- román
- szlovák
- német
- horvát
- szerb
- rutén
- szlovén
Nemzeti ébredés
A szlovák nemzetébresztők felhasználták Herder nevezetes koncepcióját annak igazolására, hogy a 9–10. század fordulóján a magyar honfoglalás egy hatalmas jelentőségű, a keresztény középkor sorsának meghatározására képes szláv birodalom létrejöttét akadályozta meg. A román nemzeti eredetmítosz azt állítja, hogy a románok Decebál dákjainak leszármazottai, akik előbb voltak honosak a később Magyarországhoz tartozó erdélyi területen, mint a magyarok.
A politikai eszközökkel létrehozott nemzettudatnak elkerülhetetlenül szükséges része az ellenségkép. Egy – még csak programként létező – nemzet csak valamely másik nemzethez viszonyítva tételezheti magát nemzetnek. A múlt század első felében poroszok, szászok, bajorok, svábok, osztrákok a franciákhoz képest voltak németek. A szlovákoknak és az erdélyi románoknak a magyarok jelentették a nemzeti indentitást fixáló ellenségképet. A századok óta szilárd államkeretben élő magyaroknak nem volt szükségük ilyen ellenségképre. Mindazonáltal a reformkori magyarok is a Bécs uralta németekhez képest voltak magyarok.
A magyarországi népcsoportok azt is sérelmezték, hogy a magyar rendi társadalomban nem rendelkeztek rendi jogokkal. A románok nem kerültek Erdély kiváltságos nemzetei sorába a magyarok, székelyek és szászok mellé. A székely és a kun szabad parasztok rendi szervezettel bírtak, de a románok és a szlovákok nem. Valóban. Ez a két hegylakó agrár elem nem rendelkezett partnerképes vezetőréteggel, amely kiharcolhatta volna a rendi státust. A nemzeti ébredés ezt a történelmi helyzetet az összeesküvés elméletA magyarok megakadályozták a szlovák nemzet kialakulását és gátolták a román nemzeti öntudatosodást. atmoszférájában kezeli.
Mindez 1848–49-ben drámaian mutatkozott meg. A szabadságharc idején a hazai nemzetiségek mind szembefordultak a demokratikus magyar rezsimmel, és demokratikus mentalitású vezető köreik (Ludevit Stur, Avram Iancu) is Bécs szövetségesei lettek. 1849-ben a Szegedre menekült országgyűlés ugyan még megalkotta a világ első demokratikus nemzetiségi törvényét, ez azonban a vereség árnyékában és annak impressziója alatt történt. A címzettek legalábbis így fogták fel. Hatása nem volt, később sem tudott hagyománnyá válni.
Az 1867 utáni rendszer a korszak mércéjével mérve rendkívül tágkeblű nemzetiségi törvényt fogadott el. Tisza Kálmán kormányzása alatt azonban ezt a törvényt elsikkasztották. Magyarországon 1867 és 1918 között a nemzetiségi politika megfelelt az Osztrák–Magyar Monarchia szintjének. Ennél többet a polgári jogállam sehol a világon nem teljesített. Magyarországon elnyomták a nemzetiségeket abban az értelemben, hogy önrendelkezési joggal bíró kollektivitásként nem jelenhettek meg a politikában, de olyasféle terror, mint a cári Oroszországban vagy 1915-ben az örményekkel szemben az ifjú török mozgalom részéről, nem mutatkozott. Ez a helyzet azonban a századfordulóra érzékelhetően tarthatatlanná vált.
A reformkor érdekegyesítési gondolata elvileg kiterjedt a nemzetiségi érdekek egyeztetésére is, az érdekegyesítő nemzetiségi politika realizálása azonban – mint 1848 bizonyítja – nem sikerült. Az európai és a magyar liberalizmus közös deficitje ez. Az egyéni szabadságjogokat a nemzetállami léttel pragmatikusan egybekapcsoló klasszikus liberalizmus nem talált, mert nem találhatott valaminő „megoldást” a nemzetiségi kérdésre, a kisebbségi jogok ügyére, s ezt nem is lehet történelmietlen módon számon kérnünk. Inkább azt kell látnunk, hogy éppen az etnikai-kisebbségi jogok iránt bizonyos mértékig közömbös liberális jogállami viszonyok teremtik meg a legkedvezőbb feltételeket a nemzetiségi jogok érvényesítésére. Nem lehet azt állítani, hogy a latin nyelvű nemesi-rendi állam felváltása a magyar – polgári jogegyenlőségen alapuló – nemzetállammal, amely a magyar nemesi liberálisok törekvése volt, valaminő kudarc, „zsákutca” lett volna a nemzetiségek számára. Ellenkezőleg, a megnyíló politikai szabadságjogok a nemzetiségi törekvéseknek nyitottak szabadabb teret.
