EöTVöS JóZSEF A falu jegyzője (1845)

...anyagi érdekeinek kielégítése után lázasan rohanó korunk részvétlenül elfordul a szenvedésektől, melyeket szociális viszonyai okoztak, s amelyeket enyhíthetne legalább, ha jótékony kézzel a szenvedők segítségére sietne.
Nagy írók érzik ezt. Merész kézzel föltárják a társadalom legundokabb sebeit, emlékeztetnek emberi természetünk nemesebb vonásaira. É

(AZ ÍRó MONDATAI A REGéNYBEN)

Az 1840-es évek közepén a magyar társadalomban a maradiság gócpontja a nemesi vármegye. Arany János 1846-ban írja e tárgyról Az elveszett alkotmány című szatirikus eposzát, báró Eötvös József (1813-1871) egy évvel korábban A falu jegyzőjét. Előző nagyepikai alkotása, A karthausi c. vallomásregénye a szentimentalizmus és a romantika jegyében született, de részletes háttérábrázolása révén egyben az „első igényesen alkotott társadalmi regényünk" is volt (Fenyő István). Eötvös 1844-től a centralista Pesti Hírlap munkatársa (később Kemény Zsigmond és Madách Imre is követi a példáját), e lap hasábjain közli folytatásokban Łjabb epikai művét, amely mindenekelőtt éles vádirat a megyerendszer és a feudalizmus ellen.
A regény egy hajtóvadászat leírásával kezdődik. Ez a mozzanat a főcselekmények allegóriájának bizonyul; a címszereplő Tengelyi Jónás meghurcolásának, valamint Viola ezzel párhuzamos üldözésének előképére ismerhetünk benne. Az utolsó fejezetben, Viola kézrekerítésekor a színhely is ismétlődik, a Tiszarét melletti Törökdombon kezdődik és ér véget a konkrét eseménysor. Tájkép is keretbe zárja tehát a művet, a Tisza látványa, amelyet a bevezetésben az író az „egyhangŁság" szimbólumaként mutat be, de a befejezésben Petőfire emlékeztető ódai hitvallással fordul hozzá: „virulni fogsz!"É
Fiktív, tipikus színhelyen játszódik a cselekmény, az Alföld „valamelyik megyéjében", „nevezzük Taksony megyének". Székhelye Porvár, ez a név tökéletesen illik a településre. Tengelyi Jónás faluja, Tiszarét szintén tipikus alföldi település. A legszebb ház a jegyzőé, „zöld venyigével befont, szerény" lak, „tiszta udvarral" - üde színfolt
a sivárságban. A „végtelenül unalmas" magyar róna ellenpontjai a regényben a német városok: Heidelberg (ahol ifjŁkorában Réty és Tengelyi is tanult) és Göttinga (Vándory előéletének színtere).

A szereplők könnyen csoportosíthatók, a pozitív és a negatív szerepkör világosan megkülönbözteti őket, az ingadozók és bizonytalanok a cselekménysor végén zömmel a pozitívakhoz csatlakoznak. A karakterek közti eligazodást a beszélő nevekkel köny-
nyíti az író: a szójelentést lágy, zenei hangzás (daktilikus lejtés) is aláfesti Tengelyi Jónás, Vándory Boldizsár és Völgyesy nevében. A másik oldalon található Macskaházy ügyvéd, NyŁzó Pál főbíró, Kenyházy Bandi esküdt, Karvaly Ágoston várnagy, Sáskay Tamás adószedő stb.
A jellemekről általában elmondható, hogy még a főszereplők is kevés, de jellegzetes vonással bíró figurák. Viselkedésüket, magatartásukat elsősorban társadalmi helyzetük határozza meg - Eötvös típusokban gondolkodott, nem törekedett bonyolult belső lélekállapotok teremtésére és rajzolására.
A pozitív figurák kezdetben kevesen vannak. Vezéralak a két főhős, az igazságért harcoló Tengelyi és a szabadságért küzdő Viola. Segítőik kezdettől Vándory lelkész, Peti cigány és Liptákné. Ehhez a körhöz csatlakoznak a fiatalok, akik értékrendszerük tisztulásával életcéljukat is, szerelmi boldogságukat is megtalálják: Réty Ákos Tengelyi Vilma mellett, Kislaky Kálmán Réty Etelka oldalán.
Az ellentábor: a nemesi vármegye egész intézményrendszere és tisztviselői kara. Politikai és személyes érdekek motiválják őket, az élen Rétyné, Macskaházy és NyŁzó Pál található. Ők a hatalommal való visszaélés, a korrupció és a kegyetlenség megszemélyesítői, de közönséges bűnök, gaztettek elkövetésére is vetemednek, ilyenformán az alvilággal is kapcsolatba kerülnek (személy szerint Cifra Jancsival és šveges Jancsival).
A főhős, Tengelyi Jónás maga az elvi szilárdság és a „makulátlan erényesség"; ő a becsület megszállottja. Puritán jellem, aki kimagaslik és épp ezért végzetesen elkülönül embertársaitól. Romantikus alkat, „Magyarországon sehová sem való" (gróf Marosvölgyi főispán szerint); megelőzi korát („gondolataival [É] fél századdal a többiek előtt jár"), de épp ezért a jelenben tragikus sorsŁ, Don Quijotéhoz hasonlóan fáziseltolódás áldozata. Akárhová kerül, mindenütt (a falusi jegyzőségben is) világjobbító szándék vezérli. Alakjában Eötvös József saját egykori nevelőjének, Pruzsinszky Józsefnek a vonásait is megjelenítette, tőle ismerte meg a felvilágosodás és a francia forradalom eszmevilágát.
Tengelyi Jónás jellemének kialakulását a 2. fejezetben részletesen elbeszéli az író. Lelkész édesapja a szeretet légkörében, de szigorŁ valláserkölcsi nevelésben részesítette, a gyermek tudatvilágát Plutarkhosz (a Párhuzamos életrajzok c. könyv) antik hőseinek példája, a „nagyszerű tett vonzása" is formálta. Szentimentális-romantikus beállítottság fejlődött ki benne. Németországi (pl. heidelbergi) tanulás és pesti joggyakorlat után kezdődik hősies-tragikus pályafutása: a szegények ügyvédje, politikus-jelölt, nevelő, gazdatiszt lesz belőle, de mindenütt kijátsszák, félreállítják, mígnem jegyző lesz Tiszaréten, ahol „történetünk kezdetén már hŁsz éve hivataloskodott".
Tengelyi és Viola sorsa együtt azt példázza, hogy Magyarországon a nemes és a jobbágy egyaránt kiszolgáltatott áldozata a feudalizmusnak, a romlott vármegyerendszernek. Viola jómódŁ telkes jobbágy volt, de a tisztviselők visszaélései (NyŁzó főbíró erkölcstelensége) törvényen kívüli helyzetbe sodorja, betyár lesz. Kivételes képességekkel bír (szorgalma, tehetsége, munkabírása, nemes indulatai, családszeretete egyaránt rendkívüli), de saját boldogságát nem tudja megőrizni, nemzetét sem tudja szolgálni, sőt a társadalom ellen kényszerül fordulni. Jelleme és sorsa egyaránt romantikus.
Vándory Boldizsár - családi okokból, valamint Göttinga szelleméből következően - kívül áll a politikai csatározásokon. Álnéven él, a világi hívságokról (pénzről, rangról) lemondva, kiegyensŁlyozottan és szerényen, sztoikus bölcsességgel: tudni kell „élni mindazzal, amit a végzeted adományozott neked". Református lelkész, aki felekezeti és faji különbségtétel nélkül, igazi „filantrópiával" (emberszeretettel), hivatástudattal segíti az elesetteket. Tengelyiék ügyének válságosra fordulása átmenetileg kimozdítja semlegességéből, és így jelentős szerepet játszik féltestvére magára találásában.
Az ellentábor háttérben meghŁzódó, alattomos vezéralakja Rétyné, „született báró Andorházy kisasszony". Jellemének alapmotívuma a rangkórság: egykori szerelmeséről lemondott (mert a fiatalember szegény volt), élete ekkor kisiklott. Rétyt választotta férjének, az ő anyagi helyzetére alapozva kívánja visszaszerezni a főnemesi rangot. Céljának eléréséhez nem válogat az eszközökben, semmilyen visszaéléstől, semmilyen bűntettre való felbujtástól nem riad vissza. Terveinek kivitelezője, Macskaházy hozzá illően erkölcstelen és gátlástalan, ők ketten külön csatát vívnak egymás kijátszására is. Kettejük manővereihez a vármegyei jogrend és intézményrendszer tökéletes terepet nyŁjt.
Rétyné és a vele szemben álló Tengelyi Jónás törekvései teszik nyilvánvalóvá: a regény alapkonfliktusa az erkölcs és az érdek között feszül. A falu jegyzője az etikai értékeket szolgálja, a kastély Łrnője a saját érvényesülését hajszolja. Eközben az alispánné kihasználja a megyei gépezetet, Tengelyi szembekerül vele.
A főbb szereplők és a számos mellékalak vonásaiból, törekvéseiből a korabeli magyar társadalom „enciklopédikus" képe rajzolódik ki (Sőtér István). A nemesség alaptulajdonsága a gyengeség (Réty Ákos, az idősebb Kislaky stb.). Krivér főjegyző kétkulacsos politikát folytat, mindkét pártban ott van, elvégre „mindenáron szolgálni akarta a hazáját". Réty alispán, amíg - a politikában a „szélirányt" követve, a családjában a felesége bábjaként - csupán „abban fáradozott, hogy többnek lássák, mint aminek született", addig tartalmatlan életet élt, családja is szétzilálódott. Kislaky, a volt alispán „áldott jó ember", a tradíciók képviselője, aki „megőrizte [É] az ősök műveletlenségét", „a hajdankor jószívű egyszerűsége" mellett. Van külföldet járt nemesember, Bántornyi „James", de ő csak karikírozott mása pl. a valóságos Széchenyi Istvánnak: az angliai kultŁrának csak egyes elemeit veszi át, jellegzetesen félművelt, nincs igazi kisugárzása. A nemesség lecsŁszó elemei (Szentvilmosi János) a legsötétebb bűnök elkövetőivé züllenek, de megmaradnak a vármegye híveinek (Cifra Jancsi lövi le, betyárból immár pandŁrként, fejpénzért, az önfeláldozó Violát). A fiatal nemesekre a regény kezdetén még a parlagi nemessé, a dzsentrivé csŁszás veszélye fenyeget (Kislaky Kálmán duhajkodásra hajlamos, tékozló életmódot folytat). Mégis a jövő letéteményesei lehetnek ők, ha - Kármán József egykori programjára ismerhetünk itt - a nők nemes lelkületével kapcsolatot találnak; társra lelve értelmessé tehetik saját életüket, és így a nemzetnek is javára válhatnak. Példát mutat Réty Ákos, aki - anyai örökségére támaszkodva - szembefordul apjával és mostohájával. Kezdetben kevés hatással, de tiszta elvszerűséggel lép fel Völgyesy alügyész, „félelmet nem ismerő lélek", Kölcsey Ferenc regénybeli mása (Eötvös József példaképe volt ő is). A reakció eleinte háttérbe szorítja, de következetessége és szívós helytállása mégis egyre nagyobb szerephez juttatja; ő belülről változtatja meg a feudális intézményrendszert.

Eötvös társadalomképében a kívülrekesztettek, a cigányok és a zsidók is megjelennek. (A zsidók emancipációjáról tanulmányokat is készített.) Általános tanulság: az érdekek kölcsönös elismerése és érvényesülése a nemzet egészének érdeke; a jogrend kiterjesztése elodázhatatlan, mindenfajta elnyomást és megkülönböztetést meg kell szüntetni. Ez a politikai program már tŁllép a centralisták célkitűzésein; Eötvös József az 1840-es évek közepén a demokratikus fejlődés szószólója lesz, és igen közel kerül pl. Petőfi Sándor szellemiségéhez.
A felépítést tekintve a regény több párhuzamos szál bonyolult szövedéke. Az expozícióban - a kezdőjelenet és a közbeékelt Tengelyi-életŁt után - a cselekmény bonyolítása közben mutatja be a többi szereplőt és a körülményeket (a 14. részig), a tisztŁjító megyegyűlés és az iratlopás egymás mellé helyezésével teremti az első csomópontot (14-15. fejezet). —jabb szakasz végén elfogják Violát, a „rögtönítélő" bíróság ülése a mű egyik tetőpontja (22. rész), tablókép az igazságszolgáltatásról. Viola és Tengelyi sorsa ezután is több ponton találkozik, pl. a 30. részben a jegyző gyanŁba keveredésekor, de ezután ő marad az előtérben, az ő sorstragédiája olvasható. A végső fordulatot több mozzanat segíti elő: Vándory színrelépése (34. fejezet), šveges Jancsi vallomása és ennek következtében Rétyné öngyilkossága (36-37.) és legvégül János huszár közreműködésével Viola önkéntes visszatérése (38-39). A végső tetőponton mindkét főhős sorsa megfordul: Viola meghal, Tengelyit felmentik. A megoldás ellentmondásos. A szereplők egy részének sorsa beteljesedik, illetve érdemeik szerint elrendeződik, az áldozatok tragédiája viszont megrázó. A falu jegyzője nem nyeri vissza teljesen életerejét, de helyére mások lépnek
Eötvös József biztos kézzel épít, a fordulatokat pontosan illeszti egymásba, de egyszerűbb eszközökkel is gyakran él (sok a rejtőzködés, hallgatózás vagy kihallgatás, erős a véletlen szerepe). Gyakran megragadja az alkalmat, hogy kommentálja a jelenségeket, illetve összképet fessen (pl. a bürokráciáról, az igazságszolgáltatásról, a kortesgyűlésről és egyéb politikai rendezvényekről, az „egzekŁcióról", börtönállapotokról, a vallási-felekezeti és a nemzetiségi kérdésekről). Regényének több eleme Mikszáth műveiben (pl. A Noszty fiŁban) is megjelenik majd: a tarokkozás, a hídfelbontás, a tévesen felhasznált köszöntő szónoklat.
Eötvös József a magyar realista regény első nagy mestere. Regénye ábrázolásmódjának összetevői: didaktikus célzat, irányzatosság mind a jelenetezésben, mind a karakterek megformálásában, eszményítés, típusalkotás, életképek, tablóképek, szatirikusan élezett beállítások, pamfletszerű elemek (pl. a nemesi előjogokról szóló rigmus), karikatŁraszerű jelenségek és portrék, csattanóra kihegyezett szófordulatok („gyöngéd asszonyi hangjának fortisszimójával"). A hangvétel legtöbbször a szatíra maró gŁnya, olykor szelídebb malícia. Könnyedebb részek, lírai betétek ritkán jelentkeznek: „regényem csak az élet képe akar lenni, s az nem mindig mulatságos." A stílusban érződik: epikánk csak Eötvös korában bontakozik ki, alig néhány évtizedes mŁlttal bír. (Indokolt, hogy Majtényi Zoltán „stilizálás és rövidítés" elvégzésével „átdolgozott szöveg"-et bocsátott közre 1992-ben, idézeteinket is onnan vettük.) Egyes körülményes mondatok az iróniát szolgálják, de az író (Kölcsey Parainesisének hatására is) eleve vonzódik a körmondatos, szentenciaszerű, moralizáló előadáshoz. Az író személyes megnyilatkozásai között a legjelentősebbekben saját ars poeticáját fogalmazza meg.
A szókincsben megjelennek a latinitás elemei is. Az élő nyelvi fordulatokat majd Jókai emeli be a magyar epikába. Az elmélyült, árnyalt lélekrajzot Kemény Zsigmond fogja megteremteni.
A műfaj összetett. Cselekménye szerint ez a mű a legelső bűnügyi regényünk, művészi célzatát tekintve pedig Łn. irányregény. E műfaj célkitűzéseit az író pontosan rögzíti: „A költészet kedves játékká aljasul, ha különválik a kor nagy kérdéseitől, és nem a létező hibák orvoslására, nem az érzelmek nemesítésére törekszik." A kortárs írók közül Victor Hugo volt szerzőnk példaképe, aki a politikai célzatŁ irodalom programhirdetője volt. Eötvös József személyesen, megyei hivatalnokként ismerte meg közállapotainkat (1837-ben Eperjesen ülnök volt, apja akkor ennek a - Sáros - megyének a főispánja), saját nézeteit adja Tengelyi Jónás szájába: „A nemesség megyei rendszerével sáncokat épített maga köré, amelyek mögött kiváltságait évszázadokon keresztül védelmezni tudta a törvények ellen is." és felteszi a kérdést: „miért nem vesszük be a népet is a sáncok mögé?"

A szófajok

Fogalma:
• A szókészlet szavait közös tulajdonságuk alapján soroljuk a szófajok kategóriájába
↓
 Szótári alak
 Mondatbeli szerep
 Alaki sajátosság

Szófaji kategóriák:
• Ige
• Névszók:
 Főnév
 Melléknév
 Számnév
 névmás
• Egyéb önálló szófajok:
 Határozószó (pl.: most, így)
 Igenév (pl.: olvasó, olvasni)
 Indulatszó (pl.: jaj, ejnye)
• Segédszók (nem önálló szófajok):
 Igekötő (pl.: be, ki, le, fel)
 Névutó (pl.: alatt, mellett)
 Névelő (a, az, egy)
 Kötőszó (pl.: hogy, és, s, de)
 Módosítószó (pl.: sem, bár, vajon)


Az Ige

Fogalma:
• Cselekvést, történést, létezést és állapotot (pl.: fáj) kifejező szófaj
• Az állapottal megnevezett ige független az alany szándékától

Igeidők:
• Jelen (jele: Ø)
• Múlt (jele: -t, -tt)
• Jövő (jele: -ni … fog)

Igemódok:
• Kijelentő (pl.: olvas)
• Felszólító (pl.: olvass)
• Feltételes (pl.: olvasna)

Igeragozások:
• Alanyi (valamit):
 Határozatlan tárgy esetében az ige alanyi ragozásban van
 Pl.: Én → olvasok
Te → olvasol
Ő → olvas
Mi → olvasunk
Ti → olvastok
Ők → olvasnak
• Tárgyas (azt):
 Határozott tárgy esetén az ige tárgyas ragozásban van
 Pl.: Én → olvasom
Te → olvasod
Ő → olvassa
Mi → olvassuk
Ti → olvassátok
Ők → olvassák

Fajtái:
• Cselekvő ige:
 Az alany maga végzi a cselekvést
 Pl.: olvas
 Képzői: Ø
• Műveltető ige:
 Az alany mással végezteti el a cselekvést
 Pl.: olvastat
 Képzői: -at, -et, -tat, -tet
• Szenvedő ige:
 A cselekvést más végzi, de az alany szenvedi el
 Pl.: olvastatik
 Képzői: -atik, -etik, -tatik, -tetik
• Visszaható ige:
 Az alany végzi a cselekvést, ami önmagára hat vissza
 Pl.: mosakodik
 Képzői: -odik, -edik, -ödik, -kodik, -kedik, -ködik
• Ható ige:
 Az alany számára biztosított a lehetőség a cselekvés elvégzésére
 Pl.: olvashat
 Képzői: -hat, -het
• További kisebb igefajták:
 Tartós, huzamos történésű ige (pl.: tanul, nevel, öregszik)
 Mozzanatos ige (pl.: villámlik, zuhan, lobban)
 Gyakorító ige (pl.: olvasgat, tanulgat)

Mondatbeli szerepe:
• Mindig állítmányként szerepel

Stílushatása:
• A szöveg mozgalmassá, cselekvés dússá tétele a lényeg



Az igenév

Fogalma:
• Kettős arculatú szófaj, mivel igei és névszói tulajdonságai is vannak, tehát egy igéből és egy névszóból felépülő szófaj

Fajtái:
• Főnévi igenév:
 Képzője: -ni
 Pl.: olvasni
• Melléknévi igenév:
 Folyamatos:
o Képzője: -ó, -ő
o Pl.: olvasó, nevető
 Befejezett:
o Képzője: -t, -tt
o Pl.: olvasott (levél), írott
 Beálló:
o Képzője: -andó, -endő
o Pl.: olvasandó, keresendő
• Határozói igenév:
 Képzője: -va, -ve, (-ván, -vén)
 Pl.: olvasva, nevetve, (olvasván, nevetvén)


A főnév

Fogalma:
• Élőlények, tárgyak, gondolati fogalmak neveit kifejező szófaj

Fajtái:
• Köznév (pl.: autó, fa)
• Tulajdonnév:
 Márkanév (pl.: Audi)
 Intézménynév (pl.: Magyar Tudományos Akadémia)
 Személynév (pl.: Gergő, Petőfi Sándor)
 Földrajzi név (pl.: Európa, Magyarország, Ópusztaszer)
 Csillagnév (pl.: Jupiter)
 Állatnév (pl.: Morzsa)
 Cím (pl.: Egri csillagok /egyedi cím/, Aktív /állandó cím/)

Mondatbeli szerepe:
• Legtöbbször egy mondat alanyát, tárgyát és határozóját alkotják

Stílushatása:
• Állandóságot, nyugalmat vagy mozdulatlanságot sugall



A melléknév

Fogalma:
• Élőlények, tárgyak tulajdonságát kifejező szófaj

Fokozása:
• Alapfok:
 Jele: Ø
 Pl.: nagy, szép
• Középfok:
 Jele: -bb
 Pl.: nagyobb, szebb
• Felsőfok:
 Jele: leg…bb
 Pl.: legnagyobb, legszebb

Mondatbeli szerepe:
• A mondatokban leggyakrabban jelzőként szerepelnek


A számnév

Fogalma:
• Élőlények, tárgyak mennyiségét, a sorban elfoglalt helyüket kifejező szófaj

Fajtái:
• Határozott:
 Tőszámnév (pl.: tíz)
 Sorszámnév (pl.: tizedik)
 Törtszámnév (pl.: tized)
• Határozatlan:
 Csak hozzávetőlegesen nevezi meg a mennyiséget (pl.: sok, kevés, néhány)


A névmás

Fogalma:
• Valódi névszókat (főnév, melléknév, számnév) helyettesítő szófaj

Fajtái:
• Egyirányú névmások (csak főnevet helyettesít):
 Személyes névmás (én, te, ő, mi, ti, ők)
 Birtokos névmás (pl.: enyém, tied, övé)
 Visszaható névmás (pl.: magam, magad, maga)
 Kölcsönös névmás (egymás)

• Többirányú névmások (főneveket, mellékneveket, számneveket helyettesít):
 Mutató névmás (pl.: ez, olyan, akkora, annyi)
 Kérdő névmás (pl.: ki, milyen, mekkora, mennyi)
 Vonatkozó névmás (pl.: aki, ami, amilyen, ahány, amennyi)
 Határozatlan névmás (pl.: valaki, valami, valamekkora, valahány)
 Általános névmás (pl.: bárki, mindegyik, semmilyen, akárhol)


A határozószók

A cselekvést, történést helyét, idejét, módját és a cselekvő állapotát kifejező szavak.
A nagy részük névmásokból ered.
Pl.: most, így


Az indulatszók

Érzelmeket és indulatokat kifejező szavak.
Pl.: jaj, nosza, ejnye

A SZÓFAJOK

A szófajok a nyelvhasználatban jobbára egyformán viselkedő, azonos szerepet betöltő és azonos célra szolgáló szavak osztályai, csoportjai. A szófaj a legáltalánosabb nyelvi kategória, amelyet a szavak jelentése, mondatbeli szerepe, bővíthetősége és alaki viselkedése határoz meg. Jelentésen a szavak használati értékét, lehetséges beszédbeli szerepét értjük. A mondatbeli szerep azt jelenti, hogy melyik szófaj milyen funkciót tölt be a mondatban. A bővíthetőség szempontja azt vizsgálja, hogy melyik szófajnak mi a tipikus bővítménye a mondatban. Vannak olyan szófajok, melyek nem bővíthetők (névelő, kötőszó).

