CSEHOV Sirály (1896)

Az életben az emberek nem lövik agyon és nem akasztják fel magukat minden pillanatban, nem lesznek szerelmesek és nem mondanak örökké bölcseket. Idejük nagy részét evéssel, ivással, nők vagy férfiak utáni hajkurászással és ostoba fecsegéssel töltik. Ezért ezt kell bemutatni a színpadon. Olyan darabot kell írni, melyben az emberek nem azért jönnek, mennek, ebédelnek, időjárásról beszélgetnek vagy kártyáznak, mert a szerző úgy akarja, hanem mert ilyen az élet. A színpadi életnek is ilyennek kell lennie.
(CSEHOV)

Egyfelvonásosok és vázlatosabb többfelvonásos kísérletek (Platonov,1881; Ivanov,1887) után a Sirály nyitotta meg a nagy Csehov-drámák sorát. Az 1896-os pétervári ősbemutató "szörnyű sikertelenséggel" zárult, de a moszkvai Művész Színház társulata, amely "fellázadt a régi játékstílus, a teatralitás, a hazug pátosz, a deklamáció, a mesterkéltség, a sztárkultusz ellen" (Sztanyiszlavszkij), 1898-ban sikerre vitte a darabot.
A Sirály tragikomikus művészdráma, "ripacsok és művészek sorstragédiája, ironikus-keserűen szomorú komédiája" (Almási M.). A tudatosan objektivitásra törekvő szerző egyetlen olyan műve, melyben szubjektív problémái is megjelennek; a Sirály Csehov legszemélyesebb vallomása.
Az író tisztában volt azzal, hogy - a történet hagyományos elemei ellenére is - új korszakot nyit a dramaturgia történetében: "Elég szívesen írom, noha sokat vétek a színpad törvényeivel szemben. Komédia, három női, hat férfi szereplő, négy felvonás, tájkép (kilátás a tóra); sok beszélgetés az irodalomról, kevés cselekmény, öt pud szerelem." (1895. okt.); "Forte kezdtem, és pianissimóval végeztem, a színpadi művészet minden szabályával szemben. Kisregény lett belőle" (nov.). A cselekményességet a lélektani ábrázolás, a líraiság, az új atmoszféra, a megfoghatatlan hangulat, a "víz alatti áramlás" (Ny.-Dancsenko) helyettesíti; az akciókat társalgás, a poénos dialógusokat a szereplők szaggatott beszédmódja váltja fel. Így Csehov a Sirálytól kezdve
"a cselekvés műfajában kialakította a cselekvésképtelenség, egyszersmind a cselekvésképtelenséget a fájó bizonyosságig panaszolni, elemezni kész számadáskényszer, önelemzés drámai formáját, röviden szólva: az értelmiség ábrázolásának megdöbbentő drámafoglalatát" (Elbert J.).
A műben egyetlen család köré csoportosuló kis közösség viszonyrendszere, szituáció- és beszélgetéssorozata tárul fel. Az életképszerű jelenetekből komponált mű helyszíne Szorin vidéki birtoka (tó, fasor (I.), virágok, krokettpálya (II.), ebédlő (III.), dolgozószobává alakított szalon IV.). Az első három felvonás keretét Arkagyina és Trigorin egyhetes nyaralása (és végül elutazása) adja. A (két évvel később játszódó) IV. felvonás néhány órás találkozójának apropója Szorin betegsége: miatta látogatnak le ősszel Arkagyináék a birtokra; ekkor tér vissza (a Polina ajánlata elől elmenekült) Dorn doktor is, és egy villámlátogatásra Nyina is.
Hagyományos, információközlő expozíció nincs; az első jelenetben éppen a színpadot ácsolják, mely - a tóval együtt - fontos hangulati elem és szimbolikus jelzés
(a záró felvonásban törött és lepusztult, "mint egy csontváz").
Az alaptónust már a nyitó dialógus "miért jár mindig feketében?" kérdése megadja, majd a beszélgetések megjegyzéseiből gyorsan tisztázódnak az alapszituáció viszonyai.
Az első felvonás "darab a darabban" jelenetét feszült dialógus vezeti be: az egyébként is hamleti szituációban Arkagyina (fensőbbrendű színészi gesztusként) Shakespeare-t idézi, mire a fia "visszaidéz", s a Claudius-Gertrud viszonyt anyja kapcsolatára vonatkoztatja. Az előadást - a fegyelmezetlen közönség reagálásai és Arkagyina minősítése ("dekadens izé") miatt - Trepljov sértődötten leállítja, a kiélezett szituáció viszont alkalmas a művészetről vallott felfogások ütköztetésére és a kapcsolatok tisztázására, így a jelenet (mindkét szinten) fordulópont: Nyina Trigorint választja (és majd színésznőnek szökik), elhagyott szerelmese, Trepljov pedig az írásnak szenteli magát.
A megváltozott viszonyok hatásai derülnek ki a a következő két felvonásban. Miközben együtt unatkoznak, pecáznak, beszélgetnek, Trepljov először lelő egy sirályt (II.), majd (a két felvonás között!) öngyilkosságot kísérel meg (III.); Mása eldönti, hogy férjhez megy a tanítóhoz; Arkagyina és az író kapcsolata meginog, majd a színésznő praktikái után újra megszilárdulni látszik, de Arkagyina féltékenysége miatt végül mégis elutaznak. Dorn "eltávolítása" dramaturgiai szükséglet: miután hazatérésekor észreveszi, hogy mennyire "megváltozott minden" - szinte második expozíciós helyzetben - őt kell informálni a (két felvonás közt eltelt) két év eseményeiről. Így a záró felvonásban utalásokból értesülünk "a hazulról megszökött" Nyina életének eseményeiről: kapcsolatáról Trigorinnal, gyermeke haláláról, küzdelmes vidéki színésznősködéséről - ez az epikus és naturalista anyag-lehetőség nem kerül színre, csak a társasjáték feszültségteremtő, sűrítő jelenete: a rendszeresen bemondott számok kopogása még szaggatottabbá teszi a társalgást; az üres csevegésben, szinte mellékesen, szó esik Trepljov íróvá válásáról is - aki éppen öngyilkosságra készül a szomszéd szobában.
Minden felvonásban meghatározó egy-egy színpadi vagy színpadias jelenet: az előadás, Nyina első fellépése után (I.) Arkagyina bohózatos magamutogatással fiatalságát bizonygatja Másával szemben (II.); majd megkoreografált, hatásos, hízelgő szereplésével - Trigorin visszahódítására - mesterségbeli gyakorlatát is igazolja (III.), végül újra (a már színésznővé érett) Nyina kap nagyjelenet-lehetőséget: vallomásával tapasztalatait összegzi (IV.).
Ugyanígy szerkezetalakítók a sejtetésekből, utalásokból kibomló, ismétlődéssel fokozó hatású akciók is: Arkagyina Maupassant-tanácsokat olvas fel arról, hogyan kell "megtartani" az író-szeretