A középkori uradalom jellemző vonásai és a mezőgazdasági technika fejlődése Európában (X-XI. sz.)
A Római Birodalom fennállásának utolsó száz évében visszaesett az árutermelés és beszűkült a piac. Ennek oka , a rabszolgaságot felváltó colonusrendszer volt. A Nyugat önellátó nagybirtokok sokaságára esett szét. Ezeket uradalmaknak hívjuk, s gazdasági funkcióik mellett igazgatási, bíráskodási szerepük is volt. A nem véletlenül ,,sötétnek’’ nevezett középkorban azonban némi fellendülést jelentettek a mezőgazdasági fejlesztések. Északon új eszközök, módszerek alakultak ki. Eleinte az erdőirtással nyert területeket felszántották és a föld kimerüléséig művelték. Ezt nevezzük talajváltó rendszernek. De ez a módszer alacsony hozamú volt.
A fejlődés első állomása a kétnyomásos gazdálkodás volt, amelynek lényege, hogy a termőföld felét bevetették, a másik felét ugarnak hagyták, ahol az állatok legelhettek, és trágyájukkal felfrissítethették a földet. Minden évben másik fél volt a szántó és másik a legelő. A következő lépcső a háromnyomásos gazdálkodás volt, ahol az ugar már csak a termőföld egyharmadát jelentette, a maradék két harmad közül az egyik tavaszi, a másik őszi gabona volt. Az egységek évente cserélődtek.
Új eszközöket kezdtek el használni, mint például a csoroszlyás, kormánylemezes, nehéz fordítóeke. Ennek segítségével mélyebben tudtak szántani. Jelentős volt még a borona elterjedése is. A nehézeke fogatolása csak a szügyhámmal együtt terjedhetett el, ami segítségével nagyobb erőkifejtésre volt képes az igavonó állat (ökör, ló).
A fenti technológiai és technikai újdonságok tették lehetővé, hogy a 12. századra a mezőgazdaság virágzásnak induljon Nyugat-Európában, megjelenjen a többlet, javuljanak az életkörülmények, növekedjen a lakosság száma - és kialakuljon a növénytermesztés és s az állattenyésztés egyensúlya. A hatalom alapja a földbirtok volt. Az előkelők az újonnan földet szerzett germán törzsfőkből és kíséretükből alakultak ki. Az újdonsült királyok hatalmuk biztosítása érdekében kénytelenek voltak földet osztani híveik között. Ezeket a birtokadományokat (benefíciumokat) a király bármikor visszavehette. A fegyveres szolgálathoz kötött földet hűbérbirtoknak, feudumnak nevezzük. Ebből a kifejezésből alakult ki a korszak elnevezése: feudalizmus.
A király által adományozott nagy földterületekből azok urai szintén kénytelenek voltak szolgálat fejében földeket átadni, és ezek tulajdonosai megint csak hasonlóan tettek. Az uralkodó réteg ilyen rendeződését hűbéri láncnak hívjuk, melynek tagja volt az egyház is. Az adományozó a hűbérúr (senior), az adományozott a hűbéres (vazallus). Mindannyian a nekik alárendelt parasztok munkájából éltek, akik védelmére elkötelezték magukat.
Fokozatosan létrejött a jobbágyság korábbi rabszolgák, colonusok, szabad germán parasztok összeolvadásának eredményeként. A jobbágy csak használója volt telkének, de azt szabadon örökíthette. A telek nagyságának mértékében szolgáltatásokkal tartozott a földesúrnak. Ez több részből állt. Meghatározott időtartamú robottal tartozott a földesúrnak, ami azt jelentette, hogy az allódiumot kellet művelni, szállítani, építkezni. Az allódium a földesúr saját kezelésű birtoka. A roboton kívül terményadót is kellett fizetnie a jobbágyoknak, és ajándékokat adni, nagyobb eseményekkor. Érdekelt volt a termelés fokozásában, hisz minél többet termelt, annál többet kapott. A jobbágy személyileg is függött urától, mert költözködése fölött a földesúr döntött.
