Olasz városállamok
Az a hosszú, de folyamatos társadalmi változás, mely kezdetben csupán a feudalizmus megrendítéséhez, majd évszázadokkal késôbb felbomlásához és az új, kapitalista rend megszületéséhez vezetett, már a középkor virágzó századaiban megindult. A gazdasági fejlôdés lehetôvé tette egy új osztálynak, a polgárságnak a kialakulását és fokozatos megerôsödését.
Ez a folyamat legkorábban Észak-Itáliában bontakozott ki. Az itt levô nagyobb városok - a népvándorlás pusztításait kiheverve - hamarosan a kézművesség és a kereskedelem központjaivá váltak. Itália városain keresztül bonyolódott le ugyanis az Alpok hágóin észak és dél felé, s késôbb a keresztes háborúk idején a kelet és a nyugat felé irányuló tengeri és szárazföldi kereskedelem.
A városi polgárságnak sok esetben sikerült leráznia a feudalizmus bilincseit, s a városok ezután városállamokká szervezôdtek (Firenze, Pisa, Siena, Genova, Padova stb.).
Itália egyik legjelentôsebb városköztársasága s egyben a világ egyik legnagyobb városa ekkor (13-15. század) Firenze volt. Hatalmát, gazdagságát virágzó iparának, mindenekelôtt azonban kereskedelmének és híres bankjainak köszönhette. A bankárcsaládok kezében felhalmozódó vagyon idôvel lehetôvé tette, hogy ezek közül a családok közül egyesek a politikai hatalmat is magukhoz ragadják. A meggazdagodott bankárok közül a Mediciek (medicsi) jutottak a legnagyobb szerephez, akik - óriási vagyonuk ellenére - az alacsonyabb néposztályokra támaszkodtak.
A város máig tartó világhírnevét megalapozó művészeti emlékek, templomok és paloták jelentôs része a 15. századból való, amikor a Medici-család két kiemelkedô tagja (Cosimo - kozimó - és Lorenzo) állt a város élén.
Reneszánsz és humanizmus
Az olasz városállamok meggazdagodott, saját sorsát, államát irányítani tudó, tehetségének tudatára ébredt polgársága vagyona birtokában új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt, ami a földi életet széppé, teljesebbé teszi: a jólétet, a szerelmet, a szellem szabadságát, a természet, az emberi test és a művészet szépségeit. Megnôtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemzô névtelenség. Az újonnan készített festmények, szobrok, irodalmi művek alkotói már fontosnak tartották az egyén érzéseinek, nézeteinek, élményeinek kifejezését. Tudatos programmá vált az emberi képességek sokoldalú kifejlesztése, az ember harmonikus kiművelése. Terjedni kezdett annak tudata, hogy Itália egykor a hatalmas Római Birodalom központja volt, s az antik Róma feltámasztásának óhaja összekapcsolódott Itália új felvirágoztatásának törekvéseivel.
A meggazdagodott itáliai polgárság - kb. a 14. század elején - új stílusú életfelfogásának igazolására feltámasztotta az ókori görög és római kultúrát: visszhangra talált benne az antik műveltség emberközpontúsága. Az antikvitás mint követendô minta, eszménykép elôször olasz földön hódított. Az antik múlt s ennek néhány latin irodalmi terméke a középkor századai alatt sem merült feledésbe - különösen Itáliában nem -, most azonban tudatosan tárták fel a múlt emlékeit, mohó kíváncsisággal ásták ki a földbôl a régi szobrokat, felkutatták a latin és a görög szerzôk műveit. Tudományos alapossággal kezdték tanulmányozni a régi romok építészetét, görög tanítómestereket, tudósokat hívtak Bizáncból, s nekiláttak a másik ókori nyelv tanulásának is. Mindezekkel együtt az ember újra fölfedezte önmagát, tehetségét és képességeit, s minden dolgok mértéke és végsô célja ismét az ember lett.
Az antik kultúra "újjászületése" miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat-európai művelôdéstörténetnek azt a szakaszát, mely hozzávetôleg 1300-tól 1600-ig tart. (A francia "renaissance" szó jelentése: újjászületés.)
Természetesen a reneszánsz kor kezdetén, illetve végén nincs éles törésvonal, sôt a középkor és a reneszánsz között igen nagy mértékű a folyamatosság, az átmenet. Az új kultúra, az új világszemlélet nem jelenti a középkor látványos megtagadását, inkább azt mondhatnánk, hogy a középkor bizonyos világi törekvései erôsödtek fel benne, bontakoztak ki teljesebben, s közeledtek egyre jobban az antik eszmények felé. Bár a középkor és a reneszánsz összefonódása egyes kutatókat arra indított, hogy egyenesen kétségbe vonják a reneszánsz önálló létezését, e kornak mégis megvan a maga sajátos arculata. A reneszánsz rendkívül összetett korszak, és a középkorhoz vagy bármely más korszakhoz hasonlóan rengeteg idôbeli, helyi és társadalmi különbséget foglal magában.
A reneszánsz - mai felfogásunk szerint - nemcsak egy meghatározott művelôdéstörténeti korszak elnevezése, hanem ugyanezzel a szóval jelöljük a művészeteknek ebben a korban érvényesülô egyetemes stílusirányát is.
A humanizmus a reneszánsz szerves része, de ennél szűkebb fogalom: számunkra elsôsorban a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. Mivel ez szorosan összefüggött az ókori irodalom értékeinek kultuszával, ezért a humanizmus bizonyos klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent.
A reneszánsz kori humanizmus kezdetben (14. század, 15. század elsô fele) nem volt filozófiai irányzat vagy eszmerendszer, hanem egy olyan kulturális és oktatási program, mely a görög és fôleg a latin klasszikusok tanulmányozását tűzte ki céljául. A reneszánsz irodalomtudósok, a humanisták folytatták, illetve újrakezdték a latin szerzôk tanulmányozását, alapos vizsgálatát, de nagymértékben kitágították és továbbfejlesztették ezt a tevékenységet.
Nem voltak vallástalanok, de az antik írók műveivel való foglalkozást önálló tudományággá emelték, s már nem törekedtek a teológiai elméletekkel való egybeötvözésre, mint korábban. A legtöbb figyelmet a középkor során ismeretlen vagy elhanyagolt klasszikus latin szerzôk felfedezésének szentelték, de fokozatosan latinra fordították az akkoriban ismert görög irodalom szinte teljes anyagát is, s így bekapcsolták azt a nyugati gondolkodás fô áramába (pl. Homérosz, Szophoklész, Hérodotosz, Plutarkhosz, Epikurosz).
A humanisták alakították ki a tudományos szövegkritika módszereit, tanulmányozták a latin helyesírást és nyelvtant, a retorikát, az antikvitás történetét és mitológiáját, a régészetet stb. Szilárd meggyôzôdésük szerint jól írni és beszélni csakis az antik minták utánzása révén lehet megtanulni. îrásaikban különös gondot fordítottak a stílus és a műforma eleganciájára, tisztaságára és világosságára, s erénynek tekintették a minél nagyobb számban felhasznált klasszikus idézeteket, mitológiai utalásokat.
A reneszánsz irodalmában gyakran esik szó pogány istenekrôl, mitológiai hôsökrôl, s bizonyos mértékű vallási közömbösség és csupán névleges ragaszkodás az egyház tanaihoz jellemzett nem egy humanistát, de egyáltalán nem kívántak felidézni valamiféle antik pogány kultuszt. Tarthatatlan az a felfogás, hogy a humanista mozgalom lényegét tekintve keresztényellenes lett volna. A humanisták a klasszikusokhoz való visszatérést kiterjesztették a keresztény klasszikusok, a Biblia és az egyházatyák (ókori keresztény írók, tudósok) tudós vizsgálatára is.
A 15. század közepétôl a humanista műveltség kilép az irodalmi tanulmányok kereteibôl, és átterjed a reneszánsz kultúra más területeire, a filozófiát és a különbözô természettudományokat is beleértve. Śj gondolatok és eszmék hatalmas tárháza állt tehát a korszak rendelkezésére, és éppen ez az intellektuális erjedés a reneszánsz egyik legfôbb jellemzôje.
Képzôművészet és zene
A reneszánsz idején Itáliában és Itálián kívül is rohamos fejlôdés jellemezte a különbözô művészeti ágakat. A Mediciek Firenzéjében - a 15. században - elsôsorban a képzôművészet vált az új gondolati és érzelmi tartalmak legfôbb hordozójává. Vezérelve a természet utánzása, célkitűzése a harmonikus emberideál megformálása lett. A középkori művészet személytelensége után megjelentek az önálló arculatú, összetéveszthetetlen művészegyéniségek. Igazi szellemóriások, rendkívül sokoldalú tehetségek alkottak egymás után és egymással egy idôben.
A középkorból örökölt hagyományos bibliai témákat újszerű, evilági szellemben dolgozták fel a festôk, s emellett mind nagyobb szerepet kaptak az antik mitológia témái is. - Az élethűbb ábrázolás érdekében elmélyülten tanulmányozták az anatómiát, s legnagyobb diadaluknak a perspektíva (távlatfestés) elméletének kidolgozását, a térbeliség kifejezési technikájának felfedezését tekintették. A szobrokról lehullt a lepel: szabadon gyönyörködtek az emberi test szépségében. Az építészetben a gótikus függôleges tagoltságot felváltotta a vízszintes tagoltság erôs hangsúlyozása.
Az új kor elsô nagy festôjének Giottót (dzsottó - ?1266-1377), Dante barátját tekintik. Freskóin az alakok szabadon mozognak, tér van köztük, az elosztás levegôs, a kompozíció harmonikus (Krisztus siratása; 1306). A firenzeiek 1334-ben a negyedik évtizede épülô katedrális harangtornyának építésével a festô Giottót bízták meg, aki nem volt tanult építész. Festôi módon oldotta meg feladatát: a tervezésnél számításba vette a perspektivikus torzulást is, s ez egészen új jelenség volt ekkor.
Giottót - csak a legjelentôsebbeket említjük - Masaccio (maszaccsó - 1401-?1428), Fra Angelico (fra andzselikó - 1387-1455), Filippo Lippi (1406-1469) követte. Botticelli (botticselli - 1466-1510) a Medici-kor ünnepelt művésze volt. Egyik leghíresebb festménye, a Venus születése az emberi test szépségét és az élet élvezésének újjászületését hirdeti. A tengerbôl kiemelkedô istennô a szépség megjelenését jelképezi a földön.
A 16. század eleje nemcsak az itáliai, de minden idôk művészetének egyik legdicsôségesebb korszaka. Ekkor alkották remekműveiket Leonardo, Michelangelo, Raffaello, Giorgione, Tiziano, a német Dürer, Holbein és más nagyok. Az olasz mestereket már kevesebb szál kötötte Firenzéhez; a művészetek központja a reneszánsz pápák tékozló becsvágya következtében részben Rómába, részben a gazdag kereskedôvárosba, Velencébe helyezôdött át. Leonardo da Vinci (vincsi - 1452-1512) fôműve, az Utolsó vacsora, Milánóban látható, a titokzatos mosolyú Mona Lisa még Firenzében készült. - Raffaello Santi (szanti - 1483-1520) a Vatikánban a pápák lakosztályait díszítette freskóival, s Michelangelo Buonarroti (mikelandzseló - 1475-1564) a római Sixtus-kápolnát (szixtusz) festette éveken keresztül: az oltárképül szolgáló Utolsó ítéleten Krisztus - akit addig kiálló bordájú, elgyötört, légies alaknak ábrázoltak - egy antik atléta izmaival rendelkezik. Michelangelo tervezte az új Szent Péter-templom kupoláját is. Mégis szobraira volt a legbüszkébb. 26-28 éves korában faragta ki egy márványtömbbôl azt a szobrát, amely Firenze és a reneszánsz ember jelképévé vált, a Dávidot. A szobor a küzdelem elôtti feszült pillanatban ábrázolja az erejében és eszében bízó ifjút, aki magabiztosan készül szembeszállni a barbár óriással, Góliáttal. Öregkori szobrai, befejezetlen alkotásai (rabszolgaszobrok) már a reneszánsz végét, a társadalmi fejlôdés elakadásával bekövetkezô, tragikus konfliktusokkal terhes új idôszakot jelzik. A firenzei Medici-síremlékek jelképes szoboralakjai (Éj, Nappal, Est, Hajnal) Michelangelo legérettebb alkotásai.
Velence két nagy festôegyénisége Giorgione (dzsordzsóne - ?1478-1510) és Tiziano (ticiánó - 1485-1576) volt. Közép-Itália reneszánsz festôi a tökéletes kompozícióval, a gondosan kiegyensúlyozott elrendezéssel teremtették meg képeiken az új, magas szintű harmóniát, a velenceiek viszont a fények és színek szerencsés alkalmazásával értek el egységes képhatást. - Egy égiháború kísérteties fényei járják át Giorgione A vihar című képét, melyen a táj, elôtérben a szereplôkkel - talán legelôször a művészet történetében - több immár egyszerű háttérnél: önnön jogából, önmagáért van a képen mint a festmény tulajdonképpeni témája. - Tiziano kevésbé törôdött a kompozíció merev szabályaival, és pusztán a fény, a levegô, a színek segítségével teremtette meg képei egységét. Kortársai portréi (arcképei) miatt becsülték a legtöbbre. Egyházi és a világi hatalmasságok versengtek egymással, hogy megfesse arcképüket (III. Pál pápa Alessandro - alesszandró - és Ottavio Farnese - farnéze - társaságában; 1546). - Correggio (korreddzsó - ?1489-1534), a pármai festô még Tizianónál is jobban kihasználta azt a felfedezést, mely szerint a színek és a fények igen hatásosan ellensúlyozhatnak tömegeket is: fölényes biztonsággal bánt a fényhatásokkal (Jézus születése; 1530).
Az építészek is új utakat kerestek. A 15. század elsô évtizedeiben néhány fiatal művész összefogott azzal a feltett szándékkal, hogy félredobják a hagyományokat, és megteremtik az új művészetet. Vezetôjük Filippo Brunelleschi volt (brunelleszki - 1377-1446). A firenzeiek kívánságára még nyolcszögletű gót kupolával fedte be a dómot, de aztán Rómába utazott, és ott tanulmányozta az antik épületek romjait. Nem lemásolni akarta az ókori épületeket, hanem olyan új stílust kívánt kialakítani, amelyben szabadon felhasználhatja az antik formákat, és új szépségeket, új harmóniát teremthet. Brunelleschi elérte, amit akart: új korszakot nyitott az építészetben. ž tervezte a firenzei Pazzi család (pacci) híres kápolnáját (1430 körül). - Természetesen lakóházakat is terveztek Brunelleschi stílusában. Jellegzetes reneszánsz épületek Firenzében a Rucellai- (rucselláj - tervezte Alberti, 1460 körül), a Medici-Riccardi- (medicsi-rikkardi - Michelozzo - mikeloccó - tervei szerint, 1460), a Strozzi- (sztrocci - Maiano tervei alapján, 1507) és a Pitti palota (Brunelleschi tervezte; a fôépületet a 16. században fejezték be).
Nyugat- és Közép-Európában más utat járt be a reneszánsz. A művészetek itáliai típusú kivirágzásához hiányzott a társadalmi háttér, hiányoztak a reneszánsz önbizalmával rendelkezô férfiak. Az Alpoktól északra sokkal erôsebb volt a gótikus hagyomány, mint délen - Itáliában nem is volt igazán fejlett gótikus építészet a milánói dómtól és Velence sajátos, bizáncias gótikájától eltekintve. A reneszánsz Itálián kívül a gótikával egy idôben, a gótikával összefonódva létezett. Franciaországban, Angliában, Németországban olyan templomok, épületek láthatók, amelyekben a boltíveket támasztó pilléreket úgy alakították át oszlopokká, hogy oszlopfôkkel egészítették ki azokat; a gótikus ablakok kôcsipkézetét is érintetlenül hagyták, csak csúcsíveiket kerekítették le.
A tudományosan megszerkesztett perspektívát és az anatómián alapuló emberábrázolást az olasz művészek dolgozták ki a 15. század folyamán. Az "északi" festôk, mint Dürer vagy az idôsebb Pieter Bruegel (piter brôhel) kénytelenek voltak Itáliába menni, hogy több-kevesebb sikerrel ellessék az olaszok titkait.
