Az 1849 és 1867 közötti időszak ellentmondásos szakasz a magyar kultúra történetében.
A polgári átalakulás részben ellentétes volt a köznemesség érdekeivel. Mivel azonban a polgárság még kisszámú, a polgárosodást a köznemesség vállalta magára.
A világosi fegyverletétel után meggyengült a köznemesség helyzete. A nemzeti önállóság elvesztése megszüntette a köznemesség vezető szerepét. A jobbágyfelszabadítással a köznemesség szabadelvű része a hűbériség lényegét szüntette meg. A nemzeti önállóság elvesztése eltorzította ezt a folyamatot. Alexander Bach, a bécsi külügyminiszter államhatalmi eszközökkel igyekezett lassítani a nemzeti polgárság kialakulását.
Haladás és nemzet ügye 1849 után szembekerült. Idegen polgárság vette át a fejlődés irányítását, miközben a köznemesség tétlenségbe, ún.passzív ellenállásba húzódott vissza. Ez mély irodalom létrejövetelét segítette: az öreg Széchenyi s Vörösmarty, Arany, Kemény és Madách munkássága. Történelmünknek e sivár korszaka irodalmunk gazdagodását hozta magával.
Ez azonban csak egy évtizedig tartott. Ausztria több kudarcot is kénytelen volt elszenvedni, s ezért is hajlandóságot mutatott arra, hogy kiegyezzék a magyar arisztokráciával és a nemesség egy részével. 1867-ben került sor a kiegyezésre, az udvar és a birtokosok Deák Ferenc által vezetett része között.
A kiegyezés lehetőséget adott a tőkés rendszer kibontakozására, de a társadalom gyors átalakulása sokáig nem járt együtt irodalmunk fejlődésével.
ARANY JÁNOS (1817 - 1882)
Arany János 1817. március 2-án született a Bihar megyei Nagyszalontán. Apja, Arany György Bocskaitól kapta a nemességét. Arany János születésekor Arany György és Megyeri Sára már nem fiatalok. János leánytestvére asszony, a többi gyerek pedig halott. A szülők mindent megadnak gyermeküknek, aki érzékeny s magába forduló lesz. Szüleitől tanul írni-olvasni. Sokat olvas: főleg a XVII-XVIII. századi műveket. A régi magyar nyelv mélyen hat rá, később sokáig idegenkedik a nyelvújítástól és a romantikától.
A szülők hamarosan rászorultak fiuk támogatására. 14 évesen segédtanító lesz. 1833 őszén beiratkozott a debreceni református kollégiumba. 1834 tavaszán elemi iskolai tanítóságot vállalt Kisújszálláson. 1835 tavaszán visszatért Debrecenbe és beállt vándoszínésznek. Társulatával Máramarosszigetig jutott, ahol álmában halottnak látta édesanyját. Otthon valóban szomorú helyzetet talált: apja megvakult, anyja pedig néhány héttel hazaérkezése után meghalt. A színészkaland mély nyomot hagyott benne. A Bolond Istók második énekében (1873) is felelevenítette. Színészként kedvelte meg Shakespeare-t, és ekkor figyelt fel a Bánk bánra is.
Utólag a színészkalandot kitörési kísérletnek minősítette. Szalontára való visszaérkezése után a környezethez alkalmazkodást tűzte ki célul. Helybeli feleséget választott: Ercsey Juliannát. Másodjegyző lett. Lelki alkatát s költői világképét mindvégig sztoikus önmegtartóztatás jellemzi.
1842-ben Szilágyi István, a későbbi történész Szalontára kerül. Aranyt ő biztatja, Szophoklész és Shakespeare fordítására. A másodjegyző politikailag is aktivizálódik. Arany egyre nagyobb figyelmet szentel a pártviszályoknak, s Az elveszett alkotmány (1845) címmel hozzálát költői ábrázolásukhoz. A Kisfaludy Társaság vígeposz pályázatára Arany beküldi művét, s elnyeri a díjat, bár Vörösmarty csak fenntartással nevezi az ő művét a legjobbnak.
Az elveszett alkotmány (1845)
A mű hexameterei inkább hasonlítanak a Lúdas Matyi, mint a Zalán futása verselésére, nyelve nem tükrözi a romantikus stílusfordulat eredményeit. Hosszadalmas, szerkezetileg egyenetlen vers. A maradi Rák Bendét és a szabadelvű Hamarfyt iróniával szemléli az elbeszélő, ami azt mutatja, hogy Arany nem hisz a gyors átalakulásban. Később felfogása radikálisabb lett, de nem beszélhetünk hirtelen változásról. Arany sohasem lesz forradalmi világnézetű.
A XIX. sz. közepén a hosszabb elbeszélő műveket Európa-szerte már prózában írták. Aranyban is élt kétely, vajon a verses nagyepika korszerűsíthető-e. A történet vonalszerűsége értékét vesztette a szemében. Ez teszi érthetővé, hogy Az elveszett alkotmány szerkezetében a történet és az elbeszélés síkja állandóan váltakozik. Az eseménysor közlését az elbeszélésre utaló részletek szakítják félbe.
Arany különböző szinteken tagadja meg a folytonosságot: él időkihagyással, visszatekintéssel, váltogatja álom és valós képeit, a fennkölt és a hétköznapi nyelvet, a pár- és a magánbeszédet. Itt is gyakran gondolatjellel szakítja félbe a mondatot, és nem a várható módon folytatja. A költeményben kibontakozik a saját magát kigúnyoló elbeszélési mód; a hatodik ének arról értesíti az olvasót, hogy az első ötöt elnyelte az Idő Malma. Az elbeszélő kifogy a történetből, s az olvasó segítségéhez folyamodik, kit társszerzőnek léptet elő.
Ez az önmagát megtagadó írásmód a világkép szentjén a teljes tagadásnak felel meg. Egyetlen nagyra értékelt szereplő sem tűnik fel: A szabadelvű Hamarfyt megvetendőnek láttatja, mint a maradi Rák Bendét vagy az arany középút híveit; az Istenek, Hábor és Armida nevetség tárgyai, és hemzsegnek az elmarasztalt mellékalakok is a műben. Csak a költemény végén jelenik meg pozitív érték: a "kicsinyek és együgyűek" bizonyulnak a haza valódi támogatóinak. A költemény Arany demokratikus felfogását bizonyítja, s azt, hogy Arany társadalomszemlélete belső fejlődés eredménye.
Toldi (1846)
Vörösmarty bíráló szavai további munkára késztették Aranyt. 1846-ban a Kisfaludy Társaság újabb pályázatot írt ki olyan költői elbeszélésre, melynek hőse "valamely, a nép ajkán élő történeti személy". Ezt a pályázatot Erdélyi János készítette elő, s az ő utasítására vették fel a követelmények közé azt, hogy "forma és szellem népies legyen". Ezúttal Arany egyöntetű elismeréssel nyerte a pályázatot. A Toldival Petőfi barátságát is megszerezte. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum.
A Toldit Petőfi az általa is képviselt népiesség megnyilvánulásának tartotta. E népiességről szólva: a népiesség, mint célkitűzés széles közönség irodalmi kultúráját hivatott szolgálni; mint hangnem két stílusirányzatnak: a romantikának és a realizmusnak ötvözete; s mind Petőfinél, mind Aranynál nem az életmű egészére vonatkozik.
Az elveszett alkotmány bonyolult szerkezetű mű volt; a Toldiban a történet sokkal zártabb, folytonosságát nem töri meg az elbeszélő közbeszólása. Itt már belülről, lélektanilag ábrázolt jellemekkel találkozunk. Csak az Előhang különül el a szövegtől, azáltal, hogy lírai keretbe helyezi a történetet, kiemelve a költő kötöttségét a Szalonta környékén, a nép körében eleven Toldi-mondához.
Toldi estéje (1848)
A személyes hangvétel a Toldi estélyében meghatározza s szöveg egészét. Lajos király és az öreg Toldi szembeállításával Arany haladás és nemzet dilemmáját éli át. Megoldás helyett rezignáció zárja a költeményt, s a mű elégikus hangvételű. Bűn és bűnhődés itt nyer mélyebb értelmet: Toldi ismételt gyilkosságának elbeszélésével a költőnek az a célja, hogy feltegye a kérdést, felelős-e az ember tetteiért. A Toldi estéje nem ad egyértelmű választ. Jelentése összetett.
A trilógia első részéhez képest az ebeszélő itt sokkal szubjektívebb, a metaforák zöme lelkiállapotot jelöl. A párviadal előtt és az udvari jelenet után kísért az állapotszerűség, a befejezésben pedig a történet állóképként emelkedik a jelkép szintjére:
"Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég."
A trilógia első részének életképszerűségét itt emelkedő tematikus szerkezet váltja fel. Eseménysor helyett jelenetről beszélhetünk, melyek gondolati vitának rendelődnek alá. Lajos király és Toldi párbeszéde ugyanúgy kivetített belső vita, mint Lucifer és Ádám beszélgetése Az ember tragédiájában. Arany az emberiség és nemzetiség dilemmáját fordítja le a vers nyelvére.
Külső vagy belső ösztönzésű legyen-e a magyarság fejlődése? Toldi azt a tanulságot vonta le tapasztalataiból, hogy a külföldivel szemben mindig bizalmatlanul kell viselkedni. (Fiatal korában a cseh vitézt csak akkor ölte meg, amikor az orvul akarta végezni vele. Az öreg Toldi már gondolkodás nélkül leszúrja az olaszt.) A Toldi estéje ellentétsorból álló metaforikus szerkezetében a természeti képe k vonatkoznak Toldira, Lajosé az ember alkotta mesterséges világ, amely Toldi szemében mesterkéltnek tatszik. A király népét akarja civilizálni. Toldi nem képes látni Lajos célkitűzéseit , bár joggal háborodik fel, hogy a külső hatás rombolja meglevő értékeinket.