Nemzetiségi kérdés a szabadságharc idején
A magyarországi parasztság soknemzetiségű volt, ezért a forradalom alatti nemzetiségi mozgalmak először paraszti követelésekkel indultak, melyre a jobbágyfelszabadítás hiányosságai (zsellérek föld nélkül maradása, irtásföldek visszavétele stb.) adtak okot. A nemzetiségek aránya a XIX. században megközelítette az 50%-ot. A nemzetiségi vezetőréteg igyekezett megszerezni a nemzetiségi parasztság támogatását. Ott ahol ez a jobbágykérdés bevonásával történt, sikerrel járt (Erdély, Délvidék, Horvátország). A nemzetiségi vezetők kollektív jogokat követeltek. A Batthyány-kormány ellenben az egy politikai nemzetnemzetiségiek sérelmei végül oda vezettek, hogy áprilisban és májusban már autonómiát követeltek. A nemzetiségi problémák rendezetlenségét az udvar fegyverként tudta kijátszani a magyar forradalom ellen. A Délvidéken, Erdélyben véres nemzetiségi felkelésre került sor. A magyar országgyűlés csak nagyon későn (1849 júniusában) szánta rá magát egy haladóbb szellemű nemzetiségi határozat meghozatalára, de annak végrehajtására már nem maradt idő, tartalma pedig nem elégítette ki a nemzetiségi vezetőket. álláspontjára helyezkedett, így nemzetiségiek csak mint egyének és nem mint közösség kaphattak jogokat. A reformkor idején a magyar nyelv erősítéséért, majd elismertetéséért folytatott küzdelem elnyomta a nemzetiségi nyelvhasználat követelőinek hangját, így ez a probléma is csak ekkor juthatott felszínre. A
Nagy-Magyarország végének jelei
A múlt század a nemzetállamiság virágkora volt. Ma sokan hajlamosak a francia típusú nemzetállam életképes alternatíváját látni az Osztrák–Magyar Monarchiában. Sok népet magában foglaló modern államalakulatnak, amely szembeállítja a föderációs elvet a nemzeti homogenitás principiumával. Ezt a vélekedést szinte politikai mítosszá tette az 1959-es bécsi történész világkongresszuson az USA-ba emigrált osztrák történészek csoportja, akik véleményükkel mintegy az 1945 utáni nyugati integrációs törekvéseknek igyekeztek történeti dimenziót teremteni.
A Monarchia valósága más volt. A Habsburg Birodalom sohasem volt a nemzetállam alternatívája. Kudarcot vallott nemzetállami kísérlet volt. Mária Terézia és II. József alatt, majd utoljára a neoabszolutizmus – Magyarországon a Bach-korszak – idején komoly erőfeszítések történtek az egységesen német nyelvű Habsburg-német nemzeti állam létrehozására. Amikor 1867-ben Ferenc József és stábja belátja ennek sikertelenségét, nem tud alternatív eszmét állítani a nemzetállam igényével szemben.
A Monarchia nem alternatívája a nemzetállamnak, hanem ügyeskedés a nemzeti törekvések és az egyéb politikai feszültségek „takarékon tartására”; a továbbvegetálás gyakorlata. Azzal, hogy a bécsi rezsim – kihasználva a nem átütő, de nem is jelentéktelen gazdasági konjunktúrát – vissza tudja szorítani a demokratikus és a szociális törekvéseket, csak azt éri el, hogy a politikai energiák a nemzeti önmegvalósítás törekvései körül összpontosulnak.
A századfordulón a Monarchia mérvadó politikacsináló köreiben napirenden van a dualizmus revíziójának és a birodalom valamiféle föderalizálásának a gondolata. Ferenc Ferdinánd köre a dualizmus trializmussá alakításában gondolkodott, más körök másféle föderalizálási lehetőségben. Ebben a mozgástérben jelentkeztek a magyar szupremácia ellen fellépő nemzetiségi törekvések is. A román nemzetiségi mozgalom nagy szellemi ébresztője, Aurel Popvici, a trónörökös köréhez tartozott. Terve a románság egy államban való egyesítése volt, de nem arra gondolt, hogy az erdélyi románok elszakadnak a birodalomtól és a balkáni királysághoz csatlakoznak, hanem arra, hogy a királyság fog betagolódni a Monarchia kötelékébe.
Nemzetiségi kérdés a dualizmusban
Magyarország a XIX. Században soknemzetiségű ország, melyben a magyarság aránya csak kevéssel haladja meg az 50%-ot. A kiegyezés után a nemzetiségi kérdést rendezték. Az 1868-as horvát-magyar kiegyezéssel Horvátország széleskörű önkormányzatot kapott: saját közigazgatást, kormányt, országgyűlést alakíthatott ki és képviselőket küldhetett a magyar országgyűlésbe. 1868-ban fogadták el a nemzetiségi törvényt, amely továbbra is kitartott az egy politikai nemzet elve mellett. Azokon a településeken, ahol a kisebbség elérte a 20%-ot, a második nyelv használatát is engedélyezni kellett. Az alsófokú iskoláztatás teljesen nemzetiségi nyelven történt, de az - Eötvös József által is szorgalmazott – autonóm területek szervezését megtagadták. Ez a rendezés nem elégítette ki a nemzetiségi vezetőket, mert azok már nemzetállamok létrehozására törekedtek (a kor egyik legfőbb eszmeáramlata, a nacionalizmus szellemében). A dualizmus idején Európában ez a rendezés volt a leghaladóbb szellemű, melyhez képest a korszak végén visszalépés történt. A Koalíció 1905-ös hatalomra jutásával Apponyi Albert nemzeti pártja tudta érvényesíteni elképzeléseit a nemzetiségekkel szemben. Az 1907-es törvény az iskolák segélyezését a magyar nyelv oktatásaitól tette függővé. Ez a jobbratolódás épp akkor következett be, amikor a fiatal balkáni nemzetállamok vonzereje növekedett a Magyarország területén élő kisebbségek számára. Bosznia-Hercegovina 1908-as annektálása szintén ellenérzéseket szült a hazai nemzetiségek között. Fontos probléma volt még Magyarország Monarchián belüli megerősödése, amely az osztrák nacionalistáknál váltott ki magyarellenességet. Mindezek a jelenségek a XX. Század elejére csak erősítették a dualizmus amúgy is bontakozó válságát.
Romsics Ignác: Nemzet és állam a modern magyar történelemben
Rubicon, 12. évfolyam, (2001) 8-9. szám (112-113.)