A termelés rendjét a faluközösség szabta meg. A falu közösen birtokolt határát dûlõkre osztották és meghatározták, hogy melyikben mit kell termelni. Évenként minden dûlõben osztottak valamennyi családnak megfelelõ parcellát. Sorshúzással döntötték el, ki melyik területet mûveli. Ezeken a falu által meghatározott növényt kellett termelni (nyomáskényszer). A paraszti tulajdon örökölhetõ volt. A dűlőkön kívül voltak közös használatú területek, mint például, patak, tó, erdő, legelő.
A hűbéri rendszer Nyugat-Európában alakult ki, két főszereplője a hűbérúr, akinek földbirtoka van és a vazallus (hűbéres), aki örökletes használatra megkapja a földet. A hűbérúr megvédi a vazallusait és igazságot szolgáltat nekik, a vazallus pedig szolgálatokkal tartozik neki. A vazallus minden peres ügyével a hűbérúr bírósága elé tartozik, ami egy nagyon erős függés, amit viszont enyhít, hogy a bíróság esküdtjei az ő vazallustársai, akik tehát hasonló cipőben járnak, mint ő.
A hűbéres-vazallusi kapcsolat nagyon tartós, addig tart, amíg a hűbéres családban ill. a vazallus családban van fiú örökös, aki apjuk halálával annak földjét, esküjét is megörökli. Az örökös mindig a legidősebb fiú, a többiek ki vannak zárva az öröklésből, nekik más úton kell szerencsét próbálniuk egyházi pályára lépéssel, vagy más földön lovagi szolgálatba állással stb. A hűbéri föld csak a hűbéri eskü megszegése esetén vehető vissza, akkor is csak a hűbérúr bírósága által. Előfordulhat, hogy valaki csak földjei egy részének révén hűbéres. Az angol királyok Hódító Vilmostól Földnélküli Jánosig franciaországi birtokaik révén a francia király hűbéresei voltak, és sokkal nagyobb birtokaik voltak Franciaországban, mint a királynak. Ezektől a birtokoktól végül Jánost a király hűbéri bírósága fosztotta meg a hűbéresküjének megszegése címén, innen kapta János a földnélküli jelzőt.
A hűbéres mindig elsősorban a saját hűbérurának tartozik engedelmességgel, ami erősebb minden egyéb viszonynál. Ha a király egyik hűbérese fellázadt, akkor ő ezért büntetést kapott, mentesültek viszont a büntetés alól a hűbéres hűbéresei – elméletben –, mivel azok a saját hűbéri esküjüknek megfelelően jártak el, a királyhoz őket semmilyen kötelező viszony nem fűzte.
A földön élő szolgák (Magyarországon a késő középkortól a jobbágyok) jogi értelemben sem a birtoklás, sem a használat szempontjából nem rendelkeznek saját földdel, így hűbéresküt sem tesznek. A szabad állapotúak viszont bármikor kiléphettek egyoldalúan a viszonyból és szabadon elköltözhettek.