A kor legnagyobb német művészének, Albrecht Dürernek (1471-1528) rézkarcai sikeres summázatát adják a reneszánsz vonzásába kerülô gótikus művészetnek (Ćdám és Éva, 1504).
A 16. század folyamán az északi országokban megkérdôjelezték a festészet létjogosultságát. E nagy válságot a reformáció hozta magával. A protestánsok ellenezték képek és szobrok elhelyezését a templomokban, "pápista bálványimádásnak" tekintették az ilyesmit. Gyakorlatilag az arcképfestés és az életképfestészet virágzott. A portréfestészet egyik legnagyobb alakja volt ekkor a német Hans Holbein (hans holbejn - 1497-1543): hűen, minden aggály és hízelgés nélkül ábrázolta azt, amit látott (Georg Gisze, német kereskedô Londonban, 1532).
A németalföldi flamand festôk már a 15. században is elismert mesterei voltak a mindennapi élet jeleneteit ábrázoló alkotásoknak, az ún. zsánerképeknek. A 16. századi flamand zsánerfestészet legnagyobb művésze az idôsebb Pieter Bruegel (?1525-1569) volt. Egyik legtökéletesebb munkája a parasztlakodalmat ábrázoló híres festmény (1565 körül). A sok szellemes megfigyelésnél, a bôven áradó anekdotázó kedvnél is bámulatosabb Bruegel páratlan komponáló készsége, mellyel elejét veszi, hogy a kép túlzsúfoltnak, zavarosnak tessék.
A 14-15. században Európa szellemi arculatával együtt a zenei ízlés és gondolkodásmód is erôsen megváltozott. A világi műfajok közül az egyik legnépszerűbb ekkor a villanella (eredetileg falusi nóta, parasztdal). Ez kórusdal: négy szólama kitűnôen csendül össze, hangszer nem kíséri, hangulata derűs. Hangzása itt-ott arra emlékeztet, hogy szerzôit egykor a tanulatlan emberek népies többszólamúsága is megihlette.
A 16. században virágzik igazán a zenei reneszánsz. Leghíresebb műfaja a madrigál: anyanyelven írt értékes költôi szövegre szerzett, hangszerkíséret nélküli, négyszólamú társasének; mindegyik szólamát egy-egy ember énekli. Fôleg az olasz udvarok műértô nemességének ízlését tükrözi a népiesebb villanellával szemben. - A kor stílusjegyei fôleg Palestrina (palesztrina - 1525-1594) zenéjében figyelhetôk meg. Zene és szöveg egysége, harmónia és dallam kiegyensúlyozottsága jellemzi művészetét.
A 16. század divatos hangszere a lant. Egyik legnagyobb művésze a magyar származású Bakfark Bálint (1507-1576).
Hazánkban a Mátyás király korában beáramló reneszánsz művészet kivirágzását a török uralom megakadályozta. Néhány épület maradt csak meg, mint pl. az esztergomi, vörös márványból épített Bakócz-kápolna (1506-1507) vagy a sárospataki vár Perényi-szárnyának árkádos loggiája (loddzsa) és lépcsôfeljárója. Mátyás budai és visegrádi palotájából csak töredékek kerültek elô.
Amig a reneszánsz idején létrehozott monumentális épitményeket
városokat, templomokat, palotákat és várakat rongáltak meg ,vagy tettek a
földel egyenlôvé a török rombolók,
addig az irodalmi alkotásokból drága örökség maradhatott ránk,amelyeket sem a hóditók nem
rombolhattak le, sem az idô vasfoga,sem a századokon keresztül
dúló kisebb, nagyobb háboruk, vagy magyarromlások sem kezdhettek ki, nem pusztithattak el, mert
a sok névtelen szerzô, a kevésbé ismert,Szilveszter János, Tinódi Sebestyén,Janusz
Pannonius, Balassi Bálint,Bornemisza Péter oly maradandó remek
műveket hagytak ránk,amelyek a tolvalyoknak ellophatatlan, a
pusztitóknak lerombolhatatlanok, hiszen ezek a kincsek nemcsak
megsárgult papiron, megszűrkűlt pergamenteken léteznek öreg
könyves polcokon hanem a szivünkben is ôrizzűk.
Az angoloknak is nagy örökség maradt a reneszánsz
korból,hiszen az angolszerzôk is nagyot alkottak a reneszánsz
idején.
Anglia a 16. század végére Európa nagyhatalma lett, a spanyol állam félelmetes vetélytársa. 1588-ban a könnyű angol hajók megsemmisítették a legyôzhetetlennek hitt spanyol Armadát (hajóhadat), s ennek következtében a szigetország egyedüli ura maradt a tengereknek. Az angol polgárság ekkor mohó gyarmatosításba kezdett, gazdagsága rohamosan nôtt. A trónon ülô királynô, Erzsébet is a protestáns polgárságra támaszkodott, s így ellensúlyozta a spanyolbarát katolikus arisztokrácia hatalmát. A gazdasági sikerek, a jólét emelkedése, az átmeneti belsô nyugalom kedvezett a tudományok és az irodalom fejlôdésének, szaporodtak az iskolák, a könyvnyomtató műhelyek, új színházak épültek. A kultúrának ezt a század végi virágzó korszakát nevezzük angol reneszánsznak.
Az a hosszú, de folyamatos társadalmi változás, mely kezdetben csupán a feudalizmus megrendítéséhez, majd évszázadokkal késôbb felbomlásához és az új, kapitalista rend megszületéséhez vezetett, már a középkor virágzó századaiban megindult. A gazdasági fejlôdés lehetôvé tette egy új osztálynak, a polgárságnak a kialakulását és fokozatos megerôsödését.
