Demográfiai változások Magyarországon a XVIII. században [emelttöri]

Az 1552-66-ig tartó várháborúk, a drinápolyi béke (1568) után állandósult portyák, a tizenöt éves háború (Bocskai-szabadságharc: 1593-1606), majd a török kiűzéséért folytatott harcok komoly szenvedéseket okoztak az ország társadalmának, gazdaságának. A török háborúk következtében az Alföldön, a végvári vonal mentén és a Dél-Dunántúlon a település jelentős része a népességgel együtt eltűnt, elpusztult. Az egykori szántók helyét legelők, bokros parlagok, vadvizek váltották fel. A várak építése, a hadsereg tűzifaigénye megritkította az erdőket a talaj elpusztult, sok helyen átadta helyét a futóhomoknak. Az egykori kultúrtáj elvadult vidékké változott.

A településszerkezeti változások következtében városok, falvak pusztultak el, az Alföldről sokan a városokba mentek megélhetést találni a háborúk idején, mivel az Alföld aprófalvai teljesen elpusztultak.

Demográfiai, etnikai változások történtek: a háború, az éhínség, a járványok, a kivándorlások (sokan elmenekültek) miatt egész területek váltak lakatlanná, aránytalanságok jelentek meg a népsűrűségben. Magyarország lakosságszáma stagnált: a 15. századi 3,5-4 millió fős lakosság száma a 18. században sem lépte túl a 4 millió főt, míg a nyugati népek lélekszáma növekedett. A stagnáló lélekszámban ráadásul már a bevándorlók száma is benne van: a Délvidékre (Határőrvidékre) szerbek, Erdélybe románok, Szlavóniába horvátok, Bánátba, Tolna - Baranya vidékére németek, Északkelet-Magyarországon lengyelek, ruszinok vándoroltak be, ezáltal etnikai eltolódások is bekövetkeztek. A demográfiai mélypont 1711-re tehető, utána gyors gyarapodás, népességnövekedés figyelhető meg az újjáépítés, a gazdasági helyzet javulása, a bevándorlás, a belső vándorlás (migráció) és a betelepítések következtében.

Magyarország népessége a XVII. században

Zrínyi Miklós a magyar romlás századának nevezte korát. Ebben sok igazság volt. A tizenöt éves háború jóvátehetetlen károkat okozott Magyarország egész területén. A középkori településhálózat nem egy országrészben teljesen megsemmisült. Az elpusztult falvak, mezővárosok sok helyütt sohasem éledtek újjá.

A török dúlások következményeit elsősorban az ország közepén élő magyar lakosság viselte. Az üresen maradt - pusztásodott - vidékre bevándorlók érkeztek. A Maros vonala alatti alföldi részeken ekkor telepedtek meg tömegesen a szerbek, az északi peremvidékekre a szlovákok, a keleti, délkeleti területekre a románok újabb hulláma érkezett. Mivel az új lakosság szinte egyöntetűen paraszti állapotú volt, s az itt talált jobbágyi társadalomba tagolódott, Magyarország társadalomszerkezete egészében változatlan maradt.

Magyarország benépesítése a XVIII. században

Az ország népessége a már három évtizede tartó lassú emelkedés ellenére 1720 körül alig érte el a Mátyás korabelit. De míg akkor hazánk fiai legkevesebb 80%-a magyarul beszélt, a 18. század elejére a magyarok száma felére, kb. 2 millióra csökkent.

A lakatlan tájak benépesítése a török kiűzésével azonnal megindult, hogy - a Rákóczi-szabadságharc alatti megtorpanás után - hatalmas méreteket öltsön. A bozótosok és vadvizek visszahódításában a sűrűn lakott megyék ideáramló jobbágynépe járt az élen.

A belső vándorlásban a magyar és a szlovák jobbágyok vettek részt. A Felvidék egyes megyéinek magyar falvai teljesen kiürültek, helyükbe északnyugatról szlovák parasztok költöztek. De ekkor keletkeztek az Alföld és a Temesköz szlovák szigetei is.

A belső vándorlás mellett fontos szerepet játszottak a bécsi kormányzat és a nagybirtokosok szervezett telepítései. Legnagyobb számban román parasztok és pásztorok jöttek.

A 18. század folyamán Magyarország benépesült, de a magyarság, amelynek nem voltak határon túli tartalékai, saját országában kisebbségbe szorult. Horvátország lakosságát itt nem számítva (nem volt a magyar királyság szerves része) alig-alig közelíti meg számaránya az 50%-ot.

A reformkori magyar társadalom jellemzői [emelttöri]

A parasztság

A XIX. Század elejére a jobbágyság differenciálódása előre haladt. A parasztságon belül kialakult különbségeket a telkes jobbágyok és a zsellérek aránya mutatja. (A húszas években először haladta meg a zsellérek száma a telkes gazdákét.)

A parasztság felső rétegének sikerült az árutermelésbe bekapcsolódnia. A nagygazdák igaerejük révén több telket is birtokolhattak, pusztákat bérelhettek, s fölhasználták a nincstelenek munkaerejét.

A zsellérek sem voltak többnyire földtelenek. Az úrbéres földből töredéktelket bírtak, házuk volt, vagy ideiglenes művelésre átengedett majorsági földön gazdálkodtak. A teljesen nincstelenek szolgának álltak, az ügyesebbek céhen kívüli falusi mesteremberek, kontárok lettek.

A zsellérek számottevő munkaerő-tartalékot képeztek. Azok a viszonyok azonban, amelyek hozzájárultak termelőeszközeik elvesztéséhez, nem biztosították munkaerejük kihasználását.

A paraszti rétegek közötti különbségeket életmódjuk is szemlélteti. A legszegényebb paraszt nád- vagy faviskóban, földbe vájt putriban húzta meg magát. Edénye cserép, maga faragta kanállal, fatányérból evett. Ünnepszámba ment, ha savanyúlevesen, kásán, répán és káposztafőzeléken, főtt tésztán kívül paprikáshús került az asztalra.

A módos gazdák a konyhából balra és jobbra nyíló két tágas szobában laktak. Bútoraikat (pl. pad, tölgyfa asztal, támlás karosszék) iparos készítette. Gyakran ettek sült tésztát, főtt és sült húsokat, befőtteket. A férfiak kék vagy zöld posztóban és bundában, a nők rékliben, kartonszoknyában, ünnepi alkalmakkor selyemben, vállkendővel jártak.

A nemesség

A XIX. század elején még nem létezett egységes nemesség. Körülbelül 700 000 ember nagy része egy-két telken maga gazdálkodó vagy jobbágytelken ülő. Ún. bocskoros nemes volt.

A bocskoros nemesek életformája, műveltsége nem különbözött a parasztétól. A nagybirtokot gyűlölték, de előjogaikhoz görcsösen ragaszkodtak. Ezért lettek sokszor – leitatva, lepénzelve – a reakció eszközeivé.

A középbirtokos nemességet értékesítési gondok gyötörték. Egy részük eladósodott, sok birtok zár alá került. A megyékben viszont övék volt a politikai hatalom. Mivel a feudális állam szavatolta számukra a jobbágyok ingyenmunkáját, társadalmi hanyatlásukat azonban nem akadályozta meg, ők lesznek azok, akik a leginkább hajlanak majd a feudalizmus építményének lebontására, utat nyitva az ipar fejlődésének, az országos piac kialakulásának.

Volt egy kb. öt-hatszáz családot számláló arisztokrácia, amit mély szakadék választott el a nemességtől. A leggazdagabbak 100 000 holdas nemzetségek a válság időszakában is fedezni tudták külföldi utazásaikat, szórakozásaik költségeit. Még birtokait korszerűsítésére is futotta. Gazdasági erejük természetesen politikai hatalom is volt egyben: ők álltak a kormányszékek élén. Érdekeik a feudális rend megőrzését és a kormányzat támogatását sugallták.

Polgárság, munkásság, értelmiség

A céhmesterek, a középkori polgárok utódai a feudalizmus fönntartását kívánták. A manufaktúra-tulajdonosoknak, céhen kívüli iparűzőknek a kereskedők jó részének a polgári átalakulás létérdeke. Számuk, gazdasági erejük elégtelen ahhoz, hogy komoly politikai szerepet játszanak. A munkásság még fejletlenebb, mint a polgárság, jelentős részben nem is magyar származású.

A század elejére megnövekedett az érdeklődés az értelmiségi pályák iránt, különösen a birtokukat vesztett kisnemesek körében. Aki megtehette, az felső iskolákba járatta gyermekét. A jobbágyfiúknak az egyetlen lehetőség a felemelkedésre az ügyvédi vagy a lelkészi pálya volt.

A földuzzadt értelmiséggel az ország nem tudott mit kezdeni. Míg az ügyvédeknek is gondot okozott a megélhetés. A reformok és a polgárosodás legelszántabb hívei az értelmiségiek köréből kerültek ki.

Polgári társasélet Magyarországon

A polgári társadalomban szabad és egyenlő egyének önkéntes társulásaiként jönnek létre az egyesületek. Ezek száma jól mutatja a polgárosodás színvonalát, fejlesztőleg visszahat a polgárosodásra. Magyarországon 1852-ig a kormányzat szabadon engedte a közösségek alakulását. Ekkortól azonban a hatóságok szigorú fellépése miatt számuk átmenetileg visszaesett. A kiegyezést követő tíz évben a fejlődés ugrásszerű volt. A polgári közösségek nagy mértékben differenciálódtak; a jótékonysági szervezetek mellett a kaszinók, olvasótársaságok alkották a legjelentősebb csoportokat. Széchenyi István alapította az első kaszinót 1827-ben, ami letérve a kijelölt útról, politizálódott. Így jártak azok a diáktársaságok, amelyek az önképzőkörökből kiindulva figyelmüket mindinkább a közélet felé fordították. Angliától eltérően Magyarországon különösen erős volt a különböző egyesületek politikai jellege.

A középkor mindennapjai [emelttöri]

Szabó – Závodszky: Történelem II.,Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp, 40-43.o.

Lovagi magatartás, lovagi erények

A lovagok elsősorban a hűbéres viszonyban kialakult magatartásformákból merítették eszményeiket. A hűbérúr bőkezűsége, oltalmazásra mindig kész viselkedése, az uradalom igazgatásában kiérlelt bölcsessége példaként lebegett mindannyijuk szeme előtt. A hűbéres alázata, készsége a segítségnyújtásra úgyszintén befolyásolta gondolkozásukat.

A lovagok jellemzői közé tartozott a fájdalom, az esetleges elgyengülés álcázása is.

Mindezek mellett termékeny hatást gyakorolt a lovagi jellemre a szerzetesi élet is. Az egyházi tanítás azt sugallta, hogy a szerzetesek és a lovagok tevékenysége sok rokon vonást mutat: a szerzetesek imájukkal, a lovagok a gyengék és a védtelenek gyámolításával és a hittérítéssel küzdenek a társadalom fennmaradásáért. Azaz mindannyian harcosok.

