Radnóti Miklós Eclogái

Radnóti Miklós (1909 – 1944) a Nyugat harmadik generációjához tartozott. Költő, műfordító prózaíró volt. Életművével ma már a magyar irodalom klasszikusai között foglal helyet. Radnóti fiatalon kezdett verseket írni, s „zsengéin” még érződik a nagy elődök, Ady és Babits hatása. Később azonban kezdett elszakadni az irodalmi örökségtől, amit elsősorban a Nyugat s általában a szimbolista-impresszionista hagyomány jelentett számára. Az új formák keresésében támogatták az avantgárd irányzatai: legerőteljesebb mértékben az expresszionizmus s kevésbé a szürrealizmus.

Az eléggé bő verstermésből a pályájának kezdeti szakaszát jelző első három kötetébe meglehetősen kevés költeményt válogatott. Ezek mind az avantgárd vonzásában születtek: a hagyományos ritmust, strófákat és a rímet elvető szabadversek: ezek a formai kötetlenséget merész, kihívó, olykor mesterkélt képek zsúfolt halmozásával kapcsolta össze.
Következő köteteiben folytatódott, és ki is teljesedett az a művészi-stílusbeli átalakulás, mely már az Újholdban megkezdődött. Radnóti visszatért a kötött formákhoz, a szabályos strófaszerkezethez s a rímes-időmértékes (nyugat-európai) verselés többé-kevésbé szabatos használatához.
Utolsó éveiben Radnóti lírájának tartalma és lényege: küzdelem a költészet eszközeivel a megtébolyult embertelenség ellen. Egy sajátos antik műfajt újít fel és honosít meg a háborús esztendőkben: az eclogát.
Theokritosz (kre. 3.sz) szicíliai görög költő hagyatékában maradt ránk 31, hexameterekben írt rövid költemény; ezeket eidüillonnak („képecske”) nevezték el. Ebből származik az idill szó. Theokritosz költeményeinek legeredetibb darabjai a bukolikák: párbeszédes pásztori költemények. A görög költő bukolikáit a fiatal Vergilius (Kre. 70-19) honosította meg a római költészetben. Ezekből tíz válogatott költeményt adott közre Eclogae („szemelvények”, „válogatások”) címmel. Vergilius óta az utókor az ekloga szót (is) használja bukolika helyett műfaji megnevezésként.
Vergilius kora annyiban párhuzamos Radnótiéval, hogy igen zaklatott. A triumvirátus korabeli polgárháborúval teli korszak idején a pásztori költemények a nyugalmat, idillt jelenítették meg a külső világgal szemben. 1938-ban jelent meg Pásztori Magyar Vergilius címmel a latin költő tíz eclogája. E kötet számára fordította le Radnóti a IX. eclogát. A polgárháborúk alatt született latin vers világában saját helyzetére, életének veszélyeztetettségére ismert rá, és ekkor fogant meg benne további eclogák írásának szándéka. Az ő eclogái afféle „háborús idill”-ek. : a háború borzalmai között őrzik a békés élet szépségét. Az emberi méltóságot megsemmisíteni akaró barbársággal szegül szembe bennük a megsemmisíthetetlen: a művészet és a szellem ereje.


Első ecloga
• Ez közelíti meg legjobban a vergiliusi mintát: párbeszédes hexameteres költemény. A költő és a pásztor folytat párbeszédet a versben, ám valójában a költő két énje kérdez és válaszol.
• Bukolikus idillként indul a költemény. Radnótinál igen gyakori kép a tavasz, és itt is ez jelenik meg először, ám az idillt hamar követi a rettegés, a fenyegetettség képe: a tavasz csalóka, bolond április ez.
• „Még szomorú se vagyok...” – innen a költő életérzését tükrözi a vers: megcsömörlöttséget érez. Egész Európa várta már a háborút, és most, hogy itt van, undorodik és rosszul van tőle.
• A szomorúságnak, a világtól való undorodásnak az okait a pásztor kezdi érteni. A spanyol polgárháborúra utaló sorok a vérengzés iszonyatát idézik fel. Még az állatok is menekülnek, a természet lerombolása is a háború, ám ugyanakkor az egyén sorsa is borzasztó -> Federíco Garcia Lorca mártírhalála a költők és a művészetek pusztulásának a jelképe, ugyanakkor Radnóti halálának is előképe. Nem is gyászolta meg őt Európa, pedig neves költő volt. Még a halál tudatánál is kegyetlenebb az a sejtelem, hogy velük együtt pusztul művük is, és a kíváncsi utódokra nem marad semmi.
• A spanyol költő halálához kapcsolódik „a drága Attila” halála. József Attila menekült ugyan, de nem tudott hova menekülni. (ám ez nem tulajdonítható a magyar társadalmi rendnek, JA bárhol él, meghalt volna.) Őt sem siratjuk….
• Az utolsó versszak a helytállás fontosságát írja le: a Költő úgy él, mint egy fa, amelyik meg van jelölve: ez lehet látnoki kép, hogy meg fogják őt is jelölni. Ugyanakkor leírja azt is, hogy a halálraítéltség tudatában is a halál pillanatáig új levelet hajtó, erős tölgyként kell élnie, és a tölgy új levelei a jövőnek szolnak, tehát nem csak magának ír.
• A végső következtetés levonása után a csendes megbékélés idilli hangulatával telíti a vers lezárását. Az utolsó sor szépségét a hexameter mellett az alliteráció adja.

Negyedik ecloga
o Ez a második munkaszolgálata alatt készült. Az első 1940 nyarán, a második 1942-43-ban volt, aztán otthon volt. (Az utolsó és egyben halálos munkatáborra 1944 tavaszán vitték el.)
o Első megszólalásában születésének körülményeit írja le, és hogy nem akart erre a világra születni.
o Felnőttként: feje kemény, tüdeje nagyobb: a halál képe -> víz és ár: a betegség sok helyen ilyen : Babitsnál pl
o Az Óda József Attilától hasonló: szív, máj, tüdő… „sületlen” -> szabály nélküli. Azok között a határok között haladt, amelyeket az élet szabott neki.
o Természet és a szerelem szépségei jelennek meg.
o Semmit sem kér/követel -> embereknek járó szabadságot akar, ami minden embernek jár.
o Panteisztikus kép: „És megszületni…” – ez az embert is magában hordozza, nem úgy, mint Tóth Árpád.
o A fejlődés és pozitivitás: érés ált., de itt = a halállal. Emel, leejt, a szerencse hullámzik…az élet hullámai ezek.
o „Elrepedtek..” – a háború okozta pusztulás: emberi halál képe ez.
o Az utolsó két sor a helytállás: erőteljes szembefordulás valamivel.

