Die Ringparabel das Zentrum von Lessings Drama "Nathan der Weise"

Nach dem Tod des Hamburger Orientalisten Hermann Samuel Reimarus 1768 erhielt Lessing, der mit der Familie Reimarus befreundet war, die "Apologie oder Schutzschrift für die vernünftigen Verehrer Gottes", die Reimarus zwischen 1740 und 1750 geschrieben hatte und die ihm zu radikal rationalistisch-deistisch schien, als dass er sie hätte veröffentlichen können.
Lessing, der ebenfalls ein Vertreter des Deismus war, arbeitete damals für den Herzog Carl von Braunschweig. Seine Aufgabe war es, aus den Beständen der herzoglichen Bibliothek in Wolfenbüttel wissenschaftliche Nachrichten herauszugeben.
Seit 1774 veröffentlichte er auf diesem Weg Teile aus Reimarus´ Manuskript als "Fragmente eines Ungenannten", die er durch Kommentare ergänzte.
Dadurch entwickelt sich der sogenannte "Fragmentenstreit" zwischen Lessing und Vertretern der dogmatisch orthodoxen lutherischen Kirchenlehre und insbesondere dem Hamburger Pastor Johann Melchior Goeze. Lessings Gegner konnten auch Herzog Carl auf ihre Seite ziehen und er verbot am 3. August 1778 Lessing, seine theologischen Schriften in Zukunft ohne Zensur drucken zu lassen. Derart in der Fortsetzung seines Streites und im Vorbringen seiner Argumente behindert, beschloss Lessing, ein Drama zu schreiben, einen Plan, den er schon drei Jahre mit sich herumtrug. Am 6. September 1778 schrieb er an seine Hamburger Freundin Else Reimarus, er erwarte, dass man ihn auf seiner "alten Kanzel, dem Theater, wenigstens noch ungestört will predigen lassen".[1]
Er hatte also vor, mit seinem Drama "Nathan der Weise" seine theologische Meinung darzulegen, wenn auch mit anderen Mitteln als bisher.
Den lehrenden Charakter des "Nathan" zeigt bereits die Titelseite des Originals; so steht dort das Gellius-Zitat "Introite, nam et heic Dii sunt!" - "Tretet ein, denn auch hier sind die Götter". Es wird also bereits darauf hingewiesen, dass im Stück eine religiöse Meinung vertreten wird, die nicht unbedingt mit der der Kirche übereinstimmt, jedoch "auch" richtig, wenn nicht sogar richtiger ist.
Für die Kernaussage des Nathans, die "Ringparabel", übernahm er die Handlung aus Boccaccios "Decameron" und erweitert sie um die Figur des Richters, der aus den drei Ringen den echten Ring herausfinden soll.[2]
Des Weiteren lässt Lessing Saladin fragen, warum Nathan bei seiner Religion bleibe, in die ihn doch nur "der Zufall der Geburt / (...) hingeworfen".[3]
Mit Hilfe dieses Dramas, das am 14. März 1783 in Berlin uraufgeführt wurde, gelang es Lessing, die Zensur Herzog Carls zu umgehen.
In der Vorgeschichte der Ringparabel ist von einem Ring die Rede, in den ein Opal eingelassen ist, ein Stein, "der je nach Einwirkung des Lichts in vielen unterschiedlichen Farben erscheinen kann (also nicht auf eine einzige Erscheinungsweise festlegbar ist)"[4].
Der Ring hat die "geheime Kraft, vor Gott / Und Menschen angenehm zu machen, wer / In dieser Zuversicht ihn trug"[5]
und wird immer vom Vater auf den jeweils liebsten Sohn vererbt. Nach einiger Zeit kommt der Ring zu einem Vater, der drei Söhne hat, die er alle drei gleich liebt. Allen dreien hat er bereits ohne das Wissen der beiden anderen den Ring versprochen, er befindet sich also in einem Konflikt. Um keinen der drei Söhne enttäuschen zu müssen, geht er zu einem Goldschmied und lässt zwei weitere, dem Original vollkommen gleiche Ringe anfertigen. Das gelingt dem Goldschmied so gut, dass nicht einmal der Vater selbst die Ringe auseinander halten kann. Daraufhin ruft er jeden seiner drei Söhne einzeln zu sich und übergibt jedem einen Ring; kurz darauf stirbt er.
Hier unterbricht Nathan seine Erzählung und vergleicht die Ringe mit den Religionen beziehungsweise den (einzigen) echten Ring mit dem (einzigen) wahren Glauben.
Auf den Einwurf Saladins, dass die Religionen sehr wohl zu unterscheiden seien, antwortet Nathan, dass diese Unterschiede nur rein äußerlich und Ergebnisse einer geschichtlichen Entwicklung seien. Anschließend fährt Nathan mit der Erzählung fort:
Nach dem Tod des Vaters geraten die Söhne in Streit, welcher Ring denn nun der echte sei. Sie gehen zu einem Richter, der zunächst ratlos ist, sich dann aber an die Wunderkraft des Ringes erinnert und jeweils zwei der drei Söhne fragt, wen von ihnen sie am meisten lieben, aber keiner weist diese Eigenschaft auf, die ursprünglich den Träger des Rings ausgezeichnet hat. Der Richter vermutet nun, dass der echte Ring verloren ging, gibt den drei Söhnen aber folgenden Rat: "Wohlan! / Es eifre jeder seiner unbestochnen / Von Vorurteilen freien Liebe nach! / Es strebe von euch jeder um die Wette, / Die Kraft des Steins in seinem Ring´ an Tag / Zu legen!"[6],
er fordert sie also auf, sich immer so zu verhalten, als sei ihr Ring der richtige.[7]
Des Weiteren erwähnt er, dass es später einen weiseren Richter als ihn geben wird.
Schon allein die formale Stellung im Gesamtwerk hebt die Ringparabel als Zentrum des Stückes heraus. Sie steht - arithmetisch gesehen - genau in der Mitte des Stücks. Das Gesamtwerk hat ca. 3840 Verse; bei Vers 1911 beginnt die Ringparabel. Sie steht genau im mittleren, dem dritten Akt und innerhalb dieses Aktes nimmt die Vorgeschichte der Ringparabel und die Ringparabel selbst die vier mittleren Szenen ein (III/4 - III/7).
Betrachtet man das Gesamtwerk unter dem Aspekt des klassischen Aufbaus des Fünfakters, hat die Ringparabel als Mittelpunkt des dritten Aktes die Stellung der Peripetie inne, des Höhe- und Wendepunkts des Stücks, der die Kernaussage enthält.
Für diese Feststellung spricht auch der Aufbau der Ringparabel selbst. Sie ist gewissermaßen ein "Drama im Drama"[8],
das wiederum in fünf Akte unterteilt werden kann.
Die Vorgeschichte von der Kraft und der geheimen Wirkung des Ringes übernimmt die Rolle der Exposition. Die Steigerung ist durch den Vater, der alle Söhne gleich liebt und die Anfertigung zweier weiterer identischer Ringe gegeben. Im Wendepunkt zeigt sich, dass die drei Ringe nicht mehr voneinander zu unterscheiden sind, "Fast so unerweislich, als / Uns itzt - der rechte Glaube."[9]
Dieser Wechsel von der Bildebene in die Sachebene und die Aussage, dass die drei Ringe - und damit die drei Religionen - nicht zu unterscheiden seien, stellt gleichzeitig die Kernaussage des Gesamtwerks dar. Die Ratlosigkeit des Richters, der sich zuerst außer Stande sieht, die drei Ringe voneinander zu unterscheiden und sein vergeblicher Versuch, es doch zu schaffen, stellt die Retardation dar. Die abschließende Lösung ist der Rat des Richters für jeden der drei Söhne, sich so zu verhalten, als sei sein Ring der richtige.
Die Ringparabel ist aber nicht nur der formale Mittelpunkt des Dramas, sie ist auch das inhaltliche Zentrum, so entspricht die Handlung des Stückes der der Ringparabel. Der Streit um die wahre Religion findet sich in dem Streit der drei Brüder wieder, wer denn nun den echten Ring habe. Welche Religion beziehungsweise welcher Ring der richtige ist, ist nicht herauszufinden. Laut Nathans Erzählung (und damit auch nach Lessings Meinung) kommen alle drei Religionen, wie die drei Ringe, vom Vater - also Gott - und sind, als "Gabe Gottes", echt. Ein Streit um den echten Ring ist daher sinnlos und lenkt vom Sinn und Zweck der Religion ab.[10]
Er meint, dass es möglich sei, "daß der Vater nun / Die Tyrranei des einen Rings nicht länger / In seinem Hause dulden wollen"[11],
dass also Gott gewollt habe, dass die drei Religionen sich nicht unterscheiden, was zur Konsequenz hätte, dass alle, die ihre Religion für die einzig wahre halten, Gott zuwider handeln. Wer aber könnte sich schon zutrauen, Dinge zu unterscheiden, die Gott so gemacht hat, dass sie nicht zu unterscheiden sind?
Genau das ist die Aufgabe, die Nathan von Saladin erhalten hat und die, wie Nathan durch die Ringparabel deutlich macht, unlösbar ist. Nathan dreht am Ende seiner Erzählung den Spieß um und fragt Saladin, ob er denn von sich glaube, der weisere Richter zu sein, der die Religionen unterscheiden kann, worauf Saladin entgegnet: "Ich Staub? Ich Nichts / O Gott!"[12].
Saladin wird also, wie die drei Brüder, durch den Richterspruch beziehungsweise Nathans Aussage, erzogen und erkennt die Wahrheit in Nathans Worten.
Letztendlich stellt die Ringparabel den Höhepunkt der Erziehungsarbeit Nathans dar:
Während Nathan in der Vorgeschichte zur Ringparabel Recha, seine Adoptivtochter, von ihrem Wunderglauben heilt und später den Tempelherrn von seinen Vorurteilen, so erzieht Nathan hier den ranghöchsten Moslem in Jerusalem, Sultan Saladin. Auch die Fehler oder die Fragen der zu Erziehenden sind zunächst sehr konkret (Wunderglaube, Vorurteile), später sehr allgemein (Frage nach der wahren Religion) und damit für den "Erzieher" schwerer zu beantworten. Die Aussage, sich immer so zu verhalten, als müsse man durch Menschlichkeit beweisen, dass seine Religion die richtige sei, ist das ultimative Mittel, um Frieden, Menschlichkeit und Toleranz zwischen den Religionen aufzubauen, nachdem vorher zwei andere Lösungswege gescheitert sind: die Lösung des Saladin, der durch Heiratspolitik mit den Christen ein neues, gemischtes Herrscherhaus gründen will und die des Derwischs Al Hafi und des Klosterbruders, die sich beide von der schlechten Welt abkehren, um entweder wie Al Hafi an den Ganges zu gehen ("Am Ganges, / Am Ganges nur gibt’s Menschen."[13])
oder wie der Klosterbruder, der sich am liebsten völlig aus der Welt zurückziehen würde ("Ich mag / Nicht fein sein; mag nicht überreden; mag / Mein Näschen nicht in alles stecken; mag / Mein Händchen nicht in allem haben."[14]).
Betrachtet man die Erziehungsarbeit Nathans insgesamt, so lassen sich vier Ideale, zu denen er erziehen will, erkennen. Nathan (und damit Lessing) setzt sich für Toleranz ein, was in einer Erläuterung Nathans zur Ringparabel deutlich wird: "Wie kann ich meinen Vätern weniger / Als du den deinen glauben? / Oder umgekehrt. - / Kann ich von dir verlangen, daß du deine / Vorfahren Lügen strafst, um meinen nicht / Zu widersprechen?"[15]
Nathan betont also, dass sich alle Religionen auf Geschichte gründen, dass man alle anderen Religionen tolerieren muss, da jeder der Überlieferung seiner Vorfahren am meisten Glauben schenkt und so nie objektiv entscheiden und handeln kann. Nach Nathans Meinung unterscheiden sich die Religionen ohnehin nur in Formalismen, der "Kern" ist immer gleich und von Gott gegeben.
Nathans Handeln entspricht auch dem aufklärerischen Gedanken vom "allgemeinen Menschen", von der "Gleichheit" der Menschen. Durch die Erziehung Rechas, des Tempelherrn und Saladins erzieht er jeweils einen Vertreter der drei Religionen (wenn man Recha als Jüdin zählt), außerdem nimmt er keinerlei Rücksicht auf den sozialen Rang der zu erziehenden Personen. Auffällig an Lessings Drama ist auch, dass das Sprachniveau unabhängig von der sprechenden Person konstant hoch gehalten wird; der Derwisch Al Hafi hat die gleiche Ausdrucksweise und hohe Sprache wie Saladin.
Nathan selbst ist bereits ein Beispiel für einen "allgemeinen Menschen", so spricht Nathan neben Hebräisch Arabisch bzw. Persisch und erwidert auf den Hinweis des Klosterbruders, der ihm Assads Tagebuch bringt "Es ist Arabisch aber, was der Herr / Hineingeschrieben"[16]
"Einerlei! Nur Her! -"[17].
Peter Pütz schreibt hierzu "Die Frage mag naiv klingen (...): Welche Sprache mögen Moslems, Juden und Christen unter sich und miteinander gesprochen haben? Diese Frage ist herkömmlicherweise für Tragödien zumindest irrelevant (...). Daß dies im Lustspiel anders sein kann, zeigt in der Minna von Barnhelm die Figur des radebrechenden Franzosen. (...) Nathan also liest und spricht Arabisch; gilt das aber auch für den Tempelherrn, Recha und die anderen? Wenn also die Frage nach der Verständigungsmöglichkeit im Drama schon einmal aufgeworfen wird, ohne daß eine abschließende Antwort zu finden ist, dann scheint folgende Deutung nicht unzulässig: Daß ausgerechnet an einem Ort mit wahrhaft babylonischer Vielfalt und Verschiedenheit der Sprachen dennoch eine reibungslose Verständigung praktiziert werden kann, ist ein weiterer Beleg dafür, daß selbst Menschen unterschiedlichster Herkunft und Religion dennoch alle an der einen menschlichen Natur und Vernunft teilhaben, und hierzu gehört auch die Fiktion einer gemeinsamen Sprache als eines menschheitsumfassenden Ringes."[18]
Diese Gesellschaftsutopie einer universalen Verbundenheit aller Menschen taucht auch im Schlusstableau wieder auf: Die Christen Recha und Curd von Stauffen sind mit den Muslimen Saladin und Sittah verwandt; Nathan ist gewissermaßen der geistige Vater Rechas.
Ein weiteres sehr wichtiges Ideal Nathans ist die religionsübergeifende Humanität, so läßt Nathan den Richter den Rat geben, jeder möge so handeln, als müsse man durch möglichst menschliches Handeln die Echtheit seiner Religion beweisen, womit er bereits dem kategorischen Imperativ Kants vorgreift (in der "Kritik der reinen Vernunft" von 1781). Humanität ist nach Nathans Ansicht nichts, das den zu Erziehenden von Grund auf beigebracht werden muss, vielmehr besitzt jeder Mensch eine "Grundhumanität"[19],
die je nach Lebenswandel gepflegt oder vernachlässigt wird. ("Ich weiß, wie gute Menschen denken; weiß, / Daß alle Länder gute Menschen tragen"[20])
Nathans Erziehung zur Humanität ist daher eine Art Hilfe zur Selbsthilfe, durch bedingungslose Menschlichkeit gegenüber dem anfangs judenverachtenden Tempelherrn bringt er diesen zunächst aus der Fassung ("Aber, Jude - / Ihr heißet Nathan? - Aber, Nathan - Ihr / Setzt Eure Worte sehr - sehr gut - sehr spitz - / Ich bin betreten"[21]),
woraufhin er zum Freund Nathans wird.
Wie Lessing ist auch Nathan ein Anhänger des Deismus und der Vernunft. Deismus bedeutet, dass Gott die Welt zwar erschaffen und mit vernünftigen Naturgesetzen ausgestattet hat, aber seit der Erschaffung der Welt nicht mehr aktiv in die Welt eingreift.
Ein Beleg in der Ringparabel findet sich in der Tatsache, dass der Vater, also Gott, seinen Kindern die drei Ringe überlässt und daraufhin stirbt, er kann also nicht mehr aktiv in den Streit seiner drei Söhne eingreifen, sie sind auf sich allein gestellt und es gibt keine Möglichkeit, den Vater wieder zum Leben zu erwecken und ihn um Rat zu fragen. Auch in der Exposition des Stückes erzieht Nathan zu Deismus und Vernunft: Recha glaubt anfangs fest, ein Engel habe sie aus dem Feuer gerettet. Er stellt dem Wunderglauben Rechas und Dajas seine Ansicht entgegen, dass bereits alltägliche Dinge als Wunder aufgefasst werden können. Nathan stellt den Wunderglauben als eine sehr bequeme Möglichkeit dar, Dank und Verantwortung zu umgehen, einem Engel kann man schließlich keinen Gegendienst erweisen; ganz im Gegensatz zu einem Menschen, dem man später einen Gegendienst erweisen kann, was Nathan für Recha abschließend noch einmal zusammenfasst: "Begreifst du aber, / Wieviel andächtig schwärmen leichter, als / Gut handeln ist?"[22]
er erzieht sie vom "süße[n] Wahn" zur "süßern Wahrheit".[23]
Lessings Stück "Nathan der Weise" wurde vom Publikum mit sehr unterschiedlichen Reaktionen aufgenommen. Während bei der Uraufführung am 14. März 1783 das Theater bis auf den letzten Platz gefüllt war, blieb schon bei der dritten Aufführung der Ansturm aus. Kritik wurde in Fachkreisen vor allem an der dramatischen Form von Lessings Drama geübt: "Freilich hat das Stück nur wenig theatralisches...".[24]
Erst von der Inszenierung Schillers (Weimar, 1801) geht größere "theatralische Wirkung" aus. Er verändert den "Nathan" beträchtlich, indem er in das Metrum eingreift, gedankliche Passagen streicht und allzu kritische und anstößige Textstellen, wie beispielsweise Nathans Auseinandersetzung mit Rechas Wunderglaube oder Sittahs Kritik am Verhalten der Christen, entschärft. Noch widersprüchlicher wird die im Nathan entwickelte Religionsidee aufgenommen. Während der Meininger Hofprediger Johann Georg Pfranger sogar ein Gegendrama entwirft, weil er sich über die Herabsetzung des Christentums und die Verherrlichung des Judentums entrüstet, sieht Friedrich Schlegel diese Idee der Toleranz durchwegs positiv. Der häufigste Kritikpunkt war allerdings, dass der "Held" des Dramas ein Jude ist. Immanuel Kant soll nach der Lektüre der ersten zehn Druckbögen gesagt haben, er könne keine Helden aus diesem Volk leiden.[25]
Der materialistische Philosoph Eugen Dühring bezeichnete den "Nathan" sogar als ein "plattes Judenstück (...) auf einem sehr niedrigen Geistesniveau".[26]
Antisemitismus war auch 1933 der Grund für das Verschwinden des Dramas von der Bühne und aus dem Schulunterricht. Dabei steht es außer Frage, dass die Aussage des Stückes, Humanität und Toleranz, zu allen Zeiten aktuell war und es auch bleiben wird. Diese Werte haben gerade in den vergangenen Jahren, in denen übertriebener Nationalismus und Intoleranz wieder aufflammten, eine besondere Wichtigkeit erlangt.

Literaturverzeichnis
1. Primärtext
Lessing, Gotthold Ephraim, Nathan der Weise, Reclam Universal Bibliothek Nr. 3[2], Stuttgart 1990.
2. Sekundärliteratur
- Bahners, Klaus; Eversberg, Gerd; Poppe, Reiner (Hgg.), Gotth. E. Lessing, Nathan der Weise, Königs Erläuterungen und Materialien Bd. 10/10a, C. Bange Verlag, Hollfeld 1992.
- Boccaccio, Giovanni, Decameron, Eduard Kaiser Verlag, Klagenfurt / Wien
- Drescher-Ochoa, Heidrun, Kultur der Freiheit. Ein Beitrag zu Lessings Kulturkritik und -philosophie, Europäische Hochschulschriften, Reihe I, Deutsche Sprache und Literatur Bd. 1670, Peter Lang Europäischer Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main / Berlin / Bern u.a.1998.
- Düffel, Peter von, G.E. Lessing, Nathan der Weise, Erläuterungen und Dokumente, Reclam Universal Bibliothek Nr. 8118, Stuttgart 1998.
- Gehrke, Hans, Gotthold Ephraim Lessing, Nathan der Weise. Interpretation und unterrichtsbezogene Hinweise, Joachim Beyer Verlag, Hollfeld 1996.
- Pütz, Peter, Die Leistung der Form, Lessings Dramen, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1986.
- Sedding, Gerhard, Nathan der Weise, Lektürehilfen, Klett Nr. 355116, Stuttgart / Düsseldorf/Leipzig 1998.
Fußnoten

[1] Düffel, Peter von, G.E. Lessing, Nathan der Weise, Erläuterungen und Dokumente, Reclam Universal Bibliothek Nr. 8118, Stuttgart 1998, S. 101f.
[2] Vgl. Boccaccio, Giovanni, Decameron, Eduard Kaiser Verlag, Klagenfurt / Wien, S. 25ff
[3] Lessing, Gotthold Ephraim, Nathan der Weise, Reclam Universal Bibliothek Nr. 3[2], Stuttgart 1990, S. 69, ca. Vers 1845f.
[4] Sedding, Gerhard, Nathan der Weise, Lektürehilfen, Klett Nr. 355116, Stuttgart / Düsseldorf/Leipzig 1998, S. 117. Vgl. Gehrke, Hans, Gotthold Ephraim Lessing, Nathan der Weise. Interpretation und unterrichtsbezogene Hinweise, Joachim Beyer Verlag, Hollfeld 1996, S. 83.
[5] Lessing, S. 71, ca. Vers 1915ff.
[6] Ebd. S. 75, Vers 2040ff.
[7] Hier ist die Verbindung zu Kants "kategorischem Imperativ" unübersehbar; in der Ringparabel findet sich also eines der Hauptthemen der europäischen Aufklärung.
[8] Vgl. Sedding, S. 23.
[9] Lessing, S. 73, ca. Vers 1963f.
[10] Vgl. Bahners, Klaus; Eversberg, Gerd; Poppe, Reiner (Hgg.), Gotth. E. Lessing, Nathan der Weise, Königs Erläuterungen und Materialien Bd. 10/10a, C. Bange Verlag, Hollfeld 1992, S. 22.
[11] Lessing. S. 75, ca. Vers 2037ff.
[12] Ebd. S. 75, ca. Vers 2056.
[13] Ebd. S. 56, ca. Vers 1491f.
[14] Ebd. S. 88, ca. Vers 2383ff.
[15] Ebd. S. 73f, ca. Vers 1985ff.
[16] Ebd. S. 113, ca. Vers 3115f.
[17] Ebd. S. 113, ca. Vers 3117.
[18] Pütz, Peter, Die Leistung der Form, Lessings Dramen, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1986, S. 265f.
[19] Vgl. Drescher-Ochoa, Heidrun, Kultur der Freiheit. Ein Beitrag zu Lessings Kulturkritik und -philosophie, Europäische Hochschulschriften, Reihe I, Deutsche Sprache und Literatur Bd. 1670, Peter Lang Europäischer Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main / Berlin / Bern u.a. 1998, S. 193.
[20] Lessing S. 49, ca. Vers 1273f.
[21] Ebd. S. 48, ca. Vers 1258ff.
[22] Lessing, S. 16, ca. Vers 359ff.
[23] Ebd. S. 10, ca. Vers 162.
[24] Literatur und Theaterzeitung, Berlin 3. Mai 1783, vgl. Sedding S. 122.
[25] Vgl. Sedding, S. 128.
[26] Vgl. Sedding, S. 128.

Übergewicht ist ein Problem ...

Übergewicht ist ein Problem, das in der Gesellschaft immer größer und immer dramatischer wird. Das bestätigt auch die Untersuchung der Deutschen Adipositas-Gesellschaft (DAG): Jeder zweite Bundesbürger wiegt zuviel, jeder fünfte leidet an krankhafter Fettleibigkeit. Mit 40 Millionen zu dicken Deutschen und 16 Millionen krankhaft fettleibigen habe sich die Quote in 15 Jahren verdoppelt. Wenn man die ganze Welt betrachtet, eine Studie des Worldwatch-Instituts in Washington berichtet: "Erstmals gibt es auf der Welt genauso viele übergewichtige wie hungernde Menschen."
1. Dicke bzw. adipöse Menschen fressen einfach zu viel.
Voraussetzung für die Fettspeicherung ist eine Zufuhr von Nahrungsenergie, die den Bedarf überschreitet - d.h. man bringt mehr Kalorien in seinen Körper ein, als man verbrauchen kann. So werden aus überflüssigen Kalorien Fettpolstern aufgebaut.
Die modernen Lebensgewohnheiten, der moderne Lebensstil zeichnet sich dadurch aus, dass wir uns falsch und insbesondere viel zu fettreich ernähren.
Die Kalorienmenge, die wir essen, hat sich in den letzten 20 Jahren kaum noch verändert, aber der Mensch von heute leidet an Bewegungsmangel.
Es steht heute völlig außer Zweifel, dass es eine gewisse genetische Veranlagung gibt für Übergewicht. Das ist der eine Faktor, der vielleicht für etwa 30-40% des Übergewichtsproblems verantwortlich ist.
2. Übergewicht ist eine Krankheit
In einigen Fällen kann man über eine Krankheit reden. Wenn Adipositas von einem Gendefekt verursacht wird - wenn Kinder mit 5 Jahren schon 70 Kilo wiegen, obwohl sie nur flüssige Nahrung und Säfte zum Essen bekommen -, muss man eingestehen, dass es um eine (bis heute) unheilbare Krankheit geht.
Übergewicht selbst ist in den meisten Fällen keine Krankheit, es kann aber mehrere Krankheiten verursachen. Übergewicht bringt den Stoffwechsel durcheinander. Es kann zu Diabetes kommen, zu Fettstoffwechselstörungen, auch der Blutdruck steigt an. Daneben können noch die Kniegelenke betroffen sein, Thrombosen und Gallensteinerkrankungen treten gehäuft auf. Die Reihe der Krankheiten könnte man bis zum Herzinfarkt und zu bestimmten Krebserkrankungen fortführen.
Es gibt viele übergewichtige Menschen, die körperlich vielleicht noch besser drauf sind, als einige dünne Leute. Sie können Marathon laufen und in Fittness-Tests erreichen sie viel bessere Werte, als ihre Mitmenschen, die keine Fettpölsterchen haben.
3. Übergewicht ist kein gesellschaftliches Problem, alle Dicke sollen es sich selbst zuschreiben, wenn sie deswegen Schwierigkeiten haben.
Adipöse leiden auch subjektiv unter dem Übergewicht: sie schwitzen sehr stark, sie leiden unter Kurzatmigkeit z.B. beim Treppensteigen, sie sind körperlich insgesamt wesentlich weniger belastbar.
Übergewichtige leiden auch sozial ganz erheblich unter ihrem Übergewicht. Sie werden z.B. beruflich sehr stark benachteiligt, obwohl sie auch ganz normale Menschen sind. Sie zeigen deswegen häufig ein Minderwertigkeitsgefühl und sind oft depressiv.
Wenn man die Diskussion in den Medien verfolgt, werden wir sehen, dass wir heute ein Schönheitsideal haben, das eigentlich fast nicht zu erreichen ist, weil die meisten Menschen aufgrund ihrer körperlichen Eigenschaften davon zwangsläufig abweichen. Die Medien beeinflussen also unsere Vorstellungen von Normal- und Idealgewicht.
Die Medien sind meistens auch daran Schuld, dass viele Jugendliche heutzutage an Essstörungen - wie Bulimie, Anorexie - leiden, weil ihr Körperbild völlig zerstört wurde.
4. Alle Übergewichtige sollten abnehmen.
Viele dicke Leute fühlen sich wohl in ihrer Haut, sie würden nie eine Diät machen. Viele Männer, die übrigens meistens schlank sind, mögen Frauen mit Rundungen viel mehr, als magere Mädchen.
Normalgewicht ist das Gewicht, mit dem man die höchste Lebenserwartung erreicht. Daneben gibt es subjektive Elemente: Wenn man übergewichtig ist, tut man sich z.B. schwerer beim Treppensteigen, beim Laufen überhaupt. Das subjektive Wohlbefinden hängt mit dem Gewicht zusammen
Ein normalgewichtiger Mensch entwickelt viel seltener einen Diabetes als ein übergewichtiger Mensch.
5. Die Lösung aller Probleme: man muss eine Diät machen.
Eine Diät kann kurzfristig wirklich erfolgreich sein, aber die Einstellung "ich mache jetzt drei Monate DIÄT, dann bin ich 12 kg leichter, habe damit mein Ziel erreicht und kann dann wieder so essen wie früher", führt langfristig zu einem Misserfolg, da man in einer gewissen Zeit wieder auf sein altes Gewicht hinsteuern wird. (Jojo-Effekt)
Nur die dauerhafte Umstellung der Ernährungsweise und eventuell auch des Lebensstils kann den langfristigen Erfolg garantieren.
Eine Diät ohne körperliche Bewegung ist nicht besonders erfolgreich. Sport ist eine unterstützende Maßnahme, die vor allem auch dazu dient, nach einer Gewichtsabnahme das Gewicht besser halten zu können.
Meiner Meinung nach ist Übergewicht wirklich ein Problem, aber nur für denen, die es selbst auch als Problem sehen. Wenn man mit seinem Gewicht unzufrieden ist, soll man abnehmen, oder eventuell zunehmen, aber nur in dem Fall, falls er/sie das für sich selbst tut und nicht, weil im Fernsehen und in anderen Medien nur superschlanke, makellose Menschen zu sehen sind. Jeder soll selbst entscheiden, was für sie/ihn gut ist, wie sie/er sich wohl fühlt.

Gastarbeiterdeutsch

1. Daten zur Geschichte der Arbeitsmigration in der BRD:[1]
1961 500000 offene Stellen sowie 180000 Arbeitssuchende
1968 2000000 Wanderarbeiter befinden sich in der BRD auf 'Rotation'.
1973 4000000 Wanderarbeiter, 'Anwerbestop'
1982 Familiennachzug 4,6 Millionen beträgt die Zahl der Ausländer
1986 keine Freizügigkeit für ausländische Arbeiter
1998 7,3 Millionen Ausländer
2. Was ist Gastarbeiterdeutsch?
Das Gastarbeiterdeutsch, so wie es von Ausländern gesprochen wird, die als Erwachsene nach Deutschland eingereist sind, ist das Produkt einer Situation, in der der Kontakt mit der fremden Sprache auf die für das ökonomische und soziale Überleben notwendigen Kontexte beschränkt ist.
3. Der Spracherwerb ausländischer Arbeiter
Der Spracherwerb findet für die meisten Gastarbeiter ausschießlich im Alltagskontakt mit Deutschen statt. Er ist also ungesteuert, d.h. nicht systematisch, ohne unterrichtlicher Unterweisung. Die soziale Bedingungen stellen den Rahmen dieser Form des Zweitspracherwerbs dar.
4. Funktional beschränkte Sprachen
Die deutsche Gesellschaft hat kaum Interesse daran, den Gastarbeiter zu einem vollwertiger Sprecher auszubilden, da er in der Regel seine 'Aufgaben' mit einem Minimum an Sprachkenntnissen erfüllen kann. Für die Gastarbeiter ist die Beherrschung der Sprache nicht ein eigenständiges Ziel, seine Lernmotivation orientiert sich an objektiven und subjektiven Ansprüchen an eine Minimalverständigung.
Fossilierung: es kommt oft schon zu einem Stillstand des Lernprozesses, sobald die dringendsten praktischen Probleme im Himblick auf deutsche Umgebung gelöst werden können. Ist dieses Ziel erreicht, wird Neues nicht mehr aufgenommen.
5. Sprachgebrauch ausländischer Arbeiter
Die Deutschvarietät ausländischer Arbeiter ist in besonderem Maße durch die spezifischer verwendung sprachlicher Mittel gekennzeichnet. Sie besteht aus einem Zeichensystem, dass lexikalisch aus dem Zeichenvorrat der deutschen Sprache und ihrer Varietäten schöpft, das strukturell aber starke Abweichungen von den deutschen Bezugsvarietäten aufweist.
So kann man in der Gastarbeitersprache folgende Regelmäßigkeiten feststellen:
1. Verwendung von 'Einwortsätzen';
2. Häufung von Adverbien bzw. Adverbialphrasen;
3. Ausfall von Präpositionen;
4. Ausfall von Pronomina;
5. Ausfall des bestimmten Artikels;
6. Verwendung von subjektlosen Sätzen;
7. Verwendung von verblosen Sätzen;
8. einheitlicher Gebrauch des Infinitivs anstelle einer konjugierten Verbform;
9. einheitlicher Gebrauch des Pronomens du als Anredeform in Verbindung mit der Infinitivform des Verbs;
10.die Tadenz zum Analytischen und
11.eigentümliche Satzstellungsmuster.
5. Beispiel für den Sprachgebrauch türkischer Gastarbeiter:
" Ja ... muß un Türkisch un lernen. - aber wann in Ausländer in kommen in Deutschland ... das is, in deutsche Mensch nix muß undde lernen in andere was man sprecht. - und dann ... aber jetzt, ja, muß bissele Deutsch spreche ... muß lernen - aber jetzt du was sage ... ich alles versteh. - aber wann ich will so gut sprechen ... schwer, kann nix so genau sagen."
Literatur:
- Christiane von Strutterheim: Temporalität in der Zweitsprache - Eine Untersuchung zum Erwerb des Deutschen durch türkische Gastarbeiter. Walter de Gruynter, 1986 Berlin
- Inken Keim: Gastarbeiterdeutsch - Untersuchungen zum sprachlichen Verhalten türkischer Gastarbeiter. TBL Verlag gunten Narr, 1978 Tübingen
- Marija Orlovic-Schwarzwald: Zum Gastarbeiterdeutsch Jugoslavischer Arbeiter im Rhein-Main-Gebiet. Franz Steiner Verlag GMBH, 1978 Wiesbaden


[1] Nach H. Walz in Alfred j. Tumat (Hrsg.), Migration und Integration, Baltmannsw., 1986

Konjunktiv

Konjunktiv Präteritum:
E/1: -e T/1: -en
E/2: -est T/2: -et
E/3: -e T/3: -en

Kivételek:stehen – stünde, helfen – hülfe, werfen – würfe, sterben – stürbe,
empfehle – emföhle, beginnen – begönne, schwimmen – schwömme
bringen – brachte, denken – dachte

Ich würde ein neues Auto kaufen.
Wenn du deiner Mutter hülfest, gäbe ich dir eine Tafel Schokolade.

Módbeli segédigék: können – könnte, dürfen – dürfte, müssen – müsste,
sollen – sollte, mögen – möchte, wollen – wollte

Dürfte ich wissen, wann du nach Hause gekommen bist?
Könntest du mir helfen?

Mit passiv:
würde gebaut
müsste gebaut werden

Konjunktiv Plusquamperfekt:
Hätte gelesen
Wäre gekommen

Wenn ich Zeit gehabt hätte, wäre ich ins Kino gegangen.

Mit Modalverb:
Hätte schwimmen können

Ich hätte zum Arzt gehen müssen.

Mit Passiv:
Wäre gebaut worden
Hätte gebaut werden müssen

A középkor

Történelmi változások, világnézeti átalakulás

A hatalmas Római Birodalom, mely évszázadokon át a civilizáció és a romanizált görög kultúra terjesztésével betöltötte történelmi küldetését, a 3. századtól kezdve észrevehetôen hanyatlani kezdett. A rabszolgatartó római társadalom és állam leküzdhetetlen válságba jutott. A birodalom terjeszkedése már a császárság korának elején megtorpant, s egyre kevesebb rabszolga került Rómába. A rabszolgatartásra épülô gazdaság fejlôdése megállt, majd megindult lassú hanyatlása. A gazdaságilag s erkölcsileg megingott impérium képtelen volt ellenállni a népvándorlás által mozgásba hozott, három égtáj felôl támadó barbár (fôleg germán) törzsek meg-megújuló rohamának. A Nyugatrómai Birodalom bukásától, 476-tól számítja a történelemtudomány a középkor kezdetét, s ennek a több mint ezer évet felölelô korszaknak a végét az angol polgári forradalom kirobbanásának idejére, 1640-re teszi. - Művelôdéstörténeti szempontból a középkor szűkebb idôszakaszt jelent: a 14. század elsô felében kialakuló új korszak, a reneszánsz zárja le.
Az új társadalmi rend, a feudalizmus évszázadok véres gomolygásában alakult ki, s a Római Birodalmat megdöntô népek új országok, új államok alapjait vetették meg. Az ókori rabszolgaságot a feudális jobbágyrendszer váltotta fel, s ezzel az anyagi értékeket létrehozó termelôtevékenység is magasabb szintre emelkedett.
A középkor "sötétnek" nevezett évszázadaiban (5-9. század), a népvándorlás idején Európa jelentôs részén igen alacsony szintre esett vissza ugyan a műveltség, az emberiség fejlôdése mégsem torpant meg ez alatt az idô alatt sem. A Római Birodalom romjain kialakult új államok átvették az addigi kultúra és civilizáció értékeit, és nemcsak részeseivé, hanem továbbfejlesztôivé is váltak ezeknek az értékeknek.
Śj szellemet, új világnézetet hozott a keresztény vallás, mely a középkor folyamán óriási történelemformáló szerepet töltött be. A kereszténység már az 1. században megkezdte hódító útját, s elsôsorban a szegények, a megalázottak, a rabszolgák között terjedt. Az új vallás - keletkezése idején - abban különbözött a szinte megszámlálhatatlan keleti vallási irányzattól, hogy elutasított minden nemzeti vagy társadalmi elzárkózást, s a megváltás eszméjét mindenkire kiterjesztette. A rabszolgát gazdája még tárgyként kezelhette, adhatta-vehette, megölhette, a kereszténység azonban minden embert felebaráttá emelt, legalább Isten elôtt egyenlôvé tett, s bármely emberi élet elpusztítását halálos bűnnek tartotta. A kereszténység világképében az emberi méltóságot az a bibliai tanítás alapozta meg, hogy az ember Isten képmása, a teremtés csúcspontja, az egyetlen lény, akinek értelme van.
A kialakuló feudális társadalomban nagy szerepet játszott az egyház. Mint világtörténelmi intézmény valóban történelmi küldetést töltött be a középkori Európa arculatának formálásában: a Római Birodalom bukása utáni káoszban a rend és a törvényesség elvét, a műveltség igényét, a barbár világgal szemben az emberségesebb morált képviselte, segédkezett az új államok és birodalmak megszületésénél.
Mint a legnagyobb feudális birtokos, az uralkodó osztály érdekeit képviselte. Az uralkodó (a király) hatalmát Istentôl származtatta, öröknek és megváltoztathatatlannak tekintette a fennálló társadalmi rendet. A jobbágyokat a szegénység türelmes elviselésére, sorsukba való belenyugvásra intette.
A középkori egyház világszemléletének középpontjában Isten és az ô világa állt, szemben az ókori műveltséggel, mely az emberre és világára összpontosította a figyelmet. Az egyház a földi élet célját a túlvilági boldogság, az örök üdvösség elnyerésében jelölte meg: siralomvölgynek mondta a földi létet, mely - szerinte - a túlvilághoz vezetô út állomása csupán.

Az ókeresztény irodalom

A középkori kultúra erôsen egyházi, vallásos jellegű volt, mégsem mondhatjuk, hogy a középkor "szembefordult" az antik műveltséggel vagy megtagadta azt, hiszen a kereszténység szerves része lett már a késô antikvitás szellemi életének is. Az egyre hanyatló, tartalmát és eszméit vesztett római irodalomba éppen az ókor utolsó századainak nagy műveltségű, a klasszikusokon nevelkedett keresztény írói hoztak új vérkeringést, szellemi megújulást.
Az ókeresztény irodalom kora az elsô keresztény íróktól, a 2. századtól a 8. századig terjed. Nyelve eredetileg a görög volt, de nyugaton a latin kezdett általánossá válni, s így a 4. századtól a görög a keleti egyház sajátjává lett. Az ókeresztény irodalom virágkorának kezdetét olyan kiemelkedô egyházatyák működése jelzi, mint Szent Iraeneus (iréneusz - ?140-?202), Tertullianus (tertulliánusz - ?195-220 után) és Alexandriai Szent Kelemen (?140/150-215 után). A késôbbi századok kiváló egyházi íróinak nevét és munkásságát jórészt feledésbe merítette a múló idô, de feltétlenül meg kell említeni a legnagyobbakat. - Szent Ambrus (Aurelius Ambrosius - auréliusz ambrósziusz - ?340-397), Milánó püspöke széles körű teológiai munkássága mellett himnuszokat is írt. - Szent Jeromos (Hieronymus - hieronimusz - ?340-419) híres bibliafordításáról már volt szó; ô írta az elsô keresztény irodalomtörténetet A híres férfiakról címen. - Szent Ćgoston (354-430) a korszak legnagyobb latin írója.
Ennek az óegyházi irodalomnak legfôbb alkotásai tanító jellegű írások: bibliai szövegmagyarázatok, prédikációk, az ún. katekézisek (vagy katekizmusok), melyek kérdés-felelet formájában világították meg a teológia fôbb problémáit, az eretnekek tanításait cáfoló vitairatok; népszerűek voltak a mártírakták (a vértanúkkal kapcsolatos hivatalos bírósági eljárások jegyzôkönyvei, illetve mártírtörténetek) és a szentek életérôl szóló legendák; műfajai közé sorolhatók még az apokrif (nem kanonizált, nem "hiteles") szent iratok (pl. a sokféle apokrif evangélium), a szerzetesi regulák (szabályzatok) és az egyháztörténetek, a lírai költészet terén pedig a himnuszok.
Ezek a korai himnuszok kezdetben ritmikus prózai szövegekbôl álltak, s hasonlóak voltak a Bibliában található zsoltárokhoz és egyéb bibliai "költeményekhez". A himnuszokat már az elsô századokban a keresztény hívek karban énekelték, és rendkívül kedveltek voltak. Alexandriai Szent Kelemen írja: a keresztényeknek "egész élete egy zengô ünnep. Dicséretekkel műveljük a földet, himnuszt harsogva hajózzuk a tengert, még az ebédet is zsoltárok hangja szenteli meg."
Szent Ambrus az elsô, aki a maga himnuszait antik metrikus formába öntötte, rímtelen négyes jambusi sorokba (ilyenek Horatiusnál is elôfordulnak, de csak hosszabb sorokkal váltogatva); négy sor egy strófa, s egy himnusz nyolc versszakból áll. Ez a forma, az ún. ambroziánus, az ôshimnuszok kedvelt versformája lett. - Prudentius (prudenciusz - ?348-410) az ókeresztény irodalom elsô laikus (nem egyházi személy) himnuszköltôje; az ô versei is még antik formákban jelennek meg. - Hasonló ritmikájú költeményeket írt késôbb Venantius Fortunatus (venancius fortunátusz - 530-?600) is, akinek a szent kereszt magasztalására írt himnuszait máig énekli a katolikus egyház.

Szent Ćgoston: Vallomások
Szent Ćgoston (Aurelius Augustinus - auréliusz augusztinusz - 354-430) a kereszténység egyik legnagyobb gondolkodója, az ókeresztény irodalom kiemelkedô alakja, a katolikus egyház szentje és tanítója. A Római Birodalom észak-afrikai tartományának (Numidia) Thagaste nevű városában született. Apja még pogány volt, édesanyja, Monica (monika) keresztény családból származott.
Tanulmányai során széles körű filozófiai műveltségre tett szert, s késôbb retorikával (szónoklattan) foglalkozott. Fiatal korában érzékisége a testi örömök felé csábította, s egy hosszú ideig fennálló szerelmi viszonyból fia is született (Adeodatus, 372-390). Mikor Mediolanumban (ma Milánó) elnyerte a szónoklattani tanszéket (384-ben), gyakran és nagy figyelemmel hallgatta Szent Ambrus híres prédikációit, és felismerte a korábban általa nem sokra értékelt Biblia allegorikus értelmezésének lehetôségét. Belsô vívódásait egy misztikus kerti jelenet döntötte el a kereszténység javára: a szomszédból éneklô gyermekhangot hallott, amely ismételten ezeket a szavakat mondta: "Tolle, lege" ("vedd, olvasd"); találomra ütötte fel a Bibliát, s Szent Pál egyik levelének következô részletét olvasta (s ezt magára vonatkoztatta): "Nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Śr Jézus Krisztust és ne gondozzátok a testeteket a vágyakozásra." Ennek hatására megtért, és 387 nagyszombatján felvette a keresztséget fiával és barátjával együtt. A szentség kiszolgáltatója Szent Ambrus volt.
Ezután visszatért Afrikába, majd szülôvárosában, Thagastéban (thagaszté) élt kolostori magányban, filozofikus-aszketikus közösségben. Tudásának és jámborságának híre egyre jobban ismertté tette, s a keresztény hívek kívánságára beleegyezett, hogy pappá szenteljék. 396-ban Hippo város püspöke lett. - Rengeteget dolgozott, hatalmas irodalmi tevékenységet fejtett ki: filozófiai, teológiai, hitvédô, egyházszervezôi munkákat alkotott. Ćtvette a keresztény filozófiába mindazt, amit az antikban fontosnak és értékesnek tartott. Haláláig összesen több mint száz művet írt. Életének alkonyát a népvándorlás korának kezdôdô zűrzavarai árnyékolták be. Mikor meghalt Hippóban, a várost már harmadik hónapja ostromolták a vandálok.
A mai olvasóra a legnagyobb hatást Vallomások című műve teszi. 397 és 400 között írta, több mint tíz évvel megtérése után. Nagyjából életútjának felén járt, amikor ezt a számadását készítette. Műfaja nehezen meghatározható: önvallomás, gyónás, ima, filozófiai elmélkedések, teológiai fejtegetések, pszichológiai megfigyelések, életrajzi adalékok keverednek benne.
Az elsô részben (I-IX. könyv) a leghatározottabb az életrajzi jelleg: életútját világítja meg a megtérésig és anyja haláláig. Élete ellentmondásait akarja tisztázni benne: megmagyarázni, miként jutott el a különbözô pogány filozófiai irányzatoktól a kereszténységig. Az emberi lélek legbensôbb titkait feltáró ôszintesége, intimitása miatt ez a rész ma is izgalmas, megrendítô olvasmány. "...Ćgoston afrikai születés, afrikai lélek: ôszintesége egy afrikai lélek forró temperamentumából tör elô" (Babits). Ebben a részben olvasható a már említett kerti jelenet. - A második rész (X. könyv) már elvontabb: a kereszténnyé lett Ćgoston saját lelkét a bűn és az erény csatájának színtereként mutatja be. - A harmadik részben (XI-XIII. könyv) a Teremtés könyvét magyarázva az anyag, az idô, a semmibôl való teremtés kérdéseit tárgyalja.
A Vallomásokban valami új született az európai irodalomban: elsô ízben tekinthetünk bele az emberi lélek mélységeibe, egy keresztény hívô lelkébe. Szent Ćgoston a maga tapasztalatait, az átélt szellemi hatásokat, életének eseményeit saját lelki fejlôdésének, Istenhez való útjának szükségszerű mozzanataiként fogja fel. Babits Mihály méltán írta a Vallomásokról a következôket: "A keresztény író tekinti elôször a világot saját életének illusztrációjaként, s Szent Ćgoston Vallomásai az elsô belülrôl látott lélekrajz a világirodalomban." (Babits Mihály: i. m. 133.l.)