Nemzet, nemzetiség és állam egymáshoz való viszonya a modern nacionalizmusok 18. század végi megjelenése óta központi témája a magyar politikai gondolkodásnak és egyben a mindenkori magyar kormányzati politikának. 1920-ig ez elsősorban belpolitikai probléma volt, Trianon óta alapvetően külpolitikai. E 200-250 éves gondolkodási és cselekvési folyamat legfontosabb jellemzőit tekinti át Romsics Ignác írása, amely eredetileg előadásként hangzott el az V. Hungarológia Konferencián 2001. augusztusában a finnországi Jyväskyläben.
Történelmi előzmények
Nemzet, nemzetiség és állam egymáshoz való viszonya a modern nacionalizmus 18. századi megjelenése óta központi problémája a magyar történelemnek. Az előzményekközépkorba. Az okokat kutatva Szekfű Gyula egészen első királyunk, Szent István koráig hátrált elemzéseiben. Mások ennél is távolabbi korokig kalandoztak. Szekfű kortársa, Joó Tibor például a honfoglalás előtti, még nomadizáló magyarok „életérzéséből” és „közösségi létformáiból” próbálta levezetni a „magyar nemzeteszme” meghatározó vonásait. E megközelítések ahistorikus jellege nyilvánvaló. Bár a magyar állam története valóban visszavezethető Szent Istvánig, sőt ha a törzsi, illetve nomád érdekközösségeket és politikai szerveződéseket is államként fogjuk fel, akkor ennél még korábbra is, a mai fogalmaink szerinti alkotmányos polgári államhoz ezeknek szinte semmi, s még a 14–18. századi rendi államhoz is csak igen kevés közük volt. Géza, illetve István államalapítása – mint Engel Pál írja – „egy sor fájdalmas, de elkerülhetetlen intézkedést jelentett, amelyek együttesen a királyság békéjét és a keresztény hit jövőjét voltak hivatva biztosítani. […] főképpen három dolgot kellett megteremteni, ami addig nem létezett: a földesúri jogok szilárd rendjét, valamint a világi és egyházi kormányzás intézményrendszerét”. természetesen visszanyúlnak a
Modern értelemben vett nemzetről, illetve nemzetiségekről, vagyis integrált kulturális és politikai közösségekről még kevésbé beszélhetünk a 19. századig. Ahogy a nobilis Hungarus az egész nemességet, a nemesség egyetemét jelentette, nyelvi és származási különbségekre való tekintet nélkül, úgy – bár a 14. századtól olykor-olykor már az egyének származását is jelölték – a hungarus is az ország minden lakosára vonatkozott. A feudális magyar államjog, amely oly mély szakadékot vont nemes és nem nemes közé, magyar és nem magyar között semmiféle különbséget sem tett. A 18. század előtti Magyarországon nemzetiségi kérdés tehát egyszerűen nem létezett. Legfeljebb egy lassan kialakuló nemzeti érzésről beszélhetünk.
A feudális és polgári nemzet közötti különbséggel, illetve a nacionalizmus modern jellegével egyébként természetesen maga Szekfű is tisztában volt. A nemzetiségi kérdés 18. század előtti és utáni jelentkezése között ezért általában különbséget is tett: „igaz ugyan – írta Tanulmányok a nemzetiségi kérdésről című kötetének egyik tanulmányában –, hogy a középkorban, azaz a francia forradalmi nemzeteszme elterjedéséig is megkülönböztették egymást a népek nemzetiségük szerint, […] de a nemzetek és népek élete egyébként még általában nem volt tudatos. […] vaskos tévedés áldozatai lennénk, ha azt hinnők, hogy egy-egy király, kormány, uralkodó osztály ezt vagy azt a rendelkezést, melynek nemzetiségi következményei ma már szemmel láthatók, azzal a szándékkal hozta, hogy általa a nemzetiségi viszonyban eszközöljön változtatást. […] a régi királyok úgy jártak a nemzetiségi tények között, mint mi például az ultraviolett napsugarak vagy az elemek részben kiderített, részben ma is megfejtetlen kisugárzásai között: mindezek a sugarak megvannak, hatnak is, de mi általában nem tudunk róluk.”
Nemzet, nemzetiség és állam viszonyának problematikus jellegét alapvetően két körülményre vezethetjük vissza. Egyrészt arra, hogy a 16. században három részre szakadt magyar állam egységének és függetlenségének a helyreállítása nem sikerült. A töröktől visszahódított területek nem egy szuverén magyar állam, hanem a Habsburg Birodalom részei lettek. E területegyüttes a 18. század végétől 1848-ig három nagy – legfelsőbb szinten Bécsből irányított – közigazgatási egységre oszlott: a Magyar Királyságra, az Erdélyi Nagyfejedelemségre és a Katonai Határőrvidékre. A nemzettel és az állammal kapcsolatos magyar viták és küzdelmek legneuralgikusabb pontját sokáig ezek egymáshoz és a birodalom más részeihez való viszonya képezte. Mi a helyes nemzeti politika: a magyar különállás erősítésére és a régi államrészek reintegrálására való törekvés, avagy a történeti-tartományi partikularizmusok lebontása és a birodalmi centralizáció elfogadása? – tették fel maguknak a kérdést 18–19. századi eleink.
