A macskám itt heverész a kályhám elôtt. Eszembe jut egy másik macska. Gyermekkoromban ismertem azt a macskát.
Egy vasárnap reggel, hogy rajtam volt már az ünnepi ruha, siettem ki, hogy lássanak. De korán találtam fölkészülni: nem mutatkozott egy gyerekpajtásom se. Pedig volt nekem jócskán: úr, paraszt egyformán. Valamennyi közt legkedvesebb a Csordás Andris. Andris annyi idôs volt, mint én: hétesztendôs, de sokkal okosabb. Mindennap talált ki valami újat. Ha egyebet nem, madárfészket újságolt. S ha éppen nem akadt még madárfészek se, akkor Micóval játszottunk.
Micó az ô kis cirmos macskájuk volt. Sok mindent tudott az a macska. Ha Andris fütyült neki, elôjött még a kertbôl is. Ha Andris négykézlábra állt és tovább fütyült, akkor Micó fölugrott a hátára és dagasztott ottan, mint ahogy az asszonyok dagasztják a kenyeret.
Hát hogy senkit se találtam a házunk közelében, futottam egyenesen Andrisékhoz.
Egy alacsony kis nádtetôs házban laktak. A ház oldalára akkoriban oda volt írva veres krétával: 1 ló, 1 ember. Mert huszárok tanyáztak a faluban. Az udvart hordódongákból készült kerítés környezte. Hátul egy vályogistálló, a teteje meg a fala kissé meg is dôlt, mintha át kívánkozna telepedni a szomszédba. Meg egy rossz kút is állt az udvar közepén, s abban mindig úszkált egypár kis béka.
Ahogy futok a ház felé, visítást hallok onnan.
Meghökkentem.
Andris visított.
- Verik? Vagy mosdatják? - gondoltam ijedt tűnôdéssel, ahogy a gyerek szokott.
De mért verik, ha verik?
Tegnap kôvel hajigáltuk a kútban a békákat. Hátha azért bűnhôdik most Andris?
Az ember sohase tudja abban a korban, hogy miért bűnhôdik?
Űvatosan lépdeltem a kerítésig és beleselkedtem a parajjal benôtt dongakerítésen. Hát mosdatták Andrist. Ott görnyedezett szegény a pitvarajtó elôtt. A földön mázatlan cseréptál. Szappanozza a képét az anyja irgalmatlanul.
žszintén szólva magam se szerettem mosdani. Nincs is abban semmi jó, hogy hideg vízzel dörzsölik az embert, és csípôs szappannal habozzák be a szeme világát. Csakhogy engem már régen magamra bíztak, és hát én meg is mosdottam becsületesen - kivált ha rajtam állt valakinek a szeme.
Ahogy ott visított-hörkölt az én Andris barátom, mély részvéttel szemléltem ôt a kerítésen át. Nem sajnálta más senki.
A katona az istálló elôtt ült. Pipázott és nevetett.
- Leszel még kutyábbul is! - mondotta a pipáját a csizmája sarkához ütögetve. Tudod-e, hogy mivel mosdatnak, ha katona leszel?
Hogy erre Andris nem válaszolt, az nemcsak azért történt, hogy nem tudta, hanem mert az anyja keze a száján habzott.
- Téglával - felelt rá maga a katona.
És végigsimította a kezét a maga olaszosan barna orcáján. Lehet, hogy a visszaemlékezés akaratlan mozdulata volt az. De az is lehet, hogy csak a bajuszát kereste meg. Csak egynéhány szál kis bajusza volt. Hegyesre szokta pödörni.
Végre is a nagy Juli leány szabadította ki Andrist az anyja vasmarkából. Kijött a szobából felibe fonatlan, felibe öltözetlen. Elkapta az Andris fejét és körüldörzsölte a törülközôvel.
- Ne ríj, Andriskám! - mondotta vigasztaló hangon.
És ahogy törülgette, megcsókolta az orcáját jobbról is, balról is.
A hófehér ingbôl elôduzzadtak gömbölyű karjai, és ahogy akkor rám is rámpillantott, olyan volt nekem a szeme, mint a Micó macskáé.