Feudalizmus gazdasága: Már a IV. századtól kezdve megfigyelhetõ a római birodalom nyugati részén, hogy az árucsere csökkenésével a gazdasági élet súlypontja fokozatosan a mezõgazdaságra helyezõdött át. A nagybirtok megerõsödése is megfigyelhetõ, és a késõbbiek folyamán a szabad parasztok túlnyomó többsége a birtoktól függõ helyzetbe került. A városok hanyatlásával az iparosok zöme is a vidéki nagybirtokokra húzódott. Az iparosok jobb mezõgazdasági eszközökkel látták el a parasztságot. Zárt, önálló rendszer alakult ki, amely kifelé nem sok árut termelt, de a dolgozó rétegeknek az elõzõ korabelinél magasabb ellátást tudott biztosítani. A nagybirtokon tehát megvalósult az ipar és a mezõgazdaság üzemszervezeti egysége. A munkaerõt parasztok biztosították, akik a föld használata fejében megmunkálták a birtokos földjét, és terményhányaddal is szolgáltak. A parasztok megtanulták a fejlett technika alkalmazását, a földesúr védelme alatt állottak, és egyúttal hozzájutottak a birtok olyan technikai szolgáltatásaihoz, amihez önállóan gazdálkodva nem jutottak volna. Dél-Európában kialakult a kétnyomásos gazdálkodás, a talajpihentetési rendszer, aminek tulajdonsága az volt, hogy a területet két részre osztották, egyik évben az egyiket mûvelték, másikban a másikat. Az épp nem mûvelt területet ugarnak nevezték. Északon a legelõváltó gazdálkodás volt a jellemzõ, ami azt jelentette, hogy egy területet kimerülésig mûvelték, majd utána új területet alakítottak ki. Ezt késõbb felváltott a háromnyomásos gazdálkodás. (IX. század) Itt már csak a föld 1/3 része volt ugar, mert az egyik harmadába õszi a másikba pedig tavaszi gabona került elvetésre. A VIII. században egyes helyeken a túlnépesedés jelei mutatkoztak, ami telepítésekhez vezetett. Néhol a falvak a földesúr kúriája köré települtek, másutt a földesúr lakóhelyétõl távolabb jött létre a telepes falu. A parasztok átvették a földesúri gazdálkodás módszereit, és önállóan tudtak már gazdálkodni.
A termelés rendjét a faluközösség szabta meg. A falu közösen birtokolt határát dûlõkre osztották és meghatározták, hogy melyikben mit kell termelni. Évenként minden dûlõben osztottak valamennyi családnak megfelelõ parcellát. Sorshúzással döntötték el, ki melyik területet mûveli. Ezeken a falu által meghatározott növényt kellett termelni (nyomáskényszer). A paraszti tulajdon örökölhetõ volt. A paraszt sokkal érdekeltebb lett a termelésben.
A korszak végén feltalálták a nehéz ekét, amely mélyebben szántott a könnyû vaspapucsos faekével szemben, így lehetõvé vált, hogy új területeket fogjanak mûvelés alá. Részei: szarv, ekevas, elé be fogott ökör. Feltalálták a szügyhámot is, amelynek segítségével jelentõsen megnövekedett a munka hatásfoka, és a patkót is, ami úgy szintén az állat tûrõképességét növelte. A telepes kirajzás meggyorsult, a mûvelhetõ földterület megnõtt. A számuk azért növekedett fõként ennyire, mert a földet a családból egy fiú örökölte, a többi kénytelen volt új területeket keresni magának. Önálló, szakszerû városi ipar ebben az idõben még nem volt. Vándor iparosok járták az országot. Iparilag legfejlettebbek a kolostorok birtokai. (építõ-, szobrász-, festõ-, ötvösipar) A helyi kereskedelem szûk körû volt, a távolsági kereskedelemnek maradt döntõ szerepe. Elsõsorban luxuscikkeket szállítottak az arab, szír, zsidó, bizánci kereskedõk, pl. pamut, selyem, prém, cukor, fûszer)
A feudális társadalom: A római uralom összeomlásakor voltak rómaiak, romanizált barbárok és germánok. Jogállás szerint szabadok és rabszolgák. A társadalom élén a germán fejedelmek állottak. Hatalmukat erõs fegyveres kíséretük biztosította. A következõ réteg a nagybirtokok uraiból állt. Hatalmas földekkel rendelkeztek, szabad, félszabad és szolgarendû munkaerõt alkalmaztak. Nekik is volt fegyveres kíséretük. Vegyes munkaerõt foglalkoztattak a közép- és kisbirtokosok, akik ugyancsak szabadon rendelkeztek földjükkel. A szabad parasztság egy ideig még tartotta önállóságát, többségük azonban a nagybirtok munkaerejévé vált. A rabszolgaság csökkenõ tendenciát mutatott. A nagybirtokosok gazdasági és katonai jelentõségük növekedésével a szabad elemeket fokozatosan függõ helyzetbe vonták. A függésbe kerülés nemegyszer a szabadság elvesztését is jelentette. A királyi birtokadományok is fokozatosan megváltoztak. A kötöttség nélküli birtokadományt (beneficium) felváltotta a feltételes birtokadomány (feudum). A király megfelelõ számú fegyveres kiállítására kötelezte a földesurat. A társadalom jog szempontjából leegyszerûsödött, két alapvetõ osztályra tagolódott: földbirtokosokra és jobbágyokra. A szabadok egymás közt is a hûbéri függés rendszerében éltek.
