Lovagi magatartás, lovagi erények
A lovagok elsősorban a hűbéres viszonyban kialakult magatartásformákból merítették eszményeiket. A hűbérúr bőkezűsége, oltalmazásra mindig kész viselkedése, az uradalom igazgatásában kiérlelt bölcsessége példaként lebegett mindannyijuk szeme előtt. A hűbéres alázata, készsége a segítségnyújtásra úgyszintén befolyásolta gondolkozásukat.
A lovagok jellemzői közé tartozott a fájdalom, az esetleges elgyengülés álcázása is.
Mindezek mellett termékeny hatást gyakorolt a lovagi jellemre a szerzetesi élet is. Az egyházi tanítás azt sugallta, hogy a szerzetesek és a lovagok tevékenysége sok rokon vonást mutat: a szerzetesek imájukkal, a lovagok a gyengék és a védtelenek gyámolításával és a hittérítéssel küzdenek a társadalom fennmaradásáért. Azaz mindannyian harcosok.
A lovagok legfőbb erényei a hősiesség (vitézség) és a bölcsesség (megfontoltság) voltak. A lovagi eszményt az testesítette meg, aki rendelkezett e kettővel, s egyensúlyt is tudott tartani az erények között.
A lovagok mindennapi szokásaiban találunk olyanokat, amelyek alapvetően különböznek a mai ember viselkedési szabályaitól. Az is igaz, hogy a lovagok körében jelentek meg az illedelmes magatartás korunkban is elfogadott elemei. A nő iránti tisztelet, a becsületes viselkedés hagyományait tőlük kapta Európa.
Békeidőben a lovagok nemes sportja, a lovagi torna adott alkalmat a fegyverforgatásra. A lovagi tornáknak nagy nézőközönsége volt, ám a lovagok a vitézség és az erő próbáját elsősorban imádott hölgyüknek mutatták be. A lovagi költészetben, a trubadúrok (dalnokok) énekeiben ezért olyan sok az erotikus elem.
A házasságkötés egyházi és világi szabályozói
A középkorban az egyház újjáalakította a házasság intézményét. A XIII. század végén befejeződő folyamat során a papoknak megtiltották, a világiaknak viszont előírták a házasságot. A papokat viszonylag könnyen rászorították a nőtlenségre. A lovagok azonban nem egykönnyen adták fel régi szokásukat, mely szerint szabadon váltogathatták feleségüket. A keresztény házasság ugyanis az egyház törvénye szerint felbonthatatlan volt („Amit Isten megkötött, azt ember el ne válassza.” Mát. 19,6.).
A házasságkötést az egyház mellett a világi élet is szabályozta. Miután szokássá vált a nemesi családokban, hogy a gyermekek közül csupán a legidősebb fiúgyermek örököl, a nagybirtokos famíliák elsősorban ennek a fiúnak s a leánygyermekeknek a házasságát szorgalmazták.
A nő a középkori társadalomban
A nő a középkor felfogása szerint gyenge teremtmény, aki arra született, hogy a férfit szolgálja a házasságban. A nőt ezért az egyháziak és a világiak a mielőbbi eljegyzésre és lehetőleg még a tizenéves korban történő házasságkötésre ösztönözték. A nő bűnéül rótták fel a férfi visszautasítását. A kikosarazást csak akkor fogadták el egy nőtől, ha szüzességét megőrzendő mondott nemet, s apácának állt. A nő számára – minden más esetben – előrelépést, élete értelmének megvalósulását jelentette a házasság.
A középkor sajátos szereposztása szerint a férfi feladata a külvilággal való kapcsolattartás volt, míg a nők elszigetelve éltek a külvilágtól: gyermekeket szültek, háztartást vezettek, kultikus tevékenységet végeztek: megmosdatták az újszülöttet és a halottakat. Alávetett helyzetükből csak a késő középkorban tudtak valamennyire felemelkedni. A Mária-kultusz terjedése maga után vonta az anyaság, az anya nevelő szerepének fölértékelődését.
