A görög színház, Szophoklész és az Antigoné
A görögök egy évben több ünnepséget is rendeztek Dionüszosz, a bor istenének tiszteletére. Ezeken az ünnepségeken az emberek dalokat énekeltek Dionüszoszról. A karból gyakran kivált egy-két ember, és dialóg vagy monológ formában került előadásra az isten története. Néha egy-egy történetet színészek játszottak el (az első görög színdarabíró Theszpisz volt). Később a színészi játék különvált az ünnepségtől, és már nemcsak Dionüszosz története volt a színdarab témája. Feldolgozásra kerültek a trójai, a mükénéi és a thébai mondakörök is.
A színházakat domboldalakra építették. A lépcsőzetes padsorok félkörben fogták körül a kicsi színpadot és az előtte elterülő orkhesztrát, ahol a kar énekelt vagy a cselekmény hátteréről világosította fel a nézőket. Az előadások néha akár egy egész napig is elhúzódhattak. A színpadon egyszerre 2-3 ember tartózkodott. Minden színész álarcot viselt, jelmezük azonban nem volt. Magas talpú cipőt viseltek, hogy távolról is jobban láthassák őket a nézők. A női szerepeket is férfiak játszották el. A színpadon díszlet nem volt. A színdarabokban keveset mozogtak, inkább a párbeszédekre fektették a hangsúlyt.
Szophoklész munkásságában érte el a görög tragédiaköltészet fejlődésének tetőpontját. Arisztotelész az ő tragédiáit tartja a műfaj példaképének. Szophoklész léptetett fel először három színészt, ő vezette be a díszletezést, s a kórus tagjainak a számát 12-ről 15-re emelte. Több mint 120 művet írt, és 24 győzelmet aratott, többet, mint bármely más görög drámaíró.
Szophoklész Antigoné című tragédiája a thébai mondakörhöz kapcsolódik. A mondakör története szerint Laiosz, Thébai királya feleségével, Iokasztéval hosszú ideig önmegtartóztató módon élt, mert az a borzalmas jóslat nehezedett a királyi párra, hogy Laiosz születendő fia meg fogja ölni apját, és anyját veszi el feleségül. Egy napon azonban a bor mámorában megszegte a magára vállalt megtartóztatást, és fia született, Oidipusz. A király átszúratta a csecsemő bokáját, és egy szolgájával a Kithairón hegyre vitette, hogy ott pusztuljon. A szolgának azonban megesett a szíve a gyermeken, és Korinthoszba vitette a gyermektelen Polübosz királyhoz. Oidipusz ifjú korában Delphoi jóshelyén ugyanazt a jóslatot kapta, mint annak idején apja, és mivel Polüboszt hitte igazi apjának, nem tért vissza Khorintoszba. E Thébai felé vezető úton önvédelemből megölte az igazi apját. Thébai városát egy szfinx tartotta rettegésben, de miután Oidipusz megfejtette a rejtvényét, a szörnyeteg szégyenében egy szakadékba vetette magát. Oidipusz jutalmul megkapta a trónt és az özvegy királyné kezét, így tudtán kívül beteljesítette a jóslatot. Megölte apját, és elvette anyját. Négy gyermeke született: Polüneikész, Eteoklész, Antigoné és Iszméné. Miután fény derült a kettős bűnre, Oidipusz megvakította magát, Iokaszté pedig öngyilkos lett. Oidipusz két fia megegyezett, hogy felváltva uralkodnak a testvérviszály elkerülése érdekében. Eteoklész azonban száműzte Polüneikészt, akinek az argoszi király sereget adott, hogy foglalja el a várost. Végül azonban Thébai serege aratott győzelmet, a két testvér pedig egymás kezétől esett el.
Az Antigoné jellegzetesen tükrözi a görög tragédia néhány főbb vonását. Az események színhelye egyetlen tér. Minden Thébai városában történik a királyi palota előtt. Az egyre feszültebb konfliktus itt szenvedélyes viták, szócsaták formájában valósul meg. A valóságos tettek, összeütközések nem a színpadon zajlanak le, az őr vagy a hírnök elbeszéléséből értesülünk róla. A tragédia időtartama csupán néhány óra, a cselekmény csak egyetlen eseményre szűkül. Az egyes kardalok nemcsak elválasztják, hanem össze is kapcsolják az egymás után következő jeleneteket. A tragédia egyetlen konfliktus köré épül: két egymás ellen feszülő akarat összeütközését ábrázolja. A főszereplő rendszerint olyan erkölcsi elveket képvisel, amelyeknek igazságát az adott korban mindenki elismeri. Drámai szituáció akkor keletkezik, amikor az ellenfél megakadályozza a főszereplő által képviselt elvek érvényesülését. A szemben álló akarat egymás elleni tett sorozata a drámai harc. A főszereplő eléri, amit akart: az ellenfél által létrehozott szituáció megszűnik, ezután helyreáll az erkölcsi világrend. A drámai küzdelemben a különböző szereplők, jellemek egymástól eltérő módon viselkednek. A drámai cselekmény arra kényszeríti a nézőt, hogy válasszon a színpadon felkínált magatartásformák lehetőségei közül. Az író szinte sugalmazza a néző számára a helyes döntést azáltal, hogy az egyik szereplőt vagy a szereplők egyik csoportját vonzóbbnak. Rokonszenvesebbnek rajzolja meg. Az erkölcs és hatalom konfliktusa meghatározó szerepet játszik, s nagy mértékben hat az olvasóra.