De lehet, hogy csak én gondoltam ezt. Gyerekkoromban úgy vélekedtem, hogy minden kutyában, macskában van valami annak a családnak a vonásaiból, amelyikhez tartozik. Lehet, hogy az öreg jegyzôéknél ötlött belém ez a gondolat. Az öreg jegyzônek buldogg kutyája volt, s neki is, a kutyának is mindig vicsorgóra állott a képe.
- îgy, virágom, így! - mondotta Juli, gyöngéden törülgetve az öcsikéje fejét -, látod, a kis ifiúr milyen tiszta! A Micó is mosdik, nézd, milyen szépen.
Andris még egyet brümmentett, aztán a könnyein át Micóra mosolygott. A macska csakugyan ott mosdott a kút káváján. Megnedvesítette a talpát és végigvonta a fején, a fülén. Szakasztott úgy tett, mint a katona szokott az istállóajtóban, mikor a kis gömbölyű tükörben kétfelé választja a haját.
A tiszttartó Cigány kutyája dugta be a fejét a kerítés dongái között, s átvonaglott a résen. Borzkutya volt a jámbor, különben átugorhatta volna a kerítést. Mintha megirigyelte volna a Juli dicséretét, fölágaskodott a kút kávájára és ádáz gyűlölettel vicsorgott a Micóra.
Micó persze nem várta meg a következô pillanatot. Mikorra a kutya fölágaskodott, ô is állt már. A szemét a kutyára meresztette, ráfújt, és ráköpött. Közben pofon is teremtette.
Cigány majd eldôlt megbotránkozásában.
No, szoros is lett volna a Micó macskának egyszerre! De Micó abban a pillanatban felszökött a kútágasra. Ott nyalogatta a talpát, és gúnyos hunyorgással nézett alá a magasból.
Mink aztán az Andrissal nagy játékba kezdtünk: töklevélbôl vágtunk dudát magunknak és azon trombitáltunk. Utánoztuk a katonákat.
Csak a második harangszóra ocsúdtunk föl a játékunkból. Indulnunk kellett a templomba. Juli is felöltözött már akkorra. Cifrán, pántlikásan, rózsásan fordult ki a szobából, és ringatódzó járással lépegetett el a templom felé.
A katona az egyik kerítéscölöpön könyökölt. Hosszan nézett utána, és pödörgette a bajuszát.
*
Azt mondja egy ôszi napon az Andris gyerek:
- Kell-e kis macska?
- Hol van?
- Az istállónk padlásán.
- Sok?
- Sok.
Futva futottunk odáig.
A katona már régen nem lakott nálok. Eltakarodtak azok. Csak a ház falán maradt meg az emlékük, a fakó vörös írás: 1 ló, 1 ember. Az udvar is megváltozott azóta: köröskörül óriás napraforgók nôttek a kerítés mellett és lefelé lógatták sárgacsipkés fekete fejöket. A kertek is sárgák voltak már akkor, sárgák, vörösek, tarlottak.
Fölsiettünk a létrán az istálló padlására. Hát csakugyan ott mászkált egymáson a sok kis macska. Micó közöttük ült és nyalogatta hol az egyiket, hol a másikat. Micó volt az anyjuk. Milyen furcsán nézett ránk a Micó!
- Miau! Miau!
Mintha azt kérdezte volna, hogy: mi jó hozott bennünket? Aztán tovább mosdatta a gyermekeit és halkan brúgózott nekik. Mink az Andrissal csodálkozva néztük.
- Melyik kell? - kérdezte Andris.
- A vörös!
Mert csak egy volt a vörös. A többi cirmos, mint az anyjuk.
A házból akkor nehéz és erôs beszéd hallatszott: síró és átkozódó hangok.
Megdöbbenve kandikáltam le a padlásról. Julit láttam, a szép nagy Juli leányt, ahogy kifordult az ajtón. Leült a földre az eresz alá. Az arcán könnyek görgedeztek. Sápadt volt, mint a falevelek.
- Mi lelte a nénédet? - kérdeztem halkan.
- Nem tudom - felelte Andris vállat vonva. - Beteg vagy mi.
