Berzsenyi Dániel 1776. május 7-én született a Balatontól északra, Vas megye Hetye nevű községében nemesi családból. Neveltetését részben atyjától kapta, aki latin szerzőket olvastatott vele, részben a soproni líceumban, ahol németül tanult meg. Különc atyjával nem tudott békésen megférni, ezért korán megházasodott, hogy független életet élhessen. Birtokán gazdálkodásba fogott, s a maga szórakozására verselgetni kezdett. Ezt a tevékenységét sokáig titokban tartotta, s versein évekig is alakítgatott, legtöbb művéről nem lehet tudni, mikor is keletkezett.
Az ódák költője
A magyarokhoz I. és II.
(Romlásnak indult..., Forr a világ...)
Eleinte klasszicista szerelmes és alkalmi verseket készített, az arany középutat dicsérte. A fennkölt óda műfajában hamar maga mögött hagyta Virág Benedeket, a kor legünnepeltebb ódaköltőjét.
A magyarokhoz II., Forr a világ... kezdetű ódájában a szövegegységek a rész és egész viszonyában állnak: hol általános tételt szemléltet példákkal, tehát konkretizál, hol példákból von le tanulságot, tehát elvonatkoztat. Ez a logikai érvelésre emlékeztető felépítés jellegzetesen klasszicista stílussajátosság.
Az óda fennkölt hangneme a beszélőnek azt az ábrándját fejezi ki, hogy a magyar nemesség helytáll a napóleoni háborúkban. Ezt jelzi a szembeállítás: a világ tengerén bölcsen kormányzott hajó képe. A hajó a latin költészetben vált az állam jelképévé.
Az utolsó versszak általánosítása és példái nem kötődnek történelmi pillanathoz.
A magyarokhoz I., Romlásnak indult... kezdetű óda a magyar klasszicizmus maradandó költői értékei közé tartozik.
Az antik versformák közül az alkaioszi versszakot eredményesen alkalmazta a magyar nyelvre: a költeményt nyelvünk természetes tagolódása szerint is olvashatjuk. A versszak képlete: nagy alkaioszi sorok (R v. H - H - R - H - R v. H / H - R - R - H - R - H // R v. H - H - R - H - R v. H / H - R - R - H - R - H ), jambikus kilences (R v. H - H - R - H - R v. H - H - R - H - R v. H), kis alkaioszi sor (H - R - R - H - R - R - H - R - H - R v. H).
A vers felépítésében hasonlít a Forr a világ... kezdetű ódához. Itt is megfigyelhetjük a rész-egész viszonyt, a logikai érvelésre emlékeztető menetet.
A megszólítás jelzi, hogy múlt és jelen szembeállítása fontos szerepet tölt be.
A költemény hangneme és történelemszemlélete eltér a klasszicista óda hagyományától. Az utolsó sorok a történelem tragikusságának kérdését teszik fel: letűnt civilizációk halálának az indokoltságát vonják kétségbe. A verszárlat és a lassú halál képe tragikus, elégikus felhangot ad az ódának. A történelmet a költő "forgó viszontságnak" nevezi (ez már az elégikus Berzsenyit előlegezi, aki kérlelhetetlen körforgást lát a világban).
Az elégikus költő
Klasszicista költőként Berzsenyi kiegyensúlyozottnak tartotta XVIII. századot. Mint az érzékenység költőjét hiányérzet nyugtalanítja. Barátomhoz c. költeményében a rövidséget, egyszeriséget nevezi a létezés törvényszerűségének, A Horácban a nyugalom, a folytonosság hiányát fejezi ki. Világképe együtt alakul a versszerkezettel: a költemény nem erkölcsi tanulsággal ér véget, hanem hasonlattal, a befejezés így nyitottabbá válik, mert a mellékjelentések sorát sejteti az olvasóval.
A klasszicista költő racionalista módon, magasabb és alacsonyabb rendű lények soraként képzelte el a létezőket. Isten a legmagasabb rendű létező állt a legmagasabb ponton, hozzá legközelebb az ember, legtávolabb az értelemmel nem bíró lények. Csokonai is így értelmezte a létezők nagy láncoltát Az estve c. költeményében. Az érzékenység költői már másként fogták fel a világmindenséget. Blake A légy c. verse a rovart is éppoly közel helyezte az Istenhez, mint az embert. Második alkotó korszakában Berzsenyi is ezt az álláspontot vallotta, példa erre a Fohászkodás c. költemény.
