megoldás lehet: 1. a kisebbségi kormány alakítása. A képviselők kisebbsége által alakított kormány függ a többség bizalmától és jóindulatától. Azért támogatja a parlamenti többség, mert el akarja kerülni, hogy kormányzati válság alakuljon ki. 2. a parlamenti pártok hajlandók bizalmat szavazni egy olyan kormánynak, melynek összetétele független a parlamenti pártoktól = szakértő kormány.
Mind a kisebbségi, mind a szakértői kormányt akkor tekinthetjük megoldásnak, ha feltételezzük, hogy képes olyan politikát folytatni, amivel bizalmat nyer a következő választásokig (csak ideiglenesen lesz rá szükség).
A pártok támogatják a kisebbségi, illetve szakértői kormányokat, mert ellenkező esetben a parlamentet feloszlathatják és idő előtti választásokat kell kiírni, ami csökkentheti az állampolgárok pártokba vetett bizalmát.
Amikor két vagy több párt összefog a parlamenti többség megszerzése érdekében, koalíciós kormányzat jön létre. Ha a koalíciót alkotó pártok mindegyike kiveszi részét a kormányzásban, kormánykoalícióról beszélünk. A koalíciós kormányt meg kell különböztetnünk a koalíciós kormányzattól. Koalíciós kormányzat: amikor egy vagy több párt a kormányzásban nem vesz részt, de a közvélemény számára kinyilvánítja, hogy támogatja a szavazataival a kormányt alkotó pártokat. A koalícióban részt nem vevő „kormánypártiak” vállalják a kormány politikájával valóegyetértést, de jelentőségük abban áll, hogy a kormány bukását jelentő szavazások során a kormányt támogatják szavazatukkal, de más esetben lehetőségük van, hogy a kormánypártokétól eltérő politikát folytassanak.  nem minden párt ellenzéki, amelyik nem tagja a koalíciónak.

Lojális ellenzék
Hangot ad a kormányétól eltérő álláspontjának, de a kormányra irányuló kritikáját lehetőleg szakszerűségre és jogszerűségre korlátozza, hajlika kompromisszumokra. A kormánypártok ellen szavaz, de nem igyekszik a közvéleményt meggyőzni a kormánypártok hatalomra való méltatlanságáról. Meghúzódhat mögötte egy olyan stratégia, hogy a párt is képes lenne részt venni a kormánykoalícióban, de valamilyen ok miatt jobbnak látja kívül maradni.
A „kormánypárti” és „lojális ellenzéki” szerepet azok a pártok játsszák el, amelyek közel állnak a kormányzó pártokhoz vagy közös érdekeik vannak. Ennek az előnye, hogy kormányzati felelősség nélkül lehet együttműködni a kormánnyal, hátránya, hogy a közvélemény mégis felelőssé teheti az együttműködő pártot.
Mérlegpárt
Átmenet a kormánypártiság és az ellenzék között. Nem tekinthető sem kormánypártinak, sem lojálisnak, mert a kormányétól eltérő programja van és a kormányt élesen támadja, de a kormány bukásával fenyegető szavazáskor akár rendszeresen is hajlandó támogatni. Támogatásának oka, hogy nincs esélye kormányra kerülni, de a kormány bukásával olyan pártok alakíthatnának kormányt, melyek az adott párt számára végleg elfogadhatatlanok. A párt a kisebbik rossz elve alapján áll ki a kormány mellett.
Ellenzéki párt az, amelyik alapvető és nyíltan bevallott célja a kormányhatalom megszerzése az éppen kormányhatalmon lévők felállítása révén, hogy politikai programjának érvényt szerezzen.
Az ellenzéki párt mérsékeltebb formája a konstruktív ellenzék. A kormánnyal való szembenállás ellenére hajlandó egy-egy kérdésben nyíltan is egyetérteni a kormánnyal. A konstruktív ellenzék követelheti egy-egy miniszter vagy az egész kormány lemondását, de alapállása szerint az esedékes választásokon az állampolgárok szavazata révén kívánja leváltani a kormányt. A kisebbségi vagy a szakértői kormányok számíthatnak az ellenzék konstruktivitására, kivált, ha egy kormányválság általános politikai vagy társadalmi válsággal fenyeget.
Radikális ellenzék minden törvényes eszközzel a kormány megbuktatására és a kormányzati hatalom átvételére tör. Nem veszi tudomásul a választási vereséget és azt, hogy nem tudott hatalomra kerülni. Stratégiája a kormánnyal való állandó konfrontáció, hiteltelenítése az állampolgárok szemében, az állampolgárok kormánypártokba vetett bizalmának lerombolása.
A radikalizmus másik forrása, ha a pártprogramok ellenkeznek. Ha a programok gyökeres ellentéte a pártok közötti politikai-ideológiai szembenállásba ágyazódik, akkor a „centrista”, „középutas” pártok „mérsékelt” ellenfeleik pedig „szélsőséges” színben tűnhetnek fel. Egy program radikalizmusa nem jelent feltétlenül szélsőséget, mert a radikalizmus viszonylagos.
Az ellenzék legradikálisabb válfaját a rendszerellenes pártok képviselik. A politikai rendszert, a társadalmi berendezkedést akarják megváltoztatni. Ha céljukért törvényes keretek között harcolnak, a parlamentbe is bejuthatnak. Szigorúbb alkotmányos keretek között már a célkitűzésük, a rendszerváltoztatás szándéka miatt is törvényen kívül helyezhetik őket.
A konstruktív – radikális ellentét változata a felelős – nem felelős ellenzék kettőssége. A felelős ellenzéknek esélye van hatalomra kerülni, ezért lehetőleg csak annyit ígér, amennyit teljesíteni is tud. Ha ígéreteit kormánypártiként nem képes megtartani, éles támadásoknak lesz kitéve. A nem felelős pártnak kevés esélye van a kormányzásra, így ígéreteiben is „nagyvonalúbb” lehet.