Hetedik ecloga
 Az utolsó haláltáborban írta Jugoszláviában.
 Ez az első bori lágerben írt költeménye, ezért érthető, hogy tárgyilagos részletességgel ír benne a fogolytábor körülményeiről. Este/éjszaka több tucat ember van 1 barakban, nem lehet nyugodtan egyedül, mégis ez az az idő, ami csak az övék, ez a pár óra van arra, hogy pihenjenek, visszagondolhatnak arra, hogy mit is hagytak otthon: „horkolva repülnek a foglyok”.
 Ezt a versét „levélnek” szokták tartani, de az ecloga műfajára tekintettel párbeszédszerű monológnak tartják. Valójában meghitt, bizalmas beszélgetést folytat a feleségével, akit a képzelet maga elé varázsol.
 A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása: a rideg valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt mosódik össze. Ez már az első vsz.-ban látszik, mikor a drótkerítés feszülését az este eltűnteti, és csak az „ész tudja a drót feszülését”.
 Az otthon álombeli képe megtelik aggódó félelemmel: „Mondd van-e ott haza még?” -> Pestről kaptak híreket, de a szeretteikről nem, és ekkor már bombázták Budapestet, és nem tudta, hogy a felesége él e még. A bizonytalanság sokkal rosszabb, mintha az ember tisztában van a tényekkel. Féltette a magyarságot is, és felötlik benne a gondolat, hogy érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha már nincs, aki megértse őket.
 A költői kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem függeszthette fel. A vers születésének körülményeit már már naturalisztikus hitelességgel közvetíti. Fogolytársai már alszanak, de benne a versírás tartja a lelket, nem csak a szeretett nő, és az otthon gondolata, mint a többiekben.
 A „sűrű homályba bukó” vég a méltatlan halál tudatát, az irreális csodavárást próbálja megcáfolni.
 „Egy nappal rövidebb” – a férgek közt fekszik, de ez jónak számít, mert a legyek már elmentek, és „csak” a bolhák és tetvek zavarják már. Tudja, hogy fogoly állat, és hogy az élet rövidebb lett egy nappal. A holdfény enyhít kicsit a kinti a szorongáson, de újra látjuk a fenyegető drótok feszülését, fegyveres őrszemek árnyát, és ez fokozza a rabság kínzó érzését, és így az illúzió szertefoszlik.
 Mondja, hogy „alszik a tábor”, és ez kiemeli, hogy az ő számára az enyhet adó álom sem tud megnyugvást hozni. Ébren virraszt a társak suhogó álma felett, s a csókok ízének feledhetetlen emléke fakasztja fel a múlhatatlan szerelem megindító vallomását: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”
 A rendszer embertelenségét mutatja a vers: noha a körülmények embertelenek voltak, Radnóti és mások is képesek voltak emberek maradni.

Radnóti valószínűleg – Vergilius nyomán – tíz eclogából álló versciklust tervezett, ezt azonban korai halála lehetetlenné tette. – A hét eclogából öt hexameteres, kettő rímes-időmértékes. Az antik görögséget szabadon használó eclogáival, és előhangjukkal (Száll a tavasz) új és egyéni műfajt teremtett. Különösképp akkor, amikor az antikvitástól már eltávolodott 20.sz.-i ember individualitását, bonyolult érzékenységét, sőt tragédiáját jeleníti meg. Felesége, otthona gondolata és a kultúra, az alkotás azonban erőt ad neki, hogy szembenézzen a megpróbáltatásokkal, és soha ne adja fel.

A prófétaszerep megjelenítése Babits Mihály Jónás könyve című művében

Az Adyval induló új magyar irodalomnak, a Nyugat nemzedékének Ady után sorrendben következő második legnagyobb költője volt Babits Mihály (ha ugyan szabad és lehetséges ilyen számozott sorrendet felállítani nagy költők között; mégis: kétségtelen, hogy ebben a körben Ady a legnagyobb, a többiek közül pedig művészi erőben is, hatásban is, irodalomtörténeti szerepben is kiemelkedik Babits). Már a kortársak is úgy tartották nyilván Adyt és Babitsot, mint a két irodalmi vezért. Ezenkívül azonban semmi sem emlékeztet bennük egymásra. A politikus Ady mellett Babits hangsúlyozottan elhúzódik a politikától, és csak élete legvégén, a megerősödött fasizmus idején ébred rá politikátlanságának erkölcsileg is, művészileg is helytelen voltára. A formájában újat teremtő Ady mellett Babits formavilága benne gyökeredzik az évezredek hagyományaiban. Ady az életnek rendeli alá a költészetet, Babitsnál az élet alkalom a költészetre.

Latinos műveltségű szekszárdi nemesi-értelmiségi nemzedékek leszármazottjaként indul el a tanári pályára. Görög-latin szakos, de ugyanúgy érdeklik a modern külföldi irodalmak. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanul. Kortársai mindig ámulva említik rendkívüli és mindhalálig gazdagodó műveltségét. Igazi filozopterfajta. A jogásznak indult költők és írók után vele kezdődik el irodalmunkban a bölcsészek nagy sora.

Egyetemista korától kezdve jelennek meg versei és műfordításai, s az értők már ekkor felismerik formaművészetét. Fiatal vidéki tanárként kapcsolatba kerül a Nagyváradon készülő A Holnap körével. A Holnap köteteiben már érett költőnek bizonyul, Ignotus is felfedezi, és a Nyugat indulásától kezdve munkatársa a nagy hatású folyóiratnak, amelynek később szerkesztője, majd főszerkesztője lesz. Élete és művészete összekapcsolódik a Nyugattal.

1909-ben első verseskötetével az új magyar költészet első vonalába lép. Ezekben a korábbi versekben - egészen az első világháborúig - sok a szecessziós túldíszítés, nemegyszer fontosabb a forma, mint a tartalom. A sokáig eldugott vidékeken tanárkodó költő a formák szépségében találta meg a magány ellen a vigaszt, de a szép formákban ki is fejezte a magányt, a társakra vágyódást, a mindenben kételkedő pesszimizmust.

1911-ben végre felkerült Újpestre gimnáziumi tanárnak. Most már itt van a szellemi központban, társak, barátok között; elismerik költői nagyságát. Egyre nagyobb műfordítói munkát végez, belefog Dante Isteni színjátékának lefordításába (ez lett élete legnagyobb és legjelentékenyebb fordítói eredménye), hamarosan kiderül, hogy kitűnő kritikus és esszéíró. Szemléletében van sok konzervatív vonás is, de ez a kultúra eredményeinek őrzésére vonatkozik, és nem a politikára, még csak nem is a kultúrpolitikára. Szemben áll az akadémikus maradisággal, és érdeklődése lassanként a társadalmi kérdések felé is fordul. Érzelmileg közel áll a polgári radikálisokhoz. Az első világháború kitörése azután őt is a politika felé mozdítja: költészetében megszólal a harcos pacifista, az indulatos antimilitarista hangja. A békevágy klasszikus költeményeit írja a háború alatt. A nacionalizmus, a militarizmus felháborodik: Babits ellen fegyelmit indítanak, felfüggesztik tanári állásából. Természetes hát, hogy lelkesen fogadja 1918-ban a polgári forradalmat.

A polgári forradalom pedig egyetemi tanárnak nevezi ki. Az egyetemi katedrán éli át a tanácsköztársaság hónapjait is. De a szocialista forradalmat egyáltalán nem érti: jóindulatú idegenként szemléli a proletariátus küzdelmét. Az ellenforradalom mégis kommunista forradalmisággal vádolja. Megfosztják katedrájától, még a nyugdíjat is megvonják tőle. Ettől kezdve kizárólag az irodalomból él. Nyomatékosan elkülöníti magát a forradalomtól, de az ellenforradalomtól is. Utálkozik a közélettől. Ekkor alakítja ki azt a hírhedett elvét, hogy a művésznek "elefántcsonttorony"-ba kell vonulnia, és kívülről-felülről kell szemlélnie a világot.

Ebben az időben (1921-ben) nősül, felesége a Török Sophie néven író Tanner Ilona, költőnő. Élete irodalommal-kultúrával telik. Versei, tanulmányai, műfordításai mellett egyre gyakrabban jelennek meg finoman költői novellái és a polgári élet hanyatlását ábrázoló, igen jó lélekrajzú, sivár világot tükröző regényei (a legjelentékenyebb ezek között a Halálfiai). Az ellenforradalmi kortól idegenkedő, de a forradalmaktól is elidegenedett polgári költészet most már benne látja a vezérét. Tekintélye nőttön-nő, és a hivatalos irodalom is békülni akar vele. A Kisfaludy Társaság is tagjává választja. Közben a műpártoló, dúsgazdag Baumgarten Ferenc Ferdinánd végrendeletében vagyonának kamatait a magyar irodalomra hagyományozta, Babits Mihályt jelölve ki az alapítvány kurátorának, akinek döntő szava van, hogy évről évre kik kapják a Baumgarten-díjat. Ez a helyzet irodalompolitikai hatalmat adott a kezébe. S közben a Nyugatnak is ő lett a főszerkesztője. A Nyugat pedig akkor is a legnagyobb tekintélyű folyóirat volt, amikor alig néhány száz példányban jelent meg. A színvonalas irodalmi életben az számított írónak, akinek írásai megjelentek a Nyugatban, vagy megjelent könyvéről a Nyugat kritikai rovatában írtak.

