a) A romantikus látásmód Jókai művészetében - egy regényének elemzése alapján
b) A romantika és a realizmus határán: Mikszáth egy művének részletes elemzése
b) A romantika és a realizmus határán: Mikszáth egy művének részletes elemzése
A regény és főbb típusai
A regény a modern epika legfontosabb és az irodalomnak a 19. század óta legelterjedtebb műfaja. Gyökerei az antikvitásig nyúlnak vissza. A római irodalomból a legismertebb művek: Satyricon, Az aranyszamár. A görög regények témája rendszerint az idillikus szerelemábrázolás volt: Daphnisz és Khloé, Sorsüldözött szerelmesek. A középkorban születtek az ún. lovagregények; pl. a Trisztán és Izolda.
Ez a műfaj a 19-20. századig hatalmas változásokon ment át. Maga az elnevezés - "román" - csak a középkortól használatos: olyan elbeszélést jelentett, amelyet nemzeti nyelven írtak. A regény a polgárság előretörésével, az olvasók számának növekedésével lett az elbeszélő irodalom legnépszerűbb műfaja. Leegyszerűsítve és több változatot összevonva, két alapvető regénytípust különböztethetünk meg.
A kalandregényekben (vagy utazó regényekben) a hős változatos eseményen megy keresztül. Az író az eseményeket láncra fűzi, de a kalandok önmagukban is érdekesek. Ide soroljuk Cervantes Don Quijote című művét, Defoe Robinsonját, Swift Gulliver utazásait és Voltaire Candide című regényét. A másik regénytípus a jellemregény vagy fejlődésregény. Szerepe a polgárság uralomra jutásával nőtt meg. Itt az események már nem öncélúak, hanem a hős jellemének alakulását szolgálják. Ezekben a regényekben előtérbe kerül a lélekrajz.
A regénynek van cselekménye, eseményvilága. A regénycselekmény azoknak az eseményeknek és történéseknek a rendszere, amelyek során a regényvilág megvalósul. A regényvilágot rendszerint az író elbeszélése hozza létre. A klasszikus polgári regényben az események menete térben és időben lineáris; az egymást követő eseményeket ok-okozati meghatározottság jellemzi. A regénytér általában valóságos földrajzi táj, de lehet jelképes tér is. A regényidő is valóságos idő. A regényhős olyan élőlény, aki a regénytörténetet hordozza, s társadalmi meghatározottsággal rendelkezik. Minden regény ismereteket is tartalmaz, van világképe. Ezek a regényelemek a modern, 20. századi regény egyes típusaiban lényegesen módosultak.
A magyar regény kezdetei
A regény a 19. század elején nagy tömegben jelent meg a magyar irodalmi életben; divat az olvasók között. A jelentősebb eredeti magyar regények fő képviselői Fáy András (irányította a Kisfaludy társaságot is), Jósika Miklós (regénye, az Abafi a magyar romantikus regényt teremtette meg), Eötvös József (regényei között található A karthausi, A falu jegyzője) és Kemény Zsigmond (aki a romantikus örökséget a lélektani regény irányába fejlesztette tovább; pl. Özvegy és lánya).
A romantika jegyei Jókai regényművészetében
Jókai Mór irodalmunk legtermékenyebb regényírója, ugyanis hatalmas életművet hagyott maga után. Néhány regénye: Erdély aranykora, Fehér rózsa, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, A kőszívű ember fiai, És mégis mozog a föld!, Fekete gyémántok, Az arany ember, A lőcsei fehér asszony, Sárga rózsa.
Betetőzője a romantikának, de művészetébe beleszövődtek a realizmus szálai is. Jókai bontakoztatja ki hazánkban a romantikus szépprózát, a magyar elbeszélő stílust ő emelte igazi magaslatra. Regényei olvasottak voltak, ennek okai pedig a könnyed természetesség, az eleven és szellemes modora. Regényeire a hangnem sokfélesége jellemző, de a legvonzóbb az író lenyűgöző mesélőereje: képzelete nem ismer határokat. Művészete a romantika és a realizmus ötvözetének mondható. Meseszövése legtöbbször romantikus. Ilyen romantikus elemek a párhuzamos meseszálak, a meghökkentő fordulatok, a véletlenek, a drámai jelenetek, a nagy elemi csapások. Jellemei eszményített alakok, egyéniségük mozgatója egy eszmei megszállottság. Jókai elsősorban a cselekmény által jellemez. Pozitív hősei mindig nemes eszmék harcosai, a női szereplőkön pedig éteri tisztaság ömlik el. Természetesen találhatók realisztikus igénnyel jellemzett szereplők is: ekkor hősei jellemfejlődésen mennek keresztül (Baradlay Richárd, Timár Mihály). Mellékalakjainak többsége a szegényebb emberek közé tartozik; az író felülről nézi őket (nem úgy, mint Mikszáth), ám legtöbbször megértő szeretettel, együttérzéssel.
