BULGAKOV A Mester és Margarita (1928-1940)

Bulgakov látomása szerint a modern Krisztusok a művészek. A művészet az igazság felmutatásának legtökéletesebb módja, ezért lesz a Mester történészből művésszé, amikor rekonstruálni akarja a krisztusi igazságot. A művész új evangélista is, aki a tökéletlen apostolok hamis feljegyzéseit (Lévi Máté) hitelesekkel helyettesíti. Bulgakov értékrendszerében a művészet a vallás és a tudomány fölött áll már abban is, hogy míg vallások és tudományos igazságok elavulnak, a remekművek örökéletűek. Ezért foglalja a Mester (és maga Bulgakov is) üzenetét a legmaradandóbb közegbe, a művészetbe.
(SPIRA VERONIKA)

Mihail Bulgakov (1891-1940) írásművészetének legjellegzetesebb vonása az álomképek, a szatíra, a realitás és a fantasztikum sajátos ötvözése. Tragikummal fenyegető jeleneteiben is gyakran ragyog fel líraiság vagy komikum. Alaptémája kezdettől a felelőségvállalás, az értelmiség helyzete és szerepköre, idővel műveinek középpontjába kerül az ember és a totális hatalom konfliktusa, a művész feladata és lehetősége - Bulgakov saját élethelyzetéből következően. Az életművét megkoronázó, utolsó regényét a sztálini diktatúra idején mintegy 12 éven át, haláláig írta. A könyv csak 26 esztendő elteltével, 1966-ban láthatott napvilágot, de akkor egycsapásra világsikert aratott.
A Mester és Margarita sokrétegű, rendkívül összetett, különös világú alkotás. Alapszinten a szovjetrendszer metsző élességű, szellemes szatírája, főképp a kulturális élet leleplezése és kipellengérezése. Ebbe illeszkedik bele Jézus keresztre feszítésének parafrázisa, továbbá egy remekműnek és alkotójának története is; a regény így a mindennapi élet és a tudatformák viszonyát tárja fel, nevezetesen a valóságnak a hiedelemvilággal, a politikával, az ideológiával, a vallással, valamint a művészettel való összefüggéseire vet fényt. Alapkonfliktusa a humánum és a hatalom között feszül; az örök emberi értékeket szembesíti a mulandó sikerekkel, a kicsinyes gyarlóságokkal és bűnökkel.
A regény első része zömében a harmincas évek Moszkvája elé tart görbe tükröt (Gogolra emlékeztető szatírával). A legfelső hatalmat itt megnevezetlen személyek
és titokzatos intézmények birtokolják: "egy moszkvai közhivatal"; a hős "egy másik helyet is megjárt"; "az illetékes helyen"; "azon a bizonyos helyen megpróbáltak vele szót érteni" stb. A társadalom középszintű vezetői, továbbá a kistisztviselők már név szerint szerepelnek, ők egyaránt korruptak, becstelenek (pl. a "leleplezett" Husztov: "talpnyaló, opportunista, intrikus, piszok fráter"). A politikát kiszolgáló irodalmárok és a szórakoztatóipar tisztségviselői kivételezett helyzetben vannak, dőzsölnek (pl.
a Gribojedovról elnevezett székház luxuséttermében, jaltai és egyéb üdülőkben), az igazi művész viszont alagsori lakásban tengődik, és csak kivételes szerencsével, sorsjátéknyereménnyel jut átmeneti létbiztonsághoz, a nagy mű megírásának lehetőségéhez. A moszkvai kisemberek arctalan figurák. Valamennyien egy ördögien kiagyalt mechanizmus fogaskerekei, és pénzért mindenre hajlandók. Lakáshoz például elsősorban Alojzij Mogarics módszerével lehet jutni: feljelenti a "Mester"-t ("illegális irodalmat őriz a lakásán"), és szolgálataiért cserébe megkapja annak pincelakását.
A rendszer támasza a besúgás és a belügyi szervek háttérben folyó, onnan bármikor és bárkire lecsapó tevékenysége. A Berlioz ajtaján függő pecsétről Sztyopa Lihogyejev rögtön arra gondol: "egy cikket adott át, [É] eléggé ostoba cikk volt", vagy feldereng "egy gyanús beszélgetés emléke [É]. Hajjaj, Berlioz, Berlioz!" A Varietészínház előadásának kritikus pontján egyszer csak "két fiatalember derűs, sokatmondó pillantást váltott, azzal felállt, és egyenesen a büfébe sietett." Idővel megtudjuk: Meigel báró (egy arisztokrata) a vezetője a külföldiek után nyomozó osztálynak. A különös idegent Ivan és Berlioz reflexszerűen "emigráns kém"-nek vélik, és Berlioz - ez lesz az ő konkrét bűne a regény expozíciójában - azonnal állampolgári kötelessége teljesítésére indul: feljelenteni. A létbizonytalanság általános. Bárki hirtelen "hivatalos személy" lehet, "de megfordítva is történhet, hajjaj, de még mennyire!" - mondja sokat sejtetően Korovjov Boszojnak. Az abnormális viselkedésűek (a normával szembenállók vagy szembeszegülők, tehát főként a szabadon gondolkodók) villámgyorsan a "pszichiátriai" intézetbe kerülnek: a szovjetrendszer jellegzetes gyűjtőfogházába. A taxisofőr a bennfentesek fölényével dicsekszik: "én tudom az utat! Vittem már utast a pszichiátriára!" Sztravinszkij doktor intézete regényünk cselekményének végére megtelik a fő- és mellékszereplőkkel. A rendszer hazug voltát és valódi játékszabályait az olvasó Hontalan Ivan esetéből ismerheti meg: "ön nincs a diliházban, hanem egy klinikán, ahol senki sem fogja tartóztatni, ha erre nincs szükség." Az ablak azonban törhetetlen - "Hát mégis bekasztliztak" -, és Ivan feladja a kilátástalan küzdelmet.
A manipuláció jellemző eljárása: a dolgok másként nevezése. A moszkvai kezdőképben egy bódét látunk "Sör, ásványvíz" felirattal - sör és ásványvíz viszont nem kapható, csak meleg kajszibarackszörp. Jellegzetes fonákság a "másodlagos frissességű tokhal" kifejezés is; ugyanilyen módon álságos és a lényeget elfedő, meghamisító minősítése Wolandnak az "artista" (a varieté programján), vagy a párhuzamos cselekményszálon, Jeruzsálemben Jézus-Jesua "vándorfilozófus"-kénti emlegetése.
A tömegmanipuláció mechanizmusát Bengalszkij személyesíti meg: "Mi persze valamennyien jól tudjuk, [É] hogy feketemágia nem létezik." A közönség egykedvűen tűri ezt az agymosást, de a szocialista öntudatot ugyancsak meghazudtolva tolong egymás hegyén-hátán, a repülő pénzek után kapdosva. A Városi Albizottság vezetőinek tevékenysége - a megfelelő ügyintézés helyett - szakkörök szervezésében merül ki. Moszkva: fonákságok és álságok összessége.
Ezek a hibák, csalárdságok és bűnök, a hamis ideológia és a leplezett diktatúra nem csupán általános létbizonytalanságot és szorongást okoznak, hanem a köztudatot is alakítják, és elsősorban a groteszk képzetek számára teremtenek talajt. Az autó az illetőt "el is vitte, de vissza már nem hozott senkit, sőt az autó maga sem jött vissza többé". Egy másik személy " sürgősen kiutazott dácsájára, és mondanunk sem kell - onnan nem jött vissza többé!" A rendőr csengetésére Anfisza így szól: "ez bizony boszorkányság". A népképzelet a számára felfoghatatlan eseményt így veszi tudomásul: "ördög tudja, mi lehet emögött". Mágikus-babonás képzelgések terjednek, mégpedig éppen abban a szovjetrendszerben, amelynek ideológiai alapja és támasza a mindenfajta misztika tűzzel-vassal történő irtása a társadalmi tudatból. Bulgakov leleménye: ezt a hiedelemvilágot jeleníti meg regényében, és a Sátánt Woland néven (Goethe Faustjából vett elnevezéssel) Moszkvába hozza.
Ezen a ponton ragadhatjuk meg az egész regény magvát. Bulgakov fő művészi célja korántsem csupán a konkrét történések, társadalmi torzulások szatirikus ábrázolása, hanem maguknak a tudatképződményeknek a megjelenítése, mégpedig abban a világhegemóniára törő birodalomban, amely a terror elsőszámú eszközeként a társadalmi tudat direkt alakításával próbálkozik. Ilyen értelemben nevezzük tudatregénynek.
Ebben a műben az objektív tények is szubjektív tükörképként jelennek meg, a szereplők - vagy épp a szerző - tudatának tartalmaként vagy játékaként, más képzetekkel elválaszthatatlanul összefonódva (hallucinációkkal, tömegpszichózissal, fantasztikummal, mesével, babonával, vallásos mítosszal stb. együtt). A szinte áttekinthetetlen sokrétűséget még az is tetézi, hogy az előadásmód is folyamatosan változik. Az elbeszélő mintha bújócskát játszana az olvasóval ("Utánam, olvasó!"), új és új szerepeket, nézőpontokat vesz fel, folyamatosan változtatja hangját és közlésmódját is. A legfantasztikusabb és leggroteszkebb fordulatok után nevezi a szerző a művét "hiteles és igaz elbeszélés"-nek. "Forduljon csak hozzám, megadom a címet, megmutatom az utat, a ház ma is épségben áll" - szól hirtelen közvetlenül az olvasóhoz. Máskor önellentmondással vagy cáfolással bizonytalanítja el a befogadót: "Mégis azt kell azonban hinnünk, hogy a professzor beszélte el a dolgot"É - "Némelyek éppenséggel azt állítják [É] A magunk részéről hozzá kell fűznünk, hogy egyik személyleírás sem ér egy hajítófát sem." A tizenötödik fejezet egészéről csak utóbb derül ki, hogy álomkép-sorozatot olvastunk. Ez az átminősülés viszont egészében megkérdőjelezheti az addig elbeszélt történetet; hol kezdődött az álom? Lehet, hogy az egész történetsor csupán Ivan megmozdult lelkiismeretének és képzeletének szüleménye? Lehet, hogy az egész regény azonos a Mester művével? Mindegyik értelmezés mellett és ellen is számos körülmény szól. E megfoghatatlanság, változékonyság és sokféleség szerves összefüggésben áll az egész mű legfontosabb művészi mondanivalójával: a világ végtelenül gazdag, az ember és kiváltképp a művész nem tűri a megalázó korlátozást.
A szovjetrendszer egyik ideológiai alaptételét már az első epizódban megismerhetjük: Hontalan elvtárs erősítgeti az idegennek, hogy "maga az ember" irányítja a földi eseményeket. Ezt a szólamot részletesebben a párhuzamként szerepeltetett Jerusalaimban (azaz a római birodalomban) fejti ki a regény: Ponczius Pilátus helytartó nyilatkozik úgy, hogy Jesua élete az ő döntésétől függ. Az emberek sorsáról önkényesen rendelkező korlátlan hatalom azonban csupán fantazmagória, nem valósítható meg sem a nagypolitikában, sem a köznapok világában. "Csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette" - figyelmezteti Jesua az önhitten nyilatkozó Pilátust. A világrend az ember fölött létezik, a törvényei kikerülhetetlenül érvényesek: "A tégla magától sose esik senkinek a fejére"; "Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ!" A sztálini (és a császári) rendszer azt hirdeti: az ember kiterjesztheti uralmát a világ felett. Világfeletti hatalmat azonban csak természetfölötti lény gyakorolhatna - játszik el a gondolattal Bulgakov -, például a Sátán, de az ő jósképessége is mindössze annyi, hogy pontosan látja egy elkövetkező esemény valamennyi előidéző okát. A földi ember viszont csak akkor lehet ura saját sorsának, akkor alakíthatja saját jövőjét, ha a világrendhez alkalmazkodva él, belső békével, alázattal, és legfőképpen embertársai iránti szeretettel. Századunk embere azonban erre egyelőre képtelen, csak képzeli magáról, hogy a jövő irányítása az ő kezében van.