Így lett Babits irodalmi diktátor.

Igyekezett szélesíteni a Nyugat gárdáját, szívesen adott helyet fiataloknak, érdeklődve fordult a népi költők felé. Csak a szocialistáktól idegenkedett, illetve mindazoktól, akik a költészetben nyíltan politizáltak. József Attiláról kedve ellenére ismerte el, hogy milyen jelentékeny költő, de csak élete legvégén, amikor József Attila már régóta halott volt, látta be, hogy az utánuk következőknek ő a főalakja. Hanem addig még sok év tanulsága formálta belátását.

Jó ideig igyekezett Babits a Nyugatot semleges középen tartani jobb és bal között, nem látva át ennek a képtelenségét az egyre fasizálódó világban. Kassákék bal felől támadták, de a Babitsnál sokkal baloldalibb Móricz Zsigmond is kivált a Nyugattól. Jobb felől pedig, ha tudomásul is vették Babits költői nagyságát, ellenségesen néztek az egész Nyugatra.

Ilyenformán élete végső esztendeiben egyre elszigeteltebben állt az ellentétek között. Már maga sem hitt az elefántcsonttorony elméletében, és azt kezdte hirdetni, hogy a szellem emberének őrtoronyban kell állnia. Ez is azt jelentette, hogy a költő maradjon az események fölött, de figyelje, mi történik, és jelezze a veszélyt. A veszély pedig nagyon is itt volt már. És akkor a már egyre betegebb költő kilép a sokáig görcsösen őrzött toronyból, és hitet tesz. Élete végén megírta élete egyik legfőbb művét, a Jónás könyvét. A lírikus egy nagy jelképes elbeszélő költeménnyel zárta le pompás életművét. A Bibliából vett, groteszken tragikomikus költemény a prófétáról szól, aki el akar futni hivatása elől, de nem lehet: jön a cethal, és lenyeli, mire belátja tévedését, s amikor a cethal kihányja, mégis elmegy prófétának, majd rémülten látja, hogy nem úgy következnek az események, mint ahogy prófétálta. Megérti azonban, hogy élete árán is az igazságot, az emberségességet kell szolgálnia.

Nem sokkal később, ötvennyolc éves korában, gégerákban meghalt.

Életműve gazdag örökségünk. Költészetében az antik világ képeitől a középkoron át a modern világig réved elénk az évezredek látomása, amely által egy érzékeny és nagyon művelt modern ember kifejezi félelmeit, szorongásait, magányát, de a kultúra gyönyörűségeit is. Formakincse is magába olvasztja az évezredek eredményeit. Hangja a szecessziós burjánzásból idővel a klasszikus szigorúságig egyszerűsödik. Egyike legképgazdagabb költőinknek. Szépprózája a költői szimbolizmustól a szigorú realizmusig terjed. Műfordítói tevékenysége nagyban hozzájárult világirodalmi közkultúránk gazdagodásához. Esszéi, kritikai és irodalomtörténeti művei, ha szemléletük olykor nagyon is vitatható (hiszen politikai állásfoglalás nélkül képtelenség teljes elemzést adni irodalmi jelenségekről), szinte árasztják a műveltséget és a műveltség szeretetét. S tegyük hozzá, hogy vallásos katolikus volt, akinél a vágyott hit azonos volt a vágyott emberségességgel. És ez az emberségesség végül is elvezette a haladó társadalmi hitvalláshoz és kiálláshoz is.

http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/index.htm

A prófétaszerep vállalása a költészetében

A modern idők a próféta és a prófétai szerep átgondolására késztetik a XX. század emberét.

-         A folyamat Nietzsche Zarathustrájával kezdődik, aki visszatérve prófétai magányából - ami Istennel való misztikus találkozását kellene, hogy jelentse - Isten nemlétét hirdeti, megfogalmazva azonban egy új erkölcsi világrendet.

-         Babitsban már a 30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának látomása és a torz ideológiáktól való félelem tartotta fogva.

-         Az emberiség kultúráját és értékeit féltette a kibontakozó háborútól. Jogos volt a felismerés, miszerint az emberek elindultak az erkölcsi romlás és pusztulás lejtőjén. Ennek a fő okozója a diktatúra, az elnyomás és az emberek egymástól való elszigetelődésének növekedése. Az erkölcsi romlás elindulása mindenkit magával rántott.

-         Babitsot az 30-as évek közepére már csak az emberiség megmentésének momentuma foglalkoztatta. Szerette volna biztosan látni, hogy az emberekre váró jövő csak jót hozhat az emberiség és egyaránt az egész világ számára. Optimistán szeretett volna a jövőbe tekinteni, de néha ennek ellenére - persze nem véglegese - megfutamodott az Isten által kapott prófétaszereptől és az emberiség teljes pusztulását kívánta.

-         A teljesen romlott világ és erkölcsileg züllött társadalom hatására elképzelte, milyen lenne, ha a bibliai vízözön újra megismétlődne. Ez egyszerre elmosná a bűnt a szennyet és az erkölcsi fertőt. A bárka csak egy igazán szabad emberpárt mentene meg egy új és jobb világ számára. A kétségek és kételyek közepette néha szeretett volna teljesen visszavonulni.

-         Ezt tartalmazza a Vers a csirkeház mellől c. verse, amely a Jónás könyvének alapgondolatát adta. Eljátszik a gondolattal, hogy milyen lenne a domb tetejére visszavonulni és várni, míg Isten ítélkezik az emberiség felett. ezen érzés hatására sem futamodott meg sohasem a költői feladatvállalás elől.

-         Babits 1933-ban megjelenő Holt próféta a hegyen című versében a próféta, választva inkább a teljes egyedüllétet, többé nem is hagyja el magányának színterét. A sérüléstől való félelmében elutasítja a prófétai szerepet és az azzal járó felelősség vállalását. Ám a harmincas évek robbanásszerű változásai világossá teszik, hogy abban a történelmi helyzetben, ahol hamis próféták vezetik félre a megtéveszthető emberiséget, a költő számára sem létezik, nem létezhet azilum (l. pl.: Mint különös hímondó). Ám Babits nem akart politikus művet írni (ahogy évtizedeken át a mindenből politikát csinálók gondolták), amit ő tesz, az tiszta humanizmus egy embertelenné váló világban, de ahol humanistának, azaz elkötelezettnek lenni az európai erkölcsiség iránt már politikai állásfoglalást jelent.

-         Lelki gyötrődések közepette írta meg a Jónás könyve című alkotását, melyben ötvözi a kritikát és az önkritikát. Ekkor már tudatosult benne, hogy a költő feladata az emberiség szolgálata. A költő kívülről szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg, persze nem azonosul teljesen műve főszereplőjével.

-         A Jónás könyve eredetileg egy bibliai téma, melyet kisebb-nagyobb mértékben Babits átdolgozott.

„És lőn Úrnak igéje Jónáshoz, Amathi fiához, mondván: Kelj fel, és menj el Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj őbenne, mert feljött ő gonoszsága én előmbe. És felkele Jónás, hogy elfutna Tarsisba Úrnak orcájától, és leszálla Joppenbe, és lele hajót, Tarsisba menőt, és megadá nekik a hajóbért, és belészálla, hogy elmenne ővelek Tarsisba Úrnak orcája elől. Úr kedég ereszte nagy szelet a tengerbe, és lőn igen nagy vész a tengeren, és a hajó veszedelmezik vala megtörettetni. És a hajósok félének, és a férfiak üvöltének ő Istenekhez, és ereszték az edényeket, melyek a hajóban valának, hogy megkönnyebbednének azoktól.