A mai magyar nyelv szófajainak egyik lehetséges rendszere:
I. Igék: él, történik, olvas, eszik
II. Névszók:
1. főnév: madár, ház
2. melléknév: jó, kellemes
3. számnév: sok, hatod, második
4. névmás: ő, magam, olyan
III. Igenevek:
1. főnévi: írni, állni
2. melléknévi: síró, fizetendő, megbízott
3. határozói: sietve, befejezvén
IV. Határozók: itt, tegnap
V. Viszonyszók:
1. névelő: a, az, egy
2. névutó: mögött, alá
3. kötőszó: és, s, meg
4. igekötő: be, ki, le
5. segédige: fog, volna
6. módosítószó: nem, talán, bizony
IV. Mondatszók:
1. indulatszó: jaj, nesze
2. felelőszó: persze, igen, nem
Szavaink között sok olyan is van, amely a szófaji csoportok közül többe is beleillik, vagy alkalmi használata miatt hol az egyik, hol a másik kategóriába sorolható.
- Ha egy szócsoport két szófaj tulajdonságait úgy hordozza, hogy külön-külön egyik kategóriába sem sorolható be, átmeneti szófajnak nevezzük. Ilyenek az igenevek. Ezek igéből képzett származékszavak, ezért őrzik az ige alapjelentését.
- Kereszteződő szófajúságról akkor beszélünk, ha egy szócsoport elemeiben több szófaj tulajdonsága mutatkozik meg egyszerre, de bármelyik szófajba külön-külön is besorolhatók. Ilyenek a vonatkozó névmási határozók, amelyek a névmási határozószók és a kötőszók csoportjába is beletartoznak: ahol, amikor, ameddig, ahogy.
- Ha egy szócsoport tagjai alaki viselkedésük és mondatbeli szerepük alapján két vagy több szófajba is besorolhatók, de a mondatban mindig eldönthető, hogy melyik szófaji értékükben szerepelnek, kettős (hármas) szófajú szavakról beszélünk. Gyakoriak a főnevek és a melléknevek között (szín-, nép-, anyag-, mértéknevek: zöld, olasz, vas, kiló), főnevek és határozószók között (tegnap, este, délután).
Az egyes szófajok részletesebben:
I. Az ige:
Cselekvést, történést, létezést, vagy állapotot kifejező szófaj. A cselekvést jelentő ige olyan tevékenységet nevez meg, amely az alany akaratától függ: dolgozik, tanul. A történést kifejező ige olyan változás, folyamat megnevezésére szolgál, amely független az alany akaratától: elromlik, esik, ragyog. A létezést jelentő ige az alany létét vagy nemlétét fejezi ki: van, nincs, lesz. Az állapotot jelentő igével megnevezett cselekvés is független az alany szándékától: bízik, fáj. A cselekvés irányulása alapján tárgyas és tárgyatlan igéket különböztetünk meg. A tárgyas ige cselekvése az alanytól kiindulva valami másra irányul. Ha a mondatban határozott tárgyuk van, ragozásuk tárgyas. Pl.: nézi a filmet, olvassa az újságot. Ha határozatlan tárgy a bővítményük, ragozásuk alanyi: néz valamit, olvas egy könyvet. A tárgyatlan ige cselekvése az alanyon kívül másra nem irányul. A mondatban tárggyal nem bővíthetők, ezért csak alanyi ragozásuak lehetnek: mosakodik, kerestetik, zúg, megy. Az ige a mondatban mindig állítmány.
II: Névszók:
1. Főnév:
A főnév a valóságban is létező, vagy ilyennek képzelt élőlények, élettelen tárgyak vagy gondolati dolgok nevét jelöli. A főnevek jelölhetnek valóságos vagy ilyennek gondolt fogalmakat: ezek a konkrét főnevek. Megnevezhetnek elvont fogalmakat, jelenségeket is, ezeket elvont főneveknek nevezzük. A konkrét főneveknek jelentésük alapján két csoportja van: a köznevek és a tulajdonnevek. A köznév több egyforma dolog közös megnevezése. A tulajdonnév valakinek vagy valaminek saját, megkülönböztető neve.
A köznevek fajtái: Jelentésük: Példák:
egyedi név hasonló egyedek közös neve kutya, király, fiú
gyűjtőnév több egyedből álló csoport neve lakosság, nyáj, hegység
anyagnév a legkisebb rész is azonos az egésszel arany, vas, juh
A tulajdonnevek fajtái Példák
személynév Petőfi Sándor, Kati, Jóska
földrajzi név Dunántúl, Szeged, Svájc
intézménynév Nemzeti Múzeum
címek Nők Lapja
márkanevek Suzuki, Pepsi Cola, Colgate
A főnév a mondatban ragok segítségével bármely mondatrész szerepét betöltheti.

2. Melléknév:
A melléknév személyek, tárgyak, dolgok tulajdonságait kifejező szó. A mondatban leggyakrabban jelző. Lehet állítmány vagy határozó is. A melléknevet fokozhatjuk: alsó-, középső-, felsőfok. Pl.: jó, jobb, legjobb.
3. Számnév:
A számnév személyek, dolgok, tárgyak mennyiségét, vagy sorban elfoglalt helyét kifejező szó. Két faja a határozott és a határozatlan számnév. A határozott számnév pontosan megnevezi a számot vagy a sorrendi helyet. Lehet tőszámnév (kettő), törtszámnév (ketted), és sorszámnév (második). A mondatban lehet jelző, állítmány, számhatározó és számállapot-határozó.
4. Névmás:
A névmás valódi névszókat (fő-, mellék- vagy számneveket) helyettesítő szófaj. A névmásoknak önmagukban nincs határozott jelentéstartalmuk, a beszédben válnak tartalmas szókká. Attól függően, hogy milyen szófajt helyettesítnek, megkülönböztetünk csak főnevet ún. egyirányú, és a fő-, mellék- vagy számnevet is helyettesítő ún. többirányú névmásokat.
Egyirányú névmások:
a: személyes: én, te, ő, engem, bennem
b: birtokos: enyém, tied, övé, enyéim, tieid, övéi
c: visszaható: magam, magad, maga, magunk, magatok
d: kölcsönös: egymás
Többirányú névmások:
a: mutató: ez, olyan, akkora, annyi
b: kérdő: ki, mi, milyen, mekkora, mennyi
c: vonatkozó: aki, ami, amilyen, ahány, amennyi
d: határozatlan: valami, valamilyen, némelyik, néhány
e: általános: bárki, mindegyik, semmilyen, akárhol
A névmásnak csak ritkán lehet határozója.
III. Igenevek:
Az igenév igéből képzet olyan főnév, melléknév vagy határozószó amelynek igei tulajdonságai is vannak. Tipikusan átmeneti szófaj.
1. A főnévi igenév igéből -ni képzővel létrehozott származékszó, amely elvontan fejez ki cselekvést, történést, létezést, állapotot: sétálni. A mondatban főleg alany, tárgy és határozó szerepét tölti be, de a kell, lehet, szabad... állítmányok mellet alany is lehet.
2 Melléknévi igenév olyan -ó/-ő (egyidejűséget kifejező), -t/-tt (előidejűséget kifejező), -andó/-endő (utóidejűséget kifejező) képzős származékszó, amely az igei alapjelentést tulajdonságként nevezi meg. Mondatban leggyakrabban jelző, de határozó, állítmány lehet. Tárgya és határozója lehet.
3. A határozói igenév olyan -va/-ve, -ván/-vén képzős származékszó, amely a cselekvésfogalmat határozói körülmények közt nevezi meg. A mondatban rendszerint mód- vagy állapothatározó. Tárgya és határozója lehet.
IV. Határozószók:
A cselekvés, történés, létezés helyét, idejét, módját vagy a cselekvő állapotát kifejező szók: kint, most, rögtön, együtt. A határozószó a mondatban mindig határozói szerepet tölt be. Csak határozója lehet.
V. Viszonyszók:
A viszonyszók (viszonyítószók) nem önálló szófajok, mert a körükbe tartozó szavak csupán alakilag önállóak, de nincs önálló jelentésük. Önmagukban nem fordulnak elő, csak más szabad morfémákkal töltenek be mondatrészi szerepet. Ezért álszóknak, segédszóknak is nevezi őket a szakirodalom. Nem bővíthetők.
1. A névelő az utána álló főnév határozottságát (a, az) vagy éppen határozatlanságát (egy) fejezi ki.
2. A névutó az előtte álló ragos vagy ragtalan névszót határozóvá teszi. Alakilag önálló, de funkciója a viszonyragokra emlékeztet. Napjainkban már terjednek névszó előtti változataik, de ezeket inkább csak nyomatékosítás céljából használjuk.
3. A kötőszó mondatrészek vagy mondatok összekapcsolására, a közöttük levő nyelvtani vagy logikai viszony kifejezésére szolgál.
4. Az igekötő igéhez, igenévhez vagy más, igéből képzett származékszóhoz kapcsolódó, annak jelentését a határozószókra emlékeztetően módosító szó: meg-, be-, ki-, fel-. Csupán alakilag önálló, de önmagában jelentése nincs.
5. A segédige olyan igei jellegű szófaj, amely a mód-, idő-, szám- és személyviszonyok kifejezésére alkalmas úgy, hogy nem önálló mondatrész, hanem másokhoz kapcsolódik. Jelentésük önállótlanodott, alakjuk azonban maradt, ezért az állexémák közé soroljuk őket. Közös jellemzőjük - a tud kivételével -, hogy hiányos ragozásuak.
6. A módosítószó úgy módosítja az egyes mondatrésznek vagy az egész mondatnak a tartalmát, hogy a beszélő állásfoglalását is kifejezi. Önmagában sosem mondatrész.
VI. A mondatszók:
Önmagukban tagolatlan mondatként vagy tagmondatként álló szavak. Indulatszónak is nevezik ezeket a lexémákat. Az indulatszó a beszélő érzelmeit, akaratát fejezi ki tagolatlan formában.
Megkülönböztetünk érzelmet nyilvánító (Hajh! Jaj! Teringettét! Fúj!), akaratnyilvánító (Pszt! Csitt! Nana! Hajrá!) és az akaratnyilvánítón belül állathívogató, -terelő (cicic, pipi, gyí, hess) szavakat is. A felelőszók tagolatlan mondatok. Vagy megválaszolják a kérdést: Igen, persze, vagy kérdeznek: Nos?

RADNÓTI MIKLÓS (1909. MÁJUS 5 - 1944. NOVEMBER 8.) ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

A halál és a halálraítéltség költészetének maghatározója, alapeleme. 1933-ban, a Minta a bika c. költeményében fogalmazta meg először, de már korábban is magában hordozta sejtelemként.
Szültésekor meghalt ikertestvére és édesanyja, s tizenkét évesen elvesztette édesapját is. Az egyéni tragédia azonban csak egyetlen réteg a halálraítéltség előidézésében. A fasizmus előretörésével a halál nagyon is konkrét formákat öltött a zsidó származású, baloldali költő számára.

Radnóti 1905. május 5-én született Budapesten, apja tisztviselő, rokonai, a Glatter család tagjai között állatorvos, tanár és két festőművész is található.
Amikor meghal apja, a még csak tizenkét éves Radnótiról nagybátyja, egy textilkereskedő gondoskodik, aki kereskedelmi pályára szánja. Ő azonban már ekkor jobban vonzódik a költészethez. A kereskedelemi érettségi után egy csehországi textilipari főiskolán tanul, majd üzletben dolgozik, s közben verseket is ír. Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád hangjait próbálgatja. 1928-ban Kassák Lajos hatására megismerkedik az avantgárd mozgalmakkal, s szakít a kötött formákkal.
1930-ban megjelenik első kötete is; Pogány köszöntő címmel (e kötetben verseire még a pezsgő életkedv a jellemző; a költeményekben a római pásztorköltészet, bukolika jellegzetességeit követi: a szerelem, a természet tisztelete, idillikus életforma).
Második kötetében, az Újmódi pásztorok éneke (1931), már a klasszicizáló verstípusokat az avantgárd jellemzőkkel ötvözi.
A Lábadozó szél c. harmadik kötete újító törekvésű, lázadó költeményeket tartalmaz.
S az 1935-ben megjelent Újhold c. negyedik kötete már a következő nemzedék(ek) hivatkozási alapja lesz. Az újhold az állandó változás jelképévé válik.
1936-ban jelenik meg a Járkálj csak, halálraítélt c. kötete.
Közvetlenül a munkaszolgálati behívók előtt lát napvilágot, 1938-ban, a Meredek út c. hatodik kötete.
A negyvenes évek verseit tartalmazza a Bori notesz, mely hetedik kötetének is tekinthető.
Posztumusz kötet - Tajtékos év címmel - 1946-ban jelent meg.
Beíratkozik a szegedi egyetem magyar-francia szakára, ahol barátokra talál - otthon érzi magát; 1931-ben és 1933-ban újabb köteteit jelenteti meg. Sík Sándor, a katolikus paptanár körében életre szóló barátságokat köt. 1935-ben veszi el feleségül Gyarmati Fannit, akihez szerelmes verseit is írta. Ezeknek a verseknek az egyik alaprétege a boldogság.
Radnóti első három kötetében még hangját próbálgatja, kijárja a versírás "iskoláját"; élményeket szerez, melyek befolyásolják kialakuló világképét. Költészete politikai és művészi értelemben is lázadó, kapcsolatba kerül a szocialista tanokkal. Második kötetéért pedig nyolc napi börtönbüntetésre ítélik, melyet csak fellebbezés után engednek el.
Első három kötetében már vannak maradandó értékű versek, s felfedezhető művészetének néhány alapvető jellegzetessége is: A szelíd nyomorúság, a gyengéd pátosz, a derű és a szomorúság; ezek még a mozgalmi verseiben is jelen vannak; a természet szeretete s a részletek iránti érzékenysége. A harmadik kötetében a lázadó, harcos hangnem azonban 1935-re megváltozik; ekkor jelenik meg negyedik kötete, az Újhold. Ennek első verse a Mint a bika c. már a halálraítéltséget fogalmazza meg.

