Szent István államalapítása [történelem]

Szent István államalapítása

Bevezetés

A X. század végén, a kalandozások lezárulása után a magyarság válaszút elé került. A tét nagy volt: fennmaradás, vagy pusztulás. Az egyik út a nomád népek (hunok, avarok) sorsa volt: rövid tündöklés után a szétszóródás, az enyészet. A másik lehetőség: csatlakozás a kialakuló keresztény, feudális Európához, amely a megmaradást biztosította. Ez konkrétan azt jelentette, hogy a törzsi-nemzetségi előkelőknek önmaguk és kíséretük eltartását a harci vállalkozások helyett biztosabb alapokra kellett helyezniük. Szolgáltatásokra kellett kényszeríteniük a szegény szabadokat.

Géza (972-997)

Árpád utódai a nomád öröklési rend értelmében követték egymást, vagyis mindig a nemzetség legidősebb férfi tagja örökölte a hatalmat (szeniorátus). Így került a fejedelmi székbe 972-ben Árpád dédunokája, Géza. Géza nevéhez fűződik a törzsfők-nemzetségfők hatalmának megtörése. Erről a feltehetően véres küzdelemről a források nem számolnak be, bár Gézáról szólva megemlítik, hogy „kezéhez vér tapadt”. A céltudatos fejedelem házasságával is hatalma megszilárdítását segítette elő. Az erdélyi Gyula leányát, Saroltot vette feleségül. Felmérve országa változó külpolitikai helyzetét, nem kísérelt meg újabb kalandozó hadjáratokat. 973-ban elküldte követeit a Német-római Birodalom császárához, I. (Nagy) Ottóhoz Quedlinburgba. Hittérítőket kért az uralkodótól népe számára, valamint lemondott a Lajtán túli magyar területekről. Ennek meg lett az eredmény, Géza belső erőfeszítéseit nem zavarták külső támadások. A fejedelem megkeresztelkedett. Fiát Vajkot, a későbbi Szent Istvánt már keresztény hitben nevelte. Az új külpolitikai irányt jelezte Vajk házassága a bajor hercegnővel, Gizellával. A hercegnő révén az Árpádok rokonságba kerültek a császári Szász-dinasztiával, s a Gizellát követő lovagok tovább erősítették a fejedelmi hatalmat.

Szent István (997-1038)

Géza halálakor (997) már az Árpádok kezében volt az ország nagy része, de Árpád nemzetségén belül, Géze fiával szemben hatalmi igényekkel lépett föl Koppány. Koppány legyőzésével István kezébe került a fejedelmi hatalom. A helyzet megért arra, hogy a fejedelem a nagyobb tekintélyt biztosító királyi címért folyamodjon. Az ország erejét mutatta, hogy a címet II. Szilveszter pápa megadta.1000 és 1001 fordulóján Istvánt megkoronázták Esztergomban. Az ifjú királynak hatalma megszilárdítása érdekében újabb harcokat kellett vívnia. 1003-ban az erdélyi Gyulát fosztotta meg országától, de anyai nagybátyja életét megkímélte. Az utolsó erőpróba a Temesköz urának, Ajtonynak a legyőzése volt. Ezután István az egész Kárpát-medence urává vált. Tevékenysége most már az új államszervezet kiépítésére irányulhatott.

Ebben döntő jelentőségű volt az önálló magyar egyházszervezet létrehozása, élén az esztergomi érsekkel. Ez a lépés tovább erősítette az ország függetlenségét, hiszen így a magyar egyház feje csak a Pápának volt alárendelve. István alapította az esztergomi és a kalocsai érsekséget, valamint a pécsi, csanádi, győri, egri, gyulafehérvári, veszprémi püspökséget. A falvakat templomépítésre kötelezte (10 falunként egy templom). A kőtemplomok a lakosság helyhez kötését is szolgálták. Az egyház ellátására előírta a tized megfizetését. A szerzetesrendek közül a bencések érkeztek először hazánkba. A király támogatásával alapították első kolostoraikat Pannonhalmán és Pécsváradon. A világi államhatalom kiépítése is István nevéhez fűződik. Az ország területe királyi vármegyékre tagolódott, melyek katonai-igazgatási, gazdasági és bírói feladatokat láttak el. A királyi vármegyék bázisai királyi birtokokon létesült királyi várak, többnyire földvárak voltak.

Szent István országa

Egyházalapítás

Az államalapítás folyamatában hatalom megszerzése és a koronázás volt a kezdet. Az új állam megszilárdításának elengedhetetlen feltétele volt az új hit, a kereszténység megerősítése. Az egyház támogatása a keresztény Európához kötődést és a királyi hatalom megszilárdítását egyaránt szolgálta. Ezért István, a kortárs uralkodókhoz hasonlóan, kiépítette országa egyházi szervezetét. Az esztergomi érsekség és a püspökségek alapítása után István hatalmas földadományokkal biztosította az egyház működésének anyagi alapjait. Birtokokat kaptak a püspökségek és az egyre szaporodó számú kolostorok. Az uralkodó hosszú távon gondoskodott törvényeiben az egyházról. Jelentős jövedelmet biztosított a püspökségek számára a tized, mely a termés egy tized részét jelentette. A király előírta, hogy minden tíz falu építsen templomot, sőt támogatta a templomok berendezését is. A pogány hagyományokhoz ragaszkodó néppel nehéz volt elfogadtatni a kereszténységet. Ezért István a törvények erejét is felhasználta a z új hit előírásainak betartására. Megkövetelte a böjti időszak megtartását, a gyónást, a részvételt a vasárnapi miséken. Sőt külön rendelkezett a misén tiszteletlenül viselkedők megbüntetéséről. Az európai gyakorlattal összhangban törvényei elismerték az egyház bíráskodási jogát az egyháziak és egyes ügyekben (árvák, özvegyek) a világiak felett.