Magánnyal és mulandósággal jelölhetjük az elégikus Berzsenyi alapélményét. Világképének és stílusának megváltozását életrajzi mozzanatok is befolyásolhatták. 1803-ban a szomszédos Nemes-Dömölk lelkésze, Kis János (1770 - 1846) felfedezte, hogy Berzsenyi írással foglalkozik, s verseiből megküldött néhányat Kazinczynak, de Kazinczy ekkor még nem Berzsenyinek, csak Kisnek válaszolt. 1805-ben Bezsenyinek birtokai igazgatása miatt át kellett költöznie a somogy megyei Niklára. Szülővidékéről így sokkal egyhangúbb környezetbe került. Magányát fokozta, hogy világszemlélete ellentmondásba került társadalmi szerepével: kikopott a nemesi életmódból. A klasszicisták - főleg Kazinczy és köre - által nagyra becsült műfajoktól elidegenedett: epikával alig kísérletezett, esetleg csak erősen lírizált formában (A remete), az antik versszakot pedig nem az ódai hangnem erősítésére használta, hanem hogy az elégikus világképét elégikus hangnemmel fejezze ki.
Osztályrészem, A közelítő tél
Első korszakának klasszicista ódáiban a pátoszt a felütéssel megteremtette, azáltal, hogy megszemélyesített elvonatkoztatást szólított meg. Az Osztályrészem és A közelítő tél egészen másként kezdődik: az első sor két rövid s ereszkedő hanglejtésű mellérendelt tagmondatokból állnak. A tagmondatokat egymástól és a következő sortól szünet választja el. A visszafogott hangerő a rezignáció hatását kelti.
A rezignációnak különböző fokozatai vannak Berzsenyi költészetében. Az Osztályrészem értékszembesítő költemény: a nagyvilág értékszegénységével az intimszféra értékgazdagságát állítja szembe. A külvilágot nem befolyásolhatjuk, ezért vonuljunk vissza, s teremtsük meg a hiányzót magunk körül - szól az érvelés. Az értékek sorát a költészet zárja. Az Osztályrészemben Berzsenyi a szapphói versszakot valósította meg (három szapphói (H - R - H - R v. H - H - R - R - H - R - H - R v. H) s egy adoniszi sorból (H - R - R - H - R v. H) álló versszak).
A közelítő tél c. versében a három aszklepiadészi (H - H - H - R - R - H / H - R - R - H - R - R v. H) és egy glykoni sort (H - R v. H - H - R - R - H - R - R v. H) magában foglaló aszklepiádeszi versszakot alkalmazta. A hosszú, ereszkedő lejtésű sorokban elégikus lelkiállapotot fejezett ki.
A közelítő télből az a tanító célzat is hiányzik, amely az Osztályrészemet jellemzi.
Berzsenyi eredetileg az "Ősz" címet adta e versének, a ma ismert címet Kazinczy javasolta. A szöveg utólag átminősítette a címet. A cím és a szöveg között feszültség van: a cím olvastával leíró verset várnánk. A közelítő télből hiányzik a leírásnak és a tanításnak a kettőssége, a képi és a gondolati elem végig szerves egységben van.
A klasszicista vers más jellegzetességeit is hiába keressük. Nincs kiszólás a verstő függetlenül létező személyekhez: barátokhoz, kortársakhoz, mitológiai vagy történeti személyekhez. Az időszerkezet is bonyolult: a költő mindhárom időt szembesíti egymással.
A vers egésze mint képi megfogalmazás nem tekinthető allegóriának. Többértelműsége miatt jelképnek (szimbólumnak) mondanánk. A közelítő tél a személyes lét lehetetlenné válását, a mulandóságot fejezi ki, ez azonban csak az egyik értelmezése a versnek. E kimeríthetetlensége teszi e költeményt líránk egyik legmaradandóbb darabjává.