Mint a bika

"Úgy éltem mostanáig, mint fiatal bika" - így indítja a verset. Ezt a hasonlatot bontja ki a rímtelen szabadvers három szakaszában: múlt, jelen és jövő időben.
A múlt gondtalan játék, csupa mozgás. A jelen viszont már a veszély érzékelésének pillanata, a mozdulatlanná dermedés, a tűnődés. A jövőt ennek a tűnődésnek az eredményeként rajzolja meg, nem jóslat ez, inkább következtetés.
A vers első két-két hosszú mondatában az enjambement érvényesül: a mondat és a sor közötti összhang megbomlik. Radnóti szándékosan töri szét a nyelvtani szerkezetet, hogy a gondolat gáttalan áradását vagy éppen megállását súlyosabbá tegye. A "mint a bika" hasonlatot az érzékletes képek, az alliteráló összhangzatok mintegy részeire bontják ("repedő levegővel"; "fű s föld fröccsen").
A hasonlatot a visszatekintés, a szembenézés és a következtetés fokozatain és a bika, őz farkas együttes szerepeltetésével bontja ki a költő. A vers allegorikusan fogalmazza meg a gyilkos erőszak, a menekülés és a mártíromság együttesét. A "farkascsorda" jelentése teljesen konkrét: az előretörő fasizmus. Az "őzek" jelentése általánosabb, a "bika" bukással terhes küzdelme a menekülésre vagy a megadásra utal.

Járkálj csak, halálraítélt

A vers az azonos című kötetben jelent meg 1936-ban. A cím biztató-keserű felszólítás. Radnóti egész költészetének jelmondata is lehetne. A versben követendő magatartás megfogalmazása egyszerű mondatokban, a közmondások szintjén érvényesül. A költemény az érzékletes képekben él, a félelem és a tisztaság is csak kijelentés. Amikor a rémülettől "púpos lett az út" és a bűntelenség úgy jelenik meg, mint "pöttömnyi gyermek Jézusok", akkor a fogalom egyéni lesz, élő és mélyreható.
A mártírsors érzése és vállalása Radnóti költészetében összefonódik az élet derűs élvezetének vágyával és annak megvalósításával. A szerelem, az otthon, a barátok, a kultúra gyönyörűségeit naplószerűen szólaltatta meg. A Pozsonyi úti lakásuk (Radnóti és Gyarmati Fanni lakása), a nyaranta bérelt istenhegyi ház kertje, a kirándulások és Párizs is megjelenik verseiben. Költeményeinek meghatározó kettőssége lett: öröm és fájdalom, vágy és félelem. 1939 nyarán voltak utoljára Párizsban - a második világháború kitörése miatt. Onnan hazatérve írta az Ikrek hava c. verset, melynek alcíme: Napló a gyerekkorról. Radnóti itt a gyerekkori emlékeknek igen nagy jelentőséget tulajdonít, az időnek a titkait fürkészi. Proust, Az eltűnt idő nyomában c. regénye nagy hatást tett Radnótira. E versében nem a kutatás, hanem a búcsú az elsődleges. Még egyszer szeretné összegyűjteni mindazt, ami számára kedves. A világ nyomására saját árvaságában is indokolva látja a közeledő pusztulást.

Tétova óda (1943)

Radnóti szerelmes verseinek egyik alaprétege a boldogság. A költő a szerelemben biztonságot talált a világ támadásaival szemben. A boldogság és a biztonság köznapi jelentéktelenségek segítségével ölt alakot: a rendkívüli a nagyon is megszokottban jelenik meg. Ez magyarázza versének címét is. A "tétova" szokatlan és ellentétes jelző az óda mellett. A tétovaság bevallása a vers mások alaprétege.
A modern költő gyakori "fogása", hogy a versírást is beleírja a versbe. Elpanaszolja, hogy nem tud verset írni. A XX. századi költészetben a kifejezéssel való birkózás általánosabbá válik. A szavak elértéktelenedése az emberi kapcsolatok válságát is jelzi.
Ragaszkodni a szavak eredeti jelentéséhez az erkölcsi helytállás mércéje is lett; Radnóti számára különösen. Ezért zárul a vers egy költői hitvallással - mely ebben a környezetben kicsit szokatlan:

"mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem és néhány hajcsomó"

A vers első része kozmikus éjszakai térben, a második már a lakás terében játszódik. S itt - a második részben - lelkesült tárgyak dicsérik szeretettelé a nőt.
Hasonló értelemben ír az Együgyű dal a feleségről c. (1940) versében is: "Az ajtó kaccan egyet, hogy belép, / topogni kezd a sok virágcserép."
A részletek megfigyelése jellemzi is ezt a szerelmet, megidézi a két ember meghitt együttlétének légkörét. A keresztrímek egyenletesen szövik a nyugodtan lüktető sorokat. A képekben a hullámzó mozgások (igék), a lágyan zenélő "l" mássalhangzók és a vonalak (kibomlott haj, hosszú pilla-árny, stb.) uralkodnak.

EKLOGÁK

Az idill elnevezés a görög eidüllion (magyar jelentése? képecske) szóból származik. Theokritosz (i.e. III. században élt görög költő) pásztorokról szóló drámai életképeit nevezte így, majd Vergilius írt az idillek mintájára hexameteres költeményeket, melyek az Eclogae címmel váltak ismertté. Idővel az idill és az ekloga (a görög eclogae magyar jelentése: szemelvény) összemosódott és általánosabb értelemben a természetben ártatlanul és boldogan élő ember eszményített ábrázolását jelentette. Az idill vagy idillikus a kellemesen harmonikus állapotokat jelöli, s a feszültséget oldó ábrázolással azonos. De kifejezhet az idill boldogságkeresést is.
Radnóti verseiben nem önmagában jelentkezik az idill. Újmódi énekeit expresszionista lendület járta át, tartalmazott mozgalmi és népies motívumokat is. Kassák Lajos és Füst Milán versei hatottak rá elsősorban. A kötött szabad vers sorai "klasszikus mértékhez, antik sorfajtához , pontosabban ezeknek a tudatban lappangó emlékeihez igazodnak." /Pomogáts Béla/
A szabad vers kötetlen, bár ez ellentmond önmagának, a vers ugyanis nem kötetlen, hiszen ez különbözteti meg attól, ami nem vers. A szabad vers sem a ritmus, sem a rím, sem az egyes sorfajták alkalmazásában nem követ semmiféle szabályt, képletet.
Eredete évezredes múltba nyúlik vissza. Már La Fontaine, Goethe vagy Petőfi művei között is találunk olyanokat, amelyeknek csak egy-egy szakasza igazodik valamilyen állandó képlethez. A XX. században a szabad vers még szabadabb lesz, és változatai az egész világon elterjednek. Legjelentősebb alkalmazója: Walt Withman (XIX. századi amerikai költő).
A szabad vers olyan költemény, mely nem vagy nem csak a vers eszközeinek segítségével teremt tömör szöveget. A művek egyik végletükben a vershez, a másikban a prózához "simulnak".
Radnóti eklogái 1938 és 1944 között születtek,az első spanyolországi köztársaság bukása után, az utolsó szerbiai láger poklában. A versek Theokritosz és Vergilius képleteihez csak lazán kapcsolódnak. Alkalmanként a hexameteres verseléstől is lerugaszkodik, hogy naplószerűen a béke és a háború idejét, az ellenállás és a szenvedést. Az eklogákban egy teljesen érett költő szólal meg, aki a szörnyű években találja meg biztonságosan saját hangját az idill és a tragédia összeolvadásában, a félelem és a fájdalom klasszikus megfegyelmezésében.
Az antikvitás,a kultúra idézése és védelme ebben a korban egyik lehetősége volt az ellenállásnak.
(1937-ben Bálint György kérdezi egyik cikkében (Jegyzet a jegyzetekről), hogy érdemes-e lejegyezni, ami az eszünkbe jut; s azt válaszolja: "igen, igen, ezerszer és százezerszer igen!". A komor jóslatok sorra teljesülnek: Bálint Györgyöt büntetőszázaddal hurcolják Ukrajnába, ott hal meg 1943 januárjában; Szerb Antalt 1945 januárjában verik agyon a munkatábor katonái.
Radnóti döbbenettel írta ekkori verseit, melyek közt igen sok a búcsúvers. Verseb siratta el Babitsot (Csak csont és bőr és fájdalom), akitől az emberi tartást, az erkölcs és a humantiás értékét és mértékét tanulta ("ki lesz az élő Mérték most nekünk?")
Az 1938-ban megjelent Meredek út c. kötetében közli Radnóti az első eklogáját egy Vergiliustól származó mottóval (a Pásztor és a Költő párbeszédében - melyből a költemény áll - Garcia Lorca és József Attila halála is szóba kerül). 1942-ben írt Száll a tavasz... c. versének alcímében már ezt olvashatjuk: Előhang az Eclogákhoz. Radnóti ekkor gondolt arra, hogy sorozatot ír. Támogathatták terveit a fasisztaellenes tüntetések, a fegyveres ellenállás és a Szabad Nép, mint illegális lap.

Száll a tavasz... (1942)

A Száll a tavasz... c. vers hármas tagolású. A szakasz képileg és zeneileg különböznek, de értelmi-logikai síkon összetartoznak.
Az első kilencsoros szakasz a világot megújító tavasz érkezését írja le. Idill ez a javából, a daktilusok és a spondeusok is ezt hangsúlyozzák. Széthúzott alliterációk élénkítik a sürgést-forgást. A természet kis- és nagyméretű elemei kerülnek egymás mellé a versben. Majd Radnóti a tekintetet az olvadó jegű folyóról a "kék lánggal" lobbanó égre emeli, ez a 8-9. sor rímében meg is csendül.
A második szakasz nagyot fordít a képen: a tavasz száll, de a szabadság angyala nem száll már vele - alszik. Komoran zengenek az alliterációk, a hexameterek, monoton gyászzene üli meg vers hangulatát; s dobok puffanásaként hangzik fel a sok "nem". A természeti világ tavaszi szabadságával szemben az emberi világ, a rabság sötétedik.
A harmadik szakaszban (ez négysoros) fölharsan a lázító ébresztő, dübörögnek a daktilus, villognak a felkiáltójelek, minden megmozdul, minden nem emberi követeli az emberi világ szabadságát. Az első szakasz rajongó himnusz, a második gyászzene, a harmadik harcos indulóként is értékelhető.

Első ecloga

Vergilius és Theokritosz hagyományait eleveníti fel. A Költő és a Pásztor párbeszédére épül.

Második ecloga

Általában hexameterekben írt költemény, mely a Pilóta (repülő) és a Költő dialógusára épül. A katonák lelki veszteségét és fájdalmát jeleníti meg.

Harmadik Ecloga

A költő monológja a Múzsához.



Negyedik ecloga

1943. március 15-én írta. Ekkor még van remény arra, hogy Magyarország elkerülje a háborút. A vers a Hang (optimista) és a Költő (pesszimista) párbeszédére épül. Mivel a Költő mondatai túlsúlyban vannak így a pesszimizmus lesz a vers fő hangvétele, hangulata. A haláltudat és az életösztön viaskodik a költeményben. A meghatározó erő a béke- és a szabadságvágy. Jellegzetes motívumai: a szárnyas lélek, a zuhanás, a repülés.

Ötödik ecloga

1943 novemberében Bálint György költő emlékére írja. A természeti kép az emberi érzést, a baráti gyöngédséget eleveníti meg.

Hatodik ecloga

Töredék.