És Jónás leszálla a hajónak alsó felébe, és aloszon vala nehéz álommal. És lépék őhozjá a hajónak bírója, és mondá neki: Mit nyomoréjtatol meg álommal? Kelj fel, híjjad te Istenedet, ha talántál Isten gondoljon mürólunk, és ne veszjönk el! És monda férfiú ő társának: Jövetek, és ereszjönk nyilakat, és tudjuk meg, mire e gonosz jött légyen münekünk! És eresztének nyilakat, és a nyíl esék Jónásra. És mondának őneki: Mondjad meg münekünk, ki okáért légyen münekünk e gonosz! Mely te művelkedeted, mely te földed és hova mégy, avagy mely népből vagy te? Es monda neki: Héber vagyok én, és én mennyek Urát, Istenét félem, ki töttö tengert és földet.

És félének a férfiak nagy félelemmel, és mondának neki: Mit töttél? Mert megesmérték vala a férfiak, hogy Úrnak orcája előtt futna, mert Jónás megjelentette vala nekik. És mondának őneki: Mit tegyönk teneked, és megszőnjék e tenger mitőlönk? Mert a tenger megyen vala, és őreájok dagad vala. És monda nekik: Vegyetek fel engemet, és ereszjetek a tengerbe, és a tenger megszőnik tütőletek, mert tudom én, hogy énértem vagyon türajtatok e nagy vész. És a férfiak evezének, hogy még a földre fordolnának, és nem teheték, mert a tenger foly vala, és őreájok dagad vala. És üvöltének Úrhoz, és mondának: Kérönk, Úr, ne veszjönk el e férfiúnak lelkében, és ne adjad müreánk ez ártatlan vért, mert te, Uram, miként akartad, úgy töttél.

És vevék Jónást, és a tengerbe ereszték. És a tenger megálla ő haragjától, és a férfiak félék Urat nagy félelemmel, és ostyákat ajánlának Úrnak, és fogadásokat tőnek. És alkota Úr igen nagy halat, hogy elnyelé Jónást. És vala Jónás a halnak hasában három napokban és három éjekben.” (Bécsi-kódex, 1466)

A Jónás könyve négy részből áll.

I. rész: Kapta a parancsot Istentől, hogy menjen és szóljon Ninive városának, mert túl sokat vétkeztek. Jónás “rühelli” a prófétaságot. Lázad a költői feladatvállalás ellen. Nem teljesíti Isten óhaját és Ninive helyett egy hajóra száll Tarsis felé. Isten ekkor vihart támaszt a tengeren. De Jónásban nem merül fel, hogy így jelzi Isten a bosszúállást. Lemegy a hajóaljára és el akar bújni a vihar elől. A hajós mikor meglátja, durván kezd el vele beszélni. Jónás ezt mondja:

“zsidó vagyok futok az Istentől, de mi közöm nekem a világ bűnéhez?”

Azt akarta, hogy kitegyék egy szigetre, ahol teljesen magányban tud élni, és ahol makk is van. A hajósok teljesen hülyének nézik, kidobják. Ezután megcsendesült a tenger és megjelent a szivárvány.

II. rész: Ekkor a cethal gyomrában vergődik Jónás. A cethal a büntetést jelképezi. Isten meg akarja Jónást leckéztetni, rá akarja ébreszteni a bűnére. 3 napig szenvedett. Nem döbben rá rögtön a bűnére, először lázadozik a cethal gyomrában. Testi fájdalmai is vannak. Majd később ráébred a bűnére: “Magányos gőgöm szarvait letörted”. Bízik abban, hogy Isten megmenti. 4. nap eljön a szabadulás.

III. rész: Itt három napon keresztül prédikál Ninive különböző részein.

1. nap: árusok terére érkezik. Kimondja rögtön a büntetést. Nem hisznek neki, kinevetik.

2. nap: színészek és mímesekhez érkezik. Itt már elmondja, hogy Isten küldte. Elmondja, hogy 39 nap van még a pusztulásig, ha nem javulnak meg és nem élnek bűnök között. Ők már érdekesnek találták.

3. nap: a királyi palotához jut el. Itt már várták, hallották hírét. Egy oszlop tetejére tették, és úgy hallgatták a prédikációját. Teljesen csúfot űztek belőle, cirkuszi mutatványnak fogták fel az egészet. Nagy megalázottnak érezte magát. Iszonyú átkot kiállt mindenkire. Elrohan mérgesen a pusztába. Kellemetlen pusztulást kíván Ninivének. Azt kéri Istentől, hogy pusztítsa el a várost.

Elvállalta a prófétaságot: “Harc és pusztítás prófétája lettem”.

De Isten nem pusztította el Ninivét.

IV. rész: itt jön a magyarázat, hogy Isten miért nem pusztította el a várost. Isten azt mondja, hogy egy két emberben kicsírázott a gondolat, és ez már önmagában is eredmény. Jónás lázad. “Isten hazudott” - istenkáromlás. Nagyon dühös Istenre. Azt mondja Isten, hogy a költő feladata: prédikálás, feladat vállalása, emberekre hatni.

“A szó a tied, a fegyver az enyém,

 Te csak prédikálj Jónás én cselekszem” - mondta neki az Úr.

A mű végére érezhetővé válik, hogy Babits nem fog többé meghátrálni a feladatvállalás elől. Rájött, hogy gyümölcsöztetnie kell az Isten adta talentumot. A költőnek ily módon kell hatnia az emberek erkölcsire, eszére és érzelmeire, hogy az Isten által kijelölt úton haladjanak.

1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett rimánkodó fohász. Bátran és nem bujkálva kíván megszólalni. A közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul kövesse a Gazda, az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet, “míg az égi és ninivei hatalmak engedik”, hogy beszéljen s meg ne haljon.

-         Babits Jónás történetében több mint két és fél ezer éves, a zsidó-keresztény kultúrkörben mélyen gyökerező témához nyúl. Jónás nem szerzője, de főszereplője az ószövetségi Jónás könyvének.

-         A bibliai történet műfaja nem történeti elbeszélés, hanem parabola, vagyis példázat az isteni irgalomról. A magyar irodalomban Babitson kívül Batizi András prédikátor dolgozta fel a történetet Jónás prófétának históriája címmel, ez azonban Babitsot nem érintette meg. Sokkal erőteljesebb a Károli Gáspár féle 1590-ből származó fordítás hatása. Babits ezt az archaikusan szép irodalmi nyelvet vette át és színezte tovább könnyed jambikus soraiban.

-         Ám Babits eltért az eredeti történettől, hisz az ő korában a bibliai próféták szerepe ellehetetlenült, a prófétának bölcsebbnek és türelmesebbnek kell lennie. Isten humora pedig a mosoly örök gyógyerejével bír. Mindemellett az elbeszélő költemény szellemi önéletrajz is, nagyszabású lírai önvallomás, az írástudó erkölcsi felelősségének felismerése. Babits kívülről – önironikusan - szemléli önmagát. Önarcképét és egyben az írástudó, intellektuális ember képét festette meg Jónásban, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát hősével. Jónás a próféta szerep elől menekül Tarsis felé, Isten parancsa ellenére: „és fölkele Jónás, hogy szaladna, / de nem hová a Mennybeli akarta, / mivel rühellé a prófétaságot, / félt a várostól, sivatagba vágyott, / ahol magány és békesség övezze, / semhogy a feddett népség megkövezze.” Féli Ninive népének haragját. Jónás azonban nem kerülheti el Isten szándékának teljesítését.