Aranyt a bukott forradalmi korszak írójának szokás tartani. Igaz, a forradalom alatt alapot is szerkesztett (Nép Barátja), a szabadságharc ügye mellett végig kitartott, s mélyen átélte a bukás tragikumát. Rezignációja világlátásából is szervesen következett. Nemcsak a Toldi estéjére hivatkozhatunk, hanem A rab gólyára is.
A rab gólya (1847)
1847-ben Arany több kísérletet tesz a lírizált kisepika megteremtésére. Közéjük tartozik e verse is. Itt a rab madárnak a költői hagyományból vett allegóriáját a kiszolgáltatottságnak belülről, lélekállapotként való ábrázolásává fejleszti. Lépést tesz a sokjelentésű jelkép megteremtése felé, s későbbi balladáinak statikusabb (líraibb) előzményét teremti meg.
1848-49-ben néhány közéleti helyzetdalt ír (Nemzetőr dal), de nem hoz létre jelentékeny esztétikai értéket, mivel a közösségi hangnem távol áll szubjektív líraiságától. Világos után egy ideig bujdosni kényszerül, majd 1850-ben házitanító lesz Geszten, a Tisza családnál. Szemléletének ellentmondásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan és irónikusan.
Letészem a lantot (1850)
A mű a Világos előtti elégikus hangnem egyenes folytatása. Két létállapotot szembesít: egy értékben gazdag és egy értékszegény világot. Az előbbi a múlt, z utóbbi a jelen. Vörösmarty az Előszóban három létállapotot hasonlít össze: értékgazdag múltat, értékszegény jelent és irónikus (látszólag értékgazdag, valójában értékszegén) jövőt. Dinamikus folyamat három állomásának tekinti őket. Arany verse sokkal állóképszerűbb: a múlt a jelenből visszatekintve jelenik meg. A három ponttal késleltetett mondatok, a kérdések, sőt az első sor is az elégikus hangnemet erősíti, sóhajszerű, rövid mondattal s közöttük és utánuk levő szünettel.
A nagyidai cigányok (1851), Bolond Istók (1850, 1878)
A forradalom ironikus értékelését A nagyidai cigányokból ismerhetjük meg-. Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért tartotta álmodozónak Kossuthot is. Költőileg elsőrendű irónikus szatírájának világképe sokat köszönhet Kemény Zsigmond: Forradalom után c. röpiratának (1850). Arany költeményének sikere: a vígeposz műfajából eredő kevert hangnemet, a groteszk költőietlenítést nagy nyelvi leleménnyel valósítja meg, mindvégig a várhatót leromboló mondatszerkezeteket használ:
"Ló, három, szilajok, valamint a csiga,
...
Dicsőségünk nem fér papirosomra,
Nohát nem is bántom.
...
Lenyakazva egymást, szépen megbékéltek.
F... e nép a cigány: megölné az apját,
Mert nem néz a senkit, - igaz, hogy nem is lát."
A nagyidai cigányokban és a Bolond Istókban - mely utóbbinak első éneke 1850-ben, a második 1878-ban készült - Arany első nagyepikai művének jellegzetességét fejlesztette tovább: a szerkezetnek különböző szintjein tagadta meg a folytonosságot.
A költemény előre haladásával kibontakozik a magát kigúnyoló elbeszélő hangnem. A Bolond Istók megtorpanások sorozata. Az elbeszélő kifogy a történetből. A történet (T) és az elbeszélés síkja egymást zavarja a műben több helyen is (pl.: I. ének 117. vsz.).
LÍRÁJA A NAGYKŐRÖSI ÉVEKBEN
A nagykőrösi évek líráját a kevert hangnem jellemzi: az irónia akkor is jelen van, amikor nem tölt be elsődleges szerepet.
Kertben (1851)
1851-ben Arany tanár a nagykőrösi gimnáziumban. A hely parlagiassága feloldhatatlan ellentmondásba kerül tehetségével. Csak 1860-ban sikerül felköltöznie Pestre. Belső feszültsége lírai versek írására ösztönzi. Lírája ebben az évtizedben bontakozik ki
legsokoldalúbban. Mélyen átéli a polgárosodó világ elidegenedését.
"Közönyös a világ ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
(...)
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst ... megismeri."
A Kertben c. költemény mutatja, hogy Arany a forradalom leverése miatt érzett elkeseredését iróniával fejezte ki. Világos után fejlődésnek indult a tőkés rendszer, de idegen érdekeket szolgált. A társadalom torz módon fejlődött, s a magyarság csak hátrányait érezhette a polgárosodásnak. Bach rendszere kitörölte a személyes kapcsolatokat, gépezet részeivé alacsonyította az állampolgárokat. A Kertben a fásult közhangulatnak az ábrázolása.
A vers a beletörődés hangnemén kezdődik. A jambikus lejtést írásjeles szünetekkel és viszonylag hosszú többszótagos szavakkal lassítja a költő. Az ötödik versszakban viszont a beletörődést keserű irónia váltja fel. A kertész, aki a szöveg elején a gyógyítót jelentette, a végszóra a halállal azonosítódik. A vers központi jelképének ez az átértelmeződése növeli az irónia élét.
A műben Arany a kései XVIII. századi magyar versszerkezetet fejlesztette tovább. Amíg Csokonai ódájában még kép és jelentés kettőssége volt, az itt egyetlen folyamat két összetevője: a látvány elmélkedéssé alakul át. A Kertben eredetisége azonban nem ebben a folyamatszerűségben rejlik. Az első sorok falusi életképet ígérnek, az utolsó három szakasz társadalmi állapot jellemzése. A gondolatmenet az egyeditől az általános, a konkréttól az elvont felé halad.
A felépítés formáját Arany másodlagos szerkezeti elvként alkalmazott ellentéttel társította. A mű első felében sűrítéssel élt: a körülírást az állítás kulcsszavával fejezte be. Az állapotot előbb leírta, majd egyetlen jelzővel foglalta össze az elmondottakat.:
"Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s a mellett idegen."
A vers második felében a versszak összegző állítással kezdődik, amelyhez képest a szakasz további része kifejtés szerepét tölti be.
Visszatekintés (1852)
Arany elégiái mind önirónikusak: a Visszatekintés képsorában sztoikus magatartását, puritán életvitelét kudarcként ábrázolja. Belső meghasonlottságát önvizsgálatnak veti alá.
A versben értékbő és értékszegény ellentétpárok a formaszervező elv szerepét. Az öröm poharának, az ifjúság kertjének humanizált képe a borult ég, a vaskorlát, a lánc és a sír humanizálatlan képével van szembeállítva. E szóképek jelentettjei a következő értékpárok: élet és nem élet, örülni és nem örülni, megtalálni és kerülni, félőn keresni a boldogságot, függetlenségre vágyni és láncot hordani.
A költemény gondolatmenete a VI. szakasz 5. sorának végéig cáfolatok sorához hasonlít. Nagyszerű nyelvi sűrítéssel fejezi ki a beszélő lelki feszültségét. E beszélő látszólag önhibáján kívül tehetetlen, de él benne a lelkiismeret-furdalás. A rokon értelmű
metaforikus ellentétek után, jelkép értékű hasonlat szemlélteti az önellentmondásos léthelyzetet:
"Mint a vadnak, mely hálóit
El ugyan nem tépheti,
De magát, míg hánykolódik,
Jobban behömpölygeti."
A zárlat kisebb művészi hatású.
A mű befejezésében Arany a "hit - remény - szeretet" hármasságnak a biedermeier almanach-költészet bibliai hagyományához folyamodik.
A Világos követő évtized a magyarság történelmének legreménytelenebb időszakai közé tartozott. A nagyidai cigányokat kedvezőtlenül fogadták, s előbb Byront, majd Madáchot kellet megvédenie Aranynak a pesszimizmus vádjával szemben. Íróink kötelességüknek érezték, hogy lelki támaszt nyújtsanak a csüggedésben. Ezzel is indokolható, hogy nagykőrösi éveiben Arany az oktató zárlattal rekesztette be versét. A megnyugtató verszárlatok azért kisebb esztétikai hatásúak, mert nem következnek szervesen a vers korábbi részéből.
A lejtőn (1852 - 57)
Nem minden, az ötvenes években írt lírájának egészére jellemző a tanító célzat.
Ez a költemény is elégikus hangnemű: értékszegény jelennel értékgazdag múltat állít szembe. A beszélő jelenlegi lelkiállapotát leszálló estéhez, emlékeit zöld virágos hantokhoz hasonlítja. Hitét kétség váltotta fel; most már lefelé vezet útja.
A lejtőn dalszerű vers, ezt a rövid terjedelem és a gyakori belső ismétlődés okozza. A Visszatekintés, A lejtőn nyolcas és nyolcadfeles trocheusok váltakozásából áll, de a későbbiekben több a kettős mássalhangzó (21 db), s ez kiugróan magas, ha hozzátesszük, hogy a Visszatekintés első három szakaszában 4 található. Arany gazdaságos szóanyaggal él, minden harmadik-negyedik szót megismétel. A belső ismétlődések hozzájárulnak ahhoz, hogy a szöveg lírai műként hat az olvasóra.
Metaforahasználat tekintetében a képszerűtlen, magyarázó-elmélkedő rész nem az utolsó sorokkal esik egybe, hanem a zárlat tisztán metaforikus, mint a felütés. Három fő szóképének: az estének, a felhőnek és a lejtőnek a visszafordíthatatlanság, a kilátástalanság és a helyrehozhatatlanság a hasonlítottja. Ezeket a lírai én úgy látja, mint leszálló sötétséget, éjben a vízbe gázolást.