Levéltöredék barátnémhoz
Az értékszembesítőn és az időszembesítőn kívül a létösszegző verstípus a legjellemzőbb az elégikus Berzsenyire. Egyetlen lélekállapotban kifejezni az értékrend, a világkép döntő megváltozását: körülbelül így összegezhetjük a költő célját amikor ide tartozó verset ír. A cím itt magára a szövegre utal - ebben a tekintetben egyedül áll Berzsenyi életművében. Itt is feszültség van a cím és a szöveg között. A Levéltöredék szövege nem esik egybe a cím okozta várakozással: a költemény nem episztola. A költő figyelme önmagára irányul. Saját életmódjának a kiüresedését fejezi ki, a képek a beszélő lelkét jelölik.
A klasszicista versek logikai felépítését itt a képek közötti összefüggések váltják fel. Metaforikus gondolkodásával a romantikát előlegezi. Romantikánk megteremtői: Széchenyi és Vörösmarty őt értékelték legtöbbre a felvilágosodás korának költői közül.
Az episztolák költője
Berzsenyi következő alkotó korszakát ismét életkörülményeinek megváltozásával hozhatjuk összefüggésbe. 1808-ban Kazinczy levelezést kezd vele. Berzsenyi fél, hogy verseit kedvetlenül fogadják. Kazinczy fokozatosan bevezeti az irodalmi életbe: 1810-től feljár Pestre, 1812-ben Bécsbe utazik. 1813-ban kötetben adják ki a verseit. A nyelvújítást ellenzői megtámadják Mondolat (1813) c. röpiratukban. Kazinczynak, Kis Jánosnak és Kölcseynek hatására visszalép a klasszicista stílushoz: epigrammákat és episztolákat ír. Az ő befolyásukra a közvetlen társadalmi hasznosságot kívánja szolgálni. Napóleonhoz (1814) intézett epigrammájában logikai versszerkezetét újítja fel: eseményekre utal, majd tanulságot von le. Alkalmi episztoláiban a felvilágosodás racionalista elveit hirdeti: a Vandal bölcseségben (1815) a tudomány, A Pesti Magyar Társasághoz (1815) címzett verses levélben a valláskritika, Vitkovics Mihályhoz (1815) intézett versében a városi életmód, Dukai Takács Judithoz (1815) szóló költeményében a női egyenjogúság fontosságát hirdeti. Eszmetörténetileg fontos művek, esztétikai értékükben viszont nem érik el a nagy elégiák színvonalát.
Vitkovics Mihályhoz
Az episztola a vidék és a város szembeállításával indul, mélyebb szinten a magányos életet szembesíti a társasléttel.
A beszélő többször hangoztatja a sztoikus életelveket.
Az episztola hangneménél emelkedettebb a harmadik versszak.
A költői levél nyelve közelebb áll a köznapi beszédhez, mint a "magasabb" klasszicista műfajoké.
A tízes években Berzsenyi tevékenységi köre megváltozik: a kultúrális és társadalmi fellendülés előmozdítója lesz. 1817-ben Kölcsey tollából elemző méltatás jelenik meg költészetéről. A bíráló több vonatkozásban a klasszicizmus alapján ítéli el Berzsenyit: nyelvben gazdag, de gondolatban szegény költőnek nevezi. Berzsenyi sokáig készül a válaszra. 1825-ben jelenik meg Észrevételek Kölcsey recenziójára c. értekezése. Bírálójával szemben több ponton meggyőzően érvel: Nyelv és gondolat egységét állítja, tagadja a műfajok és hangnemek tisztaságát - s mindezt a romantika nevében teszi. Hosszú ideig készített Poetai harmonistika (1830) c. művében magyar nyelven először fogalmazza meg a romantikus költészetelmélet néhány alaptételét: Új nyelv teremtése a költő feladata, a képzelőerőt a legfőbb emberi értékek közé sorolja, a klasszicistákkal ellentétben nem a festészetet, hanem a zenét véli a költészettel rokon társművészetnek, a lírát a költészet lényegének. Halljuk! miket mond a lekötött kalóz... kezdetű utolsó versében is a költészetről vallott elveit fogalmazta meg. Költői elhallgatását a rá jellemző metaforikus nyelven fejezte ki:
"A szent poesis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben."
Élete végén Berzsenyi jelentős szerepet töltött be a reformkor mozgalmában részint kritikusként, részint A magyarországi mezei szorgalom némely akadályirul (1833) c. értekezésével. Niklán halt meg, 1836. február 14-én.
