1945 elején az Ideiglenes Nemzeti Kormány egyik első intézkedése volt a földosztás megkezdése. Ez természetesen kiemelkedő társadalmi érdek is volt. A vita egy életképesebb középparaszti réteg vagy egy szélesebb kisparaszti réteg kialakítása körül bontakozott ki a kisgazdák és a kommunisták között. Végül Nagy Imre vezetésével felosztották a 100 kat. Hold feletti birtokokat, és átlagban 5,1 holdas birtokokat alakítottak ki. Az 1945-ben alakult új kormányban a kommunista Vas Zoltán vezetésével Gazdasági főtanács alakult, s a gyors helyreállítást a kommunisták igyekeztek a maguk érdemeként beállítani.
A kommunisták a Baloldali Blokk révén politikai célokra használták fel a kisgazdapárt azon kezdeményezését, hogy a földosztás kapcsán történt visszaéléseket bírálják fölül. Az inflációárucsere. Szovjet és amerikai segítséggel a Gazdasági főtanács koordinálásával 1946.augusztus 1-jén bevezetésre került az új pénzegység, a forint. megfékezhetetlennek bizonyult. Az egy évvel korábbi 1 pengő most 50 milliárd pengővel volt egyenértékű, s megjelent a világtörténelem legnagyobb címletű bankjegye, az egymilliárd billió pengő. A pénzrendszer teljesen összeomlott, kialakult az
A Szovjetuniónak ugyancsak érdekében állt, hogy a magyar gazdaság teljesítőképes legyen, ezért hozzájárult az Ausztriába hurcolt magyar javak visszaszállításához és a jóvátételi kötelezettség idejének meghosszabbításához. Az Egyesült Államok pedig visszaszolgáltatta a Magyar Nemzeti Bank 1944-ben Nyugatra vitt aranykészletét, és 20 millió dollár áruvásárlási hitelt nyújtott.
A demokratikus erők felszámolása után, 1948-tól megkezdődött a szovjettípusú tervgazdálkodás átültetése magyar környezetbe. Elkezdődött a mezőgazdaságban a kolhozok létrehozatala és a kulákság likvidálása, következtek a rekvirálások és az esztelen beruházások (gumipitypang). Gerő Ernő irányításával megkezdődött a maygarországi nehézipar létrehozása (Sztálin Vasmű), míga könnyűiparra, az infrastruktúra fejlesztésére, a szolgáltatásokra minimális összegek jutottak. A szovjet Sztahanov mozgalom is meghonosításra került (Piokner Ignác élmunkás vezetésével). Az ipari termelésben keletkező selejtet a reakció szabotázs akcióira fogták. Az iparban 1950-re megvalósult a teljes államosítás. 1949-ben megalakult a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, mely a magyar kereskedelmet adminisztratív keretek közé szorította. A bank és a hitelélet felszámolásaenyhülést csak Sztálin halála hozta meg, amikor a tervgazdálkodás legkirívóbb visszásságait felszámolták. után a költségvetés pénzügyi fedezetét – a fedezet nélküli – békekölcsön jegyzések jelentették. A totalitárius gazdaságpolitikában az
Magyarország gazdasági helyzete 1958 és 1968 között
A Kádár-rezsim konszolidálása után folytatódott hazánkban a szocializmus építése. 1958-ban új lendületet kapott a téeszesítés. A befolyásolásra alkalmas eszközök segítségével 1961-re befejeződött a téeszesítés (engedélyezték a háztáji gazdálkodást). A baráti KGSTipart, majd a termelés növekedésnek indult. országok elvtársi segítséggel hamar talpra állították az
A megindult fejlődésben szerepet játszott a nagyobb vállalati önállóság és a kisipar kibontakozása. A gazdasági szerkezet átalakítására 1966 májusában meghirdették az új gazdasági mechanizmust. A reformok élére nyers Rezső, Fock jenő, Fehér Lajos állt. A vállalatok nagyobb önállóságot kaptak, a párt csak a tervszámokat határozta meg, a termelés, a bérezés és az értékesítés a vállalatok hatáskörébe került. Az állami nagyvállalatok mellett megkezdte működését a magángazdaság, ezzel is javítva a gazdaság teljesítőképességét.
A bíztató reformokat a nemzetközi események megtörték (prágai tavasz leverése, olajár-robbanás), és az 1970-es évektől az életszínvonal szinten tartása már csak külföldi hitelek árán volt lehetséges.
A reformba azonban eleve „fékeket” építettek (árszabályozás, teljes foglalkoztatás), ami a reformok kibontakozását eleve lehetetlenné tette. Ugyanakkor a gazdasági liberalizálás maga után vonhatta a politikai lazulást is, s ez kiváltotta a pártvezetés ellenállását, akik a politikai helyzetet kihasználva megbuktatták a reformot. A reform kudarca bebizonyította, hogy az adott keretek között a rendszer nem megreformálható.
A mezőgazdaság kollektivizálása
A mezőgazdaság szocialista gazdálkodási rendbe illesztése a sajátos viszonyok miatt eltért a más gazdasági tevékenységeknél alkalmazott megoldásoktól. Az 1945-ös földosztás, a kistulajdonosi rendszer kiépítése jelentős részben a kommunista párthoz kötődött, ezért, valamint az 1919-es tanácsköztársaság rossz emlékű földreformja miatt ebben a szférában nem merült fel az iparihoz hasonló államosítás. 1947–48, a kizárólagos kommunista hatalom megteremtése után azonban a mezőgazdaság sem kerülhette el a tervgazdaságba illesztést. Erre több, párhuzamos technikát alkalmaztak. A korábban is állami tulajdonú földekre az iparvállatokhoz hasonló állami gazdaságokat szerveztek, s birtokaik nagyságát folyamatosan növelték. Az egyéni gazdálkodókat hatósági, politikai és gazdasági kényszerítő eszközökkel igyekeztek minél nagyobb részben szövetkezetekbe terelni, s az így létrejövő termelőszövetkezeteket gyakorlatilag az állami tulajdonú gazdaság részeként kezelték. (A szövetkezetesítés szerepe az ötvenes évek első felében azonban még szerényebb volt, ráadásul 1953-tól, majd különösen az 1956-os forradalom után, a szigor enyhülésekor az addig alakultak egy része fel is bomlott.)
A mezőgazdaság tervgazdaságba integrálásának harmadik – az ötvenes években legnagyobb súlyú – eszköze az adminisztratív, magyarul rendőri eszközökkel kiegészített, hivatalosan gazdasági szabályzókkal biztosított, rekvirálás jellegű elvonás volt. (A korszak egyik legbrutálisabb elnyomó intézménye a beszolgáltatási rendszer volt, amely naturáliákban, tehát a termékek, illetve termények – többnyire teljesíthetetlen – mennyiségében, és nem értékben határozta meg a paraszti gazdaságok számára az államnak adószerűen átadandó javakat.)
A forradalom leverésével hatalomra került rezsim a lakosság megnyerése, a mihamarabbi konszolidáció érdekében az évtized első feléhez képest éppen a mezőgazdaságnál vezetett be, illetve vett tudomásul látványos enyhítéseket. Érvényben hagyta a Nagy Imre-kormánynak a beszolgáltatás eltörléséről szóló rendelkezését, s ígéretet tett a különböző tulajdonformák egyenrangúságának biztosítására, az erőszakos szövetkezetesítési kampányok megszüntetésére.
Persze az adó- és árpolitika, a felvásárlás állami monopóliuma jócskán biztosította, hogy a szocialista állam ne legyen kiszolgáltatva a parasztság és a piac akaratának. Ezt az 1956 utáni és a nagy kollektivizálás előtti néhány évet legjobban a lengyelországi párhuzam említésével lehet jellemezni. Ott is felbomlottak 1956-ban a szövetkezetek, ott is ígéretet kapott a parasztság az erőszakos kollektivizálás leállítására, de ott, szemben Magyarországgal, egészen a rendszer bukásáig be is tartották ezt. Mégis, a gazdasági szabályzókkal, a felvásárlási rendszerrel és más adminisztratív megoldásokkal a lengyel tervgazdaságba ugyanúgy beillesztették a mezőgazdaságot, mint a többi szocialista országban a kollektivizálással.
Magyarországon 1958 végén – kisebb változtatások után – hirtelen alapvető fordulatot vett az agrárszervezetekkel kapcsolatos gyakorlat. A új irányvonal egyértelműen kívülről jövő inspirációhoz kapcsolódott, bár az 1956 végén még tudomásul vett engedményeket a hazai vezetés döntő része mindig is ideiglenesnek, taktikainak tekintette. A Szovjetunió s vele együtt a többi szocialista ország gazdaságpolitikájában ekkoriban vált meghatározóvá a hit, hogy szűk két évtized alatt, 1975–80 tájára gazdasági fejlettségben utolérik, sőt túl is szárnyalják az Egyesült Államokat, illetve a legfejlettebb nyugati országokat. Ehhez azonban – vélték – a szocialista termelési rend minden lehetőségét fel kell használni, így nem lehet tovább halogatni a magángazdaságnál magasabb rendű kollektív formációk, a szövetkezetinek nevezett, a gyakorlatban állami jellegű nagyüzemi gazdálkodás bevezetését.
Amikor a vezetés vizsgálni kezdte, hogy mennyiben állnak rendelkezésre a tömeges szövetkezetesítés feltételei, a párt- és állami apparátus már világosan látta: a feladat az elképzelés győzelemre vitele, s ennek megfelelően nemcsak visszaigazolta a szándékot, hanem már a formális döntés előtt munkához látott. Bár megfogalmazódtak óvatosságra intő vélemények is, amelyek az anyagi lehetőségek korlátaira hívták fel a figyelmet, sőt hivatalosan sem tartották indokoltnak az ugrásszerű változást, az apparátusok önmozgása, a túlteljesítési buzgalom vált meghatározóvá.
A mezőgazdasági munka szezonalitásához igazodó három koncentrált szervezési kampány (1959 első három hónapja, 1959–60 és 1960–61 tele) révén gyakorlatilag 15 hónap alatt befejeződött a kollektivizálás, amely volumenében nagyobb, következményeiben tartósabb változást jelentett, mint az 1945. évi földreform.
1953 közepén, a korábbi csúcs idején összesen 376 ezer tagja volt a szövetkezeteknek, 1958 végén, az új kampány kezdetén ennek kevesebb mint fele, 169 ezer. A kollektivizálás tempóját jellemzi, hogy 1959. március végére 512 ezerre nőtt a szövetkezeti tagok száma, 1960. március végére közel 870 ezerre, 1961. március végére pedig 1,2 millióra. A kampány kezdetén az ország szántóterületének alig több mint 13%-a volt a szövetkezetek kezében, 1961. március végén már közel 70%-a. A két szektor szerepe e három évben gyakorlatilag megcserélődött, amit az iménti adatokon túl világosan mutat az is, hogy míg 1958-ban a mezőgazdaságból élők közel 80%-a tevékenykedett a magángazdaságokban, addig 1962-ben már 75%-uk tömörült termelőszövetkezetekbe.
A szervezés hatékonyságában döntő szerepet játszott, hogy a kampány utólag igazolta a paraszti bizalmatlanságot, miszerint az egyéni gazdálkodást úgyis csak ideiglenesen engedik a kommunisták. Más tényezők mellett persze jelentős szerepet kapott a „ráhatás”, a lelki nyomás, fenyegetőzés, zaklatás, nem egy esetben a fizikai erőszak is, bár többnyire elegendő volt ennek lehetőségét felidézve, emlékeztetni az 1956 előtti módszerekre.
A tömeges kollektivizálással az agrárgazdaságban is a közvetlen tervutasításos módszer vált uralkodóvá. Formálisan nem a tsz-eket illesztették az állami szervezetek hierarchikus rendjébe, hiszen a jogi normákat, a szövetkezetek csoporttulajdon jellegének látszatát tartani kívánták. A lebontott tervek a tanácsokra, a felvásárlószervezetekre voltak érvényesek, de a tsz-ek „önálló” terve párt- és tanácsi jóváhagyás nélkül nem készülhetett el, s többnyire egybe is esett az illetékes tanács, felvásárlóvállalat megfelelő tervével.