A szovjet ideológia másik sarkpontja: a primitív, szűklátókörű, görcsös és könyörtelen ateizmus. A bértollnok kritikusok írásai engedelmesen visszhangozzák és ismételgetik, hogy tűrhetetlen a vallás becsempészése a sajtóba és a köztudatba. A regény két főszereplője, Ivan, majd a Mester ezen a ponton kerül szembe a rendszerrel. A szatirikus fejezetekből kiderül, milyen sivárrá formálja a brutális és kíméletlen vulgármaterializmus a társadalmi tudatot. A lélek belső gazdagságához kellene visszatalálnia a modern kor emberének, amelyet a hit, a fantázia, a képtelennek tűnő események elfogadása testesíthet meg. Valóság és álom összetartozását a gyermeki lélek még természetesnek látja: "- Hát te hol vagy, néni? - én nem vagyok - felelte Margarita. - Csak álmodol engem. - Mindjárt gondoltam - mondta a gyerek."
Mindezek végiggondolása után többet mondanak számunkra a hagyományos regényelemek: a színhely, a szereplők világa, az idő, szerkezet stb. A Mester és Margarita regénytere különleges szerkezetű. A cselekménynek nem a kezdő színhelye, de a gyújtópontja a "Szadovaja 302/b épület 50-es lakása" (csak a "Gyanús jelenségek egy moszkvai lakásban" c. hetedik fejezetben érkezünk el ide). Ebből a bérleményből "két esztendeje [É] rendre nyomtalanul eltűntek a lakók [É], ajtaját hivatalos pecsét zárta". A jelenlegi lakosoknak, Sztyopa Lihogyejevnek és Berlioznak a bűne-bűnhődése szolgál példázatul (párhuzamos jellemekkel és sorsokkal kísérve) a regény első felében, Berlioz halála pedig a különös cselekménysor kiindulópontja. A valóságos vagy képzelt cselekvések mindvégig két síkon, nevezetesen a jelenben (Moszkvában) és ezzel párhuzamosan az ókorban (Jerusalaimban, a keresztény mítosz parafrázisaként) játszódnak. E két konkrét színtér felett húzódik, azokat egyszersmind összeköti a metafizikai szféra, amelynek legfőbb részei: a vallás és a művészet síkja.
A regény szereplői vagy a lelkeket elsivárosító rendszer szolgái, illetve áldozatai, akiknek nincs kapcsolatuk a metafizikai szinttel, vagy megvan bennük a szellemi-lelki rugalmasság, s csupán az a kérdés, hogy hogyan reagálnak a "hihetetlen dolgokra",
a képtelennek látszó jelenségekre. Aszerint méretnek meg tehát, hogy meglátják-e a magasabb értékeket, és ha igen, hogyan cselekszenek.
Az alakok nagy többsége a diktatúra engedelmes kiszolgálója. Több-kevesebb tudatossággal haszonelvű életet élnek, alkalmazkodnak (Mogarics, Berlioz). A legszélsőségesebb, legprimitívebb alak Marcus, a Patkányölő, bár Jesua az ő érzéketlenségének, brutalitásának lelki motivációját is meglátja.
Jelentékenyebbek azok a szereplők, akik meglátták a magasszintű eszméket, akik részesei vagy tanúi lehettek a csodának (az ókorban Jesua tanításának, a jelenben a Woland-csoport tetteinek, a művészet igazságának). Kajafás az "óhit" főpapja, ő Jesua fellépését ideológiai fellazításnak, ezen keresztül a népe (még inkább a saját hatalma) elleni támadásnak tekinti, ezért szorgalmazza Jesua kivégeztetését. Pilátus hasonlóképp politikai megfontolásokból (Tiberius hű alattvalójaként), de belső dilemmával küzdve tagadja meg a meglátott igazságot. Gyávaságáért meg kell fizetnie. Júdás és Mogarics feljelentők, az értékek árulói. Meigel báró és Afranius az eszméket pusztító politikai hatalom kiszolgálói. Lévi Máté árulást követett el, de keservesen megbánta, megtisztul, hűséges tanítvánnyá lesz.
Az íróknak három típusa jelenik meg: az irodalmár (Berlioz), aki vakon szolgálja a rendszert; a "költőcske" Ivan Hontalan, aki meglátja az örök értékeket és szolgálatukba lép; végül a Mester, a művész, aki megírja igaz alkotását.
Az első rész főszereplője Ivan Hontalan, a költő. Megvan benne a változás, az igazzá válás képessége. A szerkesztő által kevéssel korábban "rendelt" "vallásellenes költemény" írásakor szelleme (művészi tehetsége) már tiltakozni kezd. Költőnk Berlioz halála után meghasonlik, belső válságba kerül (belátja, hogy rosszak a versei, "nem írok többet" - fogadkozik), majd a másként gondolkodóknak kijáró büntetésen keresztül eljut az igaz és örök értékek meglátásáig, sőt éppen Jerusalaim kel benne életre ("látomások, képek sora vonult el előtte. Furcsa, bonyolult, nem létező várost látott, márványépületekkel, finom oszlopcsarnokokkalÉ"). A Mester pedig búcsúzásakor megígérteti vele, hogy "megírja a folytatást" - alakjuk a befejezésben tehát még szorosabban fonódik egybe.
A Mester pályája ott kezdődik, ahol Ivan Hontalané elakad. Kivételes lehetősége adódván "nekiült regényt írni Ponczius Pilátusról". Története légies, lírai, romanti-
kus, mintha az eszményi művészsors megvalósulása volna. ő az egyik betétregény főhőse, az egész mű címszereplője. Többször olvashatjuk, hogy a Mester remekművének utolsó szavai: "Ponczius Pilátus lovag, Judea ötödik helytartója". Bulgakovnak
A Mester és Margarita c. regénye pontosan így ér véget, eszerint a "Mester" (és vele együtt tán Ivan is) Bulgakov alteregója. A Mester ellenfele ugyanaz a korrupt és korlátolt rendszer, amellyel Hontalan meghasonlik. A kultúrpolitika őrá (regénye miatt) hisztérikusan támad: a rendszer legnagyobb ellenfele a művész, legnagyobb veszélye pedig az igaz műalkotás. Sajtókritikák, feljelentés, elfogatás és az "idegklinika" lesznek a Mester kálváriájának állomásai. Veresége (Ivanhoz hasonlóan) depressziós állapotba juttatja, de őt Margarita, a szerelme nem hagyja elveszni.
A Mester és Margarita egymásnak rendeltettek, "egymás vágyaiban születtek meg". "Az asszony azt mondta, azért indult el aznap a sárga virágcsokorral a karjában, hogy én végre rátaláljak" - emlékszik vissza a Mester -, "mi már réges régen szerettük egymást, amikor még nem is ismertük." összetartozásukat nevük alliterációja poétikusan is jelzi. Margarita egyrészt valóságos földi asszony (amikor meghal, szívroham végez egy asszonnyal moszkvai lakásában), másrészt eszményi nőalak (falernumi bor mérgezi meg, de azonnal örök életet nyer), a Mester múzsája, méltó társa és támasza, kiegészítője. Sorsa egy és azonos a Mester művészetével: "Váltig állította, hogy ebben a regényben az ő élete van megírva". A második részben, amikor szerelmese már emberi képességei határáig eljutva a klinika lakójaként szenved, átveszi szerepét, és kiharcolja számára a megdicsőülést. Ennek a jogát próbatétellel szerzi meg: a Sátán bálján mindenkit egyformán szeretettel tud fogadni, eltitkolva saját gondjait és fájdalmait. Az egész regény alapértéke a humánum, a szeretet, és Margarita ennek a felebaráti kötelességnek eleget tud tenni.
A megoldás, a művész megszabadítása a fantasztikum szintjén következik be.
("- Itt kuksol az elmeklinikán, aztán arról papol, hogy nincsen ördög. Furcsa, mondhatom!" - korholja a Mester Ivant, mintegy önmagához is szólva.) Nem élet az, ahol
a zseni kórházi ingben, gatyában rostokol, vagy pinceodúban kuksol. "Amikor az ember úgy ki van fosztva mindenéből, [É] akkor mi sem természetesebb: az alvilági erőkhöz fordul segítségért." Woland, a Sátán - mennyei utasításra - elhozza a szabadulás lehetőségét. Bár a fásult Mester visszavonulna a magánélet (a szerelmi boldogság) menedékébe, végül mégiscsak belátja, hogy vállalnia kell "az álmot", és kimondja: "Soha többé nem leszek kishitű".
A Mester sapkájára hímzett "M" betű és Woland cigarettatárcáján a "W" monogram hasonlósága jelentheti azt is: ők ketten egyszerre ellentétei és párhuzamai egymásnak. A Mester Jézus földi mártírsorsát éli újra a humánum és az abszolút igazság szolgálatában. A Sátán (a vallás tanítása szerint) jóllehet Jézus ellentéte és ellenfele, de egymás kiegészítőinek is tekinthetők, a regény végső szakaszában a szerepkörük ösz-
szemosódik. (Az abszolút rossz és az abszolút jó az abszolútumban azonosak.) Woland tehát korántsem csupán a gonoszság szellemeként látogat a földre ("hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék?"), sőt Moszkvában, a sátáni gonoszság birodalmában egyoldalúan az igazságteremtő énje szerepel. A valóság olyannyira fonák, hogy az ördög uralma csak jó lehet.
A szerkezet mozaikszerűen épül fel. Ez egyrészt azzal jár, hogy az expozíció részei csak a mű derekán állnak össze, másrészt a bonyodalmak megoldódása már az első fejezetekben elkezdődik. A zömében szatirikus első rész után Margarita uralja a második részt, mely apoteózissal zárul. A főszereplők a 32. fejezetben kilépnek térből és időből, "céljuk felé" vezető útjukon "eltűnt minden csalás", és az öröklétbe jutnak. Ponczius Pilátust is a halhatatlanság birodalmában látjuk viszont, de mivel őt a bűne (gyávasága) juttatta ide, ez az "érdemtelen hírnév" mindörökre szóló szenvedést okoz számára. Megtisztulása mégis lehetséges, de kizárólag a művész közbenjárására, aki "maga formálta alakjá"-hoz így szólhat: "Szabad vagy!"
A művészet hatalmas erő: az alkotó általa felülemelkedhet a zsarnokságon, büntethet és igazságot szolgáltathat, leleplezhet, kinevettethet vagy megdicsőíthet. értelmezheti a valóságot, kitágíthatja határait, beemelheti művébe az álom, a képzelet, a fantázia és a hit teremtményeit. A vallásos hit magába foglalja a humánum értékeit és parancsait, a művészet új életre keltheti és diadalra juttathatja őket. A művészi igazság kifejezéséhez és érvényesítéséhez az alkotó tetszése szerint lépheti át a köznapi élet törvényeit. Amit a művész valóságként mutat be, az a befogadó számára is valóság. A művészet az emberi szabadság legteljesebb megnyilvánulása.
A teljességet a műfaj összetettsége is szolgálja: az emberiség-költemény, a kettős és a polifonikus regény, az eszmeregény és a parabola műfaja áll Bulgakov alkotása mögött. Az íróelődök közt Menipposzt, Goethét, Gogolt és Dosztojevszkijt kell megemlíteni. Cím szerint szerepelteti az író a Don Quijotét, a Revizort, a Holt lelkeket és legfőképpen a Faustot, amelyet a szerző közvetlen mintájának tekint. Goethe művét idézi a mottó, Margarita neve, a végtelenre törő főhős, valamint a Sátán alakja, a boszorkányszombat, a Margarita báli ékszerén látható fekete uszkár stb. Feltűnő a zenei utalások nagy száma ebben a regényben (a zseniális pszichiátert Sztravinszkijnak hívják, a boszorkányszombat zenekarának karmestere Johann Strauss, de ide sorolható Berlioz és Fagót neve is stb.), ezek a mű sokrétűségét és rejtélyességét növelik.
A szerkezetet összekapcsoló elemek az ismétlődő motívumok is: a hőség és a zivatar, a fejfájás és az álmatlanság, a nap és a hold, a pénz (Lévi Máté eldobja, a moszkvaiak egymást tapossák érte), az időmeghatározás formulája ("a tavaszi Niszán É-dik napján"), és legfőképpen a sokszor előre jelzett, a szálakat összekötő és végül valóban megjelenő kifejezés: "Ponczius Pilátus lovag, Judea ötödik helytartója."