Nemesek lettek:
- az ókori rabsz.tart. társadalomból: gazdagok (földbirtokos, kereskedõ)
- a törzsi nemzetségi társadalomból: törzsi-nemzetségi vezetõk,
- fegyveres kíséret
Jobbágyok lettek:
- az ókori rabsz.tart. társadalomból: rabszolgákból (jobb helyzetük lett), közrendû szegényekbõl (rosszabb), colonusokból (rosszabb)
- a törzsi nemzetségi társadalomból: szolgákból.
A hûbéri rendszer legfelsõ csúcsán a király állt, aki a jogok forrása (szuverén) volt. Az õ hûbéresei a nagybirtokosok, akiket megfelelõ számú fegyveres kiállítására vagy fõhivatalok viselésére köteleztek. A nagybirtokos a király hûbérese (vazallus) volt, a király pedig a nagybirtokos ura (dominus). A rendszer legalján az ún. kishûbéresek állottak, akiknek a birtokuk jövedelmébõl már csak a személyes hadba vonulás költségeit tudták fedezni.
Az uralkodó osztály szerves részét alkotta az egyház. Az egyházi birtokokon alakult ki a legmodernebb gazdálkodás. Plébános- esperes-püspök-érsek ez a szervezet a világi papság, amelynek élére a római pápa került. A világi papság mellett elterjedtek a szerzetesek is. A jobbágyság nem rendelkezett a föld tulajdonjogával, a földesúr magánbirtokán /allódium/ dolgozott és a földesúrtól kapott földön gazdálkodott a faluközösségben. A földhasználat fejében a földesúrnak szolgáltatásokkal tartozott: pénz, termény, munkaszolgáltatás /robot). Ezeken kívül még ajándékokat is kellett adnia. Érdekelt volt a termelés fokozásában, hisz minél többet termelt, annál többet kapott. A jobbágy személyileg is függött urától, mert költözködése fölött a földesúr döntött.
Évszámok:
• 622: Mohamed próféta híveivel együtt Mekkából Medinába menekül, ahol létrehoz egy olyan közösséget, mely az iszlám arábiai terjesztését tűzi ki. Szellemi és politikai vezető lesz.
• 732: Martell Károly legyőzi az Ibériában előrenyomuló mórokat, Poitiers.
• 800: Nagy Károlyt, frank királyt III. Leó Rómában császárrá koronázza. (december 25.)
• 843: A Frank Birodalmat végelgesen felosztják. A verduni szerződésbe három részre szakad: Jámbor Lajos fiai között – Lothár kapja a középső területeket, Német Lajos a keleti területeket és Kopasz Károly a nyugatiakat.
• 962: I. Ottó német király seregével Itáliába vonul és megszabadítja a pápát ellenfeleitől, majd megerősítette a Karoling adományokat (Kiss Pippin, 752). XII. János pápa császárrá koronázta, s ezzel létrejött a Szent Német-római Birodalom.
• 1054: IX. Leó pápa legátusa, Humberto da Silva Candida püspök, a dél-itáliai befolyásról és teológiai kérdésekről (cölibátus) folytatott sikertelen tárgyalások után a Hagia Sophia oltárára helyezi a konstantinápolyi pátriárkát kiközösítő bullát, mellyel kezdetét veszi a keleti szkizma. Formálisan 1965-ben feloldották.