A szóváltásból, amit azután hallottam, semmit sem értettem. Csak arra emlékszem, hogy Juli mindegyre azt hajtotta:
- Nem igaz! Nem igaz!
De valami nagy baj lehetett ottan!
A faluban nemegyszer van nagy baj. A gyerek látja, hallja és elfelejti. Én se gondoltam volna rá soha, ha negyednapra meg nem jelenik ott két zord fegyveres pandúr.
{Pandúr: a városi, vármegyei fegyveres rendfenntartó szervezet tagja}
Juliért jöttek.
Juli az erdôben bujdosott. Onnan hozták elô megbékózottan.
A gyerekek nagy csoportban követték ôket. Én is köztük. Mögötte az anyja ôdöngött, sírva, a kezét tördelve. Juli nem sírt. Sápadt volt, még sápadtabb, mint máskor. A felsô szoknyája a fején, mintha esô esne. Csak vánszorgott búsan, a szemét lesütve két pandúr között. Vitték a községházára.
Az ügy elôbözsdítette az egész falut. Az asszonyok a becsületrôl beszéltek. Juli a becsület ellen vétett. Mikor meglátta a pandúrokat, beleugrott az erdei kútba. Szerencse, hogy a kút száraz. Kihúzták.
Mennyi szörnyűség egy nap alatt.
De még ez nem volt minden. Egy óra múlva hazaérkezett a csordás. Darabig ott rázta-döngette a kaput a községházán. Aztán hazament a fejszéért: agyon akart vágni mindenkit, bírót, jegyzôt, pandúrokat, még a feleségét is. Hogy aztán a fejszét elvették tôle, befordult a kocsmába és ivott. Pálinkát ivott, részeg akart lenni. A kocsmából kihallatszott, hogyan veri az öklével az asztalt, és hogyan átkozza a császárt, a feleségét, a katonákat, a pandúrokat, az urakat, mindenkit, aki eszébe jutott.
Végre kilódult. Fenyegetôdzött, hogy újra fejszét fog és bosszút cselekszik a leányért. De már akkor állani is alig bírt a lábán.
Leült a sárba az utca közepén. Ott káromkodott, beszélt összevissza:
- Itt az én helyem a sárba! a sárba! Itt a becsületem a sárba! a sárba!
A felesége húzgálta föl és vezette haza. Az Andris gyerek ott maradt a községháza elôtt. Fölkapaszkodott a kerítésre és sápadtan, szótlanul bámult be a rácson.
A csordás másnap és harmadnap is itta a pálinkát. Nem akart kijózanodni. Talán így részegségében történt, hogy meggyújtotta a házát.
A lángok akkor csaptak föl, mikor én hazafelé mentem az iskolából. A faluban nagy szaladgálás, kiabálás. A harangot félreverték. Az emberek kantákkal, sajtárokkal rohantak a tűzhöz. De a csordás háza egy-láng volt már akkor. Közel se lehetett menni.
A másik percben már az istálló tetejére is fölfutott a láng. Én mindent láttam. Az udvar sarkán álltam az utcán a jajveszékelô asszonyok között.
Az istálló tetején az ajtó az udvar felôl nyitva volt. Śgy szokott állni, hogy szabadon rakhassák be a szénát. Azon az ajtón egyszer csak megjelenik a Micó macska. Abban a pillanatban jelent meg, amikor a láng a tetôre futott. A szájában az egyik kölyke lógott.
Aggodalmas szemmel nézett széjjel. A kis kölyökmacska szétterpesztette a négy lábát, ahogy lógott. És az is lefelé nézett. Micó háttal ereszkedett le a falon. Letette a kölykét elénk a földre.
Aztán újra felszökött a Micó a falon és megint megjelent egy kis kölykével. Azzal is lekúszott.
A láng hirtelen elborította az egész tetôt. Recsegett, ropogott, pattogott a tetô. A levegô szinte forrt az udvaron is.
De Micó mégis csak megint fölfutott a falra. Az ajtó akkor már nem is látszott. Micó keserves nyávogással ugrált ide-oda a lángok közt a fal peremén. Aztán egyszer csak egy nagy szökemléssel beugrott a lepedô nagyságú nagy vörös lángok közé.