-         A kor szellemét – és természetesen Babits személyes élményét - érezzük, mikor a durva tömeg elől visszahúzódó Jónás szükségszerűen szembekerül a legénységgel: „Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon / az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom. / Már biztos hogy te hoztál bajba minket (…)Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek / ezt a zsidót!” Bár magánember szeretne maradni, kerülni szeretné a megpróbáltatásokat, de meg kell tanulnia, hogy „ki nem akar szenvedni kétszer szenved.” A cethalban önmagába fordulva kell Istennel találkoznia; megmenekülése Jónás feltámadása, és hitének megerősödése - feladatának elfogadása.

-         E csodálatos megmenekülést Máté és Lukács evangéliuma is Krisztus harmadnapra történő feltámadásával hozza kapcsolatba. (Érdemes itt megjegyezni, hogy a műben több helyen is nagybetűvel szereplő Hal a kereszténység kezdetétől Krisztus jelképe a görög szó anagrammaként történő megjelenítése miatt: ICHTYS (görög, hal)- Iesos Christos Theo Yios Soter – Jézus az Isten fia, megváltó.) A szenvedésben születő, erősödő hit lehetővé teszi Isten akaratának elfogadást. A Cethal gyomrában hányódó Jónás imája Az elbocsátott vad című vers sorait idézi: „Nem hiszek az Elrendelésben, / mert van szivemben akarat, / s tán ha kezem máskép legyintem, / a világ másfelé halad. / Mégis érzem, valaki néz rám, / visz, őriz, ezer baj között, / de nem hagy nyugton, bajt idéz rám, / mihelyt gőgömben renyhülök.”

-         Ez az akarat azonban így vagy úgy csak Isten akarata lehet, így Jónás az akarat megszállottja, az akarat beteljesítője lesz. A szenvedő próféta kétségbeesve sírja vissza Isten iránti elhivatottságát: „Én aki Jónás voltam, ki vagyok már? / Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?”; „De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád, / annál világosabb előtte orcád.” A kiokádott, sós hússá vált Jónas, aki már nem hasonlít a Michelangelo szobor feltámadás szimbólumára, testileg-lelkileg elgyötörten indul térítő útjára Ninivébe.  
„S fölkele Jónás, menvén Ninivébe, / melynek három nap volt járó vidéke, / három nap taposhatta azt akárki / s kanyargós utcáiból nem talált ki."

-         A Bibliában csak Ninive háromnapi távolságáról olvashatunk, a kanyargós utcákon való tévelygés Babits hozzáadása. A kanyargós útvesztő utcák pedig az élet útvesztőit sejtetik, ahol a külvilág válaszai világossá teszik a próféta, a költő megítélését („kórusban nevették”; „olyat bődült bozontos szája, / hogy azt hitték, a színre bika lép”; „s Jónás elszelelt búsan és riadtan /az áporodott olaj- s dinnyeszagban” stb.) Szánalmas Jónás felsülése, fenyegető szózatának hiábavalósága, de még szánalmasabb a próféta magánya.

-         Árvaságát csak az őt körülvevő asszonyok enyhíthették, akik „Hozzá simultak, halbüzét szagolták / és mord lelkét merengve szimatolták.” E szavak bámulatos precizitással, egyszersmind iróniával írják le Jónás és környezete kapcsolatát, választ adva prófétánk szükségszerű kudarcára is. Hisz bár az érzékeny (érzéki) asszonyok merengve, $„fogékonyan” fordulnak Jónás felé, az ő mord lelkének nincsen kulcsa.

-         Tehát nemcsak a világ zárkózik el Jónástól, hanem a világnak prédikáló próféta is a külvilágtól. Ezért szükségszerű küldetésének kudarca, a meg nem értés és meg nem hallgattatás. A fel nem engedő prédikátor elbukik, ha nem tud kapcsolatot létesíteni az őt körülvevő világgal. Idegen mivolta a királyi palotában, a Hatalmasok világában mutatkozik meg leginkább. Akkor a legszánalmasabb és legkomikusabb, amikor nem marad más hátra számára, mint a menekülés a pusztulásra ítélt városból.

-         Ekkor hangzik el Babits művének leggyakrabban idézett sora: „mert vétkesek közt cinkos aki néma.” Jelmondatként emlegetik, mint Jónás–Babits igazi felelősségének és feladatának felismerését, holott e kijelentés Babits erkölcsösségének korábban is, a mű írásakor is teljes egészében megfelelt, ez sokkal inkább Isten mindvégig jelenlevő véleményét tükrözi – igaz, ez esetben még hangsúlyosabbá, fontosabbá válik, bár Jónás szinte gúnyosan artikulálja.

-         Jónás ellentétbe kerül saját küldetésével is. Bosszúvágya személyessé és kisszerűvé válik, hisz azt az isteni igazsággal azonosítja, túlzó részletezése, halmozása pedig egyenesen komikussá teszi. A hetek múlásával, a harmincnyolcadik nap elérkeztével, az utolsó nap szakaszainak elmúlásával egyre fokozódik Jónás bosszút lihegő várakozása, de nem történik semmi. „S elmúlt egy hét, és kettő, három, négy, öt, / és már a harmincnyolcadik nap eljött. / Jött a reggel és a dél és az este: / Jónás egész nap az ég alját leste. / S már a láthatár elmerült az éjben, / s egy árva ház sem égett Ninivében.”

-         A Biblia Jónásának útját siker kíséri, hitetlen lakói minden vétküket megbánva bűnbánatot tartank, nem nevetik ki, nem gúnyoljak a profétát. "Hanem öltözzenek gyászruhába az emberek az barmokkal egybe, és kiáltsanak az Istenhoz szűnetlen, és térjen meg minden ember az ő gonosz utjáról, és az ő hamisságától melly ő benne vagyon." Babits történetében csak néhány szívben fogannak meg Jónás szavai. Az Úr, aki az ura a végtelen időnek, beéri azzal, hogy az idő igazolni fogja mostani kegyelmét.

-         Isten pompás humorérzékét is felhasználva a tök példázat által tanítja türelemre prófétáját. A széles lombú isteni tök, mely nem Jónás teremtménye, mellyel igazából csak funkcionális kapcsolata van, a naptól védi Jónást, s ezzel prófétánk szívébe lopja magát. A kis féreg elpusztítja tököt, s e kisszerű esemény hordozza magában Jónás szellemi fejlődésének újabb állomását. A komikum Isten nagyságának és a féreg törpeségének szembeállításából ered. A tök képe mulattató módon azonosul Ninive egészével, sorsával; de a város történelmi múltjának, értékeinek bemutatása állásfoglalás az emberiség maradandó alkotásai mellett: „És én ne szánjam Ninivét, amely / évszázak folytán épült vala fel? (…) A várost amely mint egy fáklya égett / nagy korszakokon át, és nemzedékek / éltek fényénél, s nem birt meg vele / a sivatagnak annyi vad szele?”

-         Jónás megtanulta, hogy támadnia kell mindazt, ami Ninivében rossz, de nem a próféta dolga, hogy fizikailag is megvalósítsa erkölcsi követelését: „A szó tiéd, a fegyver az enyém. / Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. / Ninive nem él örökké. A tök sem, / s Jónás sem. Eljön az ideje még, / születni fognak ujabb Ninivék / és jönnek uj Jónások, mint e töknek / magvaiból uj indák cseperednek, / s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi / az én szájamban ugyanazt jelenti."

-         A fegyver a történelmi erőké; tudatosítani, irányt mutatni e történelmi erőknek, szakadatlanul kiállni és ismételni az erkölcsi követeléseket: ennyi és nem több, nem is kevesebb a Jónások feladata. „Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott. / A nap az égen lassan ballagott. / Messze lépcsős tornyai Ninivének / a hőtől ringatva emelkedének. / A szörnyü város mint zihálva roppant / eleven állat, nyúlt el a homokban.”