A szerzetesrendek

A vallásos élet fô központjai a középkori Európában a keresztény élet teljes, mindhalálig tartó és visszavonhatatlan gyakorlására alapított, elkülönült közösségek, a szerzetesrendek voltak. Tagjai valamennyien egész életükre szóló fogadalmat tettek (tisztasági-szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalmat), s ez elkülönítette ôket az egyház egyéb közönséges tagjaitól. Kolostorokban, monostorokban éltek.
Bár arra törekedtek, hogy a legtökéletesebben valósítsák meg az egyház emberideálját, ez nem állt ellentétben azzal, hogy az élet minden területére kiterjedô, Európa arculatát minden tekintetben meghatározó kultúrateremtô és -terjesztô tevékenységet is folytassanak. Lelkészi feladataik mellett tanítottak, könyveket másoltak, képeket festettek, betegeket gyógyítottak, terveztek és építettek épületeket és katedrálisokat, iparra és fejlettebb mezôgazdasági munkákra nevelték, tanították a népvándorlás "barbár" népeit.
A középkor nagy nyugati szerzetesrendjei között idôben a legelsô - és négy évszázadon át egyedülálló - Szent Benedek rendje, a "bencés" papok közössége volt. Nursiai Szent Benedek (nursziai - 5. század vége - 550 körül) 529-ben szervezte egybe remetetársait, s Monte Casino (kaszinó - Nápolytól északra) hegyén megalapította a nyugati kereszténység legjelentôsebb kolostorát. Híres regulájában, A szerzetesek szabályzata című művében Benedek "az antik Róma törvényhozó géniuszának utolsó nagy remekművét alkotta meg." (R. W. Southern: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Gondolat, Bp., 1987. 272.l.) A Regula minden szerzetesnek kötelezôen elôírta az olvasást és a munkát, s megszabta, hogy az életet szüntelen tevékenységben kell eltölteni: "...akkor igazi szerzetesek, ha saját kezük munkájából élnek, mint az apostolok". Erre az életformára vonatkozik a bencések jelmondata: "Ora et labora!" ("Imádkozzál és dolgozzál!").
A Benedek-rend "monopóliuma" a 11. század végére megszűnt: az 1075 és 1125 közötti fél évszázad során új szerzetesrendek alakultak. Közöttük a két legsikeresebb az Ćgoston-rendi kanonokok és a cisztercita szerzetesek rendje. Ez utóbbiak is tulajdonképpen bencések: Szent Benedek reguláját igyekeztek feleleveníteni, amelyet követôi állítólag elhagytak. Fehér reverendájukról "fehér barátoknak" nevezték ôket. Legszívesebben minden emberi lakóhelytôl távol, lehetôleg erdôk mélyén, magányos völgyekben, hegyoldalakon telepedtek meg, s ahol megjelentek, mindenütt ésszerűbb földművelés, szôlô- és gyümölcstermelés, céltudatosabb állattenyésztés, fejlettebb kézművesség, egyszóval magasabb gazdasági kultúra támadt. - Meg kell még említeni a "néma barátok", a karthauziak rendjét és a premontrei rendet is.
A 13. században a nagyvárosok új körülményei hívták életre a kolduló rendeket, a dominikánus és a ferences szerzetesrendet. Elnevezésük alapítóikra, Szent Domonkosra és Szent Ferencre vezethetô vissza.

Antikvitás és kereszténység

A középkor tulajdonképpen sohasem szakadt el az antik kultúrától. A népvándorlás véres és kaotikus századaiban (6-8. század) a brit szigeteken angolszász és különösen ír kolostorokban ôrizték, másolták, mentették a klasszikus latin szövegeket. A Frank Birodalom urának, Nagy Károlynak az udvarában a 8. század végén és a 9. század elején egy, a klasszikusokhoz visszanyúló, világiasabb szemléletű kultúra alakult ki, és ez terjedt el a korabeli művelôdési központokban, a kolostorokban is. De összekapcsolja a két kor irodalmát a nyelv azonossága is: a latin. Természetesen átalakult, módosult ez is az antikhoz képest: új szavak, népies elemek ékelôdtek belé, egyre nagyobb teret hódított a hétköznapok társalgási nyelve. Változott a nyelv ritmikája is: erôsödött a hangsúly szerepe, elhalványult vagy eltorzult az idômértékes zeneiség. És késôbb, mikor már senkinek sem volt anyanyelve a latin, iskolákban tanították, s a tanítás alapjául mindig a klasszikus írók szövege szolgált.

A szellemi élet fellendülése

A 10-11. században szilárdult meg az új világ társadalmi rendje, s ezután, a 12-13. században a középkori kultúra nagyszerű virágzásának lehetünk tanúi a tudomány és a művészetek minden területén. Az 1096-ban megindult elsô keresztes hadjárattól fogva erôre kapott a tengeri kereskedelem és az ipar, a városokban megjelent a polgárság, s vele együtt megszületett a középkori értelmiségi is, az az ember, aki szellemi munkából él, akinek hivatásszerű foglalkozása az írás vagy tanítás, vagy mindkettô egyszerre. Az uralkodó osztály életszínvonala emelkedett, kulturális igénye megnôtt.
A vallásos céllal igazolt keleti hadjáratok, a keresztes háborúk létrehozták a "lovagság" intézményét, emellett nagymértékben ki is tágították a középkori ember világképét. De a keresztény Nyugat és az Iszlám nemcsak a csatatereken találkozott: Itáliában és fôleg Spanyolországban békés cserekereskedelem alakult ki, s a fűszerekkel meg a selyemmel együtt a kéziratok elhozták a keresztény világ számára a görög-arab műveltséget is. A középkori Nyugat már elfelejtett görögül, a tudomány nyelve a latin volt. Most keresztény fordítók serényen munkálkodó csapata kezdte átültetni latinra az arab, az arabra fordított görög és az eredeti görög szövegeket. A nyugati keresztények segítséget kaptak ebben a munkában a mohamedán uralom alatt élô spanyol keresztényektôl, a zsidóktól, sôt maguktól a muzulmánoktól is. îgy, ilyen közvetítéssel - Keleten és Afrikán keresztül - jutott a középkori műveltségbe pl. Eukleidész matematikája, Ptolemaiosz (ptolemajosz) asztronómiája, Hippokratész és Galénosz orvostudománya, Arisztotelész fizikája, logikája és etikája. Nem lebecsülendô azonban a tisztán arab hatás sem: most ismerkedtek meg Nyugaton az arab matematikával, s az arabok orvosi szakkönyvei is - sok más tudományos mű mellett - kedvenc olvasmányai lettek a középkori tudósoknak.
Mindezek hatására fellendült a szellemi élet, a tudományos kutatómunka és az oktatási tevékenység a középkor híres nemzetközi egyetemein, mindenekelôtt Párizsban, 0xfordban, Padovában és Genovában. Európa minden részébôl diákok serege tanulta itt az alapfokú műveltséget jelentô "hét szabad művészetet": a grammatikát, a retorikát és a logikát, valamint az aritmetikát, a geometriát, a zenét és az asztronómiát. Ezután kerülhetett sor az orvosi, a teológiai vagy az egyházjogi tanulmányokra.
A 13. században emelkedett a tudomány rangjára a teológia azáltal, hogy az értelmet hívta segítségül. A kor legnagyobb teológusát, Aquinói Szent Tamást (akvinói - ?1224-1274) az értelmet keresô hit vezette, s arra törekedett. hogy a vallásos hit tételeit összhangba hozza a racionális gondolkodással, Arisztotelész filozófiájával. Sajátos középkori ellentmondást jelent, hogy a kereszténység magyarázatához, korszerűsítéséhez a támaszt a kereszténységet megelôzô tudományokban kellett keresni.

Képzôművészet és zene

E két évszázad a képzôművészet, ezen belül is elsôsorban az építészet terén alkotott halhatatlan remekműveket. A 11-12. század fejlesztette ki az ún. román stílust. A "harcoló egyház" céljainak megfelelôen a templomok inkább középkori lovagvárakra emlékeztetnek, s azt az érzést sugallják, hogy a hívôk biztonságban érezhetik magukat a Gonosz ellenében. A hatalmas falak, a zömök pillérek kívül is, belül is masszív erôt árasztanak. A teret félköríves boltozatok hidalják át, s félkörív zárja le a keskeny, lôrésszerű ablakokat is.
A román stílus még a 12. század végét sem érte meg, máris egy új, még jelentôsebb építészeti irányzat született, a gótika. Eltűntek a hatalmas és vastag falfelületek: karcsú pillérek, keskeny bordák tartják az egész épületet. Az élénk színekben ragyogó üvegablakok már csúcsívben végzôdnek, s a tér lezárására is a csúcsíves megoldás, két körszelet összeillesztése szolgál. A templomhomlokzatok jellemzô elemei a gazdagon díszített kapuzatok, a fülkékbe épített szoborgalériák és a hatalmas méretű rózsaablakok. A díszítôelemek szemkápráztató gazdagsága gyönyörködteti a tekintetet. A könnyed, szinte súlytalannak tetszô, égbe törô gótikus katedrálisok a mennyek dicsôségét, a "diadalmas egyház" hatalmát hirdetik, az épületek szinte lebegni látszanak. A merev román szobrokkal szemben a gótikus szobrok légiesek, valósággal élnek, mozogni látszanak. A ruhák redôzete még eltakarja, de már sejteti az élô, eleven testet.
A középkori egyház hivatalos zenéje a gregorián ének volt. Nevét onnan kapta, hogy I. Gergely pápa (590-604) alatt gyűjtötték össze és írták le a Biblia szövegének hangos felolvasásából származó zsoltárdallamokat, a bizánci liturgikus énekeket, a himnuszok melódiáit, a kolostorok zsolozsmáit. Mindezek latin szöveggel énekelt, hangszeres kíséret nélküli, egyszólamú dallamok voltak. Ez a dallamvilág - a népzenébôl közben beszivárgó új elemekkel együtt - közel ezer évig az európai zene fejlôdésének egyik legfontosabb alapja lett.
A középkori zenének a kolostorok mellett egyéb központjai is léteztek. A világi zene elsô kivirágzása a trubadúrének. A trubadúrok, az eszményi udvari szerelmet és a lovagi erényeket megéneklô költôk, provanszál nyelvű lírai költeményeiket saját szerzésű dallammal adták elô. Ez fôleg a néphagyományokból táplálkozott, témái és műfajai azonban szorosan kapcsolódtak a lovagi életforma alkalmaihoz. Van közöttük szerelmi dal, udvarló esti dal, a kedvest üdvözlô hajnali nóta, vetélkedô játék, táncnóta stb. - Ebben az idôben alakult ki a többszólamúság legegyszerűbb formája, a kánon.
Magyarországon Géza fejedelem és Szent István király idejében indult meg a román stílusú építészet. A korabeli épületek azonban elpusztultak, csak néhány templom alapfalait, alaprajzát ismerjük. Legnagyobb volt közöttük a székesfehérvári háromhajós bazilika. A legjobb állapotban a tihanyi apátsági templom (1055) altemploma maradt ránk. A 13. században építették a magyar romanika legnevezetesebb alkotásait. Közülük az egyik legszebb a jáki templom. Két zömök toronnyal hangsúlyozott homlokzatát az apostolokat ábrázoló szobordíszes kapuzat ékesíti (ennek stílusa már átmenet a gótikába). Jellegzetes román kori emlékeink még a bélapátfalvi, a lébényi és az átmeneti stílust képviselô zsámbéki templomok. A pécsi dómot Schmidt Frigyes építette újjá a 19. század végén. Az esztergomi királyi palota bejáratának kapubéllete, rózsaablaka is szép példája a magyarországi román stílusnak. Kápolnája már átmeneti stílusú.
Magyarországon már a tatárjárás után megjelentek a gótikus stílus elsô nyomai, a gótika kora azonban nálunk mégis inkább a 14-15. század. Gótikus műemlékeink közül a legjelentôsebbek a budapesti Mátyás-templom (Schulek Frigyes restaurálta), a budapesti Belvárosi plébániatemplom szentélye, a soproni ferences templom. A mellette levô káptalanterem hazánk legszebb koragótikus keresztboltozatos terme. Késôgótikus a hálóboltozatos nyírbátori templom. - A Kárpát-medencében gótikus stílusú a kassai dóm, a szepescsütörtökhelyi Zápolya-kápolna, a kolozsvári Szent Mihály-templom. - Gótikus váraink közül a legjelentôsebb a diósgyôri, a kôszegi, a nagyvázsonyi és a visegrádi.
A magyar gótikus szobrászat kiemelkedô példája, Kolozsvári Márton és György bronzból készült Szent György lovasszobra (1373) a prágai várban látható. E korból való a gyôri Szent László-herma (fejereklyetartó) is. - A magyar gótikus festôk sorából kiemelkedik Kolozsvári Tamás (15. század) nagyméretű oltárképeivel.

A virágzó középkor irodalma

A tudományos életnek az egyetemeken való kibontakozásával s a képzôművészetek lendületes fejlôdésével párhuzamosan a 12-13. században az irodalom is nagyszerű virágkort ért el. Sok szálból összefonódó, rendkívül összetett, témában és műfajokban igen változatos a középkor irodalmi kultúrája. A szellemi, művelôdési élet központjai ekkor a kolostorok, az egyetemek, a fôúri várkastélyok, illetve a királyi udvarok voltak. A vallásos szellemet terjesztô, a túlvilágra összpontosított misztikus áhítatot népszerűsítô latin nyelvű egyházi irodalom mellett és vele szemben ez a két évszázad teremtette meg a harsány életkedvet árasztó, szabadszájú, az egyházi és a világi hatalmakat nyíltan támadó - fôként latin nyelven éneklô - diákköltészetet: a vágánsok vagy goliard-ok (goliár) poézisét. A lovagság intézménye hívta létre a már nemzeti nyelveken megszólaló, világi jellegű lovageposzt és lovagregényt, valamint a trubadúroknak és a német lovagköltôknek, a minnesengereknek különös bájú, az elvont rajongást és a nagyon is érzéki vágyakat ötvözô szerelmi líráját.
A középkori kultúrának ebbe az elevenen pezsgô szellemi áramába kapcsolódott be - éppen ezekben a századokban - a népvándorlás hullámai által nem sokkal korábban a Kárpát-medencébe sodródott magyarság is. A feudális államalapítás és a kereszténység felvétele utáni elsô századokban, művelôdéstörténetünk kezdetén a mi irodalmi alkotásaink elôször a korabeli egyházi irodalom nemzetközi nyelvén, latinul íródtak, de a magyar nyelv irodalmi, írásbeli felhasználása is hamarosan nélkülözhetetlenné vált. A tihanyi apátságnak 1055-bôl származó latin alapítólevelében pl. 58 magyar szó (szókapcsolat) olvasható, s ezek helyesírása már határozott következetességet mutat. - A magyarországi irodalom az európai kultúra szerves része lett, s a legtöbb középkori műfaj - vallásos és világi egyaránt - megvolt a mi irodalmunkban is.

Vallásos irodalom

A kolostorokból és a szellemi élet más egyházi központjaiból kisarjadó irodalom az egyház céljait szolgálta, a vallásos világszemléletet hirdette. Részben az istentiszteletek szükségleteit elégítette ki (templomi énekek, prédikációk), de leginkább a kolostorokban élô szerzetesek vallásos áhítatát igyekezett fokozni, az alázatosság, a szegénység, az engedelmesség, a szüzesség stb. aszkétikus erényeinek ápolására buzdított. A keresztény szemlélet központjába a földi élet megvetése, a haláltudat és a túlvilág került. A pokol kínjai riasztották s a mennyország csodálatos örömei vonzották a középkori hívôt. A túlvilági boldogsághoz a testi vágyak legyôzésén, az önmegtagadáson keresztül vezet az út. Az ember legnagyobb ellensége - e hit szerint - a test, ez a bűnös vágyak forrása, ezért böjttel, önkínzással kell sanyargatni, megalázni a lélek megtisztulása érdekében. (A test bűnös voltából és megvetésébôl következett a higiénia hiánya, hiszen a test ápolása bűnnek számított, s ez is egyik magyarázata a nagy középkori járványos betegségeknek.)
Az egyházi irodalom nyelve a latin volt, de késôbb a latinul nem tudó, fôleg nôi szerzetesek, az apácák olvasmányigényeinek kielégítésére megindult a latin szövegek átdolgozása a különbözô nemzeti nyelvekre.
A vallásos irodalom változatos műfajai közül (imádság, prédikáció, passió - Krisztus kínszenvedésének és halálának dramatizált története -, példa, látomás stb.) a himnusz és a legenda volt a legnépszerűbb.