A lovagok legfőbb erényei a hősiesség (vitézség) és a bölcsesség (megfontoltság) voltak. A lovagi eszményt az testesítette meg, aki rendelkezett e kettővel, s egyensúlyt is tudott tartani az erények között.

A lovagok mindennapi szokásaiban találunk olyanokat, amelyek alapvetően különböznek a mai ember viselkedési szabályaitól. Az is igaz, hogy a lovagok körében jelentek meg az illedelmes magatartás korunkban is elfogadott elemei. A nő iránti tisztelet, a becsületes viselkedés hagyományait tőlük kapta Európa.

Békeidőben a lovagok nemes sportja, a lovagi torna adott alkalmat a fegyverforgatásra. A lovagi tornáknak nagy nézőközönsége volt, ám a lovagok a vitézség és az erő próbáját elsősorban imádott hölgyüknek mutatták be. A lovagi költészetben, a trubadúrok (dalnokok) énekeiben ezért olyan sok az erotikus elem.

A házasságkötés egyházi és világi szabályozói

A középkorban az egyház újjáalakította a házasság intézményét. A XIII. század végén befejeződő folyamat során a papoknak megtiltották, a világiaknak viszont előírták a házasságot. A papokat viszonylag könnyen rászorították a nőtlenségre. A lovagok azonban nem egykönnyen adták fel régi szokásukat, mely szerint szabadon váltogathatták feleségüket. A keresztény házasság ugyanis az egyház törvénye szerint felbonthatatlan volt („Amit Isten megkötött, azt ember el ne válassza.” Mát. 19,6.).

A házasságkötést az egyház mellett a világi élet is szabályozta. Miután szokássá vált a nemesi családokban, hogy a gyermekek közül csupán a legidősebb fiúgyermek örököl, a nagybirtokos famíliák elsősorban ennek a fiúnak s a leánygyermekeknek a házasságát szorgalmazták.

A nő a középkori társadalomban

A nő a középkor felfogása szerint gyenge teremtmény, aki arra született, hogy a férfit szolgálja a házasságban. A nőt ezért az egyháziak és a világiak a mielőbbi eljegyzésre és lehetőleg még a tizenéves korban történő házasságkötésre ösztönözték. A nő bűnéül rótták fel a férfi visszautasítását. A kikosarazást csak akkor fogadták el egy nőtől, ha szüzességét megőrzendő mondott nemet, s apácának állt. A nő számára – minden más esetben – előrelépést, élete értelmének megvalósulását jelentette a házasság.

A középkor sajátos szereposztása szerint a férfi feladata a külvilággal való kapcsolattartás volt, míg a nők elszigetelve éltek a külvilágtól: gyermekeket szültek, háztartást vezettek, kultikus tevékenységet végeztek: megmosdatták az újszülöttet és a halottakat. Alávetett helyzetükből csak a késő középkorban tudtak valamennyire felemelkedni. A Mária-kultusz terjedése maga után vonta az anyaság, az anya nevelő szerepének fölértékelődését.

A férfi uralta házasság

A férjnek a házasságtól kezdve jogában állt a feleségét szigorú ellenőrzés alatt tartani és testét birtokolni. Fontos tudni azonban, hogy mind a férjnek, mind pedig a feleségnek tilos volt imádatával „föllángolni” egymás iránt. Igazi szerelem nem létezhetett közöttük, mert a szerelem, szeretet – az egyházi gondolkodók szerint – csak Istent illethette meg. (Az előírás a földi szerelem zabolázhatatlan jellege miatt természetesen nem mindig felelt meg a gyakorlatnak.)

Az udvari szerelem

A házasságon kívüli szerelem a középkori lovagi irodalomban az „udvari szerelem” elnevezést kapta. Az udvari szerelemben a nő a tanár szerepében jelent meg. Ő volt az, aki az ifjaknak föladott leckéivel, fejtörő játékaival hűségre, szeretetre, barátságra oktatott. Ugyancsak ő értékelte a versengő ifjak erkölcsét, s végül a jobbik felet megkoronázta.

A lovagi szerelem elsőrendű céljai közé tartozott a mértékletesség oktatása. A lovag testi vágyai ebben a szerelemben alárendelődtek a játékos versengésnek. Megtanulta az önmérsékletet, amelynek a politikai életben is nagy hasznát vette. Az udvari szerelemtan szabályait a lovagkor leghíresebb művében, a Rózsa regény-ben fektették le.

A testi-lelki szerelem megélése általában a özvegyek és a szabályokra fittyethányók kiváltsága volt.

A gyermek a középkorban

Irodalmi, történelmi ismereteink számos példával szolgálnak arra, hogy a múltban egy-egy – mai fogalmaink szerinti – gyermek a felnőttek módjára viselkedik, vagy a többiek felnőttként kezelik. Ez azét lehetett így, mert a középkorban nem tekintették külön életszakasznak a gyermekkort. Attól kezdve, hogy egy gyermek megélt az anyja vagy a dajkája nélkül, felnőttnek számított. Ezt tükrözi az is, hogy a gyermekek a felnőttekhez hasonló ruhákba öltözködtek.

Az is eltért a mai viszonyoktól, hogy a gyermek az első, sőt a másod-unokatestvérét is a testvérének tekintette. Mindez arra vezethető vissza, hogy a középkorban a legtávolabbi vérségi rokont is „családtagnak” tartották. (A gyermek, szülők, nagyszülők alkotta család fogalma az újkorban alakult ki.) A gyerekek játékai szigorúan igazodtak a felnőttek magatartásformáihoz, s éppen az volt a szerepük, hogy gyorsan rászoktassák a gyermekeket a felnőtt életre.

A halálhoz való viszony a középkorban

A késő antik és koraközépkori felfogás szerint a keresztényeket és a pogányokat más-más sors várta a halál után. Úgy vélték, hogy az egyházhoz tartozók a halállal csak elalszanak, és a feltámadást követően a Paradicsomban ébrednek fel. A más hitűekről pedig azt gondolták, hogy teljesen megsemmisülnek, s az idők végeztén sem elevenednek meg. A keresztény ember halálában nem láttak ekkor semmi különösséget, hisz csak elaludt az Úrban. Azt kapta jutalmul, amit hite szerint megérdemelt.

Az egyén halála akkor került igazán előtérbe, amikor a túlvilágról Máté evangéliuma szerint kezdtek el gondolkodni. A XI. század elején hódított teret az az elképzelés, hogy a végítélet alkalmával Krisztus mint bíró ítélkezik: minden egyén életét mérlegeli, s a jó és rossz cselekedeteket kedvező vagy kedvezőtlen aránya szerint küld egyeseket a Paradicsomba, másokat a Pokolba. Az érzékek fölötti világnak ez a módosított víziója tehát felelősségre késztette az egyént saját élete és halála iránt.

A magyar társadalom változásai a honfoglalástól a XIV. századig [emelttöri]

A magyar társadalom a X. században

A zsákmányszerző hadjáratokat valószínűleg nem a fejedelem irányította központilag, hanem egyes törzsek, elsősorban a határ mentiek önálló akcióiról volt szó, s így ezek vezetőit sejthetjük a kalandozó csapatok élén.

Kérdéses a résztvevő katonai erő eredete is. A választ az határozza meg, hogy milyen fejlettségűnek tartjuk a X. századi magyar társadalmat. Ha azt feltételezzük, hogy a törzsi szervezet bomlása még kezdeti fokon állt, vagyis társadalmuk a törzsi előkelőkre és a szabad harcosok csoportjára oszlott, úgy a fegyveres nomád pásztorok tömegei indultak a zsákmány reményében a messzi nyugat felé. Ha fejlettebb társadalommal számolunk, melyben kialakultak a törzsfők, nemzetségfők (bőség), a hatalmukat biztosító fegyveres kíséret (jobbágyok) és a mindinkább szolgálatra kényszerített szabadoka törzsfők és a katonai kíséret alkották a kalandozó hadakat. Ez esetekben a kalandozások legfőbb célja épp a fegyveres kíséret eltartásához szükséges javak biztosítása volt. (A X. században jelentős számban léteztek szabadsággal nem rendelkező szolgaállapotúak is - pl. hadifoglyok - , akiket szintén íneknek neveztek.) (ínség) rétegei, akkor

A Szent István-kori társadalom

A Szent István-kori társadalom jogi szempontból két részre oszlott: szabadokra és szolgákra. A szabad ember az egyik törvény megfogalmazása szerint "életének futását a szabadság serénységével" végezte. Ez azt jelentette, hogy a törvény diktálta szabályok elfogadása mellett lényegében maga intézte sorsát, vagyis részesült a közszabadságból. Ugyanez nem mondható el a szolgáról, aki fölött ura rendelkezett. (A szolga még így is különbözött az ókori rabszolgától, mert személynek tekintették.)

A szabadok társadalma három csoportra oszlott. A legvagyonosabb - uraknak nevezett - réteg az Istvánt támogató hazai előkelőkből, s a király külföldről jött adományokkal elhalmozott híveiből állt. A vitézeknek nevezett középrétegbe a katonáskodó életmódot folytató, kisebb vagyonú emberek tartoztak. A szabadok társadalmának legalján a nincstelenek, de személyükben szabadok foglaltak helyet.

A személyileg szabadok társadalma egy sajátos társadalmi réteggel, a vendégekkel (hospes) gyarapodott. A külföldről betelepült parasztok - megegyezés szerint - mások földjét művelték.

A magyar társadalom a XII. században

Az Árpád-kor első szakaszának társadalmi jellegzetességei III. Béla korára teljesedtek ki. A földek ekkor még mintegy háromnegyede a király tulajdona volt. A királyi birtok társadalma (várnépek, várjobbágyok, udvarnokok) szinte a Szent István-kori állapotokat tükrözte.

A világiak vezető rétegének legalsó részén a vitézek helyezkedtek el, akik katonáskodással szolgálták a királyt, s kis- és középbirtokaik voltak.

Az Aranybulla

A XIII. században a társadalmi átrétegződés felgyorsult. A trónharcok következtében a király a várbirtokok tekintélyes részét eladományozta, s ezzel kialakult a későbbiekben báróknak nevezett főnemesi réteg. A nagybirtokosok megerősödése veszélyeztette a kisebb birtokokkal rendelkező vitézeket, akikkel mint közvetlenül a király joghatósága alá tartozó királyi szerviensekkel találkozhatunk a XIII. század elejétől. Az új berendezkedés kárhoztatói rákényszerítették a királyt az 1222-es Aranybulla kiadására.