Az arany ember
Az arany ember című művéről így ír Jókai könyve utószavában: "Be kell vallanom, hogy ... ez a legkedvesebb regényem, ... ez van legjobban elterjedve." A mű keletkezéstörténetére is utal itt: eszerint nagynénje mesélte el neki azt a történetet, ami az "Arany emberről" szól, s ehhez kellett "hozzáépítenie". Igen sikeres volt ez a mű, hiszen megjelent Londonban, New Yorkban és Németországban is. Az arany ember egyike Jókai legnépszerűbb regényeinek. A művet 1872-ben írta balatonfüredi villájában, rövid idő alatt. A pesszimista szemléletű regény megformálásában személyes élményei is közrejátszottak (politikai kudarc, gazdasági problémák). A "gabona-ügyhöz" hasonló visszaélések történtek az osztrák-francia-olasz háború során. Nemcsak az író magánéletének sok-sok konfliktusa, hanem a kor nagy politikai gondolatai, politikai válságjelenségei is feltűnnek regényében. Nézeteit gyakran adja a szereplői szájába, így egyes értelmezők "vallomás-regénynek" tartják. A mű színhelye Komárom, amely szülővárosa és egyben számos regényének ihletője is.
Szerkezetét tekintve összefogott alkotás. Fontos motívum a Duna, mely összekapcsolja Komáromot és a Senki szigetét. 1828-ban indul a történet, s időrendben haladó cselekménybonyolításban a fenti motívumok teljesednek ki. A drámai küzdelem színtere Timár Mihály lelke. A hűség és a szerelem, a vagyon és az igazi boldogság közötti ellentét jelenti itt a nagy konfliktusokat.
Jókai saját világképét főhőse sorsában mutatja meg: felmerülnek a regényben a hazai kapitalizmus kérdései, de Jókai lelki válsága is (az író a 70-es évek elején nagy érzelmi válságon ment át: beleszeretett gyámleányába, Lukonics Ottiliába, s már válásra is gondolt). Timár Mihály
bonyolult jellem: a mű elején romantikus vonások veszik körül. A regény folyamán az egyszerű hajóbiztosból válik dúsgazdag üzletemberré. A világ szemében "arany ember" - amihez ér, arannyá válik. Ám mégis, vagyonának alapja nem a becsületes munka, hanem a korrupció, a lopás (ebben a motívumban mutatkozik meg Jókai ama felismerése, hogy tisztességes munkával nem lehet meggazdagodni, a nagy vagyonok mögött bűncselekmény lappang). Legelső erkölcsi megingása akkor következik be, amikor az elázott búzából süttet kenyeret a gyakorlatozó katonáknak. Majd megtalálja a legendás török mesés kincsét és ellopja azokat. Ragyogó karriert fut be, és ahogy nő a tekintélye az emberek szemében, úgy hatalmasodik el lelkében a lelkiismeret-furdalás, hiszen alapvető tisztességét nem veszíti el, sőt, éppen ezért kerül konfliktusba önmagával. A kincsek ellopása után azzal nyugtatgatja magát, hogy ha Brazovicsnak átadja, ő biztosan megfosztja ettől a török lányt. Timeát dúsgazdaggá teszi, feleségül veszi. Házassága boldogtalan: Timea hálát érez iránta, de rejtve hűségesen Kacsukát szereti. Amikor másodszorra megjelenik a Senki szigetén, megkezdődik kettős élete. Fél évig milliomos Komáromban, fél évig boldog Noémi odaadó szerelme által. Ettől kezdve hazugságban kell, hogy éljen.
A regény eseményszövete végül mégsem tragikusan végződik: Krisztyán Tódort nyeli el a mocsár. Ezután Timár "kilép az életből" és megtalálja a boldogságot a Senki szigetén.
A mellékalakok sorában sokféle jellem megtalálható. Noémi, akinek a nőiességéből minden megtalálható, ami kedves és hiányzik minden, ami bántó. Timea hűséges Timár Mihályhoz, de őrzi Kacsuka iránti szerelmét. Krisztyán Tódor kalandor, kém, zsaroló. Athalie megcsalt és visszautasított szerelme indította el tragédiáját, ettől kezdve már csak a bosszúnak él. Brazovics nem is igazán jó üzletember; halálát a veszteség miatti hirtelen felindultság okozza. Kacsuka a korrupt államgépezet egyik jelentéktelen figurája.