A Római Birodalom fennállásának utolsó száz évében visszaesett az árutermelés és beszűkült a piac. Ennek oka , a rabszolgaságot felváltó colonusrendszer volt. A Nyugat önellátó nagybirtokok sokaságára esett szét. Ezeket uradalmaknak hívjuk, s gazdasági funkcióik mellett igazgatási, bíráskodási szerepük is volt. A nem véletlenül ,,sötétnek’’ nevezett középkorban azonban némi fellendülést jelentettek a mezőgazdasági fejlesztések. Északon új eszközök, módszerek alakultak ki. Eleinte az erdőirtással nyert területeket felszántották és a föld kimerüléséig művelték. Ezt nevezzük talajváltó rendszernek. De ez a módszer alacsony hozamú volt.
A fejlődés első állomása a kétnyomásos gazdálkodás volt, amelynek lényege, hogy a termőföld felét bevetették, a másik felét ugarnak hagyták, ahol az állatok legelhettek, és trágyájukkal felfrissítethették a földet. Minden évben másik fél volt a szántó és másik a legelő. A következő lépcső a háromnyomásos gazdálkodás volt, ahol az ugar már csak a termőföld egyharmadát jelentette, a maradék két harmad közül az egyik tavaszi, a másik őszi gabona volt. Az egységek évente cserélődtek.
Új eszközöket kezdtek el használni, mint például a csoroszlyás, kormánylemezes, nehéz fordítóeke. Ennek segítségével mélyebben tudtak szántani. Jelentős volt még a borona elterjedése is. A nehézeke fogatolása csak a szügyhámmal együtt terjedhetett el, ami segítségével nagyobb erőkifejtésre volt képes az igavonó állat (ökör, ló).
A fenti technológiai és technikai újdonságok tették lehetővé, hogy a 12. századra a mezőgazdaság virágzásnak induljon Nyugat-Európában, megjelenjen a többlet, javuljanak az életkörülmények, növekedjen a lakosság száma - és kialakuljon a növénytermesztés és s az állattenyésztés egyensúlya. A hatalom alapja a földbirtok volt. Az előkelők az újonnan földet szerzett germán törzsfőkből és kíséretükből alakultak ki. Az újdonsült királyok hatalmuk biztosítása érdekében kénytelenek voltak földet osztani híveik között. Ezeket a birtokadományokat (benefíciumokat) a király bármikor visszavehette. A fegyveres szolgálathoz kötött földet hűbérbirtoknak, feudumnak nevezzük. Ebből a kifejezésből alakult ki a korszak elnevezése: feudalizmus.
A király által adományozott nagy földterületekből azok urai szintén kénytelenek voltak szolgálat fejében földeket átadni, és ezek tulajdonosai megint csak hasonlóan tettek. Az uralkodó réteg ilyen rendeződését hűbéri láncnak hívjuk, melynek tagja volt az egyház is. Az adományozó a hűbérúr (senior), az adományozott a hűbéres (vazallus). Mindannyian a nekik alárendelt parasztok munkájából éltek, akik védelmére elkötelezték magukat.
Fokozatosan létrejött a jobbágyság korábbi rabszolgák, colonusok, szabad germán parasztok összeolvadásának eredményeként. A jobbágy csak használója volt telkének, de azt szabadon örökíthette. A telek nagyságának mértékében szolgáltatásokkal tartozott a földesúrnak. Ez több részből állt. Meghatározott időtartamú robottal tartozott a földesúrnak, ami azt jelentette, hogy az allódiumot kellet művelni, szállítani, építkezni. Az allódium a földesúr saját kezelésű birtoka. A roboton kívül terményadót is kellett fizetnie a jobbágyoknak, és ajándékokat adni, nagyobb eseményekkor. Érdekelt volt a termelés fokozásában, hisz minél többet termelt, annál többet kapott. A jobbágy személyileg is függött urától, mert költözködése fölött a földesúr döntött.
