A vizsgált
korszak nyelvünk ún. újmagyar korának első részébe tartozik. (A kor kezdetét az
1772-es évszámmal szokás megjelölni, a felvilágosodás hazai megindulásának
jelképes határvonalával megegyezően.) Ezeknek az évtizedeknek a legnagyobb
nyelvi változásokat, egyben óriási kultúrtörténeti fordulatot hozó eseménye a
nyelvújítás volt, amelyben - mint a nyelvek életében csak igen kivételes
alkalommal - a tudatos alakításé, fejlesztésé, teremtésé volt a főszerep; még a
korszakban zajló spontán nyelvi történések legtöbbje is tudatosan megméretett a
grammatika- és szótáríró nyelvtudósok, nyelvművelők és nyelvművészek munkássága
révén.
Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "kazinczy ferenc" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése
Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "kazinczy ferenc" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése
Csokonai Vitéz Mihály A felvilágosult eszme hirdetője és a szerelmi költészete
A felvilágosodás
Előzmények
- A feltörekvő polgárság egyre nagyobb szerephez jut az ipari forradalmak révén.
- A természettudomány jelentős felfedezéseket tesz, mely hatással van az emberek gondolkodására.
- A 18. sz. az ész, a világosság százada.
Jellemzői
- A polgárság ideológiájává (világnézetévé) növi ki magát.
- Szellemi mozgalomként indul, majd művelődéstörténeti korszakká válik.
- Feudalizmus-ellenesség
- Egyház-ellenessé (antiklerikalizmus)
- Racionalizmus (ésszerűsség, célszerűség) [ratio=ész, kidolgozója a francia Descartes – „Gondolkodom, tehát vagyok” (Cogito ergo sum)]
- Empirizmus (A megismerés alapja a tapasztalatszerzés) [kidolgozói: Bacon, Locke (filozófusok)]
- Deizmus (elismerik, hogy Isten teremtette a világot, de a továbbiakban a világ működését a természet törvényeire bízta)
Fontosabb országok
- Anglia
o Itt jelentkezik elsőként a felvilágosodás.
o Angol polgári és ipari forradalom.
o A városi élet fejlődése:
London nemcsak ipari és kereskedelmi, hanem szellemi központ is.
o Irodalom: független a királyi udvartól.
o Új írótípus, aki írói működéséből, újságírásból próbál megélni A sajtó fejlődése, 26 napilap megjelenése.
o Az angol felvilágosult irodalom legjelentősebb alakjai:
Daniel Defoe: Robinson Crusoe, Jonathan Swift: Gulliver utazásai
- Franciaország
o Később, de fejlettebb formában jelentkezik a felvilágosodás átveszik az angol tapasztalatokat.
o A francia forradalom előtti időszak, melyben a követelések erősebbek.
o A nagy francia Enciklopédia (1751-1772-ig tartott a szerkesztése).
Szerkesztője: Denis Diderot
Segítői:
• Montesquieu
• Voltaire
• Helvetius
• D’Holbach
o A tudományok, mesterségek és a művészetek értelmező szótára ábrákkal.
A felvilágosodás stílusirányzatai
- Szentimentalizmus
o A romantika felé közeledő irányzat, az empirizmusra épül. Az ész mindenhatóágába vetett hit megrendül, a tapasztalatokra épített lelki folyamatokat elemzi.
o Tipikus szereplői: szenvedélyes szerelmesek, akik például a társadalmi, vagyoni különbségek miatt nem lehetnek egymáséi.
o A szereplők érzelmekben gazdagok, ám cselekvésre képtelenek: szenvednek, gyötrődnek, visszahúzódóak lesznek.
o A sérült lelkű hősök a bánatukkal a természet magányába menekülne elfordulnak a társadalmi kötöttséget jelentő várostól (a világtól elidegenedett ember).
o Jellemző műnem a líra.
o Jellemző műfaj az elégia.
Rousseau: Új Héliose
Kármán József: Fanni hagyományai – napló és levélregény
- Klasszicizmus
o A felvilágosodás uralkodó stílusirányzata
o Classis(latin)=osztály
o Eredeti jelentése: az első, a legjobb osztályba tartozó, kiváló, tökéletes
o Klasszikus alkotás: A művészi mondanivalót tökéletesen alakított formában jeleníti meg, örök érvényű, harmonikus alkotás.
o A polgárság ízlését és erkölcsét tükrözi.
o A klasszicisták racionalisták is egyben.
o Utánzás: Az antik művészet utánzása
o Miért? Mert művészileg tökéleteset alkottak.
- Klasszicizmus legfőbb stílusjegyei az irodalomban
o Mértéktartó, fegyelmezett stílus
o A művészek elvetnek minden felesleges díszítést
o A művek szerkezete áttekinthető
o Jól elkülöníthető részekből álló, logikusan elrendezett egész
o Az előkelők és jómódúak ízléséhez igazodik
o Jellemzi az eleganciára való törekvés, a kényes műgond
o A műnemek, műfajok nem keverednek egymással.
o Merev művészi szabályok (drámai hármas egység. tér, idő, cselekmény egysége, Arisztotelész Poeticáját nagyon is félreértették)
o Legfőbb műfajok: óda, epigramma, eposz, tanmese (a műalkotás erkölcsi célt szolgál), episztola, államregény, művelődési regén
- A rokokó
o Franciaországban bontakozott ki.
o Elnevezése utólagos, a rocaille (kagyló) szóból képezve utal a stílusban általánosan használt szétágazó csigavonalakra és a kagyló motívumára.
o Ez a stílus az udvari arisztokratikus kultúra utolsó kivirágzása.
o Jellemzője az erőteljes díszítettség, a kecsesség, a játékosság, a bájosság.
o Egyik leggyakoribb témája az erotika, az érzékiesség, a szerelem.
A felvilágosodás képviselői
- Franciák
o Voltaire (Candide)
o Rousseau (Új Heloise)
o Carmeille
o Racine
o Moliere
- Németek
o Goethe (Faust)
o Schiller (A kesztyű, Az örömhöz)
o Kölderlin
- Magyarok
o Kazinczy Ferenc
o Berzsenyi Dániel
A magyar felvilágosodás
I. szakasz (1772-1795)
- 1772 – Bessenyei György: Ágis tragédiája
- 1795 – a Martinovics-féle jakobinus mozgalom vezetőinek kivégzése
II. szakasz (1795-1825)
- 1825 – Széchenyi István az országgyűlésen birtokai jövedelmének egy részét felajánlja a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) megalapítására.
- Sajátos viszonyok:
o Nem volt számottevő polgárság
o A közép- és kisnemesség, a főúri családok tagjai lettek „felvilágosodottak” a nyugati polgárság forradalmi eszméi átalakultak
o Mi volt a fő cél?
Az elmaradottság leküzdése
A kulturális haladás
A nemzeti kultúra alapjául szolgáló nyelv művelése
o Mária Terézia 1760-ban testőrséget állítatott fel Bécsben a magyar nemesifjak művelődhettek, megszervezték az első magyar írói társaságot
o Szépirodalmi folyóiratok: Magyar Museum, Orpheus, Uránia, Mindenes Gyüjtemén
o Testőr-írók: Baróczy Sándor, Barcsay Ábrahám, Bessenyei György
o Nyelvújítási harc
Ortológusok nyelvújítás ellenzői
Neológusok nyelvújítók
Csokonai, a felvilágosult eszme hirdetője
Az estve
- A cím pictúrát, azaz leírást ígér, azonban nagyobb ívű, átfogó-jellegű eszmei és stílushatásokat összegző alkotás
- 1792-ben írta 19 évesen
- Kazinczynak küldte el
- 1794-ben társadalombíráló résszel kiegészítve a Magyar Museumban jelenik meg.
- 1796-van a Diétai Magyar Múzsában jelenik meg, kivéve a középső részt.
- A műben Rousseau hatása érezhető, miszerint a romlott társadalommal szembe kell állni, és vissza kell térni a természethez.
- Szerkezet:
1. Az alkonyat ROKOKÓ leírása
2. A felvilágosodás eszméinek megfogalmazása KLASSZICISTA eszközökkel
3. A zárlat ódai hangja SZENTIMENTALISTA, visszafordulás a természethez
1. Az erdei alkonyat képei
Rokokó idill
Eszközei: hanyatló nap, harmat, rózsák, madárkák
Színek: tündöklő, pirul, aranyos
Akusztikai hatások: bömböl, hangicsál
Megszemélyesítés: „Mosolyog a híves szárnyon járó estve”
Alliteráció: „Barlangjában belől bömböl a mord medve”ű
„vidám melancholia” mélabú, elérzékenyülés
Az erdő „Egy fűszerszámozott theátromot csinál”
Jelentése: illatosított színház, a fűszerszám a fűszer régi neve.
Az édes koncertek dallamára a Hold rezgő fényénél a gráciák (a báj, a kellem istennői) táncot járnak.
Illatérzék: fűszerszámozott theátrom – mennyei illat: zefírek – enyhe nyugati szellő
„E világba semmi részem sincsen”
Harmónia Diszharmónia
- Természet
- Édes koncertek
- Gráciák tánca
- Nyugalom - Társadalom
- Lárma
- A kevély, a fösvény csörtetése
- Kényektől részeg tolongás
2. „Bódult emberi nem, hát szabad létedre / Mért vertél zárbéklyót tulajdon kezedre?
Az éj, az elviselhetetlen emberi világ, a megromlott társadalom metaforájává válik.
Az eszmefuttatás a Rousseau-i gondolatmenetet követi.
magántulajdon
a szabadság elvesztése
megromlott emberi viszonyok
Leltárszerűen számba veszi a társadalom visszásságait (háborúk, egyenlőtlenség, zsarnoki hatalom, kapzsiság, a jónak született ember bűnbe hajszolása).
A fogalmi érvelés túlsúlya jellemzi ezt a részt.
A korabeli magyar viszonyokra utal a dézsma, a porció, a földterületek bekerítése.
3. A megnyugvást adó természet képéhez tér vissza.
A természet fennkölt hangú, ódai megszólítása.
„Oh arany holdvilág
Oh édes erdei hangzások
Oh áldott természet”
A civilizáció teremtette egyenlőtlenség a természetben nem létezik, itt minden ember egyenlő.
A természet örökös földesura Csokonai lelki gazdagság (arany holdvilág, éltető levegő, az erdei madarak éneke)
Konstancinápoly
Első változata: Egy város leírása (1785?), iskolai versgyakorlat.
1794-ben ezt a leírást fejtegetéssel egészítette ki.
Konstantinápolyt (Isztambul/Bizánc) idézi elénk.
A távoli városról veszélytelenebb beszélni, mint közvetlenül a hazáról.
A műben megjelenik Voltaire egyházellenességének hatása.
Konkrét képsor:
- Utcák színes forgataga
- Hárem = „damae-bibliotecha”
- „fénylő Stambul”
- „roppant templomok”
- „kőszálnyi mecsetek”
- Filozófiai általánosítások
- Babona, vak buzgóság
- Felidézi azt az időt, amikor még a természetben élt ember boldog volt
- Elítéli a fanatizmust a minden embert és népet egybeölelő testvériséget hirdeti. A török hívők vakbuzgóságáról szólva a kereszténységről is beszél, erre utal a harang, a pénteki böjt, az oltár, a sekrestye.
A vers befejező része:
- Új világról szóló jövendölés
- Az értelem, a szeretet uralkodik majd.
- A harangokból szerszámot öntenek.
- A cifra tornyok emelése helyett „száz embertárson segítenek”
- A „boldog kor” eljövetelét csak a „késő századtól” reméli
A magánossághoz
- Szentimentalista mű
1. vsz.
- Megszólítja és hívja a Magánosságot
2. vsz.
- Leírja a Magánosság „lakhelyét”, a természetet.
- Filozófiai mondanivalóval is bír: az élet szépségeit és értékeit csak az érzékeny, művelt emberek veszik észre
4 - 5. vsz.
- Az előző részben bemutatott világ ellentétét írja le.
- Leírja, mely helyeket kerüli a Magánosság (királyi udvarokat, városokat), és kinek szül gyötrelmet (fösvények, nagyravágyók)
- Kedveli a szelíd falut, a természetet és az érző szívet
6 - 7. vsz.
- Ismét szemléletváltás: most a magány áldásait, jótéteményeit emeli ki (az erény, vagyis a virtus szülője, a bölcsesség forrása)
- Felvillan a későbbi romantika és a művészi szabadság gondolata
„Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.”
„a sebes villám setétes éjjel”
8 - 9. vsz.
- A magánosság megérti a költőt és hűséges hozzá
- Számára a halál nem elrettentő, hanem kívánatos
10 - 11. vsz.
- Háromszor hangzik el az „Áldott Magánosság” megszólítás, amely a végső magánosságot, az elmúlást sietteti
A tihanyi Ekhóhoz
- Eredeti cím: A füredi parton
- Műfaja: elégia, ódai elemekkel
- Szerkezetileg három részre tagolható
I.
1. versszak
- A megszemélyesített alak megszólítása (invokáció) ódai jelleg
- Megidézi a visszhangot, a párbeszéd valójában monológ:
- A nimfa csupán a csalódott költő szavait adja vissza (halvány Hold – szentimentális kép; a Hold is egyedül van, nincs társa)
2. versszak
- Füreden mások vigadoznak A költő magányos, szomorú, boldogságra áhítozik
II.
3 - 6. versszak
- Több az emberség a durva bércekben, mint az emberekben, a jó barátok üldözői lettek.
- Szívtelen emberek, érdekházasság, tiran (zsarnoki) törvény (Lillára utal)
- A művészi kifejezőeszközök is a lelki fájdalom nagyságát sugallják: a vidám, boldog Lilla-verse természeti képeit vad természeti képek váltják fel. Így jut el a panasz-sor csúcsára… „még Lilla is…”
- „Te áldott lélek” – szeretettel emlékszik vissza Lillára
III.
7 - 10. versszak
- Éles vonalakkal válik el a második résztől.
- A költő fájdalmas büszkeséggel visszavonul a társadalomból, és az önként vállalt magánytól remél megoldást.
- A természet magányában remél az lenni, ami a társadalomban nem lehetett.
- „Ember [egyenlő] és polgár [nem alattvaló] leszek.”
Az utolsó szakaszban idősíkot vált
- Jövő idő
- Mint ember, tiszteletet érdemel
- Bízik a kései igazságszolgáltatásban
Csokonai szerelmi költészete
- 1797 nyarán ismerkedik meg Vajda Juliannával (Lilla)
- Kapcsolatuk kilenc boldog hónapig tartott, aztán Lillát férjhez adják máshoz (tiran törvény)
Tartózkodó kérelem
- 1795 előtt Laurához és Rózához írta szerelmes verseit
- Több versét átdolgozta és besorolta a Lilla – érzékeny dalok verseskötetébe.
- A vers miniatűr remekmű
- Rokokó stílus
- Csokonai korában énekelték
- Szimultán verselés: egyszerre ütemhangsúlyos és időmértékes verselésű
- A szerelem tűz (metafora)
- Tűz Seb Ír (gyógyír) Tulipán (metafora)
- „Ajakid harmatozása” = szerelmes szavak
- Költői udvarlás: viszontszerelmet kér kedvesétől, az igenlő válaszért ezer ambrózia csókot ígér
- Az isteni szféra magasságaiba emeli a bókokat
A keresztény angyali
Az antik ambrózia összekapcsoló szavakkal
Az esküvés
- Csokonai esküt tesz, hogy örökké szeretni fogja Lillát, viszonzást vár
- Toposzok (hószín kéz, rózsa száj, tűz szem – ezekre esküszik Cs. Lillának.)
- Rokokó stílus
- Szimultán verselés
A boldogság
- Minden megszépül a természetben, vele van Lilla, a kertben leheveredve csókolóznak, iszogatnak, Anakreón verseit olvassák, friss epret esznek tökéletes boldogság
- jázminos illat, a hűvös este, a susogó szellő, zöld gyepágy, eperillat
- Az utolsó három sorban a költő összegzi boldogságát.
A Reményhez
- A Lilla-versgyűjtemény utolsó verse. Műfaja elégico-óda
Szerkezete:
1 és 4. vsz. Tartalmi, érzelmi párhuzam
2 és 3. vsz. Hangulati ellentétesség
- A Lillával töltött 9 boldog hónap után a lányt férjehz adják, Csokonainak állása sincs reményei összeomlanak
I. versszak IV. versszak
A megszemélyesített lelkiállapotot, a Reményt szólítja meg:
- Istenségnek látszik
- Csalfa, vak
- A boldogtalanokat hitegeti
- „Csak maradj magadnak” - Az élet értelmetlen lett a veszteségek után.
- Ellentétek:
- Zengő liget Kietlen liget
- Nap Éj
- A természet és az emberi táj kiüresedése
- Fájdalmas, egyetemes búcsút vesz: költészettől, jókedvtől, reményektől, szerelmektől halálvágy
II. versszak III. versszak
- Értéktelített
- Rokokó kert: tavasz, nárciszok, csörgő patak, fák
- „Ezer virággal”
- Rózsák
- Életének reményekkel teli szép korszaka
- A viszonzott szerelem
„Lilla szívét kértem;
S megadá az ég” - Értékvesztett
- Tél
- A kert téli pusztulása: kiszáradt fa, patak, fa
- A rózsák elhervadnak
- Művészi vágyainak kudarca gyöngykoszorúk (hírnév, dicsőség)
- Lilla elvesztése
„Óh, csak Lillát hagytad volna”
A REFORMKOR KATONA JÓZSEF: BÁNK BÁN
A XIX. század első felében Magyarországon is a kibontakozó romantika határozta meg az irodalom jellegét.
Napóleon legyőzése után, 1815-ben Ferenc császár, Sándor cár és III. Frigyes Vilmos porosz király "Szent Szövetséget" kötött. E szövetség őréül Metternich herceget szemelték ki.
Magyarországon 1812-től 13 éven át nem hívtak össze országgyűlést. A politikai ébredést külföldi események indították el. Ezek letörésére 1820-ban és 21-ben Metternich újoncokat követelt, a következő évben pedig két és félszeresére emelte a hadiadót. A megyéknek egy része szembehelyezkedett az alkotmányellenes intézkedésekkel. Bécs meghátrált; 1825-ben összehívták az országgyűlést.
Az 1827-ig tartó országgyűlésen kimondták, hogy a király minden harmadik évben köteles egybehívni a rendeket.
Az 1830. évi országgyűlésen határozatot hoztak arról, hogy senki sem viselhet közhivatalt, aki nem tud magyarul.
Az udvar ellenzéke először az 1832-36-os országgyűlésen lépett föl szervezett formában. Az ellenzéknek három válfaja létezett: sérelmi, merkantilista és szabadelvű. Az első képviselői a nemesség politikai jogainak figyelembevételét kérték számon, a második hívei kereskedelmi jogokat kívántak, a harmadik szószólói társadalmi reformokat s végső soron Magyarország függetlenségét. Széchenyit a merkantilista és a szabadelvű ellenzékiség közötti habozás jellemezte. Az 1832 végén megnyílt országgyűlés alsó tábláján Deák Ferenc és Kölcsey, a felsőn Wesselényi Miklós báró vezette a szabadelvű ellenzéket. Támogatást kaptak Kossuthtól, aki a vitákról Országgyűlési Tudósítások címen nem hivatalos lapot szerkesztett.
A szabadelvű ellenzék nem érte el a célját, mert az udvar a nemesség maradi részét mozgósította ellene. Az átalakulást akaró vezetők egy részét perbe fogatta és lecsukatta. 1841 elején Kossuth megindította a Pesti Hírlapot.
A politikai önállóságot Széchenyi az anyagi jólét következményének, Kossuth pedig feltételének tekintette. Az 1843-44. évi diétán a magyar hivatalos állami nyelv lett.
A szépirodalomban is éreztette hatását a centralisták csoportja, melynek Eötvös József báró, Szalay László, Csengery Antal s Trefort Ágoston volt a tagja. Míg Kossuth és a drámaíróként sem jelentéktelen Teleki László gróf a megyerendszer továbbfejlesztésével képzelte el a társadalom átalakítását, addig a centralisták úgy vélték, hogy a népképviseleti országgyűlés és a felelős kormány szükségtelenné teszi a vármegyerendszer fönntartását.
A reformkor az 1847-48-as utolsó rendi országgyűléssel ért véget. Törvénybe iktatták a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, a népképviseletet és a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot. Fölszámolták a hűbériséget.
KATONA JÓZSEF (1791 - 1830)
Kecskeméti polgárcsalád fia. Apja takácsmester, aki fia taníttatására nem sajnálja az anyagi áldozatot. Jogásznak szánja. Az ifjú joghallgató azonban történeti tárgyú könyveket olvas, s tagja a pesti magyar színtársulatnak. Színész és fordító, dramaturg és szerző. Mégsem talált otthonra a színházban. Hozzájárult ehhez az a viszonzatlan szerelem is, amelyet a primadonna, a későbbi Déryné iránt érzett.
Apja haragudott a "komédiázás" miatt. A színházzal való kapcsolata meglazult (a színészetről nem nyújt hízelgő képet A rózsa c. vígjátéka), s 1815-ben a társulat el is hagyta Pestet.
A Bánk bánt az Erdélyi Múzeum 1814-ben meghirdetett pályázatára írta. A bíráló bizottság véleményéről nem értesült, a dicséretben részesített művek között nem szerepelt a darab. 1819-ben a székesfehérvári társulat jött egy időre a fővárosba. Katona átdolgozta a Bánk bánt, s a társulat műsorra is tűzte, a cenzúra azonban nem engedélyezte az előadását, csupán a megjelentetését. 1820-ban meg is jelent a dráma, visszhangot azonban nem keltett. Katona két tanulmányt is írt ebben az időben. Az egyikben Kisfaludy Károly Ilka c. darabját bírálta, a másikban a magyar drámaírás akadályairól értekezett.
A Bánk bánt fogadó közöny részben a kor színházi ízlésével magyarázható. A német lovagi rémtörténetek számíthattak sikerre. Kisfaludy Károly (1788 - 1830) darabjai, amelyeket a székesfehérvári társulat mutatott be, nem esztétikai értékükkel hódították meg a közönséget. Szerzőjük maga írta utólag A tatárok Magyarországon c. művéről (1811) egy epigrammában:
"Sok hazapuffogtatás, ok semmi, de szörnyű magyarság,
Bundás indulatok; oh be tatári műv ez!"
A darab a német lovagdrámák hatását mutatja, az emelkedett gondolkodású, lovagias ellenfelek harcát s az érzelmes és szerencsés végű szerelmi történetet. Kisfaludy drámáinak történeti jelentőségük van: közönséget teremtettek a magyar színháznak.
Katona más ízlésnek kívánt megfelelni, s ez magyarázza a visszhang hiányát. Kazinczy és Kölcsey Katona kritikai írásaira figyeltek fel, ezeket parlagiasnak és önteltnek tartották (az utóbbi vélekedésre Kisfaludy kritikája szolgáltatott okot). A kor irodalmi életén kívül rekedve Katona műve sem számíthatott az értők figyelmére.
1820-ban visszatért Kecskemétre. Szülővárosának tanácsától kapott egyedül elismerést. Ügyész, majd főügyész lett. Kecskemét történetét kutatta, de irodalmi tevékenységét nem folytatta. "...Ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyörészése, élelméről gondoskodik és - elhallgat" - írta előbb értekezésében. Jóslata a maga életében, sajnos, valóra vált.
BÁNK BÁN
A Bánk bánt 1833-ban mutatták be először Kassán, s bár sikeres volt, a kritikusok kevésbé méltányolták. Igaz, Arany János már 1836-ban többre tartja Kisfaludy legjobb tragédiájánál, a Stibor vajdánál - Vörösmarty viszont 1839-es kritikájában is elmarasztalja. Széchenyi István pedig ezt írja: "Megfoghatatlan, hogy a kormány megengedi egy ilyen esztelenség előadását. Rossz, veszedelmes tendencia." 1848. március 15-én Katona drámájával ünnepel a forradalom, 1861 óta Erkel Ferenc zenéjével operaváltozatát is sikerrel játszák.
Katona történeti forrásokból vette tárgyát. Bonfini és Heltai krónikájára támaszkodott. Bánk történetét ugyan többen feldolgozták már előtte, ő azonban valószínűleg csak két epikus változatot ismert. Szabadon használta a forrásanyagot. A cselekmény szerkesztésében és a jellemábrázolásban voltak mintái (Shakespeare, Schiller és a Sturm und Drang-drámák), de rendkívüli tehetsége, érzékenysége révén olyan eredeti művet hozott létre, amely egyedül állt a kor magyar irodalmában. Olyan társadalmi, politikai kérdéseket is érintett, amelyek később váltak igazán időszerűvé.
A dráma felépítése
A Bánk bán az első kiadás alkalmából írt "Jegyzés"-t, azaz előszót nem számítva, előversengésből (prológusból) és öt szakaszból (felvonásból) áll.
A színhely meghatározó jelentőségű abból a szempontból, hogy mely szereplő vagy szereplők kerülnek előtérbe az egyik vagy másik szakaszban.
A színhely, az idő, a szakaszolás-jelenetezés, a tempó, a beszédhelyzet és a szereplők mozgatása alapján fontos megállapításokat tehetünk. A színhely és az idő egysége érvényesül egy-egy szakaszon belül. A szakaszok önálló funkciót töltenek be a dráma egészében. Az előversengés és az első szakasz alapján feltárul az alapszituáció: A király és Bánk távollétében Gertrudis gyakorolja a hatalmat. Ottó ki akarja használni az alkalmat Melinda elcsábítására. A jogaikban sértett magyar urak elégedetlensége forrpontig jut. Petur hívására Bánk titokban visszatér, s ezzel a bonyodalom megindul. Az első szakasz mozgalmas, gyorsan változó színeiben a királyt és kíséretét kivéve minden szereplő színre lép. A dráma két alapvető rétege, a magánélet és a közélet egyaránt szerepel. A másodikban a közéleti, a harmadikban a magánéleti szál dominál, a negyedikben visszatér a közéleti probléma, főként a Gertrudis és Bánk közötti nagy összecsapásban. A királyné meggyilkolása és Peturék lázadása a negyedik szakasz utolsó jeleneteiben a drámai cselekmény tetőpontja. Az ötödik szakasz kibontakozása nem más, mint Bánk tettének mérlegelése. Igen fontos, hogy ez a mérlegelés a visszatért király színe előtt történik, aki ha nem is pártatlan, de kívül áll a drámai konfliktusban résztvevők világán.
Katona kedveli az "in medias res" kezdést: egyszerre a történések középpontjában találjuk magunkat.
Az in medias res kezdés a negyedik szakasz elején talányosnak tűnik. "Csak szúnyogok - csak szőnyeget nekik." - mondja Gertrudis. Katona színpadra szánta művét, ahol a szereplők szövegét kiegészíti a játék. A szerzői utasítások (instrukciók) alapján következtethetünk e "kiegészítés"-re. Gertrudis szövege egy levélre utal. A szőnyeg itt függönyt jelent. A mondat jelentése ez: szúnyogok ellen elég, ha leeresztjük a függönyt - azaz nem kell komolyan venni a levélben foglaltakat. (A levél tartalmát az olvasó csak az ötödik szakaszban ismeri meg: Pontio di Cruce, az illír helytartó figyelmeztet benne a délvidéki elégedetlenségre.) Gertrudis a levelet később (a Mikhál-jelenetben) újra felveszi, megnézi és visszadobja: ennek a némajátéknak a funkciója, hogy Gertrudis rádöbben, az elégedetlenséget komolyan kell venni. Mikhál elfogatása e levél nélkül nem politikai tett, hanem közönséges kegyetlenség. Gertrudis tettének valódi jelentőségét nem érthetjük meg, csak utólag, a levél tartalmának ismeretében.
Az első szakaszt Bánk nagy monológja zárja, a másodikat Petur bán keserű-gunyoros elköszönése, a harmadikat Biberach, a negyediket Gertrudis meggyilkolása és a lázadók összecsapása a királynéhoz hű emberekkel s végül az ötödiket Endrének az eseményeket tudomásul vevő és lezáró szavai.
A szakaszok belső egysége folytán zárlatuk berekeszt egy-egy eseménysort, a következő szakasz nyitánya nem közvetlen folytatás. (Az első szakasz utolsó jelenete után Bánk bán csak a második szakasz második jelenetében jelenik meg ismét, a második szakasz utolsó jelenete után Petur bánnal csak a negyedik szakasz utolsó jelenetében találkozunk, a haldokló Biberach szavait csak az ötödik szakasz ötödik jelenetében ismerjük meg.)
