Etnikai
és Demográfiai változások Magyarországon a XVIII. században
1. Népességpusztulás:
A XVII-XVIII.
század háborús évtizedeiben a Magyarországot ért csapások közül a legsúlyosabb
következményekkel járó és hosszútávon a legnagyobb kihatású az emberveszteség,
a népességpusztulás volt. Ennek okai: a háborúk, különösen a tizenötéves
háború, a felszabadító harcok, a Rákóczi-szabadságharc küzdelmei 1703-1711
között. Magyarország demográfiai arculata jelentősen megváltozott; hatásai
legerősebben az egykori Török Hódoltságban és Erdélyben jelentkeztek, de
érezhetőek voltak a Királyi Magyarország területén is. A pusztulás területi
vonatkozásai Egész területek váltak lakatlanná a seregek nyomán, a Délvidéken a
Maros vonalától délre, a Dél-Dunántúlon és a Duna mentén egészen Pest térségéig
teljes volt a népességvesztés. Az Alföldön 1 fő/km² átlagos népsűrűség volt
jellemző, Erdélyben ugyanez a mutató 25-30 fő/km² volt. Ezek a területek
többnyire alacsony domborzattal, viszonylag jó megközelíthetőséggel
rendelkeztek, vagy – mint például a Duna mente – hadi utak mentén helyezkedtek
el. A jelentős pusztulástól csak a magasabban fekvő, nehezen megközelíthető
vidékek menekültek meg, melyek kiestek a hadak vonulási útjából: a Felvidék
északi részei, Kárpátalja, illetve Erdélyben a belső területnek számító
Székelyföld és Szászföld.
A veszteségek nagysága:
A veszteségek nagyságáról nincsenek pontos
adataink, csak becslések. (népszámlálást először a XVIII. század végén
tartottak Magyarországon, II. József uralkodása alatt) A becslések alapjául a
török adóösszeírások, a defterek adatai szolgálnak. Az adatok tükrében a
népesség száma nem mutat nagy változást: - a XVI. század eleji (tehát török kor
előtti) népességet 3,5-4 millióra, esetenként 4,5 millióra becsülték - az
1711-es népesedési mélyponton kb. 4 millió fő a lakosság száma Ezek alapján
enyhe csökkenésről, stagnálásról beszélhetünk. Ugyanezekben a századokban
azonban Európa népessége a korszakban átlagosan közel 60%-kal növekedett, azaz
Magyarország népessége kedvezőbb körülmények között hozzávetőleg
másfélszeresére nőhetett volna, ahelyett, hogy stagnált vagy enyhén
csökkent.
2. Népességmozgás:
A nagyarányú népességpusztulás hatására komoly
változások, mozgások indultak el Magyarország demográfiájában, melyeknek három
formája alakult ki: a.) népesség belső
mozgása (belső migráció),
b.) a
népesség kintről történő bevándorlása (öntevékeny betelepülés)
c.)
a tudatos, szervezett betelepítés.
a.)
A népesség belső mozgása (migráció) A belső migráció a
sűrűbben lakott területekről a ritkábban lakott vagy teljesen lakatlanná vált
területekre történő vándorlást jelenti. Elsősorban az ország belső területeire
irányult (Alföld, Duna-Tisza köze, Dél-Dunántúl).Mivel a pusztítások nem
egyenletesen érintették az ország területét, a jórészt sértetlenül maradt
hegyvidékek népsűrűsége magasabb volt, s így ezen országrészek lakossága a
völgyek, dombságok és sík földterületek felé indult meg. Ezt a hatalmas
népességmozgást indokolta - a hegyvidékek kevés és rossz minőségű
termőföldjének korlátozott eltartó képessége indokolta, - a gyéren lakott
területeken fellépő munkaerőhiány, - az ottani földbirtokosok által biztosított
kedvezmények (pl. átmeneti adómentesség)
b.)
bevándorlás: A bevándorlás öntevékeny betelepülés volt,
azaz az ország határai mentén élő idegen ajkú népcsoportok a szabad
földterületeket, a munkaerőhiánnyal küzdő magyar nemesek átmeneti engedményeit
szem előtt tartva önként települtek be Magyarországra. Kezdetben csupán délről
indult meg a bevándorlás szerbek, bosnyákok, szlavónok, és románok részéről,
majd északról csehek, lengyelek és ruszinok(ruténok) érkeztek. A szerbek
(korabeli nevükön rácok) a Bácskában telepedtek le. A románok (korabeli nevükön
oláhok) Havasalföldről és Moldvából nagyszámban vándoroltak be erdélyi
területekre. A csehek, lengyelek és ruszinok a Felvidék északi részein telepedtek
le, s később beolvadtak a szlovák(tót) nyelvű népességbe.
c.)
betelepítés A tudatos, szervezett betelepítés kisebb
részben a magyar földbirtokosok, nagyobb részben a bécsi udvar irányításával
folyt (leginkább Mária Terézia habsburg uralkodónő szorgalmazta). A birtokosok
által szervezett telepítéseknél a munkaerő pótlása volt a fő cél. A bécsi udvar
által szervezett telepítéseknél az adóalap növelése, a gazdaság talpra állítása
vezette, illetve felekezeti szempontokat is figyelembe vettek. Ezt tükrözi, hogy
elsősorban katolikus németeket költöztettek Magyarországra. A Habsburgok mindig
is katolikus dinasztia volt, míg Magyarországon már jelentős teret hódított a
reformáció. A Habsburg udvar másik célja a német betelepítéssel a népesség
keveredésének elősegítése volt: „a lázadó és nyugtalan magyar vért” akarták a
német betelepítéssel csillapítani. A betelepülő katolikus németséget már a
XVIII. században sváboknak nevezték el, „Svábország” volt a neve a Tolna és
Baranya vidékén létre jövő összefüggő német tömbnek, sváb települések
keletkeztek Buda környékén, a Bakony, a Vértes és a Pilis hegyeken, sváb
szigetek alakultak ki Bácskában és Bánátban is. A német telepeseket az udvar
komoly engedményekkel ösztönözte (pl. adómentesség hat évre), sőt, egyes
helyeken (pl. Bánát) előre felépített és berendezett falvak várták az
idegeneket. Ugyanilyen szervezett telepítés volt az is, hogy I. Lipót a török
kiűzése után mintegy 100 000 menedéket kérő szerbet telepített le a későbbi
Határőrvidék területén, s egyházi autonómiájukért cserébe a török határ
védelmét bízta rájuk.
3. A népességmozgások
következményei
a.)
A szervezett és az öntevékeny betelepülésekkel a
magyarság számaránya a XVIII. században Magyarországon jelentősen csökkent. A
XV. századi 80%-ról 40-42%-ra esett vissza a magyarság számaránya az országban
a történeti demográfia becslései szerint.
b.)
Az etnikai összetétel és arány megváltozásával
Magyarország soknemzetiségű állammá vált. További problémát okozott a
későbbiekben, hogy a sokféle nemzetiség keverten helyezkedett el, vagyis
etnikai szigetek jöttek létre, nem lehetett egyetlen vonallal szétválasztani a
különböző nemzetiségeket. A nemzetállamok létrehozásában később, a XIX-XX.
században komoly gondot okozott ez, a magyarok és a nemzetiségek közötti
problémákhoz vezetett. Ugyanakkor a XVIII. század végéig a nemzetiségek egymás
mellet élése nem vezetett komolyabb ellentétekhez. A nacionalizmus még nem
terjedt el Magyarországon, a fő azonosulási pont továbbra is a társadalmi
helyzet és a felekezeti hovatartozás volt; a nemzettel való azonosulás helyett
még az országgal való azonosulás („hungarus”- tudat, magyarság-tudat) volt
jellemző.
c.)
A népességmozgásoknak kedvező hatása is volt: az ország
újra benépesült, az ország népessége „regenerálódott”, a munkaerőhiány
megszűnt, így biztosítva volt a gazdasági fejlődés alapja. Az első
magyarországi népszámlálás II. József uralkodása alatt, 1787-ben zárult le, s
eredménye azt mutatja, hogy az ország népessége kevesebb, mint egy évszázad
folyamán megkétszereződött. Az 1711-es 4 millió körüli népességhez képest
1787-ben a lakosság száma megközelítette a 10 millió főt. A békés évtizedek, a
gazdaság helyreállása, az éhínségek megszűnése, a nélkülözések és járványok
csökkenése jól látható módon meghozta gyümölcsét. A nagyarányú
népességnövekedés egyszerre volt köszönhető a betelepüléseknek és kisebb
részben a jelentős népszaporulatnak.
Etnikai és demográfiai változások Magyarországon
a XIX. században
Magyarország XIX. század eleji etnikai állapota
visszavezethető a XVIII. századi változásokra.
Magyarország
nem pusztán többnemzetiségűvé, hanem kevert nemzetiségűvé vált. Létrejöttek ugyan nagy etnikai tömbök, de
határaik egymásba fonódtak, magukba zártak etnikai szigeteket, sőt, bizonyos területeken együtt élt két vagy
három etnikum is.
A legjelentősebb nemzetiségek a következők voltak:
A szlovákok: (10,2
%) csonka társadalmat alkottak, hiányzott a vezető rétegük, zömük jobbágy volt.
A felvidéki közép és kisnemesség egy része beszélte ugyan a szlovák nyelvet, de
döntő többségük a magyar nemesség részének tekintette magát. A szlovákok
körében vékony városi polgári réteg és szélesebb kispolgárság alakult ki. Az
Észak – Magyarországi hegyes területek nem biztosítottak a növekvő népességnek
megélhetést, ezért a férfi lakosság más vidékekre is eljárt munkát keresni. A
szlovákok katolikusok és evangélikusok voltak, ám egyik egyházban sem volt
vezető szerepük. Papságuk csak részben karolhatta fel a később kibontakozó nemzeti
mozgalmaikat. A szlovák mozgalmak
elsősorban védekeztek, számukra a szlovák értelmiség elmagyarosodása jelentette
a veszélyt. Fő követelésük tehát az anyanyelvi oktatás terjesztése volt. A
szlovákság a Morva birodalmat tekintette elődjének, de a pánszlávizmus
jelensége is előtérbe került. Jan Kollár
Szlávia leánya című műve alapján ők orosz vezetést képzeltek el a szláv
népeknek. Megszületett az irodalmi nyelv is a század közepén, mely kifejezte a
szlovák vezetőréteg elhatárolódását a csehtől, inkább a nyugatszlovák
nyelvjáráshoz állt közel.
Az 1840-es években a szlovákság
magyar vezetésű vármegyékben élt, így nem okozott gondot a jobbágyfelszabadítás
kihirdetése és végrehajtása. A szlovák jobbágyi tömegek – a magyar
parasztmozgalmakhoz hasonló megmozdulásokon túl -, mivel még nem hatotta át őket
a nemzeti tudat, nem fordultak szembe a kormánnyal. A Lipótszentmiklóson
tartott nemzeti gyűlésen (1848. május 10-11.)
fogalmazták meg követeléseiket: nyelvhasználat és megyei – területi
önkormányzat. A magyar kormány elutasította elképzeléseiket, s a pánszlávnak minősített mozgalmukat
kormánybiztos kiküldésével kívánta elfojtani. Vezetőik a prágai szláv
kongresszushoz fordultak és Palacky Ausztroszláv gondolatköréhez csatlakozva a
Magyarországra törő osztrák csapatok oldalára álltak.
A románok
(13,7%), bár a XVIII. század végére mind Magyarországon, mind Erdélyben
növelték számarányukat, vékony vezetőréteggel rendelkező csonka társadalmat
alkottak. Társadalmuk az egyháziakból, a nemességből és a polgárságból állt. A
románság vezetését elsősorban az unitus tagság képviselte és a görög katolikus
püspökség székhelye Balázsfalva lett a későbbi nemzeti mozgalom központja. A
XVIII. században Szebenben létesült görögkeleti püspökség jelentős szerephez
segítette az ortodox papságot. A század végétől a Királyföldre (Szászföld)
betelepülő románságból kialakult vékony polgári, elsősorban kereskedő réteg,
amely leginkább Brassóban nyert életteret. A nemzeti ébredés időszakában az
elsősorban egyházi értelmiségük a nemzeti nyelv ápolása mellett a nemzeti
öntudat erősítése érdekében a történeti múlt felé fordult. Népük ősi, előkelő
származásának igazolásához a história messzeségeibe visszanyúló nemzeti
történelmet szerkesztettek. A dákó-román elméletet – a románok a romanizált
dákok leszármazottai, s így őslakosok Erdélyben – humanista kezdetek után
unitus román egyháziak dolgozták ki. Az ortodox román papság mely a
magyarországi szerb egyháznak lett alárendelve, emellett harcot indított a
román egyházi nyelv és az egyház függetlenségének elérése érdekében. 1848-ban
Balázsfalván a görög katolikus püspöki székhelyen tartottak gyűlést (május
15-17.), ahol a parasztság gondjait a román nemzeti követelésekkel együtt
tárgyalták, felsorakoztatva maguk mögött a jobbágyokat. Állást foglaltak Erdély
és Magyarország uniójának elutasítása mellett, majd ősszel az erdélyi császári
főhadparancsnoksághoz csatlakozva a szabadságharc ellen vonultak. Eközben a
magyarországi románok akik részesültek a jobbágyok jogkiterjesztéséből nemzeti
követeléseiket szintén megfogalmazták, ám képviselőik révén részt vettek a magyar országgyűlés munkájában, s nem fordultak szembe a
szabadságharccal.
A horvátok (9,1 %) sajátos helyzetűek voltak a
magyarországi nemzetiségek között, mivel a magyar közjog elismerte Horvátország
különállását Magyarországon belül, s így a horvát nemességet külön nemesi
nemzetnek tekintette. Ezáltal a horvátok a magyarokhoz hasonló szerkezetű
teljes társadalmat alkottak. A katolikus egyházhoz tartoztak, a zágrábi
püspökségen keresztül kapcsolódtak a katolikus hierarchiához. A horvát nemzeti
mozgalom az egységes irodalmi nyelvért folytatott küzdelemmel kezdődött. A
számos nyelvjárás közül azt emelték ki, amely legközelebb állt a szerbhez,
utalva arra, hogy végső céljuk az összes délszláv nép egyesítése az ő vezetésükkel.
1848-ban a bécsi kormány által Horvátország élére állított Josip Jellacic
jobbágyfelszabadítása és a birodalmon belüli független horvát koronatartomány
ígéretével maga mellé állította a nemzeti erőket. A magyar kormánnyal
folytatott tárgyalások során már a horvát függetlenséggel sem elégedett meg,
Magyarország összbirodalmi alárendelését követelte. Az osztrák uralkodó nyíltan
akkor állt a horvátok mellé, amikor Itáliában, Csehországban és
Galliciában megszilárdította hatalmát.
Jellacic az osztrákokat támogatta a szabadságharc leverésében (sikertelenül).
1878-ban megkötött magyar - horvát kiegyezés elismerte a horvátokat
politikai nemzetnek. Horvátország bel-igazgatási autonómiát kapott, élére a
magyar miniszterelnök javaslatára az uralkodó által kinevezett bán került.
Horvát lett a hivatalos nyelv, működhetett a szábor, mely a magyar
országgyűlésbe 42 képviselőt delegálhatott. Horvátországot egyesítették a
Határőrvidékkel és Szlavóniával. A horvátok körében felmerült a trializmus, a
háromközpontú (Bécs – Budapest - Zágráb) birodalom gondolata, ám az uralkodó
elutasította.
A zömében
délen és a határőrvidéken élő szerbek (6,5%) éléről hiányzott a vezető réteg, ám egyházi
privilégiumuk révén papságuk, valamint a körükből kikerült katona tisztek alkották
vezető csoportjukat. Az egyházi vezetőket a görögkeleti egyházi autonómia
értelmében uralkodói jóváhagyással saját maguk választották. Így a karlócai
érsek nemzeti vezetőjüknek is tekinthető. A határőrvidéken élő szerb jobbágyok
földesúri joghatóság alatt éltek, ám a katonai területeket a Haditanács
közvetlen irányítása függetlenítette Magyarországtól. Később az illír mozgalmak
megerősödése idején elutasították a katolikus horvát vezetést, sőt saját
hivatásuknak érezték a délszláv népek egyesítését és vezetését.
A magyarországi németség
(11,6%) a XVIII. századtól alapvetően három csoportra oszlott. A városlakó
németekre, a szászokra (Szepesség, Szászföld), és a betelepülő, túlnyomórészt
paraszti sorban élő svábokra. A szászok döntően polgári: iparos, kereskedő és
értelmiségi csoportokból álltak.
Egyéb etnikumként említhető a zsidóság, a
cigányság és a ruszin társadalom.
A ruszinok (3,4%) – kárpátukránok –
Északkelet-Magyarország hegyvidékén alkottak csonka társadalmat, a jobbágyi
tömegeik mellett teljes mértékben hiányzott a nemesség és a polgárság.
Értelmiségük a görög katolikus papság soraiból került ki.
A XV.-XVI.
századtól kelet felől betelepülő, vándor életmódot folytató cigányság
számaránya csekély volt a XIX. század elején.
A XVIII. század második
felében Galliciából és Lajtán túlról is érkezett zsidóság. Az előbbi főleg
szegény, az utóbbi számarányban sokkal kisebb, ám annál gazdagabb csoportokból
állt. A magyarországi társadalomból hiányzó pozíciókat foglalták el, elsősorban
a kereskedelemben. Kezdettől fogva rokonszenveztek az őket befogadó, liberális
magyar vezetőréteggel és hamar megkezdték az asszimilációt. A liberális
nemesség már 1848. tavaszán felvetette az emancipáció kérdését, de a márciusi
zavargások miatt elhalasztották. A kérdésre a Szemere kormány tért vissza, és
Szegeden a Nemzetgyűlés kimondta a zsidóság emancipációját (1848. július 28.) .
A zsidóság 1848-49ben kiállt a szabadságharc mellett. Támogatták a hadiipart és
ifjaik beálltak honvédnek.
A XIX. század
második felében jelentős arányeltolódások mutatkoztak a nemzetiségi
összetételben. Ennek fő jellemzője a magyarság arányának növekedése (41 %-ról
51 %-ra). A változásnak három egymással alapvetően összefüggő eleme volt. A
természetes szaporulat – demográfiai robbanás – nem egyszerre jelentkezett az
országban. A magyarság – németekkel, szlovákokkal és ruszinokkal együtt – előbb
vált a folyamat részesévé. A XIX. század második felében az ipari forradalommal
összefüggésbe hozhatóan megindult folyamat jelei már a 60-as évektől
érzékelhetőek voltak, ám a korszak két nagy kolerajárványa felemésztette a
népességnövekedést. A 80-as évektől azonban egyenletessé és gyorsüteművé vált a
népszaporulat. Az ország népessége – jelentős kivándorlás ellenére – 30 év
alatt 33 %-kal nőtt. A kivándorlás és bevándorlás szintén a magyarság arányát
növelte, hiszen minden száz kivándorlóból csak 33 volt magyar, ami alatta
maradt a magyarság számarányának. A legnagyobb veszteséget ebből a szempontból
a szlovákság szenvedte el. A bevándorlás is a magyarságnak kedvezett, mert az
országba érkező népesség a többséghez asszimilálódott. A harmadik elem az
asszimiláció – beolvadás – volt, aminek több összetevője is ismert. Egyrészt
folytatódott a városi német és zsidó lakosság asszimilációja, másrészt a
szülőhelyét elhagyó népességnek egy része nem vándorolt ki az országból, hanem városokba, főleg
Budapestre költözött. Ezek az emberek a
városi életet meghatározó etnikumba olvadtak be.