A magyar egyházszervezet a XI. században

A magyar katolikus egyház élén az esztergomi érsek állt, aki közvetlenül kapcsolódott a pápasághoz. Az ország egyházi függetlensége jelentős mértékben segítette a XI.-XII. században a magyar állam önállóságának megőrzését. Az egyházi hierarchiában az érsekeket a püspökök követték. A szerzetesrendek közül a bencések számos kolostort alapítottak (Pannonhalma, Pécsvárad, Zalavár). A magyarországi bencések a pannonhalmi főapáton keresztül közvetlenül kapcsolódtak a pápasághoz. A XI. században még bizánci (görög) szertartású kolostorokat is alapítottak (veszprémvölgyi apácakolostor).

A vármegyerendszer

István király a korábbi vérségi alapon szerveződő rendszer helyére a vármegyéket állította. A vármegyerendszer, a királyi hatalom megerősödésével párhuzamosan, először az ország középső vidékén épült ki, majd lassan a peremterületeken. Több esetben a korai, nagy területű megyékből szakadtak le újabbak, így a megyék száma növekedett. Nevüket legtöbbször a központjukat adó várról nevezték el (Doboka, Csanád, Hont). Vármegye alatt az Árpád-korban két fogalmat értettek, melyek különböző feladatköröket takartak: egyrészt a királyi vármegyét, mely közigazgatási egység volt, másrészt a királyi várhoz szétszórtan tartozó földeket, a várispánságokat. A várispánságok voltaképpen a király magánföldjei voltak, s gazdasági feladatokat láttak el. Latinul mindkettőt comitatusnak nevezték. A királyi vármegye különböző tulajdonú (királyi, egyházi, magán) földterületekre terjedt ki, s annak igazgatását biztosította. Vezetőjét, az ispánt a király nevezte ki. Az ispán az uralkodó nevében bíráskodott megyéjében, beszedte a királyi jövedelmeket (szabadok dénárjai, vámok), amiknek harmada őt illette. Háború esetén ő vezette a megye haderejét a király seregébe. Az ispánok rendelkezésére álltak a várföldeken élő várnépek, akik katonáskodtak (várjobbágyok), és ellátták a vár lakosságát. A vármegyei szervezet vezetője a királyi udvar bírája, a nádorispán volt, a király után az első világi máltóság.

Az uralkodó és a magyar társadalom

A magyar társadalom élén a király állt, akinek hatalmát óriási földbirtokai alapozták meg. A volt törzsi földek kisajátításával István kezébe került Magyarország terültének kétharmada. A szokásjognak megfelelően a király fontos döntések előtt kikérte az egyházi és világi előkelők alkotta királyi tanács véleményét. A birtokadományok és a tized révén megerősödő egyházfők a vezetőréteghez tartoztak. A főpapság első nemzedéke még idegen eredetű volt, azonban a század közepére helyüket a magyar előkelő családok gyermekei vették át. A törzsi vezetők (Csákok, Abák) és a külföldről bevándorolt lovagok (Hont, Pázmány) leszármazottaiból kezdett kialakulni a világi nagybirtokos réteg. Törvényeiben István elismerte mind öröklött, mind szerzett birtokaik tulajdonjogát. A század folyamán a birtokadományok révén egyre nőtt a világi nagybirtok aránya.

A magyar társadalom középrétegét a vitézek alkották, azok a szabad elemek, akik rendelkeztek saját földbirtokkal, amelyet szolgáikkal műveltettek meg. A század folyamán a földjeiket vesztett szabadok előtt két lehetőség állt: az ország peremterületein fekvő szabad földekre vándoroltak, vagy szabadságukat részben feladva, egy nagybirtokos oltalmát választották. Az utóbbi esetben is megőrizték volna szabad jogállásukat, de már szolgáltatásokra kötelezték magukat.

A XI. században az emberek között a legfőbb választóvonal még mindig a szabadok és a szolgák között húzódott. A szolgák dolgoztak a birtokosok uradalmaiban, velük uruk korlátlanul rendelkezett. A század végétől a szolgák helyzetében változás figyelhető meg: egy részüknek a birtokosok terményhányad fejében saját földet adtak. A szabadosok (felszabadított, de továbbra is függésben lévő rabszolgák) és a földesúri joghatóság alá került szabadok lassú összeolvadása azonban csak a XII. században indult meg.

Külpolitika

Az új rend kiépítése lekötötte az ország erőforrásait, így István király békességre törekedett szomszédjaival. A Német-római Birodalom élén álló szász uralkodóházhoz felesége, Gizella révén rokoni szálak fűzték, ezért nem kellett támadástól tartania.

István fiának Imre herceg halálával (1031 vadkanvadászat), előtérbe került a trónutódlás kérdése. István választása Oseolo Péterre esett (nővére gyermekére). István hosszú betegség után 1038-ban halt meg. Istvánt a római katolikus egyház 1083-ban Szentté avatta.