Első és utolsó sorai két olyan irodalmi műre utalnak, amely fontos szerepet töltött be Arany élményvilágában. A vers kezdete Poe A holló c. híres költeményét idézi fel. A zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia halálának körülményeit beszélik el (Hamlet). Ez bizonyossá teszi, hogy A lejtőn a halállal való szembenézés állapotát fejezi ki. Az idő- és térmegjelölés által meghatározott beszédhelyzethez a kilátástalanság hangneme társul, az este és a lejtő képzetét a "Vissza sem fordulhatok!" sor kapcsolja össze.
1848 után a vallás szerepe háttérbe szorult, és a természettudományok fejlődtek. A túlvilág létének hitele kétségessé vált, s így megrázó élménnyé lett a halál véglegessége. Arany átérezte korának nagy világnézeti válságát, s lélektani hatását lírájában a nagy művészet nyelvén tudta kifejezni.
A NAGYKŐRÖSI ÉVEK BALLADÁI
Arany elsősorban lírikus, de hajlama a gondolatibb líra felé vonzotta. Az epikát is ennek jegyében lírizálta. (A Toldi estéje és a balladák bizonyítják ezt.)
A balladák a legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Végigkomponáltságuk egyedülálló. Balladáinak leszármazottaival Adynál találkozhatunk.
Arany már 1847-ben kísérletezett balladával, de verstípusait csak a a nagykőrösi években emelete magas színvonalra. Alkatához közelebb állt a történetet kihagyásokkal, párbeszédekkel dramatizáló ballada - melyet a skót és székely népköltészetből ismert meg-, mint a történetet lassan adagoló románc - melyet a latin népek (spanyolok) költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi balladakör két részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításával: az előbbi sokkal nagyobb igénnyel készült, mint az 1854-ben íródott.
Balladatípusain belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Ez áll legközelebb a románchoz. Ide tartoznak első balladakísérletei: A varró leányok (1847), Az egri lány (1853) és két nagy vers: Zács Klára (1855) és A walesi bárdok (1856).
Zács Klára (1855)
A tömbszerűen szaggatott történetmondás annyit jelent, hogy a költő szakaszosan lelassítja az elbeszélést, az így kapott egységek közé pedig gyors átkötést vagy kihagyást iktat, azaz bizonyos eseményeket elhallgat. A tömböket belső ismétlésekkel állapotszerűvé lassítja, s így a történet lélekállapotok sorává alakul. A lépcsőzetesen előrehaladó szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak fokozásos idézése zárja le. Az egyetlen szakasznyi lírizált, az elbeszélő jelenére vonatkoztatott kitekintés az epilógus szerepét tölti be.
A walesi bárdok (1856)
A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések itt is uralkodó szerepet visznek, mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt közöttük is. A tetőpontot nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elő, hanem a nyelv felemelése a betű szerinti szintről a szójátékok és igei-metaforák szintjére:
"Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. - "
Arany második balladatípusát a többszólamú előrehaladó szerkezet jellemzi. Ennek a típusnak távolibb a rokonsága a románccal. Két jelentős vers tartozik ide: az V. László (1853) és a Szondi két apródja (1856)
V. László (1853)
Írásmódja már kezdő szakaszaiban is töredékes mondatszerkesztésű. A szaggatottságot fokozza, hogy a költő egy állítmányhoz egyszerre kapcsol betű szerint és metaforikusan olvasandó alanyt:
"Buda falán a rab
- Egy-egy felhődarab -
Ereszkedik alá."
A költemény tördeltsége fokozódik attól kezdve, hogy a foglyok megszöknek, a király pedig Prágába menekül. Az elbeszélés azonos szólamon belül változatokkal, két szólam között párhuzamos mondatszerkesztéssel hangsúlyozza, hogy az egyidejű, de térben távolodó történések szorosan összetartoznak.
Szondi két apródja (1856)
Itt a kétszólamúság még hamarabb bontakozik ki. A kétágú történet alapjául az időbeli eltérés szolgál. Az apródok a múltat idézik fel, Ali szolgája viszont a jelenről beszél, s a két szólam egymásra vonatkoztatottsága nyilvánvaló. Arany kétszólamú balladái az adagolás, a felépítés mintapéldái; formájuk önteremtő fejlődés során jön létre, az előrehaladás addig tart, amíg a hangnem ki nem meríti önmaga lehetőségeit. Ezen a tetőponton a belső ismétlések zsúfoltsága ("álla halála") már-már mesterkéltséget súrolná, de ekkor kevésbé megmunkált nyelvű, mondattanilag annál világosabb szerkezetű záradék hirtelen befejezi a történetet. A költő tökéletesen ellenőrzése alatt tartja anyagát, az írásmód pontosan követi a szerkezet fordulópontját. Történeti balladái politikai célzatosságot rejtenek magukban. Az 1850-es években fel kellet rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a feladatot. (Az V. László végszavaival ("De visszajő a rab...!") osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket verni, a Zács Klára Haynau bosszúját idézte fel, a Szondi és A walesi bárdok arra emlékeztetett, hogy a magyar költő nem dicsőítheti Ferenc Józsefet.) Arany a nemzeti önrendelkezés eszményének értékét állította akkor, amikor a magyarság függetlenségét eltörölték, és történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás elutasítására és a sorssal való kemény harcra.
Ágnes asszony (1853)
Történeti példázatival egyidőben a balladának egy más fajtáját is kialakította. E lélektani érdekű verstípusnak megalkotásakor az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkozatták.
Ezt a harmadik típust egyszólamú, de körkörös felépítés jellemzi. Ide tartozik egyik legnagyobb verse az Ágnes asszony. Három szerkezeti egységből áll. Az első négy versszak egyszeri történést beszél el mérsékelt gyorsasággal. A következő tömb a szöveg leghosszabb része. A börtönben töltött rövid időt nagyon lassan beszéli el, a bíróságon történteket hosszú párbeszéd formájában tudjuk meg. Míg 14 szakasz foglalkozik e pár órával, addig Ágnes asszony életének hosszú éveiről 7 versszak ír. A zárlat a felütés változata, mintegy állóképpé merevíti a kezdő sorokban leírt képet.
Arany e művében a bűnt teszi kérdésessé: Ágnes asszony úgy érzi nem felelős a tettéért, mert nem ő cselekedett, hanem vele történt valami. A ballada erősen lírizált. (A Zács Klárában a líraiság úgy nyilvánul meg, hogy a külső történés kihagyásai a belső történésre irányítják a figyelmet.) E műben a körkörösség a drámai monológ szerkezetéhez hasonlít, s a költő a lelkiismeret és az önvád jelképes kifejezésével egyetlen lélekállapot tárgyiasítását adja (- mint A rab gólyában vagy Az örök zsidóban (1860).
Az örök zsidó (1860)
A korszakot lezáró nagy vers elégikus líra és tragikus ballada ötvözete.
Az örök zsidó legendáját Matthew Paris angol szerzetes XIII. sz.-i krónikájából ismerjük. (Karthaphilos, Pilátus ajtónállója a halálra ítélt Krisztust a palotából kiléptekor megütötte, s ezt mondta: Menj már, miért késlekedsz. Krisztus így felelt neki: Én megyek, de te várj, míg visszatérek.) Ez a történet Vörösmartyt is foglalkoztatta, de költeménye töredékben maradt. Arany új verstípust alakít ki e művében, mely a XIX.sz. közepén jelent meg az európai költészetben. Drámai monológot, amelyben a lírikus valamely történeti vagy költött személy álarca mögül szól az olvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany lírai nyelven fogalmazta meg a kérdést, mely Világos után tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés?
A mű nagyszerűen felépített és feszültséggel teli költemény. Első két szakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek futnia kell, mert a fönt agyonnyomja, a lent padig kifut alóla. A következő öt sor időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját; múlt, jelen s jövő mind vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a mindenségben. A lét idegen az egyéntől, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinak betű szerinti jelentése. Az újabb 10 sor a beszélő teljes elmagányosodását fejezi ki. Az örök zsidó lakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének jelképévé fejleszti.
Eddig tart a saját léthelyzet leírása. A második szerkezeti egység három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni lét céltalanságának kérdését veti fel. A kereszténység a túlvilágban jelölte meg a lét célját. Arany számára bizonytalanná vált e magyarázat. Hitevesztettségét az örök zsidó álarcán juttatta kifejezésre. Mérlegelvén, vajon a természetben nem ér-e minden inkább célhoz, mint az ember. Amikor a mű címszereplője a záró versszakban az irgalomra tereli a szót, a befejezés irónikusnak, és nem megoldásszerűnek hat. Célbaérésről nincs szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megáll a végtelen rohanás.
Mivel a szöveg végig egy elképzelt szereplő magánbeszéde, ezért eldöntetlen, vajon a létnek értelmet ad-e a vég. (A költemény művészi hatása összefügg azzal ,hogy Arany kínzó kérdésként fogalmazza meg s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja a belső feszültségnek okát, mely döntő szerepet játszott élményvilágában.)
Arany legjelentősebb alkotókorszakát lezáró mű ez. Az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén felhagyott nagykőrösi tanári állásával, s Pestre költözött. Igen magas színvonalú folyóiratot szerkesztett Szépirodalmi Figyelő, majd Koszorú címmel. Értekezőként a magyar irodalomelmélet fejlesztésére tett kezdeményezést.
Buda halála (1863)
A vállalkozó szellem felélénkülése jellemzi Aranyt a kiegyezés előtti években. Ekkor készül el ez a mű is ,a hun trilógiának egyedül befejezett része.