-         A próféta hallgatása belenyugvás, a költő belenyugvása a megváltoztathatatlan és igazságos isteni akaratba: „Megnyugvás csak az időtlen Istenben van.” (Szent Ágoston)

-         1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, melyben a közeli halál tudatában önmagára vonatkoztatja azt a bölcsességet, amit Jónás megtanult. Nem a szenvedés elhárítását kívánja (mint Jónás korábban), hanem az erkölcsi kötelességként megélt költőszerepet, vállalt küldetését akarja beteljesíteni: „(…) megtaláljam, / mielőtt egy mégvakabb és örök / Cethal szájában végkép eltünök, / a régi hangot s, szavaim hibátlan / hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran / szólhassak s mint rossz gégémből telik / és ne fáradjak bele estelig / vagy míg az égi és ninivei hatalmak / engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”

VARRÓ DÁNIEL (1977, Budapest -) [irodalom]

VARRÓ DÁNIEL (1977, Budapest -)

„Hogy kicsoda Varró Dániel? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki se ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan. Most milyen? Leginkább egy fiatal sráchoz hasonlít, egy vidám, tehetséges sráchoz, aki verseket ír és műfordításai is díjat érdemeltek." Az elmúlt néhány évben jelentős mennyiségű versét számos irodalmi lap közölte (például Élet és Irodalom, 2000, Jelenkor, Holmi, Mozgó Világ, Sárkányfű) . Hallhattunk, olvashattunk a Holmi műfordító pályázatán elért harmadik helyezéséről (1995), a Mozgó Világ nívódíj-jutalmának átvételéről (1996).

Első verseskötetét a Magvető Kiadó adta ki 199-ben Bögre azúr címmel. Ennek hátsó borítóján így ír magáról: "1977-ben születtem Budapesten. Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban érettségiztem 1996-ban, most az ELTE-re járok magyar és angol szakra. Első költői sikeremet tizenkét évesen értem el egy eposz-trilógiával (Nyuszika, Nyuszika szerelme, Nyuszika estéje), tizenhét éves korom óta publikálok különböző folyóiratokban. Már elmúltam huszonegy, van egy versem is, aminek az a címe, hogy Ki elmúlt huszonegy, de azt még korábban írtam, úgyhogy ez csak véletlen egybeesés."

Bemutatkozó kötetében leplezetlenül felvállalta a többnyire egyszerinek és megismételhetetlennek tartott

- sokak által már-már kultikus tisztelettel emlegetett – Kosztolányi-féle rímjátékot és a Karinthy nevével fémjelzett stílusparódiát. Fiatal, elsőkötetes szerzőnél ritkaság a nyelv ilyen meggyőző birtoklása és a formakészség. A diákos versbeszéd könnyedén árad; a Bögre azúr hangjának vagány, pimasz, szabad szájú, merész és erotikus sokszínűsége roppant élvezetes. A megszólalásnak e változatossága már önmagában is figyelemre méltóvá teszi e könyvet. A Bögre azúrban feltűnő számban található énekelhető költemény. Mindez a szerző költői gyakorlatának rímközpontúságából természetesen következik, miként azon versformák kedveléséből is, amelyekhez egykoron dallam és hangszerkíséret is tartozott. Költeményeiben hol a trubadúr, hol a vágáns hangján szólal meg; folyamatosan rájátszik egy-egy előadói gyakorlatra, miközben ki-kikacsingat az álarc mögül és a maskarából, melyeket magára öltött. Igyekszik elhitetni közönségével, hogy félvállról veszi az általa választott szerepet, az énekmondóét. A kötet költeményei nemcsak a hagyomány, illetve a kortárs költészet ismeretét és elsajátítását tanúsítják, de azt is, hogy szerzőjük már most rendelkezik azzal a képességgel, amellyel a maga képére formálja mindazt, amit mértékadónak tekint.

Szerkezetileg három ciklusra tagolódik (tavaszi leves, tészta, mák ; ki elmúlt huszonegy ; változatok egy gyerekdalra). Mindegyik ciklus rendelkezik egy, vagy több tartópillérrel, vagyis olyan erős költeménnyel, amely az adott szerkezeti egység mind tematikus, mind formai összegzésének tekinthető, kijelölve az esetleges továbblépés irányát/irányait. Ilyen támpillérekként értékelem a villoni balladát idéző Kicsinyke testamentumot az első szakaszból, a Vérivó leányokat a második részből. A változatok egy gyerekdalra ciklus k ét pillérre támaszkodik: egyrészt a már elhíresült gyerekdal-átiratok, műfaji paródiák tömbje tekinthető kiemelt fontosságúnak, másrészt az ettől eltérő fontosság-argumentációval rendelkező kötetzáró, byroni ihletettségű, stanzában írt Ének című költemény. Kompozíció szempontjából valószínűleg a versek megírásának időrendje játszott szerepet. Míg az első ciklus a középiskolai évek apró-cseprő eseményeivel foglalkozik, melyet a Kicsinyke testamentum zár le és ezzel együtt hagy maga mögött, a második tétel verseiben egy ifjú gondolatainak szerelemközpontúsága kap meghatározó figyelmet (0, az Ügyész utcán , Borbála , Sóhajnyi vers a szerelemről , Szerenád Saroltának) . E második tétel azonban visszautal az elsőben írt költeményekre, azok eszményére is. A korai próbálkozások formai oldalával szakít látszólag a Ki elmúlt huszonegy beszélője: "Ki elmúlt huszonegy, az már a csendet/szereti jobban, nem az összecsengő/rímek zaját. Annak szonett a múlt." Azért csak látszólag, mivel a formakincs kiaknázására a legnagyobb mértékben éppen az azt követő "időszakban", a harmadik ciklusban kerül sor.

Ezen szakasz mottójaként akár a következő sorok is szolgálhatnának: "Az ember arról ír, mi nincs neki./Azt adja el, amit kölcsönkapott." (Sóhajnyi vers a szerelemről) Mintha egy, a múlt irodalmi közoktatásában oly nagy szerepet játszó hagyomány elevenedne fel, mintha költészettani gyakorlatokkal, versírási feladatok megoldásaival találkoznánk. (Ez persze az egész kötetre is igaz, de itt kapja a legnagyobb szerepet.) Az itt szereplő versek a magyar költészet nagyjainak és ismert alakjainak mindenképpen tiszteletteljes, ha némiképp ironikus, humoros, de semmiképp nem távolságtartó olvasatának interpretálásai.

Weöres Sándor neve nem csak a W. S. hálája leborul című vers miatt kerülhet szóba a hatások, az indíttatások megjelölésekor, de a költemények túlnyomó többségének - manapság hiánypótló - gyermekvers, - versike jellege miatt is. (Ezt a jelleget a hátsó füllap önbemutató sorai is megerősíthetik: "Első költői sikeremet tizenkét évesen értem el egy eposz-trilógiával [Nyuszika , Nyuszika szerelme , Nyuszika estéje] "; a nyuszika motivikus szerepére még visszatérünk, ahogy a költő is tette). A tizenkét költészeti paródia - melyek tematikai és alaktani jellegzetességeket hasznosítva és kifigurázva éneklik meg újra és újra az ismert gyerekmondókát: a Boci, boci tarkát - megidézett alanyain (például Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, Kosztolányi, Kukorelly, Térey) kívül alkalmi versek révén Tandori, Goethe, Byron és általában Parti Nagy Lajos vagy Villon neve említhető meghatározó hatástényezőként vagy kedvelt szerzőként. (A háttérben körvonalazódik Radnóti Miklós, József Attila és Kovács András Ferenc költészete is.)