Az Aranybulla 31 pontból álló díszes okmány. Ebben a király írásban is megfogadta, hogy a jövőben tartózkodik a királyi birtokok eladományozásától. Kimondta, hogy az idegenek nem kaphatnak birtokadományt, s tisztségeket csak a királyi tanács jóváhagyásával viselhetnek. Az egyházi emberek nagy meglepetésére megtiltotta, hogy a kamarák élén izmaeliták vagy zsidók álljanak.

Az Aranybulla biztosította a szerviensek adómentességét, szabad végrendelkezési jogát, mentesítette őket a megyeispán joghatósága alól. Az okmány ezek után meghatározta a szerviensek katonakötelezettségét.

Az Aranybulla megerősítette a várjobbágyok és a vendégek szabadságjogait.

Végül az Aranybulla törvényesnek nyilvánította a nemesség ellenállását abban az esetben, ha a király megszegi a törvényt. II. András Aranybullája kapcsolódott a nyugat-európai államok hasonló jogalkotási tevékenységéhez. E dokumentumban megjelenik az a nézet, hogy a királyi hatalom nem korlátlan.

A formálódó nemesi társadalom IV. Béla idején

Az, hogy minden vagyoni különbség ellenére van a magyarországi társadalomnak egy jogilag egységesülő rétege, már a tatárjárás előtt is kimutatható. Ide tartoztak a nagybirtokos és tisztségviselő bárók, ide a közép- és kisbirtokos királyi szerviensek. E társadalmi csoport tagjai adómentességben részesültek, szabadon végrendelkezhettek, peres ügyeiket a királyi bíróságokon intézték, s a királynak csak katonáskodással szolgáltak.

Az Aranybullában a nemes (nobilis) szó még csak az előkelők vékony rétegét jelölte. A király és fia által 1267-ben kiadott kiváltságlevél viszont már elismerte a királyi szerviensek nemességét is, s őket egyszerűen csak nemesnek (nobilis) nevezte.

A formálódó nemesi társadalomban IV. Béla (1235-1270) uralkodásának végétől kezdve mások is beépültek. A királyi kiváltságok alapján a várjobbágyok is megkaphatták a nemesi jogokat.

Nemesítésük során - egy részük valóban szabad földhöz, közép- és kisbirtokokhoz jutott. Nemessé válásukkal a királyi várszervezet végleg bomlásnak indult.

Főnemes, köznemes, familiaritás

Azok az óriási birtokadományok, amelyekkel IV. Béla a hozzá hű bárókat megtisztelte, megváltoztatták a nemesi társadalom szerkezetét. Ekkor alapozódott meg több olyan bárói hatalom, amely a XIII. század utolsó negyedében lehetetlenné tette a királyi kormányzat működését.

A mindössze 10-20 famíliából kikerülő báróknak vagyonuk révén sikerült szert tenniük az ország főméltóságaira, mely tisztségeket aztán családon belül örökítettek a későbbiekben. Belőlük alakult ki a főnemesség. A közép- és kisbirtokos köznemesek - az egykori királyi szerviensek és várjobbágyok - általában nem tudtak függetlenedni a nagybirtokos báróktól. Közöttük mindkét fél számára előnyöket nyújtó kapcsolat született. A nemes önként elszegődött a tehetősebb nagybirtokos szolgálatába. Segített az uradalom igazgatásában, a katonai kíséret, a háztartás, a família tagja lett. Innen származik a kapcsolat elnevezése: familiaritás. Aki szolgálatba állt, az a familiáris nemes.

A szolgálat fejében a familiáris juttatásokat, ellátást és védelmet kapott. Fontos tudni, hogy a familiaritás nem azonos a hűbériséggel. A familiáris nem kapott hűbérbirtokot, személyes szolgálatvállalása pedig nem csorbította nemesi jogait.

A XIII. században a tatárjárás népességcsökkenése lendületet adott a jobbágyság kialakulásának: a külföldi telepesek, "vendégek" (hospesek) és a határokon belül vándorló földművesek azokon a birtokon telepedtek csak le, amelyeken bizonyos kiváltságokat biztosítottak számukra. A munkaerőhiány miatt a birtokosok elismerték, hogy a jobbágyok telküket szabadon örökíthetik, szabadon költözhetnek, s ezt az 1298-as törvény országosan is biztosította. Az ilyen módon kialakult és egységesült réteg jobbágy elnevezése (eredetileg: "jobb ember") kifejezte a paraszti népesség felemelkedését.

IV. Béla tatárjárás utáni telepítési, várépítési és városfejlesztési politikája ösztönző hatást fejtett ki: nőtt a királytól kiváltságokat nyert kereskedő- és bányavárosok száma. Ennek ellenére Nyugat-Európához képest csekély maradt a városi polgárság súlya.

Az Árpád-kor társadalmi rétegződése

A XI. századi magyar társadalom összetett képet mutatott. Még léteztek a katonademokráciából fennmaradt társadalmi rétegek és már kialakulóban voltak az új, feudális társadalom alapvető rétegei. Az István korabeli vezető rétegekből (ispánok, várjobbágyok stb.) a XII. század végére kialakult a későbbi nemesség előképe a szerviensi réteg, az alsóbb társadalmi rétegek pedig a jobbágyság soraiba tagozódtak be. A trónviszályok során egyes földesurak hatalmas birtokokat gyűjtöttek össze, belőlük alakult ki később a bárók csoportja. A vezető rétegek (főpapok, főurak, szerviensek) sorra elnyerték kiváltságaikat, így a XIII. század közepére Magyarországon kialakult a nyugati feudális társadalomra emlékeztető forma. A század végére egységesült a jobbágyság, és megkapta a szabad költözködés jogát.

Társadalomfejlődés az Anjouk korában

Az Anjouk kora a társadalomfejlődés egy hosszú folyamatát zárta le. Az ország különböző állapotban élő és különböző kiváltságokat élvező lakosai két alapvető csoportban egységesültek.

Az egyik csoportba tömörülők földbirtokuk révén a nemesség soraiba tartoztak. Földjükre megkapták az uralkodótól az adómentességet, és csupán katonáskodási kötelezettségük volt. A másik csoport tagjai, a földtulajdonnal nem rendelkező jobbágyok a földesurak földjein telkeket vettek használatba. A használatba kapott telek fejében a földesúr, az egyház és az állam szolgáltatásokra kötelezte őket. Az egységes nemesség és jobbágyság kialakításában a királyi hatalom döntő szerepet játszott.

Az 1351. évi törvények

Nagy Lajos 1351-ben elrendelte, hogy a gabona és a szőlő után valamennyi jobbágy, még a mezővárosi is, köteles a termés kilenced részét - pontosabban a kilencedik tizedrészt - fizetni.

Ettől kezdve az ország minden nemese azonos szabadságjogokat és kiváltságokat élvez.

Az ősiség törvényében Nagy Lajos megszüntette az Aranybullában rögzített végrendelkezési szabadságot.

Udvari nemesség, vármegyei nemesség

Az udvari nemesség gondolkodásmódja az Anjouk idején kezdett különválni a vármegyei nemesekétől. Az udvari társadalom észjárását a királyság tisztelete határozta meg, míg az udvaron kívülrekedtek, a vidéki nemesek elsősorban a nemesi szabadság szószólói lettek. A szakadékot a királyok is mélyítették. A tisztsége révén a királyi székhelyhez, Budához kötődő udvari nemesség tagjai egyre sűrűbben kapták meg az úgynevezett szabadispánságot. Ez a később pallosjognak nevezett kiváltság feljogosította őket arra, hogy a kézre került bűnösöket - a megyei törvényszék mellett - ők is kivégeztessék.

A nemességhez hasonlóan a jobbágyság kialakulása is a XIV. századra fejeződött be. Apró falvakban éltek, gazdálkodásuk és szolgáltatásaik alapja a telek volt, mely belső (ház és kert) és külső (szántó, rét és erdőrész) telekből állt. A szántót - a nyomáskényszernek megfelelően - minden évben másutt mérték ki. A jobbágy a telek alapján rótta le szolgáltatásait földesurának (cenzus = pénzadó két részletben; kilenced = terményadó; évi háromszori ajándék; munkajáradék = fuvarozás); az egyháznak (tized a gabona és a bor után) és az államnak (kapuadó). A jobbágyok helyzete a XIV. században viszonylag kedvező volt. Nem éheztek, szabadon költözhettek adójuk megfizetése után. Javította helyzetüket a gazdasági fejlődés, az ország belső rendje, s hogy nem sarcolták az országot idegen hadak.

Demográfiai változások a XX. században [emelttöri]

Demográfia: népességi adatokat elemző tudomány

Népességrobbanás, demográfiai forradalom

A XVIII. század második felének végéig a népesedés évezredes tendenciái alig-alig változtak. Ezer lakosra Nyugat-Európában 37-38 haláleset és 35-40 születés jutott. A születéskor várható átlagos életkor, nagyjából hasonlóan a Római Birodalom idején fennálló helyzethez, 25 évet tett csupán ki. E változatlannak tűnő szabályszerűség azonban hirtelen megbolydult, és egyetlen évszázad leforgása alatt gyökeresen új születési és halálozási arányok alakultak ki.

Európa lakossága a XIX. század folyamán több mint háromszorosára nőtt, annak ellenére, hogy mindvégig folyt a kivándorlás más földrészekre. A születéskor várható átlagos életkor 25 évről a nyugat-európai és skandináv régiókban 48-55 évre emelkedett, s közelített ehhez a mediterrán országok szintje is, míg Közép- és Kelet-Európa országaiban 30-40 év közötti várható átlagos élettartam alakult ki. Ebben a vonatkozásban is megfigyelhető tehát, hogy a viszonylag elmaradottabb európai régiók népesedési folyamata - ha bizonyos távolsággal lemaradva is - követte az új, nyugat-európai tendenciákat.

A lejátszódó átalakulás nyomán joggal beszélhetünk valóságos népességrobbanásról, vagy demográfiai forradalomról. A jelenség vitathatatlanul összefügg az ipari és agrárforradalom folyamatával. Ez a rohamos népességnövekedés ez idő tájban csak Európára volt jellemző. Más kontinenseken később, iparosodásukkal párhuzamosan vagy éppen napjainkban megy végbe.

A népességnövekedés okai

A lakosság XIX. századi gyarapodásához különféle tényezők járultak hozzá. Az ipari és mezőgazdasági termelés növekedése jobb közlekedéssel párosult. Igy a munka és az élelem biztosítva volt a növekvő népességnek. Közrejátszott az is, hogy a gyarmatosító hatalmak a tengeren túl bányákat és ültetvényeket hoztak létre, ahonnan élelmet és nyersanyagot szállítottak. A fejlett régiókat így nem sújtotta éhínség, mint a föld egyéb térségeit. A közegészségügy fejlődése és az egyéni higiénia emelkedése csökkentette a pusztító járványokat.

Az Európából a tengeren túlra vándorlók csökkentették az éhező nincstelenek számát. A fehér telepes-közösségek élelmiszereket és nyersanyagot termeltek az anyaország számára.