Miközben gyakorlatilag felszámolták az 1956-ot követő időszak – utólag taktikainak nevezett – engedményét, a paraszti magángazdálkodást, megerősítették bizonyos új engedményekháztáji gazdálkodás, a részesművelés és az illetményföldek rendszerét. Mindez két megfontolásra épült. Egyrészt arra, hogy a parasztság a közös gazdálkodásból elmaradó jövedelmét más forrásból többletmunkával pótolhassa. Másrészt arra, hogy biztosítsák a magán- és közös gazdálkodás közötti – mondjuk így – lelki átmenetet, vagyis a szövetkezetesítést továbbra is csak kényszerből elfogadó parasztság tulajdonhoz való ragaszkodását kevésbé sértsék. Ekkoriban még egyértelműen elvi és így csak átmeneti engedménynek tekintették a kollektív gazdasághoz kapcsolódó magángazdálkodást, később azonban világossá vált ennek a mezőgazdaságban játszott alapvető szerepe és népességmegtartó funkciója is. szükségességét, így a
A szövetkezetesítést követő első évek jócskán igazolták az előzetes aggodalmakat megfogalmazók véleményét. A kistulajdonosi önkizsákmányolás addigi erőforrása elapadt, nem voltak meg a feltételei a közös állattartásnak, de általában is hiányoztak a nagyarányú átalakítás anyagi eszközei. A kollektivizálás éveiben összességében közel 10%-kal csökkent a mezőgazdasági termelés, aminek következtében alapvető ellátási gondok jelentkeztek. Így 1964 februárjában az MSZMP Központi Bizottságának a mezőgazdaságról határozva gyakorlatilag az 1958 végétől érvényesülő agrárpolitika kudarcából kellett kiindulnia.
Nem részletezve itt a változásokat, a lényeget úgy foglalhatjuk össze, hogy ekkortól fokozatosan szélesedett a mezőgazdasági szövetkezetek szervezeti, gazdálkodási önállósága, megszűnt az addigi tervutasításos rendszer, szerepét a gazdasági szabályzók vették át. Mindezzel együtt jelentősen megemelték a mezőgazdaságban felhasználható fejlesztési források összegét, és szervezetileg is lehetővé tették az önálló szövetkezeti gépállomány kiépítését (az addigi állami gépállomási rendszer fokozatos felszámolásával). Az ezzel kezdődött változások a hatvanas évek második felétől az agrárgazdaságot több mint egy évtizedre a magyar gazdaság sikerágazatává tették, s csak a nyolcvanas évek elejétől váltak láthatóvá az alkalmazott eszközök, szervezeti formák korlátai.
Az iparszervezet átalakítása
A mezőgazdasági termelés szervezetének átalakítása mellett, azzal szinte párhuzamosan és részben hasonló megfontolások alapján, 1962–64-ben ugyancsak lökésszerű akcióval átformálták az iparvállalatok szervezeti kereteit. Míg azonban a tsz-szervezés széles társadalmi változásokat is előidézett (például a falusi munkaerő felszabadulása további extenzív erőforrást jelentett az iparfejlesztés számára), addig e másik kampánynak ilyen jellegű következményei nem voltak.
Azt már jóval korábban, 1954-től felismerték a magyar közgazdászok, hogy az iparirányítás szervezete, a soklépcsős hierarchikus rend komolyan nehezíti a vállalatok közötti, nélkülözhetetlen kapcsolatokat. A probléma annyira egyértelmű volt, hogy az ötvenes évek közepén szinte valamennyi szocialista országban felmerült a többlépcsős ágazati irányítási rendszer módosítása. Végül is csak 1962-ben kezdődött el a Szovjetunióban és vele együtt a többi KGST-tagállamban is az iparszervezet átalakítása. A cél – az „utolérni és túlszárnyalni” jegyében – a lelassult gazdasági növekedés gyorsítása, ennek érdekében a központi irányítás és egyúttal a vállalati önállóság erősítése volt. Ehhez – vélték – fel kell számolni az iparirányítás úgynevezett közbülső lépcsőit, a vállalatok összevonásával pedig egy-egy iparágat lehetőleg egy vállalatba szükséges összevonni, ezzel mintegy biztosítva a mégiscsak megszokott középszintű irányítás megőrzését.