A termelés rendjét a faluközösség szabta meg. A falu közösen birtokolt határát dûlõkre osztották és meghatározták, hogy melyikben mit kell termelni. Évenként minden dûlõben osztottak valamennyi családnak megfelelõ parcellát. Sorshúzással döntötték el, ki melyik területet mûveli. Ezeken a falu által meghatározott növényt kellett termelni (nyomáskényszer). A paraszti tulajdon örökölhetõ volt. A dűlőkön kívül voltak közös használatú területek, mint például, patak, tó, erdő, legelő.
A hűbéri rendszer Nyugat-Európában alakult ki, két főszereplője a hűbérúr, akinek földbirtoka van és a vazallus (hűbéres), aki örökletes használatra megkapja a földet. A hűbérúr megvédi a vazallusait és igazságot szolgáltat nekik, a vazallus pedig szolgálatokkal tartozik neki. A vazallus minden peres ügyével a hűbérúr bírósága elé tartozik, ami egy nagyon erős függés, amit viszont enyhít, hogy a bíróság esküdtjei az ő vazallustársai, akik tehát hasonló cipőben járnak, mint ő.
A hűbéres-vazallusi kapcsolat nagyon tartós, addig tart, amíg a hűbéres családban ill. a vazallus családban van fiú örökös, aki apjuk halálával annak földjét, esküjét is megörökli. Az örökös mindig a legidősebb fiú, a többiek ki vannak zárva az öröklésből, nekik más úton kell szerencsét próbálniuk egyházi pályára lépéssel, vagy más földön lovagi szolgálatba állással stb. A hűbéri föld csak a hűbéri eskü megszegése esetén vehető vissza, akkor is csak a hűbérúr bírósága által. Előfordulhat, hogy valaki csak földjei egy részének révén hűbéres. Az angol királyok Hódító Vilmostól Földnélküli Jánosig franciaországi birtokaik révén a francia király hűbéresei voltak, és sokkal nagyobb birtokaik voltak Franciaországban, mint a királynak. Ezektől a birtokoktól végül Jánost a király hűbéri bírósága fosztotta meg a hűbéresküjének megszegése címén, innen kapta János a földnélküli jelzőt.
A hűbéres mindig elsősorban a saját hűbérurának tartozik engedelmességgel, ami erősebb minden egyéb viszonynál. Ha a király egyik hűbérese fellázadt, akkor ő ezért büntetést kapott, mentesültek viszont a büntetés alól a hűbéres hűbéresei – elméletben –, mivel azok a saját hűbéri esküjüknek megfelelően jártak el, a királyhoz őket semmilyen kötelező viszony nem fűzte.
A földön élő szolgák (Magyarországon a késő középkortól a jobbágyok) jogi értelemben sem a birtoklás, sem a használat szempontjából nem rendelkeznek saját földdel, így hűbéresküt sem tesznek. A szabad állapotúak viszont bármikor kiléphettek egyoldalúan a viszonyból és szabadon elköltözhettek.