Ez a folyamat legkorábban Észak-Itáliában bontakozott ki. Az itt levô nagyobb városok - a népvándorlás pusztításait kiheverve - hamarosan a kézművesség és a kereskedelem központjaivá váltak. Itália városain keresztül bonyolódott le ugyanis az Alpok hágóin észak és dél felé, s késôbb a keresztes háborúk idején a kelet és a nyugat felé irányuló tengeri és szárazföldi kereskedelem.
A városi polgárságnak sok esetben sikerült leráznia a feudalizmus bilincseit, s a városok ezután városállamokká szervezôdtek (Firenze, Pisa, Siena, Genova, Padova stb.).
Itália egyik legjelentôsebb városköztársasága s egyben a világ egyik legnagyobb városa ekkor (13-15. század) Firenze volt. Hatalmát, gazdagságát virágzó iparának, mindenekelôtt azonban kereskedelmének és híres bankjainak köszönhette. A bankárcsaládok kezében felhalmozódó vagyon idôvel lehetôvé tette, hogy ezek közül a családok közül egyesek a politikai hatalmat is magukhoz ragadják. A meggazdagodott bankárok közül a Mediciek (medicsi) jutottak a legnagyobb szerephez, akik - óriási vagyonuk ellenére - az alacsonyabb néposztályokra támaszkodtak.
A város máig tartó világhírnevét megalapozó művészeti emlékek, templomok és paloták jelentôs része a 15. századból való, amikor a Medici-család két kiemelkedô tagja (Cosimo - kozimó - és Lorenzo) állt a város élén.
Reneszánsz és humanizmus
Az olasz városállamok meggazdagodott, saját sorsát, államát irányítani tudó, tehetségének tudatára ébredt polgársága vagyona birtokában új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt, ami a földi életet széppé, teljesebbé teszi: a jólétet, a szerelmet, a szellem szabadságát, a természet, az emberi test és a művészet szépségeit. Megnôtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemzô névtelenség. Az újonnan készített festmények, szobrok, irodalmi művek alkotói már fontosnak tartották az egyén érzéseinek, nézeteinek, élményeinek kifejezését. Tudatos programmá vált az emberi képességek sokoldalú kifejlesztése, az ember harmonikus kiművelése. Terjedni kezdett annak tudata, hogy Itália egykor a hatalmas Római Birodalom központja volt, s az antik Róma feltámasztásának óhaja összekapcsolódott Itália új felvirágoztatásának törekvéseivel.
A meggazdagodott itáliai polgárság - kb. a 14. század elején - új stílusú életfelfogásának igazolására feltámasztotta az ókori görög és római kultúrát: visszhangra talált benne az antik műveltség emberközpontúsága. Az antikvitás mint követendô minta, eszménykép elôször olasz földön hódított. Az antik múlt s ennek néhány latin irodalmi terméke a középkor századai alatt sem merült feledésbe - különösen Itáliában nem -, most azonban tudatosan tárták fel a múlt emlékeit, mohó kíváncsisággal ásták ki a földbôl a régi szobrokat, felkutatták a latin és a görög szerzôk műveit. Tudományos alapossággal kezdték tanulmányozni a régi romok építészetét, görög tanítómestereket, tudósokat hívtak Bizáncból, s nekiláttak a másik ókori nyelv tanulásának is. Mindezekkel együtt az ember újra fölfedezte önmagát, tehetségét és képességeit, s minden dolgok mértéke és végsô célja ismét az ember lett.
Az antik kultúra "újjászületése" miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat-európai művelôdéstörténetnek azt a szakaszát, mely hozzávetôleg 1300-tól 1600-ig tart. (A francia "renaissance" szó jelentése: újjászületés.)
Természetesen a reneszánsz kor kezdetén, illetve végén nincs éles törésvonal, sôt a középkor és a reneszánsz között igen nagy mértékű a folyamatosság, az átmenet. Az új kultúra, az új világszemlélet nem jelenti a középkor látványos megtagadását, inkább azt mondhatnánk, hogy a középkor bizonyos világi törekvései erôsödtek fel benne, bontakoztak ki teljesebben, s közeledtek egyre jobban az antik eszmények felé. Bár a középkor és a reneszánsz összefonódása egyes kutatókat arra indított, hogy egyenesen kétségbe vonják a reneszánsz önálló létezését, e kornak mégis megvan a maga sajátos arculata. A reneszánsz rendkívül összetett korszak, és a középkorhoz vagy bármely más korszakhoz hasonlóan rengeteg idôbeli, helyi és társadalmi különbséget foglal magában.
A reneszánsz - mai felfogásunk szerint - nemcsak egy meghatározott művelôdéstörténeti korszak elnevezése, hanem ugyanezzel a szóval jelöljük a művészeteknek ebben a korban érvényesülô egyetemes stílusirányát is.
A humanizmus a reneszánsz szerves része, de ennél szűkebb fogalom: számunkra elsôsorban a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. Mivel ez szorosan összefüggött az ókori irodalom értékeinek kultuszával, ezért a humanizmus bizonyos klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent.
A reneszánsz kori humanizmus kezdetben (14. század, 15. század elsô fele) nem volt filozófiai irányzat vagy eszmerendszer, hanem egy olyan kulturális és oktatási program, mely a görög és fôleg a latin klasszikusok tanulmányozását tűzte ki céljául. A reneszánsz irodalomtudósok, a humanisták folytatták, illetve újrakezdték a latin szerzôk tanulmányozását, alapos vizsgálatát, de nagymértékben kitágították és továbbfejlesztették ezt a tevékenységet.
