Történelmi változások, világnézeti átalakulás
A hatalmas Római Birodalom, mely évszázadokon át a civilizáció és a romanizált görög kultúra terjesztésével betöltötte történelmi küldetését, a 3. századtól kezdve észrevehetôen hanyatlani kezdett. A rabszolgatartó római társadalom és állam leküzdhetetlen válságba jutott. A birodalom terjeszkedése már a császárság korának elején megtorpant, s egyre kevesebb rabszolga került Rómába. A rabszolgatartásra épülô gazdaság fejlôdése megállt, majd megindult lassú hanyatlása. A gazdaságilag s erkölcsileg megingott impérium képtelen volt ellenállni a népvándorlás által mozgásba hozott, három égtáj felôl támadó barbár (fôleg germán) törzsek meg-megújuló rohamának. A Nyugatrómai Birodalom bukásától, 476-tól számítja a történelemtudomány a középkor kezdetét, s ennek a több mint ezer évet felölelô korszaknak a végét az angol polgári forradalom kirobbanásának idejére, 1640-re teszi. - Művelôdéstörténeti szempontból a középkor szűkebb idôszakaszt jelent: a 14. század elsô felében kialakuló új korszak, a reneszánsz zárja le.
Az új társadalmi rend, a feudalizmus évszázadok véres gomolygásában alakult ki, s a Római Birodalmat megdöntô népek új országok, új államok alapjait vetették meg. Az ókori rabszolgaságot a feudális jobbágyrendszer váltotta fel, s ezzel az anyagi értékeket létrehozó termelôtevékenység is magasabb szintre emelkedett.
A középkor "sötétnek" nevezett évszázadaiban (5-9. század), a népvándorlás idején Európa jelentôs részén igen alacsony szintre esett vissza ugyan a műveltség, az emberiség fejlôdése mégsem torpant meg ez alatt az idô alatt sem. A Római Birodalom romjain kialakult új államok átvették az addigi kultúra és civilizáció értékeit, és nemcsak részeseivé, hanem továbbfejlesztôivé is váltak ezeknek az értékeknek.
Śj szellemet, új világnézetet hozott a keresztény vallás, mely a középkor folyamán óriási történelemformáló szerepet töltött be. A kereszténység már az 1. században megkezdte hódító útját, s elsôsorban a szegények, a megalázottak, a rabszolgák között terjedt. Az új vallás - keletkezése idején - abban különbözött a szinte megszámlálhatatlan keleti vallási irányzattól, hogy elutasított minden nemzeti vagy társadalmi elzárkózást, s a megváltás eszméjét mindenkire kiterjesztette. A rabszolgát gazdája még tárgyként kezelhette, adhatta-vehette, megölhette, a kereszténység azonban minden embert felebaráttá emelt, legalább Isten elôtt egyenlôvé tett, s bármely emberi élet elpusztítását halálos bűnnek tartotta. A kereszténység világképében az emberi méltóságot az a bibliai tanítás alapozta meg, hogy az ember Isten képmása, a teremtés csúcspontja, az egyetlen lény, akinek értelme van.
A kialakuló feudális társadalomban nagy szerepet játszott az egyház. Mint világtörténelmi intézmény valóban történelmi küldetést töltött be a középkori Európa arculatának formálásában: a Római Birodalom bukása utáni káoszban a rend és a törvényesség elvét, a műveltség igényét, a barbár világgal szemben az emberségesebb morált képviselte, segédkezett az új államok és birodalmak megszületésénél.
Mint a legnagyobb feudális birtokos, az uralkodó osztály érdekeit képviselte. Az uralkodó (a király) hatalmát Istentôl származtatta, öröknek és megváltoztathatatlannak tekintette a fennálló társadalmi rendet. A jobbágyokat a szegénység türelmes elviselésére, sorsukba való belenyugvásra intette.
A középkori egyház világszemléletének középpontjában Isten és az ô világa állt, szemben az ókori műveltséggel, mely az emberre és világára összpontosította a figyelmet. Az egyház a földi élet célját a túlvilági boldogság, az örök üdvösség elnyerésében jelölte meg: siralomvölgynek mondta a földi létet, mely - szerinte - a túlvilághoz vezetô út állomása csupán.
Az ókeresztény irodalom
A középkori kultúra erôsen egyházi, vallásos jellegű volt, mégsem mondhatjuk, hogy a középkor "szembefordult" az antik műveltséggel vagy megtagadta azt, hiszen a kereszténység szerves része lett már a késô antikvitás szellemi életének is. Az egyre hanyatló, tartalmát és eszméit vesztett római irodalomba éppen az ókor utolsó századainak nagy műveltségű, a klasszikusokon nevelkedett keresztény írói hoztak új vérkeringést, szellemi megújulást.
Az ókeresztény irodalom kora az elsô keresztény íróktól, a 2. századtól a 8. századig terjed. Nyelve eredetileg a görög volt, de nyugaton a latin kezdett általánossá válni, s így a 4. századtól a görög a keleti egyház sajátjává lett. Az ókeresztény irodalom virágkorának kezdetét olyan kiemelkedô egyházatyák működése jelzi, mint Szent Iraeneus (iréneusz - ?140-?202), Tertullianus (tertulliánusz - ?195-220 után) és Alexandriai Szent Kelemen (?140/150-215 után). A késôbbi századok kiváló egyházi íróinak nevét és munkásságát jórészt feledésbe merítette a múló idô, de feltétlenül meg kell említeni a legnagyobbakat. - Szent Ambrus (Aurelius Ambrosius - auréliusz ambrósziusz - ?340-397), Milánó püspöke széles körű teológiai munkássága mellett himnuszokat is írt. - Szent Jeromos (Hieronymus - hieronimusz - ?340-419) híres bibliafordításáról már volt szó; ô írta az elsô keresztény irodalomtörténetet A híres férfiakról címen. - Szent Ćgoston (354-430) a korszak legnagyobb latin írója.
Ennek az óegyházi irodalomnak legfôbb alkotásai tanító jellegű írások: bibliai szövegmagyarázatok, prédikációk, az ún. katekézisek (vagy katekizmusok), melyek kérdés-felelet formájában világították meg a teológia fôbb problémáit, az eretnekek tanításait cáfoló vitairatok; népszerűek voltak a mártírakták (a vértanúkkal kapcsolatos hivatalos bírósági eljárások jegyzôkönyvei, illetve mártírtörténetek) és a szentek életérôl szóló legendák; műfajai közé sorolhatók még az apokrif (nem kanonizált, nem "hiteles") szent iratok (pl. a sokféle apokrif evangélium), a szerzetesi regulák (szabályzatok) és az egyháztörténetek, a lírai költészet terén pedig a himnuszok.
Ezek a korai himnuszok kezdetben ritmikus prózai szövegekbôl álltak, s hasonlóak voltak a Bibliában található zsoltárokhoz és egyéb bibliai "költeményekhez". A himnuszokat már az elsô századokban a keresztény hívek karban énekelték, és rendkívül kedveltek voltak. Alexandriai Szent Kelemen írja: a keresztényeknek "egész élete egy zengô ünnep. Dicséretekkel műveljük a földet, himnuszt harsogva hajózzuk a tengert, még az ebédet is zsoltárok hangja szenteli meg."
Szent Ambrus az elsô, aki a maga himnuszait antik metrikus formába öntötte, rímtelen négyes jambusi sorokba (ilyenek Horatiusnál is elôfordulnak, de csak hosszabb sorokkal váltogatva); négy sor egy strófa, s egy himnusz nyolc versszakból áll. Ez a forma, az ún. ambroziánus, az ôshimnuszok kedvelt versformája lett. - Prudentius (prudenciusz - ?348-410) az ókeresztény irodalom elsô laikus (nem egyházi személy) himnuszköltôje; az ô versei is még antik formákban jelennek meg. - Hasonló ritmikájú költeményeket írt késôbb Venantius Fortunatus (venancius fortunátusz - 530-?600) is, akinek a szent kereszt magasztalására írt himnuszait máig énekli a katolikus egyház.
Szent Ćgoston: Vallomások
Szent Ćgoston (Aurelius Augustinus - auréliusz augusztinusz - 354-430) a kereszténység egyik legnagyobb gondolkodója, az ókeresztény irodalom kiemelkedô alakja, a katolikus egyház szentje és tanítója. A Római Birodalom észak-afrikai tartományának (Numidia) Thagaste nevű városában született. Apja még pogány volt, édesanyja, Monica (monika) keresztény családból származott.
Tanulmányai során széles körű filozófiai műveltségre tett szert, s késôbb retorikával (szónoklattan) foglalkozott. Fiatal korában érzékisége a testi örömök felé csábította, s egy hosszú ideig fennálló szerelmi viszonyból fia is született (Adeodatus, 372-390). Mikor Mediolanumban (ma Milánó) elnyerte a szónoklattani tanszéket (384-ben), gyakran és nagy figyelemmel hallgatta Szent Ambrus híres prédikációit, és felismerte a korábban általa nem sokra értékelt Biblia allegorikus értelmezésének lehetôségét. Belsô vívódásait egy misztikus kerti jelenet döntötte el a kereszténység javára: a szomszédból éneklô gyermekhangot hallott, amely ismételten ezeket a szavakat mondta: "Tolle, lege" ("vedd, olvasd"); találomra ütötte fel a Bibliát, s Szent Pál egyik levelének következô részletét olvasta (s ezt magára vonatkoztatta): "Nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Śr Jézus Krisztust és ne gondozzátok a testeteket a vágyakozásra." Ennek hatására megtért, és 387 nagyszombatján felvette a keresztséget fiával és barátjával együtt. A szentség kiszolgáltatója Szent Ambrus volt.
Ezután visszatért Afrikába, majd szülôvárosában, Thagastéban (thagaszté) élt kolostori magányban, filozofikus-aszketikus közösségben. Tudásának és jámborságának híre egyre jobban ismertté tette, s a keresztény hívek kívánságára beleegyezett, hogy pappá szenteljék. 396-ban Hippo város püspöke lett. - Rengeteget dolgozott, hatalmas irodalmi tevékenységet fejtett ki: filozófiai, teológiai, hitvédô, egyházszervezôi munkákat alkotott. Ćtvette a keresztény filozófiába mindazt, amit az antikban fontosnak és értékesnek tartott. Haláláig összesen több mint száz művet írt. Életének alkonyát a népvándorlás korának kezdôdô zűrzavarai árnyékolták be. Mikor meghalt Hippóban, a várost már harmadik hónapja ostromolták a vandálok.
A mai olvasóra a legnagyobb hatást Vallomások című műve teszi. 397 és 400 között írta, több mint tíz évvel megtérése után. Nagyjából életútjának felén járt, amikor ezt a számadását készítette. Műfaja nehezen meghatározható: önvallomás, gyónás, ima, filozófiai elmélkedések, teológiai fejtegetések, pszichológiai megfigyelések, életrajzi adalékok keverednek benne.
Az elsô részben (I-IX. könyv) a leghatározottabb az életrajzi jelleg: életútját világítja meg a megtérésig és anyja haláláig. Élete ellentmondásait akarja tisztázni benne: megmagyarázni, miként jutott el a különbözô pogány filozófiai irányzatoktól a kereszténységig. Az emberi lélek legbensôbb titkait feltáró ôszintesége, intimitása miatt ez a rész ma is izgalmas, megrendítô olvasmány. "...Ćgoston afrikai születés, afrikai lélek: ôszintesége egy afrikai lélek forró temperamentumából tör elô" (Babits). Ebben a részben olvasható a már említett kerti jelenet. - A második rész (X. könyv) már elvontabb: a kereszténnyé lett Ćgoston saját lelkét a bűn és az erény csatájának színtereként mutatja be. - A harmadik részben (XI-XIII. könyv) a Teremtés könyvét magyarázva az anyag, az idô, a semmibôl való teremtés kérdéseit tárgyalja.
A Vallomásokban valami új született az európai irodalomban: elsô ízben tekinthetünk bele az emberi lélek mélységeibe, egy keresztény hívô lelkébe. Szent Ćgoston a maga tapasztalatait, az átélt szellemi hatásokat, életének eseményeit saját lelki fejlôdésének, Istenhez való útjának szükségszerű mozzanataiként fogja fel. Babits Mihály méltán írta a Vallomásokról a következôket: "A keresztény író tekinti elôször a világot saját életének illusztrációjaként, s Szent Ćgoston Vallomásai az elsô belülrôl látott lélekrajz a világirodalomban." (Babits Mihály: i. m. 133.l.)
A szerzetesrendek
A vallásos élet fô központjai a középkori Európában a keresztény élet teljes, mindhalálig tartó és visszavonhatatlan gyakorlására alapított, elkülönült közösségek, a szerzetesrendek voltak. Tagjai valamennyien egész életükre szóló fogadalmat tettek (tisztasági-szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalmat), s ez elkülönítette ôket az egyház egyéb közönséges tagjaitól. Kolostorokban, monostorokban éltek.
Bár arra törekedtek, hogy a legtökéletesebben valósítsák meg az egyház emberideálját, ez nem állt ellentétben azzal, hogy az élet minden területére kiterjedô, Európa arculatát minden tekintetben meghatározó kultúrateremtô és -terjesztô tevékenységet is folytassanak. Lelkészi feladataik mellett tanítottak, könyveket másoltak, képeket festettek, betegeket gyógyítottak, terveztek és építettek épületeket és katedrálisokat, iparra és fejlettebb mezôgazdasági munkákra nevelték, tanították a népvándorlás "barbár" népeit.
A középkor nagy nyugati szerzetesrendjei között idôben a legelsô - és négy évszázadon át egyedülálló - Szent Benedek rendje, a "bencés" papok közössége volt. Nursiai Szent Benedek (nursziai - 5. század vége - 550 körül) 529-ben szervezte egybe remetetársait, s Monte Casino (kaszinó - Nápolytól északra) hegyén megalapította a nyugati kereszténység legjelentôsebb kolostorát. Híres regulájában, A szerzetesek szabályzata című művében Benedek "az antik Róma törvényhozó géniuszának utolsó nagy remekművét alkotta meg." (R. W. Southern: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Gondolat, Bp., 1987. 272.l.) A Regula minden szerzetesnek kötelezôen elôírta az olvasást és a munkát, s megszabta, hogy az életet szüntelen tevékenységben kell eltölteni: "...akkor igazi szerzetesek, ha saját kezük munkájából élnek, mint az apostolok". Erre az életformára vonatkozik a bencések jelmondata: "Ora et labora!" ("Imádkozzál és dolgozzál!").
A Benedek-rend "monopóliuma" a 11. század végére megszűnt: az 1075 és 1125 közötti fél évszázad során új szerzetesrendek alakultak. Közöttük a két legsikeresebb az Ćgoston-rendi kanonokok és a cisztercita szerzetesek rendje. Ez utóbbiak is tulajdonképpen bencések: Szent Benedek reguláját igyekeztek feleleveníteni, amelyet követôi állítólag elhagytak. Fehér reverendájukról "fehér barátoknak" nevezték ôket. Legszívesebben minden emberi lakóhelytôl távol, lehetôleg erdôk mélyén, magányos völgyekben, hegyoldalakon telepedtek meg, s ahol megjelentek, mindenütt ésszerűbb földművelés, szôlô- és gyümölcstermelés, céltudatosabb állattenyésztés, fejlettebb kézművesség, egyszóval magasabb gazdasági kultúra támadt. - Meg kell még említeni a "néma barátok", a karthauziak rendjét és a premontrei rendet is.
A 13. században a nagyvárosok új körülményei hívták életre a kolduló rendeket, a dominikánus és a ferences szerzetesrendet. Elnevezésük alapítóikra, Szent Domonkosra és Szent Ferencre vezethetô vissza.
Antikvitás és kereszténység
A középkor tulajdonképpen sohasem szakadt el az antik kultúrától. A népvándorlás véres és kaotikus századaiban (6-8. század) a brit szigeteken angolszász és különösen ír kolostorokban ôrizték, másolták, mentették a klasszikus latin szövegeket. A Frank Birodalom urának, Nagy Károlynak az udvarában a 8. század végén és a 9. század elején egy, a klasszikusokhoz visszanyúló, világiasabb szemléletű kultúra alakult ki, és ez terjedt el a korabeli művelôdési központokban, a kolostorokban is. De összekapcsolja a két kor irodalmát a nyelv azonossága is: a latin. Természetesen átalakult, módosult ez is az antikhoz képest: új szavak, népies elemek ékelôdtek belé, egyre nagyobb teret hódított a hétköznapok társalgási nyelve. Változott a nyelv ritmikája is: erôsödött a hangsúly szerepe, elhalványult vagy eltorzult az idômértékes zeneiség. És késôbb, mikor már senkinek sem volt anyanyelve a latin, iskolákban tanították, s a tanítás alapjául mindig a klasszikus írók szövege szolgált.
A szellemi élet fellendülése
A 10-11. században szilárdult meg az új világ társadalmi rendje, s ezután, a 12-13. században a középkori kultúra nagyszerű virágzásának lehetünk tanúi a tudomány és a művészetek minden területén. Az 1096-ban megindult elsô keresztes hadjárattól fogva erôre kapott a tengeri kereskedelem és az ipar, a városokban megjelent a polgárság, s vele együtt megszületett a középkori értelmiségi is, az az ember, aki szellemi munkából él, akinek hivatásszerű foglalkozása az írás vagy tanítás, vagy mindkettô egyszerre. Az uralkodó osztály életszínvonala emelkedett, kulturális igénye megnôtt.
A vallásos céllal igazolt keleti hadjáratok, a keresztes háborúk létrehozták a "lovagság" intézményét, emellett nagymértékben ki is tágították a középkori ember világképét. De a keresztény Nyugat és az Iszlám nemcsak a csatatereken találkozott: Itáliában és fôleg Spanyolországban békés cserekereskedelem alakult ki, s a fűszerekkel meg a selyemmel együtt a kéziratok elhozták a keresztény világ számára a görög-arab műveltséget is. A középkori Nyugat már elfelejtett görögül, a tudomány nyelve a latin volt. Most keresztény fordítók serényen munkálkodó csapata kezdte átültetni latinra az arab, az arabra fordított görög és az eredeti görög szövegeket. A nyugati keresztények segítséget kaptak ebben a munkában a mohamedán uralom alatt élô spanyol keresztényektôl, a zsidóktól, sôt maguktól a muzulmánoktól is. îgy, ilyen közvetítéssel - Keleten és Afrikán keresztül - jutott a középkori műveltségbe pl. Eukleidész matematikája, Ptolemaiosz (ptolemajosz) asztronómiája, Hippokratész és Galénosz orvostudománya, Arisztotelész fizikája, logikája és etikája. Nem lebecsülendô azonban a tisztán arab hatás sem: most ismerkedtek meg Nyugaton az arab matematikával, s az arabok orvosi szakkönyvei is - sok más tudományos mű mellett - kedvenc olvasmányai lettek a középkori tudósoknak.
Mindezek hatására fellendült a szellemi élet, a tudományos kutatómunka és az oktatási tevékenység a középkor híres nemzetközi egyetemein, mindenekelôtt Párizsban, 0xfordban, Padovában és Genovában. Európa minden részébôl diákok serege tanulta itt az alapfokú műveltséget jelentô "hét szabad művészetet": a grammatikát, a retorikát és a logikát, valamint az aritmetikát, a geometriát, a zenét és az asztronómiát. Ezután kerülhetett sor az orvosi, a teológiai vagy az egyházjogi tanulmányokra.
A 13. században emelkedett a tudomány rangjára a teológia azáltal, hogy az értelmet hívta segítségül. A kor legnagyobb teológusát, Aquinói Szent Tamást (akvinói - ?1224-1274) az értelmet keresô hit vezette, s arra törekedett. hogy a vallásos hit tételeit összhangba hozza a racionális gondolkodással, Arisztotelész filozófiájával. Sajátos középkori ellentmondást jelent, hogy a kereszténység magyarázatához, korszerűsítéséhez a támaszt a kereszténységet megelôzô tudományokban kellett keresni.
Képzôművészet és zene
E két évszázad a képzôművészet, ezen belül is elsôsorban az építészet terén alkotott halhatatlan remekműveket. A 11-12. század fejlesztette ki az ún. román stílust. A "harcoló egyház" céljainak megfelelôen a templomok inkább középkori lovagvárakra emlékeztetnek, s azt az érzést sugallják, hogy a hívôk biztonságban érezhetik magukat a Gonosz ellenében. A hatalmas falak, a zömök pillérek kívül is, belül is masszív erôt árasztanak. A teret félköríves boltozatok hidalják át, s félkörív zárja le a keskeny, lôrésszerű ablakokat is.
A román stílus még a 12. század végét sem érte meg, máris egy új, még jelentôsebb építészeti irányzat született, a gótika. Eltűntek a hatalmas és vastag falfelületek: karcsú pillérek, keskeny bordák tartják az egész épületet. Az élénk színekben ragyogó üvegablakok már csúcsívben végzôdnek, s a tér lezárására is a csúcsíves megoldás, két körszelet összeillesztése szolgál. A templomhomlokzatok jellemzô elemei a gazdagon díszített kapuzatok, a fülkékbe épített szoborgalériák és a hatalmas méretű rózsaablakok. A díszítôelemek szemkápráztató gazdagsága gyönyörködteti a tekintetet. A könnyed, szinte súlytalannak tetszô, égbe törô gótikus katedrálisok a mennyek dicsôségét, a "diadalmas egyház" hatalmát hirdetik, az épületek szinte lebegni látszanak. A merev román szobrokkal szemben a gótikus szobrok légiesek, valósággal élnek, mozogni látszanak. A ruhák redôzete még eltakarja, de már sejteti az élô, eleven testet.
A középkori egyház hivatalos zenéje a gregorián ének volt. Nevét onnan kapta, hogy I. Gergely pápa (590-604) alatt gyűjtötték össze és írták le a Biblia szövegének hangos felolvasásából származó zsoltárdallamokat, a bizánci liturgikus énekeket, a himnuszok melódiáit, a kolostorok zsolozsmáit. Mindezek latin szöveggel énekelt, hangszeres kíséret nélküli, egyszólamú dallamok voltak. Ez a dallamvilág - a népzenébôl közben beszivárgó új elemekkel együtt - közel ezer évig az európai zene fejlôdésének egyik legfontosabb alapja lett.
A középkori zenének a kolostorok mellett egyéb központjai is léteztek. A világi zene elsô kivirágzása a trubadúrének. A trubadúrok, az eszményi udvari szerelmet és a lovagi erényeket megéneklô költôk, provanszál nyelvű lírai költeményeiket saját szerzésű dallammal adták elô. Ez fôleg a néphagyományokból táplálkozott, témái és műfajai azonban szorosan kapcsolódtak a lovagi életforma alkalmaihoz. Van közöttük szerelmi dal, udvarló esti dal, a kedvest üdvözlô hajnali nóta, vetélkedô játék, táncnóta stb. - Ebben az idôben alakult ki a többszólamúság legegyszerűbb formája, a kánon.
Magyarországon Géza fejedelem és Szent István király idejében indult meg a román stílusú építészet. A korabeli épületek azonban elpusztultak, csak néhány templom alapfalait, alaprajzát ismerjük. Legnagyobb volt közöttük a székesfehérvári háromhajós bazilika. A legjobb állapotban a tihanyi apátsági templom (1055) altemploma maradt ránk. A 13. században építették a magyar romanika legnevezetesebb alkotásait. Közülük az egyik legszebb a jáki templom. Két zömök toronnyal hangsúlyozott homlokzatát az apostolokat ábrázoló szobordíszes kapuzat ékesíti (ennek stílusa már átmenet a gótikába). Jellegzetes román kori emlékeink még a bélapátfalvi, a lébényi és az átmeneti stílust képviselô zsámbéki templomok. A pécsi dómot Schmidt Frigyes építette újjá a 19. század végén. Az esztergomi királyi palota bejáratának kapubéllete, rózsaablaka is szép példája a magyarországi román stílusnak. Kápolnája már átmeneti stílusú.
Magyarországon már a tatárjárás után megjelentek a gótikus stílus elsô nyomai, a gótika kora azonban nálunk mégis inkább a 14-15. század. Gótikus műemlékeink közül a legjelentôsebbek a budapesti Mátyás-templom (Schulek Frigyes restaurálta), a budapesti Belvárosi plébániatemplom szentélye, a soproni ferences templom. A mellette levô káptalanterem hazánk legszebb koragótikus keresztboltozatos terme. Késôgótikus a hálóboltozatos nyírbátori templom. - A Kárpát-medencében gótikus stílusú a kassai dóm, a szepescsütörtökhelyi Zápolya-kápolna, a kolozsvári Szent Mihály-templom. - Gótikus váraink közül a legjelentôsebb a diósgyôri, a kôszegi, a nagyvázsonyi és a visegrádi.
A magyar gótikus szobrászat kiemelkedô példája, Kolozsvári Márton és György bronzból készült Szent György lovasszobra (1373) a prágai várban látható. E korból való a gyôri Szent László-herma (fejereklyetartó) is. - A magyar gótikus festôk sorából kiemelkedik Kolozsvári Tamás (15. század) nagyméretű oltárképeivel.
A virágzó középkor irodalma
A tudományos életnek az egyetemeken való kibontakozásával s a képzôművészetek lendületes fejlôdésével párhuzamosan a 12-13. században az irodalom is nagyszerű virágkort ért el. Sok szálból összefonódó, rendkívül összetett, témában és műfajokban igen változatos a középkor irodalmi kultúrája. A szellemi, művelôdési élet központjai ekkor a kolostorok, az egyetemek, a fôúri várkastélyok, illetve a királyi udvarok voltak. A vallásos szellemet terjesztô, a túlvilágra összpontosított misztikus áhítatot népszerűsítô latin nyelvű egyházi irodalom mellett és vele szemben ez a két évszázad teremtette meg a harsány életkedvet árasztó, szabadszájú, az egyházi és a világi hatalmakat nyíltan támadó - fôként latin nyelven éneklô - diákköltészetet: a vágánsok vagy goliard-ok (goliár) poézisét. A lovagság intézménye hívta létre a már nemzeti nyelveken megszólaló, világi jellegű lovageposzt és lovagregényt, valamint a trubadúroknak és a német lovagköltôknek, a minnesengereknek különös bájú, az elvont rajongást és a nagyon is érzéki vágyakat ötvözô szerelmi líráját.
A középkori kultúrának ebbe az elevenen pezsgô szellemi áramába kapcsolódott be - éppen ezekben a századokban - a népvándorlás hullámai által nem sokkal korábban a Kárpát-medencébe sodródott magyarság is. A feudális államalapítás és a kereszténység felvétele utáni elsô századokban, művelôdéstörténetünk kezdetén a mi irodalmi alkotásaink elôször a korabeli egyházi irodalom nemzetközi nyelvén, latinul íródtak, de a magyar nyelv irodalmi, írásbeli felhasználása is hamarosan nélkülözhetetlenné vált. A tihanyi apátságnak 1055-bôl származó latin alapítólevelében pl. 58 magyar szó (szókapcsolat) olvasható, s ezek helyesírása már határozott következetességet mutat. - A magyarországi irodalom az európai kultúra szerves része lett, s a legtöbb középkori műfaj - vallásos és világi egyaránt - megvolt a mi irodalmunkban is.
Vallásos irodalom
A kolostorokból és a szellemi élet más egyházi központjaiból kisarjadó irodalom az egyház céljait szolgálta, a vallásos világszemléletet hirdette. Részben az istentiszteletek szükségleteit elégítette ki (templomi énekek, prédikációk), de leginkább a kolostorokban élô szerzetesek vallásos áhítatát igyekezett fokozni, az alázatosság, a szegénység, az engedelmesség, a szüzesség stb. aszkétikus erényeinek ápolására buzdított. A keresztény szemlélet központjába a földi élet megvetése, a haláltudat és a túlvilág került. A pokol kínjai riasztották s a mennyország csodálatos örömei vonzották a középkori hívôt. A túlvilági boldogsághoz a testi vágyak legyôzésén, az önmegtagadáson keresztül vezet az út. Az ember legnagyobb ellensége - e hit szerint - a test, ez a bűnös vágyak forrása, ezért böjttel, önkínzással kell sanyargatni, megalázni a lélek megtisztulása érdekében. (A test bűnös voltából és megvetésébôl következett a higiénia hiánya, hiszen a test ápolása bűnnek számított, s ez is egyik magyarázata a nagy középkori járványos betegségeknek.)
Az egyházi irodalom nyelve a latin volt, de késôbb a latinul nem tudó, fôleg nôi szerzetesek, az apácák olvasmányigényeinek kielégítésére megindult a latin szövegek átdolgozása a különbözô nemzeti nyelvekre.
A vallásos irodalom változatos műfajai közül (imádság, prédikáció, passió - Krisztus kínszenvedésének és halálának dramatizált története -, példa, látomás stb.) a himnusz és a legenda volt a legnépszerűbb.
Himnuszok
Az egyházi lírai költészet a himnuszokban érte el csúcspontját. A középkori himnuszok istentiszteletek alatt, vallásos összejövetelek alkalmából énekelt, a hívôk áhítatos érzelmeit kifejezô, az Istent magasztaló és a szenteket dicsôítô, emelkedett hangulatú költemények voltak.
A himnuszköltôk között is az elsôk és a legkiválóbbak közé tartozik Pierre Abélard (pier abélár - 1079-1142), a latinul író francia filozófus, teológus, párizsi egyetemi tanár. (Szerelemre lobbant egyik tehetséges leánytanítványa, Héloise [eloiz] iránt, s titokban házasságot kötöttek. A leány nagybátyja, egy kanonok felbérelt pribékjeivel megfosztotta férfiasságától. Abélard kolostorba vonult, felesége pedig apáca lett, de - a hagyomány szerint - kölcsönös szerelmük életük végéig megmaradt.) - 93 himnusza maradt ránk. Ezekben új sor- és strófafajták jelennek meg. Közülük a legismertebb a Szombatesti himnusz (Babits Mihály fordította). A frissen és könnyedén lüktetô ritmusban megírt vers csupa lelkesedés és ujjongó öröm: a túlvilági, a mennyei boldogság látomása. A babiloni (földi) számkivetés után az égi Jeruzsálem királyi palotájának békéje és nyugalma várja az üdvözülteket, akik az angyalokkal együtt egy örökkévalóságon át éneklik ünnepi himnuszaikat.