Az 1962 végén elkezdett vállalat-összevonási kampányt 1963 végén lényegében befejezettnek nyilvánították, de a folyamat még évekig tartott. Az összevonások következményeként a hatvanas évek közepére a magyarországi iparvállalatok szervezeti nagysága messze meghaladta a hasonló fejlettségű vagy fejlettebb országokét. Az úgynevezett középirányító szervezetek egy részét meghagyták, illetve trösztökké alakították át. Így az ipari munkásság fele ilyen, formálisan is többlépcsős struktúrába tartozó vállalatnál dolgozott. Ezen túlmenően számos iparágban formálisan ugyan nagyvállalati, a gyakorlatban azonban tröszt jellegű szervezetet hoztak létre: 13 iparágban – így egyebek közt az üveg-, papír- és gumiiparban – egy-egy nagyvállalat fogta egybe az ország teljes termelését, más esetekben – mint például a bauxitbányászatban, a kozmetikai iparban – két-két vállalat, néhány esetben pedig három.
Ha az előzetes célokat vizsgáljuk, azt látjuk, hogy csak az adminisztratív úton megvalósíthatóakat sikerült többé-kevésbé elérni: az úgynevezett középirányító szervezetek nagyobb része megszűnt, a nagyvállalatok pedig létrejöttek. Ugyanakkor az energiákat lekötő átszervezésnek a termelés és a termelékenység területén semmiféle érdemi hatása nem mutatkozott. Sem a központi irányítás, sem a vállalati önállóság nem erősödött érdemben.
A nagy ipari átszervezés előre nem tervezett következményeként a következő években egyre meghatározóbbá vált egy erős érdekérvényesítési képességgel jelentkező csoport: a nagyvállalati vezetőké. Az irányításuk alatt álló, iparágakat összefogó vállalatok gazdasági súlya alapján sokan közülük a politikai befolyást is jelentő megyei, budapesti pártbizottságokba, sőt a Központi Bizottságba is bekerültek. Pozíciójuk révén egyrészt érdemben befolyásolták az országos gazdasági döntéseket, másrészt a jövedelmek központi akarattól független újraelosztásának csatornáit is működtetni tudták.
A gazdasági mechanizmus reformja
Az 1968. évi gazdasági reform egyetlen ponton mutat hasonlóságot a fentebb tárgyalt két változással. Kezdetben ezúttal is döntő szerepet kapott a kezdeményezésben a Szovjetunió és más szocialista országok hatása, az azokhoz való alkalmazkodás igénye. A külső impulzus összefonódott a hazai sajátosságokkal, ami végül is azt eredményezte, hogy az általában igen óvatos kádári vezetés hajtotta végre a szocialista országok közül – Jugoszláviát nem számítva – a legradikálisabb, évtizedekre maradandó előnyöket is hozó gazdasági változtatásokat. A végeredmény a döntően állami tulajdonra építő szocialista gazdaság újnak tekinthető modellje lett.
A változtatásokat közvetlenül a hatvanas évek első harmada után jelentkező gazdasági, tervteljesítési gondok inspirálták. Irányát az határozta meg, hogy a Szovjetunióban, az NDK-ban, Csehszlovákiában az ösztönzés fokozásának, az áru- és pénzviszonyok, valamint a tervszerűség összekapcsolásának szándékával már 1962–63-ban tettek intézkedéseket.
A magyar elképzelések részleteit, radikalizmusát viszont döntően befolyásolta, hogy az 1963-as amnesztiával nagyobb részben lezárult az 1956-ot követő megtorlások időszaka, és ez – bár szigorúan meghatározott kereteken belül – sok tekintetben a szabadabb gondolkodásnak is teret nyitott. Amikor megszületett a politikai elhatározás, hogy valamit változtatni kell a gazdasági rendszer működésén, akkor a szakmai körök számára nem érvényesült már olyan szigorú politikai tilalom a korábbi reformnézetek felelevenítése ügyében, mint akár csak egy-két évvel korábban is. Amikor tehát a vezetés újra változtatási javaslatokat rendelt, lehetőség nyílt az 1956-ban éppen csak „megperzselődött” emberek és elképzeléseik reaktiválására, hiszen az 1954–57 közötti, a szocialista gazdaság és a piacgazdaság előnyeit egyesíteni kívánó, meglehetősen kidolgozott reformelképzeléseket egyértelműen politikai okok miatt tették fiókba.
A hatvanas évek közepétől a többi szocialista országban gyakorlatilag leállították a magyarországihoz hasonló kezdeményezéseket, és Magyarország egyedül maradt a gazdasági reformtervekkel. Ebben a helyzetben azonban döntően nem a konformizmus határozta meg a kádári politikát, hanem az 1953–56 közötti politikai tapasztalatok hatottak: a vezetés úgy látta, hogy a meghirdetett programok látványos leállítása, a lakosság számára kiismerhetetlen cikcakkok politikailag hátrányosabbak, mint a már megszületett döntések felpuhítása, óvatos revideálása.