Nem voltak vallástalanok, de az antik írók műveivel való foglalkozást önálló tudományággá emelték, s már nem törekedtek a teológiai elméletekkel való egybeötvözésre, mint korábban. A legtöbb figyelmet a középkor során ismeretlen vagy elhanyagolt klasszikus latin szerzôk felfedezésének szentelték, de fokozatosan latinra fordították az akkoriban ismert görög irodalom szinte teljes anyagát is, s így bekapcsolták azt a nyugati gondolkodás fô áramába (pl. Homérosz, Szophoklész, Hérodotosz, Plutarkhosz, Epikurosz).
A humanisták alakították ki a tudományos szövegkritika módszereit, tanulmányozták a latin helyesírást és nyelvtant, a retorikát, az antikvitás történetét és mitológiáját, a régészetet stb. Szilárd meggyôzôdésük szerint jól írni és beszélni csakis az antik minták utánzása révén lehet megtanulni. îrásaikban különös gondot fordítottak a stílus és a műforma eleganciájára, tisztaságára és világosságára, s erénynek tekintették a minél nagyobb számban felhasznált klasszikus idézeteket, mitológiai utalásokat.
A reneszánsz irodalmában gyakran esik szó pogány istenekrôl, mitológiai hôsökrôl, s bizonyos mértékű vallási közömbösség és csupán névleges ragaszkodás az egyház tanaihoz jellemzett nem egy humanistát, de egyáltalán nem kívántak felidézni valamiféle antik pogány kultuszt. Tarthatatlan az a felfogás, hogy a humanista mozgalom lényegét tekintve keresztényellenes lett volna. A humanisták a klasszikusokhoz való visszatérést kiterjesztették a keresztény klasszikusok, a Biblia és az egyházatyák (ókori keresztény írók, tudósok) tudós vizsgálatára is.
A 15. század közepétôl a humanista műveltség kilép az irodalmi tanulmányok kereteibôl, és átterjed a reneszánsz kultúra más területeire, a filozófiát és a különbözô természettudományokat is beleértve. Śj gondolatok és eszmék hatalmas tárháza állt tehát a korszak rendelkezésére, és éppen ez az intellektuális erjedés a reneszánsz egyik legfôbb jellemzôje.
Képzôművészet és zene
A reneszánsz idején Itáliában és Itálián kívül is rohamos fejlôdés jellemezte a különbözô művészeti ágakat. A Mediciek Firenzéjében - a 15. században - elsôsorban a képzôművészet vált az új gondolati és érzelmi tartalmak legfôbb hordozójává. Vezérelve a természet utánzása, célkitűzése a harmonikus emberideál megformálása lett. A középkori művészet személytelensége után megjelentek az önálló arculatú, összetéveszthetetlen művészegyéniségek. Igazi szellemóriások, rendkívül sokoldalú tehetségek alkottak egymás után és egymással egy idôben.
A középkorból örökölt hagyományos bibliai témákat újszerű, evilági szellemben dolgozták fel a festôk, s emellett mind nagyobb szerepet kaptak az antik mitológia témái is. - Az élethűbb ábrázolás érdekében elmélyülten tanulmányozták az anatómiát, s legnagyobb diadaluknak a perspektíva (távlatfestés) elméletének kidolgozását, a térbeliség kifejezési technikájának felfedezését tekintették. A szobrokról lehullt a lepel: szabadon gyönyörködtek az emberi test szépségében. Az építészetben a gótikus függôleges tagoltságot felváltotta a vízszintes tagoltság erôs hangsúlyozása.
Az új kor elsô nagy festôjének Giottót (dzsottó - ?1266-1377), Dante barátját tekintik. Freskóin az alakok szabadon mozognak, tér van köztük, az elosztás levegôs, a kompozíció harmonikus (Krisztus siratása; 1306). A firenzeiek 1334-ben a negyedik évtizede épülô katedrális harangtornyának építésével a festô Giottót bízták meg, aki nem volt tanult építész. Festôi módon oldotta meg feladatát: a tervezésnél számításba vette a perspektivikus torzulást is, s ez egészen új jelenség volt ekkor.
Giottót - csak a legjelentôsebbeket említjük - Masaccio (maszaccsó - 1401-?1428), Fra Angelico (fra andzselikó - 1387-1455), Filippo Lippi (1406-1469) követte. Botticelli (botticselli - 1466-1510) a Medici-kor ünnepelt művésze volt. Egyik leghíresebb festménye, a Venus születése az emberi test szépségét és az élet élvezésének újjászületését hirdeti. A tengerbôl kiemelkedô istennô a szépség megjelenését jelképezi a földön.
A 16. század eleje nemcsak az itáliai, de minden idôk művészetének egyik legdicsôségesebb korszaka. Ekkor alkották remekműveiket Leonardo, Michelangelo, Raffaello, Giorgione, Tiziano, a német Dürer, Holbein és más nagyok. Az olasz mestereket már kevesebb szál kötötte Firenzéhez; a művészetek központja a reneszánsz pápák tékozló becsvágya következtében részben Rómába, részben a gazdag kereskedôvárosba, Velencébe helyezôdött át. Leonardo da Vinci (vincsi - 1452-1512) fôműve, az Utolsó vacsora, Milánóban látható, a titokzatos mosolyú Mona Lisa még Firenzében készült. - Raffaello Santi (szanti - 1483-1520) a Vatikánban a pápák lakosztályait díszítette freskóival, s Michelangelo Buonarroti (mikelandzseló - 1475-1564) a római Sixtus-kápolnát (szixtusz) festette éveken keresztül: az oltárképül szolgáló Utolsó ítéleten Krisztus - akit addig kiálló bordájú, elgyötört, légies alaknak ábrázoltak - egy antik atléta izmaival rendelkezik. Michelangelo tervezte az új Szent Péter-templom kupoláját is. Mégis szobraira volt a legbüszkébb. 26-28 éves korában faragta ki egy márványtömbbôl azt a szobrát, amely Firenze és a reneszánsz ember jelképévé vált, a Dávidot. A szobor a küzdelem elôtti feszült pillanatban ábrázolja az erejében és eszében bízó ifjút, aki magabiztosan készül szembeszállni a barbár óriással, Góliáttal. Öregkori szobrai, befejezetlen alkotásai (rabszolgaszobrok) már a reneszánsz végét, a társadalmi fejlôdés elakadásával bekövetkezô, tragikus konfliktusokkal terhes új idôszakot jelzik. A firenzei Medici-síremlékek jelképes szoboralakjai (Éj, Nappal, Est, Hajnal) Michelangelo legérettebb alkotásai.
Velence két nagy festôegyénisége Giorgione (dzsordzsóne - ?1478-1510) és Tiziano (ticiánó - 1485-1576) volt. Közép-Itália reneszánsz festôi a tökéletes kompozícióval, a gondosan kiegyensúlyozott elrendezéssel teremtették meg képeiken az új, magas szintű harmóniát, a velenceiek viszont a fények és színek szerencsés alkalmazásával értek el egységes képhatást. - Egy égiháború kísérteties fényei járják át Giorgione A vihar című képét, melyen a táj, elôtérben a szereplôkkel - talán legelôször a művészet történetében - több immár egyszerű háttérnél: önnön jogából, önmagáért van a képen mint a festmény tulajdonképpeni témája. - Tiziano kevésbé törôdött a kompozíció merev szabályaival, és pusztán a fény, a levegô, a színek segítségével teremtette meg képei egységét. Kortársai portréi (arcképei) miatt becsülték a legtöbbre. Egyházi és a világi hatalmasságok versengtek egymással, hogy megfesse arcképüket (III. Pál pápa Alessandro - alesszandró - és Ottavio Farnese - farnéze - társaságában; 1546). - Correggio (korreddzsó - ?1489-1534), a pármai festô még Tizianónál is jobban kihasználta azt a felfedezést, mely szerint a színek és a fények igen hatásosan ellensúlyozhatnak tömegeket is: fölényes biztonsággal bánt a fényhatásokkal (Jézus születése; 1530).
Az építészek is új utakat kerestek. A 15. század elsô évtizedeiben néhány fiatal művész összefogott azzal a feltett szándékkal, hogy félredobják a hagyományokat, és megteremtik az új művészetet. Vezetôjük Filippo Brunelleschi volt (brunelleszki - 1377-1446). A firenzeiek kívánságára még nyolcszögletű gót kupolával fedte be a dómot, de aztán Rómába utazott, és ott tanulmányozta az antik épületek romjait. Nem lemásolni akarta az ókori épületeket, hanem olyan új stílust kívánt kialakítani, amelyben szabadon felhasználhatja az antik formákat, és új szépségeket, új harmóniát teremthet. Brunelleschi elérte, amit akart: új korszakot nyitott az építészetben. ž tervezte a firenzei Pazzi család (pacci) híres kápolnáját (1430 körül). - Természetesen lakóházakat is terveztek Brunelleschi stílusában. Jellegzetes reneszánsz épületek Firenzében a Rucellai- (rucselláj - tervezte Alberti, 1460 körül), a Medici-Riccardi- (medicsi-rikkardi - Michelozzo - mikeloccó - tervei szerint, 1460), a Strozzi- (sztrocci - Maiano tervei alapján, 1507) és a Pitti palota (Brunelleschi tervezte; a fôépületet a 16. században fejezték be).
Nyugat- és Közép-Európában más utat járt be a reneszánsz. A művészetek itáliai típusú kivirágzásához hiányzott a társadalmi háttér, hiányoztak a reneszánsz önbizalmával rendelkezô férfiak. Az Alpoktól északra sokkal erôsebb volt a gótikus hagyomány, mint délen - Itáliában nem is volt igazán fejlett gótikus építészet a milánói dómtól és Velence sajátos, bizáncias gótikájától eltekintve. A reneszánsz Itálián kívül a gótikával egy idôben, a gótikával összefonódva létezett. Franciaországban, Angliában, Németországban olyan templomok, épületek láthatók, amelyekben a boltíveket támasztó pilléreket úgy alakították át oszlopokká, hogy oszlopfôkkel egészítették ki azokat; a gótikus ablakok kôcsipkézetét is érintetlenül hagyták, csak csúcsíveiket kerekítették le.
A tudományosan megszerkesztett perspektívát és az anatómián alapuló emberábrázolást az olasz művészek dolgozták ki a 15. század folyamán. Az "északi" festôk, mint Dürer vagy az idôsebb Pieter Bruegel (piter brôhel) kénytelenek voltak Itáliába menni, hogy több-kevesebb sikerrel ellessék az olaszok titkait.
A kor legnagyobb német művészének, Albrecht Dürernek (1471-1528) rézkarcai sikeres summázatát adják a reneszánsz vonzásába kerülô gótikus művészetnek (Ćdám és Éva, 1504).
A 16. század folyamán az északi országokban megkérdôjelezték a festészet létjogosultságát. E nagy válságot a reformáció hozta magával. A protestánsok ellenezték képek és szobrok elhelyezését a templomokban, "pápista bálványimádásnak" tekintették az ilyesmit. Gyakorlatilag az arcképfestés és az életképfestészet virágzott. A portréfestészet egyik legnagyobb alakja volt ekkor a német Hans Holbein (hans holbejn - 1497-1543): hűen, minden aggály és hízelgés nélkül ábrázolta azt, amit látott (Georg Gisze, német kereskedô Londonban, 1532).
