Az Adyval induló új magyar irodalomnak, a Nyugat nemzedékének Ady után sorrendben következő második legnagyobb költője volt Babits Mihály (ha ugyan szabad és lehetséges ilyen számozott sorrendet felállítani nagy költők között; mégis: kétségtelen, hogy ebben a körben Ady a legnagyobb, a többiek közül pedig művészi erőben is, hatásban is, irodalomtörténeti szerepben is kiemelkedik Babits). Már a kortársak is úgy tartották nyilván Adyt és Babitsot, mint a két irodalmi vezért. Ezenkívül azonban semmi sem emlékeztet bennük egymásra. A politikus Ady mellett Babits hangsúlyozottan elhúzódik a politikától, és csak élete legvégén, a megerősödött fasizmus idején ébred rá politikátlanságának erkölcsileg is, művészileg is helytelen voltára. A formájában újat teremtő Ady mellett Babits formavilága benne gyökeredzik az évezredek hagyományaiban. Ady az életnek rendeli alá a költészetet, Babitsnál az élet alkalom a költészetre.
Latinos műveltségű szekszárdi nemesi-értelmiségi nemzedékek leszármazottjaként indul el a tanári pályára. Görög-latin szakos, de ugyanúgy érdeklik a modern külföldi irodalmak. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanul. Kortársai mindig ámulva említik rendkívüli és mindhalálig gazdagodó műveltségét. Igazi filozopterfajta. A jogásznak indult költők és írók után vele kezdődik el irodalmunkban a bölcsészek nagy sora.
Egyetemista korától kezdve jelennek meg versei és műfordításai, s az értők már ekkor felismerik formaművészetét. Fiatal vidéki tanárként kapcsolatba kerül a Nagyváradon készülő A Holnap körével. A Holnap köteteiben már érett költőnek bizonyul, Ignotus is felfedezi, és a Nyugat indulásától kezdve munkatársa a nagy hatású folyóiratnak, amelynek később szerkesztője, majd főszerkesztője lesz. Élete és művészete összekapcsolódik a Nyugattal.
1909-ben első verseskötetével az új magyar költészet első vonalába lép. Ezekben a korábbi versekben - egészen az első világháborúig - sok a szecessziós túldíszítés, nemegyszer fontosabb a forma, mint a tartalom. A sokáig eldugott vidékeken tanárkodó költő a formák szépségében találta meg a magány ellen a vigaszt, de a szép formákban ki is fejezte a magányt, a társakra vágyódást, a mindenben kételkedő pesszimizmust.
1911-ben végre felkerült Újpestre gimnáziumi tanárnak. Most már itt van a szellemi központban, társak, barátok között; elismerik költői nagyságát. Egyre nagyobb műfordítói munkát végez, belefog Dante Isteni színjátékának lefordításába (ez lett élete legnagyobb és legjelentékenyebb fordítói eredménye), hamarosan kiderül, hogy kitűnő kritikus és esszéíró. Szemléletében van sok konzervatív vonás is, de ez a kultúra eredményeinek őrzésére vonatkozik, és nem a politikára, még csak nem is a kultúrpolitikára. Szemben áll az akadémikus maradisággal, és érdeklődése lassanként a társadalmi kérdések felé is fordul. Érzelmileg közel áll a polgári radikálisokhoz. Az első világháború kitörése azután őt is a politika felé mozdítja: költészetében megszólal a harcos pacifista, az indulatos antimilitarista hangja. A békevágy klasszikus költeményeit írja a háború alatt. A nacionalizmus, a militarizmus felháborodik: Babits ellen fegyelmit indítanak, felfüggesztik tanári állásából. Természetes hát, hogy lelkesen fogadja 1918-ban a polgári forradalmat.
A polgári forradalom pedig egyetemi tanárnak nevezi ki. Az egyetemi katedrán éli át a tanácsköztársaság hónapjait is. De a szocialista forradalmat egyáltalán nem érti: jóindulatú idegenként szemléli a proletariátus küzdelmét. Az ellenforradalom mégis kommunista forradalmisággal vádolja. Megfosztják katedrájától, még a nyugdíjat is megvonják tőle. Ettől kezdve kizárólag az irodalomból él. Nyomatékosan elkülöníti magát a forradalomtól, de az ellenforradalomtól is. Utálkozik a közélettől. Ekkor alakítja ki azt a hírhedett elvét, hogy a művésznek "elefántcsonttorony"-ba kell vonulnia, és kívülről-felülről kell szemlélnie a világot.