Himnuszok
Az egyházi lírai költészet a himnuszokban érte el csúcspontját. A középkori himnuszok istentiszteletek alatt, vallásos összejövetelek alkalmából énekelt, a hívôk áhítatos érzelmeit kifejezô, az Istent magasztaló és a szenteket dicsôítô, emelkedett hangulatú költemények voltak.
A himnuszköltôk között is az elsôk és a legkiválóbbak közé tartozik Pierre Abélard (pier abélár - 1079-1142), a latinul író francia filozófus, teológus, párizsi egyetemi tanár. (Szerelemre lobbant egyik tehetséges leánytanítványa, Héloise [eloiz] iránt, s titokban házasságot kötöttek. A leány nagybátyja, egy kanonok felbérelt pribékjeivel megfosztotta férfiasságától. Abélard kolostorba vonult, felesége pedig apáca lett, de - a hagyomány szerint - kölcsönös szerelmük életük végéig megmaradt.) - 93 himnusza maradt ránk. Ezekben új sor- és strófafajták jelennek meg. Közülük a legismertebb a Szombatesti himnusz (Babits Mihály fordította). A frissen és könnyedén lüktetô ritmusban megírt vers csupa lelkesedés és ujjongó öröm: a túlvilági, a mennyei boldogság látomása. A babiloni (földi) számkivetés után az égi Jeruzsálem királyi palotájának békéje és nyugalma várja az üdvözülteket, akik az angyalokkal együtt egy örökkévalóságon át éneklik ünnepi himnuszaikat.
A 12. század végén és a 13. század elején szembetűnô a Mária-kultusz kialakulása - nemcsak a kolostorokban, hanem a városi értelmiség köreiben is. A Mária-himnuszok egyik fajtája a planctus, a siratóének, siralom. Ez kezdetben lírai sequentia volt (szekvencia - a versszakok két, egymásnak formailag pontosan megfelelô részbôl állnak), és mint ilyen, a nagypénteki istentisztelet részét képezte. A Mária-siralmakban valóságos földi érzések, evilági gondok, emberi fájdalmak, megrendülések is kifejezésre jutottak. Mária, isten anyja a kereszt alatt meg-megújuló kitörésekben panaszolja el bánatát, s földi asszonyként éli át a legnagyobb emberi szenvedést, egyetlen fiának megszégyenítô kínhalálát.
Az egyik legmegrendítôbb, legnépszerűbb Mária-siralomnak, a Stabat maternek (sztábat máter) a szerzôje egy olasz ferences szerzetes, Jacopone da Todi (jakopóne da tódi - 1236-1306). Figyeljük meg a himnusz (planctus - planktusz) érzelmi hullámzását! A fájdalmas anya iránti részvét és szánalom felkeltése, majd a döbbent csodálkozás után a Máriával való azonosulás vágya imába vált át: éppen a lehetô legnagyobb emberi kín vállalása és átélése jogán könyörög a szerzô a "szűzek szűzéhez" mennyei közbenjárásért, hogy halála után a pálmás paradicsomba, a mennyországba juthasson.

Śj korszak a vers történetében

A középkori latin himnuszokkal az európai vers történetében egészen új korszak kezdôdött: megszületett a "modern" verselés.
a) A leginkább feltűnô, füllel is hallható újdonság az antik klasszikus verseléshez képest a rím megjelenése: a verssorok végének hangzásbeli összecsengése.
Rímet a görög és a latin műköltészet nem ismert, s valószínűleg a népi költészet hatására került most a latin versbe. A rím, "ez az édes és méla csendülés, mely oly tipikusan keresztény és modern" (Babits Mihály), ettôl kezdve hosszú idôn át szinte elválaszthatatlan a vers fogalmától. Nem egyszerűen csilingelô dísz, több is annál: a verszenét erôsítô, a dallamot felfokozó eszköz azáltal, hogy lezárja és kiemeli a ritmikai egységeket. A himnuszok népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult a rímek által felfoghatóbbá, érzékelhetôbbé váló versdallam is.
A rímeket az ábécé kisbetűivel szoktuk jelölni, a rímtelen sorokat pedig x-szel. Néha egy-egy sor közepe és vége is rímel egymással: ezek a belsô rímek.
Jacopone da Todi latinul írt költeményében nemcsak a sorok végén találunk rímeket. Ezeket Babits Mihály fordítása is visszaadja. Keressünk ilyen sorokat! Az eredetiben gyakoribbak a belsô rímek, mint a magyar műfordításban.
b) Ćtalakult, módosult a klasszikus idômérték is, megnôtt a hangsúly ritmuskeltô szerepe. A középkori latin költészet verssorai úgy utánozzák a klasszikus verselés egy-egy verslábát, hogy a hosszú szótag helyén hangsúlyos, a rövid szótag helyén pedig hangsúlytalan szótag áll. Ebben a költeményben is tulajdonképpen "hangsúlyos trocheusok" szerepelnek, s a sorok két-két, négyszótagú ütemre tagolhatók. Ezt a fajta verselési módot antikizáló hangsúlyos verselésnek nevezzük.
Ez lett az alapvetô versformája az újlatin nyelveknek (francia, olasz, spanyol stb.), s a 10. századtól fokozatosan kiszorította az ógermán verselést a germán nyelvterületen is Angliától Skandináviáig. (A magyar műfordítási hagyomány az efféle ritmusképleteket idômértékes formában tolmácsolja.)

Halotti beszéd - Űmagyar Mária-siralom

A korabeli magyar irodalomban is léteztek a vallásos-kolostori irodalom különbözô műfajai - kezdetben latin nyelven, de igen hamar szükség volt az anyanyelv használatára is: a latinul nem tudó hívôkhöz ugyanis csak magyar nyelven lehetett szólni, s ôk maguk is igényelték a magyar nyelvű imádságokat, himnuszokat, a lelki épülésüket szolgáló kegyes olvasmányokat.
Nem véletlen, hogy a két legelsô ránk maradt magyar szöveg egy prédikáció, a Halotti beszéd és Könyörgés (1200 körül) és egy 1300 táján lejegyzett magyar vallásos vers, az Űmagyar Mária-siralom. Mindkettô egy-egy mintaként szolgáló latin szöveg szabad, lendületes, magyaros átdolgozása. A kényszeredettségnek, az eredetihez való görcsös ragaszkodásnak semmi nyoma. Kifejezôkészségük, erôteljes nyelvi fordulataik olyan fejlett gyakorlatra vallanak, hogy szinte elképzelni sem lehet, hogy ezek lettek volna a legelsô kísérletek egyházi szövegek átültetésére.
A temetési prédikáció, a Halotti beszéd a szertartási rend értelmében a koporsónak a sírba lebocsátása és szenteltvízzel való meghintése után hangzott el. A korabeli pap - igen hatásosan - egy felkiáltó mondathoz kapcsolt kérdô mondattal a halál megrendítô komorságát idézi fel, s a kérdésre adott válasszal bizonyítja, hogy mindnyájan "por és hamu vagyunk". Hogy a bűn végzetes voltát igazolja. feleleveníti a paradicsombeli tilalmakat, Ćdám bűnbeesését és következményeit. Ezt az elmélkedô részt újra egy rövid, felkiáltásszerű kérdés és gyors válasz zárja le ("Kik azok? Mi vagyunk"), majd egy figyelmeztetô gesztussal mutat a sírgödörbe: Egy ember sem kerülheti el "ez vermet", mert mindnyájan afelé közeledünk. Befejezésként imádkozásra szólítja fel a hallgatóságot a szegény halott bűnös lelkéért.
A beszéd bôvelkedik retorikai elemekben (megszólítás, felkiáltás, kérdés, válasz): különösen erôteljes a hármas figura etymologica: "halálnak halálával halsz" (a latinban csak: "halállal halsz"). - A figura etymologica (etimologika) a szó tövének ismétlésén alapuló stilisztikai alakzat.
Az ún. Könyörgés egy hivatalos liturgikus szövegnek az eredetihez tapadó, szó szerinti fordítása. Ezért is érezzük nehézkesebbnek, mint a beszéd szövegét.
Az Űmagyar Mária-siralom magyar költôje jól megérezte, hogy a latin sorok két ritmikai egységre oszlanak, s végig kétütemű sorfajban írta meg a maga költeményét. (A latin vers szerzôje Gotfrid, a párizsi Szent Viktorról elnevezett ágostonos kanonokrendi apátság helyettes házfônöke volt, aki a 12. században élt.) A magyar hangsúlyos ütemben a hangsúlytalan szótagok száma ekkor még kötetlen volt, s ez nagyobb szabadságot, változatosabb sorok létrehozását tette lehetôvé.
"Legelsô" versünkben már fejlett rímek, szép és tudatosan alkalmazott alliterációk találhatók. Változatos a rímelhelyezés is: elôfordulnak páros rímek (a a b b), félrímes megoldások (x a x a) és bokorrímek is (a a a).
A régi irodalmi nyelvben gyakori stilisztikai forma, hogy egy szó önmagával alkot birtokos jelzôs szószerkezetet, pl. "halálnak halála", "énekek éneke", "hiúságok hiúsága". Ez a szófordulat a héberbôl került a Vulgatába, s tulajdonképpen a szó fogalmi tartalmának a lehetô legnagyobb mértékű teljességét jelenti, tehát afféle felsôfok, túlzófok. A "halálnak halála" = a legszörnyűbb halál; "énekek éneke" = a leggyönyörűbb ének stb. Hasonló szerkezetek fordulnak elô a Mária-siralomban is. A "világ világa" jelentése itt: a legragyogóbb világosság, fényesség.
A költeményben Mária, a keresztre feszített Jézus anyja egyes szám elsô személyben szólal meg. A legnagyobb szenvedést átélô, a fia kínhalálát szemlélô asszony tehetetlen kétségbeesésben vergôdik. Hol önmaga nyomorult állapotát zokogja el, hol pedig - váltakozva a keserű jajongással - fiát szólítja meg anyai becézgetéssel, illetve a halált kérleli - önmagát ajánlva fel neki gyermeke helyett -, majd pedig Jézus kínzóihoz könyörög kegyelemért. A vers befejezésében feltör a tébolyult anyai sikoly: ha már nem mentheti meg egyetlen iát, legalább osztozni akar vele a halálban. - Horváth János a középkori irodalmat feldolgozó híres monográfiájában (A magyar irodalmi műveltség kezdetei) így jellemzi a Mária-siralmat: "A ,siralom' műfaja egyike az egyházi költészet azon alkotásainak, melyek a szent történetet a legegyetemesebb emberi érzések részvételével fogják fel. Isteni magasságba emelve megszentesítik, felmagasztalják az emberi érzést - ezúttal az anyai szeretetet... Csak végig kell nézni: még a csonka magyar költeményben is hány fordulaton nem megy át s mily gazdag modulatiójú a ,siralom' líraisága. Bágyadt féleszmélet állapotából három ízben tör fel benne megújuló erôvel az anyai fájdalom jajszava, mindannyiszor más-más fordulattal keresve utat, amelyen megnyilatkozhassék s élô lényt, ki könyörüljön rajta és fián, mígnem a szemlélet ismételten felizgató hatása alatt az irgalomért kiáltás kitöréseiig emelkedik" (i. m. 91. l.).

Legendák
A középkori legenda Krisztus, Szűz Mária vagy valamely szent életének, a velük kapcsolatos csodás történeteknek prózai vagy verses elbeszélése.
A jámbor szerzôk legtöbbször egyesítették a lelkileg épületest a szórakoztatóval, s a földi létet megvetô, az istenes életet propagáló történeteket az antik regénybôl és a keleti (hindu) mesekincsbôl vett motívumokkal tették érdekesebbé. A legtöbb legenda izgalmas, a képzeletet megmozgató, érdekfeszítô "regény", "novella", s a korabeli olvasók igényét szolgálta ki. Néha még az erotika is megjelenik bennük negatív formában: némelyik legenda részletesen leírja, hogy szent hôse vagy hôsnôje hogyan gyôzi le a bűnös testi vágyak kísértéseit.
A legendák, mint elnevezésük is jelzi ("olvasandó dolgok", "amit el kell olvasni"), kezdetben latin nyelven árasztották el Európát. Késôbb a középkori néptömegek vallásos mozgalmainak, az ún. laikus mozgalmaknak a hatására (12-13. század) anyanyelven szólaltak meg. Nôtt ugyanis az olyan közösségeknek, fôleg nôi szerzeteseknek, apácáknak és vallásos érzületű világiaknak (elsôsorban városi polgároknak) a száma, akik latinul már nem tudtak, de igényelték a szent szövegek felolvasását vagy olvasását.
Latin nyelven születtek meg az elsô magyarországi legendák a 11-12. században Szent Istvánról, Szent Imrérôl, Szent Lászlóról, Gellért püspökrôl. A magyar nyelvű irodalom kezdeteit - mind egyházi, mind világi téren - a 13. század elejére vagy közepére kell tennünk.
A Margit-legenda, IV. Béla király szomorú sorsú, szentté avatott lányának története már a laikus vallásos mozgalmak hatására jött létre. A 14. század legelején, 1310 körül keletkezhetett magyar nyelven. Margit domonkos rendi apáca volt, s a Nyulak szigetén, a mai Margitszigeten lévô kolostorban élte le rövid, aszkézisben töltött életét. (A legenda szövegét megôrzô kódexet Ráskai Lea másolta 1510-ben.)
Margit az egyház által népszerűsített életideál megtestesítôje: a legenda egyes eseményei mind szent életmódjának illusztrációjául szolgálnak, a jellemzés eszközei. Ezekbôl egy rendkívüli egyéniség képe bontakozik ki, aki a földi élet megvetésében, az alázatosságban, az önsanyargató aszkézisben és a szegénységhez való ragaszkodásban minden társa felett állt. Még kolostori elöljárói is korholták túlságos buzgalmáért, de nem változtatott életmódján, mellyel a mennyei boldogság felé törekedett. Rendtársai, a "sororok", nem is igen értették meg, különcnek vélték, s szerzetesi életvitelének túlzásait nem tartották méltónak királyi eredetéhez. Isten azonban még életében sokféle csodával tüntette ki.
A legenda a jámbor élet propagálását összekapcsolja saját korának kemény bírálatával: az egyes részletekbôl a feudális anarchia képe bontakozik ki. Ebbôl is kiderül, hogy a középkori vallásos embereszmény aligha valósulhatott meg nagyobb méretekben.
Szent Ferenc legendáját 1370 körül fordíthatták magyarra. Szövegét egy 70 évvel késôbbi másolat, az 1440 táján írt Jókai-kódex, a legrégibb, teljesen magyar nyelvű könyv ôrizte meg. A magyar Ferenc-legenda is a laikus vallásos mozgalmak hatását mutatja - errôl tanúskodik a legenda tartalma.
Assisi Szent Ferenc (asszízi - 1181-1226) a 13. század elején (1210) alapította a maga szerzetesrendjét, az ún. koldulórendet. ž és társai koldusruhát öltve, kéregetésbôl tartották fenn magukat. Vallási megújulást hirdetô mozgalmuk nem lett eretnekséggé, de a teljes vagyontalansághoz, az evangéliumi szegénység állapotához való feltétlen ragaszkodásuk az egyházon belül egyfajta belsô ellenzéki magatartást képviselt. - Szent Ferenc vallásosságát az öröm és a szabadság jellemezte. A földi, "evilági" élet szeretete a világegyetem szépségeinek csodálatában nyilvánult meg. Híres költeménye, az olaszul írt Naphimnusz a Mindenhatóhoz szól, de Isten szinte azonosul a világgal, s a költô a természeti jelenségeket (nap, hold, csillagok, szél, víz, tűz stb.) testvéreiként szólítja meg. Assisi Ferenc számára a természet már nem közömbös környezet, nem megvetendô siralomvölgy, hanem az Isten gyönyörű alkotása.
A ferences rend alapítójáról szóló életrajz-irodalomból kiemelkedik a Szent Ferenc virágai című olasz legendagyűjtemény (14. század közepe).
A legendákkal rokon műfaj a középkorban annyira kedvelt példa (példázat, parabola): erkölcsi tanulsággal vagy allegorikus értelemmel ellátott rövid, olykor anekdotikus történet. A középkori lelkipásztor ilyenekkel szerette fűszerezni prédikációit és elmélkedéseit, s a legendák szerzôi is gyakran iktattak a szentek életrajzába efféle érdekes "novellákat".
A Barlaám és Jozafát életét feldolgozó, hindu mesemotívumokkal tarkított legendából való az unikornisról (egyszarvú) és a verembe esett emberrôl szóló híres példa. - Barlaám megmagyarázza, "elemzi" a királyfinak, Jozafátnak az allegorikus mesét, s így mi is könnyen megértjük a példában elrejtett tanulságot. - A modern irodalom is egyre gyakrabban használ parabolikus novellákat, regényeket, a mélyebb, rejtettebb értelem kifejtését azonban az olvasóra bízza.