A költeményt az elbeszélés ütemének változtatása, a műnemkeverésnek balladaszerű módja jellemzi. Ezt a művét Arany következetesebben tervezte meg, mint a Toldi-trilógiát, s az elkészült részek szigorú végigszerkesztettséget mutatnak, mint a balladák a maguk szűkebb keretei között. A lírai költeményekhez is szoros kapcsolat fűzi ezt a félbemaradt művet: az Előhang A lejtőn változataként is olvasható. A szöveg megszerkesztettsége is teljes, a metaforikus felépítés a lírai költeményekével vetekszik.
Etele hun király összetettebb, több önismerettel rendelkező hős, mint Told. A hun trilógia szereplői belső jellemzésben gazdagok. A lelkiismeret és az önvád hatása alatt állnak. A költő gyakran idézi belső magánbeszédüket.
A Csaba-trilógia egészének világképében egyetlen elv érvényesült volna: az első dolgozat (1853) II. rész 1. éneke azt állítja, hogy a sorsban minden felfelémenetelt ugyanakkora út követ lefelé; a második dolgozatban (1855 - 56) a III. rész 3. éneke szerint Attila "Azt hive győzelmében, hogy már legyőzetett."
A II. részből elkészült Keveházában (1853) döntő mozzanat, hogy a győztes mindig legyőzetett is; a Buda halálában azon a ponton tetőződik be a történés, amikor Etele leszúrja Budát, s felismeri, hogy e tette saját vesztét is jelenti. A hun trilógia világképének törvényszerűsége rokonságban van a sors fölfelé és lefelé mutató mozgásának egységéről szóló gondolattal. Arany volt egyetlen költőnk, akinek mély érzéke volt a tragikum iránt. A hun trilógia tragikuma csak a második két rész elkészülésével kaphatta volna meg igazi jelentőségét. Az első rész még csak fölveti a végzetszerűség lehetőségét, érvényesülésének bemutatására csak később kerülhet sor. A tragikum előérzetének kifejezése, a belső jellemzés, a metaforában gazdag nagy művészi hatású, korszerű alkotássá teszi a hun trilógiát.
Őszikék
Folyóirata túlzottan igényesnek bizonyultak, így olvasó híján beszüntette őket. 1882. október 22-én bekövetkezett halálig keveset írt. Őszikék c. verseskötete csak halála után jelent meg.
Epilógus (1877)
A sors elviselése, a belső méltóság megőrzése: így jellemezhető az Epilógus c. vers elején kifejezett magatartás. A zsúfolt országút a sors allegóriája, az út megtételének módjai magatartásformákat szemléltetnek.
A szöveg három részre tagolódik, nyitó soraik szinte azonosak egymással. Az első öt szakasz szándékoltan köznapi szóhasználatával humor benyomását kelti: a beszélő nevetségesnek tünteti fel a társadalmi sikereket, és a belső függetlenség megőrzését emeli a becsülendő magatartás szintjére.
A hatodik versszak első sora egyetlen szóban különbözik a felütéstől, de ez már a hangnemváltást jelzi. A külső képet belső, a humort elégikum váltja fel. Az első öt, szakaszban saját erkölcsi fölényét hangsúlyozta, a középrész kétes értékűnek mutatja ezt. A belső kétely mélysége Arany öniróniájának élességét bizonyítja.
A vers összegző jellege a harmadik részben a legnyilvánvalóbb. Az utolsó előtti szakasz a Kertben, a zárlat A rab gólya szövegére utal. A költészet gyógyító szerepének beteljesületlenségét a lírai én a költő kiszolgáltatottságával magyarázza. Az egy sorral kibővített záró versszak a halálra utal, s így végpontként jelöli meg azt a létállapotot, amely Arany másik kései művében kiindulópont.
Mindvégig (1877)
Az Őszikék legjelentősebb lírai szövege. A halál közelléte indokolja a számvetést. A beszélő önmegszólításhoz folyamodik. Személyiségének válságát énjének megkettőzésével fejezi ki. A megszólított a nemzet nevében megnyilatkozó költő feladatát vállalta, a megszólító kérdésessé teszi, hogy ez összhangban állt-e a költő egyéni szándékaival. A vers nem ad választ. A beszélő távlatból szemléli önmagát. A vers költészetünk összetett hatású remekművei közé tartozik.
A szórenden kívül ismétlés is kiemeli a vers kulcsszavát, a költészet hagyományos jelképét, a lantot. Sőt Arany a kulcsszó első hangját is többször megismétli az első szakaszban, összesen 9-szer.
Önértelmező vers, önszemlélő hajlamot tanúsít. A hagyományosan lírai témák hiányoznak belőle. Kései költészet az övé, nem élményköltészet. Utólagos mérlegelést iktat érzelmei és a vers címzettje közé. Ez teszi érthetővé, hogy kedveli az önmegszólítást.
Az önellenőrzés iróniával jár. Az öngúny az utolsó versszakban már-már groteszk:
"Tárgy künn, s temagadban -
És érzelem, az van,"
Arany János az öntörvényű líra egyik legteljesebb megvalósítója. A Mindvégig záró kérdésében saját belső függetlenségét szegezte szembe az idegen korral.
AZ ŐSZIKÉK BALLADÁI
Balladákat is találhatunk az Őszikékben. A vonalszerűen előrehaladó balladákban kevesebb a drámai elem: a párbeszédeket magánbeszédek helyettesítik. A Híd-avatásban (1877) a felütés, a Tetemre hívásban (1877) a záradék is magánbeszéd, sőt ez utóbbiban a szerkezet rendező elve is az. E típus változatai a Vörös Rébék (1877) a legeredetibb. Arany kiaknázza és egységbe hozza a mondatfűzés töredékességét, a betű szerinti és a metaforikus jelentés váltogatását, az időrend felbontását, és - az elsősorban az élőbeszéd hatását felidéző refrén segítségével - a közvetett elbeszélés és a közvetlenül idézett beszéd egymásra tördelését.
A kétszólamú szerkesztés kései példája, a Tengeri-hántás (1877) a Vörös Rébék mellett Arany legbonyolultabb felépítésű balladája. Két elbeszélőt szerepeltet. Egyikük csak a keretnek tekinthető első és utolsó versszakban szólal meg E keretnek szereplője az a személy, aki a közbülső 12 versszakban történetet mond el. A közbeiktatott kiszólás a kereten kívüli helyzetre utal. Az ellenszólam mindig hézagot takar a történetben. Kereten belül az ellenszólam egyaránt olvasható a keretként szolgáló helyzet leírásának és a kereten belüli történet metaforák értelmezésének.
Még az utolsó előtti versszak sem kivétel: a jelen betű szerinti leírása itt is a múlt metaforája.
Ekkor írt balladái világos szerkezetükkel, retorizáltságukkal tűntek ki; Arany megtöri a vers egyenes vonalú logikáját, kerüli a teljes szimmetriát. A Tengeri-hántás híd szerkezetét (ABA') is ebben a szellemben módosítja. Az utolsó versszak nem a kezdet tükörképe; a kétszólamúság a zárlatban is érvényesül: a költő itt is metaforikus értelmezést állít a helyzet betű szerinti leírása mellé.
Toldi szerelme (1879)
Élete végén Arany nagyobb vállalkozásai közül csak a Toldi szerelmét fejezte be. A Toldi szerelme a történetnek korábbi szakaszát beszéli el, tematikus szerkezet alapján nem előzmény, hanem következmény a Toldi estéjéhez képest: a külső és belső fejlődés ellentétét a látszat és a való szembeállításának elvontabb szintjére eemeli.
Lajos és az udvarában élő Toldi rendkívüli tréfához folyamodva él vissza a megtévesztő látszattal: a király álruhában látogat Rozgonyiékhoz, Toldi másnak a fegyverzetében vív párviadalt Piroska kezéért. Az alkalmi megtévesztések után a kivételesen vállalt látszat erősebbnek bizonyul a mű két hősénél, s egyikük sem tud szabadulni hatásától, sőt másokat is kiszolgáltatnak a színlelés hatalmának, s a látszat uralkodóvá válik.
Arany élesen bírálja a vélt kötelesség nevében önmagunkon elkövetett erőszakot. Úgy érzi, hogy ez önáltatáshoz és útvesztőszerű léthelyzethez vezet.
Toldinak és a királynak az a hibája, hogy hiányzik belőlük a nyíltság. Ez válik végzetükké: utóbb mindketten eltékozolt idejüket szeretnék megtalálni. A Toldi szerelmében Arany jellemhibára szűkíti a tragikumot. (A tragikum forrása jellemhiba.) Toldit belső fogyatékossága kényszeríti, hogy az egyszer elkövetett bűnt hasonló vétkekkel sokszorozza meg. A közvetlenül szubjektív részek kisebb arányban fordulnak elő, mint a Toldi estéjében, s így nem tudják egységbe fogni a trilógia befejező részéhez képest sokkal cselekményesebb történetet. Az elbeszélés lassú ütemét nem indokolja az önironizáló elbeszélő hangnem. Arany legterjedelmesebb művében a XVI-XVII. sz.-i népkönyvek szétteregető írásmódját idézte föl, s ez nem tette lehetővé a hangnemnek a tökéletes egységét. A megtévesztő látszat térhódításának és a szenvedélyek elfojtásából eredő belső összeomlásnak ábrázolása jelentős költői teljesítmény. A kiegyezés utáni Magyarország eltorzult szabadelvűségének, a múlt képén át érvényre juttatott értelmezését sejthetjük benne.
ARANY KÖLTÉSZETÉNEK JELENTŐSÉGE
Arany rendkívüli tehetségét bizonyítja, hogy két nagy elődje (Vörösmarty és Petőfi) után ismét újabb fejlődési szakaszt valósított meg: a népiességtől indulván a szimbolizmus előkészítőjévé vált, s eközben az irónikus elégiának későromantikus válfaját hozta létre.