Hogy egy ellenzéki párt megvalósítsa programját, előfeltétele a kormányon levők távozása a hatalomból. Az ellenzéknek elő kell mozdítania a kormány választási vereségét, ami arra készteti őket, hogy lehetőleg akkor se értsenek egyet a kormánnyal, ha egyébként hasonló vagy megegyező állásponton vannak. Ez a követelmény kényszeríti az ellenzéket a kormánypártok hiteltelenítésére. A kormány állandó bírálatát ráadásul el is várják az állampolgárok.

Koalíció
Kormányzati hatalmat gyakran több politikai párt, koalícióban gyakorolja. Koalíciós kormány létrehozásában több okból lehetnek érdekeltek a pártok:
- hasonló politikai program és irányultság
- általánosabb politikai vagy társadalmi szempont
- politikai befolyás növelése.
A koalíciós kormányok létrehozásának egyik kulcskérdése a koalíció nagysága, azaz a koalícióban levő pártok száma és mérete. A kormánykoalíció fenntartását megkönnyíti, ha annyi párt vesz részt a koalícióban, amennyi elengedhetetlen a többség eléréséhez. Az ilyen koalíciókat minimális koalícióknak nevezzük. Minimális: a koalícióban részt vevő pártok mindegyikére szükség van, egyetlen párt kiválása esetén a többi pártnak együttesen nem lesz többsége a parlamentben.
A minimális koalíciókon belül vannak minimális méretű és minimális számú koalíciók. Célja: a legkevesebb mandátumra vagy pártra alapozni a kormányzást.
A minimális méretű koalícióban a mandátumok számának, a minimális számúban pedig emellett a részt vevő pártok számának korlátozása a lényeges szempont. E logikák mögött az a megfontolás húzódik meg, hogy a koalícióalakítás a hatalmi pozíciók elosztását is jelenti.
Ezek a hatalommaximalizálás elvei.

A koalícióalkotás különböző elvei, stratégiái nem kizárják, hanem kiegészíthetik egymást. Eltérő politikai-ideológiai beállítottságú pártok létrehozhatnak koalíciót a hatalommaximalizálás elvét követve, de a pártok közötti erőviszonyok lehetővé teszik, hogy a koalíció a továbbiakban a politikai – ideológiai kapcsolódás és program szerint működjön. Igen elterjedtek az úgynevezett „túlméretezett” koalíciók, amelyek a minimalizálás elve szerint „felesleges” pártot tartalmaznak. A „felesleges” párt mögött állhatnak befolyásos gazdasági és társadalmi erők, amelyek súlyát és nyomásgyakorlását a párt az ellenzékben hatékonyan tudná kamatoztatni a kormánnyal szemben. Túlméretezett koalíció létrehozására ösztönözhet a közös szavazótábor is: a kormányzópártból kimaradt párt ellenzékiként, a kormányt bírálva magához vonhatja a kormánypártok szavazóit, vagy bár a választási eredmények után nincsen koalíciós kényszer, mégis bevon más pártokat is a kormányba, a kisebb pártok támogatását koalíciós ajánlattal honorálja.
Nagykoalíció
Olyan pártot is magába foglal, amelynek kiválásával megmaradna a koalíció parlamenti többsége. A nagy jelző nem a méretre, hanem a pártok összefogására, a közöttük lévő törésvonalak áthidalására utal, ami miatt nagykoalíciónak nevezhetjük olyan kormányzatot is, amely egyébként a minimális koalíciók pártjába sorolható be. Nagykoalíció jöhet létre háborús vagy válsághelyzetben, a háború utáni újjáépítés érdekében stb. Háborús és válsághelyzetekben egy nagykoalíció a nemzeti összefogást, az egyéni és csoportérdeken való felülemelkedést jelképezi. (nemzeti egységkormány). A nagykoalíció nem feltétlenül az összes parlamenti párt koalícióját jelenti.

Egy olyan parlamentben, ahol politikailag és ideológiailag szembenálló pártok foglalnak helyet, előtérbe kerülhetnek a szembenálló felekkel érintkező közép- vagy centrumpártok: elfogadhatóbb alternatíva összefogni a centrummal, mint kétpólusú koalíciót létrehozni.
Koalíciós hajlandóság a választást megelőzően:
Választási szövetség:
A pártok a választást megelőzően anyagi, technikai segítséget nyújtanak egymásnak. Egyeztetik a választási kampány alatti stratégiájukat, taktikájukat, egyeztetik az egyéni választókerületben a jelölt állítást, kétfordulós választási rendszerben megállapodnak az egymás javára való visszalépésről, szavazóikat a versenyben maradt jelölt támogatására buzdíthatják. A választási szövetség erősen korlátozza az egymáshoz közel álló pártok versenyét, de nem szünteti meg azt.
Választási koalíció:
A választási együttműködés jogilag intézményesített, versenyt megszüntető formája a választási koalíció. A koalícióra lépő pártok közös jelöltet vagy listát állítanak. Abban különbözik a szövetségtől, hogy kötött szavazást tesz csak lehetővé. Aki a pártszimpátia alapján szavaz a jelöltre vagy a listára az egyben a koalícióban szereplő másik pártra is szavaz.