Az 1963-ban kezdődött tapogatózások nyomán csak fokozatosan, 1966-ra körvonalazódott, hogy a változások milyen mélységűek lesznek. Az első javaslatok 1963–64-ben még igen óvatosan fogalmaztak, nem kötelezték el magukat formálisan abban, hogy a tervgazdaságot kívánják-e racionalizálni, vagy kilépnek a rendszerből. A változtatások szükségességét kimondó, 1964. decemberi központi bizottsági határozat sem beszélt még reformról, pusztán a gazdasági mechanizmus „megfelelő” módosításáról. 1965-re elfogadottá vált a tervezett változtatásokat reformként említeni, ám az is világos lett, hogy mi az, amit nem érinthetnek az elképzelések.
A tervezett reformról csak mint a gazdaság jobb működését elősegítő változásról, és nem mint a szocialista rendszer alternatív gazdasági mechanizmusáról eshetett szó. Olyan elképzelés, amelyik nem a szorosabban vett gazdasági szférát érintette, tehát például a politikai intézményrendszerre vonatkozott, nem kerülhetett a tematikába. Sarokpontként kezelték, hogy az állami vállalatok össznépi tulajdonban vannak, a népgazdaság irányítása központilag történik. Fontos tétel volt, hogy a gazdaságpolitikai célok nem változnak, a reform feladata éppen ezek megvalósításának elősegítése.
Az MSZMP Központi Bizottsága 1966 májusában fogadta el az 1968. január 1-jével bevezetendő reform elvét: a népgazdaság tervszerű központi irányítását a szocialista tulajdon alapján összekapcsolják az áruviszonyok, a piac aktív szerepével. A változtatás arra irányult, hogy – extenzív tartalékai kimerülése után – a gazdaság képessé váljon az intenzifikációra, a mennyiségi feladatok megvalósítása után a minőségi, piaci követelményekhez tudjon igazodni.
A reform még a kádári vezetés szabta kereteken belül sem volt következetes. Politikai óvatosságból, a radikális újításoktól félve a fokozatos bevezetés mellett döntöttek, számos úgynevezett „féket” is a rendszerbe építettek. E törekvést Kádár János 1967 végén így jellemezte: „körülraktuk ezt a reformot mindazokkal a biztosítékokkal, amelyekre kötelezve vagyunk, és amelyek lehetségesek addig a határig, hogy mégis reform legyen.”
A szocialista országok 1968-as csehszlovákiai katonai beavatkozása, illetve már azt megelőzően az ideológiai szigorodás a „testvéri országokban”, majd az 1970-es lengyelországi megmozdulások még óvatosabbá tették a magyar vezetést. A reform legfontosabb eleme, a kötelező tervutasítások megszűnte és sok fontos részlet életben maradt, a vállalatok a korábbinál jóval nagyobb mozgásteret, szuverenitást kaptak, az irányítás központosítottsága érdemben lazult. Ugyanakkor az említett fékeket továbbra is behúzva tartották, ezzel gyakorlatilag kiiktatták az elvként egyébként elfogadott gazdasági versenyt, vagyis a vállalatok valódi differenciálódását teljesítményük alapján. A politikai megfontolásokra épülő korlátozások, sőt a hetvenes évek elejétől egyértelműen érvényesülő, a reform eredeti céljaival ellenkező irányba ható döntések következtében nem egy önmagát erősítő változási folyamat indult el 1968-ban, mint azt a reformerek remélték, hanem éppen ellenkezőleg: a gazdaság bürokratikus működtetését szolgáló intézmények hatalma idővel újra erősödött.