A kiegyezés táján Jókai időszerű probléma felé fordul: tőkés vállalkozásokról kezd írni, lelkesedik a polgári átalakulásért, de nem hallgatja el a munkások esetleges sivár helyzetét sem. A Fekete gyémántok optimizmusa hullik darabokra Az arany ember című regényében.
Jókai regényművészetében teljesedett ki a romantika, amikor Európában már realista igény jelentkezett. Ezért is tekinthetőek művei a romantika és a realizmus ötvözetének. Ő indította el a magyar irodalomban a regény műfajának kiforrott művészetét. Művészete meghatározó lett a nagy magyar regényírók (Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond) számára, példaként szolgált.
Mikszáth Kálmán
Mikszáth Kálmán irodalmunk egyik legnagyobb művésze. Nagyságát kisebb terjedelmű alkotásai fémjelzik. A "kis műfajt" választotta "nagy mondanivalója" formájának: ez a karcolat, a rajz, az elbeszélés, a kisregény, a novella. Ezekbe tömörítette tehetségét. A magyar irodalom fejlődésében korszakos érdemei vannak. Eötvös regényeiben már megjelent a realizmus, azonban Jókai működése eltérítette a magyar regényfejlődést az általa megkezdett útról, s regényirodalmunk a romantika jegyében bontakozott ki. A magyar széppróza Mikszáth művészetében szakadt ki Jókai romantikájának bűvköréből, s közeledett a realizmus felé. Jellemábrázolásában kísért még bizonyos egyoldalúság, s idegen tőle a lélektani elemzés.
Mondatainak "felhangjai" sokszor fontosabbak, mint maga a tartalom. Írásaiban a nosztalgikus-elégikus és az ironikus-humoros hangnem keveredik. Ahogyan maga fogalmaz: "Hiszen csak az kell nekem, hogy mi történt, s nem hogy miért történt."
Hősök, témák, és elbeszélésmód novelláiban
Írói pályáját elbeszélésekkel kezdte. Két elbeszéléskötete, a Tót atyafiak és A jó palócok fordulatot jelentettek Mikszáth írói fejlődésében: bennük talált rá a maga hamisítatlan hangjára. Ezekben az írásokban még találhatók romantikus motívumok, de azzal, hogy Mikszáth a paraszti élet felé fordult, el is távolodott a Jókai-féle úr-nemesi romantikától. Novelláiban az egyszerű falusiak főhőssé nőnek. Megmutatja, hogy ezek a durvának látott emberek is bonyolult lelki életet élnek. Meglátja egyszerű hőseinek lelkében az erkölcsi tisztaságot, romlatlanságot is. Mikszáth e novelláinak jellemző vonása az a mód is, ahogyan előadja történeteit. A népi mesemondó tudatvilágát imitálja, ezért tudja oly természetesen magáévá tenni a falusi emberek önszemléletét, a babonás hiedelmeket - a naiv, élőszóbeli előadás fordulatait utánozza. A Tót atyafiak és A jó palócok történetei mégsem falusi idillek - a történetekben ott rejlik egy-egy tragédia, kettétört emberi sors is. Igaz, ezek az írások még nem tüntetik fel a falu világának társadalmi problémáit - ezt Móricz fogja megtenni.
A dzsentri-téma Mikszáth prózájában
A dzsentri problémája a 19. század 70-es éveitől áll a magyar közgondolkodás középpontjában. A köznemesi családok egyre súlyosabb anyagi gondokkal küszködtek, mert a birtokaik keveset jövedelmeztek. A dzsentrik azonban életmódjukon, szokásaikon mit sem változtattak. Arra nem volt anyagi lehetőségük, hogy modernizálják birtokaikat, s nem is tartották "úri dolognak" a gazdasággal való foglalkozást. A középbirtokosság a reformkorban és a szabadságharc idején szerzett történelmi érdemeit fölemlegetve különféle előjogokat követelt. Sürgették, hogy az állam a vagyontalanná lett dzsentrik számára hivatalokat biztosítson; s valóban, a közigazgatásban átvették a főszerepet.