Műfaj terén a szonett (Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson , Szonett egy kisleánynak, aki vészesen emlékeztet a magyar labdarúgó válogatott tétmérkőzéseire, Mozi, Büfé, Őszi szonett, Téli szonett), a középkori balladaforma (Kicsinyke testamentum , Szomorú ballada az illanékony ifjúságról), a ballada műfaj (Vérivó leányok), a stanza (Ének), a dal (A Németvölgyi úttól az Ajtósi Dürer sorig , Vándor éji dala) és az ének (Nyúl tavaszi éneke), az alkalmi vers (Gombfociballada Tandori úrnak), az elbeszélő költemény (Petőfi Sándor), az episztola (Verses levél Mihályffy Zsuzsannának) részesül előnyben Varró Dániel tágas költészeti érdeklődésében. A gazdag formakinccsel való játékot tovább színesíti és karakterizálja a rím nagyfokú szerepe. Itt az említett alkotókon kívül mindenképpen szóba hozandó Romhányi József neve, mint rímelő előd. Varró Dániel roppant szórakoztatóan, nagy nyelvi leleménnyel hasznosítja a magyar nyelv e formagazdagító tulajdonságát.

A már említett tematikai sajátosságokon kívül az évszakok, a betegség (Máma köhögni fogok, Lemondás és remény mint lesz a náthában eggyé) és a nyúl (nyuszika) tűnik ki, mint a költői fantáziát mozgató elem.

A lírai alany látszólag igen szorosan tapad a szerzői énhez, némely esetben néven is neveződik, Varró Dánielként jelölődik. A többnyire önmegszólító, vagy az egyes szám második személyű másikkal dialogizáló monológok szilárd és egységes ént feltételeznek. A ciklusba tartozó alkalmi versek és "helyzetdalok" alanya többnyire egy lány, hívják bár Borbálának, Saroltának, vagy Zsuzsannának (esetleg cicának).

Varró Dániel költészetének megítélésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a szándékot, mely a költészetet mint elsősorban szórakoztató leleményt érti és műveli. Ennek a kitételnek minden tekintetben meg is felel a kötet. Derűs, könnyed hangon szólítja meg olvasóját, egy kamasz derűs érzésvilágát tükrözi vissza élvezetes és bravúros megfogalmazás által. Ahogy azonban a hátsó borítólapon is feltűnik, egyelőre még csak az eszközkészlet kidolgozása folyik a versekben, a mélység, a tapasztalat, a filozofikus hang még hiányzik. "Kimondok minden mondhatót/(a fecsegésben annyi báj van),/de bárcsak arra volna mód,/hogy mibenlétem konstatáljam." E sorok elhelyezése a kötet legvégén, a gyűjtemény jellegének és hiányának jelzésén túl az esetleges továbbhaladás irányát is szándékolhatja "bejelenteni". De a kötetzáró, akár ars poetica-ként értelmezhető Ének is még a nyelvi humor, a könnyedség, a lazaság, az "irodalmi költőiség" (vö. az első fülszöveg Kosztolányi-párhuzamával) mellett látszik elkötelezni magát, tehát e horizonton belül marad: "De jaj, van úgy, hogy jókedvű a költő,/s belső csendjét nem sértik rút neszek,/komoly tógát akkor hiába ölt ő,/hiába szól, a hangja rezeg,/kezéből ki-kihull a toll, a töltő,/s a ríme mind silány (akár ezek),/ezért a költők felvidulni félnek,/mert abból vers sosem lehet - csak ének."

Versek:

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

valahogy mégis elfelejteni,

leítrod, aláhúzod, kiragasztod,

szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,

az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,

leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,

elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,

a szíved közben összevissza ver,

sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindiárt

el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –

mikor megnyugszol, akkor veszted el.

Szonett egy kisleánynak, aki vészesen emlékeztet a magyar labdarúgó válogatott tétmérkőzéseire

Az iskolánkba jár egy bájos kisleány.

Olykor halk bazmegok fakadnak ajkain,

és mindig éppen akkor vív Békéscsabán,

amikor borozhatnánk ketten hajnalig.

E két dolog nem éppen jó ízlésre vall.

Együtt mégis valami furcsa bája van,

ami tetőtől talpig fölkavar,

és amitől egészen jól érzem magam.

Úgy, mint a szurkoló, ki tudja már előre,

hogy a csapat veszít, és ennek ellenére

(vagy épp ezért) a béközépbe vált jegyet,

és ott dudál, és a zászlóját lengeti,

és tombol, és üvölt, és jólesik neki,

hogy kilencven percen ár valaki más lehet

Tavaszi szonett

csak ál

a tél

komoly

fején

barackkal

mátyási orrát fricskanép üli

előtte fröccsen szét a tölgyfaasztal

(oly szép ez így

oly érdek nélküli)

már nem találja fémes titkait

a lábtörlő alatti kulcsokat

a csend

is

szétgurult

miként

a

hit

(miért is szundikált ma oly sokat?)

kicsit zavartan álldogál szegény

a sörpocak (s néhány egyéb erény)

pironkodik

(a nyári ég ilyen)

és homlokán a gyöngyöző jegec

talán egy csöppnyit mint mikor nevetsz

(komisz leányok gödröcskéiben)

Büfé

na látod mint e tétován tekergő

üres felét takargató csiga

úgy vergődöm mignonra hullt tepertő

házamra többé nem lelek soha

úgy bőgök érted mint a tej ha kábé

ezer tehénke múja egybeolvad

meg úgy kesergek érted mint a kávé

szivembe szórt horoszkópos cukor vagy

na látod én is így sülök pirosra

mosolynyi szendvicsekre kent husok

te árva szösz napocska csillagocska belém

ragadsz akár a jambusok

betölt a nyár kicsordul és lecsöppen

üvegszilánk az alvadó kecsöpben

A Szilvalekvár és a Zabpehely

Egy régi Spájzban összebújva, hej,

két Krumplinudli és egy Kanna Tej

közt Szilvalekvár úr és Zabpehely

kisasszony,

míg nyekegnek a Ház vén ajtai,

hüppögve sírják vissza hajdani

fogyaszthatóságuk a hajnali

kakasszón.

"Jaj, hisz oly lágy és omlós volt kegyed,

s lám, minőségét nem őrizte meg,

az Időnk túl hamar lejár" szepeg

a Lekvár,

"minőségünk a szívben tartatik,

s közöttünk már a romlás kajtat itt,

kisasszonyom, s a Romlás, jaj, alig

szelektál."

"Bizony, Lekvár úr, mint a csillagok,

oly fényes volt Ön is és illatos

-sötét színe mint a tinta most,

s bezápult.

Emlékszik még? Két éve vagy tavaly

négy Céklarépa és egy Tálka Vaj

közt összebújva sugdolózni, haj,

be szép volt..."

Így sírdogálnak összebújva, hej,

két Krumplinudli és egy Kanna Tej

közt Szilvalekvár úr és Zabpehely

kisasszony,

s a pír elfutja őket, restelik,

hogy hüppögésükkel telis-teli

lesz már a régi Spájz az esteli

harangszón.

Őszi szonett

Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.

Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

de október van, nyirkos és sötét,

az Úr kihörpölé arany sörét.

Arany sörét kihörpölé az Úr,

várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

de október van, undok és vizes,

az asztalon fanyúl, leszáll az est.

Leszáll az est, az asztalon levél,

azt írja, vártalak, hová levél?

Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

az asztalon pohár, levél, fanyúl.

Október van, se fény, se árpaié,

arany sörét az Úr kihörpölé.

Két tanulságos limerik

Kíváncsi gyerek volt Péterke,

bedugta orrát az ételbe.

Kiszólt a galuska:

"megrúglak, Petyuska!"

s Péterke elszállt az éterbe.

Beteges fiú volt Lacika

mindig volt valami bacija.