Ebben az időben (1921-ben) nősül, felesége a Török Sophie néven író Tanner Ilona, költőnő. Élete irodalommal-kultúrával telik. Versei, tanulmányai, műfordításai mellett egyre gyakrabban jelennek meg finoman költői novellái és a polgári élet hanyatlását ábrázoló, igen jó lélekrajzú, sivár világot tükröző regényei (a legjelentékenyebb ezek között a Halálfiai). Az ellenforradalmi kortól idegenkedő, de a forradalmaktól is elidegenedett polgári költészet most már benne látja a vezérét. Tekintélye nőttön-nő, és a hivatalos irodalom is békülni akar vele. A Kisfaludy Társaság is tagjává választja. Közben a műpártoló, dúsgazdag Baumgarten Ferenc Ferdinánd végrendeletében vagyonának kamatait a magyar irodalomra hagyományozta, Babits Mihályt jelölve ki az alapítvány kurátorának, akinek döntő szava van, hogy évről évre kik kapják a Baumgarten-díjat. Ez a helyzet irodalompolitikai hatalmat adott a kezébe. S közben a Nyugatnak is ő lett a főszerkesztője. A Nyugat pedig akkor is a legnagyobb tekintélyű folyóirat volt, amikor alig néhány száz példányban jelent meg. A színvonalas irodalmi életben az számított írónak, akinek írásai megjelentek a Nyugatban, vagy megjelent könyvéről a Nyugat kritikai rovatában írtak.
Így lett Babits irodalmi diktátor.
Igyekezett szélesíteni a Nyugat gárdáját, szívesen adott helyet fiataloknak, érdeklődve fordult a népi költők felé. Csak a szocialistáktól idegenkedett, illetve mindazoktól, akik a költészetben nyíltan politizáltak. József Attiláról kedve ellenére ismerte el, hogy milyen jelentékeny költő, de csak élete legvégén, amikor József Attila már régóta halott volt, látta be, hogy az utánuk következőknek ő a főalakja. Hanem addig még sok év tanulsága formálta belátását.
Jó ideig igyekezett Babits a Nyugatot semleges középen tartani jobb és bal között, nem látva át ennek a képtelenségét az egyre fasizálódó világban. Kassákék bal felől támadták, de a Babitsnál sokkal baloldalibb Móricz Zsigmond is kivált a Nyugattól. Jobb felől pedig, ha tudomásul is vették Babits költői nagyságát, ellenségesen néztek az egész Nyugatra.
Ilyenformán élete végső esztendeiben egyre elszigeteltebben állt az ellentétek között. Már maga sem hitt az elefántcsonttorony elméletében, és azt kezdte hirdetni, hogy a szellem emberének őrtoronyban kell állnia. Ez is azt jelentette, hogy a költő maradjon az események fölött, de figyelje, mi történik, és jelezze a veszélyt. A veszély pedig nagyon is itt volt már. És akkor a már egyre betegebb költő kilép a sokáig görcsösen őrzött toronyból, és hitet tesz. Élete végén megírta élete egyik legfőbb művét, a Jónás könyvét. A lírikus egy nagy jelképes elbeszélő költeménnyel zárta le pompás életművét. A Bibliából vett, groteszken tragikomikus költemény a prófétáról szól, aki el akar futni hivatása elől, de nem lehet: jön a cethal, és lenyeli, mire belátja tévedését, s amikor a cethal kihányja, mégis elmegy prófétának, majd rémülten látja, hogy nem úgy következnek az események, mint ahogy prófétálta. Megérti azonban, hogy élete árán is az igazságot, az emberségességet kell szolgálnia.
Nem sokkal később, ötvennyolc éves korában, gégerákban meghalt.