Lovagi irodalom

A keresztes háborúk idején fôúri várkastélyokban és királyi udvarokban alakult ki az ún. lovagság. A lovagi ideál volt az európai ember egyik legelsô olyan eszménye, amely már ezen a világon kereste és találta meg az élet értelmét, nem csak a másvilágon. A lovag kötelességei közé tartozott a keresztény hit védelme a pogányokkal szemben, a hűbérúr feltétlen szolgálata s az elesettek, a gyámoltalanok, különösen a nôk védô oltalmazása. A lovagban a középkori felfogás a lelki nemesség, az erkölcsi tisztaság, a becsület és a harci bátorság példáját látta, az igazság fáradhatatlan védelmezôjét tisztelte. Az udvariasság, a testi ápoltság, a vidámság és az udvari szerelem tartoztak még a lovag jellemzô vonásai közé.
Ez a lovagi kultúra teremtette meg a lovagi epikát: a lovageposzt és a lovagregényt. Elsôsorban francia és német nyelvű művek maradtak ránk a középkorból. A lovagi epika feltámasztotta és új fénybe öltöztette a korábbi évszázadokból származó hôsmondákat. A vallásos-hazafias lovageszményt dicsôítik a Nagy Károly frank uralkodó alakja köré csoportosuló hôsi énekek. Közülük a legnevezetesebb a francia Roland-ének (12. század). Roland, a császár rokona, a szaracénok ellen küzdve esik el árulás következtében a Pireneusok hegyei között (778). Rolandnak csak híres kürtjébe kellene belefújnia, hogy a császár segítséget hozva visszatérjen, de vitézi büszkeségében erre nem hajlandó. Csak akkor fújja meg a kürtöt, amikor már minden elveszett. Nagy Károly meghallja a kürtszót, visszafordul seregével, de késôn érkezik.
A költeményt már a keresztes hadjáratok lelkesedése hatja át, amely a harci kedvet a keresztény hit szolgálatába állította. Hôsei igazi lovagok: az Istenért, a királyért és Franciaországért harcolnak.
A 13. század folyamán osztrák és bajor földön is számos költemény keletkezett, amely a lovagi eposz modorában ôsi germán mondákat adott elô. A legjelentôsebb ezek közül a Nibelung-ének (1200 körül); középpontjában Siegfried (szigfrid), a szép, fiatal, sárkányölô hôs legyilkolása és özvegyének bosszúja áll.

Trisztán és Izolda
A lovagi költészet leggazdagabb forrása a kelta mondakincs volt. A keltákat, a brit szigetek ôslakóit az angolszász hódítók szorították ki ôsi földjükrôl, s Wales (velsz) hegyei között és Bretagne (brötány) sziklás öbleiben húzódtak meg. A mítoszok többsége Artus király és a kerekasztal lovagjai (artusz) körül kristályosodott ki.
A kelta mondák a 12. század folyamán terjedtek át Bretagneból és Walesbôl francia és német nyelvterületre.
A középkor talán egyik leghíresebb lovagregénye, a Trisztán és Izolda is kelta mondára vezethetô vissza. - Legjelentôsebb irodalmi feldolgozásai francia nyelven Thomas töredékben fennmaradt költeménye és Béroul (bérul) verses regénye (mindkettô a 12. század második felébôl); Gottfried von Strassburg (gotfrid fon straszburg) 1200 körül német nyelven verselte meg Trisztán és Izolda szomorú történetét. - Ezeket összeolvasztva és kiegészítve állította össze a maga modern nyelvű prózai regényét a francia Joseph Bédier (zsozef bedjé - 1864-1938) 1900-ban.
Amikor Artus király trónra lépett, Cornwallban (kornval) Márk király uralkodott. Unokaöccse, Trisztán - "a szomorúság gyermeke" - párbajban megöli a háromszáz cornwalli fiút és háromszáz leányt követelô ír óriást, Morholtot, de a küzdelemben a mérgezett lándzsától maga is halálos sebet kap. Csak abban az országban tudnák meggyógyítani, ahol a halálhozó mérget a lándzsára kenték. A beteg Trisztán magányosan hajóra száll, eljut az ír partokra, s ott a királylány, Aranyhajú Izolda meg is gyógyítja. Bár kiderül, hogy ô volt Morholt gyilkosa, a király megkegyelmez neki.
Hazatérése után Márk király követségbe küldi, hogy kérje meg számára feleségül a szép Izoldát. Trisztán a pusztító sárkány legyôzése után elhozza ugyan a királykisasszonyt, de a hajón - tévedésbôl - isznak az örök szerelem italából, s ezzel megpecsételôdik sorsuk. A fellángoló szenvedély ellen most már képtelenek védekezni. Titkuk napvilágra kerül, Trisztánnak menekülnie kell. Hiába vesz feleségül egy másik nôt, a Fehérkezű Izoldát, elsô és egyetlen szerelméhez hü marad. Amikor újra halálosan megsebesül, ôérte üzen. Felesége azonban féltékenységbôl félrevezeti a haldokló hôst: azt mondja, hogy' a várt fehér vitorla helyett - ez lett volna a közelgô Aranyhajú Izolda jeladása - fekete vitorla lobog a hajón. Trisztán e hírre meghal, szerelmese pedig követi a halálba. A regényben az örök, a legyôzhetetlen szerelem játssza a fôszerepet. Trisztán és Izolda szerelme mellett eltörpül a világ minden gondja, semmivé foszlanak a vallási és a társadalmi kötöttségek: Izolda félrevezeti királyi férjét, Trisztán megtagadja a hűbérúr iránti lovagi kötelességét. Az egyéni boldogságért vívott küzdelemsorozat széttépi a feudális szokás- és jogrend hálóját.
A Trisztán-regény még csodákkal, varázslatokkal magyarázza a szokatlan eseményeket: a feledhetetlen, széttéphetetlen szerelmet a varázsitallal indokolja, a törvényes mértékkel mérve bűnös viszonyt istenítélettel, tüzesvas-próbával igyekszik szentesíteni. A kor felfogása szerint ilyen szenvedély csak házasságon kívül létezhet, hiszen a feudális házasság alapja nem két ember ôszinte szerelme volt. A fôhôsök végzetes szerelmét azonban csak mentegetni tudja a regény, törvényesíteni nem. Ezért szükségszerű a halálos kifejlet. Márk király csak a halálban engedheti át Izoldát Trisztánnak: megtiltja, hogy a sírokból kinövô, összeölelkezô virágokat levágják.

Trubadúrlíra

A lovagvilág jellegzetes szerelmi költészetének, a trubadúrlírának Délkelet-Franciaországban, Provence-ban (provánsz) volt a bölcsôje. A trubadúrok a latin nyelvbôl kialakult helyi nyelven: provanszálul énekeltek. Minnesang (minnezáng) a német lovagi költészet neve.
A Trubadúrok és a minnesengerek (minnezenger) költészete megadott témákat megszabott formában megéneklô stilizált művészet, s az egyik legfôbb lovagi kötelességnek, az "úrnô" hódoló tiszteletének költôi megnyilvánulása. A hölgy, aki felé a költô sóhaja száll, magasabb rendű lény. Ellenállhatatlan szépsége kényszeríti a dalnokot, hogy szerelmes legyen belé. A kiválasztott nô csak férjes asszony lehet, sohasem leány. Házasság és szerelem nem egyeztethetô össze ebben a lírában. A kitartó lovagi hódolat jutalma esetleg az éjszakai titkos szerelmi találka, de a hajnal (latinul: alba) újra elszakítja a szeretôket egymástól. A hajnali dalok, az ún. albák úgy keletkeztek, hogy a szerelmes lovagot a torony ôre vagy ôrködô barátja dallal figyelmeztette, hogy közeledik a hajnal, a szerelmes órák vége.
Igazán nagy költészet azonban csak akkor születik e korszakban, amikor az eleven, személyes élmény és az ôszinte, közvetlen hang széttöri a lovagi líra sablonos formuláit. - Walther von der Vogelweide (valter fon der fogelvájde - ?1170-?1230) a közép-felnémet irodalom legnagyobb lírikusa, az elsô, aki igazán egyénivé tette a Minnesang sokfelôl fonódó szálait. Széles látóköre, színes egyénisége nem illett a rendi elôítéletekkel terhelt lovagvilág szűk korlátai közé. Lírája hamarosan szétfeszítette a Minnesang kötelezô sablonjait. Egyéni hangú költeményeibe beleolvasztotta a népdal, a hajnali dalok s a vágánsköltészet friss elemeit. Témái sokrétűsége, érzelmi gazdagsága, szemléletes nyelve s bravúros verselési készsége, újszerű formai megoldásai révén a lovagi költészetet soha nem látott magaslatra emelte.
Szerelmi lírájában nem az elérhetetlen úrnô után epekedik, hanem kölcsönös, ôszinte szerelemre vágyik. Azt teszi meg szíve úrnôjének, aki viszontszereti ôt. îgy változtatja Vogelweide a Minnesang már-már magasztos, aszketikus szerelmi felfogását természetes érzelmeket tartalmazó, derűs, kissé érzéki jellegű költészetté.
Verseiben rendszerint a természet a szerelmesek találkozásának színtere, s egyben az érzelem hangulati háttere. Ma is frissnek ható, eleven kis versremeke A hársfaágak csendes árnyán... kezdetű helyzetdala. A virtuóz versforma s az ebbôl eredô megejtô dallam csupa táncos jókedv, pajkos és pajzán vidámság. A közlésre vágyó és mégis kibeszélhetetlen, titkolt élmény kettôssége, az ujjongó öröm és ennek természetes rejtegetése a vers lírai tartalma. Egy kislány dalolja el (a német eredeti személyes névmásaiból derül ez ki) az éjszakai szerelmi találka, a beteljesült szerelem boldogságát. Legszívesebben világgá kiáltaná érzéseit, de a kötelezô szemérem visszafogja ezt a vágyat. - A vers kompozíciója is tudatos szerkesztôművészetre vall. Az elsô és az utolsó strófa - a csalogány-motívummal - körbeöleli, mintegy elrejti a titkolni kívánt szerelmi élményt.
Szerelmes versein kívül Vogelweide írt szatirikus-elmélkedô s politikai költeményeket is. II. Frigyes császár híveként a világcsászárságért, a Római Birodalom visszaállításának gondolatáért lelkesedett, merész támadásokat intézett a római pápa ellen, s elsiratta korának romlottságát.
Ű jaj, hogy eltűnt minden... kezdetű elégiájában nemcsak az idôsödô ember melankolikus panasza tör fel, hanem megszólal a közösségért is felelôsséget érzô művész keserűen bíráló megdöbbenése is.
Maga a látható nyelv, a kettétört verssorok zaklatottságot, megrendültséget sugallnak, s a nyomdatechnikailag is elválasztott félsorok jól követik a költemény legfôbb szerkezeti elvét, az ellentétek egymásnak feszülô menetét.
A legtöbb sor 7/6 osztású, jambikus lejtésű tizenhármas, melyben a harmadik versláb után egy csonka láb áll, s a sor közepén így erôs cezúra (metszet és szünet) keletkezik. Ezt a sorfajt szokták, nem egészen megalapozottan, nibelungizált alexandrinnak nevezni.
Az évek, az idô hirtelen eltűnése úgy döbbenti rá a sivár jelenre az élettôl búcsúzó embert, mintha álomból riadt volna fel a kijózanító valóságra. Az álom összemosódik "a boldog és merész gyerekkor"-ral, az ifjúság reményeivel, a megszépített és megszépülô múlttal, az ébredés pedig egy ismeretlen, idegen világba, a jelenbe taszít. A régi, vonzó emlékek felidézése és ezek fájdalmas szétfoszlása párhuzamosan halad az elsô egység végéig, és ott kínzó zokogásba fullad.
De nem csupán az eltűnt ifjúság és a kiüresedett öregség természetes kontrasztjából fakad a panasz, nemcsak az öreg ember sajátos életérzése jelenik meg a versben: a világ minden szempontból valóban szomorúbb, boldogtalanabb, üresebb lett. A jelenben "az ifjú emberek élete" is "gondok közt remeg", "senki sem vidám", "nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét". Kietlen, örömtelen az élet, a visszaemlékezés által is megszépített múlt értékei nincsenek már sehol. A csüggedt levertség legfeljebb a vallás tanításában talál vigaszt a lét szomorúságára: "Aki gyönyörben él itt, mennyben lesz száműzött."
A világ romlottságára, az életben uralkodó visszásságokra a költô a lovagi eszményben, a hitért való önfeláldozó harcban keresi az ellenszert. A befejezô sorokban az a - hiábavaló, reménytelen - vágy kap hangot: bárcsak részt vehetne a kereszt vitézeinek csatáiban, s ezzel elnyerhetné az "üdvök koronáját". A vallásos hitben és a túlvilági jutalom elnyerésének reményében nyugszik meg a versen végigvonuló jajgató panasz:
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!
(Radnóti Miklós fordítása)

Vágánsköltészet

A 12-13. században élte virágkorát a világi lírának egy harsányabb hangú ága, az értelmiség egyik különös csoportjának, a művelt, városi vándordiákoknak, azaz a vágánsoknak (vándorlók, tekergôk) vagy goliard-oknak a költészete. Lázadó poézis ez: minden hangja az egyéniség és az ösztönök szabad kibontakozásáért száll síkra a feudális kötöttségekkel és az egyházi világnézet túlzásaival szemben. Művelôi szinte valamennyien vándorok: Európa nagy egyetemein tanuló diákok, szegény klerikusok (papi tanulmányokat folytató, de azokat be nem fejezô emberek), kóbor lovagok és szökött papok, szerzetesek. Tipikus képviselôi annak a kornak, mely a városok kialakulásával szétrobbantja a feudális kereteket, s az országutakra űzi a deklasszáltakat, a vakmerôket és a szerencsétleneket, hogy ismét összegyűjtse ôket az útkeresztezôdéseknél, vagyis a városokban. Hírneves költôk és névtelen poéták vannak köztük.
Költeményeikben keserű indulattal ostorozzák a középkori társadalmi rend mindhárom képviselôjét: a papot, a nemest és a parasztot. Haragjuk a pénz hatalma és ereje ellen megragadó sorokban jut kifejezésre. Nem ismernek születési nemességet, csak virtuson alapulót, és lenéznek mindenkit, aki műveletlen. Pápa- és Róma-ellenes beállítottságuk a pápa világi hatalmát elítélô ghibellinekkel kapcsolja össze ôket. Legfôbb témájuk mégis az életöröm hirdetése, a tavasz, a bor és a szerelem dicsérete, az ifjúság magasztalása. Az antik költôk közül a szerelmi csábításról tankölteményt író "Naso pápát" tisztelik legjobban (Publius Ovidius Naso - publiusz ovidiusz nászó -, római költô - i. e. 43 - i. sz. 17). A szerelmi versek azonban vágyakozásukban, bánatukban és örömükben is kollektív jellegűek, még hiányzik belôlük a késôbbi (itáliai) reneszánsz szerelmi dalciklusainak nagy lelki regénye, hallatlan gazdagsága, érzelmi finomsága.
A fôleg latinul írt versek rendkívül változatos formájú, többször refrénnel is ellátott, rímes alkotások; gyakran a himnuszok ritmusára és dallamára komponálták ôket. - A leghíresebb gyűjtemény, a 13. századból való Carmina Burana (kármina burána), több mint kétszáz latin nyelvű diákéneket tartalmaz. (A kódexet 1803-ban fedezték fel az egykori, benediktbeureni bencés kolostorban - innen a Burana jelzô.) E korból való a ma is népszerű Gaudeamus igitur... kezdetű diáknóta is. - A szöveggyűjteményben három vidám, életörömet árasztó vágánsdal olvasható. Carl Orff (1895-1982) német zeneszerzô a középkori dallamvilág felhasználásával modern zenei kompozíciót alkotott a Carmina Burana szövegeire.