A prológusban már adott a drámai szituáció. Két törvény áll egymással szemben: az istenek ősi, íratlan törvénye (a halottat mindenképpen el kell temetni), és a király törvénye (Polüneikészt, mivel Kreón szerint hazaáruló, sem eltemetni, sem megsiratni nem szabad, a parancs megszegőire pedig megkövezés vár. Ebben a kiélezett jellempróbáló helyzetben másképpen dönt Antigoné, másképpen Iszméné. Antigoné lelkiismerete szavára hallgat, Iszméné azonban nem mer Kreón tilalmával szembeszállni.
„Antigoné: Te csak tapodj az istenek törvényein!
Iszméné: Azt nem teszem. De nem vállalnám azt se, hogy az állam ellen elkövessek bármit is.”
Antigoné jelleme olyan, hogy a Kreón parancsa által teremtett helyzetben nem tud élni. Számára az életénél is fontosabb az általa képviselt erkölcsi elv. Iszméné nem vonja kétségbe Antigoné igazát, érzelmileg azonosul Antigonéval, de az előállt szituációban tovább tud élni. Jelleme nem drámai jellem, mert számára fontosabb saját boldogulása, mint az általa elismert erkölcsi igazság végrehajtása.
Az első jelenet Kreón jellemét mutatja. Az új király terjedelmes beszédében összefoglalja a programját, uralkodási célját és módszereit: a város üdvének mindenek elé helyezését, a béke helyreállítását és kíméletlen leszámolást ellenségeivel szemben. Kreón a hatalomtól megrészegülve magabiztosságot nyer. Hatalmának és bölcsességének tudatában kiadja első rendeletét: Polüneikészt nem szabad eltemetni. Ettől kezdve még furcsább színben tűnik fel. Nemcsak azért, mert rendelete szemben áll az istenek törvényével, hanem azért is, mert ez nem szolgálhatja a város érdekeit, naggyá tételét. Nem bölcsességét, uralkodói képességeit bizonyítja, csupán hatalmát fitogtatja vele. Azonban még el sem hangzottak utolsó szavai, az őr jelenti, hogy legelső rendeletét megszegték. Kreón lelkében felerősödtek az indulatok: hatalomvágya és megcsorbított tekintélye, uralkodói gőgje és sértett hiúsága küzd egymással, ez a belső harc pedig bosszúra sugallja. Arra gondol, hogy valamilyen vakmerő férfi temette el az áruló Polüneikészt.
„Kreón: Hogyan? Akadt hát férfiú, oly vakmerő?”
Kreón által remélt ünneplő lelkesedés helyett a trónbeszédre a vének rejtett vonakodása, hazudozása a válasz. Visszariadnak a lelkesedéstől, másra akarják azt hárítani. Kreón, Antigonéhoz hasonlóan mindinkább egyedül marad. A 3. strófa a végén említi a halált, az ember hatalmának egyetlen korlátját, ami az istenektől megkülönbözteti. A 4. strófa az emberben rejlő félelmetes lehetőséget is felveti: az ember isteni képességével, tudásával nemcsak a jóra, hanem a gonoszságra is törhet. A kar azt az embert tiszteli, aki egymás mellé helyezi a honi törvényt és az istenek esküszent jogát. Kreón pedig nem ilyen, az utolsó sor arra vall, hogy a thébai vének nem akarnak osztozkodni Kreón tetteinek felelősségében.
A 2. jelenetben kerül egymással szembe és csap össze közvetlenül a két főszereplő. Antigoné úgy viselkedik, ahogy a prológusban megismert jelleme megköveteli: férfiasan, keményen, megingathatatlanul. Kreón lecsap áldozatára, azt várja, hogy a lány tagadni fog, de Antigoné rácáfol: vállalja tetteit. Nyugodtan érvel, de Kreónból csak a gőg beszél, félelmetes erejét egyedül a királyi trón jelenti.
„Antigoné: Olyan hatalmas soha nem lehet szavad, hogy bármi földi rendelettel eltapossák az istenek iratlan, szent törvényeit.”
Hogy hatalmát bizonyítsa, nemcsak Antigonét, Iszménét is halálra ítéli. Nemcsak két ember, két különböző erkölcsi világfelfogás csap össze. Iszméné is megjelenik, és hőssé magasodik: nővére példája láttán vállalja a halált. Eközben a tragédiában új szál fonódik. Megtudjuk, hogy Antigoné Haimon menyasszonya, aki Kreón fia.