Feudalizmus gazdasága: Már a IV. századtól kezdve megfigyelhetõ a római birodalom nyugati részén, hogy az árucsere csökkenésével a gazdasági élet súlypontja fokozatosan a mezõgazdaságra helyezõdött át. A nagybirtok megerõsödése is megfigyelhetõ, és a késõbbiek folyamán a szabad parasztok túlnyomó többsége a birtoktól függõ helyzetbe került. A városok hanyatlásával az iparosok zöme is a vidéki nagybirtokokra húzódott. Az iparosok jobb mezõgazdasági eszközökkel látták el a parasztságot. Zárt, önálló rendszer alakult ki, amely kifelé nem sok árut termelt, de a dolgozó rétegeknek az elõzõ korabelinél magasabb ellátást tudott biztosítani. A nagybirtokon tehát megvalósult az ipar és a mezõgazdaság üzemszervezeti egysége. A munkaerõt parasztok biztosították, akik a föld használata fejében megmunkálták a birtokos földjét, és terményhányaddal is szolgáltak. A parasztok megtanulták a fejlett technika alkalmazását, a földesúr védelme alatt állottak, és egyúttal hozzájutottak a birtok olyan technikai szolgáltatásaihoz, amihez önállóan gazdálkodva nem jutottak volna. Dél-Európában kialakult a kétnyomásos gazdálkodás, a talajpihentetési rendszer, aminek tulajdonsága az volt, hogy a területet két részre osztották, egyik évben az egyiket mûvelték, másikban a másikat. Az épp nem mûvelt területet ugarnak nevezték. Északon a legelõváltó gazdálkodás volt a jellemzõ, ami azt jelentette, hogy egy területet kimerülésig mûvelték, majd utána új területet alakítottak ki. Ezt késõbb felváltott a háromnyomásos gazdálkodás. (IX. század) Itt már csak a föld 1/3 része volt ugar, mert az egyik harmadába õszi a másikba pedig tavaszi gabona került elvetésre. A VIII. században egyes helyeken a túlnépesedés jelei mutatkoztak, ami telepítésekhez vezetett. Néhol a falvak a földesúr kúriája köré települtek, másutt a földesúr lakóhelyétõl távolabb jött létre a telepes falu. A parasztok átvették a földesúri gazdálkodás módszereit, és önállóan tudtak már gazdálkodni.
A termelés rendjét a faluközösség szabta meg. A falu közösen birtokolt határát dûlõkre osztották és meghatározták, hogy melyikben mit kell termelni. Évenként minden dûlõben osztottak valamennyi családnak megfelelõ parcellát. Sorshúzással döntötték el, ki melyik területet mûveli. Ezeken a falu által meghatározott növényt kellett termelni (nyomáskényszer). A paraszti tulajdon örökölhetõ volt. A paraszt sokkal érdekeltebb lett a termelésben.
A korszak végén feltalálták a nehéz ekét, amely mélyebben szántott a könnyû vaspapucsos faekével szemben, így lehetõvé vált, hogy új területeket fogjanak mûvelés alá. Részei: szarv, ekevas, elé be fogott ökör. Feltalálták a szügyhámot is, amelynek segítségével jelentõsen megnövekedett a munka hatásfoka, és a patkót is, ami úgy szintén az állat tûrõképességét növelte. A telepes kirajzás meggyorsult, a mûvelhetõ földterület megnõtt. A számuk azért növekedett fõként ennyire, mert a földet a családból egy fiú örökölte, a többi kénytelen volt új területeket keresni magának. Önálló, szakszerû városi ipar ebben az idõben még nem volt. Vándor iparosok járták az országot. Iparilag legfejlettebbek a kolostorok birtokai. (építõ-, szobrász-, festõ-, ötvösipar) A helyi kereskedelem szûk körû volt, a távolsági kereskedelemnek maradt döntõ szerepe. Elsõsorban luxuscikkeket szállítottak az arab, szír, zsidó, bizánci kereskedõk, pl. pamut, selyem, prém, cukor, fûszer)
A feudális társadalom: A római uralom összeomlásakor voltak rómaiak, romanizált barbárok és germánok. Jogállás szerint szabadok és rabszolgák. A társadalom élén a germán fejedelmek állottak. Hatalmukat erõs fegyveres kíséretük biztosította. A következõ réteg a nagybirtokok uraiból állt. Hatalmas földekkel rendelkeztek, szabad, félszabad és szolgarendû munkaerõt alkalmaztak. Nekik is volt fegyveres kíséretük. Vegyes munkaerõt foglalkoztattak a közép- és kisbirtokosok, akik ugyancsak szabadon rendelkeztek földjükkel. A szabad parasztság egy ideig még tartotta önállóságát, többségük azonban a nagybirtok munkaerejévé vált. A rabszolgaság csökkenõ tendenciát mutatott. A nagybirtokosok gazdasági és katonai jelentõségük növekedésével a szabad elemeket fokozatosan függõ helyzetbe vonták. A függésbe kerülés nemegyszer a szabadság elvesztését is jelentette. A királyi birtokadományok is fokozatosan megváltoztak. A kötöttség nélküli birtokadományt (beneficium) felváltotta a feltételes birtokadomány (feudum). A király megfelelõ számú fegyveres kiállítására kötelezte a földesurat. A társadalom jog szempontjából leegyszerûsödött, két alapvetõ osztályra tagolódott: földbirtokosokra és jobbágyokra. A szabadok egymás közt is a hûbéri függés rendszerében éltek.