BRECHT Kurázsi mama és gyermekei (1938-1939)

miért realista mű a kurázsi? a nép számára szembeállítja a realista álláspontot az ideológiákkal: a háborúk katasztrófát jelentenek a nép számára, semmi egyebet, se magaslatokat, se üzletet, nem foglal el morális álláspontot, vagyis nem a pillanatnyilag uralkodó morálból indul ki, de erényes.
a szereplők cselekedeteit olyan indítékokkal magyarázza, melyek, ha felismerik és figyelembe veszik őket, megkönnyítik az emberek számára a cselekvést. a mű az emberek többségének jelenlegi tudatával számol.
(BRECHT: MUNKANAPLó, 41. 4. 22.)

Az epikus színház elméleti alapjainak megfogalmazása és néhány sikeres darab (Koldusopera, Mahagonny), majd kísérletező tandrámák után írta meg Bertolt Brecht legjobbnak tartott alkotásait, köztük a Kurázsi mamát, melyet skandináviai emigrációja idején, közvetlenül a második világháború kitörése előtt fejezett be. Az írót személyes állásfoglalása, morális érzékenysége vezeti; "a darabot újra meg újra pacifistának mondták" (Brecht). A mű történelmi háttérideje a harmincéves háború egy szakasza, az író azonban a háború zűrzavarát a maga javára kihasználni próbáló kisember típusával az örök kispolgári elvakultságot célozta meg, a náci Németországra is érvényesen. "A darab 1938-ban keletkezett, mikor a drámaíró egy nagy háborút látott maga előtt: nem volt arról meggyőződve, hogy a ,magának és magáért' való emberek tanulni fognak szerencsétlenségükbőlÉ" (Brecht). "történelmi szempontból a darab egy kiskereskedőnő élményeit mutatja be, aki a háborúban üzleteket akar kötni és mindenét elveszti. [É] az egyedin túlmenően sorsa szimbolikus jelentőséget kap: németország képe bukkan fel, amint rablóháborúkat folytat, másokat és önmagát megsemmisítve, mit sem tanulva az egymást követő katasztrófákból." (Munkanapló, 53. 1. 12.)
A Kurázsi mama forrása Grimmelshausen 17. századi, tíz részből álló kópéregénye (,A kalandos Simplicissimus' (1.), melynek harmadik része ,Kurázsinak / Courasche / ,a csaló csavargónak élettörténete'). A regény az eredeti tőkefelhalmozás korának valóságát plebejus szemléletű, szatirikus elbeszélő stílusban ábrázolja, kritikusan, egy egyszerű közkatona szemszögéből. Brechtet megihlette a téma, az ironizáló tónus, a nézőpontválasztás. Kurázsi mama maga is picaro jellegű, kemény, a túlélési ösztön hajtotta leleményes figura (de a züllött perszónát Brecht háromgyerekes anyává alakította); a darab is kalandsorozat-szerkezetű. A vándorlás-motívum a jelenetek állandó eleme, az (ország)út - valóságosan és szimbolikusan is - meghatározó színhely.
Már az alcím ("krónika") műfajmegjelölése epikus cselekményt sejtet. A tizenkét önálló jelenetegységes (és songokkal szabdalt) tagolás mozaikszerűvé teszi a művet. Brecht nem lezárt, okozati akciósort alkot; az egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetekben egyetlen szituáció variálódik: a középponti hős alkalmazkodik a háborúhoz, és minden döntésével saját vakságát teremti újra. A célirányos montázsolás a jelen állapotának és a jövő lehetőségeinek vizsgálatára irányul, a hétköznapi kisember tevékenységére, ezért hangsúlyozott az antiheroikus nézőpont is.
Az író objektív látásmódjának és kiteljesedő világképének következménye a modernizált, összetett mondanivalójú tézisdráma-műfaj és az új típusú parabolatechnika. Brecht célja didaktikus ("[É] mert ha Kurázsi mama semmit sem tanult is, a közönség [É] mégis tanulhat az ő sorsából"); az általános igazságból, a tanulságból indul ki, a mű egészét ebből építi, ennek rendeli alá; a mondandó szabja meg az eseménysor menetét. Brecht nem a valóság látszatát akarja kelteni, hanem vizsgálódik: "az ember a vizsgálat tárgya", a háború és haszonélvezőjének viszonya; az értékpusztítás és az értékrend-változások hatása a kisemberre; a kapitalizmus, a háború és a bűn kapcsolata. (Az író gondolataiban a pusztulás és a politika összekapcsolódik: "a rothadás foglalkoztatja a leginkább: a kapitalizmusból csak tréfát űz" /Max Frisch/. Minden mozzanat igazolja az alaptételt: "A háborút megfeji / Hát adózzék is neki" (1.), minden jelenetből levonható következtetésként az a tanulság, hogy "az üzleteket a háborúban nem a kisemberek csinálják. Hogy a háború, amely az üzletek folytatása más módszerekkel, halálossá teszi az emberi erényeket viselőik számára is, ezért harcolni kell ellene" (Brecht). A szereplők többször "politizálnak", ironikus hangú véleményeket és szólamokat ütköztetnek a háborúról, a vezetőkről. Az őrmester azt állítja, hogy "a béke az disznóól, rend csak a háborúban van. Békében a nép elvadul." A tábori pap kezdeti állásfoglalása szerint "ez vallásháború. Nem közönséges, hanem különleges háború, a hitért vívják, s ezért Istennek tetsző"; a szakács, ellentmondva, általánosít: "háború az, ahol sarcolnak, öldökölnek, fosztogatnak, egy kis megbecstelenítés se árt". A svéd király hadjáratainak gúnyos jellemzése után (3.) levonják a következtetést: "Ha az ember a nagyfejűek szavát hallgatja, úgy látszik, hogy ők csak istenfélelemből vezetik a háborút, s mindenért, ami szép, ami jó. De ha az ember jobban odakukucskál, kiderül, hogy nem olyan tökfilkók - a háborút a haszonért vezetik. Különben a magamfajta kicsiny ember nem is segítene nekik" (Kurázsi mama, 3.). Mindegy, hogy milyen köntösben (a protestáns svédek, a katolikus németek látszólag vallási eszményekért harcolnak), de a birtoklásért, a harácsolásért folyik a küzdelem: "fenn" hódításért, leigázásért, "felszabadításért"; "lenn" élelemért, ruhaneműért. A túlélés reményében zászlót-hitet változtatnak (ahol "mindenki derék lutheránus", ott, ha fordul a kocka, "mindenki derék katolikus"); mindenki részese a háborúnak: az elembertelenedett katonák, a kurvává váló lányok, az árulóvá lett parasztok. A tomboló nyomor és az erkölcsnélküliség romlásba dönt: amikor "egy zacskó sóért az ekéjüket" adják oda és "apácákat érnek rabláson" (9.), a tisztesség, a hazafiság érvénytelenített fogalommá válik; az értékek, erények "eladása" kerül a legkevesebbe: "a becsület elveszett, de egyéb semmi" (3.); elfogadott "morális alap", hogy a "tízparancsolatnak haszna nem volt még sosem" (Salamon-dal).
Az időmúlást, a helyszínváltásokat a jeleneteket bevezető, vetített vagy táblára írt, az epikus jelleget is erősítő feliratok közlik. Ezek a "kivonatok" a gondolatokra, a lényegesre hívják fel a figyelmet: követhetők ugyan a történelmi idő tizenkét évének eseményei is 1624-től 1636-ig, mindez azonban csak annyiban érdekes, amennyiben ironikus összefüggésbe hozható a kisszerű üzleti ügyekkel, amennyire a külső események a seftelési lehetőségeket befolyásolják. (Kivételes a 9. jelenet hosszabb, pontos háttérrajza a háború 16. évéből: "Németország elvesztette lakosságának több mint felétÉ" stb., s bár ez a bevezető is indoklássá, a koldulás magyarázatává válik, itt a stílus tárgyilagos marad.) A többi feliraton a "nagy" fordulópontok lecsapódásának ironikus volta a meghatározó: "Tilly magdeburgi győzelme Kurázsi mamának négy tiszti ingbe kerül" (5.), "Wallhof erődje előtt viszontlátja fiát - szerencsés kappaneladás" (2.). (Az író szerint "a feliratoknak kritikus minőséget kell tartalmazniuk; ellentmondást kell tudtul adniuk, [É] a dialektikának, az ellentmondásosságnak [É] konkréttá kell válnia.") A Kurázsi mama-féle nézőpontból sajátságosan köznapiak a világesemények: "nekem az a történelmi pillanat, hogy a lányomat fejbe vágták." (6.)
A "nagyfejűek" halála is többszörös gúnyolódási alkalom ebből a perspektívából. Tilly temetésekor (1632) - a tábori pap által kommentált távoli dobszó és gyászzene közben - a markotányosnő leltározik és anekdotázgat: "Bizony kár a zsoldoskapitányért - huszonkét pár harisnya -, hogy így a fűbe harapott, mint mondják, baleset érte. A mezőben köd volt, az volt a hibás [É] eltévesztette az irányt, előrekeveredett, és a csata kellős közepén bekapott egy golyót - már csak négy viharlámpás van hátra."
A komikumot fokozza, hogy a katonák "elszelelnek" a temetésről, mert előre megkapták zsoldjukat, harangozni meg nem lehet: épp az elesett főkapitány "parancsára lőtték szét a templomokat" (6.). Amikor Gusztáv Adolf, "a svéd király elesik a lützeni csatában" (1632), a háború véget is érhetne, és akkor "a béke Kurázsi mama üzletét tönkremenéssel fenyegeti" (8.).
Az események fő vonulatát a markotányosnő üzletmenete adja, aki kalmárkodása közben egymás után veszíti el három gyermekét - így alakul ki a mű hármas tagolása (3., 8., 11.). A darab szerkesztésében a tanulságnak rendelődik alá az ellentételező jelenetsorrend: a mű felezőpontján Kurázsi mama megátkozza a háborút (mintha tanult volna már szerencsétlenségéből), erre csap rá a (rögtön ezután) bevágott felirat: "Kurázsi mama kalmárpályafutásának magaslatán", majd a hősnő első megszólalása: "Nem engedem, hogy elvegyétek a kedvem a háborútól [É] lekaszálja a gyöngéket, de azok békében is elvesznének"(7.). Ironikusan ellenpontozó szerkesztési elvek érvényesülnek Eilif két jelenetében (2., 8.), ill. a békés (10.) és a feldúlt parasztházak képében (11.). Kattrin sorsának bemutatását az előkészítés, a felvezetés és a fokozásos tendencia szabja meg: a háború okozza némaságát ("mikor kicsi volt, egy katona betömte
a száját"); megverik és végleg elcsúfítják (6.); megtudja, hogy anyja rá hivatkozva
- "nem hagyom itt a lányomat" - nem változtatja meg életmódját, ezért szökni próbál (9.); végül másokért feláldozza önmagát (11.).
Visszatérő figura Yvette (3., 8.), aki saját magát árulva átvergődik mindenen, s amikor a "felszedett" hajdani óbester bátyjának özvegyeként előkerül, megállapíthatják róla, hogy van "legalább egyvalaki, aki vitte valamire a háborúban". Ugyanígy újra megjelenik a Lamb Péterré nevesedett szakács is (2., 3. és 8., 9.); aki, miután összeáll Kurázsi mamával, a szabadulás lehetőségét is felajánlja az asszonynak (hollandiai kocsmároskodás formájában), de Kattrin magára hagyása árán.
A név nélküli elvi figurák közül a leggyakoribb útitárs (és hivatásának ironizálási lehetőségei miatt legfontosabb is) a véleményváltogató, önellentmondásos tábori pap gúnyosan rajzolt, "morálisan süllyedő", átvészelő alakja. Megértő és vádló egyszerre: "azok a bűnösök, akik háborút csinálnak, s állatot az emberből" / "a háború kielégít minden szükségletet [É] ellövik a fél lábadat, erre irdatlan ordítozásba csapsz, mintha valami nagy eset történt volna, de aztán megnyugszol vagy pálinkát kapsz, végül megint csak ugrabugrálsz. [É] és mi gátol, hogy ne sokasítsd a fajtádat, akármilyen mészárlás folyik [É] s akkor a háború megkapja a te ivadékaidat is, s velük masírozhat tovább" / "mióta elzüllöttem, megjavultam. Nem tudok többet katonáknak prédikálni".
A songok közül a groteszk "kínálgató nóta" keretezi a művet; a zárlatban, az üres kocsiját egyedül húzó Kurázsi záródalaként tragikus ironikus fokozás: "aki még nincs föld alatt / Kapcát cserél és talpra áll". A két kulcsfontosságú song (a Nagy Kapituláció, ill. a Salamon-dal) a két fiú halálát követő jelenetekben (4., 9.) hangzik fel.
A nyitó jelenet a család ironikus bemutatása: informál Kurázsi bátor akciójáról, melynek gúnynevét köszönheti ("a rigai tüzérségi tűzön" kelt át, hogy eladhasson ötven, már penészedésnek indult cipót), majd mozgalmas életútját reprezentálja "finom kis famíliája" (Fierlingné Eilif fia ' Nojocki', egy lengyeltől, de egy francia "nevelte"; Stüsszi 'Kovács' apja svájci pallér volt, nevét magyar nevelőapja miatt kapta; Kattrin Haupt pedig félnémet). A bemutatkozó szituáció orákulum-jelenetbe vált át: Kurázsi mama cetlihúzásos jóslásából már ekkor tudható, hogy mindhárom gyerekét eléri a háborúban a halál. Azt hiszi, saját gyerekeit megóvhatja, pedig elvesztésükért kétszeresen is ő okolható: egyrészt - épp az ő elveivel ellentétben - gyerekei nem tanultak meg alkalmazkodni; másrészt a markotányosnő mindhárom halál bekövetkeztekor (sőt, az ezeket előkészítő jelenetekben is) üzleteléssel foglalkozik. Ezen az ismétléssorozaton alapul a mű tanulsága: amíg ő alkudozik, Eilif katonának áll (2.); sokáig egyezkedik a váltságdíjról, ezalatt Stüsszit kivégzik (3.); az ő pálinkáján lerészegedett katona veri meg az áruért járó Kattrint (6.); üzletelni megy, így nem tudja megmenteni Eilifet (8.); a városból menekülőktől olcsón akar portékához jutni, ezért nem akadályozhatja meg lánya végzetes dobolását (11.). Tragikus ismétléssor büntetése is: el sem temetheti őket, mert Stüsszit önvédelemből nem ismerheti fel, így a fiú "dögtemetőbe" kerül, akárcsak később Eilif (az ő esetében fokozott a tragikomikum: koldusbotra jutott anyjának utolsó reménye, hogy találkoznak - s a fiú már rég halott); Kattrin holttestét anyja a parasztokra hagyja, mert gyorsan odébb kell állnia.
A figurák nem egyénített jellemek, hanem elvi magatartásformák: aki képes felismerni a helyzeteket és alkalmazkodik, életben marad (Kurázsi, szakács, pap, Yvette), aki nem, az szükségszerűen meghal (a két fiú). és "sor kerül egy akcióra is a háború ellen (a néma Kattrin)" (Brecht).
"A csatamezők hiénájának", az éles nyelvű, haszonleső-alkalmazkodó központi szereplőnek "nem jut eszébe, hogy nagyon nagy olló kell ahhoz, ha a háborúból ki akarja vágni a maga részét" (Brecht). A lételemévé vált szerzési vágy és a túlélés ösztöne hajtja. A háborúból él, ezért "adóznia kell" neki; haszonélvező és eszköz, így vétkes is, áldozat is egyszerre. élettapasztalatán alapul a Nagy Kapituláció dalában megfogalmazott meggyőződése: "nyelni kell, nincs más oltalom". A kisember hétköznapi bátorságának megtestesítője: "A szegény ember nem élhet kurázsi nélkül. Különben elveszett [É] és hogy pápát, császárt tűrnek, az meg éppen félelmetes bátorság, mert az életükbe kerül." összetett figurájában a falstaffi cinikus morál egyesül Niobé saját gyermekeit is elvesztő keménységével. Gyerekeinek életével is üzletel, anyai érzései és seftelő kapzsisága között kell döntenie, de egész életmenete a rossz választások sora. Kocsija szinte a negyedik gyereke ("Lánya megmenekül, az ekhós szekér is, de becsületes fia meghal"); a záróképben az üres szekér leplezi le teljes magára maradtságát, kisemmizettségét; céltalan, stratégia nélküli útnak indulását. Más, szinte fetisizált tárgyak is szimbolikus szerepűvé válnak: Kurázsi dühöng az áldozatok kötözésére használt tiszta ingek miatt; díszes övre alkudozik, amikor Eilifet elviszik; a dob Kattrin, az eldugott zsoldpénz Stüsszi vesztét okozza. A felfordult világban általában is eltorzult a tárgy-ember kapcsolat: a parasztok életüket, családjukat nem féltik, de árulásra is hajlandók, mert "az ökör mindennél fontosabb nekik" (11.).
Az "okos" Eilif a hőst játszó gátlástalan, brutális katona, aki nem ismeri fel a változó értékrendet: a háborús erény a békében bűn lehet. Az "ostoba, de becsületes" Stüsszi nem szolgáltatja ki a lutheránusok zsoldját a katolikusok fogságában. Kattrin viszont tiszta, emberséges, megszállottan gyermekszerető (jelképesen néma) hős. (Kegyetlen meggyilkolásakor jelenik meg a színen nyíltan a háború.) A normális életre vágyó, de minden reményét vesztett lány egyre elszántabb városmentő dobolása - a Brechtnél ritka - katartikus pillanat. (Ezt azonnal meg is semmisíti az irónia: a pusztítás még évekig tart, anyja pedig nem változik.) Kattrin hőstette túlmutat az elidegenítésen, embersége, együttérzése a nézőkét is kiváltja. Szokatlannak tűnhet az érzelmi hatáskeltés, bár Brecht szerint "az epikus színház semmiképpen sem mellőzheti az emóciókat". Miközben az egész művet áthatja az elidegenítés és az irónia, a szerzői jegyzetek szerint kifejezetten beleélést elváró jelenetek is vannak - így még élesebbek a kontrasztok.
A lírai betétek, a songok a gondolati szálhoz kapcsolódva, de tartalmilag és formailag elkülönülve fokozzák a kizökkentő hatást. Előreutalnak, összekapcsolnak idősíkokat, prófétálnak (pl. Eilif dala a lányról és a huszárról saját pusztulását jelzi előre). A Nagy Kapituláció dalát Stüsszi halála után egy fiatal katonának énekli Kurázsi. Tanulságként felfedi magatartásának hátterét: ő is öntudatos, önérzetes fiatalból vált (szükségszerűen) megalkuvóvá. élettapasztalatának ironikus foglalata a halmozott bölcsesség- és közmondássor ("kéz kezet mos, ne fuss fejjel a falnak, addig nyújtózzÉ, fogd be a pofád"). A Koldusoperából ismerős, módosított Salamon-dal az erények, értékek viszonylagosságát ironizálja, egy-egy strófa a főszereplők sorspárhuzama: Salamon bölcsessége Kurázsi leleményét, Caesar bátorsága Eilif hősiességét, Szókratész jelleme Stüsszi becsületességét idézi, Szent Márton irgalma Kattrin jóságát - az uralkodó tulajdonságok kicsiket és nagyokat egyaránt tönkretesznek, "mert az erény nem fizetődik ki, csak a komiszság, ilyen a világ, pedig nem kéne, hogy ilyen legyen".
A Kurázsi mama és gyermekei "Brecht válasza Schiller Wallensteinjére, de válasz Shakespeare V. Henrikjére, Corneille Cidjére [É] azaz minden olyan műre, amely a hősiességet dicsőíti, vagy a nemzeti eszményeket magasztalja" (Brustein).
A mű részleteit Nemes Nagy ágnes fordításában idézzük.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Édes Anna (1926)

Tragikus az ember, úgy látja Kosztolányi, de aki tudja ezt, s akiben ezért él szenvedő és véges életidejű, tragikusságra ítélt társai iránt a részvét, szeretet és szolidaritás, az segíthet e véges létezésen belül kibontakoztatni önmagából s minden emberből, amit csak lehetÉ
(NéMETH G. BéLA)