Életműve gazdag örökségünk. Költészetében az antik világ képeitől a középkoron át a modern világig réved elénk az évezredek látomása, amely által egy érzékeny és nagyon művelt modern ember kifejezi félelmeit, szorongásait, magányát, de a kultúra gyönyörűségeit is. Formakincse is magába olvasztja az évezredek eredményeit. Hangja a szecessziós burjánzásból idővel a klasszikus szigorúságig egyszerűsödik. Egyike legképgazdagabb költőinknek. Szépprózája a költői szimbolizmustól a szigorú realizmusig terjed. Műfordítói tevékenysége nagyban hozzájárult világirodalmi közkultúránk gazdagodásához. Esszéi, kritikai és irodalomtörténeti művei, ha szemléletük olykor nagyon is vitatható (hiszen politikai állásfoglalás nélkül képtelenség teljes elemzést adni irodalmi jelenségekről), szinte árasztják a műveltséget és a műveltség szeretetét. S tegyük hozzá, hogy vallásos katolikus volt, akinél a vágyott hit azonos volt a vágyott emberségességgel. És ez az emberségesség végül is elvezette a haladó társadalmi hitvalláshoz és kiálláshoz is.
http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/index.htm
A prófétaszerep vállalása a költészetében
A modern idők a próféta és a prófétai szerep átgondolására késztetik a XX. század emberét.
- A folyamat Nietzsche Zarathustrájával kezdődik, aki visszatérve prófétai magányából - ami Istennel való misztikus találkozását kellene, hogy jelentse - Isten nemlétét hirdeti, megfogalmazva azonban egy új erkölcsi világrendet.
- Babitsban már a 30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása és a torz ideológiáktól való félelem tartotta fogva.
- Az emberiség kultúráját és értékeit féltette a kibontakozó háborútól. Jogos volt a felismerés, miszerint az emberek elindultak az erkölcsi romlás és pusztulás lejtőjén. Ennek a fő okozója a diktatúra, az elnyomás és az emberek egymástól való elszigetelődésének növekedése. Az erkölcsi romlás elindulása mindenkit magával rántott.
- Babitsot az 30-as évek közepére már csak az emberiség megmentésének momentuma foglalkoztatta. Szerette volna biztosan látni, hogy az emberekre váró jövő csak jót hozhat az emberiség és egyaránt az egész világ számára. Optimistán szeretett volna a jövőbe tekinteni, de néha ennek ellenére - persze nem véglegese - megfutamodott az Isten által kapott prófétaszereptől és az emberiség teljes pusztulását kívánta.
- A teljesen romlott világ és erkölcsileg züllött társadalom hatására elképzelte, milyen lenne, ha a bibliai vízözön újra megismétlődne. Ez egyszerre elmosná a bűnt a szennyet és az erkölcsi fertőt. A bárka csak egy igazán szabad emberpárt mentene meg egy új és jobb világ számára. A kétségek és kételyek közepette néha szeretett volna teljesen visszavonulni.
- Ezt tartalmazza a Vers a csirkeház mellől c. verse, amely a Jónás könyvének alapgondolatát adta. Eljátszik a gondolattal, hogy milyen lenne a domb tetejére visszavonulni és várni, míg Isten ítélkezik az emberiség felett. ezen érzés hatására sem futamodott meg sohasem a költői feladatvállalás elől.
- Babits 1933-ban megjelenő Holt próféta a hegyen című versében a próféta, választva inkább a teljes egyedüllétet, többé nem is hagyja el magányának színterét. A sérüléstől való félelmében elutasítja a prófétai szerepet és az azzal járó felelősség vállalását. Ám a harmincas évek robbanásszerű változásai világossá teszik, hogy abban a történelmi helyzetben, ahol hamis próféták vezetik félre a megtéveszthető emberiséget, a költő számára sem létezik, nem létezhet azilum (l. pl.: Mint különös hímondó). Ám Babits nem akart politikus művet írni (ahogy évtizedeken át a mindenből politikát csinálók gondolták), amit ő tesz, az tiszta humanizmus egy embertelenné váló világban, de ahol humanistának, azaz elkötelezettnek lenni az európai erkölcsiség iránt már politikai állásfoglalást jelent.
- Lelki gyötrődések közepette írta meg a Jónás könyve című alkotását, melyben ötvözi a kritikát és az önkritikát. Ekkor már tudatosult benne, hogy a költő feladata az emberiség szolgálata. A költő kívülről szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg, persze nem azonosul teljesen műve főszereplőjével.
- A Jónás könyve eredetileg egy bibliai téma, melyet kisebb-nagyobb mértékben Babits átdolgozott.