Politikai vagy szerelmi tragédia?
A dráma sikere és kritikai elismerése óta bizonyosnak látszik, hogy a Bánk bán a XIX. sz. legjelentősebb magyar drámája. Művészi jelentését illetően már eltérnek a vélemények. Vannak kritikusok, akik túl egyértelműnek látják a drámai bonyodalmat, Bánk tettében jogos elégtételt látnak a nemzetet ért sérelemért, és ezért feleslegesnek ítélik az utolsó szakaszt: "Bánk összeroppanását érthetetlennek, a királlyal való megbékélést pedig "hiperlojalitásnak", politikai engedménynek fogják fel. Mások azt kifogásolják, hogy jelentése túlságosan összetett: a politikai és szerelmi szál nemcsak erősíti, hanem keresztezi is egymást; Bánk habozása ebből a kettős kötöttségből ered, s nem világos, hogy melyik nemzetséget sújtja a sors: a bojóthit vagy a magyart?
Az első méltatók, Gyulai Pál és Arany János abból indultak ki, hogy a tragikus tévedések bizonyos történelmi helyzetekben elkerülhetetlenek, de sztoikus lelkülettel és állandó lelki készenléttel, a könnyelműség leküzdésével csökkenthetjük a végzet hozta katasztrófát, és talán megválthatjuk magunkat a végzettől. E tragikumfelfogás mögött az 1848-49-es szabadságharc elbukásának tapasztalata állt. Bánk jó szándékú ember, elvei nemesek, látja nemzetének szörnyű helyzetét, és segíteni akar. A körülmények azonban olyanok, hogy csak két rossz lehetőség közt választhat. A királyné és merániai udvaroncai élősködését szép szóval nem lehet megszüntetni, az erőszakos út pedig visszaüt azokra, akik szívükön viselik a nemzet sorsát, és magára a nemzetre is. Sem békésen, sem erőszakkal - ebben a dilemmában fejeződik ki Bánk bánnak s a drámának a végzetszerűsége.
E felfogás Lessing tragédiaelméletén alapul. A tragédia ennek értelmében egy tragikus vétség elkövetésének és felismerésének, valamint a vétséget elkövető hős bűnhődésének története. Ennek jegyében Gyulai Pál kitűnően tárta fel az alakok belső konfliktusait. Bánk tettét többszörös bűnnek tekintette, amiért kijár a drámai bűnhődés és a hősnek illő szánalom. Szerinte Bánk gyilkosságával az ellen az erkölcsi világrend ellen lép fel, melynek fenntartásáért elsősorban a felelős; Gertrudisban szeretett királyának hitvesét öli meg (maga Gertrudis pedig vétlen Melinda elcsábításában, hiszen Ottó altatóport adott neki, s a bán bűnét súlyosbítja, hogy közvetve Melinda halálát is okozza).
Arany János árnyaltabban ítélte meg a királyné felelősségét: elfogadva Bánk nézőpontját, hogy Gertrudis felelős Melinda elcsábításában. Hiszen korholó szavainak is az lehet a céljuk, hogy bátorítsák Ottót, abból a megfontolásból, hogy az elcsábított Melinda nem okoz botrányt, és így nem veszélyezteti az ő hatalmát. De Arany is vétkesnek ítélt Bánkot, mert tettével teljesebbé teszi a katasztrófát.
A mai értelmezők többsége nem fogadja el Bánk bűnösségének gondolatát. Az ötödik szakasz nyilvánvalóvá teszi, hogy Bánk vállalja tettét, amelynek erkölcsi, emberi indokai nem semmisültek meg. És mégis, ő az egyedüli vesztes, mert elvették tőle életének értelmét: az emberek becsülését és a családi otthon biztonságát. (Mint Sőtér István írja: nem erkölcsileg vesztes, hanem érzelmileg.) Erkölcsi igaza nem kárpótolhatja őt. Bánkot megrendítik Petur szavai is, melyekkel megátkozza az alattomos gyilkost, de az igazi csapás számára Melinda halála.
Van olyan értelmezés is (Barta Jánosé), mely szerint Bánk nem Gertrudisszal és királyával, hanem Melindával szemben követ el tragikus vétséget. Az első szakasz utolsó jelenetében inkább a békétlenekhez megy, s így Melindát kiszolgáltatja Ottó terveinek. Amikor megtörténik a baj, őrületbe kergeti hitvesét, megtagadva benne a feleséget és az anyát: "Atyaátok egy anyáért!". Később ugyan megenyhül, de azután Melindát Tiborcra bízza, s ő marad, hogy leszámoljon a királynéval. A gyilkosság után Bánk nem távozhat el alattomosan, kivált, hogy a király is hazaérkezett, neki helyt kell állnia s így nem mehet hitvese után, hogy védelmezze. Közben Ottó meggyilkolja Melindát: Így idézik elő Bánk tettei sorsszerű következetességgel hitvese halálát.
A különféle értelmezések a dráma más és más jelentésrétegét állítják előtérbe - de nem csak tagadják, hanem ki is egészítik egymást. A közélet és a magánélet problémái egyaránt szerepet játszanak Bánk tragédiájában. Ugyanakkor Melinda magára maradásában és tragikus sorsában Bánk lelki összeomlásának talán legfontosabb okát kell látnunk. Árnyaltan kell értelmeznünk az ellentétet, mely a magyarok és az "idegenek" között feszül. Nem csak az uralkodni vágyó merániaiak, a magyarok nyomorúságának okozói idegenek, hanem a sorsüldözött bojóthiak (Mikhál, Simon, Melinda) is. Sorsuk példázatszerű lehet a magyarok számára. Az ellentétek gazdag és árnyalt rendszere fő erénye Katona művének.
A drámai jellemek
A szereplőket Arany János szerint három csoportba sorolhatjuk. Gertrudis és köre: Ottó, Biberach, Izidóra; Bánk bán és köre: Melinda, Mikhál, Simon, Tiborc és Petur a lázadókkal; Endre köre: Myska bán, Solom mester. Szinte minden szereplő összeütközésbe kerül egymással, a szövetségesek (Gertrudis - Ottó, Bánk - Petur, Bánk - Melinda, Ottó - Biberach, stb.) között is ellentétek feszülnek. Valamennyi szereplőt küzdelemben látjuk, a színpadi történés összecsapásokból áll.
A gyakori összecsapások fokozottan igénylik a jellemek állandóságát, az indítékok egyértelműségét. A drámai történés során a legtöbb szereplőnek egy-egy uralkodó tulajdonsága kap hangsúlyt (Petur indulatos, Ottó gyáva, Melinda ártatlan).
Különféle sorrendeket állapíthatunk meg a szereplők között annak alapján, hogy hol helyezkednek el a társadalmi ranglétrán, milyen nemzetségből származnak, férfiak vagy nők, aktívak vagy passzívak, milyen mértékben függnek mások akaratától.
Helyzet és jellem szoros összetartozása a drámairodalom alapvető konvenciója. Ennek alapján szerepkörök alakultak ki. Ezek a kialakult szabályok Katona művében is érvényesülnek. A Bánk bán egyik vagy másik szereplője azonban nem annyikra egyértelmű jellem, mint amilyen a mű egészében érvényesülő konvenciórendszer alapján elvárható lenne.
"Gertrud nem egészen érthető" - írta Vörösmarty és ehhez csatlakozott Arany János is. Elsősorban a negyedik szakasz hatodik jelenetében található talányos viselkedése miatt. Annak megítélése, hogy milyen mértékben bűnös, közvetlenül érinti a Bánk bán tragikumának kérdését. Vannak magyarázók, akik a királynő ártatlanságának bizonyítására vállalkoztak. Mások szerint: Gertrudis hiú, romlott, aki hatalma fenntartása érdekében bárkit feláldoz. Egy harmadik felfogás (Sőtér István) szerint Gertrudis a világ gonoszságát képviseli, anélkül, hogy ő maga gonosz lenne, sőt anélkül, hogy vétséget követne el Bánk ellen. Nem az a bűne, hogy ártani akar az országnak, hanem az, hogy csak a maga rokonainak akar használni. Gertrudis a családi érdek rögeszméjének megszállottja.
A legtöbb vitát Bánk jelleme váltotta ki. Viselkedése számos értelmező szemében kétértelműnek, sőt érthetetlennek tűnt. (Vörösmarty egyenesen a színész tévedésének hitte, hogy Bánk csak figyeli Ottó erőszakos udvarlását s nem lép közbe.) Gyulai és Arany Bánk jellemének összetettségére következtettek abból, hogy hol aktívan, hol passzívan viselkedik. Bánk jellemét részben a romantika embereszménye nyomán értelmezték, s a kétféle "becsület" közt őrlődő, meghasonlott hőssé avatták.
Bánk tanúja Ottó kudarcot valló udvarlásának, majd annak a szemrehányásnak, melyet ezért Gertrudistól kap.
Az I. szakasz zárómonológja sok gondot okoz az értelmezőknek. A vívódó, bizalmát vesztett bán Gertrudisról alkotott indulatos véleménye egyértelmű. Az a döntése is, hogy a zendülést ő fogja megakadályozni (noha szerelme tartóztatja). De milyen tettre készül? Nem közli, csak azt, hogy ez élete kockáztatásával jár. A hazájáról és becsületéről egyszerre akarja leszakítani a fátylat: "Két fátyolt szakasztok el, hazámról és becsületemről".
Sőtér István értelmezése szerint "ez a monológ, mely a későbbieknél azért fontosabb, mivel magát a drámát bocsátja útjára: a puszta lelket lépteti színre, mintegy a személyiség valódi és megmásíthatatlan lényegeként, nem nádorként, s még csak férjként, apaként sem, hanem puszta lelke szerint kíván cselekedni."
Az önmagára figyelő lélek azonban a további szakaszokban (II., IV.) ismét nagyúrként, a király személyeként lép fel. A "tündéri láncok" mindvégig kötik Melindához és gyermekéhez. Ha fel is merült benne a gyilkosság gondolata, a II. szakasz ennek ellentmond. (Illyés Gyula 1976-ban átigazította a művet, s a monológot a III. szakaszba helyezte át!)
Bánk jóval szélesebb látókörű, mint akár Petur bán, akár Gertrudis, akik feltétlenül hisznek személyes hatalmuk és érdekeik érvényesítésének jogosságában, és kizárólag ebben hisznek. Bánkot az érzékenysége akadályozza ebben. S ez vezeti arra, hogy Tiborcnak és társainak szenvedéseit átélje s magáévá tegye. Tiborc mondja Bánkról: "ha tán asszonyt nem esmert volna, úgy / ő angyal is lett volna földeden!" (IV. 6.). Jellemének az a része, amelyet
Tiborc oly találóan jellemez angyalinak: a felvilágosodás emberbarátiságát juttatja szóhoz. Ez teszi érthetővé, hogy "puszta lélekként" akar küzdeni hazájáért és becsületéért:
"Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor a
midőn az Alkotó szavára a
reszketve engedő chaos magából
kibocsájta."
Puszta lélekként, nem nagyúrként. Bánk inkább költőre emlékeztet, mint államférfira, a felvilágosodás korának de különösen a Sturm und Drangnak érzékeny hőseihez áll közel. Érzékenységével, "angyali" jellemével nagyon is összeférhet a vívódás, a feldúlt lelkiállapot és az indulat, amely a drámában működik. Más kérdés, hogy viselkedésének valamennyi ellentmondását nem magyarázhatjuk ezzel.
Nem teljesen egyértelmű Biberach viselkedése sem. Cinikus elvei ("Ott van a haza, hol a haszon", I. 7.) ellenére meglehetősen szenvtelenül és ügyetlenül látja el intrikusi feladatkörét. Akiket tanácsaival támogat, Ottó és Izidóra, elégedetlenek vele és ő is velük (I. 7. és 8.). A remélt anyagi haszon elmarad, s köpönyegforgatása (hogy Bánkot figyelmezteti) nem jár számára előnyökkel. Biberach inkább keserű, mint cinikus. A "lézengő ritter" annyira kívül áll a világ dolgain, hogy semmivel sem képes azonosulni, így az általa segített aljas célokkal sem. Embergyűlöletének okait alighanem gyermekkori és későbbi tapasztalataiban, iszonyú élményeiben kell keresni, melyekről röviddel halála előtt beszámol (III. 5.).
Tiborc jelleme kevésbé összetett, drámai funkciója ellenben annál inkább az. Urához, Bánkhoz a patriarkális kapcsolat hűsége és bizalma fűzi: őszintén elmondja, amit gondol, egyedül tőle remél segítséget. Ő ismeri legjobban Bánkot, jelleméről is ő mondja a legfontosabbakat. A kétségbeesés sugallja dacosan keserű szavait (III. 3.). A jobbágyélet kilátástalansága lehetetlenné teszi, hogy becsületes maradjon. Megrendül hitében: sem a földi, sem az égi igazságosztásban nem bízik. Mégis becsületes marad, és megbízik Bánk igazságérzetében. Ez ad rendkívüli nyomatékot szavainak: mekkora lehet az elkeseredés ott, ahol az is lázítóan beszél, aki nem lázadó? Tiborc tragikus sorsa az utolsó csepp, ami megérleli Bánkban a számonkérés gondolatát.
Tiborc szerepe nem ér véget ezzel. Bánk tragédiája ismétli és lezárja az övét: a bán bukásával egyedüli oltalmazóját veszíti el. A patriarkális kapcsolat közössé teszi a nagyúr és szolga sorsát, s ezt a reformkorban és a forradalom idején a nemzeti összefogás mintájaként értelmezték. (Az érdekegyesítés alapvető kérdés volt, s éppúgy időszerűvé tette Katona művét, mint a zsarnokölés jogosságának problémája.)
A dráma nyelvéről
A Bánk bán az elszabadult indulatok világa, s a dráma nyelve is elsősorban az indulatok kifejezésében erőteljes. A felfokozott lélekállapotot árnyaltan érzékelteti a különféle retorikai alakzatok: az egyszerűségében hatásos oppozíciótól (Gertrudis: "A célod nem, de módjaid / utálhatom") az egyetemessé emelt állításig (Bánk: "Nincs a teremtésben vesztes, csak én!"), a hasonlattól (Bánk: "Mint vándor a hófúvásban, úgy / lelkem ingadoz határtalan / kétség között") a kevert metaforáig (Petur: "az emberekben nyargaló / tüdő csak a hazugság ördögének / lakása") és a rendkívüli erejű igemetaforáig (Petur: "csontjaimmal a meráni gyermekek / fognak tekézni"). Bánk és Petur, majd Bánk és Gertrudis vitájában a dikció gyors tempó - és hangnemváltásai keltenek feszültséget. Különösen dinamikus Bánk nyelve: hol emelkedett, nyugodt, teljes mondatokat formáló, hol indulatos, zaklatott, hiányos vagy befejezetlen mondatokra töredező. A modalitás állandó váltakozása is - állítás és feltételesség, felszólítás, felkiáltás, kérdés és tagadás gyakran váltja egymást - a szaggatottság, a belső vívódás benyomását kelti.
Természetesen a dikció is a jellemzés eszköze: Tiborc körülményes mondatai kérelmének visszás helyzetét érzékeltetik, ahogy Biberach tömör, bölcselkedő ítéletei a ritter távolságtartását vagy Petur ellentmondást nem tűrő hangneme a bán lényét teljesen betöltő elégedetlenséget.
A nyelvi megformálás túlmutat az egyes helyzeteken és jellemeken; ha nem is túl gyakran, de él a jelképteremtés lehetőségével: így válik általánosabb értelművé a "tündéri láncok" vagy a "jó éjtszakát" jelentése. A drámai nyelv tömörsége és jelképisége terén a magyar irodalomban Katona műve az egyetlen, amely Az ember tragédiájához mérhető. A megrázó panasz, a "Nincs a teremtésben vesztes, csak én!" éppúgy szállóige lett, mint a "Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál". A Bánk bán nyelve nehezen érthető. Már Gyulai is részben azzal magyarázta a mű visszhangtalanságát, hogy nem követi a nyelvújítókat, sem a régihez ragaszkodókat. Nem ismeri az ikes igeragozást, új szót - az egyetlen "érzemény"-en kívül nem használ, névmásairól pedig nehéz eldönteni, hogy kire vagy mire vonatkoznak.
Napóleon legyőzése után, 1815-ben Ferenc császár, Sándor cár és III. Frigyes Vilmos porosz király "Szent Szövetséget" kötött. E szövetség őréül Metternich herceget szemelték ki.
Magyarországon 1812-től 13 éven át nem hívtak össze országgyűlést. A politikai ébredést külföldi események indították el. Ezek letörésére 1820-ban és 21-ben Metternich újoncokat követelt, a következő évben pedig két és félszeresére emelte a hadiadót. A megyéknek egy része szembehelyezkedett az alkotmányellenes intézkedésekkel. Bécs meghátrált; 1825-ben összehívták az országgyűlést.
Az 1827-ig tartó országgyűlésen kimondták, hogy a király minden harmadik évben köteles egybehívni a rendeket.
Az 1830. évi országgyűlésen határozatot hoztak arról, hogy senki sem viselhet közhivatalt, aki nem tud magyarul.
Az udvar ellenzéke először az 1832-36-os országgyűlésen lépett föl szervezett formában. Az ellenzéknek három válfaja létezett: sérelmi, merkantilista és szabadelvű. Az első képviselői a nemesség politikai jogainak figyelembevételét kérték számon, a második hívei kereskedelmi jogokat kívántak, a harmadik szószólói társadalmi reformokat s végső soron Magyarország függetlenségét. Széchenyit a merkantilista és a szabadelvű ellenzékiség közötti habozás jellemezte. Az 1832 végén megnyílt országgyűlés alsó tábláján Deák Ferenc és Kölcsey, a felsőn Wesselényi Miklós báró vezette a szabadelvű ellenzéket. Támogatást kaptak Kossuthtól, aki a vitákról Országgyűlési Tudósítások címen nem hivatalos lapot szerkesztett.
A szabadelvű ellenzék nem érte el a célját, mert az udvar a nemesség maradi részét mozgósította ellene. Az átalakulást akaró vezetők egy részét perbe fogatta és lecsukatta. 1841 elején Kossuth megindította a Pesti Hírlapot.
A politikai önállóságot Széchenyi az anyagi jólét következményének, Kossuth pedig feltételének tekintette. Az 1843-44. évi diétán a magyar hivatalos állami nyelv lett.
A szépirodalomban is éreztette hatását a centralisták csoportja, melynek Eötvös József báró, Szalay László, Csengery Antal s Trefort Ágoston volt a tagja. Míg Kossuth és a drámaíróként sem jelentéktelen Teleki László gróf a megyerendszer továbbfejlesztésével képzelte el a társadalom átalakítását, addig a centralisták úgy vélték, hogy a népképviseleti országgyűlés és a felelős kormány szükségtelenné teszi a vármegyerendszer fönntartását.
A reformkor az 1847-48-as utolsó rendi országgyűléssel ért véget. Törvénybe iktatták a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, a népképviseletet és a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot. Fölszámolták a hűbériséget.
KATONA JÓZSEF (1791 - 1830)
Kecskeméti polgárcsalád fia. Apja takácsmester, aki fia taníttatására nem sajnálja az anyagi áldozatot. Jogásznak szánja. Az ifjú joghallgató azonban történeti tárgyú könyveket olvas, s tagja a pesti magyar színtársulatnak. Színész és fordító, dramaturg és szerző. Mégsem talált otthonra a színházban. Hozzájárult ehhez az a viszonzatlan szerelem is, amelyet a primadonna, a későbbi Déryné iránt érzett.
Apja haragudott a "komédiázás" miatt. A színházzal való kapcsolata meglazult (a színészetről nem nyújt hízelgő képet A rózsa c. vígjátéka), s 1815-ben a társulat el is hagyta Pestet.
A Bánk bánt az Erdélyi Múzeum 1814-ben meghirdetett pályázatára írta. A bíráló bizottság véleményéről nem értesült, a dicséretben részesített művek között nem szerepelt a darab. 1819-ben a székesfehérvári társulat jött egy időre a fővárosba. Katona átdolgozta a Bánk bánt, s a társulat műsorra is tűzte, a cenzúra azonban nem engedélyezte az előadását, csupán a megjelentetését. 1820-ban meg is jelent a dráma, visszhangot azonban nem keltett. Katona két tanulmányt is írt ebben az időben. Az egyikben Kisfaludy Károly Ilka c. darabját bírálta, a másikban a magyar drámaírás akadályairól értekezett.
A Bánk bánt fogadó közöny részben a kor színházi ízlésével magyarázható. A német lovagi rémtörténetek számíthattak sikerre. Kisfaludy Károly (1788 - 1830) darabjai, amelyeket a székesfehérvári társulat mutatott be, nem esztétikai értékükkel hódították meg a közönséget. Szerzőjük maga írta utólag A tatárok Magyarországon c. művéről (1811) egy epigrammában:
"Sok hazapuffogtatás, ok semmi, de szörnyű magyarság,
Bundás indulatok; oh be tatári műv ez!"
A darab a német lovagdrámák hatását mutatja, az emelkedett gondolkodású, lovagias ellenfelek harcát s az érzelmes és szerencsés végű szerelmi történetet. Kisfaludy drámáinak történeti jelentőségük van: közönséget teremtettek a magyar színháznak.
Katona más ízlésnek kívánt megfelelni, s ez magyarázza a visszhang hiányát. Kazinczy és Kölcsey Katona kritikai írásaira figyeltek fel, ezeket parlagiasnak és önteltnek tartották (az utóbbi vélekedésre Kisfaludy kritikája szolgáltatott okot). A kor irodalmi életén kívül rekedve Katona műve sem számíthatott az értők figyelmére.
1820-ban visszatért Kecskemétre. Szülővárosának tanácsától kapott egyedül elismerést. Ügyész, majd főügyész lett. Kecskemét történetét kutatta, de irodalmi tevékenységét nem folytatta. "...Ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyörészése, élelméről gondoskodik és - elhallgat" - írta előbb értekezésében. Jóslata a maga életében, sajnos, valóra vált.
BÁNK BÁN
A Bánk bánt 1833-ban mutatták be először Kassán, s bár sikeres volt, a kritikusok kevésbé méltányolták. Igaz, Arany János már 1836-ban többre tartja Kisfaludy legjobb tragédiájánál, a Stibor vajdánál - Vörösmarty viszont 1839-es kritikájában is elmarasztalja. Széchenyi István pedig ezt írja: "Megfoghatatlan, hogy a kormány megengedi egy ilyen esztelenség előadását. Rossz, veszedelmes tendencia." 1848. március 15-én Katona drámájával ünnepel a forradalom, 1861 óta Erkel Ferenc zenéjével operaváltozatát is sikerrel játszák.
Katona történeti forrásokból vette tárgyát. Bonfini és Heltai krónikájára támaszkodott. Bánk történetét ugyan többen feldolgozták már előtte, ő azonban valószínűleg csak két epikus változatot ismert. Szabadon használta a forrásanyagot. A cselekmény szerkesztésében és a jellemábrázolásban voltak mintái (Shakespeare, Schiller és a Sturm und Drang-drámák), de rendkívüli tehetsége, érzékenysége révén olyan eredeti művet hozott létre, amely egyedül állt a kor magyar irodalmában. Olyan társadalmi, politikai kérdéseket is érintett, amelyek később váltak igazán időszerűvé.
A dráma felépítése
A Bánk bán az első kiadás alkalmából írt "Jegyzés"-t, azaz előszót nem számítva, előversengésből (prológusból) és öt szakaszból (felvonásból) áll.
A színhely meghatározó jelentőségű abból a szempontból, hogy mely szereplő vagy szereplők kerülnek előtérbe az egyik vagy másik szakaszban.
A színhely, az idő, a szakaszolás-jelenetezés, a tempó, a beszédhelyzet és a szereplők mozgatása alapján fontos megállapításokat tehetünk. A színhely és az idő egysége érvényesül egy-egy szakaszon belül. A szakaszok önálló funkciót töltenek be a dráma egészében. Az előversengés és az első szakasz alapján feltárul az alapszituáció: A király és Bánk távollétében Gertrudis gyakorolja a hatalmat. Ottó ki akarja használni az alkalmat Melinda elcsábítására. A jogaikban sértett magyar urak elégedetlensége forrpontig jut. Petur hívására Bánk titokban visszatér, s ezzel a bonyodalom megindul. Az első szakasz mozgalmas, gyorsan változó színeiben a királyt és kíséretét kivéve minden szereplő színre lép. A dráma két alapvető rétege, a magánélet és a közélet egyaránt szerepel. A másodikban a közéleti, a harmadikban a magánéleti szál dominál, a negyedikben visszatér a közéleti probléma, főként a Gertrudis és Bánk közötti nagy összecsapásban. A királyné meggyilkolása és Peturék lázadása a negyedik szakasz utolsó jeleneteiben a drámai cselekmény tetőpontja. Az ötödik szakasz kibontakozása nem más, mint Bánk tettének mérlegelése. Igen fontos, hogy ez a mérlegelés a visszatért király színe előtt történik, aki ha nem is pártatlan, de kívül áll a drámai konfliktusban résztvevők világán.
Katona kedveli az "in medias res" kezdést: egyszerre a történések középpontjában találjuk magunkat.
Az in medias res kezdés a negyedik szakasz elején talányosnak tűnik. "Csak szúnyogok - csak szőnyeget nekik." - mondja Gertrudis. Katona színpadra szánta művét, ahol a szereplők szövegét kiegészíti a játék. A szerzői utasítások (instrukciók) alapján következtethetünk e "kiegészítés"-re. Gertrudis szövege egy levélre utal. A szőnyeg itt függönyt jelent. A mondat jelentése ez: szúnyogok ellen elég, ha leeresztjük a függönyt - azaz nem kell komolyan venni a levélben foglaltakat. (A levél tartalmát az olvasó csak az ötödik szakaszban ismeri meg: Pontio di Cruce, az illír helytartó figyelmeztet benne a délvidéki elégedetlenségre.) Gertrudis a levelet később (a Mikhál-jelenetben) újra felveszi, megnézi és visszadobja: ennek a némajátéknak a funkciója, hogy Gertrudis rádöbben, az elégedetlenséget komolyan kell venni. Mikhál elfogatása e levél nélkül nem politikai tett, hanem közönséges kegyetlenség. Gertrudis tettének valódi jelentőségét nem érthetjük meg, csak utólag, a levél tartalmának ismeretében.
Az első szakaszt Bánk nagy monológja zárja, a másodikat Petur bán keserű-gunyoros elköszönése, a harmadikat Biberach, a negyediket Gertrudis meggyilkolása és a lázadók összecsapása a királynéhoz hű emberekkel s végül az ötödiket Endrének az eseményeket tudomásul vevő és lezáró szavai.
A szakaszok belső egysége folytán zárlatuk berekeszt egy-egy eseménysort, a következő szakasz nyitánya nem közvetlen folytatás. (Az első szakasz utolsó jelenete után Bánk bán csak a második szakasz második jelenetében jelenik meg ismét, a második szakasz utolsó jelenete után Petur bánnal csak a negyedik szakasz utolsó jelenetében találkozunk, a haldokló Biberach szavait csak az ötödik szakasz ötödik jelenetében ismerjük meg.)
Politikai vagy szerelmi tragédia?
A dráma sikere és kritikai elismerése óta bizonyosnak látszik, hogy a Bánk bán a XIX. sz. legjelentősebb magyar drámája. Művészi jelentését illetően már eltérnek a vélemények. Vannak kritikusok, akik túl egyértelműnek látják a drámai bonyodalmat, Bánk tettében jogos elégtételt látnak a nemzetet ért sérelemért, és ezért feleslegesnek ítélik az utolsó szakaszt: "Bánk összeroppanását érthetetlennek, a királlyal való megbékélést pedig "hiperlojalitásnak", politikai engedménynek fogják fel. Mások azt kifogásolják, hogy jelentése túlságosan összetett: a politikai és szerelmi szál nemcsak erősíti, hanem keresztezi is egymást; Bánk habozása ebből a kettős kötöttségből ered, s nem világos, hogy melyik nemzetséget sújtja a sors: a bojóthit vagy a magyart?