Vártuk, hogy elôjön-e?
De nem jött elô többé.
Egy vasárnap reggel, hogy rajtam volt már az ünnepi ruha, siettem ki, hogy lássanak. De korán találtam fölkészülni: nem mutatkozott egy gyerekpajtásom se. Pedig volt nekem jócskán: úr, paraszt egyformán. Valamennyi közt legkedvesebb a Csordás Andris. Andris annyi idôs volt, mint én: hétesztendôs, de sokkal okosabb. Mindennap talált ki valami újat. Ha egyebet nem, madárfészket újságolt. S ha éppen nem akadt még madárfészek se, akkor Micóval játszottunk.
Micó az ô kis cirmos macskájuk volt. Sok mindent tudott az a macska. Ha Andris fütyült neki, elôjött még a kertbôl is. Ha Andris négykézlábra állt és tovább fütyült, akkor Micó fölugrott a hátára és dagasztott ottan, mint ahogy az asszonyok dagasztják a kenyeret.
Hát hogy senkit se találtam a házunk közelében, futottam egyenesen Andrisékhoz.
Egy alacsony kis nádtetôs házban laktak. A ház oldalára akkoriban oda volt írva veres krétával: 1 ló, 1 ember. Mert huszárok tanyáztak a faluban. Az udvart hordódongákból készült kerítés környezte. Hátul egy vályogistálló, a teteje meg a fala kissé meg is dôlt, mintha át kívánkozna telepedni a szomszédba. Meg egy rossz kút is állt az udvar közepén, s abban mindig úszkált egypár kis béka.
Ahogy futok a ház felé, visítást hallok onnan.
Meghökkentem.
Andris visított.
- Verik? Vagy mosdatják? - gondoltam ijedt tűnôdéssel, ahogy a gyerek szokott.
De mért verik, ha verik?
Tegnap kôvel hajigáltuk a kútban a békákat. Hátha azért bűnhôdik most Andris?
Az ember sohase tudja abban a korban, hogy miért bűnhôdik?
Űvatosan lépdeltem a kerítésig és beleselkedtem a parajjal benôtt dongakerítésen. Hát mosdatták Andrist. Ott görnyedezett szegény a pitvarajtó elôtt. A földön mázatlan cseréptál. Szappanozza a képét az anyja irgalmatlanul.
žszintén szólva magam se szerettem mosdani. Nincs is abban semmi jó, hogy hideg vízzel dörzsölik az embert, és csípôs szappannal habozzák be a szeme világát. Csakhogy engem már régen magamra bíztak, és hát én meg is mosdottam becsületesen - kivált ha rajtam állt valakinek a szeme.
Ahogy ott visított-hörkölt az én Andris barátom, mély részvéttel szemléltem ôt a kerítésen át. Nem sajnálta más senki.
A katona az istálló elôtt ült. Pipázott és nevetett.
- Leszel még kutyábbul is! - mondotta a pipáját a csizmája sarkához ütögetve. Tudod-e, hogy mivel mosdatnak, ha katona leszel?
Hogy erre Andris nem válaszolt, az nemcsak azért történt, hogy nem tudta, hanem mert az anyja keze a száján habzott.
- Téglával - felelt rá maga a katona.
És végigsimította a kezét a maga olaszosan barna orcáján. Lehet, hogy a visszaemlékezés akaratlan mozdulata volt az. De az is lehet, hogy csak a bajuszát kereste meg. Csak egynéhány szál kis bajusza volt. Hegyesre szokta pödörni.
Végre is a nagy Juli leány szabadította ki Andrist az anyja vasmarkából. Kijött a szobából felibe fonatlan, felibe öltözetlen. Elkapta az Andris fejét és körüldörzsölte a törülközôvel.
- Ne ríj, Andriskám! - mondotta vigasztaló hangon.
És ahogy törülgette, megcsókolta az orcáját jobbról is, balról is.
A hófehér ingbôl elôduzzadtak gömbölyű karjai, és ahogy akkor rám is rámpillantott, olyan volt nekem a szeme, mint a Micó macskáé.