A polgári átalakulás részben ellentétes volt a köznemesség érdekeivel. Mivel azonban a polgárság még kisszámú, a polgárosodást a köznemesség vállalta magára.
A világosi fegyverletétel után meggyengült a köznemesség helyzete. A nemzeti önállóság elvesztése megszüntette a köznemesség vezető szerepét. A jobbágyfelszabadítással a köznemesség szabadelvű része a hűbériség lényegét szüntette meg. A nemzeti önállóság elvesztése eltorzította ezt a folyamatot. Alexander Bach, a bécsi külügyminiszter államhatalmi eszközökkel igyekezett lassítani a nemzeti polgárság kialakulását.
Haladás és nemzet ügye 1849 után szembekerült. Idegen polgárság vette át a fejlődés irányítását, miközben a köznemesség tétlenségbe, ún.passzív ellenállásba húzódott vissza. Ez mély irodalom létrejövetelét segítette: az öreg Széchenyi s Vörösmarty, Arany, Kemény és Madách munkássága. Történelmünknek e sivár korszaka irodalmunk gazdagodását hozta magával.
Ez azonban csak egy évtizedig tartott. Ausztria több kudarcot is kénytelen volt elszenvedni, s ezért is hajlandóságot mutatott arra, hogy kiegyezzék a magyar arisztokráciával és a nemesség egy részével. 1867-ben került sor a kiegyezésre, az udvar és a birtokosok Deák Ferenc által vezetett része között.
A kiegyezés lehetőséget adott a tőkés rendszer kibontakozására, de a társadalom gyors átalakulása sokáig nem járt együtt irodalmunk fejlődésével.
ARANY JÁNOS (1817 - 1882)
Arany János 1817. március 2-án született a Bihar megyei Nagyszalontán. Apja, Arany György Bocskaitól kapta a nemességét. Arany János születésekor Arany György és Megyeri Sára már nem fiatalok. János leánytestvére asszony, a többi gyerek pedig halott. A szülők mindent megadnak gyermeküknek, aki érzékeny s magába forduló lesz. Szüleitől tanul írni-olvasni. Sokat olvas: főleg a XVII-XVIII. századi műveket. A régi magyar nyelv mélyen hat rá, később sokáig idegenkedik a nyelvújítástól és a romantikától.
A szülők hamarosan rászorultak fiuk támogatására. 14 évesen segédtanító lesz. 1833 őszén beiratkozott a debreceni református kollégiumba. 1834 tavaszán elemi iskolai tanítóságot vállalt Kisújszálláson. 1835 tavaszán visszatért Debrecenbe és beállt vándoszínésznek. Társulatával Máramarosszigetig jutott, ahol álmában halottnak látta édesanyját. Otthon valóban szomorú helyzetet talált: apja megvakult, anyja pedig néhány héttel hazaérkezése után meghalt. A színészkaland mély nyomot hagyott benne. A Bolond Istók második énekében (1873) is felelevenítette. Színészként kedvelte meg Shakespeare-t, és ekkor figyelt fel a Bánk bánra is.
Utólag a színészkalandot kitörési kísérletnek minősítette. Szalontára való visszaérkezése után a környezethez alkalmazkodást tűzte ki célul. Helybeli feleséget választott: Ercsey Juliannát. Másodjegyző lett. Lelki alkatát s költői világképét mindvégig sztoikus önmegtartóztatás jellemzi.
1842-ben Szilágyi István, a későbbi történész Szalontára kerül. Aranyt ő biztatja, Szophoklész és Shakespeare fordítására. A másodjegyző politikailag is aktivizálódik. Arany egyre nagyobb figyelmet szentel a pártviszályoknak, s Az elveszett alkotmány (1845) címmel hozzálát költői ábrázolásukhoz. A Kisfaludy Társaság vígeposz pályázatára Arany beküldi művét, s elnyeri a díjat, bár Vörösmarty csak fenntartással nevezi az ő művét a legjobbnak.
Az elveszett alkotmány (1845)
A mű hexameterei inkább hasonlítanak a Lúdas Matyi, mint a Zalán futása verselésére, nyelve nem tükrözi a romantikus stílusfordulat eredményeit. Hosszadalmas, szerkezetileg egyenetlen vers. A maradi Rák Bendét és a szabadelvű Hamarfyt iróniával szemléli az elbeszélő, ami azt mutatja, hogy Arany nem hisz a gyors átalakulásban. Később felfogása radikálisabb lett, de nem beszélhetünk hirtelen változásról. Arany sohasem lesz forradalmi világnézetű.
A XIX. sz. közepén a hosszabb elbeszélő műveket Európa-szerte már prózában írták. Aranyban is élt kétely, vajon a verses nagyepika korszerűsíthető-e. A történet vonalszerűsége értékét vesztette a szemében. Ez teszi érthetővé, hogy Az elveszett alkotmány szerkezetében a történet és az elbeszélés síkja állandóan váltakozik. Az eseménysor közlését az elbeszélésre utaló részletek szakítják félbe.
Arany különböző szinteken tagadja meg a folytonosságot: él időkihagyással, visszatekintéssel, váltogatja álom és valós képeit, a fennkölt és a hétköznapi nyelvet, a pár- és a magánbeszédet. Itt is gyakran gondolatjellel szakítja félbe a mondatot, és nem a várható módon folytatja. A költeményben kibontakozik a saját magát kigúnyoló elbeszélési mód; a hatodik ének arról értesíti az olvasót, hogy az első ötöt elnyelte az Idő Malma. Az elbeszélő kifogy a történetből, s az olvasó segítségéhez folyamodik, kit társszerzőnek léptet elő.
Ez az önmagát megtagadó írásmód a világkép szentjén a teljes tagadásnak felel meg. Egyetlen nagyra értékelt szereplő sem tűnik fel: A szabadelvű Hamarfyt megvetendőnek láttatja, mint a maradi Rák Bendét vagy az arany középút híveit; az Istenek, Hábor és Armida nevetség tárgyai, és hemzsegnek az elmarasztalt mellékalakok is a műben. Csak a költemény végén jelenik meg pozitív érték: a "kicsinyek és együgyűek" bizonyulnak a haza valódi támogatóinak. A költemény Arany demokratikus felfogását bizonyítja, s azt, hogy Arany társadalomszemlélete belső fejlődés eredménye.
Toldi (1846)
Vörösmarty bíráló szavai további munkára késztették Aranyt. 1846-ban a Kisfaludy Társaság újabb pályázatot írt ki olyan költői elbeszélésre, melynek hőse "valamely, a nép ajkán élő történeti személy". Ezt a pályázatot Erdélyi János készítette elő, s az ő utasítására vették fel a követelmények közé azt, hogy "forma és szellem népies legyen". Ezúttal Arany egyöntetű elismeréssel nyerte a pályázatot. A Toldival Petőfi barátságát is megszerezte. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum.
A Toldit Petőfi az általa is képviselt népiesség megnyilvánulásának tartotta. E népiességről szólva: a népiesség, mint célkitűzés széles közönség irodalmi kultúráját hivatott szolgálni; mint hangnem két stílusirányzatnak: a romantikának és a realizmusnak ötvözete; s mind Petőfinél, mind Aranynál nem az életmű egészére vonatkozik.
Az elveszett alkotmány bonyolult szerkezetű mű volt; a Toldiban a történet sokkal zártabb, folytonosságát nem töri meg az elbeszélő közbeszólása. Itt már belülről, lélektanilag ábrázolt jellemekkel találkozunk. Csak az Előhang különül el a szövegtől, azáltal, hogy lírai keretbe helyezi a történetet, kiemelve a költő kötöttségét a Szalonta környékén, a nép körében eleven Toldi-mondához.
Toldi estéje (1848)
A személyes hangvétel a Toldi estélyében meghatározza s szöveg egészét. Lajos király és az öreg Toldi szembeállításával Arany haladás és nemzet dilemmáját éli át. Megoldás helyett rezignáció zárja a költeményt, s a mű elégikus hangvételű. Bűn és bűnhődés itt nyer mélyebb értelmet: Toldi ismételt gyilkosságának elbeszélésével a költőnek az a célja, hogy feltegye a kérdést, felelős-e az ember tetteiért. A Toldi estéje nem ad egyértelmű választ. Jelentése összetett.
A trilógia első részéhez képest az ebeszélő itt sokkal szubjektívebb, a metaforák zöme lelkiállapotot jelöl. A párviadal előtt és az udvari jelenet után kísért az állapotszerűség, a befejezésben pedig a történet állóképként emelkedik a jelkép szintjére:
"Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég."
A trilógia első részének életképszerűségét itt emelkedő tematikus szerkezet váltja fel. Eseménysor helyett jelenetről beszélhetünk, melyek gondolati vitának rendelődnek alá. Lajos király és Toldi párbeszéde ugyanúgy kivetített belső vita, mint Lucifer és Ádám beszélgetése Az ember tragédiájában. Arany az emberiség és nemzetiség dilemmáját fordítja le a vers nyelvére.
Külső vagy belső ösztönzésű legyen-e a magyarság fejlődése? Toldi azt a tanulságot vonta le tapasztalataiból, hogy a külföldivel szemben mindig bizalmatlanul kell viselkedni. (Fiatal korában a cseh vitézt csak akkor ölte meg, amikor az orvul akarta végezni vele. Az öreg Toldi már gondolkodás nélkül leszúrja az olaszt.) A Toldi estéje ellentétsorból álló metaforikus szerkezetében a természeti képe k vonatkoznak Toldira, Lajosé az ember alkotta mesterséges világ, amely Toldi szemében mesterkéltnek tatszik. A király népét akarja civilizálni. Toldi nem képes látni Lajos célkitűzéseit , bár joggal háborodik fel, hogy a külső hatás rombolja meglevő értékeinket.