..........



Aki számitógépes feldolgozásban elolvasta a középkorról szóló
összefoglalást,nagy kedvet kaphat ahhoz,hogy a középkor irodalmi
alkotásaival megismerkedjen. A teljes megismeréshez hatalmas
köteteket kellene elolvasni, de erre most nincs idô. Viszont ha
egy-egy rövid alkotást,vagy nagyobb irodalmi alkotásoknak
részleteivel megismerkedhetünk, akkor a távoli középkorra nem ugy
gondolunk, hogy az csupán egy sötét középkor volt , hanem
elgondolkodtat bennünket, hogy bizony akkor indult el igazán a
világ az emberiség azon a nagy társadalmi,gazdasági és kulturális
uton amely a mába vezetett. Gyönyörködjűnk az itt összeállitott
irodalmi alkotásokban,vagy nagyobb irodalmi alkotások
részleteiben .
az összeállitás vegyes, azaz a középkori európai népek
alkotásaival találkozunk.Egy kicsit nehézséget fog okozni a müvek
olvasása, de ez ne riasszon el bennünket, mert azt a multat ha
összehasonlitjuk jelenűnkkel, akkor tudjuk lemérni a megtett
utat.Hiszen ha csak magunkat figyeljük is meg,nagyon tanulságos
lesz, hiszen a középkorban keletkezett magyar irodalmi alkotások,
a Halottibeszéd az Ű-magyar Mária siralom a mai ember számára ugy
hangzanak,mintha nem is magyarul szólnának. Pedig magyarul irták
meg azokat , de akkor még a magyar nyelv csak elindult a fejlôdés
utján.



_______________
egyik legmegrendítôbb, legnépszerűbb Mária-siralomnak, a Stabat maternek (sz

A mítosz és mitológia

A, A görög mitológia jellemzése
A görög történelem előzményei i.e. V. évezredig nyúlnak vissza. Ekkor Hellászt különböző népek lakták. A Krétai civilizáció ekkoriban válik nagyon fejletté. Mínosz király ekkor építi fel a knósszoszi palotát. Kréta kereskedelmi csomópont lesz, a kultúra virágkorát i.e. 1600-1400 között éli. Később különböző törzsek, az achájok, iónok, aiólok és a dórok jönnek Hellász területére. Az őslakosokat vagy elűzik földjükről, vagy beleolvadnak a lakosságba. A II. évezred elején Athén és Mükéné indul rohamos fejlődének. Ekkoriban sok portyázás és rablókaland volt. Egyik leghíresebb i.e. 1250 körül Trója pusztulása volt.
A társadalom, fejlődése kezdetén számtalan kérdésre nem találta a választ. Ezért kitaláltak történeteket, mondákat, mítoszokat. A mítosz szó a görög müthosz, azaz monda, mese, történet szóból ered. A mítosz egyrészt a világról alkotott különös elképzelést jelenti, hogy a földet szellemek, istenek lakják, irányítják, másrészt egy műfajt jelent az irodalomban. Hősök, istenek cselekedeteit meséli el, csodás elemekkel, természetfeletti erőkkel átszőve, de valóságalapja van. A mítoszok szájhagyomány útján terjedtek, s csak évezredekkel később írták le őket, gyűjteményét mitológiának nevezzük.
A görögöknél mindennek más-más volt az istene. Születésükről, csatáikról Hésziodosz munkáiból tudunk. Szerinte a világ az istenek nászából jött létre. Az első isten Khaosz volt, a tátongó üresség istene, Gaia a föld istene, Érosz a szerelem istene (ő volt az első működő erő a földön). Gaia megteremti az égboltot, aminek Uránusz lesz az istene. Sorban szüli a ligeteket, vizeket, hegyeket. Gaia és Uránusz házasságából 7 titán, 8 titanisz, 3 küklopsz és 3 százkarú óriás születik. Apjuk Tartaloszba száműzte őket, mert félt, hogy elveszti hatalmát, de a gyerekek fellázadtak és Kronosz vette át apja helyét, aki feleségül vette Rheiat. Kronosz szintén attól félt, hogy elveszti hatalmát, ezért a gyerekeit sorban lenyelte, de Rheia az utolsó gyereket, Zeuszt nem adta oda neki, hanem Krétára menekítette. Miután felnőtt, mérget adott apjának, aki sorban kiöklendezte gyerekeit. Megkezdődött a trónharc az istenek között. Zeusznak Prométheusz segített hatalomra jutni. Így eljött a szeretet, boldogság és béke. Zeusz feleségül vette Themiszt, a törvényesség istennőjét, majd hókarú Hérát. Zeusz azonban hűtlen volt hozzá, ezért Héra féltékenységből megszülte Héphaisztoszt, a kovácsok istenét, mire Zeusz bosszúból Pallasz Athénét, a tudomány és művészet istennőjét. (a fejéből pattant ki teljes harci díszben)
- Árész - hadisten
- Aphrodité - szépség, szerelem
- Hermész - tolvajok istene
- Hádész - az alvilág istene
- Poszeidon - a tenger istene
- (Phoibosz) Apollón - jóslás, költészet istene
- Artemisz - vadászat istene Létó az anyjuk
Születtek még félistenek, akiknek az egyik szülője földi halandó volt és hatalmas erejük volt. Ilyen például Héraklész (Herkules).
Az istenek lakhelye az Olümposz, kivéve két istennek: Poszeidónnak (tenger) és Árésznak (alvilág). Az eledelük az ambrózia, italuk a nektár.
A mítoszok szerepe a későbbiekben is nagyon fontos. Homérosz is egy mondakört (a trójai mondakör: Thétisz és Péleusz, lakodalmukra minden istent és istennőt meghívtak, kivéve Ériszt, a viszályság istennőjét. Ezért ő bosszúból legurított egy aranyalmát, "a legszebbnek" felirattal. Pallasz Athéné, Héra és Aphrodité is magának követelte az almát. Hogy eldöntsék kié legyen, Páriszt, a Trójai királyfit kérték meg, válasszon. Athéné tudást, Héra hatalmat, Aphrodité a legszebb asszony szerelmét ígérte neki. Párisz Aphroditét választotta, aki cserébe Helénét, a spártai király, Meneláosz feleségét adta neki. Párisz elrabolta őt és kincseit is, mire Meneláosz Mükéné királyához, Agamemnónhoz fordult segítségért, akivel Trója ellen vonultak.) dolgozott fel, a dráma is ebből merített ihletet és a középkorban sem tűntek el teljesen, mindmáig előkerülnek. Az európai irodalom is új és új értelmet ad nekik.
Az ember születésére is ilyen mítoszokat találtak ki, hiszen nem tudtak értelmes magyarázatot találni erre a kérdésre. Ezek sokfélék és ellentmondásosak. Hésziodosz MUNKÁK ÉS NAPOK című művében úgy írja, hogy az emberek és az istenek egy törzsből származnak. Több nemzedék volt:
- Első nemzedék: aranykor
- Második nemzedék: ezüstkor
- Harmadik nemzedék: rézkor
- Negyedik nemzedék: vaskor vagy újkor (ekkor éltek a félistenek, akik Thébában vagy Trójában haltak meg és utána a "Boldogok" - szigetére kerültek, ahol Kronosz volt a király.)
Egy másik verzió szerint Gaia megteremti a Gigászokat, vagyis a kígyólábú óriásokat, akik szétfeszítik a természet határait. Zeusz a halhatatlanok segítségével legyőzi apját, majd a Gigászokat. A csata közben elhullt vérből lettek az emberek, s mivel ez erőszakos volt, ezek az emberek durvák lettek. Majd jött egy özönvíz, ami elsodorta ezeket a gonosz embereket.
Prométheusz mítosz: az első embereket Prométheusz gyúrta agyagból Pallasz Athéné segítségével. Ezek még inkább állatokra hasonlítottak, majdnem elpusztultak. Ezért Prométheusz lehozta a tüzet az Olümposzról (ami tulajdonképpen a tudást jelképezte). Ennek a tűznek a segítségével tanulták meg az emberek a mesterségeket. Zeusz azzal büntette meg Prométheusz, hogy kikötözte egy sziklához és egy sas mindig tépkedi újra kinövő máját. Az embereket úgy büntette, hogy leküldte Pandorát egy szelencével, aki kíváncsiságból kinyitotta azt. Így minden gonosz kiszabadult, legvégül a reménységgel.

A reneszánsz

Olasz városállamok
Az a hosszú, de folyamatos társadalmi változás, mely kezdetben csupán a feudalizmus megrendítéséhez, majd évszázadokkal késôbb felbomlásához és az új, kapitalista rend megszületéséhez vezetett, már a középkor virágzó századaiban megindult. A gazdasági fejlôdés lehetôvé tette egy új osztálynak, a polgárságnak a kialakulását és fokozatos megerôsödését.
Ez a folyamat legkorábban Észak-Itáliában bontakozott ki. Az itt levô nagyobb városok - a népvándorlás pusztításait kiheverve - hamarosan a kézművesség és a kereskedelem központjaivá váltak. Itália városain keresztül bonyolódott le ugyanis az Alpok hágóin észak és dél felé, s késôbb a keresztes háborúk idején a kelet és a nyugat felé irányuló tengeri és szárazföldi kereskedelem.
A városi polgárságnak sok esetben sikerült leráznia a feudalizmus bilincseit, s a városok ezután városállamokká szervezôdtek (Firenze, Pisa, Siena, Genova, Padova stb.).
Itália egyik legjelentôsebb városköztársasága s egyben a világ egyik legnagyobb városa ekkor (13-15. század) Firenze volt. Hatalmát, gazdagságát virágzó iparának, mindenekelôtt azonban kereskedelmének és híres bankjainak köszönhette. A bankárcsaládok kezében felhalmozódó vagyon idôvel lehetôvé tette, hogy ezek közül a családok közül egyesek a politikai hatalmat is magukhoz ragadják. A meggazdagodott bankárok közül a Mediciek (medicsi) jutottak a legnagyobb szerephez, akik - óriási vagyonuk ellenére - az alacsonyabb néposztályokra támaszkodtak.
A város máig tartó világhírnevét megalapozó művészeti emlékek, templomok és paloták jelentôs része a 15. századból való, amikor a Medici-család két kiemelkedô tagja (Cosimo - kozimó - és Lorenzo) állt a város élén.

Reneszánsz és humanizmus
Az olasz városállamok meggazdagodott, saját sorsát, államát irányítani tudó, tehetségének tudatára ébredt polgársága vagyona birtokában új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt, ami a földi életet széppé, teljesebbé teszi: a jólétet, a szerelmet, a szellem szabadságát, a természet, az emberi test és a művészet szépségeit. Megnôtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemzô névtelenség. Az újonnan készített festmények, szobrok, irodalmi művek alkotói már fontosnak tartották az egyén érzéseinek, nézeteinek, élményeinek kifejezését. Tudatos programmá vált az emberi képességek sokoldalú kifejlesztése, az ember harmonikus kiművelése. Terjedni kezdett annak tudata, hogy Itália egykor a hatalmas Római Birodalom központja volt, s az antik Róma feltámasztásának óhaja összekapcsolódott Itália új felvirágoztatásának törekvéseivel.
A meggazdagodott itáliai polgárság - kb. a 14. század elején - új stílusú életfelfogásának igazolására feltámasztotta az ókori görög és római kultúrát: visszhangra talált benne az antik műveltség emberközpontúsága. Az antikvitás mint követendô minta, eszménykép elôször olasz földön hódított. Az antik múlt s ennek néhány latin irodalmi terméke a középkor századai alatt sem merült feledésbe - különösen Itáliában nem -, most azonban tudatosan tárták fel a múlt emlékeit, mohó kíváncsisággal ásták ki a földbôl a régi szobrokat, felkutatták a latin és a görög szerzôk műveit. Tudományos alapossággal kezdték tanulmányozni a régi romok építészetét, görög tanítómestereket, tudósokat hívtak Bizáncból, s nekiláttak a másik ókori nyelv tanulásának is. Mindezekkel együtt az ember újra fölfedezte önmagát, tehetségét és képességeit, s minden dolgok mértéke és végsô célja ismét az ember lett.
Az antik kultúra "újjászületése" miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat-európai művelôdéstörténetnek azt a szakaszát, mely hozzávetôleg 1300-tól 1600-ig tart. (A francia "renaissance" szó jelentése: újjászületés.)
Természetesen a reneszánsz kor kezdetén, illetve végén nincs éles törésvonal, sôt a középkor és a reneszánsz között igen nagy mértékű a folyamatosság, az átmenet. Az új kultúra, az új világszemlélet nem jelenti a középkor látványos megtagadását, inkább azt mondhatnánk, hogy a középkor bizonyos világi törekvései erôsödtek fel benne, bontakoztak ki teljesebben, s közeledtek egyre jobban az antik eszmények felé. Bár a középkor és a reneszánsz összefonódása egyes kutatókat arra indított, hogy egyenesen kétségbe vonják a reneszánsz önálló létezését, e kornak mégis megvan a maga sajátos arculata. A reneszánsz rendkívül összetett korszak, és a középkorhoz vagy bármely más korszakhoz hasonlóan rengeteg idôbeli, helyi és társadalmi különbséget foglal magában.
A reneszánsz - mai felfogásunk szerint - nemcsak egy meghatározott művelôdéstörténeti korszak elnevezése, hanem ugyanezzel a szóval jelöljük a művészeteknek ebben a korban érvényesülô egyetemes stílusirányát is.
A humanizmus a reneszánsz szerves része, de ennél szűkebb fogalom: számunkra elsôsorban a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. Mivel ez szorosan összefüggött az ókori irodalom értékeinek kultuszával, ezért a humanizmus bizonyos klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent.
A reneszánsz kori humanizmus kezdetben (14. század, 15. század elsô fele) nem volt filozófiai irányzat vagy eszmerendszer, hanem egy olyan kulturális és oktatási program, mely a görög és fôleg a latin klasszikusok tanulmányozását tűzte ki céljául. A reneszánsz irodalomtudósok, a humanisták folytatták, illetve újrakezdték a latin szerzôk tanulmányozását, alapos vizsgálatát, de nagymértékben kitágították és továbbfejlesztették ezt a tevékenységet.
Nem voltak vallástalanok, de az antik írók műveivel való foglalkozást önálló tudományággá emelték, s már nem törekedtek a teológiai elméletekkel való egybeötvözésre, mint korábban. A legtöbb figyelmet a középkor során ismeretlen vagy elhanyagolt klasszikus latin szerzôk felfedezésének szentelték, de fokozatosan latinra fordították az akkoriban ismert görög irodalom szinte teljes anyagát is, s így bekapcsolták azt a nyugati gondolkodás fô áramába (pl. Homérosz, Szophoklész, Hérodotosz, Plutarkhosz, Epikurosz).
A humanisták alakították ki a tudományos szövegkritika módszereit, tanulmányozták a latin helyesírást és nyelvtant, a retorikát, az antikvitás történetét és mitológiáját, a régészetet stb. Szilárd meggyôzôdésük szerint jól írni és beszélni csakis az antik minták utánzása révén lehet megtanulni. îrásaikban különös gondot fordítottak a stílus és a műforma eleganciájára, tisztaságára és világosságára, s erénynek tekintették a minél nagyobb számban felhasznált klasszikus idézeteket, mitológiai utalásokat.
A reneszánsz irodalmában gyakran esik szó pogány istenekrôl, mitológiai hôsökrôl, s bizonyos mértékű vallási közömbösség és csupán névleges ragaszkodás az egyház tanaihoz jellemzett nem egy humanistát, de egyáltalán nem kívántak felidézni valamiféle antik pogány kultuszt. Tarthatatlan az a felfogás, hogy a humanista mozgalom lényegét tekintve keresztényellenes lett volna. A humanisták a klasszikusokhoz való visszatérést kiterjesztették a keresztény klasszikusok, a Biblia és az egyházatyák (ókori keresztény írók, tudósok) tudós vizsgálatára is.
A 15. század közepétôl a humanista műveltség kilép az irodalmi tanulmányok kereteibôl, és átterjed a reneszánsz kultúra más területeire, a filozófiát és a különbözô természettudományokat is beleértve. Śj gondolatok és eszmék hatalmas tárháza állt tehát a korszak rendelkezésére, és éppen ez az intellektuális erjedés a reneszánsz egyik legfôbb jellemzôje.