Az első méltatók, Gyulai Pál és Arany János abból indultak ki, hogy a tragikus tévedések bizonyos történelmi helyzetekben elkerülhetetlenek, de sztoikus lelkülettel és állandó lelki készenléttel, a könnyelműség leküzdésével csökkenthetjük a végzet hozta katasztrófát, és talán megválthatjuk magunkat a végzettől. E tragikumfelfogás mögött az 1848-49-es szabadságharc elbukásának tapasztalata állt. Bánk jó szándékú ember, elvei nemesek, látja nemzetének szörnyű helyzetét, és segíteni akar. A körülmények azonban olyanok, hogy csak két rossz lehetőség közt választhat. A királyné és merániai udvaroncai élősködését szép szóval nem lehet megszüntetni, az erőszakos út pedig visszaüt azokra, akik szívükön viselik a nemzet sorsát, és magára a nemzetre is. Sem békésen, sem erőszakkal - ebben a dilemmában fejeződik ki Bánk bánnak s a drámának a végzetszerűsége.
E felfogás Lessing tragédiaelméletén alapul. A tragédia ennek értelmében egy tragikus vétség elkövetésének és felismerésének, valamint a vétséget elkövető hős bűnhődésének története. Ennek jegyében Gyulai Pál kitűnően tárta fel az alakok belső konfliktusait. Bánk tettét többszörös bűnnek tekintette, amiért kijár a drámai bűnhődés és a hősnek illő szánalom. Szerinte Bánk gyilkosságával az ellen az erkölcsi világrend ellen lép fel, melynek fenntartásáért elsősorban a felelős; Gertrudisban szeretett királyának hitvesét öli meg (maga Gertrudis pedig vétlen Melinda elcsábításában, hiszen Ottó altatóport adott neki, s a bán bűnét súlyosbítja, hogy közvetve Melinda halálát is okozza).
Arany János árnyaltabban ítélte meg a királyné felelősségét: elfogadva Bánk nézőpontját, hogy Gertrudis felelős Melinda elcsábításában. Hiszen korholó szavainak is az lehet a céljuk, hogy bátorítsák Ottót, abból a megfontolásból, hogy az elcsábított Melinda nem okoz botrányt, és így nem veszélyezteti az ő hatalmát. De Arany is vétkesnek ítélt Bánkot, mert tettével teljesebbé teszi a katasztrófát.
A mai értelmezők többsége nem fogadja el Bánk bűnösségének gondolatát. Az ötödik szakasz nyilvánvalóvá teszi, hogy Bánk vállalja tettét, amelynek erkölcsi, emberi indokai nem semmisültek meg. És mégis, ő az egyedüli vesztes, mert elvették tőle életének értelmét: az emberek becsülését és a családi otthon biztonságát. (Mint Sőtér István írja: nem erkölcsileg vesztes, hanem érzelmileg.) Erkölcsi igaza nem kárpótolhatja őt. Bánkot megrendítik Petur szavai is, melyekkel megátkozza az alattomos gyilkost, de az igazi csapás számára Melinda halála.
Van olyan értelmezés is (Barta Jánosé), mely szerint Bánk nem Gertrudisszal és királyával, hanem Melindával szemben követ el tragikus vétséget. Az első szakasz utolsó jelenetében inkább a békétlenekhez megy, s így Melindát kiszolgáltatja Ottó terveinek. Amikor megtörténik a baj, őrületbe kergeti hitvesét, megtagadva benne a feleséget és az anyát: "Atyaátok egy anyáért!". Később ugyan megenyhül, de azután Melindát Tiborcra bízza, s ő marad, hogy leszámoljon a királynéval. A gyilkosság után Bánk nem távozhat el alattomosan, kivált, hogy a király is hazaérkezett, neki helyt kell állnia s így nem mehet hitvese után, hogy védelmezze. Közben Ottó meggyilkolja Melindát: Így idézik elő Bánk tettei sorsszerű következetességgel hitvese halálát.
A különféle értelmezések a dráma más és más jelentésrétegét állítják előtérbe - de nem csak tagadják, hanem ki is egészítik egymást. A közélet és a magánélet problémái egyaránt szerepet játszanak Bánk tragédiájában. Ugyanakkor Melinda magára maradásában és tragikus sorsában Bánk lelki összeomlásának talán legfontosabb okát kell látnunk. Árnyaltan kell értelmeznünk az ellentétet, mely a magyarok és az "idegenek" között feszül. Nem csak az uralkodni vágyó merániaiak, a magyarok nyomorúságának okozói idegenek, hanem a sorsüldözött bojóthiak (Mikhál, Simon, Melinda) is. Sorsuk példázatszerű lehet a magyarok számára. Az ellentétek gazdag és árnyalt rendszere fő erénye Katona művének.
A drámai jellemek
A szereplőket Arany János szerint három csoportba sorolhatjuk. Gertrudis és köre: Ottó, Biberach, Izidóra; Bánk bán és köre: Melinda, Mikhál, Simon, Tiborc és Petur a lázadókkal; Endre köre: Myska bán, Solom mester. Szinte minden szereplő összeütközésbe kerül egymással, a szövetségesek (Gertrudis - Ottó, Bánk - Petur, Bánk - Melinda, Ottó - Biberach, stb.) között is ellentétek feszülnek. Valamennyi szereplőt küzdelemben látjuk, a színpadi történés összecsapásokból áll.
A gyakori összecsapások fokozottan igénylik a jellemek állandóságát, az indítékok egyértelműségét. A drámai történés során a legtöbb szereplőnek egy-egy uralkodó tulajdonsága kap hangsúlyt (Petur indulatos, Ottó gyáva, Melinda ártatlan).
Különféle sorrendeket állapíthatunk meg a szereplők között annak alapján, hogy hol helyezkednek el a társadalmi ranglétrán, milyen nemzetségből származnak, férfiak vagy nők, aktívak vagy passzívak, milyen mértékben függnek mások akaratától.
Helyzet és jellem szoros összetartozása a drámairodalom alapvető konvenciója. Ennek alapján szerepkörök alakultak ki. Ezek a kialakult szabályok Katona művében is érvényesülnek. A Bánk bán egyik vagy másik szereplője azonban nem annyikra egyértelmű jellem, mint amilyen a mű egészében érvényesülő konvenciórendszer alapján elvárható lenne.
"Gertrud nem egészen érthető" - írta Vörösmarty és ehhez csatlakozott Arany János is. Elsősorban a negyedik szakasz hatodik jelenetében található talányos viselkedése miatt. Annak megítélése, hogy milyen mértékben bűnös, közvetlenül érinti a Bánk bán tragikumának kérdését. Vannak magyarázók, akik a királynő ártatlanságának bizonyítására vállalkoztak. Mások szerint: Gertrudis hiú, romlott, aki hatalma fenntartása érdekében bárkit feláldoz. Egy harmadik felfogás (Sőtér István) szerint Gertrudis a világ gonoszságát képviseli, anélkül, hogy ő maga gonosz lenne, sőt anélkül, hogy vétséget követne el Bánk ellen. Nem az a bűne, hogy ártani akar az országnak, hanem az, hogy csak a maga rokonainak akar használni. Gertrudis a családi érdek rögeszméjének megszállottja.
A legtöbb vitát Bánk jelleme váltotta ki. Viselkedése számos értelmező szemében kétértelműnek, sőt érthetetlennek tűnt. (Vörösmarty egyenesen a színész tévedésének hitte, hogy Bánk csak figyeli Ottó erőszakos udvarlását s nem lép közbe.) Gyulai és Arany Bánk jellemének összetettségére következtettek abból, hogy hol aktívan, hol passzívan viselkedik. Bánk jellemét részben a romantika embereszménye nyomán értelmezték, s a kétféle "becsület" közt őrlődő, meghasonlott hőssé avatták.
Bánk tanúja Ottó kudarcot valló udvarlásának, majd annak a szemrehányásnak, melyet ezért Gertrudistól kap.
Az I. szakasz zárómonológja sok gondot okoz az értelmezőknek. A vívódó, bizalmát vesztett bán Gertrudisról alkotott indulatos véleménye egyértelmű. Az a döntése is, hogy a zendülést ő fogja megakadályozni (noha szerelme tartóztatja). De milyen tettre készül? Nem közli, csak azt, hogy ez élete kockáztatásával jár. A hazájáról és becsületéről egyszerre akarja leszakítani a fátylat: "Két fátyolt szakasztok el, hazámról és becsületemről".
Sőtér István értelmezése szerint "ez a monológ, mely a későbbieknél azért fontosabb, mivel magát a drámát bocsátja útjára: a puszta lelket lépteti színre, mintegy a személyiség valódi és megmásíthatatlan lényegeként, nem nádorként, s még csak férjként, apaként sem, hanem puszta lelke szerint kíván cselekedni."
Az önmagára figyelő lélek azonban a további szakaszokban (II., IV.) ismét nagyúrként, a király személyeként lép fel. A "tündéri láncok" mindvégig kötik Melindához és gyermekéhez. Ha fel is merült benne a gyilkosság gondolata, a II. szakasz ennek ellentmond. (Illyés Gyula 1976-ban átigazította a művet, s a monológot a III. szakaszba helyezte át!)
Bánk jóval szélesebb látókörű, mint akár Petur bán, akár Gertrudis, akik feltétlenül hisznek személyes hatalmuk és érdekeik érvényesítésének jogosságában, és kizárólag ebben hisznek. Bánkot az érzékenysége akadályozza ebben. S ez vezeti arra, hogy Tiborcnak és társainak szenvedéseit átélje s magáévá tegye. Tiborc mondja Bánkról: "ha tán asszonyt nem esmert volna, úgy / ő angyal is lett volna földeden!" (IV. 6.). Jellemének az a része, amelyet
Tiborc oly találóan jellemez angyalinak: a felvilágosodás emberbarátiságát juttatja szóhoz. Ez teszi érthetővé, hogy "puszta lélekként" akar küzdeni hazájáért és becsületéért:
"Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor a
midőn az Alkotó szavára a
reszketve engedő chaos magából
kibocsájta."
Puszta lélekként, nem nagyúrként. Bánk inkább költőre emlékeztet, mint államférfira, a felvilágosodás korának de különösen a Sturm und Drangnak érzékeny hőseihez áll közel. Érzékenységével, "angyali" jellemével nagyon is összeférhet a vívódás, a feldúlt lelkiállapot és az indulat, amely a drámában működik. Más kérdés, hogy viselkedésének valamennyi ellentmondását nem magyarázhatjuk ezzel.
Nem teljesen egyértelmű Biberach viselkedése sem. Cinikus elvei ("Ott van a haza, hol a haszon", I. 7.) ellenére meglehetősen szenvtelenül és ügyetlenül látja el intrikusi feladatkörét. Akiket tanácsaival támogat, Ottó és Izidóra, elégedetlenek vele és ő is velük (I. 7. és 8.). A remélt anyagi haszon elmarad, s köpönyegforgatása (hogy Bánkot figyelmezteti) nem jár számára előnyökkel. Biberach inkább keserű, mint cinikus. A "lézengő ritter" annyira kívül áll a világ dolgain, hogy semmivel sem képes azonosulni, így az általa segített aljas célokkal sem. Embergyűlöletének okait alighanem gyermekkori és későbbi tapasztalataiban, iszonyú élményeiben kell keresni, melyekről röviddel halála előtt beszámol (III. 5.).
Tiborc jelleme kevésbé összetett, drámai funkciója ellenben annál inkább az. Urához, Bánkhoz a patriarkális kapcsolat hűsége és bizalma fűzi: őszintén elmondja, amit gondol, egyedül tőle remél segítséget. Ő ismeri legjobban Bánkot, jelleméről is ő mondja a legfontosabbakat. A kétségbeesés sugallja dacosan keserű szavait (III. 3.). A jobbágyélet kilátástalansága lehetetlenné teszi, hogy becsületes maradjon. Megrendül hitében: sem a földi, sem az égi igazságosztásban nem bízik. Mégis becsületes marad, és megbízik Bánk igazságérzetében. Ez ad rendkívüli nyomatékot szavainak: mekkora lehet az elkeseredés ott, ahol az is lázítóan beszél, aki nem lázadó? Tiborc tragikus sorsa az utolsó csepp, ami megérleli Bánkban a számonkérés gondolatát.
Tiborc szerepe nem ér véget ezzel. Bánk tragédiája ismétli és lezárja az övét: a bán bukásával egyedüli oltalmazóját veszíti el. A patriarkális kapcsolat közössé teszi a nagyúr és szolga sorsát, s ezt a reformkorban és a forradalom idején a nemzeti összefogás mintájaként értelmezték. (Az érdekegyesítés alapvető kérdés volt, s éppúgy időszerűvé tette Katona művét, mint a zsarnokölés jogosságának problémája.)
A dráma nyelvéről
A Bánk bán az elszabadult indulatok világa, s a dráma nyelve is elsősorban az indulatok kifejezésében erőteljes. A felfokozott lélekállapotot árnyaltan érzékelteti a különféle retorikai alakzatok: az egyszerűségében hatásos oppozíciótól (Gertrudis: "A célod nem, de módjaid / utálhatom") az egyetemessé emelt állításig (Bánk: "Nincs a teremtésben vesztes, csak én!"), a hasonlattól (Bánk: "Mint vándor a hófúvásban, úgy / lelkem ingadoz határtalan / kétség között") a kevert metaforáig (Petur: "az emberekben nyargaló / tüdő csak a hazugság ördögének / lakása") és a rendkívüli erejű igemetaforáig (Petur: "csontjaimmal a meráni gyermekek / fognak tekézni"). Bánk és Petur, majd Bánk és Gertrudis vitájában a dikció gyors tempó - és hangnemváltásai keltenek feszültséget. Különösen dinamikus Bánk nyelve: hol emelkedett, nyugodt, teljes mondatokat formáló, hol indulatos, zaklatott, hiányos vagy befejezetlen mondatokra töredező. A modalitás állandó váltakozása is - állítás és feltételesség, felszólítás, felkiáltás, kérdés és tagadás gyakran váltja egymást - a szaggatottság, a belső vívódás benyomását kelti.
Természetesen a dikció is a jellemzés eszköze: Tiborc körülményes mondatai kérelmének visszás helyzetét érzékeltetik, ahogy Biberach tömör, bölcselkedő ítéletei a ritter távolságtartását vagy Petur ellentmondást nem tűrő hangneme a bán lényét teljesen betöltő elégedetlenséget.
A nyelvi megformálás túlmutat az egyes helyzeteken és jellemeken; ha nem is túl gyakran, de él a jelképteremtés lehetőségével: így válik általánosabb értelművé a "tündéri láncok" vagy a "jó éjtszakát" jelentése. A drámai nyelv tömörsége és jelképisége terén a magyar irodalomban Katona műve az egyetlen, amely Az ember tragédiájához mérhető. A megrázó panasz, a "Nincs a teremtésben vesztes, csak én!" éppúgy szállóige lett, mint a "Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál". A Bánk bán nyelve nehezen érthető. Már Gyulai is részben azzal magyarázta a mű visszhangtalanságát, hogy nem követi a nyelvújítókat, sem a régihez ragaszkodókat. Nem ismeri az ikes igeragozást, új szót - az egyetlen "érzemény"-en kívül nem használ, névmásairól pedig nehéz eldönteni, hogy kire vagy mire vonatkoznak.
KORSTÍLUSOK
RENESZÁNSZ
XIV-XVI.sz. Újjászületés, stílusirány az antik kultúra hagyományainak újjáélesztése. Tudatosan gyűjtötték az ókor tárgyi és szellemi emlékeit. Felfedezték a természeti és testi szépségeket is.
Társadalmi háttere: A polgárság megszületése Itáliában különösen a városállamokban. Meggazdagodás öntudatosodás. A reneszánsz polgárság és művészek világnézete: humanizmus ember központúság, sokoldalúság, földi élet örömeinek elfogadása.
A képzőművészet újdonságai: A perspektíva felfedezése, Emberi test élethű ábrázolása, építészetben vízszintes tagoltság, harmónia megteremtése.
Az irodalmi jellemzői: - zárt kötött forma
- szonett
- antik példára felújított vígjáték és tragédia
- polgári novella
A humanizmus a reneszánsz kor világnézete: - emberközpontúság
- földi lét fontossága
- természet felfedezése
- egyéniség (individuum) megjelenése
- művészi hírnévre törekvés
- klasszikusok tisztelete
- nemzeti nyelv és öntudat fontossága
Képviselői: PETRARCA - Daloskönyv
BOCCACCIO - Dekameron
JANUS PANNONIUS - Búcsú váradtól
- Pannónia dicsérete
- Midőn beteg volt a táborban
BALASSI BÁLINT - XLII zsoltár
- Hogy Júliára talála ...
- Egy katonaének
- Adj már csendességet
SHAKESPEARE - Rómeó és Júlia
- Hamlet
ZRINYI MIKLÓS - Szigeti veszedelem
BAROKK
XVII-XVIII. sz. első fele.
A képzelet felszabadítása a szertelenségek kedvelése a barokk. A szó eredete a súlyosságból, túltelítettségből jön.
A stílus jellemzői: - túldíszítettség, pompa
- mozgalmasság
- Túlfeszített szóképek
- nyers naturalizmus
- irreális témák
- alakokban szenvedélyes mozgás és végletes érzelmek vannak.
- meghökkentés
- újszerű költi képek
- virtuóz rímtechnika
Kedvelt műfajai: eposz, dráma, pásztorjáték, komédia, óda, himnusz.
Stílus legnagyobb alakjai: PÁZMÁNY PÉTER
FALUDI FERENC
GYÖNGYÖSI ISTVÁN
ZRINYI MIKLÓS
KLASSZICIZMUS
A szabályok a minták a zárt formák tisztelete jellemzi. XVII sz-i művészi irányzat neve. Elveti a barokk túlfűtöttséget, harcol a művészet népi jellege ellen. Kiegyensúlyozottságot harmóniát keres. Az antik művészetekhez kötődik.
Francia országból származik. Nagy századának vezető műfaja a DRÁMA.
A klasszikus dráma alapelvei: - illendőség
- mértéktartás
- valószerűség
- a tér és idő cselekmény egysége.
A színházban is újjítottak: - a női szerepeket nők játsszák
- fedett helyen
- színpad és nézőtér között függöny van.
A klasszicizmus jellemzői: - kiegyensúlyozottság, arány
- ráció
- tiszta formák
- ókori felé való érdeklődés
- zárt önmagában teljes
" A tökéletesség művészete".
Egyéniségei: Corneille
Racine
Moliere - A fösvény, Képzelt beteg, A tudós nők, Tartuffe.
MANIERIZMUS:
A késői reneszánszból a barokkba átvezető szakasz. XVI sz. második fele. Semmit sem mondanak el egyszerűen, keresik a meglepő ellentéteket, szeretik a szójátékokat, és szellemes körülírásokat. Mozgásellentétek színhatások alkalmazása.
FELVILÁGOSODÁS:
Európa szerte elterjedt szellemi irányzat. 1600-1800-as évekre tehető. Angliában a forradalom után lendül életre. Társadalmi jellemzői: antifeudális rendszer, egyházellenesség.
Gondolati filozofikus áramlatai: - racionalizmus ész, értelem, ismerete.
- empirizmus a megismerés a tapasztalatból indul ki.
- deizmus Isten létezik megteremtette a világot majd magára
hagyta.
- az emberi szervezet és a társadalom úgy működik mint egy
gépezet.
- ateizmus (Franciao.).
Jellemző műfajai: - eposz, tragédia, epigramma, óda, tanmese, szatíra, episztola.
Francia képviselői: VOLTAIRE
DIDEROT
MONTESQUIEU
ROUSSEAU
Német képviselői: J. W. GOETHE
F. SCHILLER
F. HÖLDERLIN
Angol képviselői: DANIEL DEFOE
JONATHAN SWIFT
WILLIAM BLAKE
Magyar felvilágosodás kiemelkedő alakjai: BESSENYEI GYÖRGY
BATSÁNYI JÁNOS
KAZINCZY FERENC
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
BERZSENYI DÁNIEL
Irodalmi viták: - helyesírási viták
- nyelvújítási harc
- újságok, folyóiratok
ROMANTIKA
XVIII utolsó éveitől - a XIXsz utolsó harmadáig tartó korszak.
Az európai romantika főbb jellemzői: - szabálytalan formák fenségessége
- érzelmek végletekbe csapnak
- műfajok hangnemek vegyítése
- érdeklődés az egzotikum és a történelem iránt
- középkor érdekli
- távolságba néző keresés jellemzi
- vágy és nosztalgia ihleti
- töredékszerűség
- vonzódás a fantasztikumhoz , hőskultusz
"A végtelenség művészete".
Diszharmóniában él környezetével. Vágyai szárnyalóak lehetőségei korlátozottak. Egy ideig párhuzamosan fejlődött a klasszicizmussal.
Német romantikusok: - E. T. A. HOFFMANN -AZ ARANY VIRÁGCSERÉP
- HEINRICH HEINE -LORELEY
Angol romantikusok: -( WILLIAM BLAKE)
-( WALTER SCOTT)
- BYRON
- JOHN KEATS
- P.B. SHELLEY
Francia romantikusok: - VICTOR HUGO - NYOMORULTAK, A PÁRIZSI N.-D.
Kelet-európai romantika: - A. SZ. PUSKIN - ANYEGIN,
REALIZMUS
A művészi visszatükrözés legmagasabb színvonalú módszere. A romantika írókkal ellentétben a realista írók szembefordulnak saját korukkal. A valóságot minden eszményítéstől mentesíteni akarják. Minél hitelesebb ábrázolásra törekednek. Az emberi mindennapok társadalmi viszonyok összetettsége bonyolultsága a realista regényben az ábrázolás középpontjába kerül. A művészek a társadalom életének lényeges összefüggéseit az erények és az egyes emberek legjellemzőbb tipikus vonásait akarják föltárni. A realista író elsősorban nem a képzeletére hanem a valóság pontos megfigyelésére támaszkodik.
IZMUSOK
A huszadik században szinte alig született olyan számottevő költői, prózai vagy drámai alkotás, amely ne viselné magán a szimbolizmus és a modernizmus bélyegét. Az első világháború alatt és a második világháború között jelent meg az avantgardizmus. Ez magában foglalta a futurizmust, expresszionizmust, szürrealizmust, impresszionizmust, realizmust, naturalizmust, szecessziót, kubizmust. A huszadik századi művészek elvetik a 19. század irányzatait és valami újat keresnek. Ambivalens látásmód jellemzi őket.
A futurizmus az első világháború idején terjedt el a művészeti életben. Elvetette magától a múlt egész örökségét. A művészetben a jövőre való felkészülés címén az ember teljes átnevelését hirdette. Olaszországból indult ki. Az első futurista kiáltványt Marinetti szerkesztette 1909-ben. Nagy érdeklődést keltett mozgalma, mert nemcsak a jövő művészetének megszületését hirdette, hanem az egész élet újjáalakítását ígérte. A futuristák a technikai civilizáció művészei voltak. Szerintük az élet lényege a dinamika. A művész feladata ennek a dinamizmusnak a kifejezése. Legfőbb eszményük a gép. Olaszországon kívül egyedül Oroszországban bontakozott ki még a futurista mozgalom.
Az expresszionizmus a 20. század elején fellépő modern, realizmusellenes művészeti irányzat, amely az impresszionizmus ellenhatásaként bontakozott ki. Főként az I. vh. alatt és után terjedt el, lemond a valóság reális ábrázolásáról. Az expresszionizmus 1905-1920 között bontakozott ki Németországban. Az első csoport Drezdában alakult és neve Die Brücke volt. A művészek a széthulló világban magára maradó emberért emelték fel szavukat. Úgy látták, hogy csak a világ, a társadalom rossz, az ember jó. Az expresszionizmus két válfaját különböztethetjük meg: a mindig tragikus egyedre, s a folyton harcban álló társadalmi emberre koncentrálót. Az expresszionizmus a belső érzések kifejezésére törekszik. A festők a természetes formák eltorzításával lélekállapotokat ábrázolnak, a tárgyi színeket kifejezési színekkel helyettesítik. A zenei expresszionizmus a nagy dinamikai ellentétek és a hangszínek gyors változtatásával fejezi ki a belső tartalmat. Az expresszionista versekben nagy szerepet kapnak az indulatszók.
Az impresszionizmus a fő céljának a pillanatnyi benyomások kifejezését és a művész szubjektív érzéseinek visszaadását tekinti.
A szürrealizmus 1924-ben Párizsban alakult, mint tiltakozás a nyugati társadalom racionalizmusa és materializmusa ellen. A szürrealista művész rögzíteni akarja a tudat alatti mélységben kavargó ösztönélet mozzanatait. Vezető egyéniségei Breton, Aragon és Éluard voltak. Ez az irányzat is az embert akarta felszabadítani a társadalmi korlátozások alól, de kereste azokat a lehetőségeket is, melynek segítségével az ember újra megtalálhatja a szabadságot. Úgy vélték, hogy az ember igazi énjét a tudatalatti világában találhatják meg. A szürrealizmus különösen kedvelte a fekete humort, az iszonyatos és a nevetséges különös szorongást előidéző groteszk együttesét. Sajátos alkotómódszerük az önműködő írás volt. Ennek a lényege, hogy a művész a tudatalattiból felmerülő gondolatokat minden értelmi ellenőrzés nélkül lejegyzi.
A kubizmus az impresszionizmus visszahatásaként keletkezett modern művészeti irányzat. Leegyszerűsített tömör formákkal ábrázolták a tárgyakat.
A szecesszió szakítani akart a historizáló, eklektikus stílusutánzatokkal és megpróbált az építészet, a képző- és iparművészet minden ágára érvényes stílust teremteni.
A dadaizmus Svájcban született. Céljuk a társadalom minden hagyományos értékének lerombolása volt. Kifejezési eszközük a meghökkentés, a botrány. Verseiket véletlenszerűen kiválasztott, gyakran értelmetlen szavakból rakják össze.
DRÁMA
Cselekménye a színpadi szereplők szavaiból és cselekedeteiből bontakozik ki. Dialógus közege miatt olvasásra és színpadra állításra is alkalmas. Meghatározott konfliktusra épül, sűrített és feszültség keltő. Alakjai olyan személyek akik helyzete leginkább alkalmas egy adott kor társadalmának jellegzetességeinek a bemutatására.
- bonyodalom
- válság
- sorsfordulat
- megoldás
Két klasszikus műfaja a tragédia és a vígjáték. Több átmenete is van pl: tragikomédia, mesejáték, bohózat.
TRAGÉDIA Alapja a tragikus konfliktus ami a főhős bukását okozza. Félelem, részvét, megtisztulás. (Bánk Bán).
KOMÉDIA Alapja a komikum. Lényege egy ellentmondás leleplezése. Célja a bírálat. Eszközei: szatíra, irónia, humor, gúny.
LÍRA
Tárgya a külvilág érzelmi gondolati, visszhangja a költöben. A múlttól a jelenhez, a külső eseményektől a belső lelki történések felé fordul. A legszubjektívabb műfaj, mivel a költő személyes érzelmeit fejezi ki.
Műfajai: - dal
- elégia
- epigramma
- óda
ÓDA: Magasztos érzelmi vagy gondolati tartalmú lelkületű líra. Témái: a haza, nemzet, emberiség, lét, erkölcs, szerelem.
EPIGRAMMA: Tömör bölcs gondolatokat, gúnyt megfogalmazó, többnyire csattanóval végződő rövid vers. Ógörög sírversekből alakult ki. Versformája disztichon.
ELÉGIA: Több fajtája is van: szerelmi elégia, bölcselő elégia, harci elégia. Melankolikus hangulatú emlékező jellegű lírai költemény. Pl: Berzsenyi.
DAL: Kis terjedelmű erősen ritmusos zárt szerkezetű költeményt nevezzük dalnak.
A viszonylag egyszerű érzelmet közvetlenül fejezi ki.
EPIKA:
A harmadik alapvető műnem. A szerzője rövidebb vagy hosszabb eseménysorozatot mesél el rendszerint hőseinek jellemfejlődését is ábrázolva.
KISEPIKAI MŰVEK: - mese
- monda
- novella
NAGYEPIKAI MŰVEK: - eposz
- elbeszélő költemény
- regény
NOVELLA: Rövid elbeszélés prózában. Mondanivalója egy eseménysor köré csoportosul. Nem alkalmas a valóság egészének rendszerbe foglalására az egységes világkép alapján.
EPOSZ: Hősköltemény az egész nép sorsára kiható nagy jelentőségű eseményt rendszerint harcot ábrázol. Hőse emberfeletti hős gyakran félisten. A földi és a túlvilági lét összekapcsolódik.
- PROPOSITIO tárgy megjelölése.
- INVOCATIO Szűz Mária segítségül hívása
- EXPOSITIO cselekmény megindítása
- ENUMERATIO szemben álló seregek leírása
- EXODOSZ végkifejlet, befejezés
- túlvilági erők döntése.
- PROLOGOSZ főhős monológja
(Szigeti veszedelem, Zalán futása, Buda halála). Zrínyi, Vörösmarty, Arany.
ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNY: Hosszabb rövidebb verses epikai mű. Valószerű eseményeket ábrázol néha meseszerű elemekkel. Petőfi, Arany, Illyés.
REGÉNY: Prózai szerkezetű a tudományos megismerésre törekvő racionálisan gondolkodó ember világképét tükröző epikus műfaj. Keverednek benne a lírai és drámai elemek. A legkötetlenebb irodalmi műforma. A társadalmi regényben az író saját korát mutatja be. A történelmi regényben történelmi eseményekkel akar hatni saját társadalmára korára a költő. A polgárságot az izgalmas utazások érdekelték ebből alakult ki a kalandregény. A szentamentalizmus kihasználta a polgár érzelmi szabadságát és a cselekmény helyébe lélekrajzot állított. Család regény (Thomas Mann - Bruddenbrook ház).
HIMNUSZ: Istent, hőst, szenteket, vagy eszmét dicsőítő óda. A romantika idején fejlődött ki a nemzeti műfaja amely egy nép reprezentatív ünnepi dala. A magyar himnusz dallamát Erkel Ferenc szerezte Kölcsey Ferenc versére.
Verslábak: - jambus - spondeus
- trocheus - pirricchius
Hexameter = 5-ik daktilus, az utolsó spondeus
Pentameter + Hexameter = Disztichon.
XIV-XVI.sz. Újjászületés, stílusirány az antik kultúra hagyományainak újjáélesztése. Tudatosan gyűjtötték az ókor tárgyi és szellemi emlékeit. Felfedezték a természeti és testi szépségeket is.
Társadalmi háttere: A polgárság megszületése Itáliában különösen a városállamokban. Meggazdagodás öntudatosodás. A reneszánsz polgárság és művészek világnézete: humanizmus ember központúság, sokoldalúság, földi élet örömeinek elfogadása.
A képzőművészet újdonságai: A perspektíva felfedezése, Emberi test élethű ábrázolása, építészetben vízszintes tagoltság, harmónia megteremtése.
Az irodalmi jellemzői: - zárt kötött forma
- szonett
- antik példára felújított vígjáték és tragédia
- polgári novella
A humanizmus a reneszánsz kor világnézete: - emberközpontúság
- földi lét fontossága
- természet felfedezése
- egyéniség (individuum) megjelenése
- művészi hírnévre törekvés
- klasszikusok tisztelete
- nemzeti nyelv és öntudat fontossága
Képviselői: PETRARCA - Daloskönyv
BOCCACCIO - Dekameron
JANUS PANNONIUS - Búcsú váradtól
- Pannónia dicsérete
- Midőn beteg volt a táborban
BALASSI BÁLINT - XLII zsoltár
- Hogy Júliára talála ...
- Egy katonaének
- Adj már csendességet
SHAKESPEARE - Rómeó és Júlia
- Hamlet
ZRINYI MIKLÓS - Szigeti veszedelem
BAROKK
XVII-XVIII. sz. első fele.
A képzelet felszabadítása a szertelenségek kedvelése a barokk. A szó eredete a súlyosságból, túltelítettségből jön.
A stílus jellemzői: - túldíszítettség, pompa
- mozgalmasság
- Túlfeszített szóképek
- nyers naturalizmus
- irreális témák
- alakokban szenvedélyes mozgás és végletes érzelmek vannak.
- meghökkentés
- újszerű költi képek
- virtuóz rímtechnika
Kedvelt műfajai: eposz, dráma, pásztorjáték, komédia, óda, himnusz.
Stílus legnagyobb alakjai: PÁZMÁNY PÉTER
FALUDI FERENC
GYÖNGYÖSI ISTVÁN
ZRINYI MIKLÓS
KLASSZICIZMUS
A szabályok a minták a zárt formák tisztelete jellemzi. XVII sz-i művészi irányzat neve. Elveti a barokk túlfűtöttséget, harcol a művészet népi jellege ellen. Kiegyensúlyozottságot harmóniát keres. Az antik művészetekhez kötődik.
Francia országból származik. Nagy századának vezető műfaja a DRÁMA.
A klasszikus dráma alapelvei: - illendőség
- mértéktartás
- valószerűség
- a tér és idő cselekmény egysége.
A színházban is újjítottak: - a női szerepeket nők játsszák
- fedett helyen
- színpad és nézőtér között függöny van.
A klasszicizmus jellemzői: - kiegyensúlyozottság, arány
- ráció
- tiszta formák
- ókori felé való érdeklődés
- zárt önmagában teljes
" A tökéletesség művészete".
Egyéniségei: Corneille
Racine
Moliere - A fösvény, Képzelt beteg, A tudós nők, Tartuffe.
MANIERIZMUS:
A késői reneszánszból a barokkba átvezető szakasz. XVI sz. második fele. Semmit sem mondanak el egyszerűen, keresik a meglepő ellentéteket, szeretik a szójátékokat, és szellemes körülírásokat. Mozgásellentétek színhatások alkalmazása.
FELVILÁGOSODÁS:
Európa szerte elterjedt szellemi irányzat. 1600-1800-as évekre tehető. Angliában a forradalom után lendül életre. Társadalmi jellemzői: antifeudális rendszer, egyházellenesség.
Gondolati filozofikus áramlatai: - racionalizmus ész, értelem, ismerete.
- empirizmus a megismerés a tapasztalatból indul ki.
- deizmus Isten létezik megteremtette a világot majd magára
hagyta.
- az emberi szervezet és a társadalom úgy működik mint egy
gépezet.
- ateizmus (Franciao.).
Jellemző műfajai: - eposz, tragédia, epigramma, óda, tanmese, szatíra, episztola.
Francia képviselői: VOLTAIRE
DIDEROT
MONTESQUIEU
ROUSSEAU
Német képviselői: J. W. GOETHE
F. SCHILLER
F. HÖLDERLIN
Angol képviselői: DANIEL DEFOE
JONATHAN SWIFT
WILLIAM BLAKE
Magyar felvilágosodás kiemelkedő alakjai: BESSENYEI GYÖRGY
BATSÁNYI JÁNOS
KAZINCZY FERENC
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
BERZSENYI DÁNIEL
Irodalmi viták: - helyesírási viták
- nyelvújítási harc
- újságok, folyóiratok
ROMANTIKA
XVIII utolsó éveitől - a XIXsz utolsó harmadáig tartó korszak.
Az európai romantika főbb jellemzői: - szabálytalan formák fenségessége
- érzelmek végletekbe csapnak
- műfajok hangnemek vegyítése
- érdeklődés az egzotikum és a történelem iránt
- középkor érdekli
- távolságba néző keresés jellemzi
- vágy és nosztalgia ihleti
- töredékszerűség
- vonzódás a fantasztikumhoz , hőskultusz
"A végtelenség művészete".
Diszharmóniában él környezetével. Vágyai szárnyalóak lehetőségei korlátozottak. Egy ideig párhuzamosan fejlődött a klasszicizmussal.
Német romantikusok: - E. T. A. HOFFMANN -AZ ARANY VIRÁGCSERÉP
- HEINRICH HEINE -LORELEY
Angol romantikusok: -( WILLIAM BLAKE)
-( WALTER SCOTT)
- BYRON
- JOHN KEATS
- P.B. SHELLEY
Francia romantikusok: - VICTOR HUGO - NYOMORULTAK, A PÁRIZSI N.-D.
Kelet-európai romantika: - A. SZ. PUSKIN - ANYEGIN,
REALIZMUS
A művészi visszatükrözés legmagasabb színvonalú módszere. A romantika írókkal ellentétben a realista írók szembefordulnak saját korukkal. A valóságot minden eszményítéstől mentesíteni akarják. Minél hitelesebb ábrázolásra törekednek. Az emberi mindennapok társadalmi viszonyok összetettsége bonyolultsága a realista regényben az ábrázolás középpontjába kerül. A művészek a társadalom életének lényeges összefüggéseit az erények és az egyes emberek legjellemzőbb tipikus vonásait akarják föltárni. A realista író elsősorban nem a képzeletére hanem a valóság pontos megfigyelésére támaszkodik.
IZMUSOK
A huszadik században szinte alig született olyan számottevő költői, prózai vagy drámai alkotás, amely ne viselné magán a szimbolizmus és a modernizmus bélyegét. Az első világháború alatt és a második világháború között jelent meg az avantgardizmus. Ez magában foglalta a futurizmust, expresszionizmust, szürrealizmust, impresszionizmust, realizmust, naturalizmust, szecessziót, kubizmust. A huszadik századi művészek elvetik a 19. század irányzatait és valami újat keresnek. Ambivalens látásmód jellemzi őket.
A futurizmus az első világháború idején terjedt el a művészeti életben. Elvetette magától a múlt egész örökségét. A művészetben a jövőre való felkészülés címén az ember teljes átnevelését hirdette. Olaszországból indult ki. Az első futurista kiáltványt Marinetti szerkesztette 1909-ben. Nagy érdeklődést keltett mozgalma, mert nemcsak a jövő művészetének megszületését hirdette, hanem az egész élet újjáalakítását ígérte. A futuristák a technikai civilizáció művészei voltak. Szerintük az élet lényege a dinamika. A művész feladata ennek a dinamizmusnak a kifejezése. Legfőbb eszményük a gép. Olaszországon kívül egyedül Oroszországban bontakozott ki még a futurista mozgalom.
Az expresszionizmus a 20. század elején fellépő modern, realizmusellenes művészeti irányzat, amely az impresszionizmus ellenhatásaként bontakozott ki. Főként az I. vh. alatt és után terjedt el, lemond a valóság reális ábrázolásáról. Az expresszionizmus 1905-1920 között bontakozott ki Németországban. Az első csoport Drezdában alakult és neve Die Brücke volt. A művészek a széthulló világban magára maradó emberért emelték fel szavukat. Úgy látták, hogy csak a világ, a társadalom rossz, az ember jó. Az expresszionizmus két válfaját különböztethetjük meg: a mindig tragikus egyedre, s a folyton harcban álló társadalmi emberre koncentrálót. Az expresszionizmus a belső érzések kifejezésére törekszik. A festők a természetes formák eltorzításával lélekállapotokat ábrázolnak, a tárgyi színeket kifejezési színekkel helyettesítik. A zenei expresszionizmus a nagy dinamikai ellentétek és a hangszínek gyors változtatásával fejezi ki a belső tartalmat. Az expresszionista versekben nagy szerepet kapnak az indulatszók.
Az impresszionizmus a fő céljának a pillanatnyi benyomások kifejezését és a művész szubjektív érzéseinek visszaadását tekinti.
A szürrealizmus 1924-ben Párizsban alakult, mint tiltakozás a nyugati társadalom racionalizmusa és materializmusa ellen. A szürrealista művész rögzíteni akarja a tudat alatti mélységben kavargó ösztönélet mozzanatait. Vezető egyéniségei Breton, Aragon és Éluard voltak. Ez az irányzat is az embert akarta felszabadítani a társadalmi korlátozások alól, de kereste azokat a lehetőségeket is, melynek segítségével az ember újra megtalálhatja a szabadságot. Úgy vélték, hogy az ember igazi énjét a tudatalatti világában találhatják meg. A szürrealizmus különösen kedvelte a fekete humort, az iszonyatos és a nevetséges különös szorongást előidéző groteszk együttesét. Sajátos alkotómódszerük az önműködő írás volt. Ennek a lényege, hogy a művész a tudatalattiból felmerülő gondolatokat minden értelmi ellenőrzés nélkül lejegyzi.
A kubizmus az impresszionizmus visszahatásaként keletkezett modern művészeti irányzat. Leegyszerűsített tömör formákkal ábrázolták a tárgyakat.
A szecesszió szakítani akart a historizáló, eklektikus stílusutánzatokkal és megpróbált az építészet, a képző- és iparművészet minden ágára érvényes stílust teremteni.
A dadaizmus Svájcban született. Céljuk a társadalom minden hagyományos értékének lerombolása volt. Kifejezési eszközük a meghökkentés, a botrány. Verseiket véletlenszerűen kiválasztott, gyakran értelmetlen szavakból rakják össze.
DRÁMA
Cselekménye a színpadi szereplők szavaiból és cselekedeteiből bontakozik ki. Dialógus közege miatt olvasásra és színpadra állításra is alkalmas. Meghatározott konfliktusra épül, sűrített és feszültség keltő. Alakjai olyan személyek akik helyzete leginkább alkalmas egy adott kor társadalmának jellegzetességeinek a bemutatására.
- bonyodalom
- válság
- sorsfordulat
- megoldás
Két klasszikus műfaja a tragédia és a vígjáték. Több átmenete is van pl: tragikomédia, mesejáték, bohózat.
TRAGÉDIA Alapja a tragikus konfliktus ami a főhős bukását okozza. Félelem, részvét, megtisztulás. (Bánk Bán).
KOMÉDIA Alapja a komikum. Lényege egy ellentmondás leleplezése. Célja a bírálat. Eszközei: szatíra, irónia, humor, gúny.
LÍRA
Tárgya a külvilág érzelmi gondolati, visszhangja a költöben. A múlttól a jelenhez, a külső eseményektől a belső lelki történések felé fordul. A legszubjektívabb műfaj, mivel a költő személyes érzelmeit fejezi ki.
Műfajai: - dal
- elégia
- epigramma
- óda
ÓDA: Magasztos érzelmi vagy gondolati tartalmú lelkületű líra. Témái: a haza, nemzet, emberiség, lét, erkölcs, szerelem.
EPIGRAMMA: Tömör bölcs gondolatokat, gúnyt megfogalmazó, többnyire csattanóval végződő rövid vers. Ógörög sírversekből alakult ki. Versformája disztichon.
ELÉGIA: Több fajtája is van: szerelmi elégia, bölcselő elégia, harci elégia. Melankolikus hangulatú emlékező jellegű lírai költemény. Pl: Berzsenyi.
DAL: Kis terjedelmű erősen ritmusos zárt szerkezetű költeményt nevezzük dalnak.
A viszonylag egyszerű érzelmet közvetlenül fejezi ki.
EPIKA:
A harmadik alapvető műnem. A szerzője rövidebb vagy hosszabb eseménysorozatot mesél el rendszerint hőseinek jellemfejlődését is ábrázolva.
KISEPIKAI MŰVEK: - mese
- monda
- novella
NAGYEPIKAI MŰVEK: - eposz
- elbeszélő költemény
- regény
NOVELLA: Rövid elbeszélés prózában. Mondanivalója egy eseménysor köré csoportosul. Nem alkalmas a valóság egészének rendszerbe foglalására az egységes világkép alapján.
EPOSZ: Hősköltemény az egész nép sorsára kiható nagy jelentőségű eseményt rendszerint harcot ábrázol. Hőse emberfeletti hős gyakran félisten. A földi és a túlvilági lét összekapcsolódik.
- PROPOSITIO tárgy megjelölése.
- INVOCATIO Szűz Mária segítségül hívása
- EXPOSITIO cselekmény megindítása
- ENUMERATIO szemben álló seregek leírása
- EXODOSZ végkifejlet, befejezés
- túlvilági erők döntése.
- PROLOGOSZ főhős monológja
(Szigeti veszedelem, Zalán futása, Buda halála). Zrínyi, Vörösmarty, Arany.
ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNY: Hosszabb rövidebb verses epikai mű. Valószerű eseményeket ábrázol néha meseszerű elemekkel. Petőfi, Arany, Illyés.
REGÉNY: Prózai szerkezetű a tudományos megismerésre törekvő racionálisan gondolkodó ember világképét tükröző epikus műfaj. Keverednek benne a lírai és drámai elemek. A legkötetlenebb irodalmi műforma. A társadalmi regényben az író saját korát mutatja be. A történelmi regényben történelmi eseményekkel akar hatni saját társadalmára korára a költő. A polgárságot az izgalmas utazások érdekelték ebből alakult ki a kalandregény. A szentamentalizmus kihasználta a polgár érzelmi szabadságát és a cselekmény helyébe lélekrajzot állított. Család regény (Thomas Mann - Bruddenbrook ház).
HIMNUSZ: Istent, hőst, szenteket, vagy eszmét dicsőítő óda. A romantika idején fejlődött ki a nemzeti műfaja amely egy nép reprezentatív ünnepi dala. A magyar himnusz dallamát Erkel Ferenc szerezte Kölcsey Ferenc versére.
Verslábak: - jambus - spondeus
- trocheus - pirricchius
Hexameter = 5-ik daktilus, az utolsó spondeus
Pentameter + Hexameter = Disztichon.
Nemzeti kultúránk a reformkorban
A polgári átalakulás és a nemzeti függetlenség kérdései a reformkorban.
1. A feudalizmus bomlásának jelei a gazdasági életben és a társadalomban
a) Mezőgazdaság
Hazánk agrár ország. A XIX. sz. első felére a földesurak kiterjesztik a majorsági területet árutermelés céljából. Ezáltal saját vagyonunk a haszon miatt gyarapszik. (Nagyobb majorság.) Eredmény: több árut tudnak termelni, több a haszon, nagyobb a bevétel). Jellemző maradt a robot, a háromnyomásos, külterjes gabonatermesztés.
Mint látható, a földbirtokosok vagyona nőtt, de a kézben lévő pénzt nem a birtokok fejlesztésére használták föl, hanem elherdálják. Néhány előnyös helyzetben lévő nagybirtokos az ország nyugati, északnyugati peremén arra használja föl a konjunktúrát, hogy birtokát korszerűsítette. A korszerűsített nagybirtokon elterjedt a vetésforgó. Vasekét, vetőgépet használtak, képzett gazdatiszteket alkalmaztak. Példájuk egyre vonzóbb lett, követésük azonban a tőkehiány miatt a legtöbb birtokos számára szinte lehetetlen.
Magyarország a mezőgazdaság szempontjából nem sokat lépett előre. Elhanyagolt gazdaságok és rossz minőség, eladhatatlan termények jellemezték Mo. mezőgazdaságát. (Ennek következménye, hogy a nemesség nagy részénél válsághelyzet alakul ki.)
b) Ipar
A napóleoni háborúk alatt fölvirágzott a kontinentális kereskedelem. Hatására nálunk is új manufaktúrák keletkeznek. Fönnmaradt viszont a kézműipar céhes szervezete. Később, a kereskedelem, a kézművesipar és a manufaktúrák fejlődése leáll. A megkülönböztető vámpolitika elvágta Mo.-t hagyományos kereskedelmi partnereitől, és az örökös tartományok piacává tette. (Mindez hatással volt a társadalom alakulására is.)
c) Társadalom
A társadalom felső rétege differenciálódik. Van a nemességnek egy kis csoportja, akik meggazdagodnak. A nemesség jelentős része viszont (kis- és középnemesség) elszegényedik. Eladási nehézségekkel küszködnek, hiteleket kell felvenniük, nem tudnak fizetni, elszegényednek, nincstelenné válnak. Így kialakul a BOCSKOROS nemesi réteg. Számuk kb. 700.000. Életformájuk, műveltségük nem különbözött a parasztétól. A nagybirtokot gyűlölték, de előjogaikhoz görcsösen ragaszkodtak.
A parasztság is differenciálódik. A parasztság felső rétegének sikerül az árutermelésbe bekapcsolódnia. A nagygazdák igaerejük révén több telket is birtokolhattak, pusztákat bérelhettek, s fölhasználták a nincstelenek munkaerejét. A zsellérek számottevő munkaerő-tartalékot képeztek. Azok a viszonyok azonban, amelyek hozzájárultak termelőeszközeik elveszítéséhez, nem biztosították munkaerejük kihasználását.
A társadalom harmadik csoportja a munkások, kiknek száma igen kevés. A polgárság Mo.-n gyenge, mert a lehetőségek nem olyan nagyok. A hivatalokat, tisztségeket a nemesség képviseli.
Az értelmiségi réteg a legalsóbb társadalmi rétegből termelődik ki. Anyagilag nem ellátottak. A módosabb réteget a jobb családból származók alkotják. A reformok és a polgárosodás legelszántabb hívei az értelmiségiek köréből kerültek ki.
2. Széchenyi programja
A reformkor elindítója gróf Széchenyi István volt, aki 1825-ben az országgyűlésen felajánlja egyéves jövedelmét arra, hogy létrejöjjön a MTA. Ezen az országgyűlésen sok más probléma is felvetődik (pl.: jobbágykérdés, kultúra).
A felajánlás helyszínén 154.000 pengő gyűlik össze, amit 8-10 nemes adott össze. Ez az, ami elindítja a reformokat. Ezen az országgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál veti fel a jobbágykérdést. Ez óriási felzúdulást vált ki. A nemesek első reakciója, hogy elzárkóznak a gondolattól. Széchenyi édesapja, Széchényi Ferenc, aki sokat tett az országért. Létrehozta a Nemzeti Múzeumot és a Széchényi könyvtárat. Anyja a Festetics családból származott. Ő is a haladó gondolkodásúak közé tartozik. Széchenyi fiatal korában sokat katonáskodott és utazgatott. Így jutott el Angliába is. Itt alakultak ki reformgondolatai. Mikor visszatért, még élesebben látta a különbségeket Nyugat-Európa és Mo. között.
Gondolatai:
Jobbágykérdés. Azt állítja erről, hogy Magyarország mezőgazdasága azért elmaradott, mert a jobbágyokat semmi nem ösztönzi a munkára, mivel a munkájukért bért nem kapnak. Viszont a terményfelesleg kevés arra, hogy jó életet teremtsenek maguknak. (Széchenyi erre nem talál megoldást. Ő sem tudott volna igazán jobbágyai nélkül élni.)
A Hitel című munkájában felfedezi azt, hogy a nagybirtokosok gazdaságfejlesztő tevékenységének legnagyobb gátja az ősiség törvénye. (Vagyis a birtok nem eladható, nem adományozható, hanem csak örökölni lehet. Ennek következményeként a birtokosoknak ha nincs pénzük, nem tudnak eladni a földjükből, aminek árából kifizetnék az adósságukat.) Nincsenek bankok, nem tudnak hitelt felvenni, mert a bankárok nem látnak fedezetet a pénz visszafizetésére. (Ezt is az ősiség törvénye gátolja.) Széchenyi szerint az ősiséget kellene teljesen eltörölni.
Másik két könyve a Világ és a Stádium. A Stádiumban 12 pontban foglalja össze gondolatait. Ez a három könyv elméleti munkájának eredménye. Mo. és Ausztria kapcsolatával is foglalkozik. Nem volt híve a függetlenségnek Széchenyi. Ő nem akart Ausztriától elszakadni. (Kossuth és Széchenyi közt ez adja a fő ellentétet.)
3. Kossuth programja
Kossuth először az 1832-36-os országgyűlésen tűnt fel. Döntő szerepe volt a nyilvánosság és az országos közvélemény megteremtésében. Kézzel írott, majd nyomtatásos újságát, az Országgyűlési Tudósításokat kézről-kézre adták. A reakciót maró gúnnyal, a reformeszméket tisztelettel és lelkesedéssel kommentálta. Tehetsége már ekkor sok hívet teremtett a reformok ügyének. I. Ferenc halála után a hatalom Metternich kezében összpontosult, aki az erőszak, a megfélemlítés eszközét alkalmazta. Az országgyűlési ifjak után Kossuth következett. Betiltották új lapját, a Törvényhatósági Tudósításokat, melyben az országgyűlés feloszlása után a megyei ellenállást élesztette. Ellenszegült, ezért hűtlenség vádja alapján börtönbe hurcolták. 1839-40-ben ülésező országgyűlés nemcsak az önkéntes örökváltság és az ipari ütemek engedélyeztetését érte el, hanem a politikai foglyok amnesztiáját is. Kossuth a börtönben nemzetgazdaságtant és angol nyelvet tanult. 1841 januárjától Kossuth főszerkesztője a Pesti Hírlapnak, ezt a lehetőséget azért kapta, mert a kormánykörök úgy vélték, hogy a cenzúra és az anyagi érdekeltség majd megnyirbálja Kossuth ellenzékiségét. Kossuth zsenialitása viszont új fegyvert teremtett: a modern újságírást. Politikai vezércikkei sorra vitték a gazdaság és a politika valamint a társadalom égető problémáit.
Kulturális élet
1794 és 1849, azaz a jakobinusok elítélése és a forradalom leveretése nemcsak politikai, de kulturális vonatkozásban is rendkívül nagy veszteséget jelentett, ám a két csapás között bontakozott ki a magyar szabadelvűség, mely társadalmi tekintetben véget vetett a hűbériségnek, kulturálisan pedig különböző irányzatok bonyolult kölcsönhatásával jellemezhető.
Míg a díszítésnek döntő szerepet adó rokokót viszonylag hirtelen váltotta föl a századfordulón az ésszerű, már-már mértani értelemben véve szigorú szerkesztésre törekvő klasszicizmus, ez utóbbi, s a romantika között kevésbé határozottan vonható meg korszakhatár, sokkal inkább kölcsönhatás jellemző az új század elejére. Sőt, nemcsak a stílus-, de az eszmetörténet vonatkozásában is fokozatos átmenetekről lehet beszélni. A klasszicizmus a különböző művészetekben nem egy időben alakult át.
Irodalom:
A szakmai tudás és hivatásszerűség helyét a korszak végére a lángelmére jellemző küldetés és elhívatottság jellemzi. E változás fokozatai érzékelhetők a századforduló költőinél. Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805), és Berzsenyi Dániel (1776-1836) is jelentős képviselői ennek. Kölcsey előbb Csokonai, majd Kazinczy eszményeitől távolodott el s alakított ki önálló szemléletet. A Himnusz (1823) kapcsolatba hozható az újklasszikus eszménnyel, azonban később születnek a romantikához kapcsolódó versei is. A korszak első éveit kétségkívül a bécsi udvarnak a fölvilágosodással szemben megváltozott magatartása határozta meg, mivel keresztezték a magyar polgárosodás ügyét. Ezzel a arányban a nyomdák, és a nyomdai kiadványok száma is csökkent. A fejlődést azonban hosszú távon mégsem lehetett megállítani. Kazinczy és Kisfaludy Sándor (1772-1844) nemzedékével megerősödött a polgárosuló nemesi kultúra. A szépirodalomban a romantika mozgalommá szerveződése Kisfaludy Károlynak köszönhető. A magyar romantikus költészet központi alakja Vörösmarty Mihály a Zalán futása (1825) című eposzával szerzett országos hírnevet. A romantikus költői nyelv megmutatkozik más elhíresült műveiben is, mint pl. a Csongor és Tünde, a Szózat, vagy a Vén cigány című önmegszólító drámai magánbeszéd. Petőfi Sándor (1823-1849) népiességét is gyorsan befogadták. Petőfi életműve ékesen bizonyítja a romantika és a biedermeier összefonódását. Ez a népiesség megfigyelhető Arany János (1817-1882) költészetében is, melynek talán leghíresebb elbeszélő költeménye a Toldi (1846).
Színház:
Kelemen László hozta létre az első magyar színtársulatot, mely 1790.október 25-én Budán kezdte el tevékenységét, Simay Kristóf, Igazházi, a kegyes jó atya című színművének az előadásával. A pesti Magyar Színházat 1837-ben nyitották meg. A színházi kultúra fejlődésével hozható összefüggésbe Katona József (1791-1831) tevékenysége, ki színészként, fordítóként sajátította le azokat az ismereteket, melyek hozzásegítették a Bánk Bán megírásához. Kezdetben nem ismerték fel tragédiájának jelentőségét, hiába küldte el több színháznak is.
Oktatás:
Az oktatás fejlődése is elősegítette a polgári értelmiség térhódítását. Állami ellenőrzés alá vonták a pesti egyetemet, más hasonló intézményt azonban nem állítottak föl. 1848-ban több jogakadémia is létesült. 1806-ban a második Ratio Educationis előírta a 6 és 12 év közötti tankötelezettséget, s így megteremtette a 6 osztályos gimnázium előfeltételét.
A nagy magyar tudósok kevéssé számíthattak elismerésre a magyar nyelv elszigeteltsége miatt. Bolyai Farkas és Bolyai János szám-és mértani felismerései, valamint Jedlik Ányosnak az elektromagnetikus forgómozgások mibenlétére vonatkozó észrevételei sem váltak széles körben ismertté külföldön.