Hetedik ecloga (1944 nyara)

1943-ban Orpheus nyomában címmel jelentet meg Radnóti válogatott műfordításait, s azután új verseinek kiadására készül 1944 tavaszán. A német megszállás ezt lehetetlenné tette, és májusban ismét behívták munkaszolgálatra. A jugoszláviai Bor közelébe, a Heidenau táborba kerül, a rézbányában és az útépítésen dolgozik - és ír. Eklogákat ír - levélben, a hitveshez, a kedveshez, Gyarmati Fannihoz.
A Hetedik ecloga is ilyen levél. Hexameteri hét-, hat- és ötsoros szakaszokban festik a tábor képeit és a költő vágyait. Visszatérő fordulata a "látod-e" megszólítás; bizalmas, csöndes hang, a csak egy emberhez szóló beszéd, amely a szerelmi vallomás szavaival zárul. Minden szakasz önálló egység: elindít, kibont és lezár egy-egy képet, de a zárás egyben következő kép nyitását is előkészíti. A vers egésze a közeledő éj, a megszólítás és a vallomás között ível. A lüktetés érzékelhető a hexameterek hullámzásába, a szóismétlésekben és a párhuzamos szókapcsolatokban. A vibráló mozgás tárgyiasan konkrét és álomszerűen oldott.
Már az első két sorban együtt van a vers minden jellegzetes eleme. A megszólítást konkrét környezetrajz követi, az idő és a hely pontos megjelölése. Az időpont - "esteledik" - lehetőséget ad az egyéni kiszínezésre, és a látomásosság előkészítésére is: a tölgykerítés "vad" és nem is szögesdróttal borított, hanem "beszegett", mintha nem is kerítés lenne; amely aztán a barakkal együtt "oly lebegő", hogy szinte természetesnek érezzük a következő képet: "felszívja az este". A köznapi dolgok felszívódása szomorú, álomszerű hangulatot teremt. Elválik egymástól az álom és a képzelet, s bár mindez tudatos, az álom a testet is feloldja, s a szakasz végén a lebegő kép ismét természetesen illeszkedik az előzőkhez: "a fogolytábor hazaindul ilyenkor". A kép látomásos, álom és vágy táplálja, s megpendít egy kérdést: a tábor ugyanis nem a kapukon keresztül kigyalogolva indul haza. De akkor hogyan? Erre válaszol egy - a második szakasz első sorában lévő Chagallra és Garcia Lorcára emlékeztető - kép: "Rongyosa és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok."
Ezek a művészek rokoníthatók Radnótival világnézetük szerint is. Garcia Lorca is a fasizmus ellen harcolt - akárcsak Radnóti - s őt is a fasizmus pusztította el.
A Hetedik ecloga zenéhez és képzőművészethez kapcsolódó rétegei az otthont idéző második szakaszban sűrűsödnek egy Radnóti helytállására jellemző gondolatban: "Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?" A hexameter az emberiséget jelentette Radnótinak, a költői szót, a megformáltságot, mely erkölcsi támaszt adott számára. Az értelmes alkotás, a művesség meghatározó eszményei közé tartozott.
A harmadik szakasz egy ismerős fordulattal a versírást fogalmazza versbe. Az első három sor tömör képpel rajzolja meg a lágerben élő költőt:

"Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron."

A szakasz fojtottan zárul és ezt viszi tovább a negyedik szakasz zsolozsmája, melyben fontos szerep jut az alliterációk Zsongásának. A "szép asszonyi szó" visszautal a szabadító álomra, a szakasz végén a "csodák" szinte a valóságban kísértenek.
Az ötödik szakasz "lenn" kezdődik, s a hexameterek tudója "férgek közt fogoly állat". A szakasz záróképében visszatér a verskezdő szögesdrót: a képzelet elröptet, de az ész visszaránt. A szakasz közepén egy másfélsoros mondatban megszólítja a hitvest, de fogalmi szinten olvasójának értelmére hat elsősorban egy keserűen ironikus megállapítással:

"Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is."

Az utolsó szakasz még megismétel néhány korábbi motívumot, továbbfuttatja a képeket és a zenét - aztán már egyenesen tart az utolsó sor összefoglaló vallomásáig, mely a kétségbeesés és számvetés is, a vágyakozás és a kétségbeesés együttes megfogalmazása:

"nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Nyolcadik ecloga

A költő és a Próféta párbeszéde, mely a bibliai világra alapozódik.

Ŕ la recherche... (1944 nyara)

A vers dokumentumjellege - akárcsak a Hetedik eclogáé - megkerülhetetlen. Eleven kiáltások, melyek elsősorban azzal döbbentenek meg, hogy tudni és kérdezni kényszerítenek: hogyan történhetett meg az a szörnyűség?
A Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez (1944 nyara) és az Ŕ la recherche... voltaképpen elégiák. A versek motívumai átkígyóznak egymásba. Valamennyi jelzésük azonos körben, persze végtelen átmérőjű körben mozog. Közös bennük a fájdalmas vágyakozás az eltűnt idők idilljei, a szerelem, a társak, barátok után; a jelen valóságának naplószerű megfestése, a konkrét tárgyiasság és az lomszerű lebegés.
Az Ŕ la recherche... is elégikus hangulatú, számvető és búcsúzó, sőt sirató vers. Hexameterei a Hetedik eclogára emlékeztetnek. A francia cím Marcel Proust Ŕ la recherche du temps perdu (Az eltűnt idő nyomában) című regényére utal.
A vers szerkezete a kérdések és a válaszok összefonódásából adódik. Az első sor nosztalgikus sóhajtása az eltűnt időt még nem határozza meg semmilyen értelemben. A következő négy sor (két kérdés) már mutatja a sóhajtás tárgyát, az ifjúkort. És megfogalmazza a távolodás, a visszahozhatatlanság érzését.
A második szakasz részletezi a "tündöklő asztal" képét, de a harmadik sorban - amely felidézi a Hetedik ecloga egyik nevezetes sorát ("Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok.") - már a múlt idő határozottá válik. Ez a múltidézés a szakasz zárómondatában szorongató lesz, mert furcsán vegyül a jövő és a jelen: "verseket írtak a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje." Ezt a képet 1944 augusztusából visszatekintve a tények, a bekövetkezett tragédiák ismeretében fogalmazza meg Radnóti. Ami akkor csak sejtelem volt, időközben valóság lett. A félmúlt akkor még csak ígérte a tragikus, azóta jelenné öregedő jövőt.
A harmadik szakasz felsorolásba kezd, a "mocskos éj fedezéke" ismét a Hetedik eclogára emlékeztet. A zárómondat pedig "kapaszkodóját" fogalmazza meg: a szobájukat, mely sziget és barlang volt számukra. A negyedik szakasz folytatja a felsoroló emlékezést, a besorozott katonák, az aknaszedő munkások, majd a spanyol polgárháború önkénteseinek alakját idézve. Emléküknek áldoz a komor gyászzenével - hasonlóan a Száll a tavasz második részéhez: "s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben."
Az ötödik szakasz továbblendül, majd hirtelen megcsuklik, s csak legyinteni tud: mindegy. Marad a kérdezés a verskezdő "tündöklő asztal"-ra: "Hová tüntek a bölcs borozások?" Az ifjúság szép mozzanatát, a baráti társaságot idézi.
Minden műben, még a legegyenletesebben is vannak kiemelkedő képek. Az Ŕ la recherche... ötödik szakaszának három sora is ilyen:

"és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben."

Az emlékezet a halottak után az élőket idézi, az otthon maradottakat, a nőket, a gyerekeket. A "szépmosolyú" és a "tündérléptű" a görög eposzok állandó jelzőire utal. Az emlékezés szomorúságát ünnepélyes felhangokkal kíséri.
A hatodik szakasz tovább kérdez, de nem tud szabadulni a kezdőképtől, a hársak alatti nagy asztaltól - és itt Szerbia már úgy hangzik, mint a második szakaszban Ukrajna, Hispánia, Flandria. Ez is érzékelteti, hogy Radnóti is egy a társaságból, rá is hasonló sors vár.
A hetedik szakaszban újra felhangzó kérdésre aztán megszületik a végleges válasz: nem tér vissza a régi éj soha többé. A második sorban indokolja ezt, melyet egész költészetének jellemzésére, de önmagában is érvényes megfogalmazásként jegyezhetünk meg:

"mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már"

A vers befejezésében hallani lehet Apollinaire dallamait, mikor Radnóti megidézi-elbúcsúztatja a múlt időt, halott barátait, az áldozatokat:

Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában
és beleisznak majd poharukba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak."

Erőltetett menet

1944 augusztusának végén a németek felszámolták a szerbiai lágereket, a Heidenau foglyait elindították a Borban lévő központi lágerbe. Radnóti itt találkozott néhány ismerősével, s átadta verseinek másolatát Szalai Sándor szociológusnak, aki 1944 novemberében meg is jelentette azok a temesvári Szabad Szó c. lapban.
Az Erőltetett menet Radnóti nagy búcsúverseinek különös darabja, s tartalmazza az utolsó versek valamennyi jellegzetességét. Külső formájában Walter von der Vogelwiede páros rímű elmetszett nibelungi sorait (7 + 6 szerkezetű, 13-as jambikus sor), közelebbről azonban az általa fordított Ó jaj, hogy eltűnt minden formáját követi; a középkori német költő versének hangulata, és motívumkincse hatott rá. Az ősi és német versforma alkalmazása az emberihez, a kulturált ember alapértékeihez való ragaszkodását fejezi ki. A vers szerkezete egy belső vita alakulását követi, mely tárgyilagos tényekre és vágyakra épül. Ezt érzékelteti az egyes szám harmadik és első személyű fogalmazás, a kételkedés és a bizakodás egymásba csúszása. A kétségbeeséstől a lázas reménykedésig ível, a keserűen gúnyos dünnyögés hangos kiáltozásba vált. A beletörődés, a valóság képit a belső lelkesültség, a boldogság látomása váltja föl - még tart a menet, még van erő a folytatáshoz.
A bori központi láger felé menetelve írta Radnóti az első Razglednicát, a másik hármat pedig, utolsó verseit, a német határra tartó erőltetett menet egy-egy állomásán.

RAZGLEDNICÁK

A szó magyarul képeslapot jelent, s versek Radnóti naplóversei közé sorolhatók. Dokumentumjellegük elsődleges: egy halálba tántorgó ember, egy kivételes érzékenységű és erkölcsű költő feljegyzései.

1. razglednica

Pontos, külső helyrajzot ad a háborús világról: "út nyerítve hőköl és sörényes ég szalad". Amilyen zűrzavaros a külső világ, olyan nagy a költő belső rendje, a hitves alakja köré kristályosodó nyugalom képe is: a természet minden részletének megfigyelése, az angyal szerepeltetése korábbi verseit idézi.

2. razglednica

Az "erőltetett menet" egyik állomását rögzíti, és Radnóti idilli hangján szól. A második mondat a pásztorlánykával és a birkanyájjal olyan "felhőtlen" képet fest, amely a háborútól érintetlen, szinte időtlen derűt sugároz. De ilyen az első mondat is, amely ugyan égő házakról és kazlakról ad hírt, de mintha ez csak háttér lenne: ezt a riadt pórok nem értik.

3. és 4. razglednica

A 3. és még inkább a 4. razglednicában már nem tűnik fel a szép halál képe. A harmónia végleg megbomlik, az esetlenség, a rímhiány, a megbicsaklás elemei uralkodnak. "Itt Radnótinak sikerült a valóságot, utolsó napjainak kegyetlen, valószínűtlenül embertelen valóságát minden irodalmiságon túl közvetlen közelünkbe hozni." /Tornai József költő/
A 3. razglednica első két sora nem rímel, és az alliterációk is félelmetesek - egyik sem hangzik "szépen", a förtelmes jelző melletti halál nem hívogató, szó hangalakja is elveszti dallamosságát.
Az utolsó, negyedik razglednica aszimmetrikus: a vers talán nyolcsoros nagystrófának indul. Az első négy sor után a megkezdett A B A B képlet háromsoros C C C szerkezetre változik a szakasz második felében. Csonka marad a strófa, de nemcsak hiányzik a nyolcadik sor - az utolsó mondat is tompa, esetlen, s már az első rím is döccen: teste; te is. A gondolatjelek meg-megtördelik, darabossá teszik a verset, a német idegensége végleg kirepít a "varázslatos" költészet bűvköréből.
A 4. razglednicában szereplő német mondathoz történet kapcsolódik. Radnótival együtt menetelt Lorsi Miklós hegedűművész, akit október 6-án ölt meg az egyik SS katona, miután elvette hegedűjét. Az első lövés nem ölte meg a művészt, ekkor hangzott fel a "Der sprigt noch auf" (Ez még felkel), s dördült el a második lövés. Lorsi hegedűjének elpattant húrját idézi a razglednica második sora.

Radnóti testileg leromlott állapotban menetel, lába csupa seb. 1944. november 8-án szekérre ülhet, de a győri kórházak nem veszik át a sebesülteket, nincs hely sehol. Abda község határában két osztrák SS katona segítségével gödröt ásatnak és agyonlövik a foglyokat: Radnóti Miklóst és 21 társát. A tömegsír feltárása után, 1946. augusztus 14-én temetik el a költőt a Kerepesi temetőben. 1946-ban jelent meg a háborús évek termése Tajtékos ég címmel, 1948-ban pedig napvilágot látott Radnóti gyűjteményes kötete.