A 12. század végén és a 13. század elején szembetűnô a Mária-kultusz kialakulása - nemcsak a kolostorokban, hanem a városi értelmiség köreiben is. A Mária-himnuszok egyik fajtája a planctus, a siratóének, siralom. Ez kezdetben lírai sequentia volt (szekvencia - a versszakok két, egymásnak formailag pontosan megfelelô részbôl állnak), és mint ilyen, a nagypénteki istentisztelet részét képezte. A Mária-siralmakban valóságos földi érzések, evilági gondok, emberi fájdalmak, megrendülések is kifejezésre jutottak. Mária, isten anyja a kereszt alatt meg-megújuló kitörésekben panaszolja el bánatát, s földi asszonyként éli át a legnagyobb emberi szenvedést, egyetlen fiának megszégyenítô kínhalálát.
Az egyik legmegrendítôbb, legnépszerűbb Mária-siralomnak, a Stabat maternek (sztábat máter) a szerzôje egy olasz ferences szerzetes, Jacopone da Todi (jakopóne da tódi - 1236-1306). Figyeljük meg a himnusz (planctus - planktusz) érzelmi hullámzását! A fájdalmas anya iránti részvét és szánalom felkeltése, majd a döbbent csodálkozás után a Máriával való azonosulás vágya imába vált át: éppen a lehetô legnagyobb emberi kín vállalása és átélése jogán könyörög a szerzô a "szűzek szűzéhez" mennyei közbenjárásért, hogy halála után a pálmás paradicsomba, a mennyországba juthasson.
Śj korszak a vers történetében
A középkori latin himnuszokkal az európai vers történetében egészen új korszak kezdôdött: megszületett a "modern" verselés.
a) A leginkább feltűnô, füllel is hallható újdonság az antik klasszikus verseléshez képest a rím megjelenése: a verssorok végének hangzásbeli összecsengése.
Rímet a görög és a latin műköltészet nem ismert, s valószínűleg a népi költészet hatására került most a latin versbe. A rím, "ez az édes és méla csendülés, mely oly tipikusan keresztény és modern" (Babits Mihály), ettôl kezdve hosszú idôn át szinte elválaszthatatlan a vers fogalmától. Nem egyszerűen csilingelô dísz, több is annál: a verszenét erôsítô, a dallamot felfokozó eszköz azáltal, hogy lezárja és kiemeli a ritmikai egységeket. A himnuszok népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult a rímek által felfoghatóbbá, érzékelhetôbbé váló versdallam is.
A rímeket az ábécé kisbetűivel szoktuk jelölni, a rímtelen sorokat pedig x-szel. Néha egy-egy sor közepe és vége is rímel egymással: ezek a belsô rímek.
Jacopone da Todi latinul írt költeményében nemcsak a sorok végén találunk rímeket. Ezeket Babits Mihály fordítása is visszaadja. Keressünk ilyen sorokat! Az eredetiben gyakoribbak a belsô rímek, mint a magyar műfordításban.
b) Ćtalakult, módosult a klasszikus idômérték is, megnôtt a hangsúly ritmuskeltô szerepe. A középkori latin költészet verssorai úgy utánozzák a klasszikus verselés egy-egy verslábát, hogy a hosszú szótag helyén hangsúlyos, a rövid szótag helyén pedig hangsúlytalan szótag áll. Ebben a költeményben is tulajdonképpen "hangsúlyos trocheusok" szerepelnek, s a sorok két-két, négyszótagú ütemre tagolhatók. Ezt a fajta verselési módot antikizáló hangsúlyos verselésnek nevezzük.
Ez lett az alapvetô versformája az újlatin nyelveknek (francia, olasz, spanyol stb.), s a 10. századtól fokozatosan kiszorította az ógermán verselést a germán nyelvterületen is Angliától Skandináviáig. (A magyar műfordítási hagyomány az efféle ritmusképleteket idômértékes formában tolmácsolja.)
Halotti beszéd - Űmagyar Mária-siralom
A korabeli magyar irodalomban is léteztek a vallásos-kolostori irodalom különbözô műfajai - kezdetben latin nyelven, de igen hamar szükség volt az anyanyelv használatára is: a latinul nem tudó hívôkhöz ugyanis csak magyar nyelven lehetett szólni, s ôk maguk is igényelték a magyar nyelvű imádságokat, himnuszokat, a lelki épülésüket szolgáló kegyes olvasmányokat.
Nem véletlen, hogy a két legelsô ránk maradt magyar szöveg egy prédikáció, a Halotti beszéd és Könyörgés (1200 körül) és egy 1300 táján lejegyzett magyar vallásos vers, az Űmagyar Mária-siralom. Mindkettô egy-egy mintaként szolgáló latin szöveg szabad, lendületes, magyaros átdolgozása. A kényszeredettségnek, az eredetihez való görcsös ragaszkodásnak semmi nyoma. Kifejezôkészségük, erôteljes nyelvi fordulataik olyan fejlett gyakorlatra vallanak, hogy szinte elképzelni sem lehet, hogy ezek lettek volna a legelsô kísérletek egyházi szövegek átültetésére.
A temetési prédikáció, a Halotti beszéd a szertartási rend értelmében a koporsónak a sírba lebocsátása és szenteltvízzel való meghintése után hangzott el. A korabeli pap - igen hatásosan - egy felkiáltó mondathoz kapcsolt kérdô mondattal a halál megrendítô komorságát idézi fel, s a kérdésre adott válasszal bizonyítja, hogy mindnyájan "por és hamu vagyunk". Hogy a bűn végzetes voltát igazolja. feleleveníti a paradicsombeli tilalmakat, Ćdám bűnbeesését és következményeit. Ezt az elmélkedô részt újra egy rövid, felkiáltásszerű kérdés és gyors válasz zárja le ("Kik azok? Mi vagyunk"), majd egy figyelmeztetô gesztussal mutat a sírgödörbe: Egy ember sem kerülheti el "ez vermet", mert mindnyájan afelé közeledünk. Befejezésként imádkozásra szólítja fel a hallgatóságot a szegény halott bűnös lelkéért.
A beszéd bôvelkedik retorikai elemekben (megszólítás, felkiáltás, kérdés, válasz): különösen erôteljes a hármas figura etymologica: "halálnak halálával halsz" (a latinban csak: "halállal halsz"). - A figura etymologica (etimologika) a szó tövének ismétlésén alapuló stilisztikai alakzat.
Az ún. Könyörgés egy hivatalos liturgikus szövegnek az eredetihez tapadó, szó szerinti fordítása. Ezért is érezzük nehézkesebbnek, mint a beszéd szövegét.
Az Űmagyar Mária-siralom magyar költôje jól megérezte, hogy a latin sorok két ritmikai egységre oszlanak, s végig kétütemű sorfajban írta meg a maga költeményét. (A latin vers szerzôje Gotfrid, a párizsi Szent Viktorról elnevezett ágostonos kanonokrendi apátság helyettes házfônöke volt, aki a 12. században élt.) A magyar hangsúlyos ütemben a hangsúlytalan szótagok száma ekkor még kötetlen volt, s ez nagyobb szabadságot, változatosabb sorok létrehozását tette lehetôvé.
"Legelsô" versünkben már fejlett rímek, szép és tudatosan alkalmazott alliterációk találhatók. Változatos a rímelhelyezés is: elôfordulnak páros rímek (a a b b), félrímes megoldások (x a x a) és bokorrímek is (a a a).
A régi irodalmi nyelvben gyakori stilisztikai forma, hogy egy szó önmagával alkot birtokos jelzôs szószerkezetet, pl. "halálnak halála", "énekek éneke", "hiúságok hiúsága". Ez a szófordulat a héberbôl került a Vulgatába, s tulajdonképpen a szó fogalmi tartalmának a lehetô legnagyobb mértékű teljességét jelenti, tehát afféle felsôfok, túlzófok. A "halálnak halála" = a legszörnyűbb halál; "énekek éneke" = a leggyönyörűbb ének stb. Hasonló szerkezetek fordulnak elô a Mária-siralomban is. A "világ világa" jelentése itt: a legragyogóbb világosság, fényesség.
A költeményben Mária, a keresztre feszített Jézus anyja egyes szám elsô személyben szólal meg. A legnagyobb szenvedést átélô, a fia kínhalálát szemlélô asszony tehetetlen kétségbeesésben vergôdik. Hol önmaga nyomorult állapotát zokogja el, hol pedig - váltakozva a keserű jajongással - fiát szólítja meg anyai becézgetéssel, illetve a halált kérleli - önmagát ajánlva fel neki gyermeke helyett -, majd pedig Jézus kínzóihoz könyörög kegyelemért. A vers befejezésében feltör a tébolyult anyai sikoly: ha már nem mentheti meg egyetlen iát, legalább osztozni akar vele a halálban. - Horváth János a középkori irodalmat feldolgozó híres monográfiájában (A magyar irodalmi műveltség kezdetei) így jellemzi a Mária-siralmat: "A ,siralom' műfaja egyike az egyházi költészet azon alkotásainak, melyek a szent történetet a legegyetemesebb emberi érzések részvételével fogják fel. Isteni magasságba emelve megszentesítik, felmagasztalják az emberi érzést - ezúttal az anyai szeretetet... Csak végig kell nézni: még a csonka magyar költeményben is hány fordulaton nem megy át s mily gazdag modulatiójú a ,siralom' líraisága. Bágyadt féleszmélet állapotából három ízben tör fel benne megújuló erôvel az anyai fájdalom jajszava, mindannyiszor más-más fordulattal keresve utat, amelyen megnyilatkozhassék s élô lényt, ki könyörüljön rajta és fián, mígnem a szemlélet ismételten felizgató hatása alatt az irgalomért kiáltás kitöréseiig emelkedik" (i. m. 91. l.).
Legendák
A középkori legenda Krisztus, Szűz Mária vagy valamely szent életének, a velük kapcsolatos csodás történeteknek prózai vagy verses elbeszélése.
A jámbor szerzôk legtöbbször egyesítették a lelkileg épületest a szórakoztatóval, s a földi létet megvetô, az istenes életet propagáló történeteket az antik regénybôl és a keleti (hindu) mesekincsbôl vett motívumokkal tették érdekesebbé. A legtöbb legenda izgalmas, a képzeletet megmozgató, érdekfeszítô "regény", "novella", s a korabeli olvasók igényét szolgálta ki. Néha még az erotika is megjelenik bennük negatív formában: némelyik legenda részletesen leírja, hogy szent hôse vagy hôsnôje hogyan gyôzi le a bűnös testi vágyak kísértéseit.
A legendák, mint elnevezésük is jelzi ("olvasandó dolgok", "amit el kell olvasni"), kezdetben latin nyelven árasztották el Európát. Késôbb a középkori néptömegek vallásos mozgalmainak, az ún. laikus mozgalmaknak a hatására (12-13. század) anyanyelven szólaltak meg. Nôtt ugyanis az olyan közösségeknek, fôleg nôi szerzeteseknek, apácáknak és vallásos érzületű világiaknak (elsôsorban városi polgároknak) a száma, akik latinul már nem tudtak, de igényelték a szent szövegek felolvasását vagy olvasását.
Latin nyelven születtek meg az elsô magyarországi legendák a 11-12. században Szent Istvánról, Szent Imrérôl, Szent Lászlóról, Gellért püspökrôl. A magyar nyelvű irodalom kezdeteit - mind egyházi, mind világi téren - a 13. század elejére vagy közepére kell tennünk.
A Margit-legenda, IV. Béla király szomorú sorsú, szentté avatott lányának története már a laikus vallásos mozgalmak hatására jött létre. A 14. század legelején, 1310 körül keletkezhetett magyar nyelven. Margit domonkos rendi apáca volt, s a Nyulak szigetén, a mai Margitszigeten lévô kolostorban élte le rövid, aszkézisben töltött életét. (A legenda szövegét megôrzô kódexet Ráskai Lea másolta 1510-ben.)
Margit az egyház által népszerűsített életideál megtestesítôje: a legenda egyes eseményei mind szent életmódjának illusztrációjául szolgálnak, a jellemzés eszközei. Ezekbôl egy rendkívüli egyéniség képe bontakozik ki, aki a földi élet megvetésében, az alázatosságban, az önsanyargató aszkézisben és a szegénységhez való ragaszkodásban minden társa felett állt. Még kolostori elöljárói is korholták túlságos buzgalmáért, de nem változtatott életmódján, mellyel a mennyei boldogság felé törekedett. Rendtársai, a "sororok", nem is igen értették meg, különcnek vélték, s szerzetesi életvitelének túlzásait nem tartották méltónak királyi eredetéhez. Isten azonban még életében sokféle csodával tüntette ki.
A legenda a jámbor élet propagálását összekapcsolja saját korának kemény bírálatával: az egyes részletekbôl a feudális anarchia képe bontakozik ki. Ebbôl is kiderül, hogy a középkori vallásos embereszmény aligha valósulhatott meg nagyobb méretekben.
Szent Ferenc legendáját 1370 körül fordíthatták magyarra. Szövegét egy 70 évvel késôbbi másolat, az 1440 táján írt Jókai-kódex, a legrégibb, teljesen magyar nyelvű könyv ôrizte meg. A magyar Ferenc-legenda is a laikus vallásos mozgalmak hatását mutatja - errôl tanúskodik a legenda tartalma.
Assisi Szent Ferenc (asszízi - 1181-1226) a 13. század elején (1210) alapította a maga szerzetesrendjét, az ún. koldulórendet. ž és társai koldusruhát öltve, kéregetésbôl tartották fenn magukat. Vallási megújulást hirdetô mozgalmuk nem lett eretnekséggé, de a teljes vagyontalansághoz, az evangéliumi szegénység állapotához való feltétlen ragaszkodásuk az egyházon belül egyfajta belsô ellenzéki magatartást képviselt. - Szent Ferenc vallásosságát az öröm és a szabadság jellemezte. A földi, "evilági" élet szeretete a világegyetem szépségeinek csodálatában nyilvánult meg. Híres költeménye, az olaszul írt Naphimnusz a Mindenhatóhoz szól, de Isten szinte azonosul a világgal, s a költô a természeti jelenségeket (nap, hold, csillagok, szél, víz, tűz stb.) testvéreiként szólítja meg. Assisi Ferenc számára a természet már nem közömbös környezet, nem megvetendô siralomvölgy, hanem az Isten gyönyörű alkotása.
A ferences rend alapítójáról szóló életrajz-irodalomból kiemelkedik a Szent Ferenc virágai című olasz legendagyűjtemény (14. század közepe).
A legendákkal rokon műfaj a középkorban annyira kedvelt példa (példázat, parabola): erkölcsi tanulsággal vagy allegorikus értelemmel ellátott rövid, olykor anekdotikus történet. A középkori lelkipásztor ilyenekkel szerette fűszerezni prédikációit és elmélkedéseit, s a legendák szerzôi is gyakran iktattak a szentek életrajzába efféle érdekes "novellákat".
A Barlaám és Jozafát életét feldolgozó, hindu mesemotívumokkal tarkított legendából való az unikornisról (egyszarvú) és a verembe esett emberrôl szóló híres példa. - Barlaám megmagyarázza, "elemzi" a királyfinak, Jozafátnak az allegorikus mesét, s így mi is könnyen megértjük a példában elrejtett tanulságot. - A modern irodalom is egyre gyakrabban használ parabolikus novellákat, regényeket, a mélyebb, rejtettebb értelem kifejtését azonban az olvasóra bízza.
Lovagi irodalom
A keresztes háborúk idején fôúri várkastélyokban és királyi udvarokban alakult ki az ún. lovagság. A lovagi ideál volt az európai ember egyik legelsô olyan eszménye, amely már ezen a világon kereste és találta meg az élet értelmét, nem csak a másvilágon. A lovag kötelességei közé tartozott a keresztény hit védelme a pogányokkal szemben, a hűbérúr feltétlen szolgálata s az elesettek, a gyámoltalanok, különösen a nôk védô oltalmazása. A lovagban a középkori felfogás a lelki nemesség, az erkölcsi tisztaság, a becsület és a harci bátorság példáját látta, az igazság fáradhatatlan védelmezôjét tisztelte. Az udvariasság, a testi ápoltság, a vidámság és az udvari szerelem tartoztak még a lovag jellemzô vonásai közé.
Ez a lovagi kultúra teremtette meg a lovagi epikát: a lovageposzt és a lovagregényt. Elsôsorban francia és német nyelvű művek maradtak ránk a középkorból. A lovagi epika feltámasztotta és új fénybe öltöztette a korábbi évszázadokból származó hôsmondákat. A vallásos-hazafias lovageszményt dicsôítik a Nagy Károly frank uralkodó alakja köré csoportosuló hôsi énekek. Közülük a legnevezetesebb a francia Roland-ének (12. század). Roland, a császár rokona, a szaracénok ellen küzdve esik el árulás következtében a Pireneusok hegyei között (778). Rolandnak csak híres kürtjébe kellene belefújnia, hogy a császár segítséget hozva visszatérjen, de vitézi büszkeségében erre nem hajlandó. Csak akkor fújja meg a kürtöt, amikor már minden elveszett. Nagy Károly meghallja a kürtszót, visszafordul seregével, de késôn érkezik.
A költeményt már a keresztes hadjáratok lelkesedése hatja át, amely a harci kedvet a keresztény hit szolgálatába állította. Hôsei igazi lovagok: az Istenért, a királyért és Franciaországért harcolnak.
A 13. század folyamán osztrák és bajor földön is számos költemény keletkezett, amely a lovagi eposz modorában ôsi germán mondákat adott elô. A legjelentôsebb ezek közül a Nibelung-ének (1200 körül); középpontjában Siegfried (szigfrid), a szép, fiatal, sárkányölô hôs legyilkolása és özvegyének bosszúja áll.
Trisztán és Izolda
A lovagi költészet leggazdagabb forrása a kelta mondakincs volt. A keltákat, a brit szigetek ôslakóit az angolszász hódítók szorították ki ôsi földjükrôl, s Wales (velsz) hegyei között és Bretagne (brötány) sziklás öbleiben húzódtak meg. A mítoszok többsége Artus király és a kerekasztal lovagjai (artusz) körül kristályosodott ki.
A kelta mondák a 12. század folyamán terjedtek át Bretagneból és Walesbôl francia és német nyelvterületre.
A középkor talán egyik leghíresebb lovagregénye, a Trisztán és Izolda is kelta mondára vezethetô vissza. - Legjelentôsebb irodalmi feldolgozásai francia nyelven Thomas töredékben fennmaradt költeménye és Béroul (bérul) verses regénye (mindkettô a 12. század második felébôl); Gottfried von Strassburg (gotfrid fon straszburg) 1200 körül német nyelven verselte meg Trisztán és Izolda szomorú történetét. - Ezeket összeolvasztva és kiegészítve állította össze a maga modern nyelvű prózai regényét a francia Joseph Bédier (zsozef bedjé - 1864-1938) 1900-ban.
Amikor Artus király trónra lépett, Cornwallban (kornval) Márk király uralkodott. Unokaöccse, Trisztán - "a szomorúság gyermeke" - párbajban megöli a háromszáz cornwalli fiút és háromszáz leányt követelô ír óriást, Morholtot, de a küzdelemben a mérgezett lándzsától maga is halálos sebet kap. Csak abban az országban tudnák meggyógyítani, ahol a halálhozó mérget a lándzsára kenték. A beteg Trisztán magányosan hajóra száll, eljut az ír partokra, s ott a királylány, Aranyhajú Izolda meg is gyógyítja. Bár kiderül, hogy ô volt Morholt gyilkosa, a király megkegyelmez neki.
Hazatérése után Márk király követségbe küldi, hogy kérje meg számára feleségül a szép Izoldát. Trisztán a pusztító sárkány legyôzése után elhozza ugyan a királykisasszonyt, de a hajón - tévedésbôl - isznak az örök szerelem italából, s ezzel megpecsételôdik sorsuk. A fellángoló szenvedély ellen most már képtelenek védekezni. Titkuk napvilágra kerül, Trisztánnak menekülnie kell. Hiába vesz feleségül egy másik nôt, a Fehérkezű Izoldát, elsô és egyetlen szerelméhez hü marad. Amikor újra halálosan megsebesül, ôérte üzen. Felesége azonban féltékenységbôl félrevezeti a haldokló hôst: azt mondja, hogy' a várt fehér vitorla helyett - ez lett volna a közelgô Aranyhajú Izolda jeladása - fekete vitorla lobog a hajón. Trisztán e hírre meghal, szerelmese pedig követi a halálba. A regényben az örök, a legyôzhetetlen szerelem játssza a fôszerepet. Trisztán és Izolda szerelme mellett eltörpül a világ minden gondja, semmivé foszlanak a vallási és a társadalmi kötöttségek: Izolda félrevezeti királyi férjét, Trisztán megtagadja a hűbérúr iránti lovagi kötelességét. Az egyéni boldogságért vívott küzdelemsorozat széttépi a feudális szokás- és jogrend hálóját.
A Trisztán-regény még csodákkal, varázslatokkal magyarázza a szokatlan eseményeket: a feledhetetlen, széttéphetetlen szerelmet a varázsitallal indokolja, a törvényes mértékkel mérve bűnös viszonyt istenítélettel, tüzesvas-próbával igyekszik szentesíteni. A kor felfogása szerint ilyen szenvedély csak házasságon kívül létezhet, hiszen a feudális házasság alapja nem két ember ôszinte szerelme volt. A fôhôsök végzetes szerelmét azonban csak mentegetni tudja a regény, törvényesíteni nem. Ezért szükségszerű a halálos kifejlet. Márk király csak a halálban engedheti át Izoldát Trisztánnak: megtiltja, hogy a sírokból kinövô, összeölelkezô virágokat levágják.
Trubadúrlíra
A lovagvilág jellegzetes szerelmi költészetének, a trubadúrlírának Délkelet-Franciaországban, Provence-ban (provánsz) volt a bölcsôje. A trubadúrok a latin nyelvbôl kialakult helyi nyelven: provanszálul énekeltek. Minnesang (minnezáng) a német lovagi költészet neve.
A Trubadúrok és a minnesengerek (minnezenger) költészete megadott témákat megszabott formában megéneklô stilizált művészet, s az egyik legfôbb lovagi kötelességnek, az "úrnô" hódoló tiszteletének költôi megnyilvánulása. A hölgy, aki felé a költô sóhaja száll, magasabb rendű lény. Ellenállhatatlan szépsége kényszeríti a dalnokot, hogy szerelmes legyen belé. A kiválasztott nô csak férjes asszony lehet, sohasem leány. Házasság és szerelem nem egyeztethetô össze ebben a lírában. A kitartó lovagi hódolat jutalma esetleg az éjszakai titkos szerelmi találka, de a hajnal (latinul: alba) újra elszakítja a szeretôket egymástól. A hajnali dalok, az ún. albák úgy keletkeztek, hogy a szerelmes lovagot a torony ôre vagy ôrködô barátja dallal figyelmeztette, hogy közeledik a hajnal, a szerelmes órák vége.
Igazán nagy költészet azonban csak akkor születik e korszakban, amikor az eleven, személyes élmény és az ôszinte, közvetlen hang széttöri a lovagi líra sablonos formuláit. - Walther von der Vogelweide (valter fon der fogelvájde - ?1170-?1230) a közép-felnémet irodalom legnagyobb lírikusa, az elsô, aki igazán egyénivé tette a Minnesang sokfelôl fonódó szálait. Széles látóköre, színes egyénisége nem illett a rendi elôítéletekkel terhelt lovagvilág szűk korlátai közé. Lírája hamarosan szétfeszítette a Minnesang kötelezô sablonjait. Egyéni hangú költeményeibe beleolvasztotta a népdal, a hajnali dalok s a vágánsköltészet friss elemeit. Témái sokrétűsége, érzelmi gazdagsága, szemléletes nyelve s bravúros verselési készsége, újszerű formai megoldásai révén a lovagi költészetet soha nem látott magaslatra emelte.
Szerelmi lírájában nem az elérhetetlen úrnô után epekedik, hanem kölcsönös, ôszinte szerelemre vágyik. Azt teszi meg szíve úrnôjének, aki viszontszereti ôt. îgy változtatja Vogelweide a Minnesang már-már magasztos, aszketikus szerelmi felfogását természetes érzelmeket tartalmazó, derűs, kissé érzéki jellegű költészetté.
Verseiben rendszerint a természet a szerelmesek találkozásának színtere, s egyben az érzelem hangulati háttere. Ma is frissnek ható, eleven kis versremeke A hársfaágak csendes árnyán... kezdetű helyzetdala. A virtuóz versforma s az ebbôl eredô megejtô dallam csupa táncos jókedv, pajkos és pajzán vidámság. A közlésre vágyó és mégis kibeszélhetetlen, titkolt élmény kettôssége, az ujjongó öröm és ennek természetes rejtegetése a vers lírai tartalma. Egy kislány dalolja el (a német eredeti személyes névmásaiból derül ez ki) az éjszakai szerelmi találka, a beteljesült szerelem boldogságát. Legszívesebben világgá kiáltaná érzéseit, de a kötelezô szemérem visszafogja ezt a vágyat. - A vers kompozíciója is tudatos szerkesztôművészetre vall. Az elsô és az utolsó strófa - a csalogány-motívummal - körbeöleli, mintegy elrejti a titkolni kívánt szerelmi élményt.
Szerelmes versein kívül Vogelweide írt szatirikus-elmélkedô s politikai költeményeket is. II. Frigyes császár híveként a világcsászárságért, a Római Birodalom visszaállításának gondolatáért lelkesedett, merész támadásokat intézett a római pápa ellen, s elsiratta korának romlottságát.
Ű jaj, hogy eltűnt minden... kezdetű elégiájában nemcsak az idôsödô ember melankolikus panasza tör fel, hanem megszólal a közösségért is felelôsséget érzô művész keserűen bíráló megdöbbenése is.
Maga a látható nyelv, a kettétört verssorok zaklatottságot, megrendültséget sugallnak, s a nyomdatechnikailag is elválasztott félsorok jól követik a költemény legfôbb szerkezeti elvét, az ellentétek egymásnak feszülô menetét.
A legtöbb sor 7/6 osztású, jambikus lejtésű tizenhármas, melyben a harmadik versláb után egy csonka láb áll, s a sor közepén így erôs cezúra (metszet és szünet) keletkezik. Ezt a sorfajt szokták, nem egészen megalapozottan, nibelungizált alexandrinnak nevezni.
Az évek, az idô hirtelen eltűnése úgy döbbenti rá a sivár jelenre az élettôl búcsúzó embert, mintha álomból riadt volna fel a kijózanító valóságra. Az álom összemosódik "a boldog és merész gyerekkor"-ral, az ifjúság reményeivel, a megszépített és megszépülô múlttal, az ébredés pedig egy ismeretlen, idegen világba, a jelenbe taszít. A régi, vonzó emlékek felidézése és ezek fájdalmas szétfoszlása párhuzamosan halad az elsô egység végéig, és ott kínzó zokogásba fullad.
De nem csupán az eltűnt ifjúság és a kiüresedett öregség természetes kontrasztjából fakad a panasz, nemcsak az öreg ember sajátos életérzése jelenik meg a versben: a világ minden szempontból valóban szomorúbb, boldogtalanabb, üresebb lett. A jelenben "az ifjú emberek élete" is "gondok közt remeg", "senki sem vidám", "nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét". Kietlen, örömtelen az élet, a visszaemlékezés által is megszépített múlt értékei nincsenek már sehol. A csüggedt levertség legfeljebb a vallás tanításában talál vigaszt a lét szomorúságára: "Aki gyönyörben él itt, mennyben lesz száműzött."
A világ romlottságára, az életben uralkodó visszásságokra a költô a lovagi eszményben, a hitért való önfeláldozó harcban keresi az ellenszert. A befejezô sorokban az a - hiábavaló, reménytelen - vágy kap hangot: bárcsak részt vehetne a kereszt vitézeinek csatáiban, s ezzel elnyerhetné az "üdvök koronáját". A vallásos hitben és a túlvilági jutalom elnyerésének reményében nyugszik meg a versen végigvonuló jajgató panasz:
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!
(Radnóti Miklós fordítása)
Vágánsköltészet
A 12-13. században élte virágkorát a világi lírának egy harsányabb hangú ága, az értelmiség egyik különös csoportjának, a művelt, városi vándordiákoknak, azaz a vágánsoknak (vándorlók, tekergôk) vagy goliard-oknak a költészete. Lázadó poézis ez: minden hangja az egyéniség és az ösztönök szabad kibontakozásáért száll síkra a feudális kötöttségekkel és az egyházi világnézet túlzásaival szemben. Művelôi szinte valamennyien vándorok: Európa nagy egyetemein tanuló diákok, szegény klerikusok (papi tanulmányokat folytató, de azokat be nem fejezô emberek), kóbor lovagok és szökött papok, szerzetesek. Tipikus képviselôi annak a kornak, mely a városok kialakulásával szétrobbantja a feudális kereteket, s az országutakra űzi a deklasszáltakat, a vakmerôket és a szerencsétleneket, hogy ismét összegyűjtse ôket az útkeresztezôdéseknél, vagyis a városokban. Hírneves költôk és névtelen poéták vannak köztük.
Költeményeikben keserű indulattal ostorozzák a középkori társadalmi rend mindhárom képviselôjét: a papot, a nemest és a parasztot. Haragjuk a pénz hatalma és ereje ellen megragadó sorokban jut kifejezésre. Nem ismernek születési nemességet, csak virtuson alapulót, és lenéznek mindenkit, aki műveletlen. Pápa- és Róma-ellenes beállítottságuk a pápa világi hatalmát elítélô ghibellinekkel kapcsolja össze ôket. Legfôbb témájuk mégis az életöröm hirdetése, a tavasz, a bor és a szerelem dicsérete, az ifjúság magasztalása. Az antik költôk közül a szerelmi csábításról tankölteményt író "Naso pápát" tisztelik legjobban (Publius Ovidius Naso - publiusz ovidiusz nászó -, római költô - i. e. 43 - i. sz. 17). A szerelmi versek azonban vágyakozásukban, bánatukban és örömükben is kollektív jellegűek, még hiányzik belôlük a késôbbi (itáliai) reneszánsz szerelmi dalciklusainak nagy lelki regénye, hallatlan gazdagsága, érzelmi finomsága.
A fôleg latinul írt versek rendkívül változatos formájú, többször refrénnel is ellátott, rímes alkotások; gyakran a himnuszok ritmusára és dallamára komponálták ôket. - A leghíresebb gyűjtemény, a 13. századból való Carmina Burana (kármina burána), több mint kétszáz latin nyelvű diákéneket tartalmaz. (A kódexet 1803-ban fedezték fel az egykori, benediktbeureni bencés kolostorban - innen a Burana jelzô.) E korból való a ma is népszerű Gaudeamus igitur... kezdetű diáknóta is. - A szöveggyűjteményben három vidám, életörömet árasztó vágánsdal olvasható. Carl Orff (1895-1982) német zeneszerzô a középkori dallamvilág felhasználásával modern zenei kompozíciót alkotott a Carmina Burana szövegeire.
A hatalmas Római Birodalom, mely évszázadokon át a civilizáció és a romanizált görög kultúra terjesztésével betöltötte történelmi küldetését, a 3. századtól kezdve észrevehetôen hanyatlani kezdett. A rabszolgatartó római társadalom és állam leküzdhetetlen válságba jutott. A birodalom terjeszkedése már a császárság korának elején megtorpant, s egyre kevesebb rabszolga került Rómába. A rabszolgatartásra épülô gazdaság fejlôdése megállt, majd megindult lassú hanyatlása. A gazdaságilag s erkölcsileg megingott impérium képtelen volt ellenállni a népvándorlás által mozgásba hozott, három égtáj felôl támadó barbár (fôleg germán) törzsek meg-megújuló rohamának. A Nyugatrómai Birodalom bukásától, 476-tól számítja a történelemtudomány a középkor kezdetét, s ennek a több mint ezer évet felölelô korszaknak a végét az angol polgári forradalom kirobbanásának idejére, 1640-re teszi. - Művelôdéstörténeti szempontból a középkor szűkebb idôszakaszt jelent: a 14. század elsô felében kialakuló új korszak, a reneszánsz zárja le.
Az új társadalmi rend, a feudalizmus évszázadok véres gomolygásában alakult ki, s a Római Birodalmat megdöntô népek új országok, új államok alapjait vetették meg. Az ókori rabszolgaságot a feudális jobbágyrendszer váltotta fel, s ezzel az anyagi értékeket létrehozó termelôtevékenység is magasabb szintre emelkedett.
A középkor "sötétnek" nevezett évszázadaiban (5-9. század), a népvándorlás idején Európa jelentôs részén igen alacsony szintre esett vissza ugyan a műveltség, az emberiség fejlôdése mégsem torpant meg ez alatt az idô alatt sem. A Római Birodalom romjain kialakult új államok átvették az addigi kultúra és civilizáció értékeit, és nemcsak részeseivé, hanem továbbfejlesztôivé is váltak ezeknek az értékeknek.
Śj szellemet, új világnézetet hozott a keresztény vallás, mely a középkor folyamán óriási történelemformáló szerepet töltött be. A kereszténység már az 1. században megkezdte hódító útját, s elsôsorban a szegények, a megalázottak, a rabszolgák között terjedt. Az új vallás - keletkezése idején - abban különbözött a szinte megszámlálhatatlan keleti vallási irányzattól, hogy elutasított minden nemzeti vagy társadalmi elzárkózást, s a megváltás eszméjét mindenkire kiterjesztette. A rabszolgát gazdája még tárgyként kezelhette, adhatta-vehette, megölhette, a kereszténység azonban minden embert felebaráttá emelt, legalább Isten elôtt egyenlôvé tett, s bármely emberi élet elpusztítását halálos bűnnek tartotta. A kereszténység világképében az emberi méltóságot az a bibliai tanítás alapozta meg, hogy az ember Isten képmása, a teremtés csúcspontja, az egyetlen lény, akinek értelme van.
A kialakuló feudális társadalomban nagy szerepet játszott az egyház. Mint világtörténelmi intézmény valóban történelmi küldetést töltött be a középkori Európa arculatának formálásában: a Római Birodalom bukása utáni káoszban a rend és a törvényesség elvét, a műveltség igényét, a barbár világgal szemben az emberségesebb morált képviselte, segédkezett az új államok és birodalmak megszületésénél.
Mint a legnagyobb feudális birtokos, az uralkodó osztály érdekeit képviselte. Az uralkodó (a király) hatalmát Istentôl származtatta, öröknek és megváltoztathatatlannak tekintette a fennálló társadalmi rendet. A jobbágyokat a szegénység türelmes elviselésére, sorsukba való belenyugvásra intette.
A középkori egyház világszemléletének középpontjában Isten és az ô világa állt, szemben az ókori műveltséggel, mely az emberre és világára összpontosította a figyelmet. Az egyház a földi élet célját a túlvilági boldogság, az örök üdvösség elnyerésében jelölte meg: siralomvölgynek mondta a földi létet, mely - szerinte - a túlvilághoz vezetô út állomása csupán.
Az ókeresztény irodalom
A középkori kultúra erôsen egyházi, vallásos jellegű volt, mégsem mondhatjuk, hogy a középkor "szembefordult" az antik műveltséggel vagy megtagadta azt, hiszen a kereszténység szerves része lett már a késô antikvitás szellemi életének is. Az egyre hanyatló, tartalmát és eszméit vesztett római irodalomba éppen az ókor utolsó századainak nagy műveltségű, a klasszikusokon nevelkedett keresztény írói hoztak új vérkeringést, szellemi megújulást.
Az ókeresztény irodalom kora az elsô keresztény íróktól, a 2. századtól a 8. századig terjed. Nyelve eredetileg a görög volt, de nyugaton a latin kezdett általánossá válni, s így a 4. századtól a görög a keleti egyház sajátjává lett. Az ókeresztény irodalom virágkorának kezdetét olyan kiemelkedô egyházatyák működése jelzi, mint Szent Iraeneus (iréneusz - ?140-?202), Tertullianus (tertulliánusz - ?195-220 után) és Alexandriai Szent Kelemen (?140/150-215 után). A késôbbi századok kiváló egyházi íróinak nevét és munkásságát jórészt feledésbe merítette a múló idô, de feltétlenül meg kell említeni a legnagyobbakat. - Szent Ambrus (Aurelius Ambrosius - auréliusz ambrósziusz - ?340-397), Milánó püspöke széles körű teológiai munkássága mellett himnuszokat is írt. - Szent Jeromos (Hieronymus - hieronimusz - ?340-419) híres bibliafordításáról már volt szó; ô írta az elsô keresztény irodalomtörténetet A híres férfiakról címen. - Szent Ćgoston (354-430) a korszak legnagyobb latin írója.
Ennek az óegyházi irodalomnak legfôbb alkotásai tanító jellegű írások: bibliai szövegmagyarázatok, prédikációk, az ún. katekézisek (vagy katekizmusok), melyek kérdés-felelet formájában világították meg a teológia fôbb problémáit, az eretnekek tanításait cáfoló vitairatok; népszerűek voltak a mártírakták (a vértanúkkal kapcsolatos hivatalos bírósági eljárások jegyzôkönyvei, illetve mártírtörténetek) és a szentek életérôl szóló legendák; műfajai közé sorolhatók még az apokrif (nem kanonizált, nem "hiteles") szent iratok (pl. a sokféle apokrif evangélium), a szerzetesi regulák (szabályzatok) és az egyháztörténetek, a lírai költészet terén pedig a himnuszok.
Ezek a korai himnuszok kezdetben ritmikus prózai szövegekbôl álltak, s hasonlóak voltak a Bibliában található zsoltárokhoz és egyéb bibliai "költeményekhez". A himnuszokat már az elsô századokban a keresztény hívek karban énekelték, és rendkívül kedveltek voltak. Alexandriai Szent Kelemen írja: a keresztényeknek "egész élete egy zengô ünnep. Dicséretekkel műveljük a földet, himnuszt harsogva hajózzuk a tengert, még az ebédet is zsoltárok hangja szenteli meg."
Szent Ambrus az elsô, aki a maga himnuszait antik metrikus formába öntötte, rímtelen négyes jambusi sorokba (ilyenek Horatiusnál is elôfordulnak, de csak hosszabb sorokkal váltogatva); négy sor egy strófa, s egy himnusz nyolc versszakból áll. Ez a forma, az ún. ambroziánus, az ôshimnuszok kedvelt versformája lett. - Prudentius (prudenciusz - ?348-410) az ókeresztény irodalom elsô laikus (nem egyházi személy) himnuszköltôje; az ô versei is még antik formákban jelennek meg. - Hasonló ritmikájú költeményeket írt késôbb Venantius Fortunatus (venancius fortunátusz - 530-?600) is, akinek a szent kereszt magasztalására írt himnuszait máig énekli a katolikus egyház.
Szent Ćgoston: Vallomások
Szent Ćgoston (Aurelius Augustinus - auréliusz augusztinusz - 354-430) a kereszténység egyik legnagyobb gondolkodója, az ókeresztény irodalom kiemelkedô alakja, a katolikus egyház szentje és tanítója. A Római Birodalom észak-afrikai tartományának (Numidia) Thagaste nevű városában született. Apja még pogány volt, édesanyja, Monica (monika) keresztény családból származott.
Tanulmányai során széles körű filozófiai műveltségre tett szert, s késôbb retorikával (szónoklattan) foglalkozott. Fiatal korában érzékisége a testi örömök felé csábította, s egy hosszú ideig fennálló szerelmi viszonyból fia is született (Adeodatus, 372-390). Mikor Mediolanumban (ma Milánó) elnyerte a szónoklattani tanszéket (384-ben), gyakran és nagy figyelemmel hallgatta Szent Ambrus híres prédikációit, és felismerte a korábban általa nem sokra értékelt Biblia allegorikus értelmezésének lehetôségét. Belsô vívódásait egy misztikus kerti jelenet döntötte el a kereszténység javára: a szomszédból éneklô gyermekhangot hallott, amely ismételten ezeket a szavakat mondta: "Tolle, lege" ("vedd, olvasd"); találomra ütötte fel a Bibliát, s Szent Pál egyik levelének következô részletét olvasta (s ezt magára vonatkoztatta): "Nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Śr Jézus Krisztust és ne gondozzátok a testeteket a vágyakozásra." Ennek hatására megtért, és 387 nagyszombatján felvette a keresztséget fiával és barátjával együtt. A szentség kiszolgáltatója Szent Ambrus volt.
Ezután visszatért Afrikába, majd szülôvárosában, Thagastéban (thagaszté) élt kolostori magányban, filozofikus-aszketikus közösségben. Tudásának és jámborságának híre egyre jobban ismertté tette, s a keresztény hívek kívánságára beleegyezett, hogy pappá szenteljék. 396-ban Hippo város püspöke lett. - Rengeteget dolgozott, hatalmas irodalmi tevékenységet fejtett ki: filozófiai, teológiai, hitvédô, egyházszervezôi munkákat alkotott. Ćtvette a keresztény filozófiába mindazt, amit az antikban fontosnak és értékesnek tartott. Haláláig összesen több mint száz művet írt. Életének alkonyát a népvándorlás korának kezdôdô zűrzavarai árnyékolták be. Mikor meghalt Hippóban, a várost már harmadik hónapja ostromolták a vandálok.
A mai olvasóra a legnagyobb hatást Vallomások című műve teszi. 397 és 400 között írta, több mint tíz évvel megtérése után. Nagyjából életútjának felén járt, amikor ezt a számadását készítette. Műfaja nehezen meghatározható: önvallomás, gyónás, ima, filozófiai elmélkedések, teológiai fejtegetések, pszichológiai megfigyelések, életrajzi adalékok keverednek benne.
Az elsô részben (I-IX. könyv) a leghatározottabb az életrajzi jelleg: életútját világítja meg a megtérésig és anyja haláláig. Élete ellentmondásait akarja tisztázni benne: megmagyarázni, miként jutott el a különbözô pogány filozófiai irányzatoktól a kereszténységig. Az emberi lélek legbensôbb titkait feltáró ôszintesége, intimitása miatt ez a rész ma is izgalmas, megrendítô olvasmány. "...Ćgoston afrikai születés, afrikai lélek: ôszintesége egy afrikai lélek forró temperamentumából tör elô" (Babits). Ebben a részben olvasható a már említett kerti jelenet. - A második rész (X. könyv) már elvontabb: a kereszténnyé lett Ćgoston saját lelkét a bűn és az erény csatájának színtereként mutatja be. - A harmadik részben (XI-XIII. könyv) a Teremtés könyvét magyarázva az anyag, az idô, a semmibôl való teremtés kérdéseit tárgyalja.
A Vallomásokban valami új született az európai irodalomban: elsô ízben tekinthetünk bele az emberi lélek mélységeibe, egy keresztény hívô lelkébe. Szent Ćgoston a maga tapasztalatait, az átélt szellemi hatásokat, életének eseményeit saját lelki fejlôdésének, Istenhez való útjának szükségszerű mozzanataiként fogja fel. Babits Mihály méltán írta a Vallomásokról a következôket: "A keresztény író tekinti elôször a világot saját életének illusztrációjaként, s Szent Ćgoston Vallomásai az elsô belülrôl látott lélekrajz a világirodalomban." (Babits Mihály: i. m. 133.l.)
A szerzetesrendek
A vallásos élet fô központjai a középkori Európában a keresztény élet teljes, mindhalálig tartó és visszavonhatatlan gyakorlására alapított, elkülönült közösségek, a szerzetesrendek voltak. Tagjai valamennyien egész életükre szóló fogadalmat tettek (tisztasági-szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalmat), s ez elkülönítette ôket az egyház egyéb közönséges tagjaitól. Kolostorokban, monostorokban éltek.
Bár arra törekedtek, hogy a legtökéletesebben valósítsák meg az egyház emberideálját, ez nem állt ellentétben azzal, hogy az élet minden területére kiterjedô, Európa arculatát minden tekintetben meghatározó kultúrateremtô és -terjesztô tevékenységet is folytassanak. Lelkészi feladataik mellett tanítottak, könyveket másoltak, képeket festettek, betegeket gyógyítottak, terveztek és építettek épületeket és katedrálisokat, iparra és fejlettebb mezôgazdasági munkákra nevelték, tanították a népvándorlás "barbár" népeit.
A középkor nagy nyugati szerzetesrendjei között idôben a legelsô - és négy évszázadon át egyedülálló - Szent Benedek rendje, a "bencés" papok közössége volt. Nursiai Szent Benedek (nursziai - 5. század vége - 550 körül) 529-ben szervezte egybe remetetársait, s Monte Casino (kaszinó - Nápolytól északra) hegyén megalapította a nyugati kereszténység legjelentôsebb kolostorát. Híres regulájában, A szerzetesek szabályzata című művében Benedek "az antik Róma törvényhozó géniuszának utolsó nagy remekművét alkotta meg." (R. W. Southern: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Gondolat, Bp., 1987. 272.l.) A Regula minden szerzetesnek kötelezôen elôírta az olvasást és a munkát, s megszabta, hogy az életet szüntelen tevékenységben kell eltölteni: "...akkor igazi szerzetesek, ha saját kezük munkájából élnek, mint az apostolok". Erre az életformára vonatkozik a bencések jelmondata: "Ora et labora!" ("Imádkozzál és dolgozzál!").
A Benedek-rend "monopóliuma" a 11. század végére megszűnt: az 1075 és 1125 közötti fél évszázad során új szerzetesrendek alakultak. Közöttük a két legsikeresebb az Ćgoston-rendi kanonokok és a cisztercita szerzetesek rendje. Ez utóbbiak is tulajdonképpen bencések: Szent Benedek reguláját igyekeztek feleleveníteni, amelyet követôi állítólag elhagytak. Fehér reverendájukról "fehér barátoknak" nevezték ôket. Legszívesebben minden emberi lakóhelytôl távol, lehetôleg erdôk mélyén, magányos völgyekben, hegyoldalakon telepedtek meg, s ahol megjelentek, mindenütt ésszerűbb földművelés, szôlô- és gyümölcstermelés, céltudatosabb állattenyésztés, fejlettebb kézművesség, egyszóval magasabb gazdasági kultúra támadt. - Meg kell még említeni a "néma barátok", a karthauziak rendjét és a premontrei rendet is.
A 13. században a nagyvárosok új körülményei hívták életre a kolduló rendeket, a dominikánus és a ferences szerzetesrendet. Elnevezésük alapítóikra, Szent Domonkosra és Szent Ferencre vezethetô vissza.
Antikvitás és kereszténység
A középkor tulajdonképpen sohasem szakadt el az antik kultúrától. A népvándorlás véres és kaotikus századaiban (6-8. század) a brit szigeteken angolszász és különösen ír kolostorokban ôrizték, másolták, mentették a klasszikus latin szövegeket. A Frank Birodalom urának, Nagy Károlynak az udvarában a 8. század végén és a 9. század elején egy, a klasszikusokhoz visszanyúló, világiasabb szemléletű kultúra alakult ki, és ez terjedt el a korabeli művelôdési központokban, a kolostorokban is. De összekapcsolja a két kor irodalmát a nyelv azonossága is: a latin. Természetesen átalakult, módosult ez is az antikhoz képest: új szavak, népies elemek ékelôdtek belé, egyre nagyobb teret hódított a hétköznapok társalgási nyelve. Változott a nyelv ritmikája is: erôsödött a hangsúly szerepe, elhalványult vagy eltorzult az idômértékes zeneiség. És késôbb, mikor már senkinek sem volt anyanyelve a latin, iskolákban tanították, s a tanítás alapjául mindig a klasszikus írók szövege szolgált.
A szellemi élet fellendülése
A 10-11. században szilárdult meg az új világ társadalmi rendje, s ezután, a 12-13. században a középkori kultúra nagyszerű virágzásának lehetünk tanúi a tudomány és a művészetek minden területén. Az 1096-ban megindult elsô keresztes hadjárattól fogva erôre kapott a tengeri kereskedelem és az ipar, a városokban megjelent a polgárság, s vele együtt megszületett a középkori értelmiségi is, az az ember, aki szellemi munkából él, akinek hivatásszerű foglalkozása az írás vagy tanítás, vagy mindkettô egyszerre. Az uralkodó osztály életszínvonala emelkedett, kulturális igénye megnôtt.
A vallásos céllal igazolt keleti hadjáratok, a keresztes háborúk létrehozták a "lovagság" intézményét, emellett nagymértékben ki is tágították a középkori ember világképét. De a keresztény Nyugat és az Iszlám nemcsak a csatatereken találkozott: Itáliában és fôleg Spanyolországban békés cserekereskedelem alakult ki, s a fűszerekkel meg a selyemmel együtt a kéziratok elhozták a keresztény világ számára a görög-arab műveltséget is. A középkori Nyugat már elfelejtett görögül, a tudomány nyelve a latin volt. Most keresztény fordítók serényen munkálkodó csapata kezdte átültetni latinra az arab, az arabra fordított görög és az eredeti görög szövegeket. A nyugati keresztények segítséget kaptak ebben a munkában a mohamedán uralom alatt élô spanyol keresztényektôl, a zsidóktól, sôt maguktól a muzulmánoktól is. îgy, ilyen közvetítéssel - Keleten és Afrikán keresztül - jutott a középkori műveltségbe pl. Eukleidész matematikája, Ptolemaiosz (ptolemajosz) asztronómiája, Hippokratész és Galénosz orvostudománya, Arisztotelész fizikája, logikája és etikája. Nem lebecsülendô azonban a tisztán arab hatás sem: most ismerkedtek meg Nyugaton az arab matematikával, s az arabok orvosi szakkönyvei is - sok más tudományos mű mellett - kedvenc olvasmányai lettek a középkori tudósoknak.
Mindezek hatására fellendült a szellemi élet, a tudományos kutatómunka és az oktatási tevékenység a középkor híres nemzetközi egyetemein, mindenekelôtt Párizsban, 0xfordban, Padovában és Genovában. Európa minden részébôl diákok serege tanulta itt az alapfokú műveltséget jelentô "hét szabad művészetet": a grammatikát, a retorikát és a logikát, valamint az aritmetikát, a geometriát, a zenét és az asztronómiát. Ezután kerülhetett sor az orvosi, a teológiai vagy az egyházjogi tanulmányokra.
A 13. században emelkedett a tudomány rangjára a teológia azáltal, hogy az értelmet hívta segítségül. A kor legnagyobb teológusát, Aquinói Szent Tamást (akvinói - ?1224-1274) az értelmet keresô hit vezette, s arra törekedett. hogy a vallásos hit tételeit összhangba hozza a racionális gondolkodással, Arisztotelész filozófiájával. Sajátos középkori ellentmondást jelent, hogy a kereszténység magyarázatához, korszerűsítéséhez a támaszt a kereszténységet megelôzô tudományokban kellett keresni.
Képzôművészet és zene
E két évszázad a képzôművészet, ezen belül is elsôsorban az építészet terén alkotott halhatatlan remekműveket. A 11-12. század fejlesztette ki az ún. román stílust. A "harcoló egyház" céljainak megfelelôen a templomok inkább középkori lovagvárakra emlékeztetnek, s azt az érzést sugallják, hogy a hívôk biztonságban érezhetik magukat a Gonosz ellenében. A hatalmas falak, a zömök pillérek kívül is, belül is masszív erôt árasztanak. A teret félköríves boltozatok hidalják át, s félkörív zárja le a keskeny, lôrésszerű ablakokat is.
A román stílus még a 12. század végét sem érte meg, máris egy új, még jelentôsebb építészeti irányzat született, a gótika. Eltűntek a hatalmas és vastag falfelületek: karcsú pillérek, keskeny bordák tartják az egész épületet. Az élénk színekben ragyogó üvegablakok már csúcsívben végzôdnek, s a tér lezárására is a csúcsíves megoldás, két körszelet összeillesztése szolgál. A templomhomlokzatok jellemzô elemei a gazdagon díszített kapuzatok, a fülkékbe épített szoborgalériák és a hatalmas méretű rózsaablakok. A díszítôelemek szemkápráztató gazdagsága gyönyörködteti a tekintetet. A könnyed, szinte súlytalannak tetszô, égbe törô gótikus katedrálisok a mennyek dicsôségét, a "diadalmas egyház" hatalmát hirdetik, az épületek szinte lebegni látszanak. A merev román szobrokkal szemben a gótikus szobrok légiesek, valósággal élnek, mozogni látszanak. A ruhák redôzete még eltakarja, de már sejteti az élô, eleven testet.
A középkori egyház hivatalos zenéje a gregorián ének volt. Nevét onnan kapta, hogy I. Gergely pápa (590-604) alatt gyűjtötték össze és írták le a Biblia szövegének hangos felolvasásából származó zsoltárdallamokat, a bizánci liturgikus énekeket, a himnuszok melódiáit, a kolostorok zsolozsmáit. Mindezek latin szöveggel énekelt, hangszeres kíséret nélküli, egyszólamú dallamok voltak. Ez a dallamvilág - a népzenébôl közben beszivárgó új elemekkel együtt - közel ezer évig az európai zene fejlôdésének egyik legfontosabb alapja lett.
A középkori zenének a kolostorok mellett egyéb központjai is léteztek. A világi zene elsô kivirágzása a trubadúrének. A trubadúrok, az eszményi udvari szerelmet és a lovagi erényeket megéneklô költôk, provanszál nyelvű lírai költeményeiket saját szerzésű dallammal adták elô. Ez fôleg a néphagyományokból táplálkozott, témái és műfajai azonban szorosan kapcsolódtak a lovagi életforma alkalmaihoz. Van közöttük szerelmi dal, udvarló esti dal, a kedvest üdvözlô hajnali nóta, vetélkedô játék, táncnóta stb. - Ebben az idôben alakult ki a többszólamúság legegyszerűbb formája, a kánon.
Magyarországon Géza fejedelem és Szent István király idejében indult meg a román stílusú építészet. A korabeli épületek azonban elpusztultak, csak néhány templom alapfalait, alaprajzát ismerjük. Legnagyobb volt közöttük a székesfehérvári háromhajós bazilika. A legjobb állapotban a tihanyi apátsági templom (1055) altemploma maradt ránk. A 13. században építették a magyar romanika legnevezetesebb alkotásait. Közülük az egyik legszebb a jáki templom. Két zömök toronnyal hangsúlyozott homlokzatát az apostolokat ábrázoló szobordíszes kapuzat ékesíti (ennek stílusa már átmenet a gótikába). Jellegzetes román kori emlékeink még a bélapátfalvi, a lébényi és az átmeneti stílust képviselô zsámbéki templomok. A pécsi dómot Schmidt Frigyes építette újjá a 19. század végén. Az esztergomi királyi palota bejáratának kapubéllete, rózsaablaka is szép példája a magyarországi román stílusnak. Kápolnája már átmeneti stílusú.
Magyarországon már a tatárjárás után megjelentek a gótikus stílus elsô nyomai, a gótika kora azonban nálunk mégis inkább a 14-15. század. Gótikus műemlékeink közül a legjelentôsebbek a budapesti Mátyás-templom (Schulek Frigyes restaurálta), a budapesti Belvárosi plébániatemplom szentélye, a soproni ferences templom. A mellette levô káptalanterem hazánk legszebb koragótikus keresztboltozatos terme. Késôgótikus a hálóboltozatos nyírbátori templom. - A Kárpát-medencében gótikus stílusú a kassai dóm, a szepescsütörtökhelyi Zápolya-kápolna, a kolozsvári Szent Mihály-templom. - Gótikus váraink közül a legjelentôsebb a diósgyôri, a kôszegi, a nagyvázsonyi és a visegrádi.
A magyar gótikus szobrászat kiemelkedô példája, Kolozsvári Márton és György bronzból készült Szent György lovasszobra (1373) a prágai várban látható. E korból való a gyôri Szent László-herma (fejereklyetartó) is. - A magyar gótikus festôk sorából kiemelkedik Kolozsvári Tamás (15. század) nagyméretű oltárképeivel.
A virágzó középkor irodalma
A tudományos életnek az egyetemeken való kibontakozásával s a képzôművészetek lendületes fejlôdésével párhuzamosan a 12-13. században az irodalom is nagyszerű virágkort ért el. Sok szálból összefonódó, rendkívül összetett, témában és műfajokban igen változatos a középkor irodalmi kultúrája. A szellemi, művelôdési élet központjai ekkor a kolostorok, az egyetemek, a fôúri várkastélyok, illetve a királyi udvarok voltak. A vallásos szellemet terjesztô, a túlvilágra összpontosított misztikus áhítatot népszerűsítô latin nyelvű egyházi irodalom mellett és vele szemben ez a két évszázad teremtette meg a harsány életkedvet árasztó, szabadszájú, az egyházi és a világi hatalmakat nyíltan támadó - fôként latin nyelven éneklô - diákköltészetet: a vágánsok vagy goliard-ok (goliár) poézisét. A lovagság intézménye hívta létre a már nemzeti nyelveken megszólaló, világi jellegű lovageposzt és lovagregényt, valamint a trubadúroknak és a német lovagköltôknek, a minnesengereknek különös bájú, az elvont rajongást és a nagyon is érzéki vágyakat ötvözô szerelmi líráját.
A középkori kultúrának ebbe az elevenen pezsgô szellemi áramába kapcsolódott be - éppen ezekben a századokban - a népvándorlás hullámai által nem sokkal korábban a Kárpát-medencébe sodródott magyarság is. A feudális államalapítás és a kereszténység felvétele utáni elsô századokban, művelôdéstörténetünk kezdetén a mi irodalmi alkotásaink elôször a korabeli egyházi irodalom nemzetközi nyelvén, latinul íródtak, de a magyar nyelv irodalmi, írásbeli felhasználása is hamarosan nélkülözhetetlenné vált. A tihanyi apátságnak 1055-bôl származó latin alapítólevelében pl. 58 magyar szó (szókapcsolat) olvasható, s ezek helyesírása már határozott következetességet mutat. - A magyarországi irodalom az európai kultúra szerves része lett, s a legtöbb középkori műfaj - vallásos és világi egyaránt - megvolt a mi irodalmunkban is.
Vallásos irodalom
A kolostorokból és a szellemi élet más egyházi központjaiból kisarjadó irodalom az egyház céljait szolgálta, a vallásos világszemléletet hirdette. Részben az istentiszteletek szükségleteit elégítette ki (templomi énekek, prédikációk), de leginkább a kolostorokban élô szerzetesek vallásos áhítatát igyekezett fokozni, az alázatosság, a szegénység, az engedelmesség, a szüzesség stb. aszkétikus erényeinek ápolására buzdított. A keresztény szemlélet központjába a földi élet megvetése, a haláltudat és a túlvilág került. A pokol kínjai riasztották s a mennyország csodálatos örömei vonzották a középkori hívôt. A túlvilági boldogsághoz a testi vágyak legyôzésén, az önmegtagadáson keresztül vezet az út. Az ember legnagyobb ellensége - e hit szerint - a test, ez a bűnös vágyak forrása, ezért böjttel, önkínzással kell sanyargatni, megalázni a lélek megtisztulása érdekében. (A test bűnös voltából és megvetésébôl következett a higiénia hiánya, hiszen a test ápolása bűnnek számított, s ez is egyik magyarázata a nagy középkori járványos betegségeknek.)
Az egyházi irodalom nyelve a latin volt, de késôbb a latinul nem tudó, fôleg nôi szerzetesek, az apácák olvasmányigényeinek kielégítésére megindult a latin szövegek átdolgozása a különbözô nemzeti nyelvekre.
A vallásos irodalom változatos műfajai közül (imádság, prédikáció, passió - Krisztus kínszenvedésének és halálának dramatizált története -, példa, látomás stb.) a himnusz és a legenda volt a legnépszerűbb.
Himnuszok
Az egyházi lírai költészet a himnuszokban érte el csúcspontját. A középkori himnuszok istentiszteletek alatt, vallásos összejövetelek alkalmából énekelt, a hívôk áhítatos érzelmeit kifejezô, az Istent magasztaló és a szenteket dicsôítô, emelkedett hangulatú költemények voltak.
A himnuszköltôk között is az elsôk és a legkiválóbbak közé tartozik Pierre Abélard (pier abélár - 1079-1142), a latinul író francia filozófus, teológus, párizsi egyetemi tanár. (Szerelemre lobbant egyik tehetséges leánytanítványa, Héloise [eloiz] iránt, s titokban házasságot kötöttek. A leány nagybátyja, egy kanonok felbérelt pribékjeivel megfosztotta férfiasságától. Abélard kolostorba vonult, felesége pedig apáca lett, de - a hagyomány szerint - kölcsönös szerelmük életük végéig megmaradt.) - 93 himnusza maradt ránk. Ezekben új sor- és strófafajták jelennek meg. Közülük a legismertebb a Szombatesti himnusz (Babits Mihály fordította). A frissen és könnyedén lüktetô ritmusban megírt vers csupa lelkesedés és ujjongó öröm: a túlvilági, a mennyei boldogság látomása. A babiloni (földi) számkivetés után az égi Jeruzsálem királyi palotájának békéje és nyugalma várja az üdvözülteket, akik az angyalokkal együtt egy örökkévalóságon át éneklik ünnepi himnuszaikat.
A 12. század végén és a 13. század elején szembetűnô a Mária-kultusz kialakulása - nemcsak a kolostorokban, hanem a városi értelmiség köreiben is. A Mária-himnuszok egyik fajtája a planctus, a siratóének, siralom. Ez kezdetben lírai sequentia volt (szekvencia - a versszakok két, egymásnak formailag pontosan megfelelô részbôl állnak), és mint ilyen, a nagypénteki istentisztelet részét képezte. A Mária-siralmakban valóságos földi érzések, evilági gondok, emberi fájdalmak, megrendülések is kifejezésre jutottak. Mária, isten anyja a kereszt alatt meg-megújuló kitörésekben panaszolja el bánatát, s földi asszonyként éli át a legnagyobb emberi szenvedést, egyetlen fiának megszégyenítô kínhalálát.
Az egyik legmegrendítôbb, legnépszerűbb Mária-siralomnak, a Stabat maternek (sztábat máter) a szerzôje egy olasz ferences szerzetes, Jacopone da Todi (jakopóne da tódi - 1236-1306). Figyeljük meg a himnusz (planctus - planktusz) érzelmi hullámzását! A fájdalmas anya iránti részvét és szánalom felkeltése, majd a döbbent csodálkozás után a Máriával való azonosulás vágya imába vált át: éppen a lehetô legnagyobb emberi kín vállalása és átélése jogán könyörög a szerzô a "szűzek szűzéhez" mennyei közbenjárásért, hogy halála után a pálmás paradicsomba, a mennyországba juthasson.
Śj korszak a vers történetében
A középkori latin himnuszokkal az európai vers történetében egészen új korszak kezdôdött: megszületett a "modern" verselés.
a) A leginkább feltűnô, füllel is hallható újdonság az antik klasszikus verseléshez képest a rím megjelenése: a verssorok végének hangzásbeli összecsengése.
Rímet a görög és a latin műköltészet nem ismert, s valószínűleg a népi költészet hatására került most a latin versbe. A rím, "ez az édes és méla csendülés, mely oly tipikusan keresztény és modern" (Babits Mihály), ettôl kezdve hosszú idôn át szinte elválaszthatatlan a vers fogalmától. Nem egyszerűen csilingelô dísz, több is annál: a verszenét erôsítô, a dallamot felfokozó eszköz azáltal, hogy lezárja és kiemeli a ritmikai egységeket. A himnuszok népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult a rímek által felfoghatóbbá, érzékelhetôbbé váló versdallam is.
A rímeket az ábécé kisbetűivel szoktuk jelölni, a rímtelen sorokat pedig x-szel. Néha egy-egy sor közepe és vége is rímel egymással: ezek a belsô rímek.
Jacopone da Todi latinul írt költeményében nemcsak a sorok végén találunk rímeket. Ezeket Babits Mihály fordítása is visszaadja. Keressünk ilyen sorokat! Az eredetiben gyakoribbak a belsô rímek, mint a magyar műfordításban.
b) Ćtalakult, módosult a klasszikus idômérték is, megnôtt a hangsúly ritmuskeltô szerepe. A középkori latin költészet verssorai úgy utánozzák a klasszikus verselés egy-egy verslábát, hogy a hosszú szótag helyén hangsúlyos, a rövid szótag helyén pedig hangsúlytalan szótag áll. Ebben a költeményben is tulajdonképpen "hangsúlyos trocheusok" szerepelnek, s a sorok két-két, négyszótagú ütemre tagolhatók. Ezt a fajta verselési módot antikizáló hangsúlyos verselésnek nevezzük.
Ez lett az alapvetô versformája az újlatin nyelveknek (francia, olasz, spanyol stb.), s a 10. századtól fokozatosan kiszorította az ógermán verselést a germán nyelvterületen is Angliától Skandináviáig. (A magyar műfordítási hagyomány az efféle ritmusképleteket idômértékes formában tolmácsolja.)
Halotti beszéd - Űmagyar Mária-siralom
A korabeli magyar irodalomban is léteztek a vallásos-kolostori irodalom különbözô műfajai - kezdetben latin nyelven, de igen hamar szükség volt az anyanyelv használatára is: a latinul nem tudó hívôkhöz ugyanis csak magyar nyelven lehetett szólni, s ôk maguk is igényelték a magyar nyelvű imádságokat, himnuszokat, a lelki épülésüket szolgáló kegyes olvasmányokat.
Nem véletlen, hogy a két legelsô ránk maradt magyar szöveg egy prédikáció, a Halotti beszéd és Könyörgés (1200 körül) és egy 1300 táján lejegyzett magyar vallásos vers, az Űmagyar Mária-siralom. Mindkettô egy-egy mintaként szolgáló latin szöveg szabad, lendületes, magyaros átdolgozása. A kényszeredettségnek, az eredetihez való görcsös ragaszkodásnak semmi nyoma. Kifejezôkészségük, erôteljes nyelvi fordulataik olyan fejlett gyakorlatra vallanak, hogy szinte elképzelni sem lehet, hogy ezek lettek volna a legelsô kísérletek egyházi szövegek átültetésére.
A temetési prédikáció, a Halotti beszéd a szertartási rend értelmében a koporsónak a sírba lebocsátása és szenteltvízzel való meghintése után hangzott el. A korabeli pap - igen hatásosan - egy felkiáltó mondathoz kapcsolt kérdô mondattal a halál megrendítô komorságát idézi fel, s a kérdésre adott válasszal bizonyítja, hogy mindnyájan "por és hamu vagyunk". Hogy a bűn végzetes voltát igazolja. feleleveníti a paradicsombeli tilalmakat, Ćdám bűnbeesését és következményeit. Ezt az elmélkedô részt újra egy rövid, felkiáltásszerű kérdés és gyors válasz zárja le ("Kik azok? Mi vagyunk"), majd egy figyelmeztetô gesztussal mutat a sírgödörbe: Egy ember sem kerülheti el "ez vermet", mert mindnyájan afelé közeledünk. Befejezésként imádkozásra szólítja fel a hallgatóságot a szegény halott bűnös lelkéért.
A beszéd bôvelkedik retorikai elemekben (megszólítás, felkiáltás, kérdés, válasz): különösen erôteljes a hármas figura etymologica: "halálnak halálával halsz" (a latinban csak: "halállal halsz"). - A figura etymologica (etimologika) a szó tövének ismétlésén alapuló stilisztikai alakzat.
Az ún. Könyörgés egy hivatalos liturgikus szövegnek az eredetihez tapadó, szó szerinti fordítása. Ezért is érezzük nehézkesebbnek, mint a beszéd szövegét.
Az Űmagyar Mária-siralom magyar költôje jól megérezte, hogy a latin sorok két ritmikai egységre oszlanak, s végig kétütemű sorfajban írta meg a maga költeményét. (A latin vers szerzôje Gotfrid, a párizsi Szent Viktorról elnevezett ágostonos kanonokrendi apátság helyettes házfônöke volt, aki a 12. században élt.) A magyar hangsúlyos ütemben a hangsúlytalan szótagok száma ekkor még kötetlen volt, s ez nagyobb szabadságot, változatosabb sorok létrehozását tette lehetôvé.
"Legelsô" versünkben már fejlett rímek, szép és tudatosan alkalmazott alliterációk találhatók. Változatos a rímelhelyezés is: elôfordulnak páros rímek (a a b b), félrímes megoldások (x a x a) és bokorrímek is (a a a).
A régi irodalmi nyelvben gyakori stilisztikai forma, hogy egy szó önmagával alkot birtokos jelzôs szószerkezetet, pl. "halálnak halála", "énekek éneke", "hiúságok hiúsága". Ez a szófordulat a héberbôl került a Vulgatába, s tulajdonképpen a szó fogalmi tartalmának a lehetô legnagyobb mértékű teljességét jelenti, tehát afféle felsôfok, túlzófok. A "halálnak halála" = a legszörnyűbb halál; "énekek éneke" = a leggyönyörűbb ének stb. Hasonló szerkezetek fordulnak elô a Mária-siralomban is. A "világ világa" jelentése itt: a legragyogóbb világosság, fényesség.
A költeményben Mária, a keresztre feszített Jézus anyja egyes szám elsô személyben szólal meg. A legnagyobb szenvedést átélô, a fia kínhalálát szemlélô asszony tehetetlen kétségbeesésben vergôdik. Hol önmaga nyomorult állapotát zokogja el, hol pedig - váltakozva a keserű jajongással - fiát szólítja meg anyai becézgetéssel, illetve a halált kérleli - önmagát ajánlva fel neki gyermeke helyett -, majd pedig Jézus kínzóihoz könyörög kegyelemért. A vers befejezésében feltör a tébolyult anyai sikoly: ha már nem mentheti meg egyetlen iát, legalább osztozni akar vele a halálban. - Horváth János a középkori irodalmat feldolgozó híres monográfiájában (A magyar irodalmi műveltség kezdetei) így jellemzi a Mária-siralmat: "A ,siralom' műfaja egyike az egyházi költészet azon alkotásainak, melyek a szent történetet a legegyetemesebb emberi érzések részvételével fogják fel. Isteni magasságba emelve megszentesítik, felmagasztalják az emberi érzést - ezúttal az anyai szeretetet... Csak végig kell nézni: még a csonka magyar költeményben is hány fordulaton nem megy át s mily gazdag modulatiójú a ,siralom' líraisága. Bágyadt féleszmélet állapotából három ízben tör fel benne megújuló erôvel az anyai fájdalom jajszava, mindannyiszor más-más fordulattal keresve utat, amelyen megnyilatkozhassék s élô lényt, ki könyörüljön rajta és fián, mígnem a szemlélet ismételten felizgató hatása alatt az irgalomért kiáltás kitöréseiig emelkedik" (i. m. 91. l.).
Legendák
A középkori legenda Krisztus, Szűz Mária vagy valamely szent életének, a velük kapcsolatos csodás történeteknek prózai vagy verses elbeszélése.
A jámbor szerzôk legtöbbször egyesítették a lelkileg épületest a szórakoztatóval, s a földi létet megvetô, az istenes életet propagáló történeteket az antik regénybôl és a keleti (hindu) mesekincsbôl vett motívumokkal tették érdekesebbé. A legtöbb legenda izgalmas, a képzeletet megmozgató, érdekfeszítô "regény", "novella", s a korabeli olvasók igényét szolgálta ki. Néha még az erotika is megjelenik bennük negatív formában: némelyik legenda részletesen leírja, hogy szent hôse vagy hôsnôje hogyan gyôzi le a bűnös testi vágyak kísértéseit.
A legendák, mint elnevezésük is jelzi ("olvasandó dolgok", "amit el kell olvasni"), kezdetben latin nyelven árasztották el Európát. Késôbb a középkori néptömegek vallásos mozgalmainak, az ún. laikus mozgalmaknak a hatására (12-13. század) anyanyelven szólaltak meg. Nôtt ugyanis az olyan közösségeknek, fôleg nôi szerzeteseknek, apácáknak és vallásos érzületű világiaknak (elsôsorban városi polgároknak) a száma, akik latinul már nem tudtak, de igényelték a szent szövegek felolvasását vagy olvasását.
Latin nyelven születtek meg az elsô magyarországi legendák a 11-12. században Szent Istvánról, Szent Imrérôl, Szent Lászlóról, Gellért püspökrôl. A magyar nyelvű irodalom kezdeteit - mind egyházi, mind világi téren - a 13. század elejére vagy közepére kell tennünk.
A Margit-legenda, IV. Béla király szomorú sorsú, szentté avatott lányának története már a laikus vallásos mozgalmak hatására jött létre. A 14. század legelején, 1310 körül keletkezhetett magyar nyelven. Margit domonkos rendi apáca volt, s a Nyulak szigetén, a mai Margitszigeten lévô kolostorban élte le rövid, aszkézisben töltött életét. (A legenda szövegét megôrzô kódexet Ráskai Lea másolta 1510-ben.)
Margit az egyház által népszerűsített életideál megtestesítôje: a legenda egyes eseményei mind szent életmódjának illusztrációjául szolgálnak, a jellemzés eszközei. Ezekbôl egy rendkívüli egyéniség képe bontakozik ki, aki a földi élet megvetésében, az alázatosságban, az önsanyargató aszkézisben és a szegénységhez való ragaszkodásban minden társa felett állt. Még kolostori elöljárói is korholták túlságos buzgalmáért, de nem változtatott életmódján, mellyel a mennyei boldogság felé törekedett. Rendtársai, a "sororok", nem is igen értették meg, különcnek vélték, s szerzetesi életvitelének túlzásait nem tartották méltónak királyi eredetéhez. Isten azonban még életében sokféle csodával tüntette ki.
A legenda a jámbor élet propagálását összekapcsolja saját korának kemény bírálatával: az egyes részletekbôl a feudális anarchia képe bontakozik ki. Ebbôl is kiderül, hogy a középkori vallásos embereszmény aligha valósulhatott meg nagyobb méretekben.
Szent Ferenc legendáját 1370 körül fordíthatták magyarra. Szövegét egy 70 évvel késôbbi másolat, az 1440 táján írt Jókai-kódex, a legrégibb, teljesen magyar nyelvű könyv ôrizte meg. A magyar Ferenc-legenda is a laikus vallásos mozgalmak hatását mutatja - errôl tanúskodik a legenda tartalma.
Assisi Szent Ferenc (asszízi - 1181-1226) a 13. század elején (1210) alapította a maga szerzetesrendjét, az ún. koldulórendet. ž és társai koldusruhát öltve, kéregetésbôl tartották fenn magukat. Vallási megújulást hirdetô mozgalmuk nem lett eretnekséggé, de a teljes vagyontalansághoz, az evangéliumi szegénység állapotához való feltétlen ragaszkodásuk az egyházon belül egyfajta belsô ellenzéki magatartást képviselt. - Szent Ferenc vallásosságát az öröm és a szabadság jellemezte. A földi, "evilági" élet szeretete a világegyetem szépségeinek csodálatában nyilvánult meg. Híres költeménye, az olaszul írt Naphimnusz a Mindenhatóhoz szól, de Isten szinte azonosul a világgal, s a költô a természeti jelenségeket (nap, hold, csillagok, szél, víz, tűz stb.) testvéreiként szólítja meg. Assisi Ferenc számára a természet már nem közömbös környezet, nem megvetendô siralomvölgy, hanem az Isten gyönyörű alkotása.
A ferences rend alapítójáról szóló életrajz-irodalomból kiemelkedik a Szent Ferenc virágai című olasz legendagyűjtemény (14. század közepe).
A legendákkal rokon műfaj a középkorban annyira kedvelt példa (példázat, parabola): erkölcsi tanulsággal vagy allegorikus értelemmel ellátott rövid, olykor anekdotikus történet. A középkori lelkipásztor ilyenekkel szerette fűszerezni prédikációit és elmélkedéseit, s a legendák szerzôi is gyakran iktattak a szentek életrajzába efféle érdekes "novellákat".
A Barlaám és Jozafát életét feldolgozó, hindu mesemotívumokkal tarkított legendából való az unikornisról (egyszarvú) és a verembe esett emberrôl szóló híres példa. - Barlaám megmagyarázza, "elemzi" a királyfinak, Jozafátnak az allegorikus mesét, s így mi is könnyen megértjük a példában elrejtett tanulságot. - A modern irodalom is egyre gyakrabban használ parabolikus novellákat, regényeket, a mélyebb, rejtettebb értelem kifejtését azonban az olvasóra bízza.
Lovagi irodalom
A keresztes háborúk idején fôúri várkastélyokban és királyi udvarokban alakult ki az ún. lovagság. A lovagi ideál volt az európai ember egyik legelsô olyan eszménye, amely már ezen a világon kereste és találta meg az élet értelmét, nem csak a másvilágon. A lovag kötelességei közé tartozott a keresztény hit védelme a pogányokkal szemben, a hűbérúr feltétlen szolgálata s az elesettek, a gyámoltalanok, különösen a nôk védô oltalmazása. A lovagban a középkori felfogás a lelki nemesség, az erkölcsi tisztaság, a becsület és a harci bátorság példáját látta, az igazság fáradhatatlan védelmezôjét tisztelte. Az udvariasság, a testi ápoltság, a vidámság és az udvari szerelem tartoztak még a lovag jellemzô vonásai közé.
Ez a lovagi kultúra teremtette meg a lovagi epikát: a lovageposzt és a lovagregényt. Elsôsorban francia és német nyelvű művek maradtak ránk a középkorból. A lovagi epika feltámasztotta és új fénybe öltöztette a korábbi évszázadokból származó hôsmondákat. A vallásos-hazafias lovageszményt dicsôítik a Nagy Károly frank uralkodó alakja köré csoportosuló hôsi énekek. Közülük a legnevezetesebb a francia Roland-ének (12. század). Roland, a császár rokona, a szaracénok ellen küzdve esik el árulás következtében a Pireneusok hegyei között (778). Rolandnak csak híres kürtjébe kellene belefújnia, hogy a császár segítséget hozva visszatérjen, de vitézi büszkeségében erre nem hajlandó. Csak akkor fújja meg a kürtöt, amikor már minden elveszett. Nagy Károly meghallja a kürtszót, visszafordul seregével, de késôn érkezik.
A költeményt már a keresztes hadjáratok lelkesedése hatja át, amely a harci kedvet a keresztény hit szolgálatába állította. Hôsei igazi lovagok: az Istenért, a királyért és Franciaországért harcolnak.
A 13. század folyamán osztrák és bajor földön is számos költemény keletkezett, amely a lovagi eposz modorában ôsi germán mondákat adott elô. A legjelentôsebb ezek közül a Nibelung-ének (1200 körül); középpontjában Siegfried (szigfrid), a szép, fiatal, sárkányölô hôs legyilkolása és özvegyének bosszúja áll.
Trisztán és Izolda
A lovagi költészet leggazdagabb forrása a kelta mondakincs volt. A keltákat, a brit szigetek ôslakóit az angolszász hódítók szorították ki ôsi földjükrôl, s Wales (velsz) hegyei között és Bretagne (brötány) sziklás öbleiben húzódtak meg. A mítoszok többsége Artus király és a kerekasztal lovagjai (artusz) körül kristályosodott ki.
A kelta mondák a 12. század folyamán terjedtek át Bretagneból és Walesbôl francia és német nyelvterületre.
A középkor talán egyik leghíresebb lovagregénye, a Trisztán és Izolda is kelta mondára vezethetô vissza. - Legjelentôsebb irodalmi feldolgozásai francia nyelven Thomas töredékben fennmaradt költeménye és Béroul (bérul) verses regénye (mindkettô a 12. század második felébôl); Gottfried von Strassburg (gotfrid fon straszburg) 1200 körül német nyelven verselte meg Trisztán és Izolda szomorú történetét. - Ezeket összeolvasztva és kiegészítve állította össze a maga modern nyelvű prózai regényét a francia Joseph Bédier (zsozef bedjé - 1864-1938) 1900-ban.
Amikor Artus király trónra lépett, Cornwallban (kornval) Márk király uralkodott. Unokaöccse, Trisztán - "a szomorúság gyermeke" - párbajban megöli a háromszáz cornwalli fiút és háromszáz leányt követelô ír óriást, Morholtot, de a küzdelemben a mérgezett lándzsától maga is halálos sebet kap. Csak abban az országban tudnák meggyógyítani, ahol a halálhozó mérget a lándzsára kenték. A beteg Trisztán magányosan hajóra száll, eljut az ír partokra, s ott a királylány, Aranyhajú Izolda meg is gyógyítja. Bár kiderül, hogy ô volt Morholt gyilkosa, a király megkegyelmez neki.
Hazatérése után Márk király követségbe küldi, hogy kérje meg számára feleségül a szép Izoldát. Trisztán a pusztító sárkány legyôzése után elhozza ugyan a királykisasszonyt, de a hajón - tévedésbôl - isznak az örök szerelem italából, s ezzel megpecsételôdik sorsuk. A fellángoló szenvedély ellen most már képtelenek védekezni. Titkuk napvilágra kerül, Trisztánnak menekülnie kell. Hiába vesz feleségül egy másik nôt, a Fehérkezű Izoldát, elsô és egyetlen szerelméhez hü marad. Amikor újra halálosan megsebesül, ôérte üzen. Felesége azonban féltékenységbôl félrevezeti a haldokló hôst: azt mondja, hogy' a várt fehér vitorla helyett - ez lett volna a közelgô Aranyhajú Izolda jeladása - fekete vitorla lobog a hajón. Trisztán e hírre meghal, szerelmese pedig követi a halálba. A regényben az örök, a legyôzhetetlen szerelem játssza a fôszerepet. Trisztán és Izolda szerelme mellett eltörpül a világ minden gondja, semmivé foszlanak a vallási és a társadalmi kötöttségek: Izolda félrevezeti királyi férjét, Trisztán megtagadja a hűbérúr iránti lovagi kötelességét. Az egyéni boldogságért vívott küzdelemsorozat széttépi a feudális szokás- és jogrend hálóját.
A Trisztán-regény még csodákkal, varázslatokkal magyarázza a szokatlan eseményeket: a feledhetetlen, széttéphetetlen szerelmet a varázsitallal indokolja, a törvényes mértékkel mérve bűnös viszonyt istenítélettel, tüzesvas-próbával igyekszik szentesíteni. A kor felfogása szerint ilyen szenvedély csak házasságon kívül létezhet, hiszen a feudális házasság alapja nem két ember ôszinte szerelme volt. A fôhôsök végzetes szerelmét azonban csak mentegetni tudja a regény, törvényesíteni nem. Ezért szükségszerű a halálos kifejlet. Márk király csak a halálban engedheti át Izoldát Trisztánnak: megtiltja, hogy a sírokból kinövô, összeölelkezô virágokat levágják.
Trubadúrlíra
A lovagvilág jellegzetes szerelmi költészetének, a trubadúrlírának Délkelet-Franciaországban, Provence-ban (provánsz) volt a bölcsôje. A trubadúrok a latin nyelvbôl kialakult helyi nyelven: provanszálul énekeltek. Minnesang (minnezáng) a német lovagi költészet neve.
A Trubadúrok és a minnesengerek (minnezenger) költészete megadott témákat megszabott formában megéneklô stilizált művészet, s az egyik legfôbb lovagi kötelességnek, az "úrnô" hódoló tiszteletének költôi megnyilvánulása. A hölgy, aki felé a költô sóhaja száll, magasabb rendű lény. Ellenállhatatlan szépsége kényszeríti a dalnokot, hogy szerelmes legyen belé. A kiválasztott nô csak férjes asszony lehet, sohasem leány. Házasság és szerelem nem egyeztethetô össze ebben a lírában. A kitartó lovagi hódolat jutalma esetleg az éjszakai titkos szerelmi találka, de a hajnal (latinul: alba) újra elszakítja a szeretôket egymástól. A hajnali dalok, az ún. albák úgy keletkeztek, hogy a szerelmes lovagot a torony ôre vagy ôrködô barátja dallal figyelmeztette, hogy közeledik a hajnal, a szerelmes órák vége.
Igazán nagy költészet azonban csak akkor születik e korszakban, amikor az eleven, személyes élmény és az ôszinte, közvetlen hang széttöri a lovagi líra sablonos formuláit. - Walther von der Vogelweide (valter fon der fogelvájde - ?1170-?1230) a közép-felnémet irodalom legnagyobb lírikusa, az elsô, aki igazán egyénivé tette a Minnesang sokfelôl fonódó szálait. Széles látóköre, színes egyénisége nem illett a rendi elôítéletekkel terhelt lovagvilág szűk korlátai közé. Lírája hamarosan szétfeszítette a Minnesang kötelezô sablonjait. Egyéni hangú költeményeibe beleolvasztotta a népdal, a hajnali dalok s a vágánsköltészet friss elemeit. Témái sokrétűsége, érzelmi gazdagsága, szemléletes nyelve s bravúros verselési készsége, újszerű formai megoldásai révén a lovagi költészetet soha nem látott magaslatra emelte.
Szerelmi lírájában nem az elérhetetlen úrnô után epekedik, hanem kölcsönös, ôszinte szerelemre vágyik. Azt teszi meg szíve úrnôjének, aki viszontszereti ôt. îgy változtatja Vogelweide a Minnesang már-már magasztos, aszketikus szerelmi felfogását természetes érzelmeket tartalmazó, derűs, kissé érzéki jellegű költészetté.
Verseiben rendszerint a természet a szerelmesek találkozásának színtere, s egyben az érzelem hangulati háttere. Ma is frissnek ható, eleven kis versremeke A hársfaágak csendes árnyán... kezdetű helyzetdala. A virtuóz versforma s az ebbôl eredô megejtô dallam csupa táncos jókedv, pajkos és pajzán vidámság. A közlésre vágyó és mégis kibeszélhetetlen, titkolt élmény kettôssége, az ujjongó öröm és ennek természetes rejtegetése a vers lírai tartalma. Egy kislány dalolja el (a német eredeti személyes névmásaiból derül ez ki) az éjszakai szerelmi találka, a beteljesült szerelem boldogságát. Legszívesebben világgá kiáltaná érzéseit, de a kötelezô szemérem visszafogja ezt a vágyat. - A vers kompozíciója is tudatos szerkesztôművészetre vall. Az elsô és az utolsó strófa - a csalogány-motívummal - körbeöleli, mintegy elrejti a titkolni kívánt szerelmi élményt.
Szerelmes versein kívül Vogelweide írt szatirikus-elmélkedô s politikai költeményeket is. II. Frigyes császár híveként a világcsászárságért, a Római Birodalom visszaállításának gondolatáért lelkesedett, merész támadásokat intézett a római pápa ellen, s elsiratta korának romlottságát.
Ű jaj, hogy eltűnt minden... kezdetű elégiájában nemcsak az idôsödô ember melankolikus panasza tör fel, hanem megszólal a közösségért is felelôsséget érzô művész keserűen bíráló megdöbbenése is.
Maga a látható nyelv, a kettétört verssorok zaklatottságot, megrendültséget sugallnak, s a nyomdatechnikailag is elválasztott félsorok jól követik a költemény legfôbb szerkezeti elvét, az ellentétek egymásnak feszülô menetét.
A legtöbb sor 7/6 osztású, jambikus lejtésű tizenhármas, melyben a harmadik versláb után egy csonka láb áll, s a sor közepén így erôs cezúra (metszet és szünet) keletkezik. Ezt a sorfajt szokták, nem egészen megalapozottan, nibelungizált alexandrinnak nevezni.
Az évek, az idô hirtelen eltűnése úgy döbbenti rá a sivár jelenre az élettôl búcsúzó embert, mintha álomból riadt volna fel a kijózanító valóságra. Az álom összemosódik "a boldog és merész gyerekkor"-ral, az ifjúság reményeivel, a megszépített és megszépülô múlttal, az ébredés pedig egy ismeretlen, idegen világba, a jelenbe taszít. A régi, vonzó emlékek felidézése és ezek fájdalmas szétfoszlása párhuzamosan halad az elsô egység végéig, és ott kínzó zokogásba fullad.
De nem csupán az eltűnt ifjúság és a kiüresedett öregség természetes kontrasztjából fakad a panasz, nemcsak az öreg ember sajátos életérzése jelenik meg a versben: a világ minden szempontból valóban szomorúbb, boldogtalanabb, üresebb lett. A jelenben "az ifjú emberek élete" is "gondok közt remeg", "senki sem vidám", "nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét". Kietlen, örömtelen az élet, a visszaemlékezés által is megszépített múlt értékei nincsenek már sehol. A csüggedt levertség legfeljebb a vallás tanításában talál vigaszt a lét szomorúságára: "Aki gyönyörben él itt, mennyben lesz száműzött."
A világ romlottságára, az életben uralkodó visszásságokra a költô a lovagi eszményben, a hitért való önfeláldozó harcban keresi az ellenszert. A befejezô sorokban az a - hiábavaló, reménytelen - vágy kap hangot: bárcsak részt vehetne a kereszt vitézeinek csatáiban, s ezzel elnyerhetné az "üdvök koronáját". A vallásos hitben és a túlvilági jutalom elnyerésének reményében nyugszik meg a versen végigvonuló jajgató panasz:
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!
(Radnóti Miklós fordítása)
Vágánsköltészet
A 12-13. században élte virágkorát a világi lírának egy harsányabb hangú ága, az értelmiség egyik különös csoportjának, a művelt, városi vándordiákoknak, azaz a vágánsoknak (vándorlók, tekergôk) vagy goliard-oknak a költészete. Lázadó poézis ez: minden hangja az egyéniség és az ösztönök szabad kibontakozásáért száll síkra a feudális kötöttségekkel és az egyházi világnézet túlzásaival szemben. Művelôi szinte valamennyien vándorok: Európa nagy egyetemein tanuló diákok, szegény klerikusok (papi tanulmányokat folytató, de azokat be nem fejezô emberek), kóbor lovagok és szökött papok, szerzetesek. Tipikus képviselôi annak a kornak, mely a városok kialakulásával szétrobbantja a feudális kereteket, s az országutakra űzi a deklasszáltakat, a vakmerôket és a szerencsétleneket, hogy ismét összegyűjtse ôket az útkeresztezôdéseknél, vagyis a városokban. Hírneves költôk és névtelen poéták vannak köztük.
Költeményeikben keserű indulattal ostorozzák a középkori társadalmi rend mindhárom képviselôjét: a papot, a nemest és a parasztot. Haragjuk a pénz hatalma és ereje ellen megragadó sorokban jut kifejezésre. Nem ismernek születési nemességet, csak virtuson alapulót, és lenéznek mindenkit, aki műveletlen. Pápa- és Róma-ellenes beállítottságuk a pápa világi hatalmát elítélô ghibellinekkel kapcsolja össze ôket. Legfôbb témájuk mégis az életöröm hirdetése, a tavasz, a bor és a szerelem dicsérete, az ifjúság magasztalása. Az antik költôk közül a szerelmi csábításról tankölteményt író "Naso pápát" tisztelik legjobban (Publius Ovidius Naso - publiusz ovidiusz nászó -, római költô - i. e. 43 - i. sz. 17). A szerelmi versek azonban vágyakozásukban, bánatukban és örömükben is kollektív jellegűek, még hiányzik belôlük a késôbbi (itáliai) reneszánsz szerelmi dalciklusainak nagy lelki regénye, hallatlan gazdagsága, érzelmi finomsága.
A fôleg latinul írt versek rendkívül változatos formájú, többször refrénnel is ellátott, rímes alkotások; gyakran a himnuszok ritmusára és dallamára komponálták ôket. - A leghíresebb gyűjtemény, a 13. századból való Carmina Burana (kármina burána), több mint kétszáz latin nyelvű diákéneket tartalmaz. (A kódexet 1803-ban fedezték fel az egykori, benediktbeureni bencés kolostorban - innen a Burana jelzô.) E korból való a ma is népszerű Gaudeamus igitur... kezdetű diáknóta is. - A szöveggyűjteményben három vidám, életörömet árasztó vágánsdal olvasható. Carl Orff (1895-1982) német zeneszerzô a középkori dallamvilág felhasználásával modern zenei kompozíciót alkotott a Carmina Burana szövegeire.
Megjegyzés küldése