A regényt a Nyugat közölte 1926. július 1-jétől folytatásokban, miután Kosztolányi Dezső a szerkesztőknek, Osvát Ernőnek és Gellért Oszkárnak egy napon reggeltől estig tartó felolvasás után bemutatta, méghozzá - mint Gellért Oszkár írja visszaemlékezéseiben - "harsányan és elfúlva, olykor-olykor a zokogással küzdve", ki-kifutva a szobából, hogy lecsillapodjék, a hallgatók pedig "szótlanul és meghatottan várták" a felolvasás folytatását.
Az édes Anna egyértelmű kritikai és közönségsikere oldotta azt a feszült és ellenséges légkört, mely az írót a húszas években körülvette. A jobboldali sajtó támadta Kosztolányit az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság idején vállalt (egyébként csekély) szerepe miatt, a baloldali értelmiség a múlt megtagadásáért bírálta, amiért az új Nemzedék című újság Pardon rovatában utólag ironikusan írt a kommünről.
A regény több mint két év eseményeit öleli föl. 1919. július 31-én kezdődik a történet és 1921 őszén zárul. A címszereplő késleltetve jelenik meg a műben, 1919. augusztus 14-én lép szolgálatba édes Anna Vizyéknél, s a kettős gyilkosságot a következő év május 28-ról 29-re virradó éjszaka követi el. Anna és a Vizy család sorsának hátterében a huszadik századi magyar történelem tragikus fordulatai állnak: a Tanácsköztársaság utolsó napja, Budapest román megszállása, Horthy bevonulása, a trianoni békeszerződés aláírása.
Az édes Anna - mint minden nagy formátumú műalkotás - sokféle jelentésréteget, értelmezési lehetőséget foglal magába. A regénnyel kapcsolatos legfőbb olvasói dilemmát Németh László fogalmazta meg: "de szabad-e ennyire [É] elhallgatni az összeadást s egyszerre az összeggel robbanni ki?" Vajon eléggé motivált és indokolt-e Anna szörnyű tette, a regény fejezetcímeként is szereplő kérdést feltéve: "Miért" következik be a gyilkosság?
Kosztolányi világ- és emberképének legfontosabb jellemzője, hogy az élet megfejthetetlenül titokzatos sokszínűségét, az ember megismételhetetlen egyediségét vallja. Az író minden olyan eszmét és gondolatot elvet, amelyik leegyszerűsítő magyarázatra törekszik, amelyik egyetlen okkal magyarázza a sokszínű világot és az emberi életet. édes Anna tettével kapcsolatban a bíróság elnöke fejt ki hasonló gondolatot: "Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl" (MiértÉ?). A regényben az elbeszélőtől az összes szereplőig mindenkinek nyilatkozni kell édes Anna gyilkosságáról, s az értelmezés és válasz felelőssége alól az olvasó sem vonhatja ki magát. Az értelmezési lehetőségek felmutatása talán közelebb visz a rejtély megfejtéséhez.
Az úr-cseléd viszonyt, mint a társadalmi igazságtalanság témáját és jelképét a naturalizmus hozta be az irodalomba. Az elnyomó és elnyomott hagyományos szerepéhez többnyire erkölcsi tulajdonságok is társulnak: megalázottságában a cseléd a tisztaság és jóság megtestesítője. A szociális-társadalmi háttér és motiváció az édes Annában is jelen van. A Balaton vidékéről a fővárosba felkerült lány szerény fizetésért dolgozik Vizyéknél. Az első találkozáskor lezajló párbeszéd, a cselédkönyv szenvtelen adatai (termete, fogai, különös ismertetőjele) a rabszolgavásárra emlékeztetnek. Moviszter doktor a bírósági tárgyaláson arról beszél, hogy Annával gépként bántak, nem tekintették embernek. Ahogy Vizyné körbevezeti Annát a lakásban és kiosztja a napi feladatokat, a külön vacsora, a konyhai fekhely, az elvétetett gyerek az orvos szavait igazolják. Fölerősíti a szociális ellentétet az is, hogy a kommün torz egyenlőségelve után újra a merev társadalmi hierarchia és berendezkedés kerül előtérbe.
Kosztolányi azonban túl is lép a hagyományos úr-cseléd viszony ábrázolásán. Fölmutatja, hogy nem csak Anna kiszolgáltatottja a méltóságos úréknak, hanem a függés kölcsönös. Vizyné állandóan attól retteg, hogy elveszíti Annát. "Az tagadhatatlan, hogy most inkább rab volt, mint bármelyik cselédje mellett. Egyelőre nem mozdulhatott mellőle." (A tünemény) A kettejük közti kapcsolat és kötődés, melyet a gyilkossági jelenet is példáz (Vizyné a halála pillanatában szinte magához öleli Annát), nem szabad emberek döntésén és választásán alapul. A függésben elvesztik szabadságukat, s ez mindkettőjük személyiségét eltorzítja. A közös vonást hangsúlyozza az a tény is, hogy elvesztették gyermeküket. Vizyné tartalmatlan és üres életét a cselédlány tölti ki, belebetegszik abba a lehetőségbe, hogy Anna elhagyja. Anna valóban megfelel az elvárásoknak: tökéletes cseléd. Moviszter jellemzése, miszerint gépként bántak vele, nemcsak a lelketlen bánásmódra utal, mellyel megalázták a lányt, hanem a címszereplő viselkedésére is. érzéseit a kettős gyilkosságig szinte kikapcsolta, tökéletesen dolgozott. "Mint valami halk automata mozgott ide-oda. Mint egy gép, gondolták, mint egy gép." (Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről) Az emberi természet azonban nem végletes, nem tökéletes, hanem az állandó változások között formálódik. Az emberi személyiség sokszínűségére és a végletesség veszélyére Moviszter doktor figyelmeztet: "Higgye el: nem is olyan jó az a nagyon jó cseléd. Legyen olyan, mint a többi: jó is meg rossz is" (Anyag, szellem, lélek). Anna lemond a választás és változtatás jogáról és lehetőségéről, ottmarad Vizyéknél. Patikárius Jancsival való kapcsolatában is természetesnek veszi, hogy az úrfi el akarja csábítani, s nem érti Jancsi tétovázását. Hallott már róla, hogy ez természetes. Kettejük közül a fiatalember a megilletődöttebb, s Anna az, aki végül is magához vonja az úrfit. A lány tisztában van a cselédszereppel. Szó nélkül veszi be a magzatelhajtó porokat, ám a gyilkosság egyik közvetlen indítéka éppen Jancsi és Moviszterné flörtje.

A szegény-gazdag ellentét bár motiválja édes Anna tettét, és határozott hátteret rajzol a történet mögé, nem teljes válasz a "miért?" kérdésére. Az emberi lényegen a társadalmi rendszer megváltoztatása nem módosít. A regény kurzusváltás időszakában játszódik, a "vörösből" a "fehérbe" való átmenetkor. Legfeljebb a szerepek, a ruha,
a beosztás, az állás, a modor cserélődnek. Ficsor házmester újra szolgálatkész lesz, Viatorisz, a boltos újra köszön a vevőknek, Vizyné Anna megjelenésekor leveti "régi, lila pongyoláját, melyben a kommün idején szokott kijárni az utcára, hogy proletárasszonynak tekintsék", és "a szekrénye előtt magára kapta fehér pongyoláját, pezsgőszín harisnyáját, barna félcipőjét" (Anna). Az emberi kapcsolatok természetrajzát, az emberi minőséget a társadalmi fordulatok nem érintik.
A szegénység-gazdagság ellentéte nem csupán szociális jellegű, hanem nyelvi is. Anna képtelen önmagát kifejezni. A Vizyéknél történő bemutatkozáskor Ficsor közvetíti érzéseit, a bírósági tárgyaláson az elnök fordítja le emberi beszédre Anna hallgatását: "Azt érezte, hogy haragszik rájuk, agyát hirtelenül elborította a vér, nem bírt uralkodni magán, eszébe jutott talán, hogy egyszer az asszony megszidta, bosszút akart állni" (MiértÉ?). Anna ábrázolásánál Kosztolányi nyelvszemlélete Wittgenstein és Heidegger nyelvfilozófiai tételével mutat rokonságot, mely szerint a tudat határa a nyelv határával azonos. Kosztolányi azonban túl is lép e tanításon, és éppen a nyelv segítségével ábrázolja a nyelvi képesség beszűkülését, a szó erejével fejezi ki a kimondhatatlant. Anna nyelvi szegénységével, artikulációra való képtelenségével áll szemben a többi szereplő locsogása. A probléma fontosságát jelzi, hogy az első és utolsó fejezet, mely keretbe foglalja a regényt, azt példázza, hogy az emberi élet titkát, a megfejthetetlent beszélik szét, s a szavak tengerében elvész a lényeg. "Legalább a Krisztinában ezt beszélték" - olvashatjuk Kun Béla menekülésével kapcsolatban,
a zárófejezetben pedig Druma és két kortese ad "egyértelmű" választ a Koszlolányi-jelenségre. A köznapi kommunikáció értelmetlenségét jelzi az a visszatérő motívum is, hogy gyakran valami külső zaj nyomja el a beszélgetést: zajforrássá silányul az emberi szó. "De amit mondott, azt már nem lehetett hallani" (Párbeszéd egy zöldkerítéses ház előtt).
Nyelvi kifejezőképesség híján Anna elsősorban érzékszerveire hagyatkozik. A világtól való idegenségét jelzi, hogy "Mikor ide belépett, a gyomra egyszerre fölémelyedett, olyan rosszullét fogta el, hogy azt hitte, azonnal összerogy. Valami kimondhatatlan büdösséget érzett, mint a patikában, éles hideg szagot, mely egyre jobban facsarta az orrát, kavarta belét" (Anna). Nem tudott enni, és "Akármit csinált, nem bírta megszokni ezt a helyet. Szaglása, mely éles volt, mint a kutyáé, tiltakozott ellene" (Anna). Amikor bevette Patikárius Jancsi porait, csak végtelen keserű ízt érzett: "és csak azután lett igazán keserű, mikor már bement és ledőlt az ágyára. Marta szájpadlását, égette nyeldeklőjét az a büdös keserűség. Csak a méreg lehet ilyen keserű" (Valami nagyon keserű). Reggel felébredve nem lát semmit, "körös-körül fekete volt a világ: megvakult" (Valami nagyon keserű).
Az édes Annában a történelem, a társadalom és az emberi viszonyok kuszáltsága a tárgyak szintjén is jelentkezik. Az áttekinthetetlen zűrzavar leírásával indul a regény. Vizynét - Annát várva - bántotta, hogy "zsíros tányérok még ott maradtak a középen a rízsfelfújt mellett, meg hogy a porcukorszelencén a legyek dőzsöltek. Szeretett volna egy kis rendet teremteni" (Anna). Anna úgy érezte, ellenséges tárgyak veszik körül:

"Maguk a bútorok is valami mérhetetlen rémülettel töltötték meg" (Anna). Az idegenkedés miatt föl is akar mondani, de mégis marad. Sőt, a nagytakarítás révén úgy tűnik, úrrá is lesz a káoszon. De mindez csak időleges. A fogadást követően a rendetlenség, az ételmaradékok "futurista" látványa a meghatározó. A tárgyak újra föllázadnak Anna ellen, kikerülhetetlenné téve ezzel a lány gyilkosságba torkolló lázadását is. A Vizy-ház káosza csupán jelképezi a világ emberidegenségét: így kap jelképes értelmet Anna születésének dátuma: 1900. A címszereplő sorsa a huszadik századot jelképezi, melyből hiányzik a harmónia és a humánum, de jelen van elfojtva vagy felszínre törve az erőszak, a brutalitás, az embertelenség.
édes Anna alakja, tettének motivációja rokonságot mutat a freudi mélylélektan elfojtás-kitörés tanával. E szerint a sok apró és észrevehetetlen megaláztatás robban ki látszólag értelmetlenül a bál éjszakáján, a címszereplő "részeg kimerültségében". Kosztolányi ábrázolásmódja sokban azonosítható a freudi felfogással. De éppen a sokszínű személyiségről vallott nézete mond ellent annak, hogy az édes Annát a pszichoanalízis példaregényének tartsuk. Az elbeszélő maga is ironikusan szól az ambiciózus védőügyvédről, aki Pierre Janet lélektani tanulmányából citál idézeteket Anna tettének indoklására. Ha mélylélektanról beszélhetünk, akkor inkább Ferenczi Sándor a kriminológia és a pszichoanalízis kapcsolatát vizsgáló műve áll közel Kosztolányi felfogásához: "A bűntettesek tudatos bemondása és a bűncselekmények ténykörülményének még oly beható megállapítása sem fogja soha kielégítő magyarázatát adni annak, miért kellett annak az egyénnek az adott helyzetben azt a cselekedetet elkövetnie. A külső körülmények a tettet igen sokszor egyáltalán nem indokolják; a tettes pedig
- ha őszinte - be kell hogy vallja, hogy tulajdonképpen maga se tudja, hogy mi vitte rá a tett elkövetésére; legtöbbször azonban nem őszinte még önmagával szemben sem és utólagosan keres és talál magyarázatokat alapjában értelmetlen és lelkileg indokolatlannak látszó viselkedésére, vagyis racionalizálja azt, ami irracionális." Ezt a racionalizálási feladatot végzik el, Anna helyett is, a tanúk a bírósági tárgyaláson. Druma Szilárd szerint a lány egész éjjel a kést kereste, s a bűntett politikai hátterét hangsúlyozza, Ficsor szerint már régóta készülődött a tettre, Ficsorné szerint rossz lány volt. Csak Moviszter áll ki Anna mellett.
Moviszter központi szerepet játszik a műben. Bár véleménye egy az Anna tettét megítélő sokféle vélemény közül, felfogása alapvető vonásokban Kosztolányi kései verseinek világképét tükrözi. Ezért szokták az író szócsövének is tekinteni. Az orvos különös figura. "Betegebb volt, mint akármelyik páciense", fiatalon Berlinben az egyetemen tanársegéd és szívspecialista volt, itthon a közkórházakban és a munkásbiztosítóknál dolgozott, felesége állandóan megcsalta. Sztoikus nyugalommal igyekezett távol tartani magától a világot, őrizni függetlenségét. Lelkében azonban ott élt
a részvét minden megalázott és megszomorított embertársa iránt: "Nem tartozott se hozzájuk, se másokhoz, mert nem volt se burzsoá, se kommunista, egy párt tagja sem, de tagja annak az emberi közösségnek, mely magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha, eleveneket és holtakat" (MiértÉ?).
Hogyan lehetünk úrrá a világ, a történelem káoszán, a személyiség ellentmondásain, az emberi kapcsolatok zűrzavarán? Moviszter az irgalom, a keresztény szeretet és alázat fontosságát hirdeti. Elveti a nagy és fellengzős eszméket, melyek szentesítik
a bűnt, az erkölcstelenséget és brutalitást. Tudja, hogy a világ nem a tökéletesség színtere, s vallja, hogy az eszmény, Krisztus országa a lélekben van.
A könyörület, a szeretet, az irgalom a legfőbb érték az édes Annában. Ezt jelzi az is, hogy Kosztolányi latin nyelvű halotti szöveget illesztett a regény elé mottóként. Az egyetemes nyelven megfogalmazott ima könyörgés a cselédlányért, az áldozatokért, a szereplőkért, valamennyiünkért.
A regényt 1958-ban Fábri Zoltán filmesítette meg. Anna szerepét Törőcsik Mari játszotta.

FRANZ KAFKA A per (1914-1924; 1925)

Franz Kafka fájdalmas, döbbenetes világa, ez a misztikus belemagyarázásokat is eltűrő, jelképes világ az emberi lét, a történelem, a társadalom érthetetlenségéről, sőt értelmetlenségéről, lidércnyomásos céltalanságáról vall.

(SZABó EDE, A MŰ FORDÍTóJA)

"Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t" - már ezekből a kezdőszavakból kibontható az egész mű témahálózata: a létbizonytalanság érzete, a meghatározhatatlan eredetű (és éppen ezért általános) fenyegetettség, a bűnösség-bűntelenség és az igazság-hazugság kérdésköre, a jog világa, a személytelenség stb. Hősünk családneve csupán "K."; ha ehhez hozzátesszük, hogy a szerző másik főművének, A kastély c. regénynek a főszereplőjét hasonlóképpen K.-nak hívják, és ez egyszersmind Kafka nevének is a kezdőbetűje, akkor jogos a feltételezés, hogy e két ikerregény élményanyaga az író személyes sorsában, életútjában keresendő.
Franz Kafka (1883-1924) a felbomló Monarchiában, a cseh Prágában volt németajkú, zsidó származású író - megannyi ok arra, hogy felerősítve érzékelhesse korunk jellegzetes tünetét, az elidegenedést. Polgári foglalkozása szerint hivatalnok volt a betegbiztosító intézetben, ilyenformán közvetlenül és nap mint nap tapasztalhatta az ügyintézés, a jogrend és az igazságszolgáltatás mechanizmusát, a bürokráciát, az egész intézményrendszer elszemélytelenedő és totálissá hatalmasodó gépezetét. A törvénykezés konkrét ábrázolásán túlmenően azonban A per (és A kastély) Kafka egész "világképe foglalatának" tekinthető (Walkó György), századunk létállapotáról alkotott összképnek.
Ebben a regényben a törvény kapcsán bontakozik ki ez a tükörkép. "Minden a bírósághoz tartozik" - mondja a befejezés előtt az egyik mellékszereplő (Titorelli, a festő). Ez a "bíróság" azonban nem azonos a formális igazságszolgáltatás hivatalos szervezetével, amelynek tételesen rögzített jogrendjéhez lehetséges az alkalmazkodás. Létezik emellett (ezzel érintkezve, sőt ezt is magába foglalva) egy másfajta "törvény", másfajta "igazságszolgáltatás" is. Ez a mindenek fölé magasodó "törvény" két síkon létezik: mint külső mechanizmus és mint belső lelki tényező. Működik tehát egyfelől egy a társadalom egészét behálózó, azt polipszerűen átfogó gépezet, a fantomszerű "bíróság", amelynek - erre is fokozatosan döbbenhetünk rá - valamennyien tagjai, alkotó elemei vagyunk. Egyesek az alkalmazottjai, mások már hosszú évek óta vádlottjai, némelyeket pedig most (vagy bármikor a jövőben) ér a "letartóztatás". Azt is, aki "semmi rosszat nem tett". Ez a "bíróság" csak "letartóztat" és vár. és ekkor elindul egy belső, lelkiismereti folyamat, egy bűntudatképző mechanizmus, és ártatlanságunk vélelmét fokozatosan elnémítva előbb-utóbb felülkerekedik a bűnösség érzete, a megváltó büntetés áhítása. (Koestler Sötétség délben (1940) és Orwell 1984 (1948) c. regénye ír le hasonló folyamatot a totális hatalom szorongatta emberről.) Kafkánál
"a kisember hiába keresi a kiutat, lassan teljesen köréje fonódik a háló, s minél inkább kapálózik, annál inkább ráfeszül, mígnem megfojtja" (Rónay László). Hozzátehetjük: Kosztolányi Dezső epikája ábrázol a magyar irodalomban hasonló élethelyzeteket.
Mi a valós oka, mi az alapja a bűntudatnak? Mi lehet a bűn? Megsértett-e valamiféle külső elvárást vagy belső parancsot Josef K., amiért bűnhődnie kell? A választ a hős is keresi, kevéssel letartóztatása után: "jól emlékezett egy-két, önmagában jelentéktelen esetre, amikor, barátaitól eltérően, tudatosan vigyázatlanul viselkedett". Nem magukra a kilengésekre kell itt felfigyelnünk, hanem arra, hogy ebben a világban az emberre kivételes terheket ró az illendő, merev viselkedés. Rendkívüli önfegyelemmel, nagyfokú elővigyázatossággal kell élni, lázadozás nélkül, minden vágyat és szándékot a kimért udvariasság szigorú szabályaihoz igazítva. (Kifejeződik ez pl. Bürstner kisasszony modoros, cirkalmas beszédstílusában is: "csodálom, hogy nem veszi észre, milyen sértőek rám nézve az ajánlatai, nem szólva persze a jó szándékáról, azt elismerem".) A kínosan pontos magatartás, a feszélyezettség mögött és alatt viszont elfojtott és rendezetlen tudattartalmak húzódnak meg, éretlen és tisztázatlan vonzódások torlódnak (K. úgy csókolgatta Bürstner kisasszonyt, "ahogy a szomjas állat ízlelgeti nyelvével a végre megtalált forrásvizet"). A felszínes és merev udvariasság külsőségeihez járul a hivatal, az a munkakör, amelynek rabja Josef K. (naponta "kilenc óráig ült a hivatalban"). Nincs - mert nem bontakozhat ki - egyénisége, nincsenek tartalmas és tartós kapcsolatai, nincs igazán otthon a világban, élete egészében véve üres, sivár, céltalan. Amikor szembenézésre kényszerül önmagával, akkor csak ezt a képet láthatja.
Talajtalansága viselkedésére is visszahat. Jellegzetes hangulata az érdektelenség, a közöny, amelyet olykor-olykor felcsattanó ingerültség szakít meg. Letartóztatását például csaknem teljesen szenvtelenül, egykedvű belenyugvással, némi értetlenséggel veszi tudomásul, csak később tör fel belőle a csenevész méltatlankodás ("elvégre jogállamban élünk"). Az ülésteremben nem az elvárható felháborodott tiltakozását fejezi ki, hanem csak szerepet játszik (a "tetszést" akarja elnyerni), végül elvakultan vagdalkozik ("korrupt banda!"). Szerepzavarban szenved. Nincsenek közvetlen, azonnali, természetes indulatai. Hol az a hibája, hogy "túlságosan makacs" (Leni tolmácsolja a "törvény"-beliek véleményét), hol pedig az, hogy passzivitásba süllyed ("elhanyagolja a pert"). A dómbeli példázat hősének is a "telhetetlenség" a vétke. A végső önkritika Josef K. szájából: "Mindig húsz kézzel akartam belenyúlni a világba, s ráadásul nem is helyeselhető célból." Íme az emberi akarat mint bűn, mely csak boldogtalanságot szabadít ránk - Schopenhauer filozófiája szerint. Josef K. egy darabig még tiltakozik az értékrend felborulása ellen, és nem fogadja el az "igazság" fogalmának térvesztését. (A pap szavai ellen - "nem kell mindent igaznak tartanunk, csak szükségszerűnek" - fellázad: "A hazugságot avatják világrenddé." Nem vállal bűnrészességet a hazug világban.) Az utolsó fejezetben azonban belátja, hogy a "mérlegelő értelem" bölcsességénél nem követelhet többet, és tudomásul veszi a sorsot.
Felróható volt tehát (önmagának), hogy eddigi életét a társadalmi elvárások és
a hivatal töltötték ki, amelyeket azonban elégtelenül szolgált, és így maga az élete minősült "bűn"-nek. A "letartóztatás"-tól kezdve élete fokozatosan a "per"-rel válik azonossá, amelyet szintén képtelen a "bíróság" elvárásai szerint kezelni (az ügy megvitatása helyett Lenivel tölti az időt stb.), és amelynek puszta létével szégyent hoz a rokonságra. Egész életét, teljes egyéniségét feláldozta, mégis rágalom illeti, ítélet vár rá.
A per alapja a feloldhatatlan ellentét, a paradoxon. "Látod, Willem, bevallja, hogy nem ismeri a törvényt, s ugyanakkor az ártatlanságát hangoztatja." Hiába keresi Josef K. az adekvát magatartást. Nem kap pontos időre szóló idézést, mégis - polgári-hivatalnoki beidegzéssel - pontosan akar érkezni, a "bíró" ennek ellenére akkurátusan a fejére olvassa a késése tartamát. Másoktól is csak kétértelmű és tisztázhatatlan jelentésű útbaigazításokat kap. A festő a gyakorlat és a törvény ellentmondását fejtegeti: a nézőponttól függően másként fest a bírák megkörnyékezhetősége is és az ártatlanok felmentése is. A dómbeli példázatban "a Törvény kapuján" most nem lehet bejutni - végül már nem lehet bejutni, pedig kizárólag a várakozó számára nyílt meg a kapu.
E példázatban a bebocsátásra váró férfi is, de az őr is áldozatnak tekinthető. A pap búcsúmondatai hasonlóképpen talányosak: "A bíróság semmit sem akar tőled. Befogad, ha jössz, és elbocsát, ha távozol." A saját helyzetét sem tisztázhatja Josef K.: hiába tiltakozik azzal, hogy "én nem vagyok bűnös"; "így szoktak beszélni a bűnösök" - hangzik a pap válasza. Megerősítést jelentene, ha a hős maga mellett tudhatná az embertársak bizalmát, de ezt pl. Bürstner kisasszonytól, a hozzá legközelebb élő és mégis elzárkózó nőtől nem kapja meg: "ha valakinek mindjárt egy vizsgáló bizottságot küldenek a nyakára, az mégiscsak nagy gonosztevő lehet" - ámbár a szabadlábon maradásból ítélve "mégsem követhetett el olyan nagy bűnt". Az emberi élet: maga a bizonytalanság. A letartóztatás után, a valódi felmentés és az ítélet végső pontjai között lebegünk, életünkben egyiket sem érhetjük el, mert az maga volna a halál, a megsemmisülés. Ebben áll létünk abszurditása; ebbe kellene belenyugodnia Josef K.-nak.
A regény szereplői közül néhányan még nem kerültek a "bíróság" elé. ők engedelmesen betöltik a társadalmi ranglétrán nekik jutó helyet (Grubachné, Bürstner kisasszony és a barátnője stb.), szánnivalóan kiszolgáltatottak, modorosan viselkednek, szürke egyhangúságban élnek. érdektelenség vagy legfeljebb kéjes, kárörvendő érdeklődés jellemzi pl. a penzióval szomszédos házból átbámuló két öreget - a tapintat és a segítőkészség belőlük teljesen hiányzik, ez is korunk egyik jellemzője. A még be nem idézettek nincsenek sokan. A vádlottaknak viszont már testestől-lelkestől azonosulniuk kell az "üggyel", életük azonos lesz a "per" intézésével, azért nincs személyiségük. Ilyen sorsra jut "gyáros", "kereskedő" és "festő" egyaránt, polgári foglalkozásuk idővel névlegessé válik és megszűnik. Josef K. viszont "makacs" figura, nem alkalmazkodik, ezért az ő ügye hamar befejeződik. Akire a "bíróság" már kiterjesztette hatalmát, az teljesen ki van szolgáltatva (a "bírósági szolgának" használják a lakását, elragadják a feleségét: "nekem nem szabad védekeznem"). A két "őr", Franz és Willem már a "bíróság" gépezetének alkotó elemei. Elkövetnek ugyan kisstílű emberi visszaéléseket, de rögtön megbűnhődnek érte. Formálódásuk irányát jelzi a két "kivégző" férfi a tizedik részben.
A bíróság előtt mindenki egyforma, mindenki bűnös. Az emberi vonások, adatok nem bírnak jelentőséggel ("ön szobafestő" - "Te Josef K. vagy"). A felszíni történések helyett az embernek az volna a feladata, hogy "gondolkozzék inkább önmagán": "Hagyd a mellékes dolgokat"É
Különleges szerepük van a nőknek. A férfi számára sokszor magát az életet jelentik, A perben a bírósági ügyintézéssel való kapcsolatot. A nő gyöngéd és segítségre, gyámolításra szorul, hol megközelíthetetlen, hol ő kezdeményez, meghódíthatatlan és megtarthatatlan. A férfi őrá sem támaszkodhat.
A tér legfőbb sajátossága: nincs magánszféra. A mindennapi élet színterei szűk, alacsony, levegőtlen, fülledt helyiségek, ahol alig lehet felegyenesedni (így tárgyiasulnak a szűkös és fojtó életkörülmények a mű világában). Nincs otthonosság: Josef K. és társai "penzióban" laknak, egy-egy lakóhelyiséget bérelnek, jelenlétük átmeneti. Ebbe a zárt és sivár világba is betörhetnek és a személyes holmiban turkálhatnak a "bíróság" képviselői. Csak egy ülőbútor van K.-nál (Titorellinél is, akinél ráadásul az ablak nyithatatlan, az ágyon keresztüljárnak stb.). Az "ágy" motívuma többször szerepel: Elza "napközben ágyában fogadja látogatóit", az ügyvéd is az ágyában fekve az ügyfeleit, Titorelli az ágyára ülteti az ott kényelmetlenül feszengő Josef K.-t. A magánszféra erre a bútordarabra szorul vissza, a vegetatív létezés minimális színterére.
A tágabb tér: "félreeső külvárosi utcák", szürke bérházak lepusztult vidéke. A lépcsőházakat, udvarokat viháncoló és leskelődő lányok népesítik be, erotikus fülledtség érződik ezen a szinten is (szecessziós jelenség).
A "bíróság" ebben a mocskos, rendetlen világban (pl. "lomtárban") van jelen; az eldologiasodás írói jelzése talán ez, a gazdátlan és rendetlen dolgok jutnak uralomra az ember felett. Végül elhangzik: "bírósági irodák csaknem minden padláson vannak"; a "törvény" fölénk magasodik és mindent beborít. A "tárgyalás" színtere a hét végén tanácsterem, a hétköznapokon lakás - "a per" beférkőzött a magánszférába is. Az ülésterem közönsége társadalmi tagozódást mutat. Maguk a szobák az egyes jelenetekben kezdetben kicsinek látszanak, de aztán szinte a végtelenségig tágulnak (a kétablakos szoba zsúfolásig telt karzatos teremmé válik). Szürrealisztikus átminősülés ez is, akárcsak a személyek változása (pl. a dómbeli pap a börtönkáplán). Josef K. "Lanz asztalos" után érdeklődik, majd az olasz vendéget keresi a dómban - a "bíróság" mint transzcendens hatalom mindent lát, hősünk minden lépéséről és gondolatáról tud.
Az idő is részint a reális, részint az irreális szféra eleme. Josef K.-t a "letartóztatás" harmincévesen éri - ún. krisztusi korban. "Pere" kereken (szimbolikusan) egy évig tart, az időkeret zárt. A regény az "egy reggel" időmeghatározással kezdődik - in medias res -, azaz egy bizonyos tudatállapot-váltással. A mű eddig leírt jellemzői alap-
ján is mondható: nem az álmok világából való felébredéssel, hanem fordítva, a realitásból a lidércnyomások, szorongások szintjére lépéssel. Egy olyan irreális szintre, amelyben a valós társadalmi lét szorongásai, félelmei tárgyiasulnak. Az ügyvéd éjjel-nappal, az emberi életrendet felrúgva hívathatja az ügyfelet. A "bíróság" szférájában a konkrét időnek már nincs jelentősége, a beidézéskor Josef K.-nak "elfelejtették megmondani, hány órakor" kell megjelennie. A per folyamán már az évek sem számítanak. A vádlott egyetlen cselekvési lehetősége: minél tovább halogatni, minél tovább fenntartani a perét, azaz az életét. Mindössze ennyi.
Kafka előadásmódja puritán, tárgyszerű és egyben szatirikus. Akár az egyik jelenetben a kopogás az ajtón, a regény szavai is "erősen, kurtán, szabályosan" hangzanak. Kafka stílusa metaforákban, szimbólumokban is gazdag, hangja a torzulások leírásában is szenvtelen. Ez a világ szorongást keltő, sőt félelmetes, egy ponton túl azonban nevetséges is, azaz a szellem játékával értelmezhető. A jelenkor ijesztő távlatai leírhatóak, és így talán elkerülhetőek. Kafka műve "az élet csodálatos és groteszk humorral megjelenített árnyjátéka" (Thomas Mann).
A szöveg külső formája homogén, az író a párbeszédeket sem tagolja a beszélők váltakozása szerint, és így egy tartalmában rendkívül sokrétű szövedéket hoz létre.
A tagolatlanság elsősorban a világkép torlódásait, a hős világba vetettségét és kilátástalanságát jelzi. A folyamatos közlésmód a szürrealista asszociációknak is teret nyújt, az álomképek és érzékletek egymásba tűnéseit teszi lehetővé.
Az objektivitás, a tárgyiasság nem csupán az elbeszélő szenvtelenségével kapcsolatos, hanem a műben kifejeződő világkép jelzésének is eszköze. A hős fogódzót keres, hozzá akar férni a dolgok lényegéhez, de csak a konkrét jelenségeket érzékeli. A lényegi szféra, a dolgok maguk (ismét Schopenhauert idézhetjük) az ember számára mindig megközelíthetetlenek maradnak, csak képek és nevek ragadhatók meg. Ebből a görcsös törekvésből, ebből a léthelyzetből következik a tárgyszerű leírások és érzékletek túlsúlya: "Ismét megjelent a szempár, most szinte szomorúnak látszott, de ez talán csak érzékcsalódás volt, a nyílt gázláng okozhatta, amely erősen sisteregve égett a fejük fölött, de csak kevés fényt adott." (E jellegzetes mondat stílusbeli sajátosságai: laza mellérendelő, érzékleteket és bizonytalan vélekedéseket soroló tagmondatlánc; valóságelemek, amelyeket az olvasó képes jelentésűnek, metaforáknak foghat fel.)
Kafka nézőpontja váltakozik. A leírt jelenségek, valóságelemek hol köznapinak, hol monumentálisnak tűnnek az olvasó előtt (Fried István). A triviális és az eszményi olykor helyet cserél (a vizsgálóbíró "törvénykönyve": füzet, megbotránkoztató ábrákkal; a padlásajtón a bírósági helyiségek felirata: gyerekes ákombákom). Hevenyészett, kezdetleges, jelentéktelen mozzanatokból áll világunk, de ezek mögött is keresni kell a lényeget, a jelentést, a létezés célját.
Josef K. a regény utolsó sorai szerint a "szégyen" érzetével átlép az élet határán
a halálba, a nemlétbe. Vajon együtt érez-e vele az olvasó? A mű végkicsengése abszurd, hiszen lelepleződik a teljes értelmetlenség, a hős feladja a kilátástalannak látott küzdelmet, feladja a cselekvés lehetőségét. De érezhető Josef K. sorsának és példázatának tragikomikuma is: képességei ugyan elégtelennek bizonyultak, de a maga szűkös lehetőségei között megpróbált tiltakozni a teljes értelmetlenség ellen.

