Kálnoky László (1915-1985) lírájának a betegség és szenvedés, az esendô, kiszolgáltatott emberség adta az alapélményeit és meghatározóit. Szanatóriumi elégia c. verse (1942) szembenézés a lét értelmetlen kiszolgáltatottságával olyan helyzetben, amikor az egyén és a világ állapotának vigasztalansága egyaránt keserű realitás.
A Lángok árnyékában c. kötetében (1970) a lélek félhomályos zónájáról szerzett értesüléseit Kálnoky szigorú logikával és nagyfokú precizitással foglalja versbe. Magát és a világot kegyetlenül éles fényben látja. Költeményeit a semmi homályt nem tűrô fogalmazás, a képeknek a kemény, tiszta rajza, a céltudatos szerkezet jellemzi, de a töretlen ívű mondatok, a kristályos felszín alatt egy sötét, alaktalan világ riasztó jelenései gomolyognak. Sorait valami fájdalmas, keserű érzelem hatja át, de ezt a lírai szólamot nyers, prózai, groteszk vagy éppen abszurd hangzatok ellenpontozzák.
A De profundis c. verse (1969) a létezés, az élet elsiratása és ilyen értelemben az egyetlen élet értékének tudatosítása. A jelennel szembeni tiltakozó elégedetlensége és a múlt messzeségében megszépülô ifjúkora ellentétét iróniával, öniróniával hidalja át. A vers elviselhetetlen közérzetrôl vall, zárlatában a teljes magány állapotában hangzik fel a jajszó: egy jel az utókornak.
A Szvidrigajlov utolsó éjszakája (1970) félig szerepjátszás, félig személyes vallomás. A költô egyszerre részese és részvétlen megfigyelôje a reménynélküliség, a kénytelen beletörôdés állapotába jutott groteszk figurának.
Az elsodortak (1971) részvétlenül, sôt kajánságig fokozódó idegenkedéssel mutatja be a 30-as évekbeli Eger fôutcájának esti korzó-kavalkádját. A záró képsorban a vízáradás részben a megállíthatatlan idô, részben a történelem pusztító sodrását szimbolizálja. A beszélô is ott sodródik a többiekkel, ám a költôre utaló "pisztráng" pikkelyei ezüstösen csillogó jeleket hagynak a sziklákon és a házak falain.
Élete utolsó évtizedeiben írt versciklusaiban (Egy magánzó emlékiratai; Homálynoki Szaniszló történeteibôl) felszabadult iróniával regisztrálja az élet egyszerű kis képtelenségeit, a kicsinyes emberi történések groteszk elemeit.
A Lángok árnyékában c. kötetében (1970) a lélek félhomályos zónájáról szerzett értesüléseit Kálnoky szigorú logikával és nagyfokú precizitással foglalja versbe. Magát és a világot kegyetlenül éles fényben látja. Költeményeit a semmi homályt nem tűrô fogalmazás, a képeknek a kemény, tiszta rajza, a céltudatos szerkezet jellemzi, de a töretlen ívű mondatok, a kristályos felszín alatt egy sötét, alaktalan világ riasztó jelenései gomolyognak. Sorait valami fájdalmas, keserű érzelem hatja át, de ezt a lírai szólamot nyers, prózai, groteszk vagy éppen abszurd hangzatok ellenpontozzák.
A De profundis c. verse (1969) a létezés, az élet elsiratása és ilyen értelemben az egyetlen élet értékének tudatosítása. A jelennel szembeni tiltakozó elégedetlensége és a múlt messzeségében megszépülô ifjúkora ellentétét iróniával, öniróniával hidalja át. A vers elviselhetetlen közérzetrôl vall, zárlatában a teljes magány állapotában hangzik fel a jajszó: egy jel az utókornak.
A Szvidrigajlov utolsó éjszakája (1970) félig szerepjátszás, félig személyes vallomás. A költô egyszerre részese és részvétlen megfigyelôje a reménynélküliség, a kénytelen beletörôdés állapotába jutott groteszk figurának.
Az elsodortak (1971) részvétlenül, sôt kajánságig fokozódó idegenkedéssel mutatja be a 30-as évekbeli Eger fôutcájának esti korzó-kavalkádját. A záró képsorban a vízáradás részben a megállíthatatlan idô, részben a történelem pusztító sodrását szimbolizálja. A beszélô is ott sodródik a többiekkel, ám a költôre utaló "pisztráng" pikkelyei ezüstösen csillogó jeleket hagynak a sziklákon és a házak falain.
Élete utolsó évtizedeiben írt versciklusaiban (Egy magánzó emlékiratai; Homálynoki Szaniszló történeteibôl) felszabadult iróniával regisztrálja az élet egyszerű kis képtelenségeit, a kicsinyes emberi történések groteszk elemeit.
Megjegyzés küldése