Festészet:
A biedermeierre jellemző műfaj az életkép, s ez szoros kapcsolatban áll a festészettel valamint a litográfiával (kőnyomattal) is. Petőfi Vándorélet című versére keletkezett például Barabás Miklós, Egy utazó cigány család Erdélyben című képe is. A festészetben azonban korlátozta a fejlődést az országon belüli oktatás, sőt a szobrászatban még az anyag hiánya is! Meg kell említenünk azonban Ferenczy Istvánt, aki Bécsben tanult Canovánál, és Thorvaldsennél.
De a külső kényszer és a belső indíttatás feszültsége a korszak festészetében is érezhető. Idősb Markó Károly (1791-1860), lőcsei születésű tájképfestő, Bécsben tanult, és röviddel a Visegrád (1828-1830) című kép elkészítése után olasz földön telepedett le. A háromszéki köznemes családból származó Barabás Miklós (1810-1898) volt jószerivel az első jelentős festő, aki Bukarest, Bécs és Olaszország után hazatért, ám az ő kezdeményezésére is rányomta bélyegét a kereslet egyoldalúsága : míg a harmincas évek közepén olasz földön készített vízfestményein kivételes, rendkívüli látványok megjelenítésére törekedett, közelítvén a romantikához, a későbbiekben- a negyvenes évek néhány életképétől eltekintve- egyre inkább a biedermeier kedvelt műfajainak, az arcképnek, az almanachokban, hírlapokban közölt kőnyomatnak, sokszorosító metszeteknek termékeny művelőjévé vált.
A magyar képzőművészet viszonylagos elmaradottsága legalábbis részben a megfelelő intézmények s a művészeti élet hiányára vezethető vissza. A műkereskedelem jóformán csak az 1839-ben alakult Pesti Műegylet létrehozásával kezdődhetett el, melynek 1840-ben megrendezett első kiállításán körülbelül 350 festmény szerepelt. A belföldi művészképzés kezdetét 1846-tól lehet számítani. Ekkor nyitotta meg magániskoláját Pesten a velencei születésű Giacomo Marastoni, aki egyébként a fényképészet területén is kezdeményező szerepet játszott, hiszen már 1841-ben állított ki dagerotípiákat (Petőfiről is készült).
A biedermeier, melyet olykor megszelídített romantikának neveznek, és általában úgy határoznak meg, mint a romantika ellenhatását és klasszicizáló visszavételét, a bútorkészítésen kívül leginkább a festett, rajzolt és írott életkép műfajában éreztette hatását.
Építészet:
Az építészet hosszabb ideig a klasszicizálás hagyományát követte. Hild János, Hild József, Pollack Mihály a magyar klasszicizmus legjobb képviselői rendeltetési helyüknek megfelelő épületeket is tudtak építeni. A Pollack tervezte Nemzeti Múzeum (1836-1844) példázhatja az újklasszicizmus továbbélését a század közepéig, annak ellenére, hogy a romantika már a művészet elméletében is érvényesült.
Zenei élet:
A zenében szinte megtorpanást sem lehet érezni, legalábbis a népszerű kultúrában nem, ahol a korai verbunkosból szervesen fejlődött ki annak a XIX. Század elején indult nemzedéknek a munkássága, melynek különösen három tagja érdemel említést: a bécsi születésű, Kolozsváron megtelepedő s ott a tízes években alapított Musikai Conservatoriumot 1837-ben átszervező Ruzitska György, névrokona Ruzitska József, a Béla futása (1822) című első fennmaradt magyar opera szerzője, valamint a zsidó származású Rózsavölgyi Márk, a palotás, a körmagyar és a szaloncsárdás egyik kialakítója. A folytonos előrehaladás csak hosszabb idő elteltével vezetett minőségi ugráshoz. A magas kultúrában a zenei élet még a századfordulón is behozatalra szorult. Joseph Haydn 1800-ban Budán vezényelte A teremtést, Beethoven számos alkalommal látogatott Magyarországra-így 1800-ban a budai várszínházban hangversenyezett és ugyanekkor, valamint a következő években Brunsvik grófék martonvásári kastélyában vendégeskedett. Francz Schubert hosszabb időt is töltött az országban: az Esterházy grófoknál volt zenetanár. Aligha lehet tagadni, hogy e szoros kapcsolat a német nyelvterület zenéjével előkészítette azt a minőségi változást, amelyet Liszt Ferenc (1811-1886) munkássága jelentett. Noha nyugat-magyarországi német családból származott, és nem tanult meg magyar, hamar kapcsolatba került a verbunkossal. Magyarnak vallotta magát, és rendszeresen hangversenyzett az országban.
A magyar zene történetében új szakasz kezdődött, amikor Erkel Ferenc (1810-1893) az olasz-francia opera sajátosságaival ötvözve a magas kultúra szintjére emelete a verbunkos örökségét, a Hunyadi Lászlóban, abban a daljátékában, amelyet a Himnusz megzenésítésének évében (1844) mutattak be. Kialakult az új stílusú népzene, a ritmus kötöttebb lett, csökkentek a díszítések és nőtt az ismétlések szerepe. A Szózat megzenésítésére 1843-ban kitűzött pályázat nyertese, Egressy Béni játszott fontos szerepet e népszerű zene kialakításában.
Berzsenyi Dániel (Magyar felvilágosodás)
Berzsenyi Dániel (1776-1836) 1776. május 7-én született a dunántúli Kemenesalja egyik falucskájában, a Vas megyei Hetyén (ma: Egyházashetye) régi középbirtokos nemesi család egyetlen gyermekeként. Édesapja jogvégzett ember volt, ügyvédi oklevelet szerzett, de leginkább csak gazdálkodott, ügyvédi gyakorlatot nem folytatott, a megyei közgyűléseken sem igen szokott szerepelni.
A világtól félrehúzódó, különc, komorságra hajlamos apa sajátos pedagógiai elveket vallott; úgy vélte, "erôtlen és beteges" fiát nem kell korai szellemi munkával, tanulással gyötörni, elôbb erôsödjék meg a falusi, "a legtermészetesebb szabad élet és szakadatlan gymnastika által" (Döbrentei Gábor Berzsenyi-életrajzában), s csak ezután fogható iskolai stúdiumokra. Mindenesetre Hetyén 1786-ig nem is volt nyilvános iskola, s a fiatal Berzsenyi talán csupán a betűvetést, az olvasást tanulhatta meg apjától. - Késôbb ezt a nevelési módszert ajánlja majd Kazinczynak is: "Kérlek, gyermekeidet gyenge korokban tanulással ne kínozd. Tíz esztendôs korában megtanulja a gyermek azt egy nap, amit hét s nyolc esztendôs korában esztendeig." (1815. március 2.)
A testileg megerôsödött, megizmosodott fiú 1788 ôszén, tehát 13. életévében került a soproni evangélikus líceum elôkészítô osztályába, s kisebb megszakításokkal közel hét esztendôt töltött itt. Túlkorosan, úgy látszik, nehezen alkalmazkodott az iskolai fegyelemhez, igyekezett függetleníteni magát a líceumi rendtôl, s többször is összeütközésbe került az intézet merevnek tartott szokásaival: gyakran elmulasztotta a tanórákat. 1793-ban meg is szökött Sopronból, beállt katonának, de hamarosan a katonaságtól is elmenekült. Középiskolai (a mai gimnáziumnak megfelelô) tanulmányait nem fejezte be, 1795-ben félbeszakította deákpályáját (nem szerzett érettségi bizonyítványt). "1795 júliusában eltávozott: ügyvédbojtár vagy gazda lesz; nem mutatott jó erkölcsöket" - jegyezte fel az anyakönyvben Berzsenyi neve mellé akkori professzora.
A soproni évek mégis mély nyomot hagytak benne. Tudjuk róla, hogy sokat olvasott, kitűnôen elsajátította az akkori iskolák legfôbb tárgyát, a latin nyelvet, s nagyon jól megtanult németül is a német ajkú városban. Versei arról vallanak, hogy igen részletesen ismerte az antik görög-római mitológiát, költô mintaképe pedig a klasszikusok között a csodált Horatius volt.
Apját felháborította fia sok megrovást kiváltó soproni viselkedése, derékba tört iskolai pályafutása, s apa és fiú között a helyzet egyre inkább elmérgesedett. Sopronból nem is haza, Hetyére ment, hanem egy ideig Niklán, nagybátyjánál húzta meg magát.
Nikláról néhány évre visszatért még apjához, de kettejük elhidegült viszonya nemigen oldódott - különösen azután, hogy édesanyja, aki némiképp a villámhárító szerepét töltötte be köztük, 1794 ôszén meghalt. Négy évig azonban kibírták valahogy egymás mellett. Ezekrôl az esztendôkrôl és apjáról így vélekedett késôbb egy Kazinczyhoz írott levelében (1810. szeptember 1.): "Én ôtet nem vádolom, sôt azt vallom, hogy ô tanult, okos és igen jó ember, s minden hibája csak az volt, hogy engem nem ismert, és az én szilajságomat nem mérsékelni, hanem zabolázni akarta. Ebbôl harc lett és örökös idegenség. Az ô háza nékem Munkács volt [hírhedt várbörtön], melyet csakhamar el is hagytam, és anyai jószágomon magamat meghúztam. De a harc az én lelkemet nem csüggesztette, hanem emelte s érlelte."
Gazdálkodó és költô
Várfogságából, az atyai tömlöcbôl úgy szabadult meg, hogy 1799 májusában feleségül vette a vagyonos és nagyon fiatal rokonlányt, Dukai Takács Zsuzsannát. Az ifjú pár Sömjénben telepedett meg pár évre, s Berzsenyi végre a saját ura, önálló és kiváló gazda lett. 1804-ben a kemenesaljai Sömjénrôl a somogyi Niklára (vagy ahogy ô maga írta gyakran: Miklára) költöztek. A gyarapodásban és a vagyongyűjtésben egyetértettek a házasfelek, s az ekkor még csak titokban író költô gazdag nagybirtokosként élte a falun megrekedt földesurak szokványos életét - legalábbis a külsô szemlélô így láthatta. Volt kb. 1200 hold rétje és szántója s vagy 40 hold szôlôje, de ô bort nem, csak vizet ivott. Egy kis önelégült büszkeséggel jellemezte saját anyagi helyzetét Kazinczyhoz írott és elôbb már idézett levelében: "Csakhamar jobb gazda lettem, mint atyám; somogyi jószágomat kiváltván, többet kaptam rétben és szántóföldben ezer holdnál, s úgy szintén egy igen szép szôlôt, mely hat- s hétszáz akó legjobb bort terem. Ezekhez tudván az én életem módjának nagy egyszerűségét, tehát én elég gazdag vagyok. Mindezeken felül pedig szerzettem magamnak egy oly kincset, mely mindezeknél többet ér - a tudományokat és a Te barátságodat..."
Kazinczy Széphalom elnevezésű falucskája igen messze volt Niklától, itt pedig a messze környéken nem akadt senki, akivel bölcs társalgásokat kezdhetett volna a "tudományokról". Pedig már 20 éves kora óta, 1796-tól verseket ír, titokban, mindenki, családja elôl is rejtegetve ôket. Feleségét, gazdálkodó társát nem vonhatta be a maga külön szellemi világába, mert fiatal fejjel "guzsalyra, tôre [tűre] kárhoztatta" a kor elfogadott "férfitörvénye" szerint, meghagyta a maga műveletlenségében. "Ami feleségemet illeti - írta a széphalmi mesternek még csak nem is szégyenkezve (1809. március 12.) középszerű mindenben. 14 esztendôs korában vettem el, együgyűségben találtam, és abból fel sem szabadítottam, mert e részben egy kevéssé napkeletiesen gondolkoztam... Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zúgolódik, hanem a gyertya-vesztegetésért és firkálásért néha nagy panasza van ellenem." - îgy lettek az ô "egyedül való barátai a magánosság és elmélkedés", így vált társtalan, magának élô, befelé forduló és sérülékeny lélekké.
1803-ban Kis János (1770-1846) nemesdömölki (ma: Celldömölk) evangélikus lelkész, a kor egyik jeles költôje, egyébként Berzsenyi egyik gyermekének keresztapja, rajtakapta "firkálásai" közben, fölfedezte benne a költôt. Kissé szégyenlôsen tárta fel keresztkomájának csaknem egy évtizedes titkát: "Már csak nyíltan megvallom komám uramnak, hogy én egy idôtôl fogva versírással bíbelôdöm, nézze által ezeket, s mondja meg, ha mehetek-e valamire." - Kis János három költeményt rögtön el is küldött Kazinczynak (A magyarokhoz; Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás; A reggel), s ô lelkesedett értük. Közben eltelt öt év úgy, hogy a nyilvánosság elôtt nem esett szó a költôrôl.
1808-ban maga jelentkezett Kis Jánosnál (ekkor már soproni lelkész): egy teljes verseskötetet, 77 költeményt küldött neki. (Sajnos, a verseket nem dátumozta, tehát megírásuk pontos idejét nem lehet biztosan megállapítani.) Kis János ezeket átadta Kazinczynak, hogy támogassa nyomtatásban való megjelenésüket. Kazinczy elolvasta ôket, s megírta Berzsenyinek legelsô, lelkesült hangú levelét (1808. október 1.), melyben ilyen dicsérô megállapítások találhatók: "...a te énekeid nem szokott hangicsálás a magyar Helikonon", "nyelved oly szép, oly nemes, hogy azt csudálni fogja a haza" (egyedül a helyesírást és a versszövegek központozását hibáztatta). Természetesen Berzsenyi is válaszolt, ô is elküldte levelét Széphalomra, s ezzel megindult hosszan tartó levelezésük.
A kötet megjelenésére csak évek múlva, 1813-ban kerülhetett sor - részben pesti, székesfehérvári és zágrábi kispapok által gyűjtött pénzen; Berzsenyi maga 100 forinttal járult hozzá a költségekhez. - Nem volt termékeny költô: élete végéig összesen 137 verset írt. - Második kötete 1816 júliusában látott napvilágot: tartalma az elsôhöz képest 10 új verssel gyarapodott.
Niklát, száműzetése helyét csak ritkán hagyta el, nem szívesen mozdult ki otthonról. Pesten - az elsô idôkben - csak két ízben járt 1810 márciusában és 1813 májusának végén. Elsô útja alkalmával találkozott Kazinczy pesti író barátaival - Szemere Pállal, Kölcsey Ferenccel, Vitkovics Mihállyal és Horvát Istvánnal - kölcsönös idegenkedést ébresztve magukban egymás iránt. 1812-ben egy hetet Bécsben töltött; itt lefestette magát: készülô kötete élére készíttetett arcképet.
A gazdálkodó élet sok gondja-baja, családi nehézségek, rokoni perpatvarok és más megpróbáltatások is okai lehettek viszonylagos költôi terméketlenségének (pl. pénzleértékelés 1811-ben; pereskedés a földek miatt rokonaival; 1812-ben háza egy része összedôlt stb.). Bajza Józsefnek (1804-1858) írta 1834-ben: "Igen gyakran elfojtják bennem a gazdasági paraszt veszôdségek az egyébiránt is nagyon szunyáta írásösztönt." Vidéki földesúri életformája és nagyra törô költôi becsvágya tragikus ellentmondásba került egymással.
Mindehhez hozzájárult elszigetelt magánya, búskomorságra hajló kedélye, hipochondriája s ingatag egészségi állapota. 1816-tól majd minden évben van valami baja: "hideglelés, epehideg". Ebben a szerencsétlen testi-lelki állapotban érte Kölcsey kemény, olykor igaztalan recenziója (bírálata), mely a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában jelent meg. A kritikát megalázónak, meg nem érdemeltnek érezte, személyes támadásnak fogta fel, s az a sejtése vált meggyôzôdéssé, hogy Kölcsey elmarasztalásai mögött Kazinczy állhat. Elhidegült tôle, levelezésük három évre teljesen megszakadt.
Berzsenyiben ezután elhallgatott a költô: a hátralévô években igen kevés verset írt, "keblét szomorún bezárta". Legfôbb vágya volt, hogy méltó választ adhasson Kölcseynek: ingerülten készült megtorolni sérelmeit. Legelsô felháborodásában írta ún. antirecenzióját - indulatosan, minden tudományos felkészülés nélkül, hiszen esztétikával mind ez ideig nem foglalkozott. Kiadás végett elküldte ugyan a Tudományos Gyűjteménynek, de nem jelent meg, kéziratát azonban sürgetô kérései ellenére sem kapta soha vissza.
Tudományos munka
A költôi alkotás helyét a következô években a tudományos munkálkodás, az esztétikai-irodalmi tanulmányokban való elmerülés foglalta el, lázas sietséggel igyekezett pótolni műveltségbeli hiányait. A "méltó" válasz - jobb esztétikai tájékozódás után - Észrevételek Kölcsey recensiójára címmel 1825-ben jelent meg a Tudományos Gyűjtemény szeptemberi számában (tehát nyolc évet fordított elkészítésére). Ebben Kölcseynek a klasszicista esztétika alapelveire épített legfôbb kifogásait már a romantika nevében utasította vissza: olyan költô ô, akit nem lehet a "hellenica" (hellenika) szabályai szerint megítélni. (1825-re már Kölcsey is szembefordult korábbi esztétikai-poétikai nézeteivel.)
Életét most már fôként a tudományoknak szentelte, s ezt jelzik egymás után elkészült tanulmányai. A versformákról címűt a Tudományos Gyűjtemény publikálta 1826-ban. - 1829 és 1834 között Kritikai leveleket írt. - 1830-ban nagy megtiszteltetés érte: az Akadémia (Magyar Tudós Társaság - késôbbi neve: Magyar Tudományos Akadémia) filozófiai osztályán elsô vidéki rendes taggá választották. Akadémiai székfoglalója Poetai Harmonistica (harmonisztika) címen jelent meg 1833-ban. Ebben a tanulmányában a romantikával szemben a klasszicizmus esztétikájának tételeit hirdette, a hellenika mellett foglalt állást: a világ legfôbb törvényszerűsége a harmónia. - Ugyancsak 1833-ban írta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című értekezését.
Utolsó éveiben sokat betegeskedett: Balatonfüreden s a budai gyógyfürdôkben kúráltatta magát. Mint akadémikus többször részt vett a Tudós Társaság ülésein, sôt azt is tervezte, hogy a fôvárosba költözik, ebbôl azonban semmi sem lett. - 1836. február 24-én halt meg Niklán. Kölcsey híres engesztelô emlékbeszédét Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémiában.
A klasszicizmus és a romantika határán
Kis János 1803-ban az asztalfiókban rejtegetett versek közül két antik veretű, alkaioszi strófákban írt ódát s egy rímes verset küldött meg Kazinczynak. Ez utóbbinak (A reggel) utolsó két szakasza jól jellemzi a sömjéni (és késôbb a kezdeti niklai) idôszak költôi önszemléletét:
"A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.
Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Ćlpeseken
A nap felé úszó sasokkal."
Berzsenyi költeményeiben többször is elôforduló látomás ez a költô röptérôl, aki elszakad a kicsinyes napi gondoktól, s a lélekben lobogó égi tűz lángolását kiszabadítja a fojtó porkötélbôl.
Tudjuk, csaknem egy évtizedig titokban verselgetett, miközben kitűnô gazda volt. Valóságos kettôs életet élt: munka után, estefelé, ha már "cselédit" (tágabban értelmezett családi környezetét) nyugodni eresztette, egy maga alkotta külön költôi világba húzódott, s a múzsákkal való társalgással próbálta vigasztalni magát élete egyhangúságáért, itt szerette volna gyógyítani sebzett önérzetét. Éjszakai költô volt. Poétai álomvilágában, a képzelôdések országában "egy szebb lelki világ szent óráit" élhette át. Ilyenkor nem volt magányos: a gyertya pislogó lángjai mellett a csodált Horatius ódáit, Gessner (geszner) és Matthisson (matizon) verseit olvasva virrasztott. (Gessner [1730-1788] német nyelven író svájci költô; költészete átmenetet jelent a klasszicizmusból a szentimentalizmusba: ritmikus prózában írt idilljeiben pásztorok és nimfák szerepelnek. - Matthisson [1761-1831] német költô, klasszicizáló érzelmes költemények szerzôje.) Ez volt az ô igazi élete; a nappali, a megszokott afféle nyűgös kötelességként súlyosodott rá. - A falusi földesúri életforma és teremtett költôi ideálvilágának kiáltó ellentéte nemcsak verseiben volt egyik ihletô forrása, hanem egész életének legsúlyosabb, feloldhatatlan problémája is lett, s többek között ez okozhatta költészetének korai kifulladását is.
Horatius költészete s az ún. horatiusi életfilozófia: a végletes érzelmektôl való óvakodás, az "arany középszer" életelvvé emelése, a sztoikusan bölcs megelégedés, belenyugvás a neki rendelt sorsba, az ifjúság örömeinek józan élvezete látszólag meghatározta életét és költészetét. A kortársak egy része és még az élesszemű kritikus, Erdélyi János is fôleg Horatius-másolóként jellemzi ôt. "ž meg lôn igézve Horácz által, mint a mese hôse, ki a varázskörbôl nem szabadulhat." "Berzsenyit éppen csak mint magyar Horáczot szerettük leginkább" - írta 1847-ben a Magyar Szépirodalmi Szemlében. (Erdélyi kritikájában az eredetiség értékelô szempontként, esztétikai értékként való elfogadása félreérthetetlenül romantikus nézôpont.)
Berzsenyi valóban Horatiustól és a magyar Virág Benedektôl kapott klasszicista ösztönzést, de az ókori poéta világszemléletének magára erôltetése nem sikerülhetett: antik versmértékek és formák mögött éppen nem a klasszikus egyensúly, áhított harmónia fedezhetô fel, hanem az utánuk való eredménytelen sóvárgás, rezignált melankólia s örökös nyugtalanság. "E magyar Horatius erôteljes külsôségei alatt egy modern ember sebzett mélasága sajog; titáni műfegyelme alatt emberi önmegtagadás; antik, pogány bölcsessége alatt keresztyén rezignáció borong. Lírájában a megelégedést, a lelki nyugalmat nem a boldog birtokos magasztalja, hanem az utánuk hasztalan epedô" - állapította meg róla Horváth János. Majd végsô összegzésként szűrte le: "A forma antik; a szellem modern visszahatással klasszikus, a nyelvbeli kifejezés félreérthetetlenül, erôteljesen modern: romantikus. Korfordulatban áll, s lélekkel jelzi a változó idôt." (Horváth János: A magyar irodalom fejlôdéstörténete. Akadémiai Kiadó, Bp. 1976. 227., 232. 1.)
A klasszicizmustól a romantika felé közeledését inspirálhatta az említett német költôk tanulmányozása is amellett, hogy a magyar klasszicizmus korában már Bessenyeiék óta kezdtek sarjadozni a romantika elôzményének, a szentimentális érzékenységnek csírái is. "A szentimentalizmus beütése jelentôsen hozzájárult ahhoz, hogy nem vált hívévé a rideg és racionalista klasszicizmusnak, hogy túllépett rajta a romantika felé." (Orosz László: Berzsenyi Dániel. Gondolat, Bp. 1976. 52. 1.)
Két stílusirányzat élt költészetében egyszerre ugyanúgy, mint ahogy megfért egymás mellett - legalábbis egy ideig - a földjéhez rögzült földesúr s a porkötelet lerázó, az aetherben csapongó költô. Ideálvilágát azonban lassan felôrölte a rideg valóság; csalódottság, kiábrándult keserűség, illúzióvesztés lép álmai ligetének helyébe, "s az aranyvilágnak rózsaberkébôl sivatag vadon kél". Barátimhoz című versében már hiábavalónak mondja ezt a szárnyalást, s múlt idôben idézi fel korábbi merész költôi száguldását:
"A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,
A nap útján túl magasan csapongott,
S mint az aetherben lakozó rideg sas,
Földre se nézett."
Űdák
A magyarokhoz (I.)
Pályájának korai szakaszában versei világosan elhatárolható két csoportra oszlanak: rímes-hangsúlyos dalformában írt szerelmes versekre és klasszikus mértékre szedett hazafias ódákra. Minden valószínűség szerint idôben nem különíthetôk el ezek egymástól. (Berzsenyi sohasem írt rímes-idômértékes költeményeket: ezt a formát túl cifrának, túldíszítettnek tartotta.)
Az a három darab, melyet Kis János 1803-ban Kazinczyhoz küldött, az óda műfajához sorolható, jóllehet A reggel rímes költemény. Kazinczy az ódaköltô posztját jelölte ki Berzsenyi számára. A Kis Jánoshoz küldött válaszlevélben barátjának lelkére kötötte: "Kérd, hogy az ódák útjáról el ne térjen. Az ôtet egykor a fô polcig vezeti, s literatúránk itt kíván leginkább munkás kezeket, mert Virágon kívül még nincs egy poétánk is, aki a Horátz lantjának méltóságát érzette volna." Kazinczy csodálta az újonnan fölfedezett költôben "a poétai bátor és harsogó ömlödözést" s "az ô szent hazafiságát".
A hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom nagy erôvel jelentkezik irodalmunkban már a Bessenyei fellépésével fémjelzett megújulási szakaszban is, de a nemzeti lét és nemlét hamleti kérdése, a régi dicsôség és a törpe jelen önkínzó szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója, a "nagyszerű" halál réme egész reformkori költészetünknek vissza-visszatérô témája.
A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat Közép- és Kelet-Európában - errôl már volt szó - az egyes (idegen uralom alatt élô) népek romantikus irodalmának központi magvává, éltetôjévé lett, s ez - a közvélemény szemében -, bizonyos oktató, erkölcsnemesítô társadalmi szerepet rótt a toll mestereire.
Berzsenyi is - Horatius útmutatását elfogadva, a klasszicizmus parancsát is követve - vállalta ezt a küldetést: a nemzet megmentésére mozgósított, a lelkeket kívánta művelni, nemzetének akart szolgálni költészetével, elsôsorban hazafias ódáival.
Ezek közül a legnevezetesebb, a legtöbbször idézett A magyarokhoz (I.) című. Valószínűleg ez egyik legkorábbi, de mindenképpen a leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye: elsô változata - egyes kutatók szerint - 1796 körül keletkezhetett, de a végleges, nyomtatásban is megjelenô szöveg csak 1810-ben készült el.
"Azon szép ódák, melyek után becsültetik Berzsenyi, kétségkívül Horáczra való jobb órák emlékezései" - jegyezte meg 1847-ben Erdélyi János; sôt, a fentebbi verssel kapcsolatban egyenesen azt állította: "E különben remek és csudált óda, szinte csak hímvarrás Horáczéról, melynek címe: Ad Romanos" (A rómaiakhoz; III. könyv VI. carmen). A témát illetôen kaphatott ösztönzést Horatiustól; tôle kölcsönözte az alkaioszi strófát (az ún. római ódák - III. 1-6. - mind alkaioszi versszakokban szólaltak meg), a gyönyörködtetve tanítás kívánalmát, sôt még a nyelvi tömörségre is például szolgálhatott, Berzsenyi verse mégsem másolat csupán, hanem önálló, eredeti alkotás.
A magyarokhoz - a nagy mintakép említett versének egyszövetű, egyetlen szálra fűzött kompozíciójával szemben - izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítô alkotás. A romlott jelen és a hajdani erô, feddhetetlenség kiáltó kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 strófáját, s az egészet áthatja a nemzet jövôjéért érzett önostorozó aggodalom, a szorongó fájdalom. A költemény pátoszát a reménytelenség hevíti, mely nemigen lát semmi reményt a romlás folyamatának megállítására. Az óda kulcsszava az erkölcs: ama régi, múltbeli, "tiszta" és vele szemben a "mostani veszni tért" erkölcs. Ez az oka - a kor felfogása szerint - a nemzet hanyatlásának, sôt menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta élt, érlelôdött a köztudatban és az irodalomban, s mind ez ideig Berzsenyi tudta hazafias verseiben a leghatásosabban megszólaltatni.
A költemény sodró lendülete váltakozva és egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle idôt, a múltat és a jelent: a múlt dicsô nagyságát, erejét s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét.
Az 1. strófa megszólításában (1. sor) már megjelenik a vers szerkesztô elvét alkotó éles szembeállítás, mely egyúttal erkölcsi ítélet is ("romlásnak indult" - "hajdan erôs"). Az indítás számonkérô, indulatos kérdései a felháborodó megdöbbenés hangján ostorozzák a jelen elfajulását. A vers címzettje: a "magyar"; a magyarság, a nemzet, melyhez egyes szám 2. személyben szól. Ezzel dramatizált monológgá válik a mű (kivéve az utolsó két szakaszt).