„És lőn Úrnak igéje Jónáshoz, Amathi fiához, mondván: Kelj fel, és menj el Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj őbenne, mert feljött ő gonoszsága én előmbe. És felkele Jónás, hogy elfutna Tarsisba Úrnak orcájától, és leszálla Joppenbe, és lele hajót, Tarsisba menőt, és megadá nekik a hajóbért, és belészálla, hogy elmenne ővelek Tarsisba Úrnak orcája elől. Úr kedég ereszte nagy szelet a tengerbe, és lőn igen nagy vész a tengeren, és a hajó veszedelmezik vala megtörettetni. És a hajósok félének, és a férfiak üvöltének ő Istenekhez, és ereszték az edényeket, melyek a hajóban valának, hogy megkönnyebbednének azoktól.
És Jónás leszálla a hajónak alsó felébe, és aloszon vala nehéz álommal. És lépék őhozjá a hajónak bírója, és mondá neki: Mit nyomoréjtatol meg álommal? Kelj fel, híjjad te Istenedet, ha talántál Isten gondoljon mürólunk, és ne veszjönk el! És monda férfiú ő társának: Jövetek, és ereszjönk nyilakat, és tudjuk meg, mire e gonosz jött légyen münekünk! És eresztének nyilakat, és a nyíl esék Jónásra. És mondának őneki: Mondjad meg münekünk, ki okáért légyen münekünk e gonosz! Mely te művelkedeted, mely te földed és hova mégy, avagy mely népből vagy te? Es monda neki: Héber vagyok én, és én mennyek Urát, Istenét félem, ki töttö tengert és földet.
És félének a férfiak nagy félelemmel, és mondának neki: Mit töttél? Mert megesmérték vala a férfiak, hogy Úrnak orcája előtt futna, mert Jónás megjelentette vala nekik. És mondának őneki: Mit tegyönk teneked, és megszőnjék e tenger mitőlönk? Mert a tenger megyen vala, és őreájok dagad vala. És monda nekik: Vegyetek fel engemet, és ereszjetek a tengerbe, és a tenger megszőnik tütőletek, mert tudom én, hogy énértem vagyon türajtatok e nagy vész. És a férfiak evezének, hogy még a földre fordolnának, és nem teheték, mert a tenger foly vala, és őreájok dagad vala. És üvöltének Úrhoz, és mondának: Kérönk, Úr, ne veszjönk el e férfiúnak lelkében, és ne adjad müreánk ez ártatlan vért, mert te, Uram, miként akartad, úgy töttél.
És vevék Jónást, és a tengerbe ereszték. És a tenger megálla ő haragjától, és a férfiak félék Urat nagy félelemmel, és ostyákat ajánlának Úrnak, és fogadásokat tőnek. És alkota Úr igen nagy halat, hogy elnyelé Jónást. És vala Jónás a halnak hasában három napokban és három éjekben.” (Bécsi-kódex, 1466)
A Jónás könyve négy részből áll.
I. rész: Kapta a parancsot Istentől, hogy menjen és szóljon Ninive városának, mert túl sokat vétkeztek. Jónás “rühelli” a prófétaságot. Lázad a költői feladatvállalás ellen. Nem teljesíti Isten óhaját és Ninive helyett egy hajóra száll Tarsis felé. Isten ekkor vihart támaszt a tengeren. De Jónásban nem merül fel, hogy így jelzi Isten a bosszúállást. Lemegy a hajóaljára és el akar bújni a vihar elől. A hajós mikor meglátja, durván kezd el vele beszélni. Jónás ezt mondja:
“zsidó vagyok futok az Istentől, de mi közöm nekem a világ bűnéhez?”
Azt akarta, hogy kitegyék egy szigetre, ahol teljesen magányban tud élni, és ahol makk is van. A hajósok teljesen hülyének nézik, kidobják. Ezután megcsendesült a tenger és megjelent a szivárvány.
II. rész: Ekkor a cethal gyomrában vergődik Jónás. A cethal a büntetést jelképezi. Isten meg akarja Jónást leckéztetni, rá akarja ébreszteni a bűnére. 3 napig szenvedett. Nem döbben rá rögtön a bűnére, először lázadozik a cethal gyomrában. Testi fájdalmai is vannak. Majd később ráébred a bűnére: “Magányos gőgöm szarvait letörted”. Bízik abban, hogy Isten megmenti. 4. nap eljön a szabadulás.
