Arany János balladái
A ballada ősi, népköltészeti – később műköltészeti – műfaj.Az eseményeket, előzményket, okokat nagyrészt drámai párbeszédekből és lírai monológokból ismerjük meg. Cselekménye sűrített, a lényeget emeli ki, gyakran egyetlen jelenetre összpontosít, másrészt mindent elhagy, ami a lényeg szempontjából nem nélkülözhetetlen. Tehát előadásmódja szaggatott; az időbeli kihagyások, a térbeli váltások egyaránt jellemzik. Lényeges vonás, hogy az embereket kiélezett lelkiállapotokban, lélektani szituációkban ábrázolja, gyakran a megzavart emberi lélek magatartását mutatja be. Legjellemzőbb témái rendre a hűség és hűtlenség, féltékenység, házasságtörés, általában a szerelem problémái. A drámai építkezés leggyakrabban tragikus jellegű, nem kivételes azonban a komikus sem. A népballada kései műfaj, a középkor végén jelent meg, a legrégibb feljegyzések a 15. századból valók. Csak énekes formában élt, gyakori külső jegye a sor- és versszakismétlés. Európa közös népköltési műfaja. Az ún. régi stílusú balladák a 19. század előtt keletkeztek, s megőrizték a műfaj klasszikus jellemzőit.
Arany János emelte a szépirodalmunkba a balladai műfajt. Megtartotta a jellemző népies stílust, ám ezek a művek már műballadának számítottak, hisz’ az ő tollából származtak. Mindazonáltal volt mire építenie, s volt honnan merítenie. Fordításai során rengeteg ír és skót népballadát is megismert, s a népeink sorsának hasonlósága, a hasonló mondanivaló, gondolati szálak miatt előszeretettel merített belőlük is.
I. A balladák típusai, jellemzőik:
-lírai: dalszerű, verses formájú. Szabályos ritmus jellemzi, erős zenei jelleg. Egyértelműen igyekszik kifejezni ezzel is az érzelmi túltöltöttségét. Olykor szinte csak hajszál választja el ezt a fajtát a románcnak nevezett műfajtól, mely jóval líraibb hangvételű, elégikus alkotás.
-epikus: elbeszél egy történetet. Számos szereplője is lehet. Ezek közül néhány fontosabb, azaz főszereplő, főbb szereplő körül zajlanak a szemlélt események. A történet verses alakba öntött elbeszélés valamilyen rejtett, vagy nyíltan kimondott tanulsággal, példázattal lezárva.
-drámai: a műben a feszültségteremtés kap kiemelkedő szerepet. A kellően nyomasztó, izgatott, baljós hangulat eléréséhez előszeretettel alkalmaznak sűrítést, kihagyást, ugrálást. Ezek hozák létre együttesen az úgynevezett balladai homályt. A végkifejlet rendre tragikus, gyakran halállal járó. Ezutóbbi főleg a romantika korában lett divatos.
Greguss Ágost meghatérozása szerint: „A ballada tragédia dalban elbeszélve”
II. Megkülönböztethetjük a balladákat történetvezetésük szerint is:
Vannak egyszálú, illetve többszálú balladák. Ezek jelentése magától értetődő. Az egyszálú ballada lineárisan egyetlen szemszögből tárja szemünk elé a történetet, míg a többszálú akár több, térben vagy/és időben egymástól távol lévő nézőpontból mutatja be a cselekményt.
Téma szerint megkülönböztethetünk népi balladákat, illetve történelmi balladákat. Az előbbiek valamely néphiedelemre, babonára, népi bölcsességre, megfigyelésre, tanulságos esetre fókuszálnak úgy, hogy a szereplők kiléte igazán nem is fontos. Hétköznapi emberek, valamilyen érdekes – többnyire – lelki problémával, mellyel meg kell küzdenie. A küzdelem kimenetele általában valamilyen értékvesztéssel jár, mindamellett példázatként is szolgál.
A történelmi balladákkal más a helyzet. Itt jelentős történelmi esemény, illetve személy/személyek kerülnek középpontba. A történet nem feltétlenül felel meg a valóságnak, ám a kitalációknak a köztudott részletek szabnak határt. Tehát a költő, illetve az elbeszélő, csupán azokat a részeket színezi ki jobbára, melyek még beleillenek a történelmi eseménybe anélkül, hogy magát a hallgatóság által ismert esetet megváltoztatná. Itt is valamiféle tanulság, vagy balladai igazságszolgáltatás zárja a történetet.