A 2. versszak a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt: "vérzivatarok" és testvérviszályok dúlták az országot. Buda vára - itt és a kor több más versében - a nemzeti lét, a függetlenség jelképeként szerepel.
Ezt a várat "szórja" most el (jelen), rombolja le a veszni tért erkölcs s az "undok vipera-fajzatok" (3. sz).
Három szakaszon át (4-6.) ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külsô hatalmak túlerejével, a nemzetet nem "fojthatta meg" a belsô "visszavonás", a testvérháborúk sora sem. (A megszólított a 4. strófában még Buda vára - "Nem ronthatott el tégedet..."; az 5.-ben a vers elején aposztrofált "magyar", tehát a nemzet). A nagyság és erô, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a "régi erkölcs" volt.
A következôkben már négy versszakra tágul a fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk a legbôvebb felsorolását (7-10.) A "lassú halál" okozója a belsô szétzüllés, "a tiszta erkölcs" eltűnése, mely úgy pusztította el valaha Rómát, mint ahogy a benne termô férgek ôrlik meg az "éjszaki szélvészt" kiálló "kevély tölgy" gyökereit. (A képet minden bizonnyal Baróti Szabó Dávid Egy ledôlt diófához című művébôl kölcsönözte.) Ebben a rendkívüli sodrású költeményben ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. - A romlásba döntô vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása, az idegenmajmolás.
A 11-12. versszakok felkiáltó mondataiban újra a dicsô múlt nagysága zeng - Attila, Ćrpád, Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség.
Az utolsó két strófában (13-14.) hangváltás következik: a múlt nagy példáinak patetikus felsorolását és a bűnöket szenvedélyesen ostorozó keménységet, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költô lemondó sóhajjal összegezi fájdalmas tapasztalatait: játékszerek vagyunk csupán az örökké változó sors, a "tündér szerencse" kezében; a hajdani nagy és erôs birodalmak példája pedig történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi feddésben megbúvó reményt is: hátha a beismerés, a feleszmélés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök.
Változást tapasztalunk a beszélô és a megszólított viszonyában a 9. strófától kezdve. Eddig a prédikátori korholás egyes szám 2. személyben szólalt meg, a "Mi a magyar most?" feljajdulása után azonban a dialógust a 3. személy megszakítja, majd a többes szám 1. személy válik uralkodóvá. A 12. szakaszban még csak a birtokos személyjelek mutatják ezt, a 13.-ban már igealakok is ("nyögünk"): mindez azt bizonyítja, hogy a költô végül mégis vállalja sorsközösségét az elsiratott nemzettel.
"Mint a többszöri átdolgozás is bizonyítja, Berzsenyi ezt a költeményét legfontosabb költôi megszólalásai egyikének tartotta. Gondolatilag nyilván nem, de érzelmi, indulati tartalmát tekintve tényleg ebben közölte a legfôbbet korával. Eléje vetítette a nemzethalál rémét is, hogy visszarettentsen a pusztulástól, felelôsségérzetet keltsen, áldozatvállalásra, egy nemzet megmentésére mozgósítson." (Orosz László: i.m. 74. 1.)
Ami a verset oly feledhetetlenné teszi, az elsôsorban dübörgô nyelvének romantikája, zengô akusztikája: lépten-nyomon hatalmas erôt sugárzó - Berzsenyi kifejezésével élve - "energiás" szavakra, szókapcsolatokra (fôleg igeneves szerkezetekre) bukkanunk. Ezeknek poétikai alapja a romantikus túlzás (hiperbola), a meglepô szembeállítás, mely újra meg újra váratlan, meghökkentô metaforákat teremt; ilyenek pl.: "vérzivatar"; "vak tűz"; "ádáz ostromokat mosolyogva néz"; "világot ostromló"; "napkeletet leverô hatalom"; "öldöklô század"; "szent rokonvérben feresztô visszavonás tüze"; "nemzeteket tapodó harag" stb.
A magyarokhoz (II.)
Az elôzô költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövôbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át.
1807-ben keletkezett. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett súlyos osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. A vers azonban az alkalmi események, ihletforrások fölé nôve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg.
Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb (mondhatnánk: "klasszicistább"), mint a másiké, terjedelme rövidebb: hat versszak, mely világosan két 3-3 szakaszra tagolódik.
Az elsô egység (1-3. strófa) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés, a riadalom. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képe fejezi ki (az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegetô hullámai között úszik, lebeg). A rémületet felerôsíti a rá következô mitológiai metafora érzékletes és riasztó hatása (Erynnis - a bosszúállás istene - "vérbe mártott tôre").
Az elsô strófában felidézett háborús rémület a következô kettôben az egész világot felfordulással fenyegetô véres zűrzavar látomásába csap át. A sorokat megterhelô (a mai olvasó számára már nehezen azonosítható) földrajzi tulajdonnevek észak és dél, kelet és nyugat szélsô pontjait jelölve - romantikus eltúlzással - az egész földkerekség képzetét keltik fel. Mindebben a legdöntôbb élmény az, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság:
"A népek érckorláti dôlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak."
Ebbôl a megrendítô élménybôl most nem a kétségbeesés és a reményvesztett pesszimizmus fakad, hanem éppen ellenkezôleg - cáfolva minden logikát - az az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott "lebegô hajónk" "állni-tudó" lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk, hazánk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás történelmi szükségszerűségén (4-6. strófa). A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely ôrzi a régi rendet ("Titus": a jó császár fogalma), másrészt a "lélek s szabad nép" erkölcsi-fizikai fölénye, mely képes "csuda dolgokra" is. Ez a költemény is - az elôzôhöz hasonlóan - világtörténelmi példákkal zárul, de az egész vers felfelé ívelô menetét követôen optimista tanulsággal: az ôsi tiszta erkölcsök (az alvó nemzeti lélek felébresztése utal erre) tették naggyá és híressé Rómát, Marathont, Buda várát. Mindezek a példák a hôsi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erôvel s tömeggel szemben.
A versforma itt is az alkaioszi strófaszerkezet, a fennkölt pátosz ebben a költeményben is az "energiás" kifejezések, metaforák bôségébôl fakad. Más azonban a beszélô és a megszólított viszonyának módosulása. Az egyes szám 2. személy használatát (az 5. strófa elejéig) a befejezésben az egyes szám 1. személy váltja fel: "nem félek", "bátran vigyázom". A költô önmagában is lecsendesítve a belsô zaklatottságot immár nyugodtan, bizakodva összegezheti kikezdhetetlen erkölcsi ítéletét.
Reményt, biztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény nemcsak a maga korában, de a késôbbi évtizedekben is. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készíthetett belôle hatásos kórusművet a fasizmus világpusztítása ellen tiltakozva.
A költészet vigasza
Berzsenyi nemcsak azért kapta a magyar Horatius nevet, mert témában, versformában sok ösztönzést kapott és vett át az antik mintaképtôl, hanem azért is, mert megpróbálta magáévá tenni, mintegy magára erôszakolni annak sajátos, kétezer évvel korábbi, a polgárháborúk szörnyűségei közt kialakított életfilozófiáját is. Hogy mennyire reménytelen kísérlet volt ez, már korábban láthattuk. - Ebbôl az életbölcsességbôl mindenekelôtt a megelégedésre, a megelégedettség illúziójára volt legnagyobb szüksége Berzsenyinek, vágyainak, ábrándjainak, törekvéseinek bölcs önkorlátozására, kényszerű adottságainak, megváltoztathatatlan körülményeinek filozofikus tudomásulvételére. Mert akár Sömjént, akár Niklát nézzük, mindkettô mégiscsak poros-sáros, a civilizációtól elzárt, a szellem világától távol esô falucska, "vadon tájék" volt. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség tragikus érzését szerette volna kárpótolni a "megelégedéssel": elfogadni az elfogadhatatlant, belenyugodni a neki rendelt sorsba, "osztályrészébe". Horác című költeményében (1799 után írhatta) ezért a fô hangsúly a pillanatnyi jelen értékeinek fölfedezésére esik. Ilyen sorokat olvashatunk:
"Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld...
...
Holnappal ne törôdj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet élj s örülj."
A romantikus "eredetiség" bűvöletében élô kritikusai fitymálhatták verseit, de hogy milyen merész módon használta a kapott nyersanyagot, arra épp ez a költemény lehet a legjobb példa. Horatius a maga Leuconoéhoz címzett carmenjét bölcs tanácsokkal zárja le, erkölcsi tanulsággal kerekíti ki:
" ... Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap:
élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj."
(TRENCSÉNYI-WALDAPFEL IMRE FORDîTĆSA)
Berzsenyi a maga művét a két záró hasonlattal a végtelenbe lendíti, nyitottá teszi - felkeltve velük az élet bizonytalanságának, céltalanságának, reménytelenségének stb. fájdalmas képzetét is:
"Míg szólunk, az idô hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak."
Osztályrészem című (1799 körül) elégikus ódájában a "megelégedéssel" viaskodik: az antik költô filozófiájával próbál fölébe emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének. Versformája, a szapphói strófaszerkezet azonos a mintaként maga elôtt lebegô horatiusi ódáéval (I. 22.).
Az elsô két versszak hajó-képe szintén Horatiustól való: Licinius Murenához írt parainézise (II. 10.) az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja; az okosan kormányzott hajó a középutat választja (az "arany középszert"): kerüli a túlzott óvatosságot, a sziklás-zátonyos part közelségét, de nem is tör vakmerôn a mély tengerre (ez az óda is szapphói strófában íródott).
A Berzsenyi-vers csak utal - már múlt idôben - a "szelek mérgére", az Odüsszeiából ismert tengerörvényre, a "sok ezer veszélyre". Témája a megérkezés, a partra szállás a békés kikötôben. Mindkét strófa elsô sora két-két rövid, véglegességet sugalló, egymással mellérendelô viszonyban álló tömör kijelentô mondat. (Mind a négy ugyanazt a gondolatot variálva a megmásíthatatlanság érzetét kelti.) Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulópontjához érkezett: felnôtté vált (önálló gazda ekkor: akár Sömjénben, akár Niklán írta), a maga ura lett, lezárult egy szakasz életében. Az "elzárt hely" ugyan védettséget jelent, de a biztonság jólesô érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú rezignált fájdalma, a tündérképekkel, ábrándokkal, álmokkal való leszámolás keserűsége is: a ráeszmélés az idô visszafordíthatatlanságára. A második strófa jövôt jelentô igealakjai ("fel nem oldja", "fogadd") az új életformára való felkészülést jelzi.
A költônek nagyon is szüksége van az önvigasztalásra, s a "boldog megelégedés" illúziójába ringatja magát. Felsorakoztatja hát a jómódú földbirtokosi élet nyomós érveit, a kiegyensúlyozott családi élet boldogságát (3-4.). Mindez azonban egyfajta szembesítéssel történik, olyan összehasonlításban, amelyben saját birtokának gazdagsága, osztályrészéül jutott sorsa mégis szegényesnek, kiábrándítónak hathat akár az ókori irodalomból ismert görög tájak, városok pompázatával, akár Horatius ligetes, szökôkutas tiburi birtokával szemben. (Ezt az értékkülönbséget emeli ki a nyelvi megformálás is: a 3-4. strófa megengedô alárendelô összetett mondat.) - A versszakot lezáró kérdô mondat (valójában erôs állítást tartalmazó felkiáltás) grammatikai-gondolati tartalmával ellentétben éppen a rejtegetett, elfojtani vágyó elégedetlenség megnyilvánulása: a földesúri jólét mellett vagy ellenében valami másra, teljesebbre, értékesebbre való sóvárgást takar.
Az 5. szakaszban nyilvánul meg leginkább az áhított és akart sztoikus nyugalom. A "nehéz szükséget" kizárva (Horatiusnál "a rozzant putri szennye" - Szabó Lôrinc fordítása) bármilyen élethelyzetben (tehát a rosszat, zavarót, kellemetlent is beleértve), jó és balsorsban egyaránt "mindenütt boldog megelégedéssel" néz az égre. Az elôzményeket tekintve éppen nem a dicsekvô, hanem ellenkezôleg, a sorsába beletörôdô filozofikus lélek lemondó gesztussal kísért kijelentése ez, olyan emberé, akit nem rendíthet meg nyugalmában semmiféle sorsfordulat.
A megszorító "csak" módosítószó egyetlen feltételhez köti csupán az imitált "boldog megelégedést", a mindenrôl lemondani tudás képességét, ez pedig a Camoena (kaména) jelenléte, a költészet vigasza (6.). S mintha elszólná magát a költô: az "itt", a korábban még kies szôlô és arany kalászt termô vidék már "vadon tájéknak" mutatja magát, mely csak a Múzsa varázshatalma révén lehet szép, "kiderült virány". A vers horatiusi lezárása (7.) meghatott emelkedettséggel, ôszinte rajongással zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is minden bajtól mentesítô csodáját. A költô a Múzsához menekül mint egyetlen oltalomhoz. - Ha minden érték kihull is az emberi életbôl, ha "vadon tájékra" sodor is a sors, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet - errôl is szól a költemény.
"Vajon a boldog megelégedés verse ez? Nem hiszem. Inkább az elfödött, öntudatlan, arany-szavakkal eltakart elégedetlenségé, valamely rejtett tragikumé" - állapítja meg Nemes Nagy Ćgnes is. (Szôke bikkfák. Móra Könyvkiadó, 1988. 38. 1.) - (A Camoenák a görög Múzsáknak megfelelô itáliai istenségek.)
Elégiák
Berzsenyi 1809. május 5-i levelében számolt be elsô ízben betegeskedésérôl Kazinczynak, "nagyfényű barátjának": "Ez a tavasz nékem szomorúan köszöntött bé: egyik nyavalyából a másikba estem. Még eddig a mulandóságnak semmi magvát sem éreztem ereimben; de most érzem egész semmiségemet és csüggedek." - Még csak 33 éves, fiatal ember. Valójában nem is a testi nyavalyák sújtják igazán, évek óta kedélybetegség gyötri, csüggedt és kiábrándult. Hôsi ódáival nem tudta s már nem merte vállalni a politikai költô szerepét: kérdésessé vált számára - valószínűleg - az ôsi, tiszta erkölcs feltámasztásának lehetôsége. Nyomasztólag hathatott rá elszigeteltsége s poétai álomvilágának és a falusi gazda életformájának egyre kínzóbb ellentmondása.
A bágyadás, a reménytelenség eluralkodása kedélyén összefügghet a Niklára való átköltözéssel is. Elégiáit 1804 után írhatta (Berzsenyi nem nevezte ezeket elégiáknak, mert nem disztichonban íródtak). Kb. 8-10 verset sorolhatunk ehhez a műfajhoz, s valamennyinek alaptémája a mulandóság, az idô gyors múlása, minden élô elkerülhetetlen végzete. Elsôsorban nem a halálfélelem rettegése szólal meg költeményeiben, sokkal inkább a lélek kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúltával az öröm és szépség nélküli élet kifosztottsága, egyhangú monotóniája és az egyre elviselhetetlenebbé váló elmagányosodás. Életébôl eltűnnek a magasra röpítô szenvedélyek, érzelmek, köztük a szerelem is. Búcsúzás Kemenes-Aljától című (1804 körül) elégiájában ezt az állapotot rezignált lemondással így fejezi ki:
"Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja."
Elégiái közül az utókor és a rostáló idô az egyik legsikerültebbnek A közelítô tél című versét ítélte (1804-1808 között). Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. - Eredeti címét, az iskolás megfogalmazású Az ôszt Kazinczy változtatta meg: ezzel a statikus állókép helyére a lopva közeledô fenyegetés mozgalmassága került, s így maga a cím is riadalmat sugall.
A vers felépítése könnyen követhetô, logikus gondolatmenetet mutat. Az elsô három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. Ebbôl bontakozik ki a durva ôszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai környezetet is. - A leírásban a vizuális élmény mellett a múló idôt auditív eszközökkel is érzékelteti: a strófák "meg-megrendülô r hangjai" a "hervadt levelek zörgésére, zizegésére" emlékeztetnek (Horváth János). Legszebb példája ennek a második sor: "Tarlott bokrai közt sárga levél zörög."
A költôi negatív festés (hat tagadó szó, illetve tagadó ige fordul elô), az ôsznek a tavaszi és nyári vonzó szépségek hiányával való jellemzése kettôs hatást ér el: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erôvel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé nézô emlékezet, a megszépítô idôbeli távolság. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben "Zephyr" lengedezett és "symphonia" szólt. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és a jelen, az élet és a gyász komor, vigasztalan hangulata. Kiürült, eldurvult, sivárrá vált a külsô természet; ezt összegzi a záró sor: "S most minden szomorú s kiholt." (A "hegy" dunántúli szóhasználatban szôlôsdombot jelent.)
Az elsô három szakaszban a természet festésével érzékelteti - látható-hallható formában - az idô kérlelhetetlen múlását. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von el: az idô észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak "jelenés", pillanatig tartó tünemény. Ezt a sokszor és sokak által megénekelt közhelyet a nyelvi-képi megformáltság emeli a feledhetetlenség fokára. A mindennapos metaforából ("az idô elrepül") egy sajátos gondolatváltással lesz "szárnyas idô", s e "tűnô szárny" körül "lebeg minden". Majd az általános pusztulás hatalmas, széles távlatú képi élményét kapcsolja össze a parányival, a földivel, "a kis nefelejcs" enyészetével.
Az 5-6. versszakokban a költô magára, saját életére vonatkoztatja az elôbbi tételt. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjúsága. "A megismételt »Itt hágy« köré egyre fájdalmasabb, sóhajtásból panaszos felkiáltássá növekvô megállapítások sorakoznak." (Orosz László: i.m. 125. 1.) S a közeledô téllel megszakad természet és emberi lét sokszor idézett párhuzama: a gyönyörű kort nem hozhatja vissza már semmiféle kikelet, az embernek nem lehet új tavasza. A lélek kiégettsége, halála miatti panasz sír az elégia lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A "béhunyt szem' nem a halál által lezárt szemhéjat jelenti, hanem az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a szerelmi-érzelmi halált. "A kiégett férfi olyan, mint a behunyt szemmel fekvô halott: nincs barna szemöldök, bűbájos pillantás, amely feltámaszthatná." (Vargha Balázs: Berzsenyi. Gondolat, Bp. 1959. 107.1.) Lolli (az elsô változatban: Barcsi) nem valóságos földi lány, itt pusztán a szerelem jelképeként fordul elô.
Az utolsó két versszaknak az elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti képei (koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok, kikelet) újra meg újra visszautalnak a verset indító három strófa egyes részleteire, tragikusnak érzett veszteségeire, s most a költemény elolvasása után - a záró szakaszok visszasugárzó fényében - döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás.
Az egyetemes mulandóság megrendültsége, az emberi sors tragikumának fájdalma a vers dallamában, ritmikájában is jól észrevehetô.
Formája az ún. elsô aszklepiadészi versszak, mely áll három kis aszklepiadészi és egy glükoni sorból: - A kis aszklepiadészi sor 12 szótagos ereszkedô lejtésű sorfaj, daktilusok és trocheusok vegyülete, középen (a 6. szótag után) erôs sormetszettel:
h h h r r h h r r h r h (a h és r a szótag hosszára vonatkozik); a glükoni sor ritmusa:
? ? h r r h r h (Az elsô kettô akár hosszú, akár rövid szótag lehet.)
"Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr."
A közelítô tél párja szépségben és helyzetmegkötô varázsos hangulatában a Levéltöredék barátnémhoz (1804-1808 között). Ennek ütemhangsúlyos sorfaja van: a szabad ütemezésű négy ütemű 12-es; strófája négysoros, rímelhelyezése: keresztrím (a b a b).
A címbeli "töredék" utalhat arra, hogy a vers valójában episztolaként indul - megszólítással, az érdeklôdô kérdésre adott válasz látszólagos megtagadásával -, de hamarosan elejti a levél címzettjét, s a költô figyelme önmagára irányul; vonatkozhat melankolikus, letört hangulatára is, mely képtelenné teszi egy episztola szabályos kikerekítésére, befejezésére. A remek elégia a címe ellenére - természetesen - nem töredék, hanem tökéletesen zárt. A költô falusi elvonultságát, lelki társtalanságát, egész életének szomorúságát festi le, ezért létösszegzô versnek is szokás nevezni.
Az elsô versszak még a távol levô barátnô (régiesen: "barátné") kérdését fáradt mélabúval utasítja el, hiszen úgyis ismeri - ôt nélkülözve - társtalan magányát, a további versszakok mégis a megtagadott választ fejtik ki, valójában az elhárított kérdésre felelnek.
A szüret-esti magány a költô életének reálisan bemutatott helyzetképe (2.): "cselédei" (családjának tagjai) már nyugovóra tértek, ô pedig egyedül - mint mindig - a többiekkel lelki közösséget nem találva agg diófája alatt tüzet gerjeszt.
A kanóc ("parázs") pislogó lángjába nézve megindul az ábrándozás folyamata (3-4.): elszakad a környezô világ kiábrándító szürkeségétôl, "s egy szebb lelki világ szent óráit" éli át. Ebben a magányos esti álmodozásban életre kelnek "az emlékezetnek repdezô szárnyain" a múlt, az ifjúság "eltűnt örömei". Kínzó ellentét tárul fel itt is a száműzöttség, a kiábrándító jelen s a színes, az érzelmekben és hajdani "tündérképekben" gazdag (legalábbis ilyennek látott) múlt között - tudatosítva a pótolhatatlan veszteségeket.
A befejezésben, az ötsorosra bôvült strófában (5.) a korábbi reális képsor életsorsát összegezô jelképpé emelkedik: párhuzamot teremtve a 2., a 3. és a 4. versszak képrészletei és a beléjük sűrített szimbolikus tartalom között. îgy lesz a magányos szüreti este az élet estéjévé, az öregedés jelképévé. A kanóc pislogó lángja a hamvadó, kihűlô szerelmet, az ôszibogár búsongó zümmögése pedig melankolikus lírájának "szomorgó nótáját" asszociálja.
Ebben a versben már nincsenek antik utalások, szókészletében sincs semmi keresettség. A jelképes összegezés súlyos mondanivalója, az önábrázolás szándéka szétfeszíti a korábbi strófák négysoros rendszerét, az utolsó sor ráütô ríme hatásos kondulással, ezzel a nyomatékos akusztikai eszközzel érzékelteti az élet és a vers lezártságát.
Episztolák
Berzsenyi 1808-tól verseinek kiadására készülve s a meginduló Kazinczy-levelezés kapcsán lett tevékeny résztvevôje a kibontakozó irodalmi életnek. 1810-tôl többször is megfordult Pesten, megismerkedett Kazinczy ottani íróbarátaival, s mindezek hatására tanulmányozni kezdte, majd teljes egészében magáévá tette a felvilágosodás gondolatrendszerét. Hallatlan lelkierô és erkölcsi bátorság kellett ahhoz, hogy szembeforduljon korábbi - immár maradinak ítélt - nézeteivel. Śjabb költeményei nemcsak költôi világának tágulását jelzik, hanem bizonyos mértékű közeledést is a klasszicista elvekhez, ízléshez. Egyre gyakrabban lesz a művek témája a filozófiai töprengés, a halál utáni lét vagy nemlét kérdése (pl. Életfilozófia, A temetô), s új, bölcselkedô hajlamának s filozófiai fejtegetéseinek leginkább két veretes klasszikus műfaj felel meg: az episztola (költôi levél) és az epigramma. Az elôbbi kötetlen tartalmánál és terjedelménél fogva (a minta ugyancsak Horatius) igen alkalmas a felvilágosodás racionalista elveinek átélt kibontására, az utóbbi pedig tipikusan gondolati költemény lévén egy-egy ítéletalkotás magvas, tömör megfogalmazására.
Episztolái köznapibb témájához igazodik a versforma is: 1815-ben írt ilyen műfajú alkotásai szép lejtésű ötös és hatodfeles jambusokban szólalnak meg. A legfontosabbakban egy-egy kérdéskör, életét izgató és felzaklató nyomasztó gond kapja meg a költôi részletezô kifejtés keretét.
A Dukai Takács Judithoz (a költônô távoli rokona volt) küldött levele mintegy önkínzó cáfolata annak, amit annak idején felesége "együgyűségérôl" és ebben való megtartásáról írt. Megkésett bánattal vetette papírra korábbi véleményének elítélését:
"Hogy a szelíden érzô szép nemet
Letiltva minden fôbb pályáiról,
Guzsalyra, tôre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedô edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze."
A folytatásban arról van szó, hogy éppen a nôket kellene a legmagasabb kultúra szintjére emelni, mivel ôk azok, "kik embert szülnek és nevelnek".
Vitkovics Mihályhoz írt költôi levelének eszmefuttatásai újra fölvetik életének nagy dilemmáját: a felvilágosodott költôhöz méltatlan magányos földesúri lét faluhoz kötöttségét és a "rokon lelkekkel" való tudós érintkezés kiirthatatlan sóvárgását, a városi életforma utáni vágyát.
"Szivemnek ember és rokon kebel kell,
Kivel vegyítse érzeményeit;
Elmémnek elme, mely megértheti,
S melyben sugárit tükröztetheti" - írja elégedetlenül. - Szinte lelkendezve idézi most fel 1813-as pestbudai útjának jeleneteit: a Virág Benedeknél tett látogatást, a Szemere Pállal folytatott tudós beszélgetést s a színházi estét. - Eljutott földesúri önbírálatának arra a fokára, hogy észrevegye: a paraszt "aszott kezébôl lesi sültjét", viszonylagos jómódjának ára mások nyomorúsága és lelki elnyomorodása. Ebben a versben már ott kísért hamarosan derékbetört életének, költôi pályájának tragédiája is: magányos életformáján változtatni képtelen, "s csak álma tündérképét kergeti, mint egy vadonban bujdosó fakír".
Az 1813-as kötetének kiadását anyagilag is támogató pesti kispapok önképzôköréhez, A Pesti Magyar Társasághoz címzett episztolája jut el legmesszebbre a felvilágosodás eszmerendszerének magasztalásában. Az ész isteni mindenhatóságáról himnikus hangon tesz vallomást, s ellenséges indulattal kárhoztatja "a hit vakító szentelt maszlagit":
"Az ész az Isten, mely minket vezet,
Az ô szavára minden meghajul,
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,
S örök helyébôl a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsôt,
Az egyes embert, mint a milliókat,
Ez áldja s égi boldogságra inti."
A felvilágosodott, széles látókörű költô "a szent emberiség" nevében hirdet világtörténelmi ítéletet Napoleonhoz című (1814) ódai emelkedettségű epigrammájában a császár bukásakor. Napóleonra hárítja a felelôsséget: visszaélt a kor lelkével, a szabadsággal, s az egész emberiség ügyének elárulásával vádolja. Keményen, sallangtalanul koppannak a verssorok végével egybeesô ostorozó mondatok.
Recenzió és Antirecenzió
Az élete bensô válságával küszködô költô számára szinte halálos csapást jelentett Kölcsey tudós bírálata (1817). Bár a recenzens kifinomult ízléssel választotta szét a nagy verseket a gyöngébb alkotásoktól, Berzsenyi az egyes kritikai megjegyzések jogosságát vagy vélt jogosságát megemészteni és elfogadni sohasem tudta, az egészet durva, kíméletlen támadásnak fogta fel. Ma már világosan láthatjuk, hogy voltaképpen a romantikus költô-kritikus, Kölcsey a klasszicista esztétika szigorú elveihez mérte a lényegében szintén romantikus Berzsenyi költészetét.
Kölcsey a következô kritikai észrevételeit hangoztatta: Berzsenyi "soha sem a tárgytól veszen lelkesedést, hanem önmagától, önmagából ömlik ki minden szó, minden gondolat... - az ô fiatal, vidám lelke a görög felé röpdes vissza, phantásiája ideális képekkel foglalatoskodik, annálfogva stylusa virágos, kifejezései exaltáltak..." - "Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtôl üres expressiókra téved el." Kifogásolja "a helyenként becsúszott provincialismusokat" is. Rossz néven vette, hogy egy regét (románcot) aszklepiadészi versekben írt. A legeslegfájóbb, a leginkább lesújtó, megsemmisítô erôvel ható állítás az volt, hogy Berzsenyi költôi géniusza már kimerült, csupán ismétli önmagát: "...némely darabok teljesek lévén ragyogó kitételekkel, csak látszanak valamit jelenteni, de valósággal minden érzeménytôl s minden értelemtôl általában üresek." "...Berzsenyi magát már egészen kimerítettnek lenni látszatik."