A közlekedés nyújtotta lehetőségek elősegítették az országon belüli népességmozgást. Idénymunkások utaztak aratás idején falura, vagy vidékről a gyárakba, bányákba, vasutakhoz.

A nyugat-európai átalakulás során születtek meg azok a tudományos és gyakorlati vívmányok, melyek a lakosságot időről időre megtizedelő középkori járványok teljes megszűnéséhez vezettek a XIX. század folyamán. A himlő elleni védőoltás 1789-es felfedezése, a kolerakiűzése Európából, Pasteur 1865-ös, Koch 1882-es felfedezései új egészségügyi feltételeket teremtettek. Ezek kiaknázása a kiépített egészségügyi rendszerek segítségével gyorsan megvalósult. S éppen ezen a ponton tapintható ki a legfejlettebb országok hatása az elmaradottabb európai régiók népességnövekedésére. A Nyugat egészségügyi vívmányait ugyanis az elmaradottabb európai országokban is meglepő gyorsasággal vezették be. Úgyszólván szimbolikus jelentőségűnek tekinthető, hogy Napóleon a megszállt országokban is kötelezővé tette a himlő elleni védőoltást. Míg a gazdasági nekilendülésre ezekben az országokban csak a XIX. század utolsó harmadában került sor, már e folyamat kezdetén megszülettek a fejlett egészségügyi rendszerek. Magyarországon az 1867. évi 14. törvény a fejlett országokhoz hasonlóan modern egészségügyet hozott létre. A halálesetek kötelező bejelentése, okának kivizsgálása, a betegségmegelőzés állami feladatának, közegészségügyi normák felállításának és ellenőrzésének bevezetése, kórházi hálózat és mentőszolgálat teljes kiépítése mind része volt az átültetett, modern egészségügyi rendszernek.

Közép-Kelet Európának sokat jelentett, hogy a szabadkereskedelem és a vasútvonal révén a nyugati újítások hamar megjelentek itt is. Az ott kitenyésztett állatfajták, a gépek és a norfolki vetésforgó elterjedése itt is növelte a terméseredményeket, elősegítette a táplálkozás mennyiségének és minőségének emelkedését.

Népességnövekedés - élelmezési problémák és szeméthegyek

A gyors népességnövekedés az egészségügyi helyzet javulásának, a védőoltások bevezetésének és a változatlanul magas születésszámnak köszönhető. A világnépesség gyarapodása azonban nem egyenletes: 85-90%-ban Ázsiára, Afrikára és Latin-Amerikára esik. Az évi átlagos népességgyarapodás a fejlett államokban 6 ezrelék, míg a fejlődő államokban 19 ezrelék.

1992-ben, egyetlen év alatt 93 millió fővel (Németország teljes lélekszáma) gyarapodott a Föld népessége, s elérte az 5,5 milliárdot. 1950 és 1992 között megduplázódott a népességszám, s amíg 1950-ben a népesség egyharmada élt az iparosodott világban, most már csak szűk negyede. Ázsia adja a Föld népességének a felét, de Afrika lakossága is igen gyorsan növekszik. Ezt a jövőben lassítja a szörnyű valóság, az AIDS - egyes afrikai városokban ugyanis minden harmadik ember HIV-pozitív.)

A világméretű élelmezési problémákkal az ENSZ által 1945-ben létrehozott Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet (FAO - Food and Agriculture Organization) foglalkozik. Szakemberei nagy hozamú gabonafajták elterjesztésével, hatékonyabb élelmiszer-termeléssel és az élelmiszer-kereskedelem jobb kihasználásával próbálják mérsékelni az éhezést a Földön. Mindezeken kívül a FAO környezetvédelemmel is foglalkozik.

Saját szemetünkben fogunk megfulladni - vélik egyesek. Elgondolkodtató tény, hogy minél fejlettebbek vagyunk, annál több szemetet termelünk. (Például New York-ban a szeméttermelés megközelíti a fejenkénti két kilogrammot naponta.) Igaza volt Szent-Györgyi Albertnak, amikor azt írta Az őrült majom című könyvében: ".korunk emberisége elérte a maximális bizonytalanság állapotát és azt a biológiai abszurditást, hogy a természet által évmilliárdok alatt létrehozott élet önmaga elpusztítására készülődik".

A fejlődő országok

A 70-es években bekövetkezett világgazdasági válság hatására a gazdasági növekedés lelassult, és ez súlyosan érintette az alacsony fejlettségű, gazdaságilag függő helyzetben lévő országokat. Ezek a gazdasági növekedési ütemüket hitelek igénybevételével próbálták fenntartani, de a mezőgazdasági termékek és nyersanyagok iránti kereslet mérséklődése, áresése miatt a hitelek visszafizetésére még oly módon is képtelen voltak, hogy a külkereskedelmi bevételek döntő hányadát már arra fordították, aminek következtében katasztrofális gazdasági válságba kerültek. Mivel időközben a népesség növekedési üteme nem csökkent, az egy főre jutó nemzeti össztermék egyre kevesebb lett, az egy főre jutó anyagi javak mennyisége sokszor már az életben maradáshoz sem elegendő.

Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy amíg egyes országok lakossága luxus színvonalon él, addig több százmillió ember reménytelen küzdelmet folytat mindennap az életben maradáshoz szükséges élelem, víz és tüzelő megszerzéséért.

A népességnövekedés eltérő üteme jelentősen átrendezi a népességarányokat a Földön. A kevésbé fejlett világrészek népessége teszi ki 2006-ban a népességek 80%-át, és a természetes szaporodási rátának csak kismértékű csökkenésére lehet számítani.

A fejlődő országokban az átfogó, a népesség szabályozását, az élelmi szerválság megoldását szolgáló, a természeti környezet leromlását megakadályozó gazdasági, kulturális és egészségügyi programok megvalósítását szinte lehetetlenné teszi az a 1200 milliárd dollár körüli adósságválság,amelynek törlesztése szinte minden fejlesztésre szánható jövedelmet leköt. Ez nemcsak elmélyíti a nyomort, a kilátástalan elmaradottságot, de kiszolgáltatott helyzetük miatt ezek az országok rákényszerülnek természeti kincseik (pl. ásványkincs, őserdők fakészlete) rabló módon történő felélésére, környezetszennyező technológiák fogadására, illetve társadalmi érdekeikkel ellentétes termelési szerkezet kialakítására.

Eddig a fejlett országok nem foglalkoztak a túlnépesedés kérdésével, és ennek következtében a Földön a kialakuló vagyoni egyenlőtlenségek következményeivel olyan mértékben, amilyen az ezekből adódó veszélyek miatt kívánatos lett volna. Pedig ez egy olyan világméretű politikai válság kiváltója lehet, amely az egész emberiségre nézve katasztrofális következményekkel járhat.

A túlnépesedés problémája napjainkban - előrejelzések

ENSZ előrejelzések szerint bolygónk népessége 8-14 milliárd között fog állandósulni, valamikor a jövő században. A népességnövekedés több mint 90%-a a legszegényebb országokban fog bekövetkezni, ezen belül is 90%-a a már ma is túlnépesedett városokban.

A túlnépesedésből adódó veszélyeket tovább fokozza a lakosság városokba áramlása. Ez jórészt abból adódik, hogy szinte minden fejlődő országban a gazdasági fejlődés alapjának az ipart tekintették, és a fejlesztési források többségét arra fordították. Az ipar fejlesztéséhez szükséges forrásokat részben a mezőgazdaságból vonták el azáltal, hogy alacsonyan tartották az élelmiszerárakat. Ily módon viszont reménytelenül nyomorúságos helyzetbe taszították a mezőgazdaságból élő lakosság nagy tömegeit. Ezért azok a felemelkedés egyetlen útjának a városba költözést látták.

A városok azonban nem készültek fel a milliós létszámú szakképzetlen, nincstelen tömeg fogadására. A nagyvárosok körül kialakuló barakk-, doboz-, bádogvárosok a kívánatos infrastrukturális ellátás minimumát sem tudják nyújtani a letelepülő munkanélküli vagy alkalmi munkából élő tömegeknek. Így válnak az éhség, a nyomor és a bűnözés gócaivá.

A városokba tömörült emberek természetes környezetüktől már elszakadtak. Nincs módjuk arra, hogy a falusi lakossághoz hasonlóan minimális élelmiszerüket, vizüket, tüzelőjüket munkával megszerezzék. Mindent nagy költséggel, gyakran több száz kilométer távolságról, sokszor már feldolgozott formában kell odaszállítani nekik, ami az ellátást költségessé teszi. Élelmiszer-ellátásuk gyakran az élelmiszersegélyektől és az élelmiszerimporttól válik függővé (pl. Egyiptom), lehetőséget teremtve az érintett országok kormányaival szemben az "élelmiszerfegyver" alkalmazására.

A városiasodás, a népesség városokba áramlása korunk természetes jelensége, mert a növekvő népesség foglalkoztatására az ipar, a kereskedelem és a szolgáltatások teremtik meg a lehetőséget. A gondot tehát nem a városiasodás jelensége, hanem a népesség minden feltétel nélkül végbemenő városba áramlása jelenti.

A fejlődő országokban a 18 éven aluliak aránya gyakran eléri az 50%-ot. A népességnövekedéssel sem az iskolai férőhelyek növekedése, sem az egészségügyi ellátás, sem pedig a munkahelyek teremtése nem tud lépést tartani. Az utcán lebzselő szakképzetlen fiatalok számára a túlélés lehetőségei között előkelő helyen szerepel a kivándorlás (ha van hová) és a bűnözés. A növekvő társadalmi egyenlőtlenségek(pl. Mexikóban a népesség leggazdagabb 10%-a rendelkezik a nemzeti jövedelem 41%-ával, míg a legszegényebb 20%-ára csupán a nemzet jövedelem 3%-a jut), milliós tömegek kilátástalan helyzete forradalmi állapotokat teremt (Etiópia, Nicaragua, Salvador stb.), amelyeket sokszor már katonai diktatúrával sem lehet megfékezni. A bizonytalan helyzet miatt a tőke is menekül, és ez tovább rontja a javulás esélyeit.

Ha az emberiség létszámának növekedését nem sikerül szabályozni, az alapvető emberi szükségletekkel összhangba hozni, akkor az alultápláltság, a háborúk, a betegségek miatt az emberiség tömeges pusztulása fog bekövetkezni, amely drasztikus létszámcsökkenést okoz.

Megoldás?

A népességnövekedés problémája nem oldható meg fogamzásgátló szerek osztogatásával. Meghatározó a szerepe az olyan oktatási, egészségügyi felvilágosítási és erkölcsi nevelési rendszerek kialakításának, amelyek hatása a népesség minden rétegére kiterjed. De ezek is csak akkor tudnak kellő hatékonysággal működni, ha a nyomor szintjén élő emberek részére olyan reális gazdasági-társadalmi célt és feltételeket tudnak teremteni, amelyek lehetőséget nyújtanak számukra, hogy elsősorban saját erőfeszítéssel ugyan, de a helyzetükön javítani tudjanak. Az ehhez fűződő érdeknek lehet egy lényeges eleme az utódok számának tudatos korlátozása.