III. rész: Itt három napon keresztül prédikál Ninive különböző részein.
1. nap: árusok terére érkezik. Kimondja rögtön a büntetést. Nem hisznek neki, kinevetik.
2. nap: színészek és mímesekhez érkezik. Itt már elmondja, hogy Isten küldte. Elmondja, hogy 39 nap van még a pusztulásig, ha nem javulnak meg és nem élnek bűnök között. Ők már érdekesnek találták.
3. nap: a királyi palotához jut el. Itt már várták, hallották hírét. Egy oszlop tetejére tették, és úgy hallgatták a prédikációját. Teljesen csúfot űztek belőle, cirkuszi mutatványnak fogták fel az egészet. Nagy megalázottnak érezte magát. Iszonyú átkot kiállt mindenkire. Elrohan mérgesen a pusztába. Kellemetlen pusztulást kíván Ninivének. Azt kéri Istentől, hogy pusztítsa el a várost.
Elvállalta a prófétaságot: “Harc és pusztítás prófétája lettem”.
De Isten nem pusztította el Ninivét.
IV. rész: itt jön a magyarázat, hogy Isten miért nem pusztította el a várost. Isten azt mondja, hogy egy két emberben kicsírázott a gondolat, és ez már önmagában is eredmény. Jónás lázad. “Isten hazudott” - istenkáromlás. Nagyon dühös Istenre. Azt mondja Isten, hogy a költő feladata: prédikálás, feladat vállalása, emberekre hatni.
“A szó a tied, a fegyver az enyém,
Te csak prédikálj Jónás én cselekszem” - mondta neki az Úr.
A mű végére érezhetővé válik, hogy Babits nem fog többé meghátrálni a feladatvállalás elől. Rájött, hogy gyümölcsöztetnie kell az Isten adta talentumot. A költőnek ily módon kell hatnia az emberek erkölcsire, eszére és érzelmeire, hogy az Isten által kijelölt úton haladjanak.
1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Bátran és nem bujkálva kíván megszólalni. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet, “míg az égi és ninivei hatalmak engedik”, hogy beszéljen s meg ne haljon.
- Babits Jónás történetében több mint két és fél ezer éves, a zsidó-keresztény kultúrkörben mélyen gyökerező témához nyúl. Jónás nem szerzője, de főszereplője az ószövetségi Jónás könyvének.
- A bibliai történet műfaja nem történeti elbeszélés, hanem parabola, vagyis példázat az isteni irgalomról. A magyar irodalomban Babitson kívül Batizi András prédikátor dolgozta fel a történetet Jónás prófétának históriája címmel, ez azonban Babitsot nem érintette meg. Sokkal erőteljesebb a Károli Gáspár féle 1590-ből származó fordítás hatása. Babits ezt az archaikusan szép irodalmi nyelvet vette át és színezte tovább könnyed jambikus soraiban.
- Ám Babits eltért az eredeti történettől, hisz az ő korában a bibliai próféták szerepe ellehetetlenült, a prófétának bölcsebbnek és türelmesebbnek kell lennie. Isten humora pedig a mosoly örök gyógyerejével bír. Mindemellett az elbeszélő költemény szellemi önéletrajz is, nagyszabású lírai önvallomás, az írástudó erkölcsi felelősségének felismerése. Babits kívülről – önironikusan - szemléli önmagát. Önarcképét és egyben az írástudó, intellektuális ember képét festette meg Jónásban, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát hősével. Jónás a próféta szerep elől menekül Tarsis felé, Isten parancsa ellenére: „és fölkele Jónás, hogy szaladna, / de nem hová a Mennybeli akarta, / mivel rühellé a prófétaságot, / félt a várostól, sivatagba vágyott, / ahol magány és békesség övezze, / semhogy a feddett népség megkövezze.” Féli Ninive népének haragját. Jónás azonban nem kerülheti el Isten szándékának teljesítését.