Kevés magyar költőnek volt az övénél nehezebb utóélete. Kevesen értették meg egészen Berzsenyi nyelvteremtő képességét. Valódi költői jelentőségére két XX. sz.-i író mutatott rá: Szabó Dezső egy rövid tanulmányban (1912), majd Németh László egy egész könyvben (1937).
Az ódák költője
A magyarokhoz I. és II.
(Romlásnak indult..., Forr a világ...)
Eleinte klasszicista szerelmes és alkalmi verseket készített, az arany középutat dicsérte. A fennkölt óda műfajában hamar maga mögött hagyta Virág Benedeket, a kor legünnepeltebb ódaköltőjét.
A magyarokhoz II., Forr a világ... kezdetű ódájában a szövegegységek a rész és egész viszonyában állnak: hol általános tételt szemléltet példákkal, tehát konkretizál, hol példákból von le tanulságot, tehát elvonatkoztat. Ez a logikai érvelésre emlékeztető felépítés jellegzetesen klasszicista stílussajátosság.
Az óda fennkölt hangneme a beszélőnek azt az ábrándját fejezi ki, hogy a magyar nemesség helytáll a napóleoni háborúkban. Ezt jelzi a szembeállítás: a világ tengerén bölcsen kormányzott hajó képe. A hajó a latin költészetben vált az állam jelképévé.
Az utolsó versszak általánosítása és példái nem kötődnek történelmi pillanathoz.
A magyarokhoz I., Romlásnak indult... kezdetű óda a magyar klasszicizmus maradandó költői értékei közé tartozik.
Az antik versformák közül az alkaioszi versszakot eredményesen alkalmazta a magyar nyelvre: a költeményt nyelvünk természetes tagolódása szerint is olvashatjuk. A versszak képlete: nagy alkaioszi sorok (R v. H - H - R - H - R v. H / H - R - R - H - R - H // R v. H - H - R - H - R v. H / H - R - R - H - R - H ), jambikus kilences (R v. H - H - R - H - R v. H - H - R - H - R v. H), kis alkaioszi sor (H - R - R - H - R - R - H - R - H - R v. H).
A vers felépítésében hasonlít a Forr a világ... kezdetű ódához. Itt is megfigyelhetjük a rész-egész viszonyt, a logikai érvelésre emlékeztető menetet.
A megszólítás jelzi, hogy múlt és jelen szembeállítása fontos szerepet tölt be.
A költemény hangneme és történelemszemlélete eltér a klasszicista óda hagyományától. Az utolsó sorok a történelem tragikusságának kérdését teszik fel: letűnt civilizációk halálának az indokoltságát vonják kétségbe. A verszárlat és a lassú halál képe tragikus, elégikus felhangot ad az ódának. A történelmet a költő "forgó viszontságnak" nevezi (ez már az elégikus Berzsenyit előlegezi, aki kérlelhetetlen körforgást lát a világban).
Az elégikus költő
Klasszicista költőként Berzsenyi kiegyensúlyozottnak tartotta XVIII. századot. Mint az érzékenység költőjét hiányérzet nyugtalanítja. Barátomhoz c. költeményében a rövidséget, egyszeriséget nevezi a létezés törvényszerűségének, A Horácban a nyugalom, a folytonosság hiányát fejezi ki. Világképe együtt alakul a versszerkezettel: a költemény nem erkölcsi tanulsággal ér véget, hanem hasonlattal, a befejezés így nyitottabbá válik, mert a mellékjelentések sorát sejteti az olvasóval.
A klasszicista költő racionalista módon, magasabb és alacsonyabb rendű lények soraként képzelte el a létezőket. Isten a legmagasabb rendű létező állt a legmagasabb ponton, hozzá legközelebb az ember, legtávolabb az értelemmel nem bíró lények. Csokonai is így értelmezte a létezők nagy láncoltát Az estve c. költeményében. Az érzékenység költői már másként fogták fel a világmindenséget. Blake A légy c. verse a rovart is éppoly közel helyezte az Istenhez, mint az embert. Második alkotó korszakában Berzsenyi is ezt az álláspontot vallotta, példa erre a Fohászkodás c. költemény.