A nyelvkérdés
E dilemma egyik kardinális problémája a nyelvkérdés volt. Az új kor nyelvi igényeinek egyre kevésbé megfelelő latin felváltása egy modern és valamilyen szinten mindenki által beszélt nyelvvel elkerülhetetlen volt. E nélkül sem integrált kulturális közösség, sem nagyobb gazdasági egység nem jöhetett létre. De melyik legyen ez a nyelv? A birodalom nyugati felében máris lingua francaként használt német avagy az itthoni „pórnép” jelentős része által is értett magyar? Ismeretes, hogy Bécs az előbbit ajánlotta. Mária TeréziaII. József merészebben és erőszakosabban. „Mily sok előny biztosítja az általános jót – jegyezte naplójába a „kalapos király” –, ha csak egy nyelv használtatik az egész monarchiában, ez érvényesül az érintkezésben, foglalkozásokban, ha minden része a monarchiának szorosabban összefűzetik és a lakosok a testvéri szeretet legerősebb köteléke által egyesíttetnek – azt mindenki beláthatja és Franciaország, Anglia, Oroszország példájából arról elegendőképpen meg is győződhetünk.” óvatosabban és finomabban, fia,
A Bécsből ajánlott centralizáció és nyelvi-kulturális egységesülés kis számú hívei részben a polgárság köréből, részben az udvari főhivatalnoki karból kerültek ki. Egyikük, a pesti német családból származó Kohlmayer Samuel ügyvéd szerint a magyar nyelv „csak káromkodásra való”, hivatalossá tétele ezért két évszázaddal vetné vissza a kulturális fejlődést, míg „a német nyelv fejlettebb német erkölcsöket és tudást közvetít”. A magyar elit túlnyomó része, mindenekelőtt a nemesség azonban elvetette ezt az ajánlatot. Részben a felvilágosodás és a francia forradalom eszméinek hatása alatt, részben II. József politikájának ellenreakciójaként a magyar nyelv modernizálása és standardizálása mellett döntöttek. Bessenyei György már 1778-ban kijelölte az irányt: „soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” Ez a nyelvre alapozott nemzetfelfogás a 19. század elejére az új magyar nacionalizmus axiomatikus érvényű alapelve lett.
A latin és a német nyelv felváltása a magyarral az 1791–92-es tanügyi törvényekkel kezdődött, és az 1844. évi II. törvénycikkel zárult le. Utóbbi nemcsak a közoktatás, hanem a törvényhozás, közigazgatás és bíráskodás nyelvévé is a magyart tette. A nyelvharccal párhuzamosan bontakozott ki a magyar államrészek egyesítéséért és a birodalmon belüli politikai autonómia körének tágításáért folytatott küzdelem, amely az egész Európán végigsöprő 1848-as forradalmi hullám keretében ismeretes módon a császári udvar és a magyar nemzet közötti fegyveres konfliktusba torkollott.
A nemzeti és állami problematika különleges jelentőségének másik oka a magyar államterületek lakóinak etnikai és nyelvi heterogenitásából adódott. Megalapozott becslések szerint a Magyar Királyság Horvátországgal, Szlavóniával és a Határőrvidékkel együtt számított 8 millió lakosából a 19. század legelején csak mintegy 42% tartozott a magyar anyanyelvűek közé. A többiek horvátok és szerbek (18,5%), szlovákok (14%), románok (10%), németekruszinok (4%), valamint vendek és egyéb nemzetiségűek (2,5%) voltak. Az Erdélyi Nagyfejedelemségben, ahol kicsit több mint másfél millióan laktak, a magyarok ennél is kisebb arányban képviseltették magukat: az összlakosságnak mindössze 36%-át tették ki, miközben a románok 53, a szászok pedig 9%-át. A történeti magyar államrészek lakosságának tehát mindösszesen 39, Horvátország és a Határőrvidék nélkül pedig 48%-át adták a magyar anyanyelvűek. (9%),
Az utazó és olvasó emberek, akiknek az aránya persze az írásbeliség rohamos terjedése ellenére sem lehetett több néhány tízezernél, teljes mértékben tudatában voltak Magyarország nyelvi-etnikai sokszínűségének. Schwartner Márton, a hazai statisztika első kiemelkedő képviselője 1798-as munkájában írta: „Talán nincs még ország a világon, melyben több nyelv, és ennek következtében oly sok nemzet honos, mint Magyarországon.” Egyik követője, Csaplovics József, akit a néprajz, az antropológia és a statisztika is előfutárai között tart számon, két évtizeddel később ugyanilyen képet rögzített. „Nem tsak természeti állapotjára, és a természet ajándékaira nézve – hanem népességére nézve is Magyar ország Európa kitsinyben, – mert majd nem minden Európai nép-törzsökök, nyelvek, vallások, foglalatosságok, Cultura grádusok, ’s végre élet módok, erköltsök és szokások is itten találják fel Hazájokat” – írta 1822-ben.
Első válaszok a nemzetiség kihívására
A magyarországi nem magyar népek – elsősorban a horvátok, a szerbek, a románok és a szlovákok – a 18. század végétől némi fáziskéséssel ugyan, de minden lényeges szempontból a magyarokéra emlékeztető nemzetépítést folytattak: nyelvi reformokat vezettek be, tudóstársaságokat alapítottak, felfedezték, illetve olykor kitalálták a dicső múltat, s a fejlettebbek – főleg a horvátok és a románok – már politikai követelésekkel is felléptek. Ezért kiszámítható volt, hogy a latin és a német felváltása a magyarral, illetve az ország célként tételezett egynyelvűsége a nem magyar népek részéről ellenállásba fog ütközni. Ez a feltételezés nem utólagos okoskodás; ezt már a kortársak közül is többen így látták. Közéjük tartozott példának okáért Galántai Fejes JánosBerzeviczy Gergely. 1806-os és 1807-es munkáikban mindketten úgy vélték, hogy a magyar egynyelvűség keresztülvitele megvalósíthatatlan utópia. Magyarország lakosságának nem magyar felét senki és semmivel sem fogja tudni rábírni, hogy magyarul írjon és beszéljen. gömöri táblaszéki ülnök és a kiváló nemzetgazdász,
A fenti álláspont merész, de nagymértékben logikus politikai konzekvenciája a magyar állam föderális jellegű átalakítása lett volna. Ez a program először Martinovics Ignác egy 1793-as röpirata után 1794-es reformtervében (Magyar Reformátorok Titkos Társaságának Kátéja) fogalmazódott meg. „Mivel magyar nemzeten a Magyarországhoz csatolt tartományokban élő különböző nemzetiségű népeket is értjük: minden nemzetiségnek külön tartományt kell alkotni, külön politikai alkotmánnyal bírni és egymás közt belső szövetségre lépni. Magyarország tehát szövetséges köztársasággá alakuljon, amelyben minden nemzetiség saját nyelvével, szokásaival éljen és vallását szabadon gyakorolja.” A jakobinus mozgalom vezetője négy tagállammal számolt: Magyarországgal, Szlovákiával, a délszláv Illyriával, valamint a Bánát és Erdély egy részéből kialakítandó Valachiával. A tartományok mindegyike saját nyelvét használhatta volna, csupán az országgyűlésben és „az összes tartományt érintő ügyekben” lett volna kötelező a magyar nyelv használata.