A Középiskolai történelmi atlaszban:

69 A Föld 1900 körül

• Népesség

A világgazdaság jellemzői a két világháború között [emelttöri]

Az első világháború óriási pusztítást és káoszt okozott Európában. Az önellátásra berendezkedett hadigazdaságból nehezen térnek vissza a kölcsönös kereskedelmi szerződések rendszeréhez.

Az USA hatalmas kölcsönökkel támogatta a háború idején az európai gazdaságot, és ezeket a háború után rövid határidőn belül visszakövetelte. Az Egyesült Államokban védővámokat vezettek be.

Szovjet-Oroszország gazdaságilag elzárkózott, minden kapitalista államot ellenségnek tekintett, és megtagadta a cári kölcsönök visszafizetését.

Nagy Britannia és a font gazdasági pozíciója meggyöngült. London nem akarja feladni a vezető bankár szerepét de nem tudja irányítani a nemzetközi gazdaságot. Az USA lett a pénzügyi, gazdasági, politikai központ.

Az első világháborút követő gazdasági összeomlás után, mely - az USA kivételével - különböző mértékben ugyan, de szinte valamennyi hadviselő országot érintett, a húszas évek második felétől a világgazdaság stabilizációja következett be. A rövid életű, főleg amerikai hitelekre épülő konjunktúra megalapozói az újjáépítés szükségletei és a fogyasztási javak iránti megnőtt keresletek voltak. Az ipari termelésben ekkor került sor a háborúban kifejlesztett technikai újítások alkalmazására, főleg az autógyártás, a repülőgépipar, a hírközlés és az elektronika területén. Nyugat-Európában például ekkor vált általánossá a villamos áram alkalmazásának teljes körű elterjedése.

Az első világháborút követő zűrzavaros évek (forradalmak, gazdasági nehézségek) után ismét fejlődésnek indult a tőkés gazdaság, ami a tartós virágzás illúzióját keltette mindenkiben ("boldog békeévek"). A tömegtermelés, a specializáció, és a modern technikai eljárások, a termelés nagyarányú növekedését eredményezték.

A leggyorsabb fejlődés az Egyesült Államokat jellemezte, amely a világháború után vezető gazdasági hatalommá vált.

Az amerikai gazdaság termelése a fellendülés éveiben (1923-1929) átlagosan 40%-al növekedett, és ez az életkörülmények nagyarányú javulását is maga után vonta. Úgy tűnt tehát, hogy az Egyesült Államokban tökéletesen valósult meg az iparűzés és a kereskedelem szabadsága, politikára szinte nincs is szükség, hisz mindent megold a sikeres üzlet. (Bár ez a szesztilalom időszaka volt: virágzott a csempészet, mindennaposak voltak a maffia harcok).

A tőkés világgazdaság stabilizációja a 20-as években

A háború okozta sebek és az eltérő politikai célok a háború után teljesen megosztották Európát. A republikánusok vezette USA elfordult a kontinenstől, Anglia birodalmát próbálta egyben tartani, míg Franciaország a Versailles-ban el nem ért rajnai határt akarta megteremteni (1920 Darmstadt, Frankfurt). Németország túlélési esélyét csak a békülési politika jelentette. Az eredménytelenül végződött genovai konferencia (1922 április) után Németország rendezte viszonyát a Szovjetunióval a rapallói szerződésben (1922). (A szerződést Rathenau és Csicserin írták alá.) A jóvátétel miatt egyre feszültebb francia-német viszonyt (1923 Ruhr-vidék megszállása) az 1924-ben kidolgozott Dawes-terv próbálta megoldani. Németország 800 millió márka kölcsönt kapott. Stresemann és Briand tárgyalásai után a franciák kiürítették a törvénytelenül megszállt területeket. 1925 októberében Locarnóban Belgium, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és Olaszország közösen vállalták, hogy szavatolják Németország nyugati határait. A politikai enyhülést követte a gazdasági közeledés Franciaország és Németország között. 1926-ban Németországot felvették a Népszövetségbe, ebben az évben szűnt meg Németország katonai ellenőrzése. Az 1928-ban megkötött Briand-Kellog szerződéssel Európa és a világ békéjét próbálták szavatolni a nagyhatalmak. 1929-ben a Dawes-terv lejáratakor kidolgozták a Young-tervet, amelyben a végleges jóvátételt határozták meg. A hatalmas jóvátételi összeg belpolitikai válságot indított el Németországban, amelyen többé már nem lehetett úrrá lenni. 1929 szeptemberében Briand Páneurópa-tervezetet nyújtott be, először merült fel az Egyesült Európa víziója, de az október 25-én összeomló New-York-i tőzsde és Gustav Stresemann Nobel-békedíjas német külügyminiszter halála hosszú időre eltemette az egységes Európa tervét, és egészen más tervek kerültek napirendre.

A nagy gazdasági világválság (1929-1933)

1929. október 24-én a New York-i tőzsdén 40-60%-kal estek a részvények árfolyamai. A válság a túltermelés matt következett be. Az eladhatatlan áruk miatt nagyon sok gyár bezárt, ez növelte a munkanélküliséget és csökkentette a fizetőképes keresletet. A kereslet csökkenésével ismét számos gyár kényszerült bezárásra, ami megint csak elbocsátásokkal járt. Ez az ördögi kör felmorzsolta a monopolkapitalista rendszert. A szűkülő belső piac tönkretette az agrárgazdaságot. Kinyílt az "agrárolló", ami azt jelentette, hogy a mezőgazdasági termékek ára meredekebben zuhant az ipari termékekénél. Összeomlott a bankrendszer, és általános hitelválság tört ki.

A gazdasági válság politikai következményekkel is járt. Angliában a munkáspárti McDonald próbált úrrá lenni a válságon, 1931-ben a Munkáspárt kettévált és McDOnald nemzeti egységkormányt alakított, de ez a többlábon álló kormány nem volt képes radikális, New Dealhez hasonló reformokat véghez vinni. Keynes közgazdász nem lehetett próféta saját hazájában. Franciaországban 1929-ben Poincaré távozása után tört ki a válság. A politika megjelent az utcán is, szélsőbaloldali kommunisták csaptak össze szélsőjobboldali szervezetekkel (Action France, Tűzkeresztesek). Párizs a korrupcióról és botrányokról lett nevezetes. 1934-ben a Stavisky-ügy korbácsolta fel az antiszemita indulatokat. Az amerikai hitelektől függő Németország került a legmélyebb válságba. A munkanélküliség az 50%-ot is elérte, a kis- és középüzemek tönkrementek. Mindennaposakká váltak a politikai zavargások, a választásokon egyre jobban előretörtek az új rend hívei, a nemzetiszocialisták. Végül 1933. január 30-án Hitlert Hindenburg kancelláráá nevezte ki. A válságot Keynes elvei alapján az USA-ban Roosevelt elnök oldotta meg. Szakítottak a be nem avatkozási politikával és az állam fontos szerepet vállalt a gazdaságban. Új gazdaságpolitika - az állammonopolkapitalizmus - alakult ki. Az állam feladata az egyensúly fenntartása lett, majd ebből alakult ki a II. világháború utáni szociális piacgazdaság.

Amerikai válasz a nagy gazdasági világválságra

Roosevelt gazdasági- politikai programja: a New Deal

1929-ben Herbert Hoover lett az USA elnöke, akit váratlanul ért az 1929. október 24-én bekövetkező New York-i tőzsdekrach. Soha nem látott válságba került az amerikai gazdaság. 1932-re az ipari termelés 50%-kal csökkent, míg a munkanélküliség elérte a 25%-os szintet. A foglalkoztatás és a túltermelés ördögi körét a szabadversenyes-kapitalizmus nem tudta megoldani. Új gazdaságpolitikai irányváltásra volt szükség, amelyet elméletben Keynes angol közgazdász dolgozott ki, és Roosevelt valósított meg. 1932 novemberében lett a Demokrata Párt színében az ország elnöke. Politikai hitelét New York állam kormányzásában elért sikerei jelentették. Roosevelt beiktatása napján (1933 március 4.) általános bankzárlatot rendelt el négy napra. A Kongresszussal új banktörvényt szavaztatott meg, megtiltotta a bankbetétek tömeges kivitelét és az arany kivitelét az országból. Ezzel megoldotta a bankválságot. Megalakította a Polgári Tartalék Hadtestet, ahová munkanélküli fiatalokat soroztak be közmunkára napi 1&-ért. Ennek fontos társadalmi és gazdasági stabilizációs hatása volt. Helyreállította a gyapottermeléssel kimerített Tennessee folyó völgyét. 1933 májusában új agrártörvényt fogadtatott el, intézkedett a vetésterület és az állatállomány csökkentéséről. Elvetette a dollár aranyhoz való rögzítését és lebegtető inflációs politikát kezdett. Állami beavatkozással próbálta talpra állítani az ipart. Hatalmas összegeket áldozott közmunkára, közhasznú beruházásokra, az infrastruktúra fejlesztésére. Olyan beruházások voltak ezek, melyek effektíve nem jelentek meg a már telített piacon. Lefektették a tisztességes verseny szabályait, és kötelezővé tették a kollektív szerződések kötését. Létrehozta a Szövetségi Rendkívüli Segélyhivatalt a munkanélküli segélyek osztása céljából. Nemzeti propagandát folytatott, melynek része volt a "kék sas" akció is, amellyel a politikáját támogató vállalatok termékeit jutalmazta.

Keynes-elmélet

• Elméletének legfontosabb eleme a munkanélküliség problémájának újszerű megközelítése: nem a teljes foglalkoztatottság jelenti a gazdaság tökéletes működését
• A munkanélküliség méretét szerinte a beruházások, és a fogyasztás szintje határozza meg, amit az adott kormány politikája befolyásolhat
• Válság idején az állam kötelessége a beavatkozás a gazdasági életbe (még a túlköltekezés és a költségvetési egyensúly felborulása esetén is)
• Jóléti (állammonopolista) kapitalizmust kell kiépíteni (kereslet határozza meg a termelés mértékét), a fogyasztást állami segédlettel kell ösztönözni (pl. közmunkával infrastruktúra kiépíttetése).
• A munkaalkalom növeli a keresletet, ami újabb munkalehetőségeket teremt (állami szabályozás a termelésben.)

A világválság hatása az egyes országokra

A válság minden országot súlyosan érintett, egzisztenciális válságot okozott, és felkorbácsolta a szélsőséges ideológiai- politikai nézeteket.