JÓKAI MÓR (1825 - 1904) ÉS MIKSZÁTH KÁLMÁN (1847 - 1910) ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

Jókai Mór (1825 - 1904)

Élete, egyénisége

Komáromban született, nemesi családból. Apja ügyvéd. A szülői ház szellemét a kálvinista erkölcs mellett a liberális felvilágosultság jellemezte. Szülővárosának is sokat köszönhetett: Komárom, mint kereskedelmi központ jelképe volt a polgárosodásnak.

A félénk kisfiú csodagyereknek számított, első verseskötete tízéves korában jelent meg. A pápai önképzőkörben ismerkedett meg Petőfivel, s barátságuk Kecskeméten mélyül el igazán. Bár ügyvédi oklevelet is szerzett, első regényének, a Hétköznapok (1846), sikere után az írói pályára lépett.

Az ellenzéki középnemesség fiai közül kerültek ki barátai, társai. Pesten tagja lett a Tízek Társaságának, 1847-ben átvette az Életképek c. folyóirat szerkesztését. Petőfi és Vasvári Pál társaságában a francia forradalommal és az utópista szocialistákkal ismerkedett. Demokratikus érzelmeit az is kifejezte, hogy nevében az y-t i-re változtatta. 1848. március 15-én a 12 pontot - melynek fogalmazásában is részt vett- ő olvassa fel a Pilvax kávéházban.

Állásfoglalásaiban szívesen engedte, hogy nála határozottabb egyéniségek irányítsák. Március 15-én ismerkedett mag a Nemzeti Színház színésznőjével, laborfalvi Rózával, akit rövidesen feleségül vett. Jókai anyja és barátai ellenezték a házasságot, s ez is szerepet játszott abban, hogy Petőfivel megromlott a kapcsolata.

A szabadságharc idején újságíróként részt vállalt a politikai életben. Elkísérte Kossuthot körútjaira, de támogatta a Békepártot is (kritikai hadjáratával érték el, hogy a rendőrminiszter, Madarász László lemondjon).
Világos után bujdosni kényszerült. Az üldözésektől felesége kapcsolati óvták meg: felíratta Jókai nevét a komáromi várvédők listájára, akik menlevelet kaptak. Jókai kezdetben álnéven (Sajó) kénytelen írásait közölni,s az 1854-ben megjelenő Vasárnapi Újság is csak főmunkatárskánt tüntette fel, jóllehet ő volt a lap gazdája.

Művészete az ötvenes évekre ért be. Elismerést az elbeszéléskötetei (Csataképek, Egy bújdosó naplója; mindkettő 1850) és regényei, pl.: az Egy magyar nábob (1853 - 54) hoztak. A humoros és elégikus múltidézés reményt keltett az önkényuralom éveiben.

Világképe különbözött pályatársaitól, pl.: Kemény Zsigmond vagy Arany János álláspontjától. Őszintén hitt a nemzet jobb jövőjében. A korlátok ellen az egyén és a közösség feltétlenül győzedelmesnek képzelt akaratát szegezte. Megértést mutatott a nemzetiségi sérelmek iránt, ugyanakkor a felekezeti és társadalmi ellentétek okaihoz értetlenül közeledett.

A politikába 1861-ben kapcsolódik be: képviselőnek választják, s a határozati párthoz csatlakozik. Életre szóló barátságot köt Tisza Kálmánnal, aki Teleki László öngyilkossága után a párt vezetője lett. Mint A Hon c. hírlapnak (1863 - 1882) szerkesztője mindig pártjának népszerűsítésére törekedett.
Jókaival esztétikai és politikai szempontok is szembeállították a Deák Ferencet követő írókat. Jókai nem ítélet Kossuth 1848 - 49-es politikáját illúziókergetésnek.

1867-től ellenzéki, 1875-től pedig - Tisza hatalomra jutásával - kormánypárti képviselő. Az uralkodóházhoz, így Rudolf trónörököshöz is baráti viszony fűzte.
A hetvenes évektől ünneplésben volt része. 1876-ban az ellenzéki írók által alapított Petőfi Társaság az elnökévé választotta. Felesége halála (1886) után fogadott lánya és annak férje, Feszty Árpád próbált kisebb irodalmi szalont kialakítani körülötte.
A politikától fokozatosan visszavonult. 1894-ben ötvenéves írói jubileumát az egész nemzet ünnepelt, s ekkor jelentették meg műveinek százkötetes díszkiadását. Néhány év múlva feleségül vett egy fiatal színésznőt, mely esemény országos felháborodást keltett. Utolsó éveit külföldön töltötte, s itthon is visszavonultan élt. 1904. május 5-én halt meg.

MŰVÉSZETÉNEK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA

Művészetét a magyar romantikus prózairodalom legnagyobb teljesítményeként tarthatjuk számon. Művei, főleg regényei teremtették meg a mai értelemben vett olvasóközönséget.
Élete folyamán ontotta műveit. Számtalan író és áramlat hatását fogadta be. (Nemcsak az angol és francia romantikusoktól - Walter Scott-tól, Dumas-tól - hanem Dickens-től, Vernétől és Zolától is igyekezett tanulni.) Életműve mégis egységes, látásmódja korán kialakult.

Az egészen korai és kései műveit leszámítva, melyekben a kalandos elem jut túlsúlyra, művészetét sajátos kettősség: romantika és népiesség keverése jellemzi. A romantika jellegzetes eszközei: a látomásszerű leírás, a fordulatos cselekmény, a szélsőséges jellemek, az ellentétező nyelv. A népiesség vívmányi: az eleven életanyag hol idilli, hol tréfás bemutatása, az életképszerű, a népies és az anekdotikus előadás. Jókai a fellépő népies irány képviselője és a francia-angol romantika honosítója.

Nyelvezete magyaros, árnyalt, eleven, mely kiváló elbeszélő tehetséggel párosul. Gyulai Pál írta róla: "Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit", illetve máshol "Elevenebb és magyarosb minden eddigi regényírónknál".
Műveiben gyakran előfordul, hogy a leírt nyugalmas helyzet feszültté válik az ellentétező előadásmód révén. A hosszabb, aprólékos leírást már-már csattanószerűen ható mondatok követik, s ez a ritmusváltás újabb feszültség forrása.

A műveit stílusegység és jelentésbeli egység jellemzi. Fordulatos cselekménybonyolítás nélkül is nagyfokú feszültséget képes kelteni pusztán az előadásmódja révén.
Regényeinek szerkezete általában egyszerű: a cselekmény vonalszerű, színhelyek és a bonyodalmak váltakozása kronologikus, hosszabb leíró vagy értekező rész ritkán szakítja meg a történetmondást, a háttér szerepe elhanyagolható.

Regényei mégsem egyhangúak. A kaland padig csak egyik építőeleme műveinek. A szerkezet sokszor a pikareszk (pikareszk: A kalandregénynek a spanyoloknál a XVI. században kialakult változata, mely általában realisztikus, de gunyoros és keserű életszemlélet is jellemzi.) regényre emlékeztet, de az egyes epizódok műfaj eltér. Jókai különböző műfaji elemeket egyesít, társít: a humoros anekdota, a bensőséges életkép, a játékos kaland és a komolyan vett mese keverednek műveiben.

Legtöbb regényében az egyik vagy a másik műfaji elem kerül túlsúlyba. (Az Egy magyar nábob fő cselekményszálának két anekdotakör adja pillérét: az egyik a parlagi magyar oligarchia viselt dolgait, a másik az örökösödési per történetét foglalja magában. A kőszívű ember fiai (1869) kiinduló helyzete, Ödön és Richárd kalandos utazása, a hármas szám s az, hogy a legkisebb fiú vállalja az áldozatot, a népmesék logikáját követi.)

Hasonló módon válik uralkodóvá a kaland (A lőcsi fehér asszony, 1855) vagy az életkép (Sárga rózsa, 1893).A vallomás ritkán válik meghatározóvá (A tengerszemű hölgy, 1890), az első személyben előadott önéletrajz is formális keretnek bizonyul különféle kalandok elbeszéléséhez (Egy hírhedett kalandor a XVIII. századból, 1879).

A különféle műfaji elemek vegyítése miatt regényeiben nem találunk egységesen ábrázolt következetesen viselkedő jellemeket. Jókai regényeinek legfeltűnőbb figurái kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott mesehősök, akik eltüntetnek minden akadályt az útjukból. Nemcsak verhetetlenek, hanem sérthetetlenek is, de ezért néhány vonásra korlátozott lelki életet élnek.

Jókai, regényeinek szereplőit eszmék szócsöveivé alakítja. (Pl.: a Fekete gyémántok (1870) Berend Ivánja s a többi szereplője egyben a boldogító eszmék szócsövei is) Jókai hajlamos a mesét példázattá emelni.
A mese és a kalandtörténet világa kétértékű. A hősökkel szemben felvonulnak a gonoszok, akik a legtöbb esetben kicsinyes céloktól vezetett intrikusok, és nem is igazán nagyszabásúak. A negatív figurák komikus megvilágításba kerülnek. A cselszövés és árulás ritkán okoz katasztrófát, a bűnösök pedig feltétlenül meglakolnak.

Más a helyzet az életképszerű ábrázolásban megjelenített mellékszereplőkkel. Az eltérő műfaji lehetőségek magyarázzák Jókai jellemábrázolásának kettősségét: a főszereplő hősök és gonoszok elrajzolt, képtelen tulajdonságaival szemben a mellékszereplők hihető motiválást kapnak.

Az anekdotikus bemutatás is gyakran vegyül életképszerűvel. (Kárpáthy János az Eppur si mouve, É mégis mozog a föld, illetve az Egy magyar nábob. regényben a vidéki nemesúr anekdotikus figurájának az életképszerű részletezés miatt is jelentősebbek "méretei": létmódja meghasonlottságot takar. De János úr hazafias érzelmű. Az Egy magyar nábob nemzeti típusalanyt nyújt: Kárpáthy Jánost egyfelől a hazafiatlan, hivalkodó arisztokrata (Kárpáthy Abellino), és a haza felemeléséért felelősséget érző, reformer arisztokrata (Szentirmay Rudolf) típusával szembesíti. A főhős az ellentétes erők között alakul tevékeny emberré.)
Az átlátszó értékszerkezet a magyar félmúltban és jelenben játszódó regényeiben egy korszerű és hatékony nemzeti mitológia megteremtését szolgálja. E mitológiát a távlattalálás hite és bizalma hatja át. Ugyanakkor alábecsüli a visszahúzó erők szerepét, súlyát. Nem alaptalanul vetették Jókai szemére, hogy osztozik a széles körű illúziókban, és még erősíti is azokat.

Nemcsak az a feltűnő, hogy mindig elejét veszi a tragikus kifejletnek (akár a legképtelenebb eszközökkel is), hanem az is, hogy azonos távolságból szemléli regényvilágának valamennyi szereplőjét és jelenségét.
Művészi világképének e sajátosságai okozzák, hogy ha elbeszélői varázsa által hagyjuk magunkat vezetni, nem érzünk hiányt (a részek egy nagy értelmes egész felé mutatnak), ha azonban az egész felől nézzük a részt, az összefüggések esetlegesnek bizonyulnak. Ezzel magyarázható, hogy Jókai művészetét az igényesebb irodalmi közvélemény kisebb lelkesedéssel fogadta.

1890-től két fő irányban próbált újat alkotni: egyrészt realista témák feldolgozásával (Gazdag szegények, 1890), másrészt népi motívumok falhasználásával (Sárga rózsa, 1893).

Írásművészetének összefoglalt jellemzői:

1.- életszerű (az akkori regényekhez képest)
2.- életélmény jellemzi
3.- a hősök magasabb "hőfokú" érzelemvilággal rendelkeznek
4.- általánosítások, megérzések (intuíciók) sora a regényekben
5.- mesei funkciók, mítikus elemek felvállalása
6.- egyszeri, különleges és tökéletes hősök
pl.: démoni hősök
a "jók" - Kárpáthy Zoltán
7.- a hősiesség tisztító ereje
pl.: Kárpáthy Zoltán
8.- kedveli a különlegest, az egyedit; az egyéniséget ellentétbe állítja az átlagossal (a típussal)
9.- regénystílusa nem egynemű, hanem kevert műfajú; fellazítja a regény, az elbeszélés kereteit és megtalálhatóak:
pl.: anekdoták
mondai elemek
mesei motívumok
eposzi kellékek
10.- változatos esztétikai hatások
pl.: tragikum, fenség, komikum, groteszk, fantasztikum, irónia, szép,rút keveredése


Az arany ember (1872)

Jókai legnépszerűbb regénye, kései utószava szerint írójának is legkedvesebb alkotása, mely romantikus nemzeti irányregény. Szokatlan mű rendhagyó hőssel. Timár Mihály a regény elején még mesehős. Szemünk láttára alakul át hajósból üzletemberré. S a regény túlnyomó részében ez a mesehős változik meghasonlott emberré.