Aranyt a bukott forradalmi korszak írójának szokás tartani. Igaz, a forradalom alatt alapot is szerkesztett (Nép Barátja), a szabadságharc ügye mellett végig kitartott, s mélyen átélte a bukás tragikumát. Rezignációja világlátásából is szervesen következett. Nemcsak a Toldi estéjére hivatkozhatunk, hanem A rab gólyára is.
A rab gólya (1847)
1847-ben Arany több kísérletet tesz a lírizált kisepika megteremtésére. Közéjük tartozik e verse is. Itt a rab madárnak a költői hagyományból vett allegóriáját a kiszolgáltatottságnak belülről, lélekállapotként való ábrázolásává fejleszti. Lépést tesz a sokjelentésű jelkép megteremtése felé, s későbbi balladáinak statikusabb (líraibb) előzményét teremti meg.
1848-49-ben néhány közéleti helyzetdalt ír (Nemzetőr dal), de nem hoz létre jelentékeny esztétikai értéket, mivel a közösségi hangnem távol áll szubjektív líraiságától. Világos után egy ideig bujdosni kényszerül, majd 1850-ben házitanító lesz Geszten, a Tisza családnál. Szemléletének ellentmondásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan és irónikusan.
Letészem a lantot (1850)
A mű a Világos előtti elégikus hangnem egyenes folytatása. Két létállapotot szembesít: egy értékben gazdag és egy értékszegény világot. Az előbbi a múlt, z utóbbi a jelen. Vörösmarty az Előszóban három létállapotot hasonlít össze: értékgazdag múltat, értékszegény jelent és irónikus (látszólag értékgazdag, valójában értékszegén) jövőt. Dinamikus folyamat három állomásának tekinti őket. Arany verse sokkal állóképszerűbb: a múlt a jelenből visszatekintve jelenik meg. A három ponttal késleltetett mondatok, a kérdések, sőt az első sor is az elégikus hangnemet erősíti, sóhajszerű, rövid mondattal s közöttük és utánuk levő szünettel.
A nagyidai cigányok (1851), Bolond Istók (1850, 1878)
A forradalom ironikus értékelését A nagyidai cigányokból ismerhetjük meg-. Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért tartotta álmodozónak Kossuthot is. Költőileg elsőrendű irónikus szatírájának világképe sokat köszönhet Kemény Zsigmond: Forradalom után c. röpiratának (1850). Arany költeményének sikere: a vígeposz műfajából eredő kevert hangnemet, a groteszk költőietlenítést nagy nyelvi leleménnyel valósítja meg, mindvégig a várhatót leromboló mondatszerkezeteket használ:
"Ló, három, szilajok, valamint a csiga,
...
Dicsőségünk nem fér papirosomra,
Nohát nem is bántom.
...
Lenyakazva egymást, szépen megbékéltek.
F... e nép a cigány: megölné az apját,
Mert nem néz a senkit, - igaz, hogy nem is lát."
A nagyidai cigányokban és a Bolond Istókban - mely utóbbinak első éneke 1850-ben, a második 1878-ban készült - Arany első nagyepikai művének jellegzetességét fejlesztette tovább: a szerkezetnek különböző szintjein tagadta meg a folytonosságot.
A költemény előre haladásával kibontakozik a magát kigúnyoló elbeszélő hangnem. A Bolond Istók megtorpanások sorozata. Az elbeszélő kifogy a történetből. A történet (T) és az elbeszélés síkja egymást zavarja a műben több helyen is (pl.: I. ének 117. vsz.).
LÍRÁJA A NAGYKŐRÖSI ÉVEKBEN
A nagykőrösi évek líráját a kevert hangnem jellemzi: az irónia akkor is jelen van, amikor nem tölt be elsődleges szerepet.
Kertben (1851)
1851-ben Arany tanár a nagykőrösi gimnáziumban. A hely parlagiassága feloldhatatlan ellentmondásba kerül tehetségével. Csak 1860-ban sikerül felköltöznie Pestre. Belső feszültsége lírai versek írására ösztönzi. Lírája ebben az évtizedben bontakozik ki
legsokoldalúbban. Mélyen átéli a polgárosodó világ elidegenedését.
"Közönyös a világ ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
(...)
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst ... megismeri."
A Kertben c. költemény mutatja, hogy Arany a forradalom leverése miatt érzett elkeseredését iróniával fejezte ki. Világos után fejlődésnek indult a tőkés rendszer, de idegen érdekeket szolgált. A társadalom torz módon fejlődött, s a magyarság csak hátrányait érezhette a polgárosodásnak. Bach rendszere kitörölte a személyes kapcsolatokat, gépezet részeivé alacsonyította az állampolgárokat. A Kertben a fásult közhangulatnak az ábrázolása.
A vers a beletörődés hangnemén kezdődik. A jambikus lejtést írásjeles szünetekkel és viszonylag hosszú többszótagos szavakkal lassítja a költő. Az ötödik versszakban viszont a beletörődést keserű irónia váltja fel. A kertész, aki a szöveg elején a gyógyítót jelentette, a végszóra a halállal azonosítódik. A vers központi jelképének ez az átértelmeződése növeli az irónia élét.
A műben Arany a kései XVIII. századi magyar versszerkezetet fejlesztette tovább. Amíg Csokonai ódájában még kép és jelentés kettőssége volt, az itt egyetlen folyamat két összetevője: a látvány elmélkedéssé alakul át. A Kertben eredetisége azonban nem ebben a folyamatszerűségben rejlik. Az első sorok falusi életképet ígérnek, az utolsó három szakasz társadalmi állapot jellemzése. A gondolatmenet az egyeditől az általános, a konkréttól az elvont felé halad.
A felépítés formáját Arany másodlagos szerkezeti elvként alkalmazott ellentéttel társította. A mű első felében sűrítéssel élt: a körülírást az állítás kulcsszavával fejezte be. Az állapotot előbb leírta, majd egyetlen jelzővel foglalta össze az elmondottakat.:
"Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s a mellett idegen."
A vers második felében a versszak összegző állítással kezdődik, amelyhez képest a szakasz további része kifejtés szerepét tölti be.
Visszatekintés (1852)
Arany elégiái mind önirónikusak: a Visszatekintés képsorában sztoikus magatartását, puritán életvitelét kudarcként ábrázolja. Belső meghasonlottságát önvizsgálatnak veti alá.
A versben értékbő és értékszegény ellentétpárok a formaszervező elv szerepét. Az öröm poharának, az ifjúság kertjének humanizált képe a borult ég, a vaskorlát, a lánc és a sír humanizálatlan képével van szembeállítva. E szóképek jelentettjei a következő értékpárok: élet és nem élet, örülni és nem örülni, megtalálni és kerülni, félőn keresni a boldogságot, függetlenségre vágyni és láncot hordani.
A költemény gondolatmenete a VI. szakasz 5. sorának végéig cáfolatok sorához hasonlít. Nagyszerű nyelvi sűrítéssel fejezi ki a beszélő lelki feszültségét. E beszélő látszólag önhibáján kívül tehetetlen, de él benne a lelkiismeret-furdalás. A rokon értelmű
metaforikus ellentétek után, jelkép értékű hasonlat szemlélteti az önellentmondásos léthelyzetet:
"Mint a vadnak, mely hálóit
El ugyan nem tépheti,
De magát, míg hánykolódik,
Jobban behömpölygeti."
A zárlat kisebb művészi hatású.
A mű befejezésében Arany a "hit - remény - szeretet" hármasságnak a biedermeier almanach-költészet bibliai hagyományához folyamodik.
A Világos követő évtized a magyarság történelmének legreménytelenebb időszakai közé tartozott. A nagyidai cigányokat kedvezőtlenül fogadták, s előbb Byront, majd Madáchot kellet megvédenie Aranynak a pesszimizmus vádjával szemben. Íróink kötelességüknek érezték, hogy lelki támaszt nyújtsanak a csüggedésben. Ezzel is indokolható, hogy nagykőrösi éveiben Arany az oktató zárlattal rekesztette be versét. A megnyugtató verszárlatok azért kisebb esztétikai hatásúak, mert nem következnek szervesen a vers korábbi részéből.
A lejtőn (1852 - 57)
Nem minden, az ötvenes években írt lírájának egészére jellemző a tanító célzat.
Ez a költemény is elégikus hangnemű: értékszegény jelennel értékgazdag múltat állít szembe. A beszélő jelenlegi lelkiállapotát leszálló estéhez, emlékeit zöld virágos hantokhoz hasonlítja. Hitét kétség váltotta fel; most már lefelé vezet útja.
A lejtőn dalszerű vers, ezt a rövid terjedelem és a gyakori belső ismétlődés okozza. A Visszatekintés, A lejtőn nyolcas és nyolcadfeles trocheusok váltakozásából áll, de a későbbiekben több a kettős mássalhangzó (21 db), s ez kiugróan magas, ha hozzátesszük, hogy a Visszatekintés első három szakaszában 4 található. Arany gazdaságos szóanyaggal él, minden harmadik-negyedik szót megismétel. A belső ismétlődések hozzájárulnak ahhoz, hogy a szöveg lírai műként hat az olvasóra.
Metaforahasználat tekintetében a képszerűtlen, magyarázó-elmélkedő rész nem az utolsó sorokkal esik egybe, hanem a zárlat tisztán metaforikus, mint a felütés. Három fő szóképének: az estének, a felhőnek és a lejtőnek a visszafordíthatatlanság, a kilátástalanság és a helyrehozhatatlanság a hasonlítottja. Ezeket a lírai én úgy látja, mint leszálló sötétséget, éjben a vízbe gázolást.