Haimon megjelenése a 3. jelenetben késleltető mozzanat, mely a nézőben reményt kelt. Haimon ügyes taktikusként, alázatos, engedelmes gyermekként, józan érvekkel fordul apjához, hogy hagyjon fel tervével, hiszen a thébai nép dicséri Antigoné tettét.
„Haimon: Nem állam az, mely egy ember tulajdona.
Kreón: Kié e föld, ha nem királya birtoka?”
Kreón nem hajlik fia szavára, királyi tekintélyét félti. Kreón végzetesen magára marad, már sejti bukását. Ez az elszigeteltség ingatja meg először. Megkegyelmez Iszménének, Antigonét pedig úgy akarja megölni, hogy ne sértse meg az isteni törvényt. Antigoné elindul sziklabörtöne felé, alakja ekkor megtelik gyengéd nőiességgel, szelíd bájjal. A dráma csúcspontja Antigoné elhurcolása. Az eddig meghunyászkodó vének is siratják most Antigonét.
Megjelenik Teiresziász, a vak jós, aki inti a királyt, hogy tegye jóvá tévedését, mert az önhittség nyomán csak balsiker terem. Kreón nem hallgat a jós szavára, durván sértegeti. Ekkor hangzik el Teiresziász szörnyű jóslata: a halottakért váltságul a saját fiát fogja elveszíteni. Kreón megtörik, zavart, bizonytalan lesz. Belső vívódás után elrendeli Polüneikész eltemetését, és Antigoné kiszabadítását, de már túl későn. Antigoné meghalt, Haimon pedig öngyilkos lett. A feszültség feloldódott, a dráma cselekménye lezárult: Antigoné diadalmaskodott a gőg felett.
„Kar: A szilaj szó vissza is üt szilajon, s a konok meginog – majd vénség érleli bölccsé.”
Értelmezési lehetőségek:
1.: Két törvény összeütközésének tragédiája
Kreón a város, a nagyobb közösség érdekét védi, míg Antigoné az istenek íratlan törvényét vallja a család, a kisebb közösség érdekében. Mindkettejüknek igaza van a maga szempontjából, mindketten makacsul ragaszkodnak a saját elveikhez, mindketten rendíthetetlenül hisznek a maguk igazában. A tragédia oka, hogy elveinek megsértése nélkül egyik sem képes a másik igazát elfogadni. A görögség hitvilága és erkölcsi elvei alapján a holtakat el kell temetni. A halott lelke Hádész, az alvilág istene tulajdona, és a temetetlen ember bolyongásra ítélt lelke árt az élőknek. Másrészt a hantolatlan test fertőzést okozhat. A kar érzi, hogy az istenek akarják a temetést. Kreón érzi a temetési kötelezettséget.
2.: Kétféle emberkép, értékrend tragédiája
Kreón szerint az ember tetteit, cselekedeteit a haszon, az érdek, a pénz irányítja, míg Antigoné emberképe az önzetlenség, a szeretet.
„Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.”
Kreón vádolja a kart, Antigonét, Iszménét és Teiresziászt. Kreón férfinak gondolja a lázadót.
„Kreón: Ő lenne férfi, és nem lennék férfi én, ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül.”
A férfi és a nő közti társadalmi különbségre utal.
„Kreón: De míg én élek, nem lesz asszony itt az úr.”
Haimonnak is ezt mondja később.
„…asszony rabjának ne mondjanak soha!”
3.: Politikai dráma
A hatalom áll szemben az erkölccsel. Kreón a városlakók érdekében korlátozza a közösség tagjainak szabadságát. A létrejött békét akár a jogok csorbításával is védeni kell, emiatt aztán Haimon apja szemébe vágja a zsarnokság vádját, amit Teiresziász is megerősít.
„Haimon: Nem állam az, mely egy ember tulajdona.
Antigoné, az erkölcs képviselője szembeszáll a hatalommal, mert a parancs sérti az emberi lelkiismeret és szabadság jogát. Az igazsága mellett eltökélten kiálló Kreón a város bizalmát vesztve zsarnokká vált. Antigoné csak a halálával tudja felmutatni a meg nem hódoló szabadságot.
3.: Sorsdráma
George Steiner, amerikai irodalomtörténész szerint a konfliktus nem is Kreón és Antigoné között van. Antigoné el nem követett bűnökért vezekel és szenved. Ezért aztán vagy menekül, vagy elviseli végzetét, vagy elébe megy tragikus sorsának. Felmutatja az emberi életeket irányító isteni törvények embertelenségét. A lázadás Kreón ellen csak lehetőség erre. Az isteni végzettel és az emberi törvényekkel is szembeszáll, így magára marad. Elbúcsúzik az élettől, majd a halálba menekül. Felmagasztosul emberi gyengeségében. Átéljük a bukását és együttérzünk vele.
Megjegyzés küldése