Jókai műveiben nem ritka a válsághelyzet sem a magánéletben, sem a közéletben, de a kettő mindig együtt jár, vagy legalábbis ellensúlyozza egymást. E művében azonban megbomlik a kettő egysége, s egymást kizáró értékként kerülnek szembe. Timár választás elé kerül: vagy a közéleti sikert, vagy a boldogságot nyerheti el.
Jókai egyetlen hőse, aki tragikus határhelyzetbe kerül. Mert ez a "mesehős" erkölcsileg nem feddhetetlen. Az eltulajdonított kincs hozza meg szerencséjét, s e vétek árnya minden sikerére rávetül. A tolvajlás érzete fűződik előbb a gazdagsághoz, majd bűntudata egyetemessé válik.

A regény szereplői romantikusan megrajzolt alakok. Velük szemben áll Timár, aki bonyolult jellem. A regény elején úgy ismerjük meg, mint, aki irtózik minden becstelenségtől. Erkölcsi igényessége az "első lopás" után is megmarad. Lelkiismeret nemcsak az erkölcsi kisiklástól óvja meg, hanem még az üzleti élettől is elidegeníti.
Az első és egyetlen vétség mégis olyan súllyal nehezedik rá, hogy összeroppantja, és végül az öngyilkosság szélére sodorja. Bűn és bűntelenség egyensúlya teszi romantikusan talányossá Timár alakját. Az mű líraian megjelenít a romantika eszközeivel. Egyrészt a hatalmas ívű belső monológokkal: az elbeszélő azonosítja nézőpontját Timáréval. Ezért az arany ember "vallomás-regény" is, bár nem egyes szám első személyű, s nincs önéletrajzi jellege sem.

A lírai megjelenítés másik eszköze a tájrajz. A regény látomásszerű tájai Timár lelkivilágának változásait fejezik ki. A műben igen sokszor megjelenő "vörös félhold" mintegy jelzi Timár életének fordulatait.
Az arany ember cselekménye nem végződik tragikusan. (A rianás, amelybe magát ölni akarja, Krisztyán holttestét mutatja meg, majd bezárul előtte. Tehát elveszíti múltját üldöző démonát.) A megoldásban Jókai erősen támaszkodik a francia romantika kelléktárára. A mű világában az erkölcsi értékek fölé rendelődik az erkölcsfeletti értékek szintje: a Senki sziget édeni állapota.

E sziget törvényen és társadalmon kívüli terület. Timár itt találja meg az igazi boldogságot.
A "sziget" az irodalom hagyományos toposza. A rousseau-i gondolat és a romantikus nosztalgia formálták ezt a szigetet, ahol a pénz hatalma megszűnik.


Sárga rózsa (1893)

Műfaja: kisregény.
A kilencvenes évek elején Jókai két olyan regényt is írt, mely kitűnt újszerű tárgyával: a Gazdag szegények (1890) egy pesti külvárosi bérházban, a Sárga rózsa (1893) a hortobágyi pusztán játszódik. Korábban e két helyszín csupán epizódként jelent meg nála.
A mű három fő elemből épül fel: a balladaszerű történetből, a néprajzi jellegű leírásból és az életképekben kibontakozó cselekményből.

A szerelmi bonyodalom a népballadák világát idézi. Elágazások nélküli történet, fontosabb eseményekre szorítkozó előadás. Természetes színhely a civilizációtól érintetlen pusztai táj, és természetes hőse a pusztai ember.

Zárt és különös világ ez. Táj és ember olyan egységet alkot, ami máshol elképzelhetetlen. Szükséges, hogy az elbeszélő pontos leírást adjon. Külső nézőpontból közeledik a tárgyhoz, s népi érdekességű leírásokat használ. A regény kevésbé sikerült részei ezek.

Végtelenül egyhangú táj tárul elénk a műben. Az itt élőknek közönséges, mindennapi környezet. A pusztát több nézőpontból jeleníti meg: a regény finom jelzése, hogy a "betyár" szó mást jelent a bécsi piktor és a gulyás számára; ami az egyiknek érdekesség, a másiknak veszély.

A festő hosszas szerepeltetése a harmadik fejezetben azt a célt szolgálja, hogy érzékeltesse, a pusztai táj megítélésének bizonytalanságát. A piktor ábrázolása erősíti is, ellenpontozza is az elbeszélő álláspontját. Képzelet és valóság viszonylagossága annyira fontos Jókai számára, hogy még a szerkezet egységét is megbontja érte, e kitérő beiktatásával.

A regény meghatározó műfaji eleme az életkép. A cselekmény életképekben bontakozik ki. Ez teszi lehetővé ,hogy a jellemek árnyalttá váljanak. Decsi Sándor és Lacza Ferkó nem csupán szerelmi vetélytársak.
Decsi Sándort igazságérzete vezérli minden tettében, gyűlöli a hazugságot: ezért lesz katona, s végül Klárit is ezért taszítja el. És mégis, a hazugságot is vállalja, csakhogy a lánynak ne essék bántódása akaratlan vétke miatt. Klári alakja is összetett: odaadó és kacér, könnyelmű és bűnbánó egyszerre. A következmény balladába illő: a lány elveszíti mindkét udvarlóját.

A regény nagy értéke a balladai és életképi elem finom ötvözése. Megnő a tárgyak és gesztusok jelentősége: könnyen kapnak jelképes értelmet, mint a címadó "sárga rózsa" és maga a puszta is.



Mikszáth Kálmán (1847 - 1910)

Mikszáth Kálmán irodalmunk egyik legnagyobb művésze. A magyar irodalom fejlődésében korszakos érdemei vannak. A magyar széppróza az ő művészetében szakadt ki Jókai romantikájának bűvköréből, s újra rátalált a realizmus útjára. Az eszményítéstől, a pátosztól fosztotta meg a magyar elbeszélést. Életműve a XX. században tetőző realizmus előkészítője lett.

Mikszáth művei nem érik el a kor európai realizmusának színvonalát. Alkotásaiból hiányzik a teljesség, a társadalomnak az átfogó ábrázolása, mely a francia ill. az orosz realista regények erénye. Jellemábrázolásában kísért még bizonyos romantikus egyoldalúság, s jórészt idegen tőle az elmélyült lélektani elemzés. Előadásmódjában még uralkodnak az élőszóbeli műformák. Hangja nem a tárgyiasan elemző író, hanem a nagy mesemondóé. aki a fordulatos történetre figyel, s nem kutatja annak mélyebb összefüggéseit.

1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán. Szülőföldjének színeit élete végéig őrizte. Legjobb műveinek színtere a Felvidék, ahol a szlovák és a magyar kultúra keveredett egymással. Szülei jómódú és tehetséges kisbirtokosok voltak, de a családban éltek még legendák nemesi előnevekről.

A rimaszombati gimnáziumban tanult, Selmecbányán érettségizett. Pesten négy évig jogot hallgatott, de diplomát nem szerzett. 1871-ben Mauks Mátyás főszolgabíró mellett Balassagyarmaton szolgabírói esküdként helyezkedett el. Itt ismerkedett meg a megyei élettel, a kialakuló dzsentrivilággal. 1873-ban feleségül vette főnöke lányát, Mauks Ilonát.

Ekkor már állást vállalt Pesten, a Magyar Néplap szerkesztőségében. Írásait nehezen tudta elhelyezni, s kiadott kétkötetnyi novellagyűjteménye sem hozta meg a remélt sikert. Elszegényedett, ezért feleségétől is elvált. A nyomorból az ellenzéki Szegedi Napló meghívása emelte ki. Két és fél évet Szegeden töltött (1878 - 1880), s ez egyik legtevékenyebb korszaka volt: világszemlélete tágult, s szabadon írhatta ellenzéki cikkeit.

1880 végén tért vissza Pestre. 1881-ben a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott, s megmaradt e lapnál mintegy 25 esztendeig. 1881-ben két kis kötete is megjelent, a Tót atyafiak (1881) és A jó palócok (1882-es évszámmal). Ez végre meghozta az elismerést, s ettől kezdve minden művét nagy dicséret fogadta. 1882-ben újra összeházasodott feleségével.

A Petőfi Társaság, a Kisfaludy Társaság, majd a Tudományos Akadémia is tagjává választotta. 1887-től élete végéig a kormánypárt képviselője volt a parlamentben. 1910-ben az egész ország ünnepelte írói pályájának negyvenedik évfordulóját, Mikszáth azonban az ünnepségsorozat után két hét múlva hirtelen meghalt.

ÍRÓI INDULÁSA

Pályáját elbeszélésekkel kezdte. Első novellái Jókai hatását tükrözték. A Tót atyafiak és A jó palócok azonban fordulatot jelentettek írói pályáján: bennük talált rá a maga egyéni hangjára. Az első kötet négy hosszabb novellát, a második 14 kis palóc történetet tartalmaz. Mindegyik írása még romantikus alkotás, de azzal, hogy a paraszti élet felé fordult el is távolodott a patetikus romantikától. Novelláiban a tót és a palóc parasztok, az egyszerű falusi emberek főhőssé nőnek. Az író még idealizálja őket, de ő fedezi fel elsőként a magyar prózában, hogy ezek az emberek is mély és bonyolult lelki életet élnek. Meglátja egyszerű hőseinek lelkében a zaklató konfliktusokat, mely őket emberi értékek tekintetében uraik fölé emeli. Ebben jelentett újat a két kis kötet.

A novelláskötetek történetei azonban nem csupán falusi "idillek". A legtöbb írás mélyén - balladás sejtéssel - ott rejlik egy-egy nyugtalanító tragédia is. Mikszáth parasztjai patriarchális világban élnek, a természet békéje veszi őket körül. Ezt az "idilli" békét mindig feldúlja valami, s ebből bontakozik ki az elbeszélések cselekménye.
E novelláinak jellemző vonása az írói magatartás is. Mikszáth ugyanis a népi mesemondó tudatvilágát imitálja. Beleéli magát a regélő alakjába, s az élőszóbeli előadás fordulataival utánozza. Közbeszúrt anekdotákkal, lírai kitérésekkel, utalgatással, irónikus megjegyzésekkel kívánja ébren tartani az olvasó figyelmét.
"Főszereplővé" lép elő a természet is. A táj él, társalog az emberekkel, olykor közvetlenül is mint igazságot szolgáltató hatalom beleavatkozik az emberek dolgaiba (pl.: "A királyné szoknyája"). Stilisztikai megnyilvánulása ennek a megszemélyesítés.

SZATIRIKUS ÍRÁSOK

Paraszti tárgyú elbeszéléseiben Mikszáth gyermekkorának világát idézte fel, később azonban a hosszabb elbeszéléseket rövidebb írások, szatirikus rajzok, karcolatok váltják fel. (Karcolat: az elbeszélés egyik fajtája, mely néhány vonással érdekes alakokat vagy epizódokat emel ki a a valóságból.) A műfajváltás kapcsolatban van az újságírással, a napilapok igényével is. Az írók rendszeresebben kapnak helyet a lapok ún. tárcarovatában, s itt jelennek meg kisebb novelláik, rövidebb tanulmányaik.

Mikszáth 1882-ben kezdte el a Pesti Hírlap hasábjain az országgyűlési karcolatok írását. Karcolataiban, szatirikus írásaiban a parlament életének furcsaságaival, a dzsentri társadalmának nagyzási mániájával, a közigazgatás ferdeségeivel foglalkozott. A korábbi novellák előadásmódjával szemben bennük kezd átváltani a realista igényű ironikus hangnemre.

Az 1890-es években fokozódott írói éleslátása, gyarapodtak kiábrándító tapasztalatai, s ezek már kinőtték a karcolatok műfaji kereteit. Mikszáth ekkor a regényben kereste a századvégi feudális Magyarország társadalmi bomlásának, a dzsentrik ábrázolási lehetőségeit. Ezek a regények realista fejlődésének fontos állomásait jelzik. Kiemelkedő regényei: Beszterce ostroma (1894), Szent Péter esernyője (1895) és az Új Zrínyiász (1898).