Magyarország

1931 nyarán a Magyar Nemzeti Bank 200 millió pengőnyi aranyat és devizát fizetett ki, a készletek kimerültek, fizetésképtelenség, államcsőd fenyegetett.

1931. 07. 13-án 3 napos bankzárlatot rendeltek el, korlátozták a betétek kifizetését. Zárolták az arany- és devizakészleteket, pénzváltás csak a Nemzeti Bank engedélyével történhetett.

Mezőgazdasági termékeink nem voltak versenyképesek, szélesre nyílt az agrárolló. Nőtt a munkanélküliség, az elégedetlenség.

Nagy-Britannia

Az ipari termelés stagnálása miatt a gazdasági válság hatása nem olyan nagyméretű, mint pl. USA-ban, ezért nincs számottevő belpolitikai feszültség (szociális támogatások pl. munkanélküli segély bevezetése).

Franciaország

Az első világháborút követő gazdasági visszaesést nem tudta megfékezni, a gazdasági válság is érzékenyen érintette, s ez tartós társadalmi feszültséget gerjesztett.

Németország

A világgazdasági válság erősen éreztette hatását a német gazdaságban (50%-os munkanélküliség), a kommunista és a nemzeti szocialista szavazók tábora ennek hatására megerősödött (SA és a kommunista csoportok sorozatos fegyveres összecsapásai).

1933-ban Hitler lett Németország kancellárja, majd Hindenburg halála után (1934) megszüntette az elnöki tisztséget, és magát Führerré (birodalmi vezér) nyilvánította.

Megkezdődött a totális fasiszta állam kiépítése (végrehajtó hatalom teljesen bekebelezi a törvényhozó hatalmat, összes politikai pártot és szervezetet feloszlatják, terror: koncentrációs táborok létrehozása, Hitler a vezérelv alapján kormányoz a tömegmanipuláció eszközeivel: demagóg beszédek, nagyszabású ünnepségek).

Szovjetunió

Az első világháború totális gazdasági összeomlást eredményez (közlekedés elégtelensége miatt a segélyszállítmányok nem jutnak el az ország belsejébe, az élelmiszercsomagok tönkremennek, ez növeli az amúgy is pusztító éhínség mértékét).

1920-as évek eleje polgárháborúval és az intervenció visszaverésével telik, a súlyos gazdasági helyzetre hivatkozva bevezetik a hadikommunizmust (minden magánüzem államosítása) és a munkakényszert; a kötelező beszolgáltatás és a központi újraelosztás miatt több millióan halnak éhen a falvakban.

1921-ben a kronstadti matrózlázadás (amelyet levernek) megmutatja, hogy nem lehet a hadikommunizmust tovább fenntartani.

1921-ben Lenin bevezeti a NEP-et, az új gazdasági mechanizmust, amely megpróbálja érdekeltté tenni az embereket a termelésben, és piaci alapra próbálja helyezni a gazdaságot. Megszűnik a mezőgazdaságban a kötelező beszolgáltatás, helyette terményadó, de a fennmaradó résszel a gazda rendelkezik, iparban bevezetik a 8 órás munkaidőt, megszüntetik a munkakényszert, társadalombiztosítási ellátást vezetnek be.

1927-től megindul az erőltetett iparosítás (főleg a hadi és nehézipart fejlesztik, a könnyűipar elsorvad, az életszínvonal csökken), megszüntetik a NEP-et, 1929-től indul az öt éves tervek programja.

A mezőgazdaságban erőszakos szövetkezetesítés zajlik, kötelező beszolgáltatás van (ismét éhínségek falun).

Az ipari forradalom gazdasági vonatkozásai a XVIII-XIX. században [emelttöri]

Az európai gazdaság átalakulása a 16. században a modern világgazdasági rendszer kialakulásával vette kezdetét. A földrajzi felfedezések nagy lökést adtak a tőkés gazdálkodás kibontakozásának mind az iparban, mind pedig a mezőgazdaságban. A tőkés gazdaság fejlődésének alapja az új üzemformák és szervezési eljárások bevezetésében, illetve a munkások számának növelésében rejlett. A 18. század közepéig nem ment végbe alapvető technikai-technológiai változás.

Az 1770-es években azonban ugrásszerű átalakulás kezdődött; kezdetét vette az ipari forradalom. Ez a mezőgazdaságban jelentkezett először. A termelékenység fokozódott, növekvő számú munkaerőt szabadított fel az ipar számára. Az ipari forradalom következtében megindult az európai gazdaság önfenntartó növekedése, lehetővé vált az anyagi javak és szolgáltatások gyors megsokszorozása.

Ez az állandó forradalmi változás, az ipari forradalom még ma is tart. Modern civilizációnk alapja a folyamatos gazdasági növekedésbe vetett hit, a tudomány és a technika egyre szédületesebb ütemű fejlődése. A 18. századi gazdasági fellendülés általános modernizációs folyamatot indított el. Kibontakozott az ipar, a mezőgazdaság, az infrastruktúra és a városok forradalma. Alapvető változások következtek be a társadalom szerkezetében is, miközben megsokszorozódott a népesség. Mindez jelentős hatással volt a tudományok és művészetek fejlődésére is. Az ipari forradalom következtében a társadalom hagyományos "falusias" korszakát felváltotta a modern, városias korszak.

Az ipari forradalom egyrészt a textilipar gépesítésével, másrészt a szénnek a gőzenergiavasútépítésacélgyártás lett az ipari forradalom második szakaszának kulcsiparága. A 19. század második felében kibontakozó második ipari forradalomra az új nyersanyag- és energiaforrások felhasználása, a munkamegosztás új formáinak az elterjedése volt jellemző. Új, hatékonyabb erőgépek születtek (pl. robbanó- és villanymotor), kialakult a modern gyári nagyipar, ami a gyáripar szervezeti formáit is megváltoztatta: megjelentek a monopóliumok, kartellek, szindikátusok. előállításában való felhasználásával kezdődött. A fejlődés második szakaszában a vált a gazdasági fejlődés fő hajtóerejévé. Az

A gyors gazdasági fejlődés együtt járt a nemzeti jövedelem növekedésével, a tömeges szegénység mérséklődésével és a népességrobbanással. Problémát jelentett azonban a bérmunkások helyzete, akik az új ipari központokban elképesztő munka- és életkörülmények között éltek. A munkásság helyzete alapvető társadalmi és politikai problémává vált a 19. században.

Az ipari forradalom Angliában

Angliában a 18. század második felében kezdődött meg az ipar gyors és gyökeres átalakulása, melynek során a 19. század közepére az ipar több terméket állított elő, mint a mezőgazdaság.

A fejlődés alapja a középkor óta különösen fejlett angol mezőgazdaság voltföldtulajdonlás Angliában már a középkorban eltért a kontinensen szokásostól: nem a családok, hanem az egyének birtokoltak, akik a felesleget nem a nagycsaládi közösségek céljaira fordították, hanem eladták a piacon. Az egyéni földtulajdonlás és vállalkozói termelő magatartás növelte a mezőgazdaság termelékenységét. A földbirtokszerkezet is sajátosan átalakult, a föld egyre nagyobb hányada koncentrálódott egyes birtokosok kezében, akik vagy kiadták vállalkozóknak megműveltetésre, vagy saját maguk műveltették meg napszámosokkal. (15. századtól legelők "bekerítése", 1534: kolostori földek kiárusítása, 1644: királypártiak és püspökségek földjeinek kiárusítása, 1760 után: újabb bekerítési törvények). (juhtenyésztés, vetésforgó, trágyázás, takarmánytermelés stb.) A

Ebben a fejlett, piacra termelő mezőgazdaságban halmozódhatott fel az a tőke, amivel lehetővé vált az iparvállalkozások megkezdése. A fejlett mezőgazdaság emellett a felduzzadó városokat az ipari forradalom egésze alatt megfelelően el tudta látni élelmiszerrel és munkaerő tartalékkal.

Angliában emellett a textilipar, vaskohászat is hagyományosan különösen fejlett volt, bőségesen rendelkezett olcsó vízi utakkal és az egyik legsűrűbben lakott terület volt, ahol ráadásul a 18. század folyamán a lélekszám majdnem megkétszereződött.

Jogi, bel- és külpolitikai feltételek

A polgári forradalom tovább javított a feltételeken: a kereskedelmet és vállalkozásokat korlátozó céheket, monopóliumokat, ár- és bérszabályozásokat eltörölte, később megszűnt minden belső vám, hídpénz, helyi adó. A dicsőséges forradalom során létrejött polgári állam, az ellenőrzött kormányzat, a szabadságjogok biztosítása fontos feltétele volt a vállalkozások biztonságának, a központi hatalommal szembeni egyenlő védettségnek.

A 18. századra Angliáé voltak a legfontosabb gyarmatok Amerikában és Ázsiában. A gyarmatok telepesei jelentették a legnagyobb piacot, ők exportálták a nyersanyagokat az anyaország ipara számára. Mindezek a kedvező körülmények a kontinens egyetlen más országában sem voltak jelen együtt.

A találmányok

A fejlődés a textiliparban indult meg, mivel a nehéziparnál kevesebb tőkebefektetést igényelt, s szinte korlátlanul rendelkezett piaccal, olcsó nyersanyaggal. Csak technikai korlátok maradtak.

A technikai fejlődés a 18. században ott folytatódott, ahol a 14. századi válság idején elakadt. John Kay újításának, a repülő vetélőnek (1733) a segítségével gyorsabban és egyszerűbben lehetett a szövés közben átvetni a keresztszálakat, ezáltal meggyorsult a szövés. A gyorsan elterjedő újítás viszont "fonaléhséget" teremtett. Hargreaves fonógépei ("fonó Jenny" 1764-70) a rokka egyetlen orsója helyett egyszerre 8 majd 16 orsóval dolgoztak. Ezután megint a szövés fejlesztése következett. Megjelentek a különböző szövőgépek.

A technikai fejlődés hatására az angol gyapjúfonal önköltségi ára a 18. század végén pár évtized alatt a felére csökkent, az előállított mennyiség pedig a század folyamán megháromszorozódott. A gyapjúiparnál is dinamikusabban fejlődött a fiatal pamutipar. Ennek nyersanyagát, a gyapotot az észak-amerikai, rabszolgákkal dolgoztató ültetvényekről lehetett olcsón beszerezni. Csak az 1750 utáni két évtizedben az angol pamutkivitel megtízszereződött. Indiában - ahonnan a pamutszövet valójában eredt - teljesen visszafejlődött a hazai háziipar, miközben a 19. század első felében jóval több mint tízszeresére emelkedett az Angliából behozott pamut mennyisége.

A leleményes, de egyszerű gépek, akár csak a nyersanyagok, olcsók voltak. Igy a textiliparban egészen kevés hitellel hatalmas jövedelemre lehetett szert tenni. (A befektetett tőke megtérülése tíz-húsz év alatt ötszázszoros-ezerszeres i lehetett a 18. század végén).