MóRICZ ZSIGMOND úri muri (1927)

Pedig az úri murit nem a dzsentri "eltemetésének" a szándékával írta. Arra akart figyelmeztetni, hogy "a magyarság legmagasabb társadalmi rétege" elpusztul, ha nem talál vissza a céltudatos építő munkához. Szakhmáry Zoltánban hőst akart rajzolni, prófétát, aki visszavezeti a dzsentrit a kívánatos munkához. Nem lett belőle célját érő hős, elbukott.
(CZINE MIHáLY)

Az 1920-as években Móricz Zsigmond a "történelmi osztály"-ban keresi az erőt a
magyar Ugar felszámolásához, a félfeudalizmusból való kilábaláshoz. A Tündérkert (1922) c. történelmi regénye után azt kutatja, hogy van-e Bethlen Gáborhoz fogható vezéralakja a jelennek, az ezeréves nemesi Magyarországnak.
A cím azt sejteti: nincs. Az életet kitölti a léha dorbézolás, a még esetleg adódó lehetőségek felelőtlen eltékozlása. A megélhetés évszázados alapja, a földbirtok vagy összezsugorodott, elveszett (pl. a Szakhmáryaké, részint a történelem viharaiban, részint mert "eladogatták"), vagy megszerezhető volt ugyan "sefteléssel", ügyeskedéssel (pl. Borbíró, Csörgheő esetében), de a gazdálkodás mindenütt veszteséges. Egyetlen birtokon jelent meg modernizáció "az egész Hajdúságon a Tiszáig", mégpedig a Szakhmáry Zoltánén (a terület a felesége révén az övé, Rhédey Ferenc váradi kapitány még Bethlen Gábor idején nagy uradalmat "szerzett össze a zavarosban"). Hősünk hatalmas vállalkozásba fogott: a háromszáznegyvenhét holdjához két éve még hatalmas földbérletet is váltott, és itt próbálkozik a belterjes gazdálkodás kialakításával. Sikere vagy bukása óriási jelentőségű, korántsem csupán személyes sorskérdés.
A környezet nem sok jóval kecsegtet. Regényünk központi színtere a "poros Alföldön", a Körös és a Berettyó vidékén egy megnevezetlen - tipikus - nagyváros, mely "a maga mogorván primitív képével egy gazdag és csodálatos lápvilágot takar. Annyi élet fojtódik itt el s lesz kívülről egyszínűvéÉ" A városban és a környező tanyákon mindössze két változat jelenik meg: az általános tespedés (ennek példája "Nyomorlak", a Csörgheő-tanya) és a néhány ritka kivétel (a grófi arborétum vagy Szakhmáry "valóságos kis kastélya"). Joggal merül fel a kérdés (egy kívülről érkező idegen veti fel): "mért nem lehet ilyen akkor az egész Alföld?"
A vidéket Lekenczey Muki szemével látjuk meg, az ő körültekintése, körülvezetése során ismerkedünk meg a körülményekkel, az ő ellenvetései és ellenpéldái teljesítik ki képünket az alföldi valóságról.
A város egészét tekintve csupán a kocsmában (az expozícióban) és a kaszinóban (a tetőpontra érkezve) időzünk hosszabban - ezek a jellemző helyszínek. Futólag megismerhetünk még egy-két udvarházat. Megjelenik a vasút is, amely az elmaradottság és a kívülrekedtség megszüntetője lehetne, de regényünk szereplőiben ez a lehetőség nem tudatosodik. Személyes érdekek (pl. a Herzog-uradalomé) és hivatali panamák miatt végül is a vasút majd "a Berettyó túlsó felin" fogja "elvágni a földeket" - a városban minden változatlan marad.
A cselekmény ideje a millennium éve. Vajon mit jelent az a tény, hogy "itt vagyunk ezer esztendő óta"? A szereplők számára semmit; megállt az idő. Még Zoltán is úgy érzi: "engedte elúszni a perceket s az órákat", "egész élete így folyt le". Négy nap történéseit sorakoztatja a mű, de nincs valódi cselekmény, vég nélküli mulatozás folyik ("egy jó murit akarunk csinálni"), és egymást váltják az anekdoták, adomák, tréfák
is. Ha valami rendkívüli mégis megesik (pl. húsz tojásból készül rántotta, kézzel eszi meg Csuli és Muki), rögtön az a kérdés, hogy "hogy fogják ezt elmondani". Az adomázás egyfelől szerkezeti forma, másrészt az eseménytelen, tartalmatlan élet tükre, harmadsorban az objektivitás eszköze (a szereplők beszéltetése révén). Minden szóba kerül a fehér asztal mellett: vadászkaland, tyúkgané vásárlása, az aszúbor készítése, iskolai esetek, a gyümölcsök sajátosságai stb.
A mű felépítésében a történetsor derekáig semmilyen előrehaladás nincs, eseménytelenség és sodródás érződik, egyetlen epizódsorozat fut némi színhely- és szereplőváltozással. A felvezető kocsmai fejezetek (1-3. rész) után elindul ugyan bizonyos cselekmény Csörgheő Csuli, illetve Szakhmáry Zoltán körül (a 4-7., ill. a 8-15. részekben), de mindkettő elakad, az életcsődöt illusztrálja, nem lépi túl az expozíció szerepét. (Csulinak a gazdálkodása fenyeget összeomlással, Zoltánnak a magánélete.) E párhuzamok zárásaként Csörgheő az elkeseredését még szilajabb mulatozásba fojtja, Szakhmáry részegsége dührohamba és eszméletvesztésbe torkollik. A folytatásban, a kábulatból ébredéskor Csuli "a családi élet reménytelenségére" döbben rá, és vigaszt a "vendéglőben vagy a kaszinóban vagy az utcán" keres (16-17.), Zoltánt pedig pénztelenség fojtogatja, szorul a hurok: a csugariakat kellene kifizetnie. életveresége már tény (a zsidó bankár ennek okaira is rámutat), utolsó esélyként Rozika lelkéhez akar hozzáférkőzni, sikertelenül.
A bonyodalom hirtelen robban ki. Megjelenik a tanyán a féltékeny feleség, majd eszeveszett hisztériája elűzi mellőle Zoltánt, a férfi számára a családi harmónia reménye végleg megsemmisül. Férj és feleség központi és kulcsfontosságú jeleneteiből (21-23.) kiderül: mások a céljaik, nem érthetik meg egymást.
Zoltán tehát végleg talajvesztetté válik, a kaszinóban látjuk viszont (24.). Csaknem az egész város jelen van, feszültségektől terhes a légkör. Hosszú, a tetőpontig folyamatosan forrósodó levegőjű, újabb epizódsor kezdődik. Zoltánnal már a végkifejletig nem történik semmi, magába roskadva elmélkedik és társalog ("istálló az élet"), belső viharait "nótázása" és hegedűjátéka érezteti. Aztán egy felvillanó ötlettel az egész kompániát a tanyájára invitálja: "olyan muriban lesz részük az uraknak, amilyen még nem volt". A zárójelenet elé még két közjáték illeszkedik: a természet hatalmát és szépségét példázó daruvadászat, valamint a társadalmi élet romlottságát illusztráló vasútpanama. Végül a Szakhmáry-tanyán egy minden addigit felülmúló tivornya alakul ki (a summáslányok "táncba" vitele Rozika sorsára is visszautal). Zoltán elveszti a fejét, elpusztítja tanyáját, és véget vet céltalannak érzett életének.
A regény szerkezetét tehát maga az életanyag alakítja sajátossá: a laza kompozíciót drámai csomópontok tagolják, felizzó-elhamvadó szenvedélyek telítik feszültséggel, a lezárás hirtelen lesz kivételesen drámai (a Hét krajcár-novellákra emlékeztetően).
A szerkezetet motívumok fogják össze. Gúnyos tréfa tárgya a könyv - nincs rá szükség, "nem kell", van itt elég "filozófia". A társaság (főként Csuli megalázó vicceivel) bolondot csinál "a kis Wagnerrel" is, Zoltánnak viszont a hegedűhöz és az énekléshez (mint minden magasrendű értékhez) különleges tehetsége van: a zene motívumában is megjelenik tehát a hős és a környezet konfliktusa. A főszereplő mélyen átélt, kifejező "nótázása" egyrészt az úri társaság felszínes adomázgatásának is az ellenpontja (Vasy Géza), másrészt a népdalok, a pásztordalok éneklése azt is sugározza, hogy Zoltán sorsa általános magyar sors. Hangszerével pedig úgy tudott játszani, "mintha a hegedű a szíve hangja volna", "csak úgy beszélgetett a hegedűvel", "szikrák villogtak benne, mint a megpiszkált pásztortűzben s úgy lobogott ki benne az érzés, ahogy a tűz magasra csavarodó füstjéből a pusztai sellők repültek fel". Itt is megjelenik a belső tűz, amely a befejezésben pusztító külső elemmé tornyosul. Az öngyilkosság először Rozi emlékeiben jelentkezik, aztán Zoltán tudatában is mind mélyebb gyökeret ver.
Szakhmáry Zoltán küldetést teljesít, amikor szinte reménytelen vállalkozásba fog. (Társai közt "egyben sincs valami koncepció", "soha egyetlenegy sem gondol arra, hogy kezdjen valamit".) Az eszményt kitűzi, a hozzá vezető úton azonban nem tud végigjárni. ("érezte, hogy volna benne képesség arra, hogy az emberek lelkét megboszorkányozza, hogy magával repítse, hogy valaki legyen belőle a hegedű által. De tanulniÉ") Vívódó hős, Móricz jellegzetes figurája, aki kegyetlen őszinteséggel bírálja önmagát: "Volt benne valami nagy vágy, hogy felfogja s felemelje az új idők zászlaját, de ez a zászló oly távol volt, hogy csak látta, még látni is csak ritkán látta, de megragadni sohase lett volna képes."
Tán mégis elérné a sikert, mert világosan látja, hogy "kemény, kitartó és vad munkával lehet valamivel előbbre jutni", és egy ideig tud is szívósan küzdeni. Rendkívüli energiái azonban szétforgácsolódnak és végül elégtelennek bizonyulnak, elsősorban azért, mert nincs meg a biztos családi háttere - mint ahogy Móricz hőseinél megszokhattuk. Sőt, épp a családi élet fojtja meg a feltörekvő férfit, és nem csupán Zoltánt.
A kaszinóbeli nagyjelenetben láthatjuk: a legrendezettebbnek látszó családokban is megvan ugyanez az ellentmondás. A tehetséges fiatalemberek "ahogy lekerülnek az Alföld porába, a fátlan és porban fürdő városba, összetört ambícióval, magukra maradva, a családi élet kis kalitkájába zárva, fokról fokra törnek le", "a családba gubózzák magukat".
A nő ellentmondásos helyzete magyar sajátosság - véli Lefkovits, a zsidó bankár: "Minden nő feleség és hetéra egyszemélyben. Minden csak attól függ. hogy milyennek érzi a pozícióját." Hasonlóan vélekedik a kaszinóbeli főorvos. Zoltán sem látja világosan, mit vár a feleségétől. "Boldogasszony"-ra vágyakozik, aki az élet küzdelmeiben mindig mellette áll, aki megteremti számára az otthon melegét, de ugyanakkor imádni való felsőrendű lény is tud lenni. Eszter viszont nem lehetett Zoltán eszményi társa: a szerelemben görcsös, "frigid" volt, "nem engedte magát legyőzni", és vélhetően a kapcsolatuk zavarai miatt is hajlamos a féltékenységre. Elvárja a férjétől, hogy csak a családnak éljen, adja fel ábrándjait, amire viszont Zoltán képtelen. ő szárnyalni akar ("virágot tudott volna virágozni") - a feleségére ezért a józanság követelménye hárul -, de a "parancs" és a "tiltás" megfojtja. Eszter akadályozza őt a tanyai gazdálkodásában, pedig az a férfi életharcának színtere, a lételeme, csak ott bontakozhat ki, csak ott mutathatja meg, hogy "mégis ő az első". "édent" akar varázsolni, és mivel felesége nem érti meg, Rozika felé fordul, reá pazarolja érzelmeit és anyagi javait, őt ékesíti, taníttatja - légvárat épít. Rozikáról sem tudja azonban eldönteni Zoltán, hogy a teste vagy a lelke kell-e neki; a testéhez "áhítatos csodálattal" vonzódik, a lelkét viszont nem látja meg. Rozika más világból való, ők sem érthetik meg egymást.
A családi élet melege helyett tehát egy kusza szerelmi háromszögben él Szakhmáry Zoltán, és regényünk cselekménye mindössze annyi: az ellentmondások a felszínre kerülnek, mindkét nőt elveszti, ezért céltalanná válik életküzdelme. Amikor Rozikát is már csak "cafra" bestiának látja, akkor már az egész világból kiábrándul: "Hát ez az egész világ csalás?"
A többi szereplő lényegében nem különbözik egymástól. Lekenczey Muki világlátott, széles látókörű, objektív bírálónak látszik, de a rántotta-epizód már azt is sejteti, hogy egyívású Csulival, és jóllehet lényegre mutató megállapításokat tesz, de idővel elmerül a mulatozó társaságban. Sőt, róla is kiderül, a családja óriási vagyont ("ötezer holdat, kilenc budapesti házat") mulatott el. Csörgheő Csuli (teljes nevén: "csörgövizi és berettyói Csörgheő") erőteljes vonalakkal jellemzett típus. Elődje Pató Pál úr (ő is mondja: "ráérünk"), avagy az ún. parlagi nemes, pl. Csollán Berti Jókaitól (az és mégis mozog a föld szereplője). "Kövéren, kereken, piros arccal" jár-kel, semmi sem szent előtte, minden érték veszendőbe megy mellette. Az elpusztult malacok tetemét nem hajlandó szappannak kifőzetni ("nem babrálok vele"). életrevaló, a csugariakat is ő küldi el fortéllyal - Zoltán erre nem képes -, de csak elodázza a problémát, megoldására nem gondol. Elve: "túl tudjál járni mások eszén".
Móricz "benne él a hősben" (Czine Mihály), együtt vívódik alakjaival, velük együtt keresi a megoldást gondjaikra. Ily módon egyfajta homogén stílus és világlátás fejeződik ki művében, a sorsok hasonlósága, az általános enerváltság, a többre vágyó keveseket tekintve pedig a tehetetlenség és kilátástalanság. Külső és belső nézőpont váltakozik, jellegzetes előadásmódja a szabad függő beszéd. E regény stílusában immár alig érződik a naturalizmus, főként az adomázgatás és a tájnyelvi forma révén erőteljes realizmus érvényesül. Hatalmas belső drámákat jelez egy-egy szóval. ("Az asszony megérezte, hogy megundorodott tőle az ura és elhalt.") Az élő tájnyelvet emeli be az irodalomba.
Az ábrázolásmódot didaktikus célzat hatja át; e műnek elsősorban az a feladata, hogy az író mondanivalóját és ítéletét tükrözze a magyar valóságról. Ebből következik a jellegzetes kettősség: egyes részekben még felvillan a távlat, a kibontakozás lehetősége, a szerző még nem mondott le teljesen a hőseiről. Hangjában ezért csendül meg néha a leleplező komikum és az idillikus szépség, a tündéri harmónia, pl. a hatodik részlet elején: "Zöld színek hamvában lebeg a világ." De aztán ez kerül az író tollára: "Csak ahol az ember beleszól, az emberi kéz, az emberi akarat: rögtön zavar, nyugtalanság."

Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig (1920) - Magyar irodalom érettségi tétel

Magyar irodalom érettségi tétel

Nyilas Misi, a debreceni nagy kollégium kis diákja merő tisztaság, becsület és tehetség. A mélységből jön, érzékeny lélekkel, a szülői ház emlékével. Azt hiszi, a felnőttek jók és tiszták. Ez a nagy tévedése, mert hazugok és rosszak; világuknak még az alapja is hazug. A kis Nyilas Misi csalódása a felnőtt Móricz Zsigmondé, övé a regényt felhőző szomorúság és tanácstalanság, és övé Nyilas Misi jósága és emberséget hirdető elszántsága is.

(CZINE MIHáLY)

A regény kezdetén egy másodikos, tizenegy esztendős kisdiák áll szemben a debreceni kollégium "nagy, komor, négyszögletű" épületével. Fél tőle, de büszke is rá. Alig egy hónap múlva, történetünk végén azonban dacos eltökéltséggel ismételgeti, hogy nem akar többé debreceni diák lenni. Határtalan bizalma szertefoszlott, megsemmisült. Regényünk témája: ez a teljes és tragikus illúzióvesztés. A mű drámaiságát még az is növeli, hogy a talpig becsületes és tiszta gyermeket vádolják a felnőttek csalással, hazugsággal, a mások bizalmával való visszaéléssel (ezt célozza Gyéres tanár úr példamondata: "Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja"). Jóllehet épp a felnőttek dúlják szét az ő bizalmát, naiv hitét.

A szerkezet első egységében, az expozícióban (1-3. fejezet) Nyilas Misi körülményeivel, személyiségével, a kollégiumi élettel, tanulótársaival és tanáraival ismerkedhetünk meg. A bonyodalom (a 4. fejezettől) abból adódik, hogy szorosabb kapcsolatba kerül a debreceni felnőtt világgal: felolvasást vállal a vak Pósalaky bácsinak (kulcsmozzanat a reskontó vásárlása), házitanító lesz Doroghy Sanyi mellett, és felkeresi Törökéket, egy évvel korábbi szállásadóit. Egyre inkább megveti a lábát a nagyvilágban, megállja a helyét az életben, és egyre magabiztosabbá is válik. éles fordulatot jelent azonban sorsában, hogy (a 6. fejezet végén) nem találja a reskontót. A regény második felében (a 7-12. részekben) Misi mély válságon megy át. Csaknem minden felnőttben csalódik, a tetőponton (a fegyelmi tárgyaláson) teljes értetlenséggel és rosszhiszeműséggel találkozik. Iskolatársai között is egyre idegenebbnek érzi magát. Lélekben azonban kezd megedződni, keserű tapasztalatai lassanként leülepednek benne ("hát lehetetlen, hogy az igaz ember a sötét s buta emberek közt élni tudjon?É"), és megfogalmazódik életideálja: költő és tanító akar lenni. A megoldáshoz bátyja érkezése segíti hozzá: az ő közreműködésével tisztázódnak a félreértések, de Nyilas Misi elhatározása már megmásíthatatlan: elmegy Debrecenből, és másutt akarja szolgálni a legnemesebb eszméket. 

A főhős szegénysorsú, egyszerű szülők gyermeke, akiket a kisfiú rajongva szeret: apjára tisztelettel felnéz, anyjához forró érzelmi kapcsok fűzik. (Móricz Zsigmond saját önéletrajzi vonásai: Misi édesanyja is "paplány"; nagybátyja, Isaák Géza Patakon tanár - Móriczé Pozsonyban; a nagy vállalkozásokba fogó apa csődbe kerül, mert a "tüzes gépünk [É] felrobbant", s ekkor az idilli kisgyerekkor színhelyéről "elköltöztünk egy más faluba"; maga Móricz is épp 1892-ben került a debreceni iskolából Patakra stb.) Nyilas Misi sérelmei akkor lépik túl az elviselhetőség határát, amikor a fekete szakállas professzor a fegyelmi tárgyaláson apját kezdi becsmérelni. 

A kamaszgyerek mélyen érző, tiszta érzésű és gondolkodású, végtelenül jóhiszemű, szemérmes, félénk, poétikus alkat. Szellemi képességei az osztály legjobbjai közé emelik, jóllehet tapasztalnia kell, hogy a tanárok többségét a tanulók származása is befolyásolja az értékelésben. Magatartása azért ingatag, mert hatalmas terhek, feladatok nehezednek rá. A szerető édesanyától és a becsületességben példát mutató édesapától elválasztva, egyedül próbál meg - kisfiú létére - felnőttként viselkedni. épp ezért érzelmileg kiegyensúlyozatlan; néha túláradó boldogság tölti el, máskor egyszer csak "elkezdett kimondhatatlanul zokogni". Nagyon egyedül érzi magát, ezért kezdi gondosan kiépíteni saját kis "önálló várát" (csúnya, de különálló ágyat választ a coetusban), saját meghitt világát (főként a könyvek és a versek révén), amelybe nem enged bepillantást senkinek. Még Gimesi előtt is titkolózik, pedig ő "az egyetlen jó társa". Fizikailag gyenge ("utolsó volt" a tornaórán, "neki mindjárt fájt a feje a legcsekélyebb érintésre is"), de önérzetében erős ("ha ő egyszer kimondta, hogy nem kér, akkor nem kér"). Erkölcsileg érett, egyenes ("ő úgy érezte, hogy kétféle viszony két ember közt nem lehet" - "ő nemcsak hogy nem tett, de nem is gondolt rosszat senkiről és semmiről"), mégis könnyen hazugságba keveredik, mert szemérme még erősebb, és tart - látjuk, jogosan - a félreértéstől ("ilyen könnyű a hazugság, csak egy szó az egész. érdemes volna annyi bajt magára zúdítani, mikor csak ennyibe került a szabadulás?").

Társas kapcsolatait tekintve tudja, hogy ő más, mint a többi, sőt azt is érzékeli és kimondja, hogy "ő különb a többi fiúnál". ő "nagy ember szeretne lenni: unja már ezt a hosszú gyerekeskedést", "unja már, hogy még mindig csak kisdiák". áhítja, hogy ismerjék fel jóságát és tisztaságát ("senki sincs, aki őt megértené"), és hálás, amikor István bácsi, a pedellus "szelíden s jósággal szólt hozzá". Magatartásának ellentmondásaival is tisztában van, önvád gyötri (talán ő mégis "csakugyan rossz"), de a durva, igaztalan támadást ("önző, követelő, anyagi érdekekkel telített lélek") magabiztosan visszautasítja ("én nem akarok debreceni diák lenni tovább!"), bár azért megerősítést vár az igazgató úrtól ("azért jó fiúnak tetszik engem gondolni, ugye?"). A lányok szépsége is megragadja Misit, de kamasz-szégyene (pl. Orczyéknál) menekülésre ösztökéli. Orczyné "finom néni volt", ruhája mintha "festve" lenne - más, mint Misi édesanyja. Török néninek és Gimesi nagymamájának azonban kezet csókol. Bella szépsége megigézi a kisfiút, felette álló, idegen, de rendkívül vonzó lénynek érzi. Nem érti meg, de megsejti Bella jogát a boldogságra, bár a maga módján féltékeny Török Jánosra. 

Külön vizsgálandó, gazdag terület Nyilas Misi szellemi világa. Szüleitől a becsületesség és a "jóság" parancsát hozza magával. Lelki kibontakozásában nagy szerepet kap a könyv. Olvashatatlannak bizonyuló, mégis kincset érő kötetet vásárol Csokonairól, és így már "van egy saját vásárlású, igazi, vastag könyve, amire ráírta a nevét", egy füzetet is vesz a "Történelmi Arcképcsarnokból". A kulturális értékekhez elemi erővel vonzódik. A színház is elvarázsolja, jóllehet a látott előadás úgyszintén felfoghatatlan a számára. (A Fenegyerekek c. darabot látja, pedig a korszak nagy sikere 

- Móricz pontosan dokumentálja a kulturális állapotokat - Csepreghytől A piros bugyelláris c. népszínmű, Nyilas Misi is erre áhítozik.) Debrecen hagyománya lenyűgözi, Csokonai Vitéz Mihály a példaképe; csodálattal tekint fel a Csokonai-szoborra, a legendás Hatvani professzor sírkövére, a Rákóczi ültette bokorra. Rendkívül megragadja Simonyi óbester alakja, mert a nagyratörés, a felülemelkedés és a varázserő megtestesítőjét fedezi fel benne. Sorsszimbólum az ő számára Zichy Mihály Tragédia-illusztrációja is: ádám a sziklán. Petőfi és Jókai példája hasonlóképpen a szeme előtt lebeg - ő is "Csittvári Krónikát" akar írni. Erkölcsi tartása szemünk előtt formálódik: jóhiszeműségéért keservesen megfizet, mégsem adja fel édesanyja tanításának szolgálatát.

A tudás megszerzése és a tudás átadása lesz az egyik életcélja. "ő mindent tudni akar, egyszerre tudni, úgy képzeli, hogy [É] akinek felnyílik a lelke, abból kijön a tudomány"É Sanyika tanításakor, Bella közelségében úgy érezte, hogy "valami magasabb cél volt előtte". Bella előtt megnyitja a lelkét: "én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem". Az emberiség tanítója, a "jóság" apostola szeretne lenni, az édesanyjától kapott tanítást akarja továbbadni: "légy jó mindhalálig" (a Bibliából való idézet, a Jelenések könyvének 2.10. részéből). De ráadásul kezdettől fogva az önkifejezés vágya is sarkallja. 

A legbecsesebb kincse - az egyetlen, amit Debrecenből magával visz - a pergamen kötésfedélbe köttetett 50 ív fehér papír, amibe minden fontos dolgot be akar írni, elsőként az olvasmányélményeit, de egyelőre még teljesen üres, tiszta; a Simonyi óbesterről költött vers talán majd bekerül. Most még csak formálódnak a sorok, szakaszok, "valami ideges tűz gyúlt ki a vérében" - ez már az ihlet, a művészi alkotás izgalma. (Ellenlábasának, Orczynak ugyan már megjelent egy cikke a Kis Lapban "Nyári gyönyörűségek" címmel, de a bátyja "beleírt" - és az iskolai fogalmazására is csak 2-est kapott a fiatal segédtanártól) 

A Légy jó mindhalálig - Móricz műveire általában jellemzően - koncentrikus felépítésű, azaz a főszereplő mindig a színen van, körülötte bonyolódnak az események. A történteket is mindig az ő nézőpontjából látjuk, azt a folyamatot követve, ahogy ő tekint mind messzebbre - de minthogy ezúttal gyerekhősről van szó, az olvasó nála természetszerűleg többet láthat meg. A regény színterei ily módon egyre tágabb sugarú koncentrikus köröket alkotnak, amelyeknek középpontjában, legbelül Nyilas Misi áll.

Misi legszűkebb környezetét a diáktársak alkotják, konkrétan a "coetus" (négy évfolyamtárssal és két végzőssel), illetve a kollégium gimnáziumának második B osztálya. élete elsősorban az ő körükben telik, bár jellemzően kevés velük a kapcsolata, inkább befelé fordul. A diáktársak viselkedésének okait csak akkor ismeri fel, amikor képes meglátni a mélyebb összefüggéseket is: a társak családi hátterét, társadalmi helyzetét. Első élményei éppen ezért eleinte csak megzavarják, növelik amúgy is nagyfokú szorongásait (pl. fogadtatásakor Orczyéknál). Gimesi valóban társa lesz (megérzi, hogy elveszett a reskontó), Orczy pedig - a családi háttér segítségével - ellenpontja. Mindketten a maguk módján jó barátai Misinek. A tanárokról eleinte csak felszínes impressziókat, bár a lényeget sejtető benyomásokat kapunk ("három büdös gígerli"), de egyes gesztusaikból és megnyilvánulásaikból már közvetlenül a magyar társadalmi valóságra pillanthatunk - Misiben a kép csak az élmények leülepedése után áll össze. ő eleinte még rendkívül büszke a kollégiumra. 

A város, a magyar társadalom Misi külső kapcsolatai, látogatásai révén tárul fel előttünk. Sokatmondó a házak, lakások elhelyezkedése, mérete. Pósalaky úr, a nyugalmazott tanácsos az elmúlt szép idők képviselője, a város köztiszteletben álló régi polgárainak egyike. Szikszay Lajos bácsi is makulátlan tisztességgel szolgált (számvevőként) évtizedeken át, egy leltárhiány ürügyén mégis félreállították - panamák sejthetők a háttérben. Török bácsi, a becsületes, nyugdíjas tanító (most is "bújja a könyveket", "olyan jól senkivel sem lehetett meglenni, mint a bácsival") már régóta szegénységben él, ad a becsületre (megfizeti fia után a kárt). Török János és Doroghy Sanyika apja a felelőtlen, talajvesztett dzsentrit képviseli. Kiemelkedni ezekből a süllyedő családokból legfeljebb a fiúgyermeknek volna esélye - ha tanulna (Sanyika). A nők, pl. Török Ilonka és Doroghy Bella helyzete kilátástalan, a szegénységből egyetlen kiút kínálkozik számukra: az érdekházasság. (Bella kérdése, mely a boldogsághoz való jog és az erkölcs ellentmondására mutat rá, különösen összekuszálja Misit.) A házasság Bellának mesés-romantikus fordulattal sikerül - a többieknek nem. Török néni és Gimesi nagymama jóságos zsörtölődéssel végzi a munkáját, belenyugvással éli életét.

A legtágabb szféra: a magyarság sorsa. Nagy úr kezdi el felnyitni Nyilas Misi szemét népünk múltjára és jelenére, a jóságos földrajztanár őstörténeti előadása ad még nagyobb kultúrtörténeti távlatokat. "Nincs itten semmi baj ebben az országban: csak a politika"É - véli Nagy úr. (Móricz mottója két évtizeddel a Légy jó mindhalálig írása után, a második világháború idején szerkesztett folyóiratán ez lesz: "Hagyd a politikát, építkezz!") A program azonban adott: Magyarország "Európa belső kertje lesz", "meg kell építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját"; "dolgozni, tanulni, építeni"! Misiben életre kelnek ezek a szavak , különösképpen azért, mert szülei sorsának okaira is rádöbben ("az édesapja élete is itt van az ő betegségében [É], és az apja őseinek nagy szerencsétlensége, a jobbágyok, a földesurak rajtuk feküdtek").
A regény alapkonfliktusában végső soron a lelki tisztaság áll szemben a pénzzel. A "lélek" tisztasága a cím bibliai idézetében összegeződik: "Légy jó mindhalálig". 

A "pénz" motívuma sokszor jelenik meg sokféle jelentésben. Kincset ér a 30 krajcáros könyv Misinek, mást jelent a 120 forint Török Jánosnak és Török bácsinak, a 10 forintos juttatás Török Jánosnak és Misinek, az egyforintos küldemény Misi apjának és a kétszeres összeg a kisfiúnak, ugyanez a fegyelmi bizottság tagjainak, az 50 forintos kártérítés Isaák Gézának stb. Debrecen város betűjele, a DV úgy is értelmezhető: "Dugdel, Viddel".

Minthogy Misi szemével nézünk ebben a regényben, az ő stílusában íródik a mű. Ennek nyelvi formája a szabad függő beszéd, más szavakkal az átképzeléses előadásmód. ("Most nem tudta, mit csináljon, ezen nem lehet bemenni, ha nincsen kilincse, sokáig állt ott" - a szöveg függetlenedik a felvezető főmondattól.) Az egyes szám harmadik személyes forma mindvégig megmarad, a belső monológokban is, ez az elbeszélő objektivitását is kifejezi, az elmondottak hitelét is fokozza. A tájnyelvi kiejtés megjelenik a helyesírásban is: "hun voltál"; "meghíjt" stb. A hagyományos debreceni diáknyelv, illetve az archaizmus is jellemző vonása Móricz nyelvének ("kápsálás", "brúgó" "prepa", "szénior" stb.), a szavak egy részében a latinizmus is megőrződött ("gerundium", "semper"). A közvetlen emberi kapcsolatokat és az úrias, polgári gesztusokat egyaránt néhány szóval tudja jelezni az író ("elvárlak", "Bébuci"). Az írói eszköztár jellegzetes eleme a hagyományos epikából felelevenített, fejezetenkénti tartalmi előzetes, amely vagy a fabulát ("amelyben egy kisdiák elveszti a kalapját" stb.) vagy a cselekmény előzetes értelmezését kapjuk meg ("amelyben a kisdiák átmegy a felnőttek minden gyötrelmén"). 