- A kor szellemét – és természetesen Babits személyes élményét - érezzük, mikor a durva tömeg elől visszahúzódó Jónás szükségszerűen szembekerül a legénységgel: „Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon / az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom. / Már biztos hogy te hoztál bajba minket (…)Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek / ezt a zsidót!” Bár magánember szeretne maradni, kerülni szeretné a megpróbáltatásokat, de meg kell tanulnia, hogy „ki nem akar szenvedni kétszer szenved.” A cethalban önmagába fordulva kell Istennel találkoznia; megmenekülése Jónás feltámadása, és hitének megerősödése - feladatának elfogadása.
- E csodálatos megmenekülést Máté és Lukács evangéliuma is Krisztus harmadnapra történő feltámadásával hozza kapcsolatba. (Érdemes itt megjegyezni, hogy a műben több helyen is nagybetűvel szereplő Hal a kereszténység kezdetétől Krisztus jelképe a görög szó anagrammaként történő megjelenítése miatt: ICHTYS (görög, hal)- Iesos Christos Theo Yios Soter – Jézus az Isten fia, megváltó.) A szenvedésben születő, erősödő hit lehetővé teszi Isten akaratának elfogadást. A Cethal gyomrában hányódó Jónás imája Az elbocsátott vad című vers sorait idézi: „Nem hiszek az Elrendelésben, / mert van szivemben akarat, / s tán ha kezem máskép legyintem, / a világ másfelé halad. / Mégis érzem, valaki néz rám, / visz, őriz, ezer baj között, / de nem hagy nyugton, bajt idéz rám, / mihelyt gőgömben renyhülök.”
- Ez az akarat azonban így vagy úgy csak Isten akarata lehet, így Jónás az akarat megszállottja, az akarat beteljesítője lesz. A szenvedő próféta kétségbeesve sírja vissza Isten iránti elhivatottságát: „Én aki Jónás voltam, ki vagyok már? / Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?”; „De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád, / annál világosabb előtte orcád.” A kiokádott, sós hússá vált Jónas, aki már nem hasonlít a Michelangelo szobor feltámadás szimbólumára, testileg-lelkileg elgyötörten indul térítő útjára Ninivébe.
„S fölkele Jónás, menvén Ninivébe, / melynek három nap volt járó vidéke, / három nap taposhatta azt akárki / s kanyargós utcáiból nem talált ki."
- A Bibliában csak Ninive háromnapi távolságáról olvashatunk, a kanyargós utcákon való tévelygés Babits hozzáadása. A kanyargós útvesztő utcák pedig az élet útvesztőit sejtetik, ahol a külvilág válaszai világossá teszik a próféta, a költő megítélését („kórusban nevették”; „olyat bődült bozontos szája, / hogy azt hitték, a színre bika lép”; „s Jónás elszelelt búsan és riadtan /az áporodott olaj- s dinnyeszagban” stb.) Szánalmas Jónás felsülése, fenyegető szózatának hiábavalósága, de még szánalmasabb a próféta magánya.
- Árvaságát csak az őt körülvevő asszonyok enyhíthették, akik „Hozzá simultak, halbüzét szagolták / és mord lelkét merengve szimatolták.” E szavak bámulatos precizitással, egyszersmind iróniával írják le Jónás és környezete kapcsolatát, választ adva prófétánk szükségszerű kudarcára is. Hisz bár az érzékeny (érzéki) asszonyok merengve, $„fogékonyan” fordulnak Jónás felé, az ő mord lelkének nincsen kulcsa.
- Tehát nemcsak a világ zárkózik el Jónástól, hanem a világnak prédikáló próféta is a külvilágtól. Ezért szükségszerű küldetésének kudarca, a meg nem értés és meg nem hallgattatás. A fel nem engedő prédikátor elbukik, ha nem tud kapcsolatot létesíteni az őt körülvevő világgal. Idegen mivolta a királyi palotában, a Hatalmasok világában mutatkozik meg leginkább. Akkor a legszánalmasabb és legkomikusabb, amikor nem marad más hátra számára, mint a menekülés a pusztulásra ítélt városból.
- Ekkor hangzik el Babits művének leggyakrabban idézett sora: „mert vétkesek közt cinkos aki néma.” Jelmondatként emlegetik, mint Jónás–Babits igazi felelősségének és feladatának felismerését, holott e kijelentés Babits erkölcsösségének korábban is, a mű írásakor is teljes egészében megfelelt, ez sokkal inkább Isten mindvégig jelenlevő véleményét tükrözi – igaz, ez esetben még hangsúlyosabbá, fontosabbá válik, bár Jónás szinte gúnyosan artikulálja.