Első és utolsó sorai két olyan irodalmi műre utalnak, amely fontos szerepet töltött be Arany élményvilágában. A vers kezdete Poe A holló c. híres költeményét idézi fel. A zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia halálának körülményeit beszélik el (Hamlet). Ez bizonyossá teszi, hogy A lejtőn a halállal való szembenézés állapotát fejezi ki. Az idő- és térmegjelölés által meghatározott beszédhelyzethez a kilátástalanság hangneme társul, az este és a lejtő képzetét a "Vissza sem fordulhatok!" sor kapcsolja össze.
1848 után a vallás szerepe háttérbe szorult, és a természettudományok fejlődtek. A túlvilág létének hitele kétségessé vált, s így megrázó élménnyé lett a halál véglegessége. Arany átérezte korának nagy világnézeti válságát, s lélektani hatását lírájában a nagy művészet nyelvén tudta kifejezni.
A NAGYKŐRÖSI ÉVEK BALLADÁI
Arany elsősorban lírikus, de hajlama a gondolatibb líra felé vonzotta. Az epikát is ennek jegyében lírizálta. (A Toldi estéje és a balladák bizonyítják ezt.)
A balladák a legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Végigkomponáltságuk egyedülálló. Balladáinak leszármazottaival Adynál találkozhatunk.
Arany már 1847-ben kísérletezett balladával, de verstípusait csak a a nagykőrösi években emelete magas színvonalra. Alkatához közelebb állt a történetet kihagyásokkal, párbeszédekkel dramatizáló ballada - melyet a skót és székely népköltészetből ismert meg-, mint a történetet lassan adagoló románc - melyet a latin népek (spanyolok) költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi balladakör két részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításával: az előbbi sokkal nagyobb igénnyel készült, mint az 1854-ben íródott.
Balladatípusain belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Ez áll legközelebb a románchoz. Ide tartoznak első balladakísérletei: A varró leányok (1847), Az egri lány (1853) és két nagy vers: Zács Klára (1855) és A walesi bárdok (1856).
Zács Klára (1855)
A tömbszerűen szaggatott történetmondás annyit jelent, hogy a költő szakaszosan lelassítja az elbeszélést, az így kapott egységek közé pedig gyors átkötést vagy kihagyást iktat, azaz bizonyos eseményeket elhallgat. A tömböket belső ismétlésekkel állapotszerűvé lassítja, s így a történet lélekállapotok sorává alakul. A lépcsőzetesen előrehaladó szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak fokozásos idézése zárja le. Az egyetlen szakasznyi lírizált, az elbeszélő jelenére vonatkoztatott kitekintés az epilógus szerepét tölti be.
A walesi bárdok (1856)
A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések itt is uralkodó szerepet visznek, mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt közöttük is. A tetőpontot nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elő, hanem a nyelv felemelése a betű szerinti szintről a szójátékok és igei-metaforák szintjére:
"Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. - "
Arany második balladatípusát a többszólamú előrehaladó szerkezet jellemzi. Ennek a típusnak távolibb a rokonsága a románccal. Két jelentős vers tartozik ide: az V. László (1853) és a Szondi két apródja (1856)
V. László (1853)
Írásmódja már kezdő szakaszaiban is töredékes mondatszerkesztésű. A szaggatottságot fokozza, hogy a költő egy állítmányhoz egyszerre kapcsol betű szerint és metaforikusan olvasandó alanyt:
"Buda falán a rab
- Egy-egy felhődarab -
Ereszkedik alá."
A költemény tördeltsége fokozódik attól kezdve, hogy a foglyok megszöknek, a király pedig Prágába menekül. Az elbeszélés azonos szólamon belül változatokkal, két szólam között párhuzamos mondatszerkesztéssel hangsúlyozza, hogy az egyidejű, de térben távolodó történések szorosan összetartoznak.
Szondi két apródja (1856)
Itt a kétszólamúság még hamarabb bontakozik ki. A kétágú történet alapjául az időbeli eltérés szolgál. Az apródok a múltat idézik fel, Ali szolgája viszont a jelenről beszél, s a két szólam egymásra vonatkoztatottsága nyilvánvaló. Arany kétszólamú balladái az adagolás, a felépítés mintapéldái; formájuk önteremtő fejlődés során jön létre, az előrehaladás addig tart, amíg a hangnem ki nem meríti önmaga lehetőségeit. Ezen a tetőponton a belső ismétlések zsúfoltsága ("álla halála") már-már mesterkéltséget súrolná, de ekkor kevésbé megmunkált nyelvű, mondattanilag annál világosabb szerkezetű záradék hirtelen befejezi a történetet. A költő tökéletesen ellenőrzése alatt tartja anyagát, az írásmód pontosan követi a szerkezet fordulópontját. Történeti balladái politikai célzatosságot rejtenek magukban. Az 1850-es években fel kellet rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a feladatot. (Az V. László végszavaival ("De visszajő a rab...!") osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket verni, a Zács Klára Haynau bosszúját idézte fel, a Szondi és A walesi bárdok arra emlékeztetett, hogy a magyar költő nem dicsőítheti Ferenc Józsefet.) Arany a nemzeti önrendelkezés eszményének értékét állította akkor, amikor a magyarság függetlenségét eltörölték, és történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás elutasítására és a sorssal való kemény harcra.
Ágnes asszony (1853)
Történeti példázatival egyidőben a balladának egy más fajtáját is kialakította. E lélektani érdekű verstípusnak megalkotásakor az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkozatták.
Ezt a harmadik típust egyszólamú, de körkörös felépítés jellemzi. Ide tartozik egyik legnagyobb verse az Ágnes asszony. Három szerkezeti egységből áll. Az első négy versszak egyszeri történést beszél el mérsékelt gyorsasággal. A következő tömb a szöveg leghosszabb része. A börtönben töltött rövid időt nagyon lassan beszéli el, a bíróságon történteket hosszú párbeszéd formájában tudjuk meg. Míg 14 szakasz foglalkozik e pár órával, addig Ágnes asszony életének hosszú éveiről 7 versszak ír. A zárlat a felütés változata, mintegy állóképpé merevíti a kezdő sorokban leírt képet.
Arany e művében a bűnt teszi kérdésessé: Ágnes asszony úgy érzi nem felelős a tettéért, mert nem ő cselekedett, hanem vele történt valami. A ballada erősen lírizált. (A Zács Klárában a líraiság úgy nyilvánul meg, hogy a külső történés kihagyásai a belső történésre irányítják a figyelmet.) E műben a körkörösség a drámai monológ szerkezetéhez hasonlít, s a költő a lelkiismeret és az önvád jelképes kifejezésével egyetlen lélekállapot tárgyiasítását adja (- mint A rab gólyában vagy Az örök zsidóban (1860).
Az örök zsidó (1860)
A korszakot lezáró nagy vers elégikus líra és tragikus ballada ötvözete.
Az örök zsidó legendáját Matthew Paris angol szerzetes XIII. sz.-i krónikájából ismerjük. (Karthaphilos, Pilátus ajtónállója a halálra ítélt Krisztust a palotából kiléptekor megütötte, s ezt mondta: Menj már, miért késlekedsz. Krisztus így felelt neki: Én megyek, de te várj, míg visszatérek.) Ez a történet Vörösmartyt is foglalkoztatta, de költeménye töredékben maradt. Arany új verstípust alakít ki e művében, mely a XIX.sz. közepén jelent meg az európai költészetben. Drámai monológot, amelyben a lírikus valamely történeti vagy költött személy álarca mögül szól az olvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany lírai nyelven fogalmazta meg a kérdést, mely Világos után tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés?
A mű nagyszerűen felépített és feszültséggel teli költemény. Első két szakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek futnia kell, mert a fönt agyonnyomja, a lent padig kifut alóla. A következő öt sor időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját; múlt, jelen s jövő mind vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a mindenségben. A lét idegen az egyéntől, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinak betű szerinti jelentése. Az újabb 10 sor a beszélő teljes elmagányosodását fejezi ki. Az örök zsidó lakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének jelképévé fejleszti.
Eddig tart a saját léthelyzet leírása. A második szerkezeti egység három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni lét céltalanságának kérdését veti fel. A kereszténység a túlvilágban jelölte meg a lét célját. Arany számára bizonytalanná vált e magyarázat. Hitevesztettségét az örök zsidó álarcán juttatta kifejezésre. Mérlegelvén, vajon a természetben nem ér-e minden inkább célhoz, mint az ember. Amikor a mű címszereplője a záró versszakban az irgalomra tereli a szót, a befejezés irónikusnak, és nem megoldásszerűnek hat. Célbaérésről nincs szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megáll a végtelen rohanás.
Mivel a szöveg végig egy elképzelt szereplő magánbeszéde, ezért eldöntetlen, vajon a létnek értelmet ad-e a vég. (A költemény művészi hatása összefügg azzal ,hogy Arany kínzó kérdésként fogalmazza meg s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja a belső feszültségnek okát, mely döntő szerepet játszott élményvilágában.)
Arany legjelentősebb alkotókorszakát lezáró mű ez. Az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén felhagyott nagykőrösi tanári állásával, s Pestre költözött. Igen magas színvonalú folyóiratot szerkesztett Szépirodalmi Figyelő, majd Koszorú címmel. Értekezőként a magyar irodalomelmélet fejlesztésére tett kezdeményezést.
Buda halála (1863)
A vállalkozó szellem felélénkülése jellemzi Aranyt a kiegyezés előtti években. Ekkor készül el ez a mű is ,a hun trilógiának egyedül befejezett része.