Papája rászólt:

"mit prüszkölsz, László?" s

becsapta Lacit a zaciba.

Borbála

Zizzen a

szívemen

szerelem

szőrszála,

ha hallom

a neved,

Borbála,

Borbála.

Ujjongó

lelkemet

nem bírom

kordába

tartani,

mióta

ismerlek,

Borbála.

Ahogy te

langymeleg

sapkácskát

hordtál a

füleden,

úgy hordom

a neved,

Borbála.

Hiába

zúg körül

gyűlölet

orkánja,

ha belül

melegít

ez a név,

Borbála.
Bele is

majszolok,

mint holmi

tortába,

lassacskán

elhízom

miattad,

Borbála.

Locska lány,

akinek

nem akad

torkán a

csacsogás,

ezt mondja

a neved,

Borbála.

(Ez persze

nem igaz,

csak mert a

formába

besimult,

csak azért

írtam ezt,

Borbála.)

Borikám,

ejnye, hát

nem járunk

órára?

Ezt kérdi

korholón

a neved,

Borbála

Mennyi sok

tehetség

szorult a

tollába!

így kiált

lelkesen

a neved,

Borbála.

Szinte él

ez a név,

hol éber,

hol kába,

de mindig

ott csücsül

fülemben,

Borbála.

Ó, az r

sasorra!

Ó,a b

Ólába!

Csupa orr,

csupa bor,

csupa bál,

Borbála.

Vadóc kis

ámorok

elsütött

mordálya.

Borbála,

Borbála,

Borbála,

Borbála

Minek-minek?

Minek nevezzelek, cica,

ha rakoncátlan ujjaid,

e gátlástalan kis hullarablók

fekete pulcsim zsebében matatnak,

s a gyökerüknél nyíló négy gödör

mélyére dugdossák a szajrét

(összegyűrt szív,

szerelmetes rajongás

meg más efféle bóvli) -

minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

ha hangjaid,

e piros csőrű, náthás kiskacsák,

kiket hallásom csobbanó taván

úsztatsz a partközeiben,

hol izgatóan hümmögetve,

hol túlüvöltve metrókattogást

negédes hápogásba kezdenek.

hogy mint a nád, az ember meghajol -

minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

ha buzgón fordítasz

nyitott fájlok és szótárak között,

s egyszerre rám szökkented pillantásodat.

e szemtelen, doromboló cicát

s míg hízelkedve hozzam dörgölöd.

tekintetem, ki ugyancsak galamb

vernyákoló szájába röppen.

s e kétszínű dög martaléka lesz -

minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

ha elgurulsz

lepottyanván, mint ingemről a gomb,

és elvesződsz magányod szőnyegén

(menet közben rád lép a sok hülye)

s én négykézláb kereslek mindenütt,

tegyük hozzá, hiába,

legjobb esetben is

csak gombostűbe nyúlok -

minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?

Harmadszor is cica,

konok kislány, ki koplalásba kezd,

atyáskodó szemek ha nem vigyázzák.

mulasztásaim ürügye,

minden félelmeimnek gondosan

megágyazó mama,

hiúságom csiklandozója,

hamis, büdös kis tolvajom,

minek nevezzelek?

Ki írni bősz

S a kisdiáknak így felelt a Mester:

ki írni bősz, de fuldokolni restell.

s nem érzi, hogy a rímnek mi az ára,

gondoljon néha Villon valagára."

Vándor éji dala

(a viccelődjünk azon, amit nem bírunk lefordítani sorozatból)

Szelídített változat kisebbeknek

Minden orom csupa

öröm.

a lombokon, a

lömbökön

szél szól: lihi

Madártól nem zeng az erdő

Örvendj, tekergő,

itt a pihi

Bunkósított változat nagyobbaknak

A hegytetőn fent

nyugi van,

csak a szél böffent

sutyiban

a lomb közt, de slussz.

A madárkák kussolnak a fákon.

Belőled is, barátom,

kifogy a szusz.

Változatok egy gyerekdalra

A gyerekdal

Boci, boci, tarka,

se füle, se farka,

oda megyünk lakni,

ahol tejet kapni.

Balassi Bálintos változat

Búm, kínom, énekem nyílnak mind végtelen

árvaságban,

Mint gyermek tehénnek bánatja temérdek

tarkaságban.

Olyan lehetetlen élnem szeretetlen

nálad nélkül

Mint hogy az borjúcska legyeket elhajtsa

farka nélkül.

Cupido vad lángja, szerelem fullánkja

kínoz régen,

Friss rügyként feslenem, kegyelmes Istenem,

minek nékem?

Immár csak vergődöm, idegen erdőkön

bujdosnom kell,

Engedj már öltöznöm, más földre költöznöm.

hol foly sok tej.

Csokonai Vitéz Mihályos változat

Bőgicsélő tarka lényke,

Szívemet lakó tehénke,

Ah. mért lettél ily nehéz?

Faldogáló kicsi szádtól,

Harmatgyöngyös orrocskádtól

Vidor kedvem mért enyész?

Odahagytam borozásim.

Feledém víg torozásim,

Míg te éltetőm valál,

Pegazomról leugortan

Csak terajtad bocigoltam,

Nem csaldosott a halál.

Am miolta nyögdegélnek

Erzeményim, már az élet

Lillám nélkül mi nekem?

Bibe nélkül mi a porzó,

Szomorú kis bocitorzó,

Fülevesztett szerelem?

[Berzsenyi Dánieles változat

Hol kószáltanak el hajdani borjaink?

Zengő hangjuk a múlt berkein elhagyák,

Nem szól nélkülük itt víg Philoméla sem.

Csak bús őszibogár zönög.

Eltűnt szép fülük, és könnyű Zephyr lehén

Lágyan lengedező díszük is elveszett

így dőltek le Bizánc tornyai egykoron.

így múland el a gloria!

Oh, így korcsosul el régi, nemes fajunk,

Tündér myrtusi mind sorra lehullanak,

Oh, a farkahagyott, foltosodé idő

Minden díszt lelegel hamar.

Nem tér meg Ganyméd, s Bacchusi hűs nedű

Szomjú szánkba talán már sosem ömledez,

Csak nyúlós tejeket tölt poharunkba majd

Éltünk égi pohárnoka.

Arany Jánosos változat

Pettyes bikaborjú, két fajta szülötte
Legel a pataknál, szél zúg körülötte,
Hej, biz' fület imhol elhullata farkat,
Öntözi a mezőt piros szinü harmat.

Elbődül a jószág, vérben szeme fordul,
Csóválna: hiába, nem kél köd a porbul;
Tudna csak beszélni - rogyván szive, lába, -
Ilyesféle szókat forgatna magába':

"Ó! mennybeli Isten, mi végre születtem,
Mit ér a pataknál legelni fületlen,
Bőgvén haza sorsát mit ér ma ha dallom,
Ha ő sose' hallja, - ha én sose' hallom?"

Így jutna borongván mélyebbre a gondban,
Arrébb cica árnya iramlik azonban,
"Ez volt! hiszen ez volt: bosszú tava nyelj el!..."
- Bajsza feketéjén megcsillan a tejfel.

Ady Endrés változat

Álltam a Pusztán, álltam állván,
Kérődzve, bőgve, búsan, árván,
Mikor, hahó,
Rámtörtek csülkös kis zeuszok.

"Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
Mi kéne, hé, rátok tiporjak?
Ahol a Tej,
Oda szaladnánk lakni mi is?

Rátok dől e rozoga pajta,
S én ősi, szent, keleti fajta,
Én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

Nem holmi senkik tarka fattya,
A Mammon volt anyám ükatyja,
Hej, piszkosok,
Nekem aranyból van a fülem."

És kacagtam, rengett a Puszta,
Fülét, farkát gyáván behuzta
S futott, hahó,
Futott a csülkös boci-sereg.