Az 1968-as reformmal végül is megszűnt a részletes központi előírások, a tervutasítások, tervlebontások rendszere, illetve ezek részeként a naturális eszköz- és anyagelosztás. Ezzel – szemben a hasonló politikai berendezkedésű országokkal – Magyarországon bevallottan piaci jellegű, igaz, azt jelentős részben csak imitáló eszközökkel működtették a gazdaságot. A központi állami irányítás – legalábbis hivatalosan, az informális eszközöket nem számítva – főként gazdasági szabályozással, és nem utasításokkal valósult meg. Ez a vállalati jövedelmek részbeni elvonását, a hitelnyújtás, a bérek, árak, árfolyam-politika és a külkereskedelem szabályozását jelentette. Mivel azonban a hatósági szabályozók (miként a tervek is) – szemben az önszabályzó piaci mechanizmusokkal – emberi akarattól függtek, nem, illetve csak részben tudták a piacot imitálni. Míg korábban a tervekről folyt alkudozás az utasító hatóságok és a hierarchiában alájuk rendelt szervezetek között – részben formálisan, részben a teljesítmény visszafogásával, tehát gazdasági eszközökkel –, az új mechanizmusban ennek helyét a szabályozókról folytatott alku vette át.
Az 1968 után Magyarországon alkalmazott megoldást közvetett, indirekt bürokratikus koordinációnak szokás nevezni, szemben a tervutasításos rendszer közvetlen, direkt bürokratikus irányításával. Mindez jelzi, hogy – bár 1968-cal sok minden változott – az önszabályzó, piaci mechanizmus nem vette át az állam, az apparátusok hatósági szabályozásának szerepét, a rendszer nem lépte át a bürokratikus gazdaságirányítást a piacgazdaságtól elválasztó határt.
Változások a hetvenes évek végétől
Szemben a fentebb röviden jellemzett három változással, a hetvenes évek végétől a rendszerváltásig tartó időszak fontos mozzanatait nem lehet egyetlen aktussal bevezetett döntéshez kötni. A hullámzó, sokszor egymást is gyengítő lépéseket a mából visszatekintve tulajdonképpen egyetlen tényező köti össze: egy rendszer végjátéka zajlott, ahol a gazdaság egyre kevésbé tudott lépést tartani a követelményekkel, ahol a döntéshozók egyre többet kényszerültek változtatni az addigi megoldásokon, pusztán azért, hogy – szándékuk szerint – a lényeg alapjában véve változatlan maradjon.
A hetvenes évek utolsó harmadára nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar gazdaságpolitika az évtized nagyobb részében alapvetően elhibázott irányt követett. Az 1968-as reform részleges visszavonásával a magyar gazdaság nemhogy rugalmasabbá vált volna a külső változásokra, éppen ellenkezőleg: ideológiai, politikai tételek alapján még a maradék automatikus reagálóképességét is korlátozták. Meghatározóvá vált az a tévhit, hogy a piacgazdaságokat átrendező nemzetközi cserearány-változás az olajárak 1973 utáni ugrásszerű emelkedésével „hozzánk nem gyűrűzik be”. Ekkorra a Szovjetunió és általában a szocialista országok gazdasági tartalékai kimerültek, a világpiaci árak kezdtek érvényessé válni a KGST-n belüli úgynevezett kemény (világpiacon is értékesíthető) cikkeknél is. Mindennek következtében 1977-re olyan drámaivá vált az ország külkereskedelmi mérlegének hiánya és az eladósodás, hogy a vezetés – a maga normái szerint, de nem a kívánalmakhoz viszonyítva – drasztikus változtatásokra kényszerült.
Feladták az életszínvonal folyamatos emelésének politikai követelményét. Ekkor még szinten tartásról beszéltek és azt feltételezték, hogy ideiglenes kitérőről van szó. Valójában azonban éppen az óvatoskodás, a felemás megoldások és a gazdaságilag megalapozatlan, a közhangulat javítására tett lépések miatt a következő húsz évben éppen az életszínvonal emelkedésének évei számítottak kivételnek, a lecsúszás pedig meghatározónak.
A hetvenes évek végére kialakult helyzet nem egészen tíz év alatt földcsuszamlásszerű változásokhoz vezetett. Egyrészt kitűnt, hogy a Szovjetunió gazdasági erejét felemésztette az Egyesült Államokkal folytatott katonai versengés, ezért már nem képes a kisebb szocialista országokat olcsó nyersanyaggal ellátni, egyáltalán gazdaságilag magához kötni. Másrészt igen messzemenő következményekkel járt az is, hogy az addigi életszínvonal-politikát nem lehetett tovább folytatni. A kádári vezetés ugyanis korábban jól érzékelte, hogy a rendszer politikai legitimációjának hiányosságait feledtetheti az állami gondoskodással, az úgynevezett társadalmi juttatásokkal, az életszínvonal emelésével.