A költeményt az elbeszélés ütemének változtatása, a műnemkeverésnek balladaszerű módja jellemzi. Ezt a művét Arany következetesebben tervezte meg, mint a Toldi-trilógiát, s az elkészült részek szigorú végigszerkesztettséget mutatnak, mint a balladák a maguk szűkebb keretei között. A lírai költeményekhez is szoros kapcsolat fűzi ezt a félbemaradt művet: az Előhang A lejtőn változataként is olvasható. A szöveg megszerkesztettsége is teljes, a metaforikus felépítés a lírai költeményekével vetekszik.
Etele hun király összetettebb, több önismerettel rendelkező hős, mint Told. A hun trilógia szereplői belső jellemzésben gazdagok. A lelkiismeret és az önvád hatása alatt állnak. A költő gyakran idézi belső magánbeszédüket.
A Csaba-trilógia egészének világképében egyetlen elv érvényesült volna: az első dolgozat (1853) II. rész 1. éneke azt állítja, hogy a sorsban minden felfelémenetelt ugyanakkora út követ lefelé; a második dolgozatban (1855 - 56) a III. rész 3. éneke szerint Attila "Azt hive győzelmében, hogy már legyőzetett."
A II. részből elkészült Keveházában (1853) döntő mozzanat, hogy a győztes mindig legyőzetett is; a Buda halálában azon a ponton tetőződik be a történés, amikor Etele leszúrja Budát, s felismeri, hogy e tette saját vesztét is jelenti. A hun trilógia világképének törvényszerűsége rokonságban van a sors fölfelé és lefelé mutató mozgásának egységéről szóló gondolattal. Arany volt egyetlen költőnk, akinek mély érzéke volt a tragikum iránt. A hun trilógia tragikuma csak a második két rész elkészülésével kaphatta volna meg igazi jelentőségét. Az első rész még csak fölveti a végzetszerűség lehetőségét, érvényesülésének bemutatására csak később kerülhet sor. A tragikum előérzetének kifejezése, a belső jellemzés, a metaforában gazdag nagy művészi hatású, korszerű alkotássá teszi a hun trilógiát.
Őszikék
Folyóirata túlzottan igényesnek bizonyultak, így olvasó híján beszüntette őket. 1882. október 22-én bekövetkezett halálig keveset írt. Őszikék c. verseskötete csak halála után jelent meg.
Epilógus (1877)
A sors elviselése, a belső méltóság megőrzése: így jellemezhető az Epilógus c. vers elején kifejezett magatartás. A zsúfolt országút a sors allegóriája, az út megtételének módjai magatartásformákat szemléltetnek.
A szöveg három részre tagolódik, nyitó soraik szinte azonosak egymással. Az első öt szakasz szándékoltan köznapi szóhasználatával humor benyomását kelti: a beszélő nevetségesnek tünteti fel a társadalmi sikereket, és a belső függetlenség megőrzését emeli a becsülendő magatartás szintjére.
A hatodik versszak első sora egyetlen szóban különbözik a felütéstől, de ez már a hangnemváltást jelzi. A külső képet belső, a humort elégikum váltja fel. Az első öt, szakaszban saját erkölcsi fölényét hangsúlyozta, a középrész kétes értékűnek mutatja ezt. A belső kétely mélysége Arany öniróniájának élességét bizonyítja.
A vers összegző jellege a harmadik részben a legnyilvánvalóbb. Az utolsó előtti szakasz a Kertben, a zárlat A rab gólya szövegére utal. A költészet gyógyító szerepének beteljesületlenségét a lírai én a költő kiszolgáltatottságával magyarázza. Az egy sorral kibővített záró versszak a halálra utal, s így végpontként jelöli meg azt a létállapotot, amely Arany másik kései művében kiindulópont.
Mindvégig (1877)
Az Őszikék legjelentősebb lírai szövege. A halál közelléte indokolja a számvetést. A beszélő önmegszólításhoz folyamodik. Személyiségének válságát énjének megkettőzésével fejezi ki. A megszólított a nemzet nevében megnyilatkozó költő feladatát vállalta, a megszólító kérdésessé teszi, hogy ez összhangban állt-e a költő egyéni szándékaival. A vers nem ad választ. A beszélő távlatból szemléli önmagát. A vers költészetünk összetett hatású remekművei közé tartozik.
A szórenden kívül ismétlés is kiemeli a vers kulcsszavát, a költészet hagyományos jelképét, a lantot. Sőt Arany a kulcsszó első hangját is többször megismétli az első szakaszban, összesen 9-szer.
Önértelmező vers, önszemlélő hajlamot tanúsít. A hagyományosan lírai témák hiányoznak belőle. Kései költészet az övé, nem élményköltészet. Utólagos mérlegelést iktat érzelmei és a vers címzettje közé. Ez teszi érthetővé, hogy kedveli az önmegszólítást.
Az önellenőrzés iróniával jár. Az öngúny az utolsó versszakban már-már groteszk:
"Tárgy künn, s temagadban -
És érzelem, az van,"
Arany János az öntörvényű líra egyik legteljesebb megvalósítója. A Mindvégig záró kérdésében saját belső függetlenségét szegezte szembe az idegen korral.
AZ ŐSZIKÉK BALLADÁI
Balladákat is találhatunk az Őszikékben. A vonalszerűen előrehaladó balladákban kevesebb a drámai elem: a párbeszédeket magánbeszédek helyettesítik. A Híd-avatásban (1877) a felütés, a Tetemre hívásban (1877) a záradék is magánbeszéd, sőt ez utóbbiban a szerkezet rendező elve is az. E típus változatai a Vörös Rébék (1877) a legeredetibb. Arany kiaknázza és egységbe hozza a mondatfűzés töredékességét, a betű szerinti és a metaforikus jelentés váltogatását, az időrend felbontását, és - az elsősorban az élőbeszéd hatását felidéző refrén segítségével - a közvetett elbeszélés és a közvetlenül idézett beszéd egymásra tördelését.
A kétszólamú szerkesztés kései példája, a Tengeri-hántás (1877) a Vörös Rébék mellett Arany legbonyolultabb felépítésű balladája. Két elbeszélőt szerepeltet. Egyikük csak a keretnek tekinthető első és utolsó versszakban szólal meg E keretnek szereplője az a személy, aki a közbülső 12 versszakban történetet mond el. A közbeiktatott kiszólás a kereten kívüli helyzetre utal. Az ellenszólam mindig hézagot takar a történetben. Kereten belül az ellenszólam egyaránt olvasható a keretként szolgáló helyzet leírásának és a kereten belüli történet metaforák értelmezésének.
Még az utolsó előtti versszak sem kivétel: a jelen betű szerinti leírása itt is a múlt metaforája.
Ekkor írt balladái világos szerkezetükkel, retorizáltságukkal tűntek ki; Arany megtöri a vers egyenes vonalú logikáját, kerüli a teljes szimmetriát. A Tengeri-hántás híd szerkezetét (ABA') is ebben a szellemben módosítja. Az utolsó versszak nem a kezdet tükörképe; a kétszólamúság a zárlatban is érvényesül: a költő itt is metaforikus értelmezést állít a helyzet betű szerinti leírása mellé.
Toldi szerelme (1879)
Élete végén Arany nagyobb vállalkozásai közül csak a Toldi szerelmét fejezte be. A Toldi szerelme a történetnek korábbi szakaszát beszéli el, tematikus szerkezet alapján nem előzmény, hanem következmény a Toldi estéjéhez képest: a külső és belső fejlődés ellentétét a látszat és a való szembeállításának elvontabb szintjére eemeli.
Lajos és az udvarában élő Toldi rendkívüli tréfához folyamodva él vissza a megtévesztő látszattal: a király álruhában látogat Rozgonyiékhoz, Toldi másnak a fegyverzetében vív párviadalt Piroska kezéért. Az alkalmi megtévesztések után a kivételesen vállalt látszat erősebbnek bizonyul a mű két hősénél, s egyikük sem tud szabadulni hatásától, sőt másokat is kiszolgáltatnak a színlelés hatalmának, s a látszat uralkodóvá válik.
Arany élesen bírálja a vélt kötelesség nevében önmagunkon elkövetett erőszakot. Úgy érzi, hogy ez önáltatáshoz és útvesztőszerű léthelyzethez vezet.
Toldinak és a királynak az a hibája, hogy hiányzik belőlük a nyíltság. Ez válik végzetükké: utóbb mindketten eltékozolt idejüket szeretnék megtalálni. A Toldi szerelmében Arany jellemhibára szűkíti a tragikumot. (A tragikum forrása jellemhiba.) Toldit belső fogyatékossága kényszeríti, hogy az egyszer elkövetett bűnt hasonló vétkekkel sokszorozza meg. A közvetlenül szubjektív részek kisebb arányban fordulnak elő, mint a Toldi estéjében, s így nem tudják egységbe fogni a trilógia befejező részéhez képest sokkal cselekményesebb történetet. Az elbeszélés lassú ütemét nem indokolja az önironizáló elbeszélő hangnem. Arany legterjedelmesebb művében a XVI-XVII. sz.-i népkönyvek szétteregető írásmódját idézte föl, s ez nem tette lehetővé a hangnemnek a tökéletes egységét. A megtévesztő látszat térhódításának és a szenvedélyek elfojtásából eredő belső összeomlásnak ábrázolása jelentős költői teljesítmény. A kiegyezés utáni Magyarország eltorzult szabadelvűségének, a múlt képén át érvényre juttatott értelmezését sejthetjük benne.
ARANY KÖLTÉSZETÉNEK JELENTŐSÉGE
Arany rendkívüli tehetségét bizonyítja, hogy két nagy elődje (Vörösmarty és Petőfi) után ismét újabb fejlődési szakaszt valósított meg: a népiességtől indulván a szimbolizmus előkészítőjévé vált, s eközben az irónikus elégiának későromantikus válfaját hozta létre.
Megjegyzés küldése