Arany Jánosnak két „korszakát” különböztetjük meg balladaírás terén. Ezek:
-1853-tól: Nagykőrösi balladák
-1860-tól: Őszikék balladák
Nagykőrösi balladák:
Népi és történelmi balladákat is ír egyaránt. A fő témájuk a bűn és bűnhődés.
Ágnes asszony
„In medias res” kezdéssel rögtön az események kavalkádjába kerülünk, mint szemlélők. Még nem tudjuk, mi történt pontosan, csak azt, hogy baj van; Ágnes asszony valami bűnt követett el, hiszen véres leplet mos a patakban, a férje nincs sehol, s nem akarja, hogy bárki is zavarja urát a házban.
„Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos kelmed?
„Csitt te, csitt te! csibém vére
Keveré el a gyolcs leplet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
A nézelődő gyermekeket is elzavarja, hogy leplezze titkát. Nemsokára mégis megjelenik a hajdú, s fogdába zárja. Az események már most pörögnek, szinte nem is érünk rá alaposabban szemlélődni; sodródunk mi is.
„Jön a hajdu: Ágnes asszony,
A tömlöcbe gyere mostan
,,Jaj, galambom, hogy’ mehetnék,
Míg e foltot ki nem mostam!”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
Sor kerül a tárgyalásra. Ágnes asszony azzal vádolják, hogy férje meggyilkolására bujtotta fel szeretőjét, akit másnap ki is végeznek. A szerető bevallott mindent. Ágnes ellen tanúskodott. Érezhető a drámai nyomás, ami Ágnes asszony lelkére nehezedik. Közeledik az összeroppanáshoz.
„Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”
Holott nem gyilkos ő, meggondolatlanul cselekedett, s most szörnyen bűnhődik érte. Már a fogdában is az őrület környékezte: rémeket látott, s egyetlen dolog ami hajszál híján megmentette ép elméjét, egy vékony fénysugár volt.
„Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind belefér egy fél szembe.”
Életfogytig tartó börtönre ítélik először, de Ágnes kéri, hadd menjen haza, hisz ki kell mosnia a véres foltot a lepedőjéből. A lepedő Ágnes lelkiismeretét jelképezi. Messze felértékelődik a szerepe. Itt jön képbe ismét a balladai igazságszolgáltatás, hiszen a bírák a normális helyzettől eltérően elengedik Ágnes asszonyt, aki eztán megállás nélkül a patakban mossa lepedőjét. Misztikus kép tárul elénk a balladák homályosságával, hátborzongató érzést keltve. Ágnes asszony egyik napról a másikra, majd egyik hónapról a másikra, végül pedig egyik évről a másikra csak mos, mos, és mos. A folt már rég eltűnt, ő mégis látja. A történet lassan a végtelenbe, időtlenségbe nyúlik. A balladai igazságszolgáltatás utolérte. Ennek értelmében pedig bűnhődnie kell az őrületben. (10-es szöveggyűjtemény, 209.oldal)
V. László
Eme ballada szép példája a több – ez esetben két – szálon futó balladáknak. Történelmi ballada. V. László király Buda várában tartózkodik. Éjszaka van, vihar tombol. Föl-föl riad, képeket lát, miszerint Hunyadi fiai megszöknek a fogságukból. Szolgája nyugtatgatja. Folyamatosan átvált a nézőpontunk a kis csapatra, szinte egy-egy villámlás erejéig, merthogy tényleg szöknek Mátyás emberei. László újra és újra felriad, riadóztatna, hallucinál. Hiszen „megérdemli az őrületet”, amiért megölette Hunyadi Lászlót, Mátyást pedig fogságba ejtette. Arany mesterien fokozza a feszültséget, ami a királyt körüllengheti. Észrevehető a bűn-bűnhődés motívum. Az uralkodót egyre inkább uralmába keríti a rettegés, s már kezdi bánni gyalázatos tettét.
Nem bír tovább Budán maradni, elindul haza. Az utolsó közeli részlet, rövid epizód, ami még felvillan a királlyal és ismeretlen szolgájával kapcsolatban, a jelenet, mikor a király hűsítőt kér „hű csehétől”, aki érdekesen, baljósan válaszol:
„Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,
Enyhít... mikép a sír!”