Magánnyal és mulandósággal jelölhetjük az elégikus Berzsenyi alapélményét. Világképének és stílusának megváltozását életrajzi mozzanatok is befolyásolhatták. 1803-ban a szomszédos Nemes-Dömölk lelkésze, Kis János (1770 - 1846) felfedezte, hogy Berzsenyi írással foglalkozik, s verseiből megküldött néhányat Kazinczynak, de Kazinczy ekkor még nem Berzsenyinek, csak Kisnek válaszolt. 1805-ben Bezsenyinek birtokai igazgatása miatt át kellett költöznie a somogy megyei Niklára. Szülővidékéről így sokkal egyhangúbb környezetbe került. Magányát fokozta, hogy világszemlélete ellentmondásba került társadalmi szerepével: kikopott a nemesi életmódból. A klasszicisták - főleg Kazinczy és köre - által nagyra becsült műfajoktól elidegenedett: epikával alig kísérletezett, esetleg csak erősen lírizált formában (A remete), az antik versszakot pedig nem az ódai hangnem erősítésére használta, hanem hogy az elégikus világképét elégikus hangnemmel fejezze ki.
Osztályrészem, A közelítő tél
Első korszakának klasszicista ódáiban a pátoszt a felütéssel megteremtette, azáltal, hogy megszemélyesített elvonatkoztatást szólított meg. Az Osztályrészem és A közelítő tél egészen másként kezdődik: az első sor két rövid s ereszkedő hanglejtésű mellérendelt tagmondatokból állnak. A tagmondatokat egymástól és a következő sortól szünet választja el. A visszafogott hangerő a rezignáció hatását kelti.
A rezignációnak különböző fokozatai vannak Berzsenyi költészetében. Az Osztályrészem értékszembesítő költemény: a nagyvilág értékszegénységével az intimszféra értékgazdagságát állítja szembe. A külvilágot nem befolyásolhatjuk, ezért vonuljunk vissza, s teremtsük meg a hiányzót magunk körül - szól az érvelés. Az értékek sorát a költészet zárja. Az Osztályrészemben Berzsenyi a szapphói versszakot valósította meg (három szapphói (H - R - H - R v. H - H - R - R - H - R - H - R v. H) s egy adoniszi sorból (H - R - R - H - R v. H) álló versszak).
A közelítő tél c. versében a három aszklepiadészi (H - H - H - R - R - H / H - R - R - H - R - R v. H) és egy glykoni sort (H - R v. H - H - R - R - H - R - R v. H) magában foglaló aszklepiádeszi versszakot alkalmazta. A hosszú, ereszkedő lejtésű sorokban elégikus lelkiállapotot fejezett ki.
A közelítő télből az a tanító célzat is hiányzik, amely az Osztályrészemet jellemzi.
Berzsenyi eredetileg az "Ősz" címet adta e versének, a ma ismert címet Kazinczy javasolta. A szöveg utólag átminősítette a címet. A cím és a szöveg között feszültség van: a cím olvastával leíró verset várnánk. A közelítő télből hiányzik a leírásnak és a tanításnak a kettőssége, a képi és a gondolati elem végig szerves egységben van.
A klasszicista vers más jellegzetességeit is hiába keressük. Nincs kiszólás a verstő függetlenül létező személyekhez: barátokhoz, kortársakhoz, mitológiai vagy történeti személyekhez. Az időszerkezet is bonyolult: a költő mindhárom időt szembesíti egymással.
A vers egésze mint képi megfogalmazás nem tekinthető allegóriának. Többértelműsége miatt jelképnek (szimbólumnak) mondanánk. A közelítő tél a személyes lét lehetetlenné válását, a mulandóságot fejezi ki, ez azonban csak az egyik értelmezése a versnek. E kimeríthetetlensége teszi e költeményt líránk egyik legmaradandóbb darabjává.
Levéltöredék barátnémhoz
Az értékszembesítőn és az időszembesítőn kívül a létösszegző verstípus a legjellemzőbb az elégikus Berzsenyire. Egyetlen lélekállapotban kifejezni az értékrend, a világkép döntő megváltozását: körülbelül így összegezhetjük a költő célját amikor ide tartozó verset ír. A cím itt magára a szövegre utal - ebben a tekintetben egyedül áll Berzsenyi életművében. Itt is feszültség van a cím és a szöveg között. A Levéltöredék szövege nem esik egybe a cím okozta várakozással: a költemény nem episztola. A költő figyelme önmagára irányul. Saját életmódjának a kiüresedését fejezi ki, a képek a beszélő lelkét jelölik.