Képzôművészet és zene
A reneszánsz idején Itáliában és Itálián kívül is rohamos fejlôdés jellemezte a különbözô művészeti ágakat. A Mediciek Firenzéjében - a 15. században - elsôsorban a képzôművészet vált az új gondolati és érzelmi tartalmak legfôbb hordozójává. Vezérelve a természet utánzása, célkitűzése a harmonikus emberideál megformálása lett. A középkori művészet személytelensége után megjelentek az önálló arculatú, összetéveszthetetlen művészegyéniségek. Igazi szellemóriások, rendkívül sokoldalú tehetségek alkottak egymás után és egymással egy idôben.
A középkorból örökölt hagyományos bibliai témákat újszerű, evilági szellemben dolgozták fel a festôk, s emellett mind nagyobb szerepet kaptak az antik mitológia témái is. - Az élethűbb ábrázolás érdekében elmélyülten tanulmányozták az anatómiát, s legnagyobb diadaluknak a perspektíva (távlatfestés) elméletének kidolgozását, a térbeliség kifejezési technikájának felfedezését tekintették. A szobrokról lehullt a lepel: szabadon gyönyörködtek az emberi test szépségében. Az építészetben a gótikus függôleges tagoltságot felváltotta a vízszintes tagoltság erôs hangsúlyozása.
Az új kor elsô nagy festôjének Giottót (dzsottó - ?1266-1377), Dante barátját tekintik. Freskóin az alakok szabadon mozognak, tér van köztük, az elosztás levegôs, a kompozíció harmonikus (Krisztus siratása; 1306). A firenzeiek 1334-ben a negyedik évtizede épülô katedrális harangtornyának építésével a festô Giottót bízták meg, aki nem volt tanult építész. Festôi módon oldotta meg feladatát: a tervezésnél számításba vette a perspektivikus torzulást is, s ez egészen új jelenség volt ekkor.
Giottót - csak a legjelentôsebbeket említjük - Masaccio (maszaccsó - 1401-?1428), Fra Angelico (fra andzselikó - 1387-1455), Filippo Lippi (1406-1469) követte. Botticelli (botticselli - 1466-1510) a Medici-kor ünnepelt művésze volt. Egyik leghíresebb festménye, a Venus születése az emberi test szépségét és az élet élvezésének újjászületését hirdeti. A tengerbôl kiemelkedô istennô a szépség megjelenését jelképezi a földön.
A 16. század eleje nemcsak az itáliai, de minden idôk művészetének egyik legdicsôségesebb korszaka. Ekkor alkották remekműveiket Leonardo, Michelangelo, Raffaello, Giorgione, Tiziano, a német Dürer, Holbein és más nagyok. Az olasz mestereket már kevesebb szál kötötte Firenzéhez; a művészetek központja a reneszánsz pápák tékozló becsvágya következtében részben Rómába, részben a gazdag kereskedôvárosba, Velencébe helyezôdött át. Leonardo da Vinci (vincsi - 1452-1512) fôműve, az Utolsó vacsora, Milánóban látható, a titokzatos mosolyú Mona Lisa még Firenzében készült. - Raffaello Santi (szanti - 1483-1520) a Vatikánban a pápák lakosztályait díszítette freskóival, s Michelangelo Buonarroti (mikelandzseló - 1475-1564) a római Sixtus-kápolnát (szixtusz) festette éveken keresztül: az oltárképül szolgáló Utolsó ítéleten Krisztus - akit addig kiálló bordájú, elgyötört, légies alaknak ábrázoltak - egy antik atléta izmaival rendelkezik. Michelangelo tervezte az új Szent Péter-templom kupoláját is. Mégis szobraira volt a legbüszkébb. 26-28 éves korában faragta ki egy márványtömbbôl azt a szobrát, amely Firenze és a reneszánsz ember jelképévé vált, a Dávidot. A szobor a küzdelem elôtti feszült pillanatban ábrázolja az erejében és eszében bízó ifjút, aki magabiztosan készül szembeszállni a barbár óriással, Góliáttal. Öregkori szobrai, befejezetlen alkotásai (rabszolgaszobrok) már a reneszánsz végét, a társadalmi fejlôdés elakadásával bekövetkezô, tragikus konfliktusokkal terhes új idôszakot jelzik. A firenzei Medici-síremlékek jelképes szoboralakjai (Éj, Nappal, Est, Hajnal) Michelangelo legérettebb alkotásai.
Velence két nagy festôegyénisége Giorgione (dzsordzsóne - ?1478-1510) és Tiziano (ticiánó - 1485-1576) volt. Közép-Itália reneszánsz festôi a tökéletes kompozícióval, a gondosan kiegyensúlyozott elrendezéssel teremtették meg képeiken az új, magas szintű harmóniát, a velenceiek viszont a fények és színek szerencsés alkalmazásával értek el egységes képhatást. - Egy égiháború kísérteties fényei járják át Giorgione A vihar című képét, melyen a táj, elôtérben a szereplôkkel - talán legelôször a művészet történetében - több immár egyszerű háttérnél: önnön jogából, önmagáért van a képen mint a festmény tulajdonképpeni témája. - Tiziano kevésbé törôdött a kompozíció merev szabályaival, és pusztán a fény, a levegô, a színek segítségével teremtette meg képei egységét. Kortársai portréi (arcképei) miatt becsülték a legtöbbre. Egyházi és a világi hatalmasságok versengtek egymással, hogy megfesse arcképüket (III. Pál pápa Alessandro - alesszandró - és Ottavio Farnese - farnéze - társaságában; 1546). - Correggio (korreddzsó - ?1489-1534), a pármai festô még Tizianónál is jobban kihasználta azt a felfedezést, mely szerint a színek és a fények igen hatásosan ellensúlyozhatnak tömegeket is: fölényes biztonsággal bánt a fényhatásokkal (Jézus születése; 1530).
Az építészek is új utakat kerestek. A 15. század elsô évtizedeiben néhány fiatal művész összefogott azzal a feltett szándékkal, hogy félredobják a hagyományokat, és megteremtik az új művészetet. Vezetôjük Filippo Brunelleschi volt (brunelleszki - 1377-1446). A firenzeiek kívánságára még nyolcszögletű gót kupolával fedte be a dómot, de aztán Rómába utazott, és ott tanulmányozta az antik épületek romjait. Nem lemásolni akarta az ókori épületeket, hanem olyan új stílust kívánt kialakítani, amelyben szabadon felhasználhatja az antik formákat, és új szépségeket, új harmóniát teremthet. Brunelleschi elérte, amit akart: új korszakot nyitott az építészetben. ž tervezte a firenzei Pazzi család (pacci) híres kápolnáját (1430 körül). - Természetesen lakóházakat is terveztek Brunelleschi stílusában. Jellegzetes reneszánsz épületek Firenzében a Rucellai- (rucselláj - tervezte Alberti, 1460 körül), a Medici-Riccardi- (medicsi-rikkardi - Michelozzo - mikeloccó - tervei szerint, 1460), a Strozzi- (sztrocci - Maiano tervei alapján, 1507) és a Pitti palota (Brunelleschi tervezte; a fôépületet a 16. században fejezték be).
Nyugat- és Közép-Európában más utat járt be a reneszánsz. A művészetek itáliai típusú kivirágzásához hiányzott a társadalmi háttér, hiányoztak a reneszánsz önbizalmával rendelkezô férfiak. Az Alpoktól északra sokkal erôsebb volt a gótikus hagyomány, mint délen - Itáliában nem is volt igazán fejlett gótikus építészet a milánói dómtól és Velence sajátos, bizáncias gótikájától eltekintve. A reneszánsz Itálián kívül a gótikával egy idôben, a gótikával összefonódva létezett. Franciaországban, Angliában, Németországban olyan templomok, épületek láthatók, amelyekben a boltíveket támasztó pilléreket úgy alakították át oszlopokká, hogy oszlopfôkkel egészítették ki azokat; a gótikus ablakok kôcsipkézetét is érintetlenül hagyták, csak csúcsíveiket kerekítették le.
A tudományosan megszerkesztett perspektívát és az anatómián alapuló emberábrázolást az olasz művészek dolgozták ki a 15. század folyamán. Az "északi" festôk, mint Dürer vagy az idôsebb Pieter Bruegel (piter brôhel) kénytelenek voltak Itáliába menni, hogy több-kevesebb sikerrel ellessék az olaszok titkait.
A kor legnagyobb német művészének, Albrecht Dürernek (1471-1528) rézkarcai sikeres summázatát adják a reneszánsz vonzásába kerülô gótikus művészetnek (Ćdám és Éva, 1504).
A 16. század folyamán az északi országokban megkérdôjelezték a festészet létjogosultságát. E nagy válságot a reformáció hozta magával. A protestánsok ellenezték képek és szobrok elhelyezését a templomokban, "pápista bálványimádásnak" tekintették az ilyesmit. Gyakorlatilag az arcképfestés és az életképfestészet virágzott. A portréfestészet egyik legnagyobb alakja volt ekkor a német Hans Holbein (hans holbejn - 1497-1543): hűen, minden aggály és hízelgés nélkül ábrázolta azt, amit látott (Georg Gisze, német kereskedô Londonban, 1532).
A németalföldi flamand festôk már a 15. században is elismert mesterei voltak a mindennapi élet jeleneteit ábrázoló alkotásoknak, az ún. zsánerképeknek. A 16. századi flamand zsánerfestészet legnagyobb művésze az idôsebb Pieter Bruegel (?1525-1569) volt. Egyik legtökéletesebb munkája a parasztlakodalmat ábrázoló híres festmény (1565 körül). A sok szellemes megfigyelésnél, a bôven áradó anekdotázó kedvnél is bámulatosabb Bruegel páratlan komponáló készsége, mellyel elejét veszi, hogy a kép túlzsúfoltnak, zavarosnak tessék.
A 14-15. században Európa szellemi arculatával együtt a zenei ízlés és gondolkodásmód is erôsen megváltozott. A világi műfajok közül az egyik legnépszerűbb ekkor a villanella (eredetileg falusi nóta, parasztdal). Ez kórusdal: négy szólama kitűnôen csendül össze, hangszer nem kíséri, hangulata derűs. Hangzása itt-ott arra emlékeztet, hogy szerzôit egykor a tanulatlan emberek népies többszólamúsága is megihlette.
A 16. században virágzik igazán a zenei reneszánsz. Leghíresebb műfaja a madrigál: anyanyelven írt értékes költôi szövegre szerzett, hangszerkíséret nélküli, négyszólamú társasének; mindegyik szólamát egy-egy ember énekli. Fôleg az olasz udvarok műértô nemességének ízlését tükrözi a népiesebb villanellával szemben. - A kor stílusjegyei fôleg Palestrina (palesztrina - 1525-1594) zenéjében figyelhetôk meg. Zene és szöveg egysége, harmónia és dallam kiegyensúlyozottsága jellemzi művészetét.
A 16. század divatos hangszere a lant. Egyik legnagyobb művésze a magyar származású Bakfark Bálint (1507-1576).
Hazánkban a Mátyás király korában beáramló reneszánsz művészet kivirágzását a török uralom megakadályozta. Néhány épület maradt csak meg, mint pl. az esztergomi, vörös márványból épített Bakócz-kápolna (1506-1507) vagy a sárospataki vár Perényi-szárnyának árkádos loggiája (loddzsa) és lépcsôfeljárója. Mátyás budai és visegrádi palotájából csak töredékek kerültek elô.


Amig a reneszánsz idején létrehozott monumentális épitményeket
városokat, templomokat, palotákat és várakat rongáltak meg ,vagy tettek a
földel egyenlôvé a török rombolók,
addig az irodalmi alkotásokból drága örökség maradhatott ránk,amelyeket sem a hóditók nem
rombolhattak le, sem az idô vasfoga,sem a századokon keresztül
dúló kisebb, nagyobb háboruk, vagy magyarromlások sem kezdhettek ki, nem pusztithattak el, mert
a sok névtelen szerzô, a kevésbé ismert,Szilveszter János, Tinódi Sebestyén,Janusz
Pannonius, Balassi Bálint,Bornemisza Péter oly maradandó remek
műveket hagytak ránk,amelyek a tolvalyoknak ellophatatlan, a
pusztitóknak lerombolhatatlanok, hiszen ezek a kincsek nemcsak
megsárgult papiron, megszűrkűlt pergamenteken léteznek öreg
könyves polcokon hanem a szivünkben is ôrizzűk.

Az angoloknak is nagy örökség maradt a reneszánsz
korból,hiszen az angolszerzôk is nagyot alkottak a reneszánsz
idején.

Anglia a 16. század végére Európa nagyhatalma lett, a spanyol állam félelmetes vetélytársa. 1588-ban a könnyű angol hajók megsemmisítették a legyôzhetetlennek hitt spanyol Armadát (hajóhadat), s ennek következtében a szigetország egyedüli ura maradt a tengereknek. Az angol polgárság ekkor mohó gyarmatosításba kezdett, gazdagsága rohamosan nôtt. A trónon ülô királynô, Erzsébet is a protestáns polgárságra támaszkodott, s így ellensúlyozta a spanyolbarát katolikus arisztokrácia hatalmát. A gazdasági sikerek, a jólét emelkedése, az átmeneti belsô nyugalom kedvezett a tudományok és az irodalom fejlôdésének, szaporodtak az iskolák, a könyvnyomtató műhelyek, új színházak épültek. A kultúrának ezt a század végi virágzó korszakát nevezzük angol reneszánsznak.
A dráma a reneszánsz idején csak Angliában lett az irodalom
vezetô műneme a 16. század végén. A különbözô drámai műfajok
felvirágzásának egyik oka minden bizonnyal az lehetett, hogy a
történelmi-társadalmi változások, a polgárság és a nagybirtokos
arisztokrácia küzdelmei itt hatoltak e korban a legmélyebbre,
Angliában lehetett leginkább érzékelni a közelgô polgári
forradalom elôszelét. - Az angol reneszánsz vége felé a drámaírói
tehetségek jelentkezése, jelentôs színpadi művek sorozatos
megszületése jelezte, hogy ennek a korszaknak szinte a dráma volt
az "anyanyelve".A reneszánsz drámaszerzô a legnagyobb angol
költô és iró:Shakespeare volt. Szophokles után ô volt az, aki a
világon a legtöbb
drámának volt a kiváló szerzôje.


Az európai reneszánsz részletes tanulmányozása után lássunk
hozzá, ismerkedjűnk meg a korszak kiváló költôivel,
elbeszélôivel, drámairóival, és remek alkotásaikkal!

_______________







vanna (dzsovanna) és Federigo, hogyan lehet boldog valaki, mi ennek az ára.
Az elbeszélés során megtudjuk, hogy monna Gio