De lehet, hogy csak én gondoltam ezt. Gyerekkoromban úgy vélekedtem, hogy minden kutyában, macskában van valami annak a családnak a vonásaiból, amelyikhez tartozik. Lehet, hogy az öreg jegyzôéknél ötlött belém ez a gondolat. Az öreg jegyzônek buldogg kutyája volt, s neki is, a kutyának is mindig vicsorgóra állott a képe.
- îgy, virágom, így! - mondotta Juli, gyöngéden törülgetve az öcsikéje fejét -, látod, a kis ifiúr milyen tiszta! A Micó is mosdik, nézd, milyen szépen.
Andris még egyet brümmentett, aztán a könnyein át Micóra mosolygott. A macska csakugyan ott mosdott a kút káváján. Megnedvesítette a talpát és végigvonta a fején, a fülén. Szakasztott úgy tett, mint a katona szokott az istállóajtóban, mikor a kis gömbölyű tükörben kétfelé választja a haját.
A tiszttartó Cigány kutyája dugta be a fejét a kerítés dongái között, s átvonaglott a résen. Borzkutya volt a jámbor, különben átugorhatta volna a kerítést. Mintha megirigyelte volna a Juli dicséretét, fölágaskodott a kút kávájára és ádáz gyűlölettel vicsorgott a Micóra.
Micó persze nem várta meg a következô pillanatot. Mikorra a kutya fölágaskodott, ô is állt már. A szemét a kutyára meresztette, ráfújt, és ráköpött. Közben pofon is teremtette.
Cigány majd eldôlt megbotránkozásában.
No, szoros is lett volna a Micó macskának egyszerre! De Micó abban a pillanatban felszökött a kútágasra. Ott nyalogatta a talpát, és gúnyos hunyorgással nézett alá a magasból.
Mink aztán az Andrissal nagy játékba kezdtünk: töklevélbôl vágtunk dudát magunknak és azon trombitáltunk. Utánoztuk a katonákat.
Csak a második harangszóra ocsúdtunk föl a játékunkból. Indulnunk kellett a templomba. Juli is felöltözött már akkorra. Cifrán, pántlikásan, rózsásan fordult ki a szobából, és ringatódzó járással lépegetett el a templom felé.
A katona az egyik kerítéscölöpön könyökölt. Hosszan nézett utána, és pödörgette a bajuszát.
*
Azt mondja egy ôszi napon az Andris gyerek:
- Kell-e kis macska?
- Hol van?
- Az istállónk padlásán.
- Sok?
- Sok.
Futva futottunk odáig.
A katona már régen nem lakott nálok. Eltakarodtak azok. Csak a ház falán maradt meg az emlékük, a fakó vörös írás: 1 ló, 1 ember. Az udvar is megváltozott azóta: köröskörül óriás napraforgók nôttek a kerítés mellett és lefelé lógatták sárgacsipkés fekete fejöket. A kertek is sárgák voltak már akkor, sárgák, vörösek, tarlottak.
Fölsiettünk a létrán az istálló padlására. Hát csakugyan ott mászkált egymáson a sok kis macska. Micó közöttük ült és nyalogatta hol az egyiket, hol a másikat. Micó volt az anyjuk. Milyen furcsán nézett ránk a Micó!
- Miau! Miau!
Mintha azt kérdezte volna, hogy: mi jó hozott bennünket? Aztán tovább mosdatta a gyermekeit és halkan brúgózott nekik. Mink az Andrissal csodálkozva néztük.
- Melyik kell? - kérdezte Andris.
- A vörös!
Mert csak egy volt a vörös. A többi cirmos, mint az anyjuk.
A házból akkor nehéz és erôs beszéd hallatszott: síró és átkozódó hangok.
Megdöbbenve kandikáltam le a padlásról. Julit láttam, a szép nagy Juli leányt, ahogy kifordult az ajtón. Leült a földre az eresz alá. Az arcán könnyek görgedeztek. Sápadt volt, mint a falevelek.
- Mi lelte a nénédet? - kérdeztem halkan.
- Nem tudom - felelte Andris vállat vonva. - Beteg vagy mi.
A szóváltásból, amit azután hallottam, semmit sem értettem. Csak arra emlékszem, hogy Juli mindegyre azt hajtotta:
- Nem igaz! Nem igaz!