V. László Csehországba érve rövidesen meghal. Hogy valóban mi történt, az nem derül ki pontosan. Lehet, hogy a szolga mérgezte meg, vagy más okból halt meg. Választ nem kapunk, elvész a balladai homályban. Az igazságszolgáltatás azonban itt is teljesült.
Szondi két apródja
Történelmi ballada, s itt is megfigyelhetjük a két történeti szálat. Gyors helyzetrögzítéssel indít.
„Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt velenyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.”
Drégely várának eleste után Szondi, a várkapitány emlékét őrizvén a két apród róla énekel dalokat. Hangulatuk természetesen szomorú. Velük szöges ellentétben van a völgyben felállított ünneplő török tábor.
„Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.”
A szultán korábban megígérte, hogy vigyáz az apródokra, s maga mellé veszi őket, ha Szondi elesik. Most emberét, Márton papot küldi a két ifjúért, hogy jöjjenek le hozzá a dombról, hol Szondi teste nyugszik, ám ők kitartanak fent, s siratják őt, emlékeznek, s dicsőítik nevét, akármennyire is próbálkozik az áruló lecsábítani őket. Hol az apródok éneke, hol Márton kommentárjai, csalogatása váltogatja egymást.
„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…
Ali győzelem-ünnepe van ma!
Hadd zúgjon álgyu, pogány Ali mond,
Ás pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.”
Valójában elbeszélnek egymás mellett. Nem alakul ki valódi párbeszéd köztük. Az apródok elszántságával egyre dühösebben, erőszakosabban igyekszik meggyőzni őket a pap, ezáltal is növelve a feszültséget a mű végéig. Az apródok átkával ér véget, a bonyodalom megoldása homályba vész, csak sejteni lehet.
„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!”
Elsődleges jelentéseként Szondi történetének kis részletébe kapunk betekintést a versen át, ám mögöttes tartalma, akár A walesi bárdok című műben, az elnyomásról szól. A vesztes harc után az apródok töretlenül emlékeznek és dicsőítik az elesett hőst. Ugyanez lenne a feladata a költőknek is. A levert szabadságharc után a költők dolga emlékezni rendületlenül és feleleveníteni a magyarok hősies harcát, holott egyszerűbb és kényelmesebb lenne behódolni az győztes félnek.
Őszikék balladák:
Arany öregkori balladái. Egyre komorabban látja a világot, amit művei is tükröznek. Magába fordul, balladáit komor hangulat hatja át.
A nagy történelmi témákat mellőzi, ellenben sok a népballadája. Népi magyar mitológia, misztikumok felé fordul. Sokkal inkább szól embertípusokról, mint bizonyos emberekről. Tipikus falusi – népies – helyzeteket mutat be.
Híd-avatás
Ahogy a cím mutatja, egy hídavatásról beszél nekünk Arany János ezen művében, mégpedig vélhetően a Margit híd avatásáról, melyet ekkortájt adtak át, s mely a következő időszakban kedvelt helyszíne lett az öngyilkosságra vállalkozó embereknek. Csakhogy kicsit más szemszögből. Itt is a misztériumok világába kalauzol el bennünket. Mintha egy érdekes, rejtett világba kapnánk bepillantás, ami mindig is itt zajlott köröttünk, csak soha nem vettük, vehettük észre. Áll az új híd – a Margit híd – s sorra emberek érkeznek hozzá. Éjszaka van, csend. Egyszerre azonban tömeg gyűlik a hídhoz – mindenféle társadalmi osztályból, fiatalok, öregek, nők férfiak, gyerekek, s mind mintegy önmagukból kikelve, bűvölet alatt avatásként a mélybe vetik magukat a hídról. Felbukkani látszik az a régi, középkori babona is – legalábbis hasonló hozzá -, mely szerint az elmúlás előtt a halál egy utolsó táncra viszi a haldoklót. Az egész abszurd helyzet a tánc könnyedségével pereg le.
„„Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!”
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
,,Egymásé a halál után!”
S buknak, - mint egykor igazán.”
Az értelmetlen halál, a tény, hogy nem fogják fel, hogy mit tesznek, vagy az, hogy mi nem tudjuk megérteni miért teszik a szereplők, amit tesznek, okozza azt a kényelmetlen, nyomasztó érzést, ami kialakulhat bennünk a művet olvasva. Jóvoltából újra érezhetjük, milyen is hinni egy babonában.
Felhasznált anyag: http://enciklopedia.fazekas.hu/
Megjegyzés küldése