Kölcseynek - természetesen - nem mindenben volt igaza, de Berzsenyi lírája valóban elhallgatott, kérdés persze, hogy ennek oka ténylegesen írói vénájának elapadása volt-e. Az elkövetkezô húsz év alatt mindössze tízegynéhány verset írt már csak s néhány kisebb értékű csipkelôdô epigrammát.
A költôi lélek repülését a tudós búvárkodás váltotta fel, s életébôl nyolc évet szánt arra, hogy méltóképpen válaszoljon Kölcseynek. Nagy tanulmánya, az ún. Antirecenzió (Észrevételek Kölcsey recensiójára) 1825-ben jelent meg. Ebben pontról pontra haladva igyekszik cáfolni Kölcsey vádjait, s az ún. egzaltált kifejezéseket, a feleslegvaló s értelemtôl üres expressziókat külön-külön is és nagy elhitetô erôvel megmagyarázza. "A nimbus, lángkör, csillagkorona, Sonnenkrone stb. a romantikában csak az, ami volt a Hellenikában a koszorú, úgy hogy a dithyrámbok lángköre, semmi nem egyéb, mint a dithyrámbok koszorúja. îgy változnak az ideák, s így kell a nyelvnek változnia!... îgy kell a romantikának egész styljáról ítélnünk, mert valamint változnak az ideák, a szerint kellett változni az egész költôi szellemnek és nyelvnek; sôt így kell azoknak változniok minden eredeti költônél, mert minden új világszemlélettel új ideáknak, új szellemnek és nyelvnek harmóniája születik, s ahol ez nem születik, ott eredeti sincs." - Berzsenyi tehát elméletileg is vállalta költészetének romantikus vonásait; lényegében azt szögezte le: ô a modern, ô az új költészet igazi, eredeti alkotója. (Az 1833-ban megjelent Poétai Harmonistica már az Antirecenzióval ellentétben a romantika ellen, a "Hellenika" mellett foglalt állást.)
Kölcsey példamutató erkölcsi nagyságát, jellemének tisztaságát mutatja, hogy megbántott barátját halála után igyekezett kiengesztelni. Megható emlékbeszédét az Akadémia "közűlésében" 1836. szeptember 11-én olvasta fel Helmeczy Mihály (Kölcsey beteg volt, nem mehetett el). A beszéd utolsó mondatai így hangzanak:
"Ćrnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelô szózat! Nem sokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnôk azt? az élet útai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstôl, akar félreértéstôl: de a sírdomb békeség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költô miénk, e nemzeté maradt végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsôséged szent örökség gyanánt birandja."
Berzsenyi utolsónak tartott, rendkívül tömör, elég nehezen érthetô versének, A poézis hajdan és most címűnek sokszor idézett "két varázsos hangulatú sora" a végleges lemondást, költészetének végét jelzi:
"A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben."
A világtól félrehúzódó, különc, komorságra hajlamos apa sajátos pedagógiai elveket vallott; úgy vélte, "erôtlen és beteges" fiát nem kell korai szellemi munkával, tanulással gyötörni, elôbb erôsödjék meg a falusi, "a legtermészetesebb szabad élet és szakadatlan gymnastika által" (Döbrentei Gábor Berzsenyi-életrajzában), s csak ezután fogható iskolai stúdiumokra. Mindenesetre Hetyén 1786-ig nem is volt nyilvános iskola, s a fiatal Berzsenyi talán csupán a betűvetést, az olvasást tanulhatta meg apjától. - Késôbb ezt a nevelési módszert ajánlja majd Kazinczynak is: "Kérlek, gyermekeidet gyenge korokban tanulással ne kínozd. Tíz esztendôs korában megtanulja a gyermek azt egy nap, amit hét s nyolc esztendôs korában esztendeig." (1815. március 2.)
A testileg megerôsödött, megizmosodott fiú 1788 ôszén, tehát 13. életévében került a soproni evangélikus líceum elôkészítô osztályába, s kisebb megszakításokkal közel hét esztendôt töltött itt. Túlkorosan, úgy látszik, nehezen alkalmazkodott az iskolai fegyelemhez, igyekezett függetleníteni magát a líceumi rendtôl, s többször is összeütközésbe került az intézet merevnek tartott szokásaival: gyakran elmulasztotta a tanórákat. 1793-ban meg is szökött Sopronból, beállt katonának, de hamarosan a katonaságtól is elmenekült. Középiskolai (a mai gimnáziumnak megfelelô) tanulmányait nem fejezte be, 1795-ben félbeszakította deákpályáját (nem szerzett érettségi bizonyítványt). "1795 júliusában eltávozott: ügyvédbojtár vagy gazda lesz; nem mutatott jó erkölcsöket" - jegyezte fel az anyakönyvben Berzsenyi neve mellé akkori professzora.
A soproni évek mégis mély nyomot hagytak benne. Tudjuk róla, hogy sokat olvasott, kitűnôen elsajátította az akkori iskolák legfôbb tárgyát, a latin nyelvet, s nagyon jól megtanult németül is a német ajkú városban. Versei arról vallanak, hogy igen részletesen ismerte az antik görög-római mitológiát, költô mintaképe pedig a klasszikusok között a csodált Horatius volt.
Apját felháborította fia sok megrovást kiváltó soproni viselkedése, derékba tört iskolai pályafutása, s apa és fiú között a helyzet egyre inkább elmérgesedett. Sopronból nem is haza, Hetyére ment, hanem egy ideig Niklán, nagybátyjánál húzta meg magát.
Nikláról néhány évre visszatért még apjához, de kettejük elhidegült viszonya nemigen oldódott - különösen azután, hogy édesanyja, aki némiképp a villámhárító szerepét töltötte be köztük, 1794 ôszén meghalt. Négy évig azonban kibírták valahogy egymás mellett. Ezekrôl az esztendôkrôl és apjáról így vélekedett késôbb egy Kazinczyhoz írott levelében (1810. szeptember 1.): "Én ôtet nem vádolom, sôt azt vallom, hogy ô tanult, okos és igen jó ember, s minden hibája csak az volt, hogy engem nem ismert, és az én szilajságomat nem mérsékelni, hanem zabolázni akarta. Ebbôl harc lett és örökös idegenség. Az ô háza nékem Munkács volt [hírhedt várbörtön], melyet csakhamar el is hagytam, és anyai jószágomon magamat meghúztam. De a harc az én lelkemet nem csüggesztette, hanem emelte s érlelte."
Gazdálkodó és költô
Várfogságából, az atyai tömlöcbôl úgy szabadult meg, hogy 1799 májusában feleségül vette a vagyonos és nagyon fiatal rokonlányt, Dukai Takács Zsuzsannát. Az ifjú pár Sömjénben telepedett meg pár évre, s Berzsenyi végre a saját ura, önálló és kiváló gazda lett. 1804-ben a kemenesaljai Sömjénrôl a somogyi Niklára (vagy ahogy ô maga írta gyakran: Miklára) költöztek. A gyarapodásban és a vagyongyűjtésben egyetértettek a házasfelek, s az ekkor még csak titokban író költô gazdag nagybirtokosként élte a falun megrekedt földesurak szokványos életét - legalábbis a külsô szemlélô így láthatta. Volt kb. 1200 hold rétje és szántója s vagy 40 hold szôlôje, de ô bort nem, csak vizet ivott. Egy kis önelégült büszkeséggel jellemezte saját anyagi helyzetét Kazinczyhoz írott és elôbb már idézett levelében: "Csakhamar jobb gazda lettem, mint atyám; somogyi jószágomat kiváltván, többet kaptam rétben és szántóföldben ezer holdnál, s úgy szintén egy igen szép szôlôt, mely hat- s hétszáz akó legjobb bort terem. Ezekhez tudván az én életem módjának nagy egyszerűségét, tehát én elég gazdag vagyok. Mindezeken felül pedig szerzettem magamnak egy oly kincset, mely mindezeknél többet ér - a tudományokat és a Te barátságodat..."
Kazinczy Széphalom elnevezésű falucskája igen messze volt Niklától, itt pedig a messze környéken nem akadt senki, akivel bölcs társalgásokat kezdhetett volna a "tudományokról". Pedig már 20 éves kora óta, 1796-tól verseket ír, titokban, mindenki, családja elôl is rejtegetve ôket. Feleségét, gazdálkodó társát nem vonhatta be a maga külön szellemi világába, mert fiatal fejjel "guzsalyra, tôre [tűre] kárhoztatta" a kor elfogadott "férfitörvénye" szerint, meghagyta a maga műveletlenségében. "Ami feleségemet illeti - írta a széphalmi mesternek még csak nem is szégyenkezve (1809. március 12.) középszerű mindenben. 14 esztendôs korában vettem el, együgyűségben találtam, és abból fel sem szabadítottam, mert e részben egy kevéssé napkeletiesen gondolkoztam... Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zúgolódik, hanem a gyertya-vesztegetésért és firkálásért néha nagy panasza van ellenem." - îgy lettek az ô "egyedül való barátai a magánosság és elmélkedés", így vált társtalan, magának élô, befelé forduló és sérülékeny lélekké.
1803-ban Kis János (1770-1846) nemesdömölki (ma: Celldömölk) evangélikus lelkész, a kor egyik jeles költôje, egyébként Berzsenyi egyik gyermekének keresztapja, rajtakapta "firkálásai" közben, fölfedezte benne a költôt. Kissé szégyenlôsen tárta fel keresztkomájának csaknem egy évtizedes titkát: "Már csak nyíltan megvallom komám uramnak, hogy én egy idôtôl fogva versírással bíbelôdöm, nézze által ezeket, s mondja meg, ha mehetek-e valamire." - Kis János három költeményt rögtön el is küldött Kazinczynak (A magyarokhoz; Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás; A reggel), s ô lelkesedett értük. Közben eltelt öt év úgy, hogy a nyilvánosság elôtt nem esett szó a költôrôl.
1808-ban maga jelentkezett Kis Jánosnál (ekkor már soproni lelkész): egy teljes verseskötetet, 77 költeményt küldött neki. (Sajnos, a verseket nem dátumozta, tehát megírásuk pontos idejét nem lehet biztosan megállapítani.) Kis János ezeket átadta Kazinczynak, hogy támogassa nyomtatásban való megjelenésüket. Kazinczy elolvasta ôket, s megírta Berzsenyinek legelsô, lelkesült hangú levelét (1808. október 1.), melyben ilyen dicsérô megállapítások találhatók: "...a te énekeid nem szokott hangicsálás a magyar Helikonon", "nyelved oly szép, oly nemes, hogy azt csudálni fogja a haza" (egyedül a helyesírást és a versszövegek központozását hibáztatta). Természetesen Berzsenyi is válaszolt, ô is elküldte levelét Széphalomra, s ezzel megindult hosszan tartó levelezésük.
A kötet megjelenésére csak évek múlva, 1813-ban kerülhetett sor - részben pesti, székesfehérvári és zágrábi kispapok által gyűjtött pénzen; Berzsenyi maga 100 forinttal járult hozzá a költségekhez. - Nem volt termékeny költô: élete végéig összesen 137 verset írt. - Második kötete 1816 júliusában látott napvilágot: tartalma az elsôhöz képest 10 új verssel gyarapodott.
Niklát, száműzetése helyét csak ritkán hagyta el, nem szívesen mozdult ki otthonról. Pesten - az elsô idôkben - csak két ízben járt 1810 márciusában és 1813 májusának végén. Elsô útja alkalmával találkozott Kazinczy pesti író barátaival - Szemere Pállal, Kölcsey Ferenccel, Vitkovics Mihállyal és Horvát Istvánnal - kölcsönös idegenkedést ébresztve magukban egymás iránt. 1812-ben egy hetet Bécsben töltött; itt lefestette magát: készülô kötete élére készíttetett arcképet.
A gazdálkodó élet sok gondja-baja, családi nehézségek, rokoni perpatvarok és más megpróbáltatások is okai lehettek viszonylagos költôi terméketlenségének (pl. pénzleértékelés 1811-ben; pereskedés a földek miatt rokonaival; 1812-ben háza egy része összedôlt stb.). Bajza Józsefnek (1804-1858) írta 1834-ben: "Igen gyakran elfojtják bennem a gazdasági paraszt veszôdségek az egyébiránt is nagyon szunyáta írásösztönt." Vidéki földesúri életformája és nagyra törô költôi becsvágya tragikus ellentmondásba került egymással.
Mindehhez hozzájárult elszigetelt magánya, búskomorságra hajló kedélye, hipochondriája s ingatag egészségi állapota. 1816-tól majd minden évben van valami baja: "hideglelés, epehideg". Ebben a szerencsétlen testi-lelki állapotban érte Kölcsey kemény, olykor igaztalan recenziója (bírálata), mely a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában jelent meg. A kritikát megalázónak, meg nem érdemeltnek érezte, személyes támadásnak fogta fel, s az a sejtése vált meggyôzôdéssé, hogy Kölcsey elmarasztalásai mögött Kazinczy állhat. Elhidegült tôle, levelezésük három évre teljesen megszakadt.
Berzsenyiben ezután elhallgatott a költô: a hátralévô években igen kevés verset írt, "keblét szomorún bezárta". Legfôbb vágya volt, hogy méltó választ adhasson Kölcseynek: ingerülten készült megtorolni sérelmeit. Legelsô felháborodásában írta ún. antirecenzióját - indulatosan, minden tudományos felkészülés nélkül, hiszen esztétikával mind ez ideig nem foglalkozott. Kiadás végett elküldte ugyan a Tudományos Gyűjteménynek, de nem jelent meg, kéziratát azonban sürgetô kérései ellenére sem kapta soha vissza.
Tudományos munka
A költôi alkotás helyét a következô években a tudományos munkálkodás, az esztétikai-irodalmi tanulmányokban való elmerülés foglalta el, lázas sietséggel igyekezett pótolni műveltségbeli hiányait. A "méltó" válasz - jobb esztétikai tájékozódás után - Észrevételek Kölcsey recensiójára címmel 1825-ben jelent meg a Tudományos Gyűjtemény szeptemberi számában (tehát nyolc évet fordított elkészítésére). Ebben Kölcseynek a klasszicista esztétika alapelveire épített legfôbb kifogásait már a romantika nevében utasította vissza: olyan költô ô, akit nem lehet a "hellenica" (hellenika) szabályai szerint megítélni. (1825-re már Kölcsey is szembefordult korábbi esztétikai-poétikai nézeteivel.)
Életét most már fôként a tudományoknak szentelte, s ezt jelzik egymás után elkészült tanulmányai. A versformákról címűt a Tudományos Gyűjtemény publikálta 1826-ban. - 1829 és 1834 között Kritikai leveleket írt. - 1830-ban nagy megtiszteltetés érte: az Akadémia (Magyar Tudós Társaság - késôbbi neve: Magyar Tudományos Akadémia) filozófiai osztályán elsô vidéki rendes taggá választották. Akadémiai székfoglalója Poetai Harmonistica (harmonisztika) címen jelent meg 1833-ban. Ebben a tanulmányában a romantikával szemben a klasszicizmus esztétikájának tételeit hirdette, a hellenika mellett foglalt állást: a világ legfôbb törvényszerűsége a harmónia. - Ugyancsak 1833-ban írta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című értekezését.
Utolsó éveiben sokat betegeskedett: Balatonfüreden s a budai gyógyfürdôkben kúráltatta magát. Mint akadémikus többször részt vett a Tudós Társaság ülésein, sôt azt is tervezte, hogy a fôvárosba költözik, ebbôl azonban semmi sem lett. - 1836. február 24-én halt meg Niklán. Kölcsey híres engesztelô emlékbeszédét Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémiában.
A klasszicizmus és a romantika határán
Kis János 1803-ban az asztalfiókban rejtegetett versek közül két antik veretű, alkaioszi strófákban írt ódát s egy rímes verset küldött meg Kazinczynak. Ez utóbbinak (A reggel) utolsó két szakasza jól jellemzi a sömjéni (és késôbb a kezdeti niklai) idôszak költôi önszemléletét:
"A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.
Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Ćlpeseken
A nap felé úszó sasokkal."
Berzsenyi költeményeiben többször is elôforduló látomás ez a költô röptérôl, aki elszakad a kicsinyes napi gondoktól, s a lélekben lobogó égi tűz lángolását kiszabadítja a fojtó porkötélbôl.
Tudjuk, csaknem egy évtizedig titokban verselgetett, miközben kitűnô gazda volt. Valóságos kettôs életet élt: munka után, estefelé, ha már "cselédit" (tágabban értelmezett családi környezetét) nyugodni eresztette, egy maga alkotta külön költôi világba húzódott, s a múzsákkal való társalgással próbálta vigasztalni magát élete egyhangúságáért, itt szerette volna gyógyítani sebzett önérzetét. Éjszakai költô volt. Poétai álomvilágában, a képzelôdések országában "egy szebb lelki világ szent óráit" élhette át. Ilyenkor nem volt magányos: a gyertya pislogó lángjai mellett a csodált Horatius ódáit, Gessner (geszner) és Matthisson (matizon) verseit olvasva virrasztott. (Gessner [1730-1788] német nyelven író svájci költô; költészete átmenetet jelent a klasszicizmusból a szentimentalizmusba: ritmikus prózában írt idilljeiben pásztorok és nimfák szerepelnek. - Matthisson [1761-1831] német költô, klasszicizáló érzelmes költemények szerzôje.) Ez volt az ô igazi élete; a nappali, a megszokott afféle nyűgös kötelességként súlyosodott rá. - A falusi földesúri életforma és teremtett költôi ideálvilágának kiáltó ellentéte nemcsak verseiben volt egyik ihletô forrása, hanem egész életének legsúlyosabb, feloldhatatlan problémája is lett, s többek között ez okozhatta költészetének korai kifulladását is.
Horatius költészete s az ún. horatiusi életfilozófia: a végletes érzelmektôl való óvakodás, az "arany középszer" életelvvé emelése, a sztoikusan bölcs megelégedés, belenyugvás a neki rendelt sorsba, az ifjúság örömeinek józan élvezete látszólag meghatározta életét és költészetét. A kortársak egy része és még az élesszemű kritikus, Erdélyi János is fôleg Horatius-másolóként jellemzi ôt. "ž meg lôn igézve Horácz által, mint a mese hôse, ki a varázskörbôl nem szabadulhat." "Berzsenyit éppen csak mint magyar Horáczot szerettük leginkább" - írta 1847-ben a Magyar Szépirodalmi Szemlében. (Erdélyi kritikájában az eredetiség értékelô szempontként, esztétikai értékként való elfogadása félreérthetetlenül romantikus nézôpont.)
Berzsenyi valóban Horatiustól és a magyar Virág Benedektôl kapott klasszicista ösztönzést, de az ókori poéta világszemléletének magára erôltetése nem sikerülhetett: antik versmértékek és formák mögött éppen nem a klasszikus egyensúly, áhított harmónia fedezhetô fel, hanem az utánuk való eredménytelen sóvárgás, rezignált melankólia s örökös nyugtalanság. "E magyar Horatius erôteljes külsôségei alatt egy modern ember sebzett mélasága sajog; titáni műfegyelme alatt emberi önmegtagadás; antik, pogány bölcsessége alatt keresztyén rezignáció borong. Lírájában a megelégedést, a lelki nyugalmat nem a boldog birtokos magasztalja, hanem az utánuk hasztalan epedô" - állapította meg róla Horváth János. Majd végsô összegzésként szűrte le: "A forma antik; a szellem modern visszahatással klasszikus, a nyelvbeli kifejezés félreérthetetlenül, erôteljesen modern: romantikus. Korfordulatban áll, s lélekkel jelzi a változó idôt." (Horváth János: A magyar irodalom fejlôdéstörténete. Akadémiai Kiadó, Bp. 1976. 227., 232. 1.)
A klasszicizmustól a romantika felé közeledését inspirálhatta az említett német költôk tanulmányozása is amellett, hogy a magyar klasszicizmus korában már Bessenyeiék óta kezdtek sarjadozni a romantika elôzményének, a szentimentális érzékenységnek csírái is. "A szentimentalizmus beütése jelentôsen hozzájárult ahhoz, hogy nem vált hívévé a rideg és racionalista klasszicizmusnak, hogy túllépett rajta a romantika felé." (Orosz László: Berzsenyi Dániel. Gondolat, Bp. 1976. 52. 1.)
Két stílusirányzat élt költészetében egyszerre ugyanúgy, mint ahogy megfért egymás mellett - legalábbis egy ideig - a földjéhez rögzült földesúr s a porkötelet lerázó, az aetherben csapongó költô. Ideálvilágát azonban lassan felôrölte a rideg valóság; csalódottság, kiábrándult keserűség, illúzióvesztés lép álmai ligetének helyébe, "s az aranyvilágnak rózsaberkébôl sivatag vadon kél". Barátimhoz című versében már hiábavalónak mondja ezt a szárnyalást, s múlt idôben idézi fel korábbi merész költôi száguldását:
"A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,
A nap útján túl magasan csapongott,
S mint az aetherben lakozó rideg sas,
Földre se nézett."
Űdák
A magyarokhoz (I.)
Pályájának korai szakaszában versei világosan elhatárolható két csoportra oszlanak: rímes-hangsúlyos dalformában írt szerelmes versekre és klasszikus mértékre szedett hazafias ódákra. Minden valószínűség szerint idôben nem különíthetôk el ezek egymástól. (Berzsenyi sohasem írt rímes-idômértékes költeményeket: ezt a formát túl cifrának, túldíszítettnek tartotta.)
Az a három darab, melyet Kis János 1803-ban Kazinczyhoz küldött, az óda műfajához sorolható, jóllehet A reggel rímes költemény. Kazinczy az ódaköltô posztját jelölte ki Berzsenyi számára. A Kis Jánoshoz küldött válaszlevélben barátjának lelkére kötötte: "Kérd, hogy az ódák útjáról el ne térjen. Az ôtet egykor a fô polcig vezeti, s literatúránk itt kíván leginkább munkás kezeket, mert Virágon kívül még nincs egy poétánk is, aki a Horátz lantjának méltóságát érzette volna." Kazinczy csodálta az újonnan fölfedezett költôben "a poétai bátor és harsogó ömlödözést" s "az ô szent hazafiságát".
A hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom nagy erôvel jelentkezik irodalmunkban már a Bessenyei fellépésével fémjelzett megújulási szakaszban is, de a nemzeti lét és nemlét hamleti kérdése, a régi dicsôség és a törpe jelen önkínzó szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója, a "nagyszerű" halál réme egész reformkori költészetünknek vissza-visszatérô témája.
A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat Közép- és Kelet-Európában - errôl már volt szó - az egyes (idegen uralom alatt élô) népek romantikus irodalmának központi magvává, éltetôjévé lett, s ez - a közvélemény szemében -, bizonyos oktató, erkölcsnemesítô társadalmi szerepet rótt a toll mestereire.
Berzsenyi is - Horatius útmutatását elfogadva, a klasszicizmus parancsát is követve - vállalta ezt a küldetést: a nemzet megmentésére mozgósított, a lelkeket kívánta művelni, nemzetének akart szolgálni költészetével, elsôsorban hazafias ódáival.
Ezek közül a legnevezetesebb, a legtöbbször idézett A magyarokhoz (I.) című. Valószínűleg ez egyik legkorábbi, de mindenképpen a leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye: elsô változata - egyes kutatók szerint - 1796 körül keletkezhetett, de a végleges, nyomtatásban is megjelenô szöveg csak 1810-ben készült el.
"Azon szép ódák, melyek után becsültetik Berzsenyi, kétségkívül Horáczra való jobb órák emlékezései" - jegyezte meg 1847-ben Erdélyi János; sôt, a fentebbi verssel kapcsolatban egyenesen azt állította: "E különben remek és csudált óda, szinte csak hímvarrás Horáczéról, melynek címe: Ad Romanos" (A rómaiakhoz; III. könyv VI. carmen). A témát illetôen kaphatott ösztönzést Horatiustól; tôle kölcsönözte az alkaioszi strófát (az ún. római ódák - III. 1-6. - mind alkaioszi versszakokban szólaltak meg), a gyönyörködtetve tanítás kívánalmát, sôt még a nyelvi tömörségre is például szolgálhatott, Berzsenyi verse mégsem másolat csupán, hanem önálló, eredeti alkotás.
A magyarokhoz - a nagy mintakép említett versének egyszövetű, egyetlen szálra fűzött kompozíciójával szemben - izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítô alkotás. A romlott jelen és a hajdani erô, feddhetetlenség kiáltó kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 strófáját, s az egészet áthatja a nemzet jövôjéért érzett önostorozó aggodalom, a szorongó fájdalom. A költemény pátoszát a reménytelenség hevíti, mely nemigen lát semmi reményt a romlás folyamatának megállítására. Az óda kulcsszava az erkölcs: ama régi, múltbeli, "tiszta" és vele szemben a "mostani veszni tért" erkölcs. Ez az oka - a kor felfogása szerint - a nemzet hanyatlásának, sôt menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta élt, érlelôdött a köztudatban és az irodalomban, s mind ez ideig Berzsenyi tudta hazafias verseiben a leghatásosabban megszólaltatni.
A költemény sodró lendülete váltakozva és egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle idôt, a múltat és a jelent: a múlt dicsô nagyságát, erejét s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét.
Az 1. strófa megszólításában (1. sor) már megjelenik a vers szerkesztô elvét alkotó éles szembeállítás, mely egyúttal erkölcsi ítélet is ("romlásnak indult" - "hajdan erôs"). Az indítás számonkérô, indulatos kérdései a felháborodó megdöbbenés hangján ostorozzák a jelen elfajulását. A vers címzettje: a "magyar"; a magyarság, a nemzet, melyhez egyes szám 2. személyben szól. Ezzel dramatizált monológgá válik a mű (kivéve az utolsó két szakaszt).
A 2. versszak a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt: "vérzivatarok" és testvérviszályok dúlták az országot. Buda vára - itt és a kor több más versében - a nemzeti lét, a függetlenség jelképeként szerepel.
Ezt a várat "szórja" most el (jelen), rombolja le a veszni tért erkölcs s az "undok vipera-fajzatok" (3. sz).
Három szakaszon át (4-6.) ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külsô hatalmak túlerejével, a nemzetet nem "fojthatta meg" a belsô "visszavonás", a testvérháborúk sora sem. (A megszólított a 4. strófában még Buda vára - "Nem ronthatott el tégedet..."; az 5.-ben a vers elején aposztrofált "magyar", tehát a nemzet). A nagyság és erô, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a "régi erkölcs" volt.
A következôkben már négy versszakra tágul a fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk a legbôvebb felsorolását (7-10.) A "lassú halál" okozója a belsô szétzüllés, "a tiszta erkölcs" eltűnése, mely úgy pusztította el valaha Rómát, mint ahogy a benne termô férgek ôrlik meg az "éjszaki szélvészt" kiálló "kevély tölgy" gyökereit. (A képet minden bizonnyal Baróti Szabó Dávid Egy ledôlt diófához című művébôl kölcsönözte.) Ebben a rendkívüli sodrású költeményben ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. - A romlásba döntô vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása, az idegenmajmolás.
A 11-12. versszakok felkiáltó mondataiban újra a dicsô múlt nagysága zeng - Attila, Ćrpád, Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség.
Az utolsó két strófában (13-14.) hangváltás következik: a múlt nagy példáinak patetikus felsorolását és a bűnöket szenvedélyesen ostorozó keménységet, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költô lemondó sóhajjal összegezi fájdalmas tapasztalatait: játékszerek vagyunk csupán az örökké változó sors, a "tündér szerencse" kezében; a hajdani nagy és erôs birodalmak példája pedig történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi feddésben megbúvó reményt is: hátha a beismerés, a feleszmélés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök.
Változást tapasztalunk a beszélô és a megszólított viszonyában a 9. strófától kezdve. Eddig a prédikátori korholás egyes szám 2. személyben szólalt meg, a "Mi a magyar most?" feljajdulása után azonban a dialógust a 3. személy megszakítja, majd a többes szám 1. személy válik uralkodóvá. A 12. szakaszban még csak a birtokos személyjelek mutatják ezt, a 13.-ban már igealakok is ("nyögünk"): mindez azt bizonyítja, hogy a költô végül mégis vállalja sorsközösségét az elsiratott nemzettel.
"Mint a többszöri átdolgozás is bizonyítja, Berzsenyi ezt a költeményét legfontosabb költôi megszólalásai egyikének tartotta. Gondolatilag nyilván nem, de érzelmi, indulati tartalmát tekintve tényleg ebben közölte a legfôbbet korával. Eléje vetítette a nemzethalál rémét is, hogy visszarettentsen a pusztulástól, felelôsségérzetet keltsen, áldozatvállalásra, egy nemzet megmentésére mozgósítson." (Orosz László: i.m. 74. 1.)