A magyar állam nemzetiségek szerinti föderalizálása elszigetelt vélemény maradt. A túlnyomó többség lebecsülte a nyelvi-etnikai különbségek jelentőségét. Uralkodó állásponttá – a francia nemzetállami modellből kiindulva – az a feltételezés vált, hogy a nem magyaroknak el kell, s ők minden további nélkül el is fogják fogadni a magyarosítás programját, s így néhány évtized alatt nemcsak nyelvileg, hanem érzelmileg is magyarokká válnak. A felvilágosodás gondolkodói közül Bessenyei György mellett például ez a felhőtlen optimizmus jellemezte Decsy Sámuelt is, akinek nevéhez a nemzeti megújulás első átfogó programja fűződik. „Hogy ha közönségesen szeretünk Magyaroknak neveztetni, és magyar szabadsággal élni; szeressük a’ magyar nyelvet is meg-tanúlni” – írta Pannónai Féniksz avagy hamvából fel-támadott magyar nyelv című, 1790-ben kiadott munkájában. Nem kell mást tenni, mint „minden német, tót, sváb és orosz iskolákba magyar nyelv tanító mestereket”, valamint az eklézsiákba magyar lelkipásztorokat küldeni, s így „érezhetetlenül magyarizáltatnának Hazánknak idegen nyelvel élő lakosai”. „Egy, két, ’s legfellyeb három esztendő alatt tökélletesen meg-tanúlhattya a’ német és tót ifjú a’ magyar nyelvet.” Decsy még a hagyományosan széles körű autonómiával rendelkező horvátokról is azt feltételezte, hogy „egy sem fog találtatni közöttük, a’ ki ditsöséges nyelvünknek örömest szálást ne adna, ’s a’ ki velünk kezet ne – tsapna arra, hogy ő nem tsak szíves indulattya, hanem nyelve által – is velünk eggyé leszen”.
A következő nemzedék képviselői, a reformkor politikusai már kevésbé voltak optimisták. Sőt néhányan azt is megsejtették, hogy a latin felváltása a magyarral a magyar államot újabb kori történetének legnagyobb kihívása elé fogja állítani. Nagy „szerencsétlenség” – diagnosztizálta például báró Wesselényi Miklós az 1840-es évek elején –, ha „egy honban s egy alkotmány alatt többféle nemzetek vannak”. A befogadói attitűdért Szent István és utódai ezért nem dicséretet, hanem megrovást érdemelnek. „Legtávolibb nyoma sincs a múlt század végéig törvényeink azótai tömérdek halma közt is a nemzetiség bármi módoni öregbítésének s terjesztésének” – olvashatjuk a Szózatban – pedig „míly könnyű lett volna” Nagy Lajos és Mátyás korában „a magyar nyelvet udvar, törvényszékek s törvény nyelvévé emelni, s így kedveltté, szükségessé s ennek következtében közönségessé tenni”. A magyar államvezetés azonban eleinte nem élt ezzel a nyugat-európai protonemzeti abszolutizmusokra jellemző politikával, majd később, a 16. századtól pedig már nem élhetett. Pedig a hatalom gyakorlata – sejdített meg valamit a jövőből – „vakít: azon tévedés szüli, hogy a hatalom bírása erő szüleménye, s így biztos és el nem veszthető birtok; pedig ez gyakran csak történet következése, s az erőnek enyészte után is még darabig létezhetik, míg a gyökerét vesztett növényt maga súlya vagy ellenerő földre teríti”.
Mindazonáltal Wesselényi, Széchenyi és kortársaik túlnyomó többsége is hitte, hogy a polgári átalakulás keretében nyelvi-etnikai különbségekre való tekintet nélkül végrehajtandó jogkiterjesztés fejében a nemzetiségi lakosság hajlandó lesz „magyarosodni”, vagy ha arra nem is, a magyart legalább lingua francaként, a közélet nyelveként elfogadni. Kossuth, amikor egy alkalommal figyelmeztették e feltételezés problematikusságára, magabiztosan ezt válaszolta: „Kicsinyhitűek! Nem ismeritek ti a szabadságnak varázshatását; erősebb ez, mint a nemzetiség, a vallás, a vér és baráti rokonság, melyeket mind egyesíteni képes a hazafiságban.” A magyarosításnak tehát – a régi világhoz és így a latinhoz is ragaszkodó konzervatívokat kivéve – mindenki híve volt, csupán az eszközökben és a folyamat ütemében oszlottak meg a vélemények. Széchenyi, Wesselényi, Pulszky és mások a hosszabb távú és békés, vagyis az erkölcsi és kulturális értékek példaszerűségén alapuló asszimilációt helyeselték, s többször figyelmeztettek: „Az idegen ajkúakat […] anyanyelvük magány- és társaskörökbeni használatában akadályozni és azokat erőszakkal a magyar nyelv használatára szorítani sem a törvényhatóságoknak, sem egyéneknek nem szabad.” A többség azonban a radikálisabb megoldásokban sem talált kivetnivalót.