De valami nagy baj lehetett ottan!
A faluban nemegyszer van nagy baj. A gyerek látja, hallja és elfelejti. Én se gondoltam volna rá soha, ha negyednapra meg nem jelenik ott két zord fegyveres pandúr.
{Pandúr: a városi, vármegyei fegyveres rendfenntartó szervezet tagja}
Juliért jöttek.
Juli az erdôben bujdosott. Onnan hozták elô megbékózottan.
A gyerekek nagy csoportban követték ôket. Én is köztük. Mögötte az anyja ôdöngött, sírva, a kezét tördelve. Juli nem sírt. Sápadt volt, még sápadtabb, mint máskor. A felsô szoknyája a fején, mintha esô esne. Csak vánszorgott búsan, a szemét lesütve két pandúr között. Vitték a községházára.
Az ügy elôbözsdítette az egész falut. Az asszonyok a becsületrôl beszéltek. Juli a becsület ellen vétett. Mikor meglátta a pandúrokat, beleugrott az erdei kútba. Szerencse, hogy a kút száraz. Kihúzták.
Mennyi szörnyűség egy nap alatt.
De még ez nem volt minden. Egy óra múlva hazaérkezett a csordás. Darabig ott rázta-döngette a kaput a községházán. Aztán hazament a fejszéért: agyon akart vágni mindenkit, bírót, jegyzôt, pandúrokat, még a feleségét is. Hogy aztán a fejszét elvették tôle, befordult a kocsmába és ivott. Pálinkát ivott, részeg akart lenni. A kocsmából kihallatszott, hogyan veri az öklével az asztalt, és hogyan átkozza a császárt, a feleségét, a katonákat, a pandúrokat, az urakat, mindenkit, aki eszébe jutott.
Végre kilódult. Fenyegetôdzött, hogy újra fejszét fog és bosszút cselekszik a leányért. De már akkor állani is alig bírt a lábán.
Leült a sárba az utca közepén. Ott káromkodott, beszélt összevissza:
- Itt az én helyem a sárba! a sárba! Itt a becsületem a sárba! a sárba!
A felesége húzgálta föl és vezette haza. Az Andris gyerek ott maradt a községháza elôtt. Fölkapaszkodott a kerítésre és sápadtan, szótlanul bámult be a rácson.
A csordás másnap és harmadnap is itta a pálinkát. Nem akart kijózanodni. Talán így részegségében történt, hogy meggyújtotta a házát.
A lángok akkor csaptak föl, mikor én hazafelé mentem az iskolából. A faluban nagy szaladgálás, kiabálás. A harangot félreverték. Az emberek kantákkal, sajtárokkal rohantak a tűzhöz. De a csordás háza egy-láng volt már akkor. Közel se lehetett menni.
A másik percben már az istálló tetejére is fölfutott a láng. Én mindent láttam. Az udvar sarkán álltam az utcán a jajveszékelô asszonyok között.
Az istálló tetején az ajtó az udvar felôl nyitva volt. Śgy szokott állni, hogy szabadon rakhassák be a szénát. Azon az ajtón egyszer csak megjelenik a Micó macska. Abban a pillanatban jelent meg, amikor a láng a tetôre futott. A szájában az egyik kölyke lógott.
Aggodalmas szemmel nézett széjjel. A kis kölyökmacska szétterpesztette a négy lábát, ahogy lógott. És az is lefelé nézett. Micó háttal ereszkedett le a falon. Letette a kölykét elénk a földre.
Aztán újra felszökött a Micó a falon és megint megjelent egy kis kölykével. Azzal is lekúszott.
A láng hirtelen elborította az egész tetôt. Recsegett, ropogott, pattogott a tetô. A levegô szinte forrt az udvaron is.
De Micó mégis csak megint fölfutott a falra. Az ajtó akkor már nem is látszott. Micó keserves nyávogással ugrált ide-oda a lángok közt a fal peremén. Aztán egyszer csak egy nagy szökemléssel beugrott a lepedô nagyságú nagy vörös lángok közé.
Vártuk, hogy elôjön-e?
De nem jött elô többé.
Megjegyzés küldése