Ami a verset oly feledhetetlenné teszi, az elsôsorban dübörgô nyelvének romantikája, zengô akusztikája: lépten-nyomon hatalmas erôt sugárzó - Berzsenyi kifejezésével élve - "energiás" szavakra, szókapcsolatokra (fôleg igeneves szerkezetekre) bukkanunk. Ezeknek poétikai alapja a romantikus túlzás (hiperbola), a meglepô szembeállítás, mely újra meg újra váratlan, meghökkentô metaforákat teremt; ilyenek pl.: "vérzivatar"; "vak tűz"; "ádáz ostromokat mosolyogva néz"; "világot ostromló"; "napkeletet leverô hatalom"; "öldöklô század"; "szent rokonvérben feresztô visszavonás tüze"; "nemzeteket tapodó harag" stb.
A magyarokhoz (II.)
Az elôzô költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövôbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át.
1807-ben keletkezett. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett súlyos osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. A vers azonban az alkalmi események, ihletforrások fölé nôve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg.
Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb (mondhatnánk: "klasszicistább"), mint a másiké, terjedelme rövidebb: hat versszak, mely világosan két 3-3 szakaszra tagolódik.
Az elsô egység (1-3. strófa) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés, a riadalom. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képe fejezi ki (az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegetô hullámai között úszik, lebeg). A rémületet felerôsíti a rá következô mitológiai metafora érzékletes és riasztó hatása (Erynnis - a bosszúállás istene - "vérbe mártott tôre").
Az elsô strófában felidézett háborús rémület a következô kettôben az egész világot felfordulással fenyegetô véres zűrzavar látomásába csap át. A sorokat megterhelô (a mai olvasó számára már nehezen azonosítható) földrajzi tulajdonnevek észak és dél, kelet és nyugat szélsô pontjait jelölve - romantikus eltúlzással - az egész földkerekség képzetét keltik fel. Mindebben a legdöntôbb élmény az, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság:
"A népek érckorláti dôlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak."
Ebbôl a megrendítô élménybôl most nem a kétségbeesés és a reményvesztett pesszimizmus fakad, hanem éppen ellenkezôleg - cáfolva minden logikát - az az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott "lebegô hajónk" "állni-tudó" lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk, hazánk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás történelmi szükségszerűségén (4-6. strófa). A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely ôrzi a régi rendet ("Titus": a jó császár fogalma), másrészt a "lélek s szabad nép" erkölcsi-fizikai fölénye, mely képes "csuda dolgokra" is. Ez a költemény is - az elôzôhöz hasonlóan - világtörténelmi példákkal zárul, de az egész vers felfelé ívelô menetét követôen optimista tanulsággal: az ôsi tiszta erkölcsök (az alvó nemzeti lélek felébresztése utal erre) tették naggyá és híressé Rómát, Marathont, Buda várát. Mindezek a példák a hôsi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erôvel s tömeggel szemben.
A versforma itt is az alkaioszi strófaszerkezet, a fennkölt pátosz ebben a költeményben is az "energiás" kifejezések, metaforák bôségébôl fakad. Más azonban a beszélô és a megszólított viszonyának módosulása. Az egyes szám 2. személy használatát (az 5. strófa elejéig) a befejezésben az egyes szám 1. személy váltja fel: "nem félek", "bátran vigyázom". A költô önmagában is lecsendesítve a belsô zaklatottságot immár nyugodtan, bizakodva összegezheti kikezdhetetlen erkölcsi ítéletét.
Reményt, biztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény nemcsak a maga korában, de a késôbbi évtizedekben is. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készíthetett belôle hatásos kórusművet a fasizmus világpusztítása ellen tiltakozva.
A költészet vigasza
Berzsenyi nemcsak azért kapta a magyar Horatius nevet, mert témában, versformában sok ösztönzést kapott és vett át az antik mintaképtôl, hanem azért is, mert megpróbálta magáévá tenni, mintegy magára erôszakolni annak sajátos, kétezer évvel korábbi, a polgárháborúk szörnyűségei közt kialakított életfilozófiáját is. Hogy mennyire reménytelen kísérlet volt ez, már korábban láthattuk. - Ebbôl az életbölcsességbôl mindenekelôtt a megelégedésre, a megelégedettség illúziójára volt legnagyobb szüksége Berzsenyinek, vágyainak, ábrándjainak, törekvéseinek bölcs önkorlátozására, kényszerű adottságainak, megváltoztathatatlan körülményeinek filozofikus tudomásulvételére. Mert akár Sömjént, akár Niklát nézzük, mindkettô mégiscsak poros-sáros, a civilizációtól elzárt, a szellem világától távol esô falucska, "vadon tájék" volt. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség tragikus érzését szerette volna kárpótolni a "megelégedéssel": elfogadni az elfogadhatatlant, belenyugodni a neki rendelt sorsba, "osztályrészébe". Horác című költeményében (1799 után írhatta) ezért a fô hangsúly a pillanatnyi jelen értékeinek fölfedezésére esik. Ilyen sorokat olvashatunk:
"Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld...
...
Holnappal ne törôdj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet élj s örülj."
A romantikus "eredetiség" bűvöletében élô kritikusai fitymálhatták verseit, de hogy milyen merész módon használta a kapott nyersanyagot, arra épp ez a költemény lehet a legjobb példa. Horatius a maga Leuconoéhoz címzett carmenjét bölcs tanácsokkal zárja le, erkölcsi tanulsággal kerekíti ki:
" ... Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap:
élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj."
(TRENCSÉNYI-WALDAPFEL IMRE FORDîTĆSA)
Berzsenyi a maga művét a két záró hasonlattal a végtelenbe lendíti, nyitottá teszi - felkeltve velük az élet bizonytalanságának, céltalanságának, reménytelenségének stb. fájdalmas képzetét is:
"Míg szólunk, az idô hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak."
Osztályrészem című (1799 körül) elégikus ódájában a "megelégedéssel" viaskodik: az antik költô filozófiájával próbál fölébe emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének. Versformája, a szapphói strófaszerkezet azonos a mintaként maga elôtt lebegô horatiusi ódáéval (I. 22.).
Az elsô két versszak hajó-képe szintén Horatiustól való: Licinius Murenához írt parainézise (II. 10.) az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja; az okosan kormányzott hajó a középutat választja (az "arany középszert"): kerüli a túlzott óvatosságot, a sziklás-zátonyos part közelségét, de nem is tör vakmerôn a mély tengerre (ez az óda is szapphói strófában íródott).
A Berzsenyi-vers csak utal - már múlt idôben - a "szelek mérgére", az Odüsszeiából ismert tengerörvényre, a "sok ezer veszélyre". Témája a megérkezés, a partra szállás a békés kikötôben. Mindkét strófa elsô sora két-két rövid, véglegességet sugalló, egymással mellérendelô viszonyban álló tömör kijelentô mondat. (Mind a négy ugyanazt a gondolatot variálva a megmásíthatatlanság érzetét kelti.) Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulópontjához érkezett: felnôtté vált (önálló gazda ekkor: akár Sömjénben, akár Niklán írta), a maga ura lett, lezárult egy szakasz életében. Az "elzárt hely" ugyan védettséget jelent, de a biztonság jólesô érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú rezignált fájdalma, a tündérképekkel, ábrándokkal, álmokkal való leszámolás keserűsége is: a ráeszmélés az idô visszafordíthatatlanságára. A második strófa jövôt jelentô igealakjai ("fel nem oldja", "fogadd") az új életformára való felkészülést jelzi.
A költônek nagyon is szüksége van az önvigasztalásra, s a "boldog megelégedés" illúziójába ringatja magát. Felsorakoztatja hát a jómódú földbirtokosi élet nyomós érveit, a kiegyensúlyozott családi élet boldogságát (3-4.). Mindez azonban egyfajta szembesítéssel történik, olyan összehasonlításban, amelyben saját birtokának gazdagsága, osztályrészéül jutott sorsa mégis szegényesnek, kiábrándítónak hathat akár az ókori irodalomból ismert görög tájak, városok pompázatával, akár Horatius ligetes, szökôkutas tiburi birtokával szemben. (Ezt az értékkülönbséget emeli ki a nyelvi megformálás is: a 3-4. strófa megengedô alárendelô összetett mondat.) - A versszakot lezáró kérdô mondat (valójában erôs állítást tartalmazó felkiáltás) grammatikai-gondolati tartalmával ellentétben éppen a rejtegetett, elfojtani vágyó elégedetlenség megnyilvánulása: a földesúri jólét mellett vagy ellenében valami másra, teljesebbre, értékesebbre való sóvárgást takar.
Az 5. szakaszban nyilvánul meg leginkább az áhított és akart sztoikus nyugalom. A "nehéz szükséget" kizárva (Horatiusnál "a rozzant putri szennye" - Szabó Lôrinc fordítása) bármilyen élethelyzetben (tehát a rosszat, zavarót, kellemetlent is beleértve), jó és balsorsban egyaránt "mindenütt boldog megelégedéssel" néz az égre. Az elôzményeket tekintve éppen nem a dicsekvô, hanem ellenkezôleg, a sorsába beletörôdô filozofikus lélek lemondó gesztussal kísért kijelentése ez, olyan emberé, akit nem rendíthet meg nyugalmában semmiféle sorsfordulat.
A megszorító "csak" módosítószó egyetlen feltételhez köti csupán az imitált "boldog megelégedést", a mindenrôl lemondani tudás képességét, ez pedig a Camoena (kaména) jelenléte, a költészet vigasza (6.). S mintha elszólná magát a költô: az "itt", a korábban még kies szôlô és arany kalászt termô vidék már "vadon tájéknak" mutatja magát, mely csak a Múzsa varázshatalma révén lehet szép, "kiderült virány". A vers horatiusi lezárása (7.) meghatott emelkedettséggel, ôszinte rajongással zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is minden bajtól mentesítô csodáját. A költô a Múzsához menekül mint egyetlen oltalomhoz. - Ha minden érték kihull is az emberi életbôl, ha "vadon tájékra" sodor is a sors, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet - errôl is szól a költemény.
"Vajon a boldog megelégedés verse ez? Nem hiszem. Inkább az elfödött, öntudatlan, arany-szavakkal eltakart elégedetlenségé, valamely rejtett tragikumé" - állapítja meg Nemes Nagy Ćgnes is. (Szôke bikkfák. Móra Könyvkiadó, 1988. 38. 1.) - (A Camoenák a görög Múzsáknak megfelelô itáliai istenségek.)
Elégiák
Berzsenyi 1809. május 5-i levelében számolt be elsô ízben betegeskedésérôl Kazinczynak, "nagyfényű barátjának": "Ez a tavasz nékem szomorúan köszöntött bé: egyik nyavalyából a másikba estem. Még eddig a mulandóságnak semmi magvát sem éreztem ereimben; de most érzem egész semmiségemet és csüggedek." - Még csak 33 éves, fiatal ember. Valójában nem is a testi nyavalyák sújtják igazán, évek óta kedélybetegség gyötri, csüggedt és kiábrándult. Hôsi ódáival nem tudta s már nem merte vállalni a politikai költô szerepét: kérdésessé vált számára - valószínűleg - az ôsi, tiszta erkölcs feltámasztásának lehetôsége. Nyomasztólag hathatott rá elszigeteltsége s poétai álomvilágának és a falusi gazda életformájának egyre kínzóbb ellentmondása.
A bágyadás, a reménytelenség eluralkodása kedélyén összefügghet a Niklára való átköltözéssel is. Elégiáit 1804 után írhatta (Berzsenyi nem nevezte ezeket elégiáknak, mert nem disztichonban íródtak). Kb. 8-10 verset sorolhatunk ehhez a műfajhoz, s valamennyinek alaptémája a mulandóság, az idô gyors múlása, minden élô elkerülhetetlen végzete. Elsôsorban nem a halálfélelem rettegése szólal meg költeményeiben, sokkal inkább a lélek kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúltával az öröm és szépség nélküli élet kifosztottsága, egyhangú monotóniája és az egyre elviselhetetlenebbé váló elmagányosodás. Életébôl eltűnnek a magasra röpítô szenvedélyek, érzelmek, köztük a szerelem is. Búcsúzás Kemenes-Aljától című (1804 körül) elégiájában ezt az állapotot rezignált lemondással így fejezi ki:
"Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja."
Elégiái közül az utókor és a rostáló idô az egyik legsikerültebbnek A közelítô tél című versét ítélte (1804-1808 között). Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. - Eredeti címét, az iskolás megfogalmazású Az ôszt Kazinczy változtatta meg: ezzel a statikus állókép helyére a lopva közeledô fenyegetés mozgalmassága került, s így maga a cím is riadalmat sugall.
A vers felépítése könnyen követhetô, logikus gondolatmenetet mutat. Az elsô három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. Ebbôl bontakozik ki a durva ôszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai környezetet is. - A leírásban a vizuális élmény mellett a múló idôt auditív eszközökkel is érzékelteti: a strófák "meg-megrendülô r hangjai" a "hervadt levelek zörgésére, zizegésére" emlékeztetnek (Horváth János). Legszebb példája ennek a második sor: "Tarlott bokrai közt sárga levél zörög."
A költôi negatív festés (hat tagadó szó, illetve tagadó ige fordul elô), az ôsznek a tavaszi és nyári vonzó szépségek hiányával való jellemzése kettôs hatást ér el: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erôvel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé nézô emlékezet, a megszépítô idôbeli távolság. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben "Zephyr" lengedezett és "symphonia" szólt. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és a jelen, az élet és a gyász komor, vigasztalan hangulata. Kiürült, eldurvult, sivárrá vált a külsô természet; ezt összegzi a záró sor: "S most minden szomorú s kiholt." (A "hegy" dunántúli szóhasználatban szôlôsdombot jelent.)
Az elsô három szakaszban a természet festésével érzékelteti - látható-hallható formában - az idô kérlelhetetlen múlását. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von el: az idô észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak "jelenés", pillanatig tartó tünemény. Ezt a sokszor és sokak által megénekelt közhelyet a nyelvi-képi megformáltság emeli a feledhetetlenség fokára. A mindennapos metaforából ("az idô elrepül") egy sajátos gondolatváltással lesz "szárnyas idô", s e "tűnô szárny" körül "lebeg minden". Majd az általános pusztulás hatalmas, széles távlatú képi élményét kapcsolja össze a parányival, a földivel, "a kis nefelejcs" enyészetével.
Az 5-6. versszakokban a költô magára, saját életére vonatkoztatja az elôbbi tételt. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjúsága. "A megismételt »Itt hágy« köré egyre fájdalmasabb, sóhajtásból panaszos felkiáltássá növekvô megállapítások sorakoznak." (Orosz László: i.m. 125. 1.) S a közeledô téllel megszakad természet és emberi lét sokszor idézett párhuzama: a gyönyörű kort nem hozhatja vissza már semmiféle kikelet, az embernek nem lehet új tavasza. A lélek kiégettsége, halála miatti panasz sír az elégia lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A "béhunyt szem' nem a halál által lezárt szemhéjat jelenti, hanem az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a szerelmi-érzelmi halált. "A kiégett férfi olyan, mint a behunyt szemmel fekvô halott: nincs barna szemöldök, bűbájos pillantás, amely feltámaszthatná." (Vargha Balázs: Berzsenyi. Gondolat, Bp. 1959. 107.1.) Lolli (az elsô változatban: Barcsi) nem valóságos földi lány, itt pusztán a szerelem jelképeként fordul elô.
Az utolsó két versszaknak az elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti képei (koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok, kikelet) újra meg újra visszautalnak a verset indító három strófa egyes részleteire, tragikusnak érzett veszteségeire, s most a költemény elolvasása után - a záró szakaszok visszasugárzó fényében - döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás.
Az egyetemes mulandóság megrendültsége, az emberi sors tragikumának fájdalma a vers dallamában, ritmikájában is jól észrevehetô.
Formája az ún. elsô aszklepiadészi versszak, mely áll három kis aszklepiadészi és egy glükoni sorból: - A kis aszklepiadészi sor 12 szótagos ereszkedô lejtésű sorfaj, daktilusok és trocheusok vegyülete, középen (a 6. szótag után) erôs sormetszettel:
h h h r r h h r r h r h (a h és r a szótag hosszára vonatkozik); a glükoni sor ritmusa:
? ? h r r h r h (Az elsô kettô akár hosszú, akár rövid szótag lehet.)
"Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr."
A közelítô tél párja szépségben és helyzetmegkötô varázsos hangulatában a Levéltöredék barátnémhoz (1804-1808 között). Ennek ütemhangsúlyos sorfaja van: a szabad ütemezésű négy ütemű 12-es; strófája négysoros, rímelhelyezése: keresztrím (a b a b).
A címbeli "töredék" utalhat arra, hogy a vers valójában episztolaként indul - megszólítással, az érdeklôdô kérdésre adott válasz látszólagos megtagadásával -, de hamarosan elejti a levél címzettjét, s a költô figyelme önmagára irányul; vonatkozhat melankolikus, letört hangulatára is, mely képtelenné teszi egy episztola szabályos kikerekítésére, befejezésére. A remek elégia a címe ellenére - természetesen - nem töredék, hanem tökéletesen zárt. A költô falusi elvonultságát, lelki társtalanságát, egész életének szomorúságát festi le, ezért létösszegzô versnek is szokás nevezni.
Az elsô versszak még a távol levô barátnô (régiesen: "barátné") kérdését fáradt mélabúval utasítja el, hiszen úgyis ismeri - ôt nélkülözve - társtalan magányát, a további versszakok mégis a megtagadott választ fejtik ki, valójában az elhárított kérdésre felelnek.
A szüret-esti magány a költô életének reálisan bemutatott helyzetképe (2.): "cselédei" (családjának tagjai) már nyugovóra tértek, ô pedig egyedül - mint mindig - a többiekkel lelki közösséget nem találva agg diófája alatt tüzet gerjeszt.
A kanóc ("parázs") pislogó lángjába nézve megindul az ábrándozás folyamata (3-4.): elszakad a környezô világ kiábrándító szürkeségétôl, "s egy szebb lelki világ szent óráit" éli át. Ebben a magányos esti álmodozásban életre kelnek "az emlékezetnek repdezô szárnyain" a múlt, az ifjúság "eltűnt örömei". Kínzó ellentét tárul fel itt is a száműzöttség, a kiábrándító jelen s a színes, az érzelmekben és hajdani "tündérképekben" gazdag (legalábbis ilyennek látott) múlt között - tudatosítva a pótolhatatlan veszteségeket.
A befejezésben, az ötsorosra bôvült strófában (5.) a korábbi reális képsor életsorsát összegezô jelképpé emelkedik: párhuzamot teremtve a 2., a 3. és a 4. versszak képrészletei és a beléjük sűrített szimbolikus tartalom között. îgy lesz a magányos szüreti este az élet estéjévé, az öregedés jelképévé. A kanóc pislogó lángja a hamvadó, kihűlô szerelmet, az ôszibogár búsongó zümmögése pedig melankolikus lírájának "szomorgó nótáját" asszociálja.
Ebben a versben már nincsenek antik utalások, szókészletében sincs semmi keresettség. A jelképes összegezés súlyos mondanivalója, az önábrázolás szándéka szétfeszíti a korábbi strófák négysoros rendszerét, az utolsó sor ráütô ríme hatásos kondulással, ezzel a nyomatékos akusztikai eszközzel érzékelteti az élet és a vers lezártságát.
Episztolák
Berzsenyi 1808-tól verseinek kiadására készülve s a meginduló Kazinczy-levelezés kapcsán lett tevékeny résztvevôje a kibontakozó irodalmi életnek. 1810-tôl többször is megfordult Pesten, megismerkedett Kazinczy ottani íróbarátaival, s mindezek hatására tanulmányozni kezdte, majd teljes egészében magáévá tette a felvilágosodás gondolatrendszerét. Hallatlan lelkierô és erkölcsi bátorság kellett ahhoz, hogy szembeforduljon korábbi - immár maradinak ítélt - nézeteivel. Śjabb költeményei nemcsak költôi világának tágulását jelzik, hanem bizonyos mértékű közeledést is a klasszicista elvekhez, ízléshez. Egyre gyakrabban lesz a művek témája a filozófiai töprengés, a halál utáni lét vagy nemlét kérdése (pl. Életfilozófia, A temetô), s új, bölcselkedô hajlamának s filozófiai fejtegetéseinek leginkább két veretes klasszikus műfaj felel meg: az episztola (költôi levél) és az epigramma. Az elôbbi kötetlen tartalmánál és terjedelménél fogva (a minta ugyancsak Horatius) igen alkalmas a felvilágosodás racionalista elveinek átélt kibontására, az utóbbi pedig tipikusan gondolati költemény lévén egy-egy ítéletalkotás magvas, tömör megfogalmazására.
Episztolái köznapibb témájához igazodik a versforma is: 1815-ben írt ilyen műfajú alkotásai szép lejtésű ötös és hatodfeles jambusokban szólalnak meg. A legfontosabbakban egy-egy kérdéskör, életét izgató és felzaklató nyomasztó gond kapja meg a költôi részletezô kifejtés keretét.
A Dukai Takács Judithoz (a költônô távoli rokona volt) küldött levele mintegy önkínzó cáfolata annak, amit annak idején felesége "együgyűségérôl" és ebben való megtartásáról írt. Megkésett bánattal vetette papírra korábbi véleményének elítélését:
"Hogy a szelíden érzô szép nemet
Letiltva minden fôbb pályáiról,
Guzsalyra, tôre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedô edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze."
A folytatásban arról van szó, hogy éppen a nôket kellene a legmagasabb kultúra szintjére emelni, mivel ôk azok, "kik embert szülnek és nevelnek".
Vitkovics Mihályhoz írt költôi levelének eszmefuttatásai újra fölvetik életének nagy dilemmáját: a felvilágosodott költôhöz méltatlan magányos földesúri lét faluhoz kötöttségét és a "rokon lelkekkel" való tudós érintkezés kiirthatatlan sóvárgását, a városi életforma utáni vágyát.
"Szivemnek ember és rokon kebel kell,
Kivel vegyítse érzeményeit;
Elmémnek elme, mely megértheti,
S melyben sugárit tükröztetheti" - írja elégedetlenül. - Szinte lelkendezve idézi most fel 1813-as pestbudai útjának jeleneteit: a Virág Benedeknél tett látogatást, a Szemere Pállal folytatott tudós beszélgetést s a színházi estét. - Eljutott földesúri önbírálatának arra a fokára, hogy észrevegye: a paraszt "aszott kezébôl lesi sültjét", viszonylagos jómódjának ára mások nyomorúsága és lelki elnyomorodása. Ebben a versben már ott kísért hamarosan derékbetört életének, költôi pályájának tragédiája is: magányos életformáján változtatni képtelen, "s csak álma tündérképét kergeti, mint egy vadonban bujdosó fakír".
Az 1813-as kötetének kiadását anyagilag is támogató pesti kispapok önképzôköréhez, A Pesti Magyar Társasághoz címzett episztolája jut el legmesszebbre a felvilágosodás eszmerendszerének magasztalásában. Az ész isteni mindenhatóságáról himnikus hangon tesz vallomást, s ellenséges indulattal kárhoztatja "a hit vakító szentelt maszlagit":
"Az ész az Isten, mely minket vezet,
Az ô szavára minden meghajul,
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,
S örök helyébôl a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsôt,
Az egyes embert, mint a milliókat,
Ez áldja s égi boldogságra inti."
A felvilágosodott, széles látókörű költô "a szent emberiség" nevében hirdet világtörténelmi ítéletet Napoleonhoz című (1814) ódai emelkedettségű epigrammájában a császár bukásakor. Napóleonra hárítja a felelôsséget: visszaélt a kor lelkével, a szabadsággal, s az egész emberiség ügyének elárulásával vádolja. Keményen, sallangtalanul koppannak a verssorok végével egybeesô ostorozó mondatok.
Recenzió és Antirecenzió
Az élete bensô válságával küszködô költô számára szinte halálos csapást jelentett Kölcsey tudós bírálata (1817). Bár a recenzens kifinomult ízléssel választotta szét a nagy verseket a gyöngébb alkotásoktól, Berzsenyi az egyes kritikai megjegyzések jogosságát vagy vélt jogosságát megemészteni és elfogadni sohasem tudta, az egészet durva, kíméletlen támadásnak fogta fel. Ma már világosan láthatjuk, hogy voltaképpen a romantikus költô-kritikus, Kölcsey a klasszicista esztétika szigorú elveihez mérte a lényegében szintén romantikus Berzsenyi költészetét.
Kölcsey a következô kritikai észrevételeit hangoztatta: Berzsenyi "soha sem a tárgytól veszen lelkesedést, hanem önmagától, önmagából ömlik ki minden szó, minden gondolat... - az ô fiatal, vidám lelke a görög felé röpdes vissza, phantásiája ideális képekkel foglalatoskodik, annálfogva stylusa virágos, kifejezései exaltáltak..." - "Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtôl üres expressiókra téved el." Kifogásolja "a helyenként becsúszott provincialismusokat" is. Rossz néven vette, hogy egy regét (románcot) aszklepiadészi versekben írt. A legeslegfájóbb, a leginkább lesújtó, megsemmisítô erôvel ható állítás az volt, hogy Berzsenyi költôi géniusza már kimerült, csupán ismétli önmagát: "...némely darabok teljesek lévén ragyogó kitételekkel, csak látszanak valamit jelenteni, de valósággal minden érzeménytôl s minden értelemtôl általában üresek." "...Berzsenyi magát már egészen kimerítettnek lenni látszatik."
Kölcseynek - természetesen - nem mindenben volt igaza, de Berzsenyi lírája valóban elhallgatott, kérdés persze, hogy ennek oka ténylegesen írói vénájának elapadása volt-e. Az elkövetkezô húsz év alatt mindössze tízegynéhány verset írt már csak s néhány kisebb értékű csipkelôdô epigrammát.
A költôi lélek repülését a tudós búvárkodás váltotta fel, s életébôl nyolc évet szánt arra, hogy méltóképpen válaszoljon Kölcseynek. Nagy tanulmánya, az ún. Antirecenzió (Észrevételek Kölcsey recensiójára) 1825-ben jelent meg. Ebben pontról pontra haladva igyekszik cáfolni Kölcsey vádjait, s az ún. egzaltált kifejezéseket, a feleslegvaló s értelemtôl üres expressziókat külön-külön is és nagy elhitetô erôvel megmagyarázza. "A nimbus, lángkör, csillagkorona, Sonnenkrone stb. a romantikában csak az, ami volt a Hellenikában a koszorú, úgy hogy a dithyrámbok lángköre, semmi nem egyéb, mint a dithyrámbok koszorúja. îgy változnak az ideák, s így kell a nyelvnek változnia!... îgy kell a romantikának egész styljáról ítélnünk, mert valamint változnak az ideák, a szerint kellett változni az egész költôi szellemnek és nyelvnek; sôt így kell azoknak változniok minden eredeti költônél, mert minden új világszemlélettel új ideáknak, új szellemnek és nyelvnek harmóniája születik, s ahol ez nem születik, ott eredeti sincs." - Berzsenyi tehát elméletileg is vállalta költészetének romantikus vonásait; lényegében azt szögezte le: ô a modern, ô az új költészet igazi, eredeti alkotója. (Az 1833-ban megjelent Poétai Harmonistica már az Antirecenzióval ellentétben a romantika ellen, a "Hellenika" mellett foglalt állást.)
Kölcsey példamutató erkölcsi nagyságát, jellemének tisztaságát mutatja, hogy megbántott barátját halála után igyekezett kiengesztelni. Megható emlékbeszédét az Akadémia "közűlésében" 1836. szeptember 11-én olvasta fel Helmeczy Mihály (Kölcsey beteg volt, nem mehetett el). A beszéd utolsó mondatai így hangzanak:
"Ćrnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelô szózat! Nem sokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnôk azt? az élet útai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstôl, akar félreértéstôl: de a sírdomb békeség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költô miénk, e nemzeté maradt végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsôséged szent örökség gyanánt birandja."
Berzsenyi utolsónak tartott, rendkívül tömör, elég nehezen érthetô versének, A poézis hajdan és most címűnek sokszor idézett "két varázsos hangulatú sora" a végleges lemondást, költészetének végét jelzi:
"A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben."
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)