A hazai demográfiai viszonyokat nagyban
befolyásolta még az elvándorlás – migráció. A demográfiai robbanás
következtében sok embert nem talált lakóhelyén megélhetést – főleg a
mezőgazdasági szektorban – ezért megindult a munkaalkalmat kínáló városok vagy
a tengerentúl felé. Az elvándorlás elsősorban a rossz mezőgazdasági
adottságokkal rendelkező Felvidéket és Kárpátalját érintette átlagon felül. Fő
célpontja a gyorsan fejlődő Budapest és az Amerikai Egyesült Államok volt,
ahová a korszakban másfélmillió magyarországi ember vándorolt ki.
Etnikai és Demográfiai változások Magyarországon
a XX. században
Népesség száma:
Magyarországon a 20. század hajnalán
csaknem 19 millió ember élt; a Horvát–Szlavónország nélküli ország határai
között pedig mintegy 17 millió. Az Osztrák–Magyar Monarchia legnépesebb országa
volt. A 41 milliós birodalom népességének közel 40%-a élt történeti határaink
között. A hazai népszámlálások adatai szerint 1900 és 1910 között 1,4 millióval
növekedett az ország népességének száma (Horvát–Szlavónország nélkül), azaz
mintegy 8,5%-kal. Az 1900 és 1910 közötti évenkénti átlagos népességnövekedés
nagyságrendjétől (1,05%) az elkövetkezendő évtizedekben messze elmaradtunk.
|
Magyarország
történeti területének népességgyarapodását a 19. század utolsó és a 20.
század első két évtizedében a viszonylag magas természetes szaporulat idézte
elő, amelyet azonban csökkentett a kivándorlás. A halálozások számát és
arányát meghaladó gyermekszületés – enyhén csökkenő tendenciája ellenére is –
biztosította a természetes népességnövekedés kedvező nagyságát és arányát. A
női termékenység és a halandóság leírt alakulása, az ún. demográfiai átmenet
(transitio) jellemezte a népességrobbanás korszakát. Magyarországon ez az
időszak Európa más államaihoz viszonyítva rövidebb és szerényebb nagyságú
volt.
A trianoni
békediktátum következtében Magyarország területének kétharmadát és
népességének többségét – 10 millió főt – elvesztette; az 1920-as népszámlálás
szerint 18,3 millióról 7,9 millióra olvadt az ország lakossága. Megemlítendő
azonban, hogy ebben a népességcsökkenésben nem elhanyagolható a háborús, a
katonai veszteség, a háború időtartama alatti születéskiesés, de az újonnan
alakult államokból Magyarországra vándorlók, menekülők száma sem. Az ország
mai területére számított és ténylegesen megszámlált népesség 1900 és 1995 között mintegy felével
(48,99%-kal) növekedett. |
Népsűrűség:
Az
egységnyi területen – rendszerint egy négyzetkilométeren – élő népesség átlagos
száma, azaz a népsűrűség, sokféle tényező kölcsönhatásaként jelzi az ország
természeti viszonyait, gazdasági, társadalmi fejlettségének szintjét, de a
települések, kisebb-nagyobb földrajzi és közigazgatási egységek
infrastrukturális ellátását, fejlesztését meghatározó mutatószám is.
Hazánk 1900. évi átlagos
népsűrűsége (74 fő/km2) még agrárjellegét érzékeltette. A népsűrűség régiónként
és megyénként igen széles határok között ingadozott. Csongrád megyében volt a
legnagyobb (98 fő/km2) az ország keleti felében, Erdélyben és az észak–keleti
határ menti megyékben a legalacsonyabb. Sikerült tehát a két évszázaddal
korábban, a török háborúkban elnéptelenedett Alföldet újra benépesíteni és
magasabbra emelni átlagos népsűrűségét, mint a Dunántúlnak. Sűrűbb és ritkán
lakott területek azonban még a mikroméretű régiókban is váltogatták egymást. A
Fertő tó nyugati partján például 80–100 fő/km2, keleti részén 20 fő/km2 volt a
népsűrűség.
A 20. század első évtizedeiben városaink népsűrűsége látványosan
növekedett, a vándorló népesség azonban a város környéki övezetek népsűrűségét
is növelte. Alföldi mezővárosainkban a tanyásodás felerősödése főként a
külterületek népsűrűségét gyarapította.