A gőzgép

Az első gépeket főleg emberi erővel, majd vízi energiával működtették. James Watt volt az a feltaláló (1769), aki a gazdaságos gőzgépet elkészítette. Az ipari forradalom első szakaszának többi újítójához hasonlóan nem tudós, hanem ötletes technikus volt. A gőzgép még Angliában is csak a XIX. század derekán terjedt el általánosan az iparban.

Az infrastruktúra fejlődése

Az iparral együtt fejlődött az infrastruktúra (háttérágazat) is. A víziutakat újabb csatornákkal bővítették, a lóvontatás helyett megjelent a gőzhajó (Fulton 1809). A tengereken azonban továbbra is gyorsabbak voltak a vitorlások, s csak a 19. század második felében szorultak ki onnan. Nagyobb gondot fordítottak a közutak építésére is, a "makadám" utakat kövekkel és kaviccsal szórták fel (Mac Adam 1819). Megjelent a működőképes gőzmozdony (Stephenson 1825). Angliában 1850-ig 10 000 km vasútvonal épült, de a szárazföldi Európa egészében összesen csak kb. ugyanennyi. A vasút és a makadám utak elterjedése csak a 19. század második felében történik meg.

A nehézipar fellendülése

A 18. század folyamán ugyan elterjed a kohókban a koksz használata, és számos más újítás (Anglia már ekkor a legfőbb vastermelő), de a vaskohászat igazi forradalma csak 1830 után következik majd be: 1850-ig az angol vastermelés megháromszorozódik, mivel erre az időszakra elterjednek a gőzgépek és a vasút.

A fűtés igénye miatt már 1800ban a szigetországé volt a világ széntermelésének 90%-a. A széntermelés azután a következő 50 évben - a vaskohászat és a gőzgépek növekvő szükségleteinek megfelelően - az ötszörösére emelkedett.

A nehézipar fellendüléséhez szükség volt a textiliparban felhalmozott tőkére.

Az ipari forradalomnak ez az első szakasza a 19. század elején érte el az európai centrum többi országát és az Egyesült Államokat, a század második felében Európa keleti részeit. Az új eszközöket, gazdasági és politikai szerkezetet mint kipróbáltat vehették át Angliától, így anélkül tudtak követni, hogy az ipari forradalom angliai feltételei meglettek volna.

Mindez azonban csak az első szakasza egy nagyobb történelmi folyamatnak. Az ipari forradalomnak (modernizációnak) a mai napig nincs vége, hiszen éppen az a lényege, hogy folyamatosan gyorsuló gazdasági-társadalmi megújulások sorozata. Ennek során az élet minden területe, az emberi kapcsolatoktól, a tárgyakon keresztül a gondolkodásmódig átalakul, s eltűnik az az életforma, mely a tradicionális civilizációk falvait és városait jellemezte az ókorban és a középkorban.

Az ipari forradalom főbb társadalmi és politikai következményei

Az ipari forradalom egyik feltétele a mezőgazdasági termelés átalakulása volt. Ennek során kevesebb munkás egyre több városi lakos eltartására volt képes. Ezzel együtt járt a lakosság számának növekedése illetve a bérmunkásréteg kialakulása. Az új iparágak és a tömegtermelés egy ideig felszívták a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerőt, de a kialakult munkaerő-felesleg először olcsóbb munkaerőhöz, majd munkanélküliséghez vezetett.

Új társadalmi rétegek jöttek létre, a tőkés nagypolgárság és a városi munkásosztály. Az egész folyamat végül a gyermekek és a nők foglalkoztatásához vezetett, akik munkaereje olcsóbb volt a férfiakénál.

A munkások féltek munkahelyük elvesztésétől, a gépek ellen fordultak (gépromboló mozgalmak).

Az első szervezett érdekérvényesítésre létrehozott mozgalom a chartizmus volt (Anglia 1836). A mozgalom nevét alkotmányjavaslatáról (charter) kapta, amelyet a parlament elutasított.

Angliában a korai munkásmozgalmak hatására születtek meg az első gyári törvények az 1840-es években. Az egyértelműen negatív irányba mutató társadalmi "fejlődés" orvoslására jöttek létre a 19. század szocializmusai. Az utópikus szocializmus három legismertebb alakja Saint-Simon, Fourier és Owen. Ők a felvilágosodás eszmerendszeréből kiindulva az emberek jóakaratára apellálva akarták a társadalmi problémákat leküzdeni. Céljuk az osztályok nélküli társadalom volt. A kispolgári szocializmus képviselői voltak: Proudhon, Louis Blanc és Blanqui. Az irányzat Franciaországban fejlődött ki, mivel ott a termelők nagy része kispolgár (műhelytulajdonos, szabad paraszt, kiskereskedő stb.) volt. Proudhon elmélete tagadta az államot, Louis Blanc már az általános választójog bevezetésével is megelégedett volna, Blanqui pedig a kommunizmus előfutárának tekinthető. A tudományos szocializmusMarx és Engels tevékenységével tűnt fel. Ők forradalmi úton akarták felszabadítani a munkásosztályt, céljuk a proletárdiktatúra volt.

A második ipari forradalom

Az ipari forradalom második hullámában a nehézipar vált a fejlődés meghatározójává. Az első ipari forradalom idején létrejött hatalmas tőkék alkalmasak voltak a nehézipar óriási költségekkel járó átalakítására. A befektetéseket már nem magánszemélyek, hanem bankokszakaszában szorosabbá válik a tudomány és a technika kapcsolata. A tudósok olyan találmányokon dolgoznak, melyek rögtön az ipari termelés szolgálatába állíthatók. Megoldják az acélgyártás, a nagyüzemi sörfőzés problémáját, és az elektrotechnika területén végzett kutatások eredményeit azonnal átültetik a gyakorlatba. Új, olcsóbb és könnyebben kezelhető energiaforrás jelenik meg: a villamos-energia. A hírközlés is új útra lépett a rádiótechnika kidolgozásával és a villamosenergia felhasználásával. Forradalmi előrelépést jelentett Bell telefonja (1876) és Puskás Tivadar telefonközpontja. A kémia folytatta diadalútját, már a molekulák és az atomok modelljeinek felvázolásával tudtak új eredményeket elérni. Felfedezték a műanyagok előállításának módját és a különböző robbanó anyagokat. Az új kémiai anyagok a belsőégésű motorok megjelenésével tettek szert nagy jelentőségre. Megalkották az autót és megoldották a repülés problémáját (1900-ban Zeppelin építette meg léghajóját, 1903-ban pedig a Wright fívérek repülőgépüket). Ebben a korban olyan kutatások is folytak, melyek csak később nyertek gyakorlati alkalmazást. Röntgen felfedezte az X-sugarakat, Bequerel a radioaktivitást, Marie és Pierre Curie elkülönítette a rádiumot és a polóniumot, Rutherford megalkotta aradioaktivitás általános elméletét. Új találmányok tűntek fel a mezőgazdaságban, így még kevesebb ember volt képes eltartani a városi tömegeket. Jellemző e kortól kezdve, hogy az új találmányok a katonai alkalmazásban kapnak szerepet. végezték el. Az ipar átalakulásának ebben a

A Középiskolai történelmi atlaszban:

59 Az ipari forradalom

• Anglia az ipari forradalom előtt (1750 körül)
• Az ipari forradalom Angliában (1830 körül)
• Az ipari forradalom elterjedése Európában (1870 körül)

A HIDEGHÁBORÚ [emelttöri]

A hidegháború szakaszai:

1. 1945-62 klasszikus hidegháború

2. 1962-69 olvadás időszaka

3. 1969-75 détand = enyhülés

4. 1975-79 felújulás

5. 1979-85 kis hidegháború

6. 1985-89 a hidegháború teljes felszámolódása

Az 1945. július 17-től augusztus 2-ig megtartott potsdami értekezleten a II. világháború győztes szövetségesei döntöttek Németország négyhatalmi felosztásáról, a nemzetközi Katonai Törvényszék felállításáról Nürnbergben, a békeszerződés előkészítésére pedig létrehozták a Külügyminiszterek Tanácsát. Kelet-Közép-Európa államai szovjet megszállás alá kerültek, a Szovjetunió ezekben az államokban a kommunista pártokat támogatta.

A hidegháború “hivatalos nyitánya” Churchill fultoni beszéde volt 1946. március 5-én, amiben a Szovjetunióval szembeni erőteljes fellépésre szólított fel. Sztálin válaszul Churchillt háborús uszítónak bélyegezte.

Az amerikai külpolitikai gondokozás ekkor gyökeres változáson megy át: kifejtik a feltartóztatás elvét (minden további bolsevista terjeszkedést meg kel gátolni), a dominó-elvet (ha egy térségben bolsevista hatalomátvételre kerül sor, akkor a többi ország is meginog).

Mivel a Szovjetunió teret nyert Kelet-Közép-Európában, illetve Franciaországban és Olaszországban is bekerültek a kormányba a kommunista politikusok, az USA 1947. március 12-én meghirdette a Truman-elvet, melynek lényege,hogy az Egyesült Államok támogatja a kommunizmussal szemben fellépő államokat. 1947. június 5-én az USA bejelentette a Marshall-tervet, melynek célja a nyugat-európai államok gazdasági stabilizálása volt. Az elkövetkező éveket állandó konfliktusok (Európa) és konfrontációk (Korea, Közel-Kelet) jellemezték. Sztálin megtiltotta a csatlós országok csatlakozását a Marshall-seglyhez.

A négy megszállási zónára osztott Németországban először az angol és az amerikai zóna egyesült (Bizónia), majd ehhez csatlakozott a francia zóna is (Trizónia).

1948-ban a német kérdés megvitatására összehívott londoni konferenciára a Szovjetuniót nem hívták meg, illetve a nyugati zónákban pénzreformot vezettek be (DM). A Szovjetunió válaszul 1948. június 23-án Nyugat-Berlint blokád alá vonta. a nyugati hatalmak a blokádot légihíddal ellensúlyozták.

1949. május 23-án Trizóniából létrejött a Német Szövetségi Köztársaság, október 7-én pedig a szovjet zónából a Német Demokratikus Köztársaság.

Nyugat-Európa a gazdasági szükségszerűség és a szovjet agressziótól való félelem hatására integrálódni kezdett. A Marshall-segély elosztására létrejött az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet, ami az 1957-ben megalakult Európai Közös Piac elődje volt. 1951. április 18-án pedig francia kezdeményezésre megalakult az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió), a Benelux-államok, Franciaország, Olaszország és az NSZK részvételével. Gazdasági jelentőségén túl, a német-francia történelmi megbékélés szempontjából volt jelentős.

