Európa és Magyarország népessége –az ipari forradalom térnyerésével párhuzamosan- gyorsan növekedett. A gazdasági fejlődés átalakította a társadalmat. Kelet-Európában – és Mo.-on is- az átalakulás éppen csak elkezdődött. Egymás mellett éltek- folyamatos kölcsönhatásban- a régi, földbirtokosokból és parasztokból álló, és az új, polgárokból és munkásokból álló társadalmi rétegek. Együttélésük, eltérő szokásaik, értékrendjük számos társadalmi feszültséghez vezetett. Az ilyen egymásba kapcsolódó, átmeneti szerkezetű társadalmat torlódó társadalomnak nevezzük.
Magyarországon egymás mellett élt az új, polgárosodó társadalom és a régi formákat őrző világ. A kettő erősen hatott egymásra. A magyar társadalom szerkezete a következőképpen differenciálódott: nagybirtokosok, dzsentrik, nagypolgárság, úri középosztály, kispolgárság, parasztság, munkásság.
A dualizmus idején (1869.-1918.) Magyarország továbbra is agrár jellegű ország volt, mely a terület adottságaiból is következett. Az ipari forradalom Magyarországon először a malomiparra volt jellemző, majd tért hódított a nehéziparban is (kohászat-Ganz). A gabonatermelés korszerűsödött, hiszen új eljárásokat vezettek be és gépesítettek. A nagybirtokok a korszakban már kapitalista nagyüzemek voltak A birtokok modernizálásában a nagybirtokosok jártak az élen.
A mintegy 2000 család, amely ezer holdnál több földet birtokolt, a magyarországi földbirtokállomány harmadát tartotta kezében. Ide tartoztak az arisztokrata- hercegi, grófi, bárói- famíliák.. Jelentős tőkével vettek részt a kereskedelmi és az ipari beruházásokban, valamint ez a réteg tartottak kezében az állami vezető pozíciókat. Összeköttetéseik tőkét jelentettek, amit jól fizető igazgatósági állásokkal honoráltak a pénzemberek. Zárt, elkülönülő világot alkottak. A befolyás, a jólét, a műveltség, mely meghatározta életformájukat, társadalmi mintául szolgált a birtokos nemesség és a nagypolgárság számára.
A dzsentri elsősorban a jómódú, anyagilag független, nemesi származású középbirtokosokat (200-1000 hold) jelentette. Gazdálkodók voltak, azonban a kártalanítás, a passzív ellenállás és a tőkehiány következtében birtokaik rosszul jövedelmeztek. A korszak második felére sokuk elvesztette birtokainak jelentős részét. A dzsentri befolyás hagyományos területei a megyei tisztségek mellett az állami hivatalok voltak, s jövedelmeik legnagyobb részben innen származtak. Hivatali állásuk következtében sokan költöztek városokba. A bérházak elegáns, első emeleti, utcai fronton lévő lakásait bérelték. (Ebben a rétegben a társadalmi mobilitás is megfigyelhető.) Megőrizték korábbi életmódjukat, szokásaikat. Az elvárt úri külsőségek és a valós anyagi helyzetük ellentmondásai siettették anyagi romlásukat. A dzsentri mintául szolgált a polgári és kispolgári csoportok számára.
A szűk nagypolgári réteg jelentős részét a terménykereskedelemből meggazdagodott, majd ipari tevékenységbe kezdő zsidóság adta. A korszak látványos karriertörténete: szinte a semmiből teremtett óriásvállalatot a zsidó származású Weiss Manfréd és a Svájcból érkező Ganz Ábrahám (vasúti kerekek). A réteg gazdasági ereje egyre nőtt, de a politikába csak közvetve szólt bele, átengedve azt a történelmi osztályoknak. Az arisztokráciával létrehozott kapcsolatai révén érvényesítette érdekeit.
Az úri középosztály zöme a városlakó németség köreiből került ki. E réteg mentalitása nem volt egységes, keveredtek benne a polgári és a dzsentri gondolkodás hagyományai.
A kispolgársághoz a mesteremberek tartoztak. Ide sorolhatók a polgári állam alkalmazottjai, a rendőrök, csendőrök, postások, vasutasok és altisztek is.
A parasztság a jobbágyfelszabadításkor (1853.) telki állományának arányában jutott földhöz, s ennek megfelelően rétegződött gazdag-, közép-, szegényparasztságra illetve földnélküli agrárproletárokra. A társadalmi mobilitás leginkább itt jellemező.
A falu irányítása az 50-200 holdas gazdagparasztság kezében volt. Földjeiket főként a földnélküliek olcsó bérmunkájával műveltették.
A középparasztság (11-40 hold) maga művelte földjét.
A szegényparasztság nem tudott megélni földjéből, ezért bérmunkára kényszerült. A gazdasági cselédek, mezőgazdasági bérmunkások (szegényparasztok, agrárproletárok) a majorsági birtokokon dolgoztak. A napszámosok napi bér fejében aratáskor és szüret idején idénymunkát vállaltak. A summások ezzel szemben mezőgazdasági idénymunkásként főként aratáskor, rendszerint lakóhelyüktől távol, többedmagukra megállapított bérért dolgoztak (mezőgazdasági vándormunkás). Kubikusok: egy új társadalmi réteg volt, a földnélküli parasztok és az agrárproletárok közül kerültek ki. Út és vasútépítéseknél, folyamszabályozásoknál, városépítéseknél, ármentesítési munkálatoknál dolgoztak. Bérüket összteljesítményük után kapták meg. Ez a réteg volt a legradikálisabb réteg.
A munkásság új csoportja a gyári munkásság volt. A szakmunkások döntő többsége a Lajtántúlról vándorolt be. Szaktudásukat jól megfizették.
A korszak fontos összetevője a technikai fejlődés által diktált életmódbeli változás. Az új találmányok hatása alól senki sem vonhatta ki magát. A korábban kevesek számára elérhető tárgyak, kedvtelések tömegessé váltak. A ma mindennapi életük részét képező eszközök- telefon, villamos, autó- az újdonság erejével hatottak, s alapvetően átalakították az emberek mindennapjait. A közművesítés is óriási változásokat eredményezett. A vezetékes ivóvíz kiépítésének hatására a módosabb rétegek lakásaiban megjelentek a fürdőszobák. A csatornázás lehetővé tette a vízöblítéses WC elterjedését. A higiénia segített a járványok visszaszorításában. A lakásviszonyokról nem lehet egységes képet kapni, rétegenként óriási volt az eltérés, a tendencia mégis az egy főre jutó szobaszám emelkedése volt. Megszűnt az éhínség.
A középosztály és az alkalmazott réteg létszámának növekedése, a munkásság munkaidejének csökkentése következtében beköszöntött a tömeges szabadidőtöltés korszaka. A 20. század elején megjelent a mozi, mely minden réteg számára elérhető volt. A szabadidő megjelenésével általánossá vált a testedzés is. A testedzéssel együtt megjelent a sport szórakoztatóiparral rokon üzleti vonulata is: futballklubok alakultak, melyek városrészekhez, társadalmi csoportokhoz kötődtek.
A közlekedés fejlődése, a szabadidő megjelenése és a jövedelmek növekedése révén a középosztály, a kispolgárság és a szakmunkások is bekapcsolódtak a turizmusba.
A tömegtermelés olcsóbbá tette a ruházkodást. Az egyszerű emberek is gyakrabban cserélhették öltözetüket. A divat változásának követését korábban csak a középosztály engedhette meg magának – ez már általánossá vált. A nagyvárosi élet, a tömegtermelés egyik következménye, hogy a hagyományos helyi viseletek visszaszorultak vagy eltűntek.
Harc a női egyenjogúságért: A nők családon belüli alárendeltsége és távolmaradása a közszerepléstől évszázadokon át alapvetően nem változott. A „modern idők” jelentős változásokat hoztak. Az életmód átalakulása növelte a szabadidőt, s a gyermeknevelés mellett más tevékenységre is jutott idő. Az ipari forradalom idején már nagy számban alkalmaztak női munkaerőt, ami szintén oldotta a nemi szerepek megrögződött korlátait. Az oktatás tömegessé válása révén a nők is hozzájutottak a korábban „elzárt” műveltséghez, egyre több nő szerzett diplomát. A nők iskolázottsága kitágította érdeklődésüket, ugyanakkor alkalmassá tette őket számos, korábban nők számára elképzelhetetlen munkakör betöltésére (tanár, orvos, kutató).
A századforduló irodalmi élete sokszínű volt (Mikszáth, molnár Ferenc, Nyugatosok: Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád). A korszakban a középosztály terebélyesedésével jelentős mértékben megnőtt az irodalom iránt érdeklődő közönség, új csoportok váltak az irodalom fogyasztóivá. A polgárosodó Magyarország általános műveltségi szintjének növekedését az iskolarendszer fejlődése hozta magával: Eötvös József népiskolai törvénye (1868.) kötelezővé tette az iskolába járást.
Az ország lakossága másfél század alatt a járványok ellenére közel két és félszeresére nőtt. A fejlettebb területeken (Dunántúl, Városok, Felvidék) hamarabb, míg az elmaradottabb térségekben (Erdély) később jelentkezett a demográfiai robbanás. Ezzel egy időben nagyarányú elvándorlás kezdődött meg, melynek fő úti célja elsősorban az Amerikai Egyesült Államok illetve a nagyobb városok voltak.
A 19. század második felében jelentős arányeltolódások mutatkoznak a nemzetiségi összetételben. Fő jellemzője a magyarság arányának növekedése volt (41%-ról 54,5%-ra). A változás három eleme összefüggött egymással:
A természetes szaporulat: a demográfiai robbanás először a magyarság körében jelentkezett. A kivándorlás és a bevándorlás is a magyarság arányát növelte. Száz kivándorlóból 33 volt magyar. A harmadik összetevő az asszimiláció volt, melynek következtében egyre több nemzetiségi vallotta magát magyarnak.
Az 1868.-as nemzetiségi törvény a korszak talán legliberálisabb törvénye volt, mely a polgári állam kialakulását segítette. A nemzetiségeknek egyenjogúságot biztosított, ugyan a magyar volt a hivatalos nyelv, de a nemzetiségek használhatták anyanyelvüket. A nemzetiségi területeken a magyar törvényeket le kellett fordítani az adott nyelvre valamint a vegyes lakosság lakta területeken a hivatalnokoknak magyarul és az adott nemzetiség nyelvén is beszélniük kellett. A magyar vezetőréteg ezután sem bővíteni, sem korlátozni nem kívánta a nemzetiségek jogait.
A nemzetiségek jó ideig passzív ellenállást folytattak. A ’90-es évektől fokozottabban szálltak síkra jogaik bővítése érdekében. A nemzetiségekre hatott a független Románia és Szerbia politikája (1894. Memorandum per).
A zsidóság egyenjogúságát a magyar országgyűlés már a kiegyezés évében kimondta. Az izraelita vallást 1895.-ben a bevett vallások sorába emelték. A zsidóság gyorsan asszimilálódott, gazdasági, kereskedelmi pozíciókat töltöttek be (földtulajdonnal nem rendelkezhettek), majd megjelentek az értelmiségi pályákon is.
Megjegyzés küldése