Beszterce ostroma (1894)

Mikszáth a regényt először a Pesti Hírlapban közölte folytatásokban (1894), kötetben 1895 novemberében jelent meg.
Keletkezésének körülményeiről az író tájékoztat: Hősének, gróf Pongrácz Istvánnak históriáját képviselőtársa, gróf Pongrácz Károly mesélte neki.
Az anekdotát, ezt a népi fogantatású műfajt (rövid, csattanós, tréfás történet) Mikszáth is felhasználta. Innen származik sajátos elbeszélő hangja. Az anekdotában észrevette a tipikus tartalmat: egy-egy magatartásforma eltúlzott, de társadalmilag jellemző vonásait. Az anekdota segítette valóságábrázoló művészetét, de akadálya volt már, a 90-es években a nagyszabású kompozíciónak.

A későn született ember

Anekdotából lépett elő a mű főhőse, Pongrácz István is.
Messziről indítja az író a cselekményt. Két egymástól térben és időben is független novellából áll az első két rész (Estella; Kedélyes atyafiak). A két főszereplő, Pongrácz és Apolka sorsa csak a harmadik részben (A túsz) fonódik össze. Ettől kezdve egységesebb kompozíciójú a mű, a negyedik fejezettől (Az éj) az események is felgyorsulnak s a meseszálak újra egyesülnek.

Anekdotával kezdődik a regény. (Nedec vára a Habsburgok várromboló bosszújától azon a címen menekült meg, hogy kastély. Valahol Zsolna közelében, a Felvidék hegyei között állhatott.) A színhely bemutatása elnagyolt, az írót jobban érdekli a környék mondavilágának hangulata. A táj elmaradott. Tökéletesen fejezi ki elmaradottságát a műből vett mondat: "Ide ugyan be nem tolakodik a XIX. század."

Gróf Pongrácz István, a várúr sem vette észre, vagy nem is akarta észrevenni az idő múlását. Fura, "későn született" ember volt, hóbortjainak élő figura. A XVII. században megállt számára az idő, s egy régi kor erkölcsei szerint rendezte be életét. A XIX. század 70-es éveiben (az elszórt célzások erre az időre valószínűsítik a regény központi cselekményét) fejébe vette, hogy érvényesíti öröklött feudális jogait.
(Hadsereget szervezett, s, hogy asszony is legyen a háznál agy vándor cirkusztársulattól 600 forintért megvásárolta Donna Estellát. Ő lett a "várasszony". A mindennapi életet a várban a lovagi szokások rendje irányította.)

Mikszáth lélektanilag nem fejti meg Pongrácz rögeszméit. Kerüli a részletes leírásokat, csak vázlatos vonásokkal mutatja be hőseit. Jellemzésének módja az anekdotikus érdekességek hajszolása. Szinte kényszer űzi az írót, hogy mindenről tájékoztassa az olvasót. Ennek érdekében sok kitérést enged meg magának. A tény- és életanyag elmondásában azonban szűkszavú.
(Pongrácz István külsejét is csak egyetlen mondatban írja le, s a következő mondatban már egy közbevetett anekdota bevetését kezdi.)

Magyar Don Quijote

Szinte minden kritika megállapította, hogy Mikszáth megteremtette a "magyar Don Quijotét". A spanyol Cervantes (1547 - 1616) regényének (Don Quijote de la Mancha) főszereplője és Pongrácz István között valóban sok hasonlóság van (mindketten egy letűnt világ ideáljaihoz ragaszkodnak csökönyösen), de jelentős eltérések is adódnak. A spanyol író hőse felcsap lovagnak, s a világboldogító eszmékért rajong. Pongrácz Istvánnak saját maga a hóbortjainak központja és célja, nyugodtan éli a maga különc életét. A regény cselekménye abból alakul ki, hogy a környék közreműködik Pongrácz bolondságaiban.

Mikszáth tudatosan bizonytalanságban tartja, hogy őrült-e a várúr, vagy nem. Csak ez a szándékolt homály szolgálhatja az író céljait. Mikszáth nem egy "különc" magatartását kívánja ábrázolni, akinek illúziói mániává erősödnek.

Az író nem azonosul hősével, kívülről és ironikusan szemléli, de rokonszenvet is érez iránta. Pongrácz lényében van valami a lovagi finomság, tisztaság. Nemcsak más, hanem különb is, mint a jelenben élő dzsentrik túlnyomó többsége, mint környezete.

Úri svihákok

A szomszédban élő Behenczy bárókban megteremtette Mikszáth az erkölcsileg lezüllött, elszegényedett, de életmódjához ragaszkodni akaró dzsentri típusát.
A fiatal Behenczy báró Nedec várában kívánja megtalálni szerencséjét. Pongrácz ki is nevezi várorvosnak, majd ezredtulajdonosnak, s végül előkóstolónak. Behenczy azonban megszökteti Estellát, s Besztercebányára menekülnek. Pongrácz kiadásukat kért, de követeit kinevették s elzavarták. István gróf másnap haddal vonult Beszterce ellen.

Apolka

A regény második részében (Kedélyes atyafiak) megszakad, s hosszú időre el is tűnik az eddigi cselekményszál. Az író egy új novellába kezd: Apollónia történetébe. Mikszáth kiszélesíti a regény társadalmi hátterét, a különc és a svihák arisztokrácia mellett bemutatja a polgárságot is.

(A zsolnai vaskereskedő fiainak, a három Trnowszky-fivérnek a történetei s anekdoták sorából áll. György orvos lett, és szegény maradt. Halála után kislány, Apollónia nevelését testvéreire hagyta. Péter és Gáspár meggazdagodtak, de gyűlölték egymást. Közös jellemzőjük a mohóság, az irigység. S mindketten ugyanolyan könyörtelenül teszik ki Apolkát az utcára. A kislány Klivényiéknél talál menedéket, de Klivényinek megfordul a fejében, hogy feleségül veszi. Ekkor a kisemmizett leány az öngyilkosság felé fordul. Másnap találnak rá a Vág folyó partján.)

A túsz

A gróf és Apolka sorsa a regény harmadik részében kapcsolódik össze. A hadak éppen aznap érkeztek Zsolnára, amikor Apolkát ájultan találta a folyó partján Blázy polgármester hajdúja.
Amíg Apolka nem lépett be az életébe, addig Pongrácz egy anekdota hőseként állt előttünk. Ettől kezdve egyénisége elmélyül, s drámai hangsúllyal gazdagodik. Apolkával szemben magatartása a kifogástalan lovagé: apa módjára bánik vele, s kész örökbe is fogadni. Maga sem tudta, hogy az, amit apai érzésnek hisz, tulajdonképpen szerelem. A maga középkori hóbortjaival védte e lelkében kicsírázó tisztázatlan érzést.
"Pongrácz ábrándjai (...) Apolka alakján keresztül ütköznek össze a legélesebben a valósággal. (...) Apolka és Tarnóczy Emil szerelmében a valóság tört be (...) ábrándvilágába. Ezt érezte meg István gróf, s ez lökte mélyebbre az őrületbe." /Király István: Mikszáth Kálmán/

Az utolsó várúr halála

A regény végén Pongrácz újra középkori lovaggá nemesedett. Miután Tarnóczy Emil visszavásárolta 600 forintért Estellát Behenczy bárótól, a besztercei "szenátorok" visszavitték Nedecre a megszökött "várasszonyt". István gróf lemondott a túszról, de lemondott az életéről is, hiszen a szerelem összetörte ábrándvilágát. Egy hatalmas koporsót készíttetett, hogy kedvenc lovával együtt temethessék el, s öngyilkos lett.
A regény befejezését inkább a tragédia jellemzi. Pongrácz Istvánt nem a lován temették el, hanem csak egyedül. Az ábrándokat szertefoszlató valóság győzelmét hangsúlyozza az író az utolsó sorokban is.
Mikszáth keserűsége abban rejlik, hogy a nemes elveket, eszményeket csak egy őrült veszi komolyan, a többiek számára ezek üres pózzá szegényültek.


Új Zrínyiász

A regény bevezetésében (A praeludium) az író "modern politikai rajz"-nak nevezte művét, s az volt bevallott célja, hogy "a középkori szokásokat" szembeállítsa az akkori "modern felfogással". Mikszáth azonban nem a középkort szembesítette az újjal, hanem saját kara jelenét mutatta be.
Az irónia feltűnik a regény elején, de később megváltozik a hangnem, s átadja helyét a keserű szatírának. (A szatíra egyfajta nézőpont, ábrázolási módszer; éles gúnnyal fordul minden önmagát túlhaladott törekvés felé, s ezeket leleplezi.)

Az Új Zrínyiász (1898) alapötlete a szatírák hagyományos formájára emlékeztet. A szatíraírónak szüksége van a túlzásra. Mennél meghökkentőbb az a nézőpont, ahonnan kora társadalmát szemlél, annál kirívóbbak az ábrázolni kívánt ellenmondások, visszásságok. A szatíra időben vagy térben távoli dolgokat ránt egybe, s ez teszi lehetővé, hogy feltűnővé váljanak a természetesnek ható ferdeségek.
Mikszáth maga is figyelmeztet, hogy az olvasónak bele kell élnie magát a regény megírásának idejébe. Ebben az időben ugyanis magasra csapott a hamis öntudat, a kritikátlan nemesi-dzsentri gőg. Ebbe szólt bele Mikszáth keserű kiábrándultsága: Zrínyi Miklóst feltámasztotta művében, s újkori sorsa lett a millenáris nagyzási hóbort kegyetlen kritikája.

A szatíra erejét csak fokozta, hogy nemcsak a feltámasztott eposzi hősök voltak valódi történelmi alakok, hanem saját nevükön szerepeltek a XIX. század végének vezető politikusai is. Csak a mellékszereplők voltak az író képzeletének szülöttei.

Az Új Zrínyiász nem eposz lett, hanem metsző szatíra. Mikszáth azt mutatta meg, hogyan semmisítették meg a nagyságot Zrínyiben a kiegyezéskori Magyarország hazug illúziói.



A gavallérok (1897)

Mikszáth írásiban legtöbbet a dzsentrivel foglalkozott. A középnemesség a polgári átalakulás során elveszítette földbirtokát, elszegényedett, de meg akarta tartani az előkelő életmód látszatát.
Az 1890-es évek tökéletesre formált, szerkezetileg is kitűnően megkomponált kisregénye A gavallérok (1897).


A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908)

Mikszáth A gavallérokban még elnéző mosollyal szemléli a dzsentrik úri hóbortjait, de a későbbi években keményebben ítélte el a dzsentrik felelőtlenségét, üres életét. Élete utolsó évtizedének terjedelmes regényei közül (Különös házasság, 1900; A fekete város, 1910) A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908) c. jut el a legkeserűbb, illúziótlan bírálatig. Szerkezetileg ez a regénye is széthulló, több novella füzére, s az anekdotikus szerkesztésmód akadálya az írói szándék megnyilvánulásának.

Főszereplője Noszty Feri, a tékozló huszárhadnagy, akinek egy váltóhamisítási ügy miatt el kellett hagynia a hadsereget. Semmihez sem ért, dolgozni nem akar. Egy vagyonos polgárlánynak, Tóth Marinak millióit szeretné megkaparintani; s ehhez az egész Noszty úri rokonság is a kezére játszik.Noszty Feri "kompromittálja" az ártatlan Tóth Marit, hogy így kikényszerítse a házasságot. A lány apja, Tóth Mihály, aki egyedül száll szembe a Noszty rokonsággal, meg is rendezi a lakodalmat, ahol bejelenti, hogy nem lesz esküvő, nem adja a lányát a hozományvadász Noszty Ferihez, s Mari már külföldre utazott.

Az írói keserűség Noszty Feri alakjában összpontosul. Feri lovagias modora aljas cinizmust takar. Az erkölcsi érzék hiánya és érzelmi üresség jellemzi: a szerelmet is csak hazudja. A regény végén ugyan Noszty Feri felsül, de Mikszáth tétovasága is jelentkezik: Noszty Ferit a kudarc nem rázza meg, egy vállrándítással tovább éli aljas, cinikus életét.

A regény központi szereplői közül csak egyetlen pozitív hős található: az iparosból milliomossá lett Tóth Mihály., az ő alakját Mikszáth romantikusan eszményíti. Ideális polgár, de nem önző burzsoá. Csak magánéletben volt cselekvő, a közéletbe nem szólt bele. "Időszerű volt nálunk ez a típus, de megkésett is. (...) Időszerű volt, mert a feudális maradványok elleni harc a nemzeti fejlődés központi kérdése volt. De megkésett is, mert a polgárság ebben a küzdelemben nem képviselt igazi történelmi erőt. Ezt az ellentmondást nem tudta feloldani Mikszáth." /Király István/