- Jónás ellentétbe kerül saját küldetésével is. Bosszúvágya személyessé és kisszerűvé válik, hisz azt az isteni igazsággal azonosítja, túlzó részletezése, halmozása pedig egyenesen komikussá teszi. A hetek múlásával, a harmincnyolcadik nap elérkeztével, az utolsó nap szakaszainak elmúlásával egyre fokozódik Jónás bosszút lihegő várakozása, de nem történik semmi. „S elmúlt egy hét, és kettő, három, négy, öt, / és már a harmincnyolcadik nap eljött. / Jött a reggel és a dél és az este: / Jónás egész nap az ég alját leste. / S már a láthatár elmerült az éjben, / s egy árva ház sem égett Ninivében.”
- A Biblia Jónásának útját siker kíséri, hitetlen lakói minden vétküket megbánva bűnbánatot tartank, nem nevetik ki, nem gúnyoljak a profétát. "Hanem öltözzenek gyászruhába az emberek az barmokkal egybe, és kiáltsanak az Istenhoz szűnetlen, és térjen meg minden ember az ő gonosz utjáról, és az ő hamisságától melly ő benne vagyon." Babits történetében csak néhány szívben fogannak meg Jónás szavai. Az Úr, aki az ura a végtelen időnek, beéri azzal, hogy az idő igazolni fogja mostani kegyelmét.
- Isten pompás humorérzékét is felhasználva a tök példázat által tanítja türelemre prófétáját. A széles lombú isteni tök, mely nem Jónás teremtménye, mellyel igazából csak funkcionális kapcsolata van, a naptól védi Jónást, s ezzel prófétánk szívébe lopja magát. A kis féreg elpusztítja tököt, s e kisszerű esemény hordozza magában Jónás szellemi fejlődésének újabb állomását. A komikum Isten nagyságának és a féreg törpeségének szembeállításából ered. A tök képe mulattató módon azonosul Ninive egészével, sorsával; de a város történelmi múltjának, értékeinek bemutatása állásfoglalás az emberiség maradandó alkotásai mellett: „És én ne szánjam Ninivét, amely / évszázak folytán épült vala fel? (…) A várost amely mint egy fáklya égett / nagy korszakokon át, és nemzedékek / éltek fényénél, s nem birt meg vele / a sivatagnak annyi vad szele?”
- Jónás megtanulta, hogy támadnia kell mindazt, ami Ninivében rossz, de nem a próféta dolga, hogy fizikailag is megvalósítsa erkölcsi követelését: „A szó tiéd, a fegyver az enyém. / Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. / Ninive nem él örökké. A tök sem, / s Jónás sem. Eljön az ideje még, / születni fognak ujabb Ninivék / és jönnek uj Jónások, mint e töknek / magvaiból uj indák cseperednek, / s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi / az én szájamban ugyanazt jelenti."
- A fegyver a történelmi erőké; tudatosítani, irányt mutatni e történelmi erőknek, szakadatlanul kiállni és ismételni az erkölcsi követeléseket: ennyi és nem több, nem is kevesebb a Jónások feladata. „Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott. / A nap az égen lassan ballagott. / Messze lépcsős tornyai Ninivének / a hőtől ringatva emelkedének. / A szörnyü város mint zihálva roppant / eleven állat, nyúlt el a homokban.”
- A próféta hallgatása belenyugvás, a költő belenyugvása a megváltoztathatatlan és igazságos isteni akaratba: „Megnyugvás csak az időtlen Istenben van.” (Szent Ágoston)
- 1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, melyben a közeli halál tudatában önmagára vonatkoztatja azt a bölcsességet, amit Jónás megtanult. Nem a szenvedés elhárítását kívánja (mint Jónás korábban), hanem az erkölcsi kötelességként megélt költőszerepet, vállalt küldetését akarja beteljesíteni: „(…) megtaláljam, / mielőtt egy mégvakabb és örök / Cethal szájában végkép eltünök, / a régi hangot s, szavaim hibátlan / hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran / szólhassak s mint rossz gégémből telik / és ne fáradjak bele estelig / vagy míg az égi és ninivei hatalmak / engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”