A németalföldi flamand festôk már a 15. században is elismert mesterei voltak a mindennapi élet jeleneteit ábrázoló alkotásoknak, az ún. zsánerképeknek. A 16. századi flamand zsánerfestészet legnagyobb művésze az idôsebb Pieter Bruegel (?1525-1569) volt. Egyik legtökéletesebb munkája a parasztlakodalmat ábrázoló híres festmény (1565 körül). A sok szellemes megfigyelésnél, a bôven áradó anekdotázó kedvnél is bámulatosabb Bruegel páratlan komponáló készsége, mellyel elejét veszi, hogy a kép túlzsúfoltnak, zavarosnak tessék.
A 14-15. században Európa szellemi arculatával együtt a zenei ízlés és gondolkodásmód is erôsen megváltozott. A világi műfajok közül az egyik legnépszerűbb ekkor a villanella (eredetileg falusi nóta, parasztdal). Ez kórusdal: négy szólama kitűnôen csendül össze, hangszer nem kíséri, hangulata derűs. Hangzása itt-ott arra emlékeztet, hogy szerzôit egykor a tanulatlan emberek népies többszólamúsága is megihlette.
A 16. században virágzik igazán a zenei reneszánsz. Leghíresebb műfaja a madrigál: anyanyelven írt értékes költôi szövegre szerzett, hangszerkíséret nélküli, négyszólamú társasének; mindegyik szólamát egy-egy ember énekli. Fôleg az olasz udvarok műértô nemességének ízlését tükrözi a népiesebb villanellával szemben. - A kor stílusjegyei fôleg Palestrina (palesztrina - 1525-1594) zenéjében figyelhetôk meg. Zene és szöveg egysége, harmónia és dallam kiegyensúlyozottsága jellemzi művészetét.
A 16. század divatos hangszere a lant. Egyik legnagyobb művésze a magyar származású Bakfark Bálint (1507-1576).
Hazánkban a Mátyás király korában beáramló reneszánsz művészet kivirágzását a török uralom megakadályozta. Néhány épület maradt csak meg, mint pl. az esztergomi, vörös márványból épített Bakócz-kápolna (1506-1507) vagy a sárospataki vár Perényi-szárnyának árkádos loggiája (loddzsa) és lépcsôfeljárója. Mátyás budai és visegrádi palotájából csak töredékek kerültek elô.
Amig a reneszánsz idején létrehozott monumentális épitményeket
városokat, templomokat, palotákat és várakat rongáltak meg ,vagy tettek a
földel egyenlôvé a török rombolók,
addig az irodalmi alkotásokból drága örökség maradhatott ránk,amelyeket sem a hóditók nem
rombolhattak le, sem az idô vasfoga,sem a századokon keresztül
dúló kisebb, nagyobb háboruk, vagy magyarromlások sem kezdhettek ki, nem pusztithattak el, mert
a sok névtelen szerzô, a kevésbé ismert,Szilveszter János, Tinódi Sebestyén,Janusz
Pannonius, Balassi Bálint,Bornemisza Péter oly maradandó remek
műveket hagytak ránk,amelyek a tolvalyoknak ellophatatlan, a
pusztitóknak lerombolhatatlanok, hiszen ezek a kincsek nemcsak
megsárgult papiron, megszűrkűlt pergamenteken léteznek öreg
könyves polcokon hanem a szivünkben is ôrizzűk.
Az angoloknak is nagy örökség maradt a reneszánsz
korból,hiszen az angolszerzôk is nagyot alkottak a reneszánsz
idején.
Anglia a 16. század végére Európa nagyhatalma lett, a spanyol állam félelmetes vetélytársa. 1588-ban a könnyű angol hajók megsemmisítették a legyôzhetetlennek hitt spanyol Armadát (hajóhadat), s ennek következtében a szigetország egyedüli ura maradt a tengereknek. Az angol polgárság ekkor mohó gyarmatosításba kezdett, gazdagsága rohamosan nôtt. A trónon ülô királynô, Erzsébet is a protestáns polgárságra támaszkodott, s így ellensúlyozta a spanyolbarát katolikus arisztokrácia hatalmát. A gazdasági sikerek, a jólét emelkedése, az átmeneti belsô nyugalom kedvezett a tudományok és az irodalom fejlôdésének, szaporodtak az iskolák, a könyvnyomtató műhelyek, új színházak épültek. A kultúrának ezt a század végi virágzó korszakát nevezzük angol reneszánsznak.
A dráma a reneszánsz idején csak Angliában lett az irodalom vezetô műneme a 16. század végén. A különbözô drámai műfajok felvirágzásának egyik oka minden bizonnyal az lehetett, hogy a történelmi-társadalmi változások, a polgárság és a nagybirtokos arisztokrácia küzdelmei itt hatoltak e korban a legmélyebbre, Angliában lehetett leginkább érzékelni a közelgô polgári forradalom elôszelét. - Az angol reneszánsz vége felé a drámaírói tehetségek jelentkezése, jelentôs színpadi művek sorozatos megszületése jelezte, hogy ennek a korszaknak szinte a dráma volt az "anyanyelve".A reneszánsz drámaszerzô a legnagyobb angol költô és iró:Shakespeare volt. Szophokles után ô volt az, aki a világon a legtöbb drámának volt a kiváló szerzôje.
Megjegyzés küldése