A klasszicista versek logikai felépítését itt a képek közötti összefüggések váltják fel. Metaforikus gondolkodásával a romantikát előlegezi. Romantikánk megteremtői: Széchenyi és Vörösmarty őt értékelték legtöbbre a felvilágosodás korának költői közül.
Az episztolák költője
Berzsenyi következő alkotó korszakát ismét életkörülményeinek megváltozásával hozhatjuk összefüggésbe. 1808-ban Kazinczy levelezést kezd vele. Berzsenyi fél, hogy verseit kedvetlenül fogadják. Kazinczy fokozatosan bevezeti az irodalmi életbe: 1810-től feljár Pestre, 1812-ben Bécsbe utazik. 1813-ban kötetben adják ki a verseit. A nyelvújítást ellenzői megtámadják Mondolat (1813) c. röpiratukban. Kazinczynak, Kis Jánosnak és Kölcseynek hatására visszalép a klasszicista stílushoz: epigrammákat és episztolákat ír. Az ő befolyásukra a közvetlen társadalmi hasznosságot kívánja szolgálni. Napóleonhoz (1814) intézett epigrammájában logikai versszerkezetét újítja fel: eseményekre utal, majd tanulságot von le. Alkalmi episztoláiban a felvilágosodás racionalista elveit hirdeti: a Vandal bölcseségben (1815) a tudomány, A Pesti Magyar Társasághoz (1815) címzett verses levélben a valláskritika, Vitkovics Mihályhoz (1815) intézett versében a városi életmód, Dukai Takács Judithoz (1815) szóló költeményében a női egyenjogúság fontosságát hirdeti. Eszmetörténetileg fontos művek, esztétikai értékükben viszont nem érik el a nagy elégiák színvonalát.
Vitkovics Mihályhoz
Az episztola a vidék és a város szembeállításával indul, mélyebb szinten a magányos életet szembesíti a társasléttel.
A beszélő többször hangoztatja a sztoikus életelveket.
Az episztola hangneménél emelkedettebb a harmadik versszak.
A költői levél nyelve közelebb áll a köznapi beszédhez, mint a "magasabb" klasszicista műfajoké.
A tízes években Berzsenyi tevékenységi köre megváltozik: a kultúrális és társadalmi fellendülés előmozdítója lesz. 1817-ben Kölcsey tollából elemző méltatás jelenik meg költészetéről. A bíráló több vonatkozásban a klasszicizmus alapján ítéli el Berzsenyit: nyelvben gazdag, de gondolatban szegény költőnek nevezi. Berzsenyi sokáig készül a válaszra. 1825-ben jelenik meg Észrevételek Kölcsey recenziójára c. értekezése. Bírálójával szemben több ponton meggyőzően érvel: Nyelv és gondolat egységét állítja, tagadja a műfajok és hangnemek tisztaságát - s mindezt a romantika nevében teszi. Hosszú ideig készített Poetai harmonistika (1830) c. művében magyar nyelven először fogalmazza meg a romantikus költészetelmélet néhány alaptételét: Új nyelv teremtése a költő feladata, a képzelőerőt a legfőbb emberi értékek közé sorolja, a klasszicistákkal ellentétben nem a festészetet, hanem a zenét véli a költészettel rokon társművészetnek, a lírát a költészet lényegének. Halljuk! miket mond a lekötött kalóz... kezdetű utolsó versében is a költészetről vallott elveit fogalmazta meg. Költői elhallgatását a rá jellemző metaforikus nyelven fejezte ki:
"A szent poesis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben."
Élete végén Berzsenyi jelentős szerepet töltött be a reformkor mozgalmában részint kritikusként, részint A magyarországi mezei szorgalom némely akadályirul (1833) c. értekezésével. Niklán halt meg, 1836. február 14-én.
Kevés magyar költőnek volt az övénél nehezebb utóélete. Kevesen értették meg egészen Berzsenyi nyelvteremtő képességét. Valódi költői jelentőségére két XX. sz.-i író mutatott rá: Szabó Dezső egy rövid tanulmányban (1912), majd Németh László egy egész könyvben (1937).
Megjegyzés küldése