"A Légy jó mindhalálig a szenvedés tüzében tisztult alkotás. Mintha stílusa is megolvadt volna a nagy szenvedésekben, kiégett belőle minden szennyező anyag. Viszszafogottabb, mélyebb, melegebb a hangja, egyenletesebb fényű, teltebb zengésű. Az ember és az író ebben a művében forr igazán egybe" (Czine Mihály). Tudvalévő, hogy ebben az 1920-ban keletkezett regényében Móricz Zsigmond a nemzeti katasztrófák utáni mély válságát fejezte ki, a "gyermeki szív" érzékeny rezdüléseivel jelezte saját életérzését.
Nyilas Misi életútját a Forr a bor c. regényében írta tovább Móricz Zsigmond.

THOMAS MANN Tonio Kröger (1903)

Tonio Kröger talán az egyetlen, aki mind a két zsákutcát elkerüli s valamiféle megoldást talál. éppen bevallott vonzódása a "szőkékhez és kékszeműekhez", azaz a mindennapok életéhez, menti meg a magábazárkózástól, a széthullástól. Róluk akar írni, "az emberi, az eleven, a közönséges dolgokhoz" való vonzódásából merít minden melegséget, minden jóságot és minden humort, ami - Mann szavaival élve - képes egy irodalmárból költőt fejleszteni. Ez a vonzódás azonban még nem jelent beolvadást és nem is jelenthet, hiszen a "szőkék világa" nem akármilyen életet jelent, hanem a polgári létet, s az ebben való teljes feloldódás a kritikus ábrázolást tenné lehetetlenné.
(MéSZáROS VILMA)

A Tonio Kröger középpontjában a művész-polgár ellentét áll. Ebben a tekintetben a mű előzménye A Buddenbrook-ház c. regény (1901), későbbi követője a Halál Velencében című novella (1912). Jelen elbeszélésünk számos önéletrajzi elemet foglal magába, ennek okát az író egyik nyilatkozata világítja meg: "él bennem a hit, hogy csak magamról kell beszélnem és meg tudom szólaltatni a kort, a társadalmat." Thomas Mann a saját személyes életében is a kor legjellegzetesebb problémáit élte át; ő századunk egyik legérzékenyebb, legmélyebbre látó és legnagyobb hatású íróegyénisége.
"Két világ között állok, egyikben sem vagyok otthon" - fogalmazza meg fő dilemmáját Tonio Kröger a mű utolsó részében. A hős kettőssége már származásából következik. édesapja nagypolgár, aki azonban már némiképp szembehelyezkedik a szokásokkal, édesanyja pedig déli származású, akitől Tonio a fogékonyságot és művészi hajlamot örökölte. Elbeszélésünk a művész helykeresését mutatja be az adott polgári társadalomban, általánosítva a környezet és a személyiség, az átlagember és a különleges tehetség viszonyát elemzi.
A "polgár" ebben az elbeszélésben a társadalmi elvárásoknak maradéktalanul eleget tevő személy. Tökéletes betagozódás, engedelmes szerepvállalás és jellegzetesen szűk életvitel jellemzi. Még a legtekintélyesebb nagypolgárok (a nagykereskedők, a város vezető tisztségeinek viselői) is a "tisztes középszer"-hez, a normához idomulnak. Tonio apja a szokást megbontva nősül, ez a csekély különbözés a gyökere elbeszélésünk konfliktusának. A polgári rend elsősorban a viselkedést, a külsőségeket szabályozza. ("Milyen csodálatosan simult a selymes fekete szalonkabát Knaak úr telt csípőjéhez!") A polgár kifejezetten a felszínre tekint, csak a jelenségeket látja. ("Nem nézett ő a dolgok mélyére, odáig, ahol bonyolultakká és szomorúakká válnak"É)
A normát tökéletesen képviseli Hans Hansen, és ezért mindenki rajong érte. Az ő közvetlen jellemzésével az író a polgári értékrend egészét is minősíti - külső jellegzetességeket és fizikai képességeket hangsúlyoz, a szellemieket csak említi -: "kitűnő tanuló volt, amellett edzett, katonás fiú, aki lovagolt, tornászott, és úgy úszott, mint egy hős" É "feltűnően csinos, jó alakú fiú volt, széles vállal, keskeny csípővel, nyílt, éles pillantású, acélkék szemmel."
A jellemek rendszerét egy alapmotívum kapcsán tekinthetjük végig. Az elbeszélés kifejező eszközei között kitüntetett szerepe van a "szem"-nek: típusokat és azokon belül egyéni sajátosságokat is sugároz, a világhoz fűződő kapcsolatot érzékelteti. A "kék szem" a boldog, felhőtlen tekintet jele (párhuzamban a mű másik alapmotívumával, az "égbolt"-tal). Hans Hansen szeme ezen az alaptípuson belül "nyílt, éles pillantású, acélkék", Kröger konzul pedig "tűnődő kék szemű" férfi volt. A felesége a másik alaptípushoz tartozik: "fekete szemű" (ezzel összefüggésben "sötét bőrű, tüzes"); Magdaléna "nagy, sötét, félénk szeme csupa komolyság és rajongás"; Lizaveta "apró, fekete, fényes szempár"-ral a dolgok és jelenségek mélyére pillant; a főhőst szerelemre lobbantó Ingeborg Holmot viszont a "nevető kék szem" megint csak az északi típusba sorolja.
Toniót, a főhőst kamaszkorában, a változás és a személyes kibontakozás időszakában ismerjük meg. Jóllehet megvan a társadalmi rangja ("tizennégy éves fiatalúr"), de alig tanul, kevés benne a betagozódás szándéka. Mintegy ezt ellensúlyozandó, elemi erővel vonzódik Hanshoz, a norma tökéletes megszemélyesítőjéhez. Adottságai - érzékenysége, kivételes kifejezőkészsége, külseje - elkülönítik társaitól ("barnás és déliesen éles metszésű arcából [É] sötét, szelíden árnyékolt, túlságosan súlyos pillájú szempár pillantott elő álmodozón és kissé félénkenÉ"). Délies, olaszos keresztneve is kívülállásra ítéli, ő mégis tartozni akar társaihoz. Nem mindenkihez, nem a csoporthoz, hiszen ő - személyisége alapvonásaként - tökéletességre tör, hanem azon belül csak a kivételes egyénekhez, akik a maguk nemében hibátlanok. Szeretetigénye is a rá jellemző legmagasabb hőfokon jelentkezik. Vonzódása Hanshoz, majd Ingéhez viharos erővel tör fel benne, amivel a társ nem is tud mit kezdeni. Felnőtté érlelődésében ideálok szolgálnak számára támaszul, és a vágyakozást irántuk izzó szenvedéllyel éli át. —gy jut túl ezen az időszakon, hogy átadja magát az érzelmeknek, és hagyja őket lecsengeni.
Eközben, bár igen óvatosan, bizonytalanul és szégyenkezve, de megteszi első lépéseit saját útján, a költővé válásban.
Az önazonosság keresése a művészi program megtalálásával párhuzamosan megy végbe ebben az elbeszélésben. A hősnek kérdéseket kell megfogalmaznia és megválaszolnia: melyek az egyéniségét és életútját meghatározó gyökerek; hogyan kapcsolódhat a számára fontos emberekhez; miben áll kapcsolata a polgársággal; mi az összefüggés norma, középszer és eszmény között; összeegyeztethető-e a polgári lét a művészettel; áthidalható-e az élet és a korabeli művészmagatartások közti távolság; kialakítható-e egy vállalható és eredményes művészi program.
Az elbeszélés szerkezete zárt; kilenc részre tagolódik, ezek összesen négy egységet alkotnak. Az 1-2. rész a kamaszkori epizódokkal az egész mű témáját adja meg, és az alapmotívumokat sorakoztatja fel. Egy átvezető tétel után a középrészt a fiatalemberré lett művész fejtegetései, önértékelési kísérletei alkotják, párbeszédes keretbe ágyazva (4-5.). A mű tetőpontját a legterjedelmesebb egység, a 6-8. rész képezi, melyben a szembenézés és a tisztázódás jelenetei olvashatók. A megtalált emberi és művészi programot az epilógus jellegű, levél formájú rövid zárórészlet foglalja szavakba.
A felépítés sajátossága az ismétlődés (1-2. és 6-8. rész) és a hozzátoldás; ez a szerkezet megfelel egy A B A« C képletű szonátaformának. Thomas Mann írta: "A zene bizonyos mértékig minden művem alapelve."
A Tonio Kröger kompozíciójában a motívumok jelentős szerepet kapnak. A főtémát, az önértékelést és tisztázást természeti képek festik alá. Az egész elbeszélés kezdőmondatában "tompán" és "homályosan átszűrődve derengett a szűk város fölött a téli nap fénye". A negyedik részben, a müncheni beszélgetés alatt odakinn "kék égbolt, madárzene és napsugár derűje" uralkodik, a napsugarak "akadálytalanul" öntik el a falakat, "a tavasz édes, ifjú lehellete [É] elvegyült a tágas műterem fixatív- és olajfesték-szagával" - Tonio mindezt nem érzékeli. A hatodik fejezetben azonban arra ébred, hogy "a napfény eláradt szülővárosa fölött"; a hetedikben az "erős, sós szél [É] szabadon és akadálytalanul" száll, majd később Tonio belefeledkezik az elemek "fékevesztett tombolásába". Ekkor "megzendült benne egy dal a tengerhez" - megszületett a minden válságát megoldó harmónia az élet, a természet, a művészet és az ember között. A tetőponton hősünk "élvezte [É] a mélységes révületet, [É] a szabad lebegést tér és idő felett". A hátralévő részek már csupán ennek a megérzett összhangnak és világrendnek a tudatosítását, megfogalmazását tartalmazzák.
Az "égbolt", a "tenger", a "szem", a "szív" és a "szél" változatai (a szöveg mikrostruktúrájának elemei) egyaránt az alapellentét érzékeltetésére szolgálnak. A főtéma folyamatos alakulását refrénszerűen jelzi a "szíve ekkor élt" - "szíve halott volt" mondatpár. A "zsalugáter" a tánciskolában elválasztotta Toniót a kortársaktól, az "üvegajtó" viszont a fürdőhotel verandáján lehetővé teszi a rejtőzve szemlélődést, a meglátást. Knaak úr párhuzama a postamester.
Az egyéb elemek között jelentős a szocializációt jelképező "iskola", a "lovaglólecke" és legfőképpen a "tánciskola" a "francianégyes"-sel, francia vezényszavakkal, a mesterkélt kultúrát és a felszínes boldogságot jelképezve. Ezt a jelentéskört "az élet édes triviális keringődallama" kifejezés foglalja össze a zárótételben. A tánczene ellenpontjának tekinthető a tenger szilaj tánca, amelyben Tonio Kröger feloldódik.
A hős konfliktusainak megoldódása csak hosszú folyamat végén következik be. Tonio a 4-5. fejezetben már tudatos művész, de még szemben áll az élettel, a természettel, az őszinte érzelmekkel. A fegyelmező tudat gúzsba köti személyiségét, az önkifejezés igényét elfojtja egy személytelen, emberfeletti artisztikum, és így a művész egyedüllétre kárhoztatva, légüres térben áll, enerváltság és csömör uralkodik rajta.
A "tévútra jutott polgár" csapongó, hosszadalmas, szélsőségekbe bonyolódó eszmefuttatásait a negyedik részben Lizaveta szűkszavúsága ellenpontozza, valamint a szemünk elé kerülő konkrét tárgyak: "bádoglavór", "teáskanna", cigaretta". Lizaveta személyisége már egyfajta kiútjelzés: az értelem és az érzelem összehangolásának lehetőségét villantja fel.Amikor Tonio Kröger mindezt végiggondolja előttünk (Lizavetához szólva), akkor kristályosodik ki a szándéka, hogy elinduljon identitásának tisztázására.
A 6. fejezetben a szülői ház meglátogatásakor vegyes benyomások alakulnak ki hősünkben és az olvasóban. Groteszk a "Népkönyvtár" jelenléte: otthonosság és idegenség, irodalom és nép, magas- és tömegkultúra, polgárság és össztársadalom képzetei torlódnak benne össze. Az idegenség-érzetet a zárórészben felerősíti a "hatósági közeg" fontoskodása, packázása, és azt tudatosítja, hogy a múlt lezárult Tonio Kröger mögött, a polgári rend nem fogadja őt vissza. Művészi útkeresését tovább kell folytatnia.
A természetben való feloldódás (7. fejezet) a fordulópont a főhős útján. Koppenhága légköre a szülőváros meghittségét is pótolja. A 8. részbe már a magabiztosság, otthonosság érzetével érkezünk, "mélységes révületben", "tündéri világítás varázsában" éli át Tonio Kröger a szőkék és kékszeműek típusával való újratalálkozást. Megismétlődnek az 1-2. rész motívumai, a jelen tükrében újraélednek, felelevenednek és megvilágosulnak az egykori kamaszfiú vágyai. Tonio Kröger, a felnőtt művész újjászületett szívvel, feléledt vágyódásokkal újrakezdheti életét és művészetét. A művész látószögébe a normának, a középszernek is bele kell férnie, és az ideált ehhez kapcsolódva kell keresni és felmutatni, nem pedig különös lények (Cesare Borgiák) alakját ábrázolva. A művésznek a maga teljességében kell látnia az életet, és nem egy konstruált szépségeszményhez viszonyítva.
Művészetfelfogásának újjáalakításához emberi kapcsolatainak rendezése ad támaszt Toniónak. Tizennégy évesen a vágya arra irányult, hogy Hans Hansent "saját létformájába" vonja be. Később azonban az egyoldalú szeretet méltósága és nemessége kerekedik felül benne. Ez az attitűd lesz művészetének alapja.
A mű egyik alapkérdése: kié a művészet? Láthatjuk, hogy a felszínes életet élők legfeljebb "az élet triviális keringődallamát", a tánczenét igénylik. Akik ebből a körből kiszorultak, akik életproblémákkal küzdenek, a "szenvedők és vágyakozók és szegények" fordulnak elsősorban a művészethez - ezt a lefokozódást Tonio Kröger nem fogadhatja el. A műkedvelő, önjelölt versírók sem szolgálhatnak a művészet programadóiként. Az életből kiinduló, "a hétköznapiság gyönyörei" iránt is fogékony, "az emberi, az eleven, a közönséges dolgok"-at elfogadó és szeretettel tekintő, a köznapi létet "a maga csábító banalitásában" megragadó, de az emberi kibontakozás irányába utat mutató alkotásokra van szükség. A realitás talaján álló, a jövőt szolgáló és alakító tevékenység az igazi művészet. A segítségért folyamodókat is, és a maguk felszínes létében megelégedőket is "meg kell váltania", "el kell varázsolnia" a jövendő Tonio Krögerének, hogy kialakítson és elrendezzen "egy meg nem született világot". Ezt a feladatot látja meg és tűzi ki maga elé zárszóként az elbeszélés főszereplője.
A műben belső folyamatot követhetünk nyomon, egymást váltó nézőpontokból. Thomas Mann mindvégig "felülről és kívülről is" látja hősét (Rényi Péter), olykor együttérzéssel, mély beleéléssel szól róla, de a legjellemzőbb tónusa a szellemes derű és a szelíd irónia.
A művet Lányi Viktor fordította magyarra.