Az erőtartalékok kimerülésével azonban nem állandóan növekvő, hanem évről évre csökkenő összegű elosztható jövedelem állt rendelkezésre, az elvonásokat kellett elosztani. Ez a kényszer a szocializmus addig hirdetett előnyeinek elporladásához vezetett: az állandó központi áremelések, a megjelenő, bár még mesterségesen, nagy erőfeszítéssel visszafogott infláció nyomán érzékelhetővé váltak a világpiaci változások következményei, a „társadalmi juttatások” szűkültek, az élet kezdett kiszámíthatatlanná válni.
Az 1979–80-ban már egyértelművé váló gazdaságpolitikai fordulat eszközei az 1968-as reformtól jórészt idegenek voltak. Persze, hasonló kényszerhelyzetekben a piacgazdaságokban is erősödött az állami beavatkozás, de ez Magyarországon a régi reflexek felerősödését jelentette és többnyire az alig létező piaci jellegű intézmények háttérbe szorításával járt.
A gazdaságpolitika hatósági eszközökkel korlátozta a beruházásokat, a bérkiáramlást, az államközi megállapodásokon túlmenő szocialista exportot, hogy mindenképpen növekedjék az úgynevezett konvertibilis (nyugati valutákban elszámolt) export. Ugyanakkor az import jelentős korlátozása kezdetben még a kivitel serkentésénél is fontosabb eszköze volt a külgazdasági mérleg javításának.
Politikai megfontolásból nem kívánták e lépések természetes következményeit „ráengedni” a hazai gazdaságra, a gazdaságtalan vállalati tevékenység nem vezethetett csődhöz, a zsugorodó gazdaság nem járhatott a foglalkoztatás visszaesésével. Úgy vélték, hogy két-három éves konszolidációs időszak áthidalható a termeléssel nem fedezett jövedelmek infláción keresztül történő „lecsapolásával”, a jól működő és a veszteséges vállalatok közötti központi kiegyenlítéssel.
Egy ideig úgy látszott, hogy az adminisztratív intézkedésekkel – ahogy egykoron nevezték, kézi vezérléssel – megteremthető a gazdasági egyensúly, megúszható a gazdaság érdemi szerkezeti átalakulása, a rugalmasabb, a világ és a magyar gazdaság helyzetének változásait automatikusan érzékelő berendezkedés kialakítása. Az 1980-as évtized közepén jórészt politikai megfontolásból (olyan érveléssel, hogy most már elég a megszorításokból, adjunk is, hiszen méltó módon kell ünnepelni a felszabadulás 40. évfordulóját és az ugyancsak 1985-ben megrendezésre kerülő pártkongresszust), részben azonban a helyzet téves értelmezése miatt, mesterségesen gerjesztett gazdasági növekedéssel kívánták megoldani a gazdaság szerkezeti gondjait.
Az 1985–86-os gazdaságélénkítés drasztikusan kiélezte az addig is meglévő feszültségeket: gyors gazdasági növekedés helyett a visszaesés, életszínvonal-emelkedés helyett a csökkenés, az egyre nyilvánvalóbban elkerülhetetlen nyílt munkanélküliség, az erősödő infláció, a súlyos eladósodás, a költségvetési hiány vált meghatározóvá. Világosan látszott, hogy a gondok nem átmenetiek, alapvető változásokra van szükség.
A hetvenes években mindvégig jelen volt a közgazdász-szakmában a vélemény: az 1968-as reform messze nem befejezett, hatásai korlátozottak. Az évtized végétől pedig, a gazdaságpolitika kudarca láttán felerősödtek azok a hangok, amelyek a reform folytatását, második gazdasági reformot igényeltek. A vezetés azonban más irányban kereste a problémák megoldását, a reformjavaslatokat politikai elutasítás fogadta. Pontosabban: a javaslatokról, a technikai elképzelésekről egyre érdemibb szakmai viták folytak, de reformot igényelni nem volt ildomos.
1984-ben az MSZMP Központi Bizottsága végül is elfogadta a piacgazdaság irányába teendő lépések szándékát, de ennek tartalma messze nem volt olyan világos és főleg politikailag is egyértelműen vállalt feladat, mint húsz évvel korábban az akkori reformhatározat.