A 80-as, 90-es években Mikszáth is szembenézett kora egyik fő problémájával, a dzsentrikérdéssel. Két jellegzetes típusban ábrázolta őket. Az egyik az "úri Don Quijote", aki ragaszkodik ősi szokásaihoz, nem akarja érzékelni az idő múlását (ilyen hős gróf Pongrácz István). A másik típus az "úri svihák", az elavult vármegyei rendszer legfőbb haszonélvezője. Erkölcsileg züllött, léha szélhámosok tartoznak ide (Noszty Feri, Behenczy bárók).
Beszterce ostroma
A Beszterce ostroma Mikszáth első jelentős regénye, melyet először a Pesti Hírlapban közölt folytatásokban, majd kötetben jelent meg. Keletkezésének körülményeiről maga az író tájékoztatja olvasóit. A Beszterce ostroma előszavában tekervényesen adja elő: miként üldögéltek hosszú estéken át az István főherceg vendéglőben ők ketten, Pongrácz Kálmán képviselő és tábornok meg a regényíró. Hősének furcsa történetét képzeletbeli beszélgetőtársától hallotta Mikszáth.
Anekdotából lépett a regény színpadára Pongrácz István gróf: a Habsburgok várromboló bosszújától Nedec vára azon a címen menekült meg, hogy kastély, bár valójában vár volt, melynek ura Pongrácz gróf. Pongrácz István gróf, mint központi regényalak: ezzel nehéz és kényes feladat megoldására vállalkozik az író. A gróf ugyanis félbolond, köznyelven mondva. Nem vette észre vagy nem akarta észrevenni az idő múlását. Fura, különc, "későn született" ember volt. Egy régmúlt kor erkölcsei, szokásai szerint rendezte be életét. Mikszáth nem fejti meg Pongrácz rögeszméit, s nem is a gróf "elmebaja" érdekelte, hanem hősének elmebajos viselkedése az adott társadalmi környezetben, a Monarchia keleti felén, a kiegyezés utáni boldog békeidőben. Pongrácz gróf a középkori-feudális Magyarországot állítaná vissza Nedec várában, az országban, mindenütt, ugyanakkor a légynek sem árt. A "nagy palóc" a Beszterce ostromában megteremtette a "magyar Don Quijotét". Cervantes kóbor lovagja és a gróf között valóban sok közös vonás fedezhető fel, ám a spanyol író hőse nemes eszmékért száll síkra - egyedül, míg Pongrácz nyugodtan éli a maga rögeszmés életét, s ebben cinkosa az egész vármegye. A gróf sok tekintetben becsülésre méltó ember, s a regény világában egyedül neki van kiforrott értékrendje.
A regény négy fejezetből áll; az első három mindig elölről kezdi szőni egy-egy szálát a regénynek. Az első szál Pongrácz gróf előéletét és Estella történetét beszéli el; a második a két "kedélyes atyafi", a Trnowszky fivérek, valamint Apolka történetét; a harmadik pedig azt, ahogyan Pongráczot a külvilág becsapja, túszt szerez, szerelembe esik. Negyedszerre az eddigi meseszálak egymásba szövődnek, a regénycselekmény kiteljesedik és lezárul. Mindez egyfelől tudatos regényterv, másfelől azonban anekdotisztikus betétek szerepére épül. Az anekdota a cselekmény egyik fontos építőkockája; gyakorlati módszer, amelynek során a regényíró a főcselekmény menetétől független, önálló, novellisztikus eseményeket épít a regénybe. Az anekdota a regény szerves eleme lett a Beszterce ostromában.
A fenséges játék tragikus színezetet nyer, ahogy a középkori eszmevilág befészkeli magát Pongrácz agyába és szívébe. S ekkor ez az ártatlan játék a társadalmi jelenség szintjére emelkedik. Kifejezője a kornak, melyben végbement. Akár a múlt fénye kápráztatta el a grófot, akár a jelen sivárságából menekült, mindenáron a forgó idő kerekébe kapaszkodott: "Az idő jöhet, mehet, de engem nem visz, oda állok, ahova akarok." Ez Pongrácz gróf életfilozófiája.
A regény befejezését inkább a tragédia színezi át. A gyönyörű, őszinte Apolka, akinek szoknyája suhogásában varázslat volt és Tarnóczy Emil "szerelmében a valóság tört be ellenállhatatlan erővel Pongrácz ábrándvilágába. Ezt érezte meg István gróf, s ez lökte mind mélyebbre az őrületbe", majd a halálba. Mikszáth keserűsége végső soron abban rejlik, hogy a dzsentri Magyarországon oly fennen hangoztatott nemes elveket már csak egy őrült veszi komolyan.
Megjegyzés küldése