Az államot és a nemzetet azonosító álláspontok tengeréből alig látható szirtekként emelkedett ki az a néhány vélemény, amely Martinovicséhoz hasonló merészséggel nézett szembe a magyar valósággal. Egyikük, Szücs Ábrahám, egy Pest megyei „pipás nemes” 1843-ban amellett érvelt, hogy a magyarosítás „a magyar nemzetiségnek nem hasznára, hanem kárára válik”. A soknemzetiségű Magyarországon ugyanis „a jólétre, erőre szükséges egységet alkotmányos változtatások igen, de nyelv, vallás vagy más eröltetések létre nem hozhatják”. Erre is válaszolt 1846-ban Irinyi József, amikor nyugat-európai úti jegyzeteiben kijelentette: „én a’ Karpáthoktól az adriai tengerig a’ magyaron kívül más nemzetiséget nem ismerek”. A „föderatív rendszert” ebből következőleg olyan, „a közhaza iránt káros, sőt vétkes törekvésnek” minősítette, melyet „óhajtani […] józanul és hazaszeretettel senkinek sem lehet”. „Összpontosítsuk tehát erőnket – fogalmazta meg a többség óhaját –, s ekkor a Kárpátoktól az adriai tengerig, a’ magyaron kívül, egy nemzetiség sem fogja fejét emelhetni. De ha mi minden népiségnek hatóságot, azaz kezébe fegyvert adunk, hogy juthat eszünkbe még csak álmunkban is, hogy a magyar nemzetiség békében lehessen?!”
A birodalmi gondolat és a nemzetiségi törekvések harapófogójában
Az 1848 március idusát követő események gyorsan szertefoszlatták a felvilágosodás- és reformkori magyar elit optimista reményeit. A magyar nemzetállami törekvések nemcsak Bécs ellenállását váltották ki, hanem a magyarországi nem magyar népeket is saját nemzeti céljaik megfogalmazására sarkallták. A szerb, a román és részben a szlovák vezetők is Magyarország föderatív jellegű átalakítását követelték a nyelvhatároknak megfelelően. Ezeket a követeléseket a magyar vezetők kezdetben kategorikusan elutasították. Az ellentétből Erdélyben és a Délvidéken elhúzódó gerillaháború, a szlovák területeken kisebb csetepaték keletkeztek. A horvátok a területi-politikai autonómiánál is többet akartak. 1848. március 25-ei nemzeti kongresszusukon mindazt igényelték maguknak, amit a magyarok követelek Bécstől: a horvát területek egyesítését, nemzeti hadsereget, a horvát parlamentnek felelős kormányt, horvát nemzeti bankot stb.
A bécsi birodalmi gondolat és a nemzetiségi törekvések harapófogójába került magyar forradalmárok 1848–49 folyamán nemzeti és nemzetiségi politikájukat egyaránt újragondolták. A Debrecenbe evakuált országgyűlés 1849. április 14-én kimondta Magyarország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. Ezzel párhuzamosan a magyar nemzetállam koncepcióját is felülvizsgálták. Ez vezetett oda, hogy 1849 nyarán tárgyalásokba kezdtek a szerb vezetőkkel, a románok képviselőjével, Nicolae Balcescuval pedig július 14-én egy megbékélési tervezetet is aláírtak. Bár a föderalizmus, illetve a nemzetiségeknek adandó területi autonómia gondolatát a többség elutasította, 1849. július 28-án a képviselőház olyan határozatot fogadott el, amely valamennyi nem magyar közösség számára biztosította az egyházakban, a községi életben, valamint a törvényhatósági gyűléseken és iskolákban a szabad nyelvhasználatot.
Ennél is tovább csak a legéleslátóbbak léptek. E kevesek közé tartozott gróf Teleki László, a forradalmi kormány párizsi követe, aki 1849. március 14-én ezeket írta Kossuthnak: „Különféle nemzetiségek irányt legyünk jogkiosztásban mentől bőkezűbbek. Nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is […] Liberté, égalité, fraternité, még nem elég. A népek nemzetiségi életet is kívánnak élni. Olly rendszert kellene állítanunk, mely által a nemzetiség egysége hiányát az egyéni, és nemzetiségi jogok egyeztetése és méltánylata által pótolják.” A gyakorlatban ez a horvátok, szerbek és románok teljes autonómiáját jelentette volna, akik – Martinovics fél évszázaddal korábbi tervezetéhez hasonlóan – csak föderatív szálakkal kötődtek volna a magyar területi egységhez, míg a szlovákok és a németek korlátozottabb területi-politikai autonómiában részesültek volna.
Az egyéni (állampolgári) és kollektív (nemzetiségi) jogok köréről és ezek egymáshoz való viszonyáról, vagyis a polgári magyar állam belső berendezkedéséről és az ország külső kapcsolatrendszeréről az emigrációba menekült és az itthon maradt magyar vezetők egyaránt sokat töprengtek. Az emigráció vezetői közül a volt kormányzó-elnök, Kossuth Lajos elgondolásai érdemelnek leginkább figyelmet. 1851-es, Törökországban kidolgozott alkotmánytervének alapeszméi a decentralizált államszerkezet és a demokratikus önkormányzatiság voltak. Ez – hasonlóan a szabadságharc végnapjaiban adott engedményekhez – minden nemzetiség számára lehetővé tette volna, hogy azokban a községekben és megyékben, ahol többségben élnek, szabadon használhassák nyelvüket és fejleszthessék kultúrájukat. Pulszky, Szemere, Klapka, s különösen Teleki azonban merészebb és nagyvonalúbb megoldásokra, így a nemzetiségek területi-politikai autonómiájának a biztosítására is kész lett volna.