A bipoláris világrend két óriása a Szovjetunió és az USA belpolitikáját meghatározta ebben az időszakban a fegyverkezési verseny és az ellenségeskedés. Sztálin háborús hisztériájában harmadik világháborúra készült, az USA-ban pedig a McCartyzmus keretében üldözték az amerikai kommunistákat.

Mivel az atombomba birtoklása hatalmas előnyt jelentett az amerikaiaknak, így a szovjetek is megfeszített ütemû kutatásokat folytattak, melynek eredményeként 1949. szeptember 25-én elkészült a szovjet atombomba is. Válaszul az amerikaiak 1952. november 1-ére elkészítették a hidrogénbombát, de 1953. augusztus 20-án a szovjetek is bejelentették az első hidrogénbombájuk kipróbálását. A két szembenálló világrend létrehozta katonai szervezetét, 1949. április 4-én megalakult a NATO, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, mely a nyugati hatalmakat tömörítette, s amikor az NSZK-t is felvették a NATO-ba, válaszul a szocialista országok is létrehozták katonai szervezetüket, a Varsói szerződést 1955. május 14-én.

A Truman-elvnek és a Marshall-segélynek köszönhetően az 1950-es évek elejére stabilizálódtak politikailag és gazdaságilag a nyugat-európai demokráciák, a Szovjetunió és az USA azonban időközben a világ több más pontján, közvetetten összemérte az erejét.

A második világháború végén Vietnamban a japán csapatokat délen a brit, északon a kínai katonaság fegyverezte le. 1945. szeptemberében a Ho Si Minh vezette vietnami kommunisták kikiáltották a Vietnami Demokratikus Köztársaságot, a visszatérő francia gyarmatosítók és a kommunizmust ellenző vietnamiak azonban az északi területekre szorították vissza Ho Si Minh híveit.

1950-ben a Szovjetunió és Kína felvette a kapcsolatot Ho Si Minh-nel, s kitört az első vietnami háború, mely 1954-ben a franciák vereségével zárult. A 17. szélességi foktól északra kommunista vietnami rendszer alakult ki, délre az USA segítségével demokratikus állam jött létre.

Korea 1910-től japán gyarmat volt, s a második világháború végén a 38. szélességi foktól északra a Szovjetunió, délre az USA kapituláltatta a japán csapatokat. Északon kommunista rendszer jött létre, s 1950. június 25-én Észak-Korea megtámadta Dél-Koreát. A háborúban ENSZ-csapatok, zömében amerikaiak is részt vettek a déliek oldalán, míg az északiak támogatására pedig kínai “önkéntesek” érkeztek. A háború 1953. július 27-én a panmindzsoni fegyverszünettel zárult, mely rögzítette Korea kettéosztottságát.

Kínában már a második világháború idején két párt harcolt egymással. A Kuomintang-a Kínai Nemzeti Párt - vezetője Csang Kaj-sek és a Kínai Kommunista Párt - vezetője Mao Ce-tung közötti küzdelem eredményeként 1945. október 11-én kitört a kínai polgárháború. A győzelem a kommunistáké lett, s 1949. október 1-én kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. A Kuomintang tagjai Tajvan szigetén létrehozták a Kínai Köztársaságot - amerikai segítséggel.

A nagyhatalmak közötti status quo fenntartása érdekében a nyugati hatalmak kénytelen voltak eltűrni, hogy a Szovjetunió leverte a szovjetellenes felkeléseket Kelet-Közép-Európában. Ezek közül a legjelentősebbek az 1953. június 17-én lezajlott keletnémet felkelés, az 1956. június 28-i lengyel felkelés Poznanban és az 1956-os magyar forradalom.

Ugyanakkor a világpolitikában enyhülést jelentett az osztrák államszerződés aláírása 1955. május 15-én, melynek értelmében a szovjet csapatok kivonultak Ausztria keleti területeiről, cserébe viszont Ausztria vállalta a semlegességet. 1955. július 18-23-a genfi négyhatalmi csúcstalálkozó, melyen a nagyhatalmak az enyhülés mellett foglaltak állást.

1956-ban azonban két súlyos válság rengette meg a világpolitikát. 1956. július 26-án Nasszer egyiptomi elnök államosította a Szuezi-csatornát, s mivel ez sértette a főleg francia és angol részvényesek érdekeit október 29-én Izrael, majd október 31-én Franciaország és Nagy-Britannia megtámadta Egyiptomot. Az erőteljes szovjet fellépésre azonban – mivel az USA nem támogatta őket – hatalmas presztízsveszteséggel kénytelenek voltak kivonni csapataikat a térségből. Ez az incidens bebizonyította, hogy a nyugat-európai hatalmak már nem képesek az USA nélkül önálló katonai lépésekre.

Az 1956. október 23-án Budapesten kirobbant forradalmat Hruscsov látva, hogy az európai status quo-n nem kíván az Egyesült Államok változtatni, vérbe fojtotta.

A hidegháborús enyhülés és a „kis hidegháború”

1953 márciusában meghalt Sztálin, helyére Hruscsov került. A hozzá fűzött remények csak félig-meddig valósultak meg: bár kétségtelen enyhülés állt be, amennyiben 1955-ben az osztrák államszerződéssel Ausztria függetlenné válhatott, Adenauer, a nyugatnémet kancellár Moszkvába látogatott, és Genfben a négy nagyhatalom csúcstalálkozót tartott, majd egy évre rá Hruscsov a XX. pártkongresszuson megbírálta a sztálinizmust. Ugyanakkor mindez nem gátolta meg abban, hogy 1953-ban leverje a keletnémet felkelést. 1955-ben létrehozta a Varsói Szerződést, és míg a közvélemény a szuezi-válsággal volt elfoglalva, leverte 1956-ban a magyar forradalmat. 1958-tól Nyugat-Berlin státuszának „rendezését” követelte, de elszántságát az évekig tartó tárgyalások kérdésessé tették (a berlini fal 1961-es építése zárta csak le a kérdést). Hruscsov kirobbantotta a III. világháborúval fenyegető kubai rakétaválságot is, de az amerikai fellépésre kénytelen volt meghátrálni (1962. október-november).

A két tábor szembenállására válaszul 1961-ben kibontakozott az el nem kötelezettek mozgalma (Jugoszlávia, India, Egyiptom vezetésével). 1963-ban „forró drótot” hoztak létre Moszkva és Washington között, amely az enyhülés egyértelmű jele volt.

1964-1975 között tartott a vietnami háború, amely Amerikát helyzetének újraértékelésére késztette, a Szovjetuniót azonban erejének túlértékelésére és az afrikai csatlós államok kiépítésére ösztönözte (pl.: Angola, Etiópia, Mozambik).

Közben Európában gazdasági és politikai (ellentét Kínával) megfontolásokból mérséklődött a szembenállás. 1969-től SALT[1] tárgyalások kezdődtek a fegyverek csökkentéséről, az első SALT megállapodást 1972-ben írták alá.

1975-ben a két tábor tagjai kölcsönösen elfogadták a világrendre, illetve az egyéni szabadságjogokra vonatkozó helsinki záróokmányt.

1979-ben elkezdődött a szovjetek afganisztáni kalandja. A terjeszkedésre válaszul az USA és szövetségesei felrúgták a SALT-II egyezményt, 1983-ban Reagan elnök bejelentette csillagháborús tervét, amely az USA számára atompajzsot jelentett volna. A szovjetek ekkor végleg belátták, hogy nem bírják a katonai versenyfutást, rendszerük hamarosan összeomlott. 1991-ben megszűnt a Varsói Szerződés és a KGST.

Évszámok:

1945. júl. 17. – aug. 2.: potsdami csúcstalálkozó

1946. márc. 5.: Churchill fultoni beszéde

1947. márc. 12.: a Truman-elv meghirdetése

1947. június 5.: a Marshall-terv bejelentése

1948. görög polgárháború, kommunista hatalomátvételi kísérlet

1948. június 23.: a nyugat-berlini blokád kezdete

1949. május 23.: létrejön az NSZK

1949. október 7.: létrejön az NDK

1951. ápr. 18.: Európai Szén- és Acélközösség

1957. márc. 25.: Európai Közös Piac, az EGK

1949. szeptember 25.: szovjet atombomba

1952. nov. 1.: az első amerikai hidrogénbomba felrobbantása

1953. aug. 20.: elkészül a szovjet hidrogénbomba

1949. április 4. megalakul a NATO

1955. május 14.: megalakul a Varsói Szerződés

1945. szeptember: Ho Si Minh és hívei létrehozzák a Vietnami Demokratikus Köztársaságot

1954. május 7.: a franciák veresége Dien Bien Phu erődjénél, az első vietnami háború vége

1910.: Korea japán gyarmat lett

1950. jún. 25: Észak-Korea lerohanja Dél-Koreát

1953. július 27.: a panmindzsoni fegyverszünet

1945. október 11.: a kínai polgárháború kezdete

1949. okt. 1.: Mao Ce-tung győzelmével zárul a kínai polgárháború

1953. június 17.: a keletnémet felkelés kezdete

1956. június 28.: lengyel felkelés Poznanban

1955. május 15.: az osztrák államszerződés

1955. júl. 18-23.: a genfi négyhatalmi csúcstalálkozó

1956. július 26.: Nasszer egyiptomi elnök államosítja a Szuezi-csatornát

1956. október 29.: Izrael megtámadja Egyiptomot

1956. október 31.: a francia és a brit légierő megtámadja Egyiptomot

1956. október 23.: kitör a magyar forradalom

Nevek, fogalmak

Csang Kaj-sek: kínai polgári forradalmár, 1926-1949. a kínai állam vezetője; Mao Ce-tung győzelme után Tajvan szigetére menekült

Gamal Abdel Nasszer: egyiptomi politikus, 1954-től miniszterelnök, 1956-tól egyiptomi államfő; 1956. július 26-án államosíttatta a Szuezi-csatornát.

George Marsall: amerikai külügyminiszter (1947-1949) a Nyugat-Európának nyújtandó pénzügyi segély tervezetének kidolgozója

Harry S. Truman: amerikai elnök (1945-1952)

Ho Si Minh: vietnami államférfi, 1946-1969. vietnami kommunista államelnök

Joseph R. Mc’Carthy: amerikai szenátor, az amerikai kommunistaellenes tevékenység vezetője

Joszif Visszarionovics Dzsugasvili Sztálin: szovjet-bolsevik párt- és állami vezető, KB főtitkár

Kuomintang: a Csang Kaj-sek vezette Kínai Nemzeti Párt; Szun Jat-szen hozta létre

Külügyminiszterek Tanácsa: speciálisan a II. világháború utáni békeszerződés előkészítésére létrehozott nemzetközi tanács

Mao Ce-tung: kínai kommunista államférfi, 1949-1959. a kínai Népköztársaság államfője, az 1966-os “nagy proletár kulturális forradalom” kezdeményezője

Winston Churchill: angol miniszterelnök 1940-1945. és 1951-1955