Nemesek lettek:
- az ókori rabsz.tart. társadalomból: gazdagok (földbirtokos, kereskedõ)
- a törzsi nemzetségi társadalomból: törzsi-nemzetségi vezetõk,
- fegyveres kíséret
Jobbágyok lettek:
- az ókori rabsz.tart. társadalomból: rabszolgákból (jobb helyzetük lett), közrendû szegényekbõl (rosszabb), colonusokból (rosszabb)
- a törzsi nemzetségi társadalomból: szolgákból.
A hûbéri rendszer legfelsõ csúcsán a király állt, aki a jogok forrása (szuverén) volt. Az õ hûbéresei a nagybirtokosok, akiket megfelelõ számú fegyveres kiállítására vagy fõhivatalok viselésére köteleztek. A nagybirtokos a király hûbérese (vazallus) volt, a király pedig a nagybirtokos ura (dominus). A rendszer legalján az ún. kishûbéresek állottak, akiknek a birtokuk jövedelmébõl már csak a személyes hadba vonulás költségeit tudták fedezni.
Az uralkodó osztály szerves részét alkotta az egyház. Az egyházi birtokokon alakult ki a legmodernebb gazdálkodás. Plébános- esperes-püspök-érsek ez a szervezet a világi papság, amelynek élére a római pápa került. A világi papság mellett elterjedtek a szerzetesek is. A jobbágyság nem rendelkezett a föld tulajdonjogával, a földesúr magánbirtokán /allódium/ dolgozott és a földesúrtól kapott földön gazdálkodott a faluközösségben. A földhasználat fejében a földesúrnak szolgáltatásokkal tartozott: pénz, termény, munkaszolgáltatás /robot). Ezeken kívül még ajándékokat is kellett adnia. Érdekelt volt a termelés fokozásában, hisz minél többet termelt, annál többet kapott. A jobbágy személyileg is függött urától, mert költözködése fölött a földesúr döntött.
Évszámok:
• 622: Mohamed próféta híveivel együtt Mekkából Medinába menekül, ahol létrehoz egy olyan közösséget, mely az iszlám arábiai terjesztését tűzi ki. Szellemi és politikai vezető lesz.
• 732: Martell Károly legyőzi az Ibériában előrenyomuló mórokat, Poitiers.
• 800: Nagy Károlyt, frank királyt III. Leó Rómában császárrá koronázza. (december 25.)
• 843: A Frank Birodalmat végelgesen felosztják. A verduni szerződésbe három részre szakad: Jámbor Lajos fiai között – Lothár kapja a középső területeket, Német Lajos a keleti területeket és Kopasz Károly a nyugatiakat.
• 962: I. Ottó német király seregével Itáliába vonul és megszabadítja a pápát ellenfeleitől, majd megerősítette a Karoling adományokat (Kiss Pippin, 752). XII. János pápa császárrá koronázta, s ezzel létrejött a Szent Német-római Birodalom.
• 1054: IX. Leó pápa legátusa, Humberto da Silva Candida püspök, a dél-itáliai befolyásról és teológiai kérdésekről (cölibátus) folytatott sikertelen tárgyalások után a Hagia Sophia oltárára helyezi a konstantinápolyi pátriárkát kiközösítő bullát, mellyel kezdetét veszi a keleti szkizma. Formálisan 1965-ben feloldották.