Az ország belső szerkezetének átalakítása mellett Kossuth és társai a magyar állam külkapcsolatait is új alapokra kívánták helyezni. Meggyőződésük volt, hogy függetlenségének kivívása után Magyarországnak konföderációra kell lépnie a térség többi nemzetével, mindenekelőtt a balkáni államokkal. Ezzel összefüggésben Kossuth már száműzetése kezdetén, 1849 októberében Viddinben felvázolta egy Lengyelországból, Magyarországból, Horvátországból, Szerbiából és a román fejedelemségekből alakítandó államszövetség (Észak-keleti Szövetséges Szabad Státusok) tervét. Később kissé módosította álláspontját. 1862-es elképzelése szerint az ekkor már Dunai Szövetségnek nevezett konföderáció öt tagállamból (Magyarország, Erdély, Románia, Horvátország és Szerbia) állt volna. A konföderáció közös ügyeit szövetségi parlament és kormány intézte volna, minden évben más-más tagállam fővárosában berendezkedve. A szövetség hivatalos nyelvéül Kossuth nem a magyart és nem is a németet, hanem a franciát ajánlotta. Bár a későbbiekben Erdély különválásának lehetőségét elutasította, s Magyarország felbontását nemzetiségi autonómiákra „hongyilkosságnak” nevezte, tehát Martinovics vagy Teleki belső föderalizálási koncepcióját végül nem tette magáévá, emigrációs elképzelései a magyar politikai gondolkodásnak mégis kiemelkedő csúcsai. Magyarország belső berendezkedésének decentralizált és demokratikus önkormányzatokra épülő szerkezetét ő vázolta fel a legátfogóbban. Ezt annak ellenére érdemes számon tartani, hogy ajánlata a nemzetiségeknek és a balkáni államoknak túl kevés, a magyar politikai elit többségének pedig túl sok volt, s így reálpolitikává sohasem válhatott.
Az itthon maradt, illetve néhány év múltán hazatért politikusok közül elsősorban báró Eötvös Józsefet foglalkoztatta az állami egység igénye és az ország soknemzetiségű jellege közötti ellentmondás feloldásának lehetősége. Bár az alkotmányos államról és a nemzetiségi törekvések természetéről kifejtett teoretikus nézetei nagy állandóságot mutattak, a „magyarkérdés” konkrét megoldása terén Eötvös többször módosította álláspontját a Világos utáni két évtizedben. 1850-es munkájában (Die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Oesterreich) még tényként fogadta el Magyarország különállásának felszámolását, és a jövőre nézve egy olyan centralizált birodalmi struktúrával számolt, amelyen belül Magyarország egyike lett volna a többi koronatartománynak. Az általános állampolgári jogok körén kívül eső speciális nemzetiségi jogokat elvetette, miként a közigazgatási határok esetleges szinkronizálását is a nyelvi választóvonalakkal. „Nem nyelvében él a nemzet” – szállt szembe a magyar és a környező népek körében tipikus nemzetfelfogással. A nemzeti önazonosságnak – hangoztatta – a nyelv csak egyik, de korántsem mindig a legmeghatározóbb eleme. Emellett azzal érvelt, hogy ahol az általános polgári szabadságjogok érvényesülnek, ott a nemzeti egyenjogúság is megvalósul; míg a nyelvi alapon biztosított nemzetiségi jogok ugyanolyan kiváltságok lennének, mint a nemesi privilégiumok.
Az 1850-es évek végétől kibontakozó válságjelenségek és az emigráció vitáinak hatására Eötvös álláspontja többször módosult. 1859-es munkájában (Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai) a birodalmi centralizációval szemben már a birodalmon belüli történelmi elvű föderalizmus mellett érvelt, majd 1861-ben a végül meg is valósult dualizmust támogatta. A nemzetiségi jogok kérdésében vallott felfogása ugyancsak változott. 1865-ös könyvében (A nemzetiségi kérdés) elutasította Magyarország olyan állami berendezkedését, amely „kizárólag a történelmi jogot tartva szemünk előtt, az egyes faj- s nyelvbeli nemzetiségek követeléseit” nem elégíti ki. Ugyanebben a munkájában írta, hogy „a nemzetiségi kérdés hazánkban véglegesen csak úgy tekintethetik megoldottnak, ha annak megoldása […] a politikai és nyelvi nemzetiség nevében tett méltányos követeléseknek egyaránt eleget tesz”. Magyarország nemzeti állam többé nem lehet, mert a nem magyar népek a nemzeti tudatosságnak olyan fokára jutottak el, hogy magyarrá válásukra immár nem számíthatunk. A több nemzet egy államon belüli együttélésének elvileg ideális formája – húzta alá – a föderalizmus. A nemzetiségek kevertsége miatt azonban Magyarországon ez nem alkalmazható, legfeljebb a megyék nyelvhatárok szerinti kikerekítéséről lehet szó. Ez azonban – tette hozzá – „józanul nem ellenezhető”. A generális megoldás – vallotta Kossuthhoz hasonlóan – az állampolgári jogegyenlőség és a demokratikus önkormányzatiság. Francia vagy porosz mintákat követő „centralisált állam” – hangoztatta az egykori centralista – Magyarország nem lehet, mert „az administratiónak ezen formája alatt a nemzetiségeknek legmérsékeltebb követelései sem elégíttethetnének ki”. Eötvös és a hozzá hasonlóan gondolkodó Kemény Zsigmond, Mocsáry Lajos és általában az 1860-as évek következetesen liberális politikusainak a szemében tehát a magyar állam nem magyar nemzeti állam, hanem az országban élő népek és nemzetek fölött álló semleges intézmény volt, amelynek mindegyik nyelvi közösség fejlődését egyforma mértékben kell előmozdítania.
A nemzetállami koncepció érvényesítése
Ez a Habsburg Birodalmon belüli megoldásokban gondolkodó liberális koncepció azonban éppúgy nem vált a nemzetiségi kérdés rendezésének alapelvévé, mint ahogy Kossuth és emigráns társainak Habsburg-ellenes és demokratikus elképzelései is megmaradtak a tervezgetések szintjén. A magyar politikai elit meghatározó körei ugyanis – feledve 1848–49 tanulságát – ragaszkodtak a reformkorban megfogalmazott nemzetállami koncepcióhoz, vagyis a magyarországi törvényhozás, kormányzás és megyei adminisztráció magyar jellegéhez. „Magyarország összes honpolgárai – tükröződött ez a szemlélet az 1868. évi nemzetiségi törvényben – az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”, s minthogy „a nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar lévén, a magyar országgyűlés tanácskozási s ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar”. A törvény elfogadására természetesen azután került – csak azután kerülhetett – sor, hogy a magyar elit 1867-ben történelmi kompromisszumot között Béccsel. E kompromisszum lényege ismeretes módon a teljes önállóságról való lemondás és ennek fejében a történelmi magyar államrészek újraegyesítése, valamint a magyarországi nemzetiségi kérdés magyar belüggyé nyilvánítása volt.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni: az 1868-as nemzetiségi törvény egyáltalán nem volt durván elnyomó jellegű, sőt számos liberális elemet tartalmazott. Községi szinten, az alsó fokú bíráskodásban, az oktatásban és az egyházi életben számos különjogot biztosított a nem magyar népek számára, melyek közül az anyanyelv használatának lehetőségeA nemzetiségi eliteket ennek ellenére nem elégítette ki. Az „egy politikai nemzet” fikciója, amely a régi natio Hungarica modernizált formája volt, és amely – az autonómiával felruházott horvátokat kivéve – tagadta a nem magyar nyelvi-kulturális közösségek nemzet jellegét, számukra elfogadhatatlan volt. Ők – mint ekkor és a későbbiekben is hangoztatták – társnemzeti státust igényeltek, és kantonizálni akarták Magyarországot. volt a legfontosabb.
Az 1868-as törvényekben testet öltő nemzetfelfogáshoz és állameszméhez a kiegyezés utáni nemzedékek is ragaszkodtak, s az ország föderalizálásában, illetve kantonizálásában reménykedő nemzetiségi elképzeléseket a „politikai otrombaságok” kategóriájába utalták. Az 1868-as rendezés nem magyar nyelvek és kultúrák iránti toleranciáját ugyanakkor egyre kevésbé érvényesítették. Az anyanyelvű oktatás támogatása helyett inkább a magyar nyelvű oktatás kiterjesztésére, s ezen keresztül nyelvi-kulturális magyarosításra törekedtek. Az ezzel kapcsolatos törvények sorát az 1879. évi 18. tc. nyitotta meg, amely a nem magyar nyelvű iskolák számára előírta a magyarnak mint idegen nyelvnek a tanítását, s az 1907-es Lex Apponyi (XXVII. tc.)1907-ben Réz Mihály, Tisza István egyik bizalmas tanácsadója. A nagy elődök, az „első nemzedék” liberalizmusának, toleranciájának és nagyvonalúságának folytatói ritka kivételnek számítottak, akik egyikét, Mocsáry Lajost éppen ezért teljes joggal nevezték kortársai „fehér hollónak”. zárta, mely minden nem magyar tannyelvű elemi iskolát arra kötelezett, hogy a magyar nyelvet olyan óraszámban tanítsa, hogy „a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni”. A törvényhatóságok és a községek önkormányzatának szűkítése, a központi hatalom erősítése, valamint a választójog szűk korlátok között tartása és a választások nyílt jellege ugyancsak összefüggött a magyar állam magyar jellegének erősítésére való törekvéssel. „Szabadságról és egyenlőségről ne beszéljünk; a magyar faj uralma az, amit meg kell teremteni. A nemzeti államnak, a nemzeti társadalomnak e célhoz kell idomulnia” – fogalmazta meg a századvég és századelő magyar nemzetiségpolitikájának krédóját
Az 1867 utáni magyar homogenizációs politika nem volt teljesen eredménytelen. A nemzetiségi iskolahálózat az 1880-as évektől fokozatosan visszafejlődött, s a magyar anyanyelvűek aránya 1880 és 1910 között – Horvátországot nem számítva – 46%-ról 54%-ra emelkedett. Ezen 1,1 milliós nyereség mintegy 70%-a magyarázható akkulturációval. A nyelvet és kultúrát váltók túlnyomó többsége – közel 90%-a – azonban a városlakó németek és zsidók, illetve a horvátok és a szlovákok közül került ki. A román, szerb és ruszin „asszimilánsok” száma alig érte el a 10%-ot. Újabb 30-40 év alatt a magyar nyelvűek száma és aránya nyilván még tovább növekedett volna. Harmincmilliós magyarsággal számolni és etnikailag homogén magyar nemzetállam kialakulását feltételezni, mint Rákosi Jenő, Beksics Gusztáv és kortársaik közül még oly sokan tették, azonban nyilvánvalóan az utópiák birodalmába tartozott.