A férfi uralta házasság
A férjnek a házasságtól kezdve jogában állt a feleségét szigorú ellenőrzés alatt tartani és testét birtokolni. Fontos tudni azonban, hogy mind a férjnek, mind pedig a feleségnek tilos volt imádatával „föllángolni” egymás iránt. Igazi szerelem nem létezhetett közöttük, mert a szerelem, szeretet – az egyházi gondolkodók szerint – csak Istent illethette meg. (Az előírás a földi szerelem zabolázhatatlan jellege miatt természetesen nem mindig felelt meg a gyakorlatnak.)
Az udvari szerelem
A házasságon kívüli szerelem a középkori lovagi irodalomban az „udvari szerelem” elnevezést kapta. Az udvari szerelemben a nő a tanár szerepében jelent meg. Ő volt az, aki az ifjaknak föladott leckéivel, fejtörő játékaival hűségre, szeretetre, barátságra oktatott. Ugyancsak ő értékelte a versengő ifjak erkölcsét, s végül a jobbik felet megkoronázta.
A lovagi szerelem elsőrendű céljai közé tartozott a mértékletesség oktatása. A lovag testi vágyai ebben a szerelemben alárendelődtek a játékos versengésnek. Megtanulta az önmérsékletet, amelynek a politikai életben is nagy hasznát vette. Az udvari szerelemtan szabályait a lovagkor leghíresebb művében, a Rózsa regény-ben fektették le.
A testi-lelki szerelem megélése általában a özvegyek és a szabályokra fittyethányók kiváltsága volt.
A gyermek a középkorban
Irodalmi, történelmi ismereteink számos példával szolgálnak arra, hogy a múltban egy-egy – mai fogalmaink szerinti – gyermek a felnőttek módjára viselkedik, vagy a többiek felnőttként kezelik. Ez azét lehetett így, mert a középkorban nem tekintették külön életszakasznak a gyermekkort. Attól kezdve, hogy egy gyermek megélt az anyja vagy a dajkája nélkül, felnőttnek számított. Ezt tükrözi az is, hogy a gyermekek a felnőttekhez hasonló ruhákba öltözködtek.
Az is eltért a mai viszonyoktól, hogy a gyermek az első, sőt a másod-unokatestvérét is a testvérének tekintette. Mindez arra vezethető vissza, hogy a középkorban a legtávolabbi vérségi rokont is „családtagnak” tartották. (A gyermek, szülők, nagyszülők alkotta család fogalma az újkorban alakult ki.) A gyerekek játékai szigorúan igazodtak a felnőttek magatartásformáihoz, s éppen az volt a szerepük, hogy gyorsan rászoktassák a gyermekeket a felnőtt életre.
A halálhoz való viszony a középkorban
A késő antik és koraközépkori felfogás szerint a keresztényeket és a pogányokat más-más sors várta a halál után. Úgy vélték, hogy az egyházhoz tartozók a halállal csak elalszanak, és a feltámadást követően a Paradicsomban ébrednek fel. A más hitűekről pedig azt gondolták, hogy teljesen megsemmisülnek, s az idők végeztén sem elevenednek meg. A keresztény ember halálában nem láttak ekkor semmi különösséget, hisz csak elaludt az Úrban. Azt kapta jutalmul, amit hite szerint megérdemelt.
Az egyén halála akkor került igazán előtérbe, amikor a túlvilágról Máté evangéliuma szerint kezdtek el gondolkodni. A XI. század elején hódított teret az az elképzelés, hogy a végítélet alkalmával Krisztus mint bíró ítélkezik: minden egyén életét mérlegeli, s a jó és rossz cselekedeteket kedvező vagy kedvezőtlen aránya szerint küld egyeseket a Paradicsomba, másokat a Pokolba. Az érzékek fölötti világnak ez a módosított víziója tehát felelősségre késztette az egyént saját élete és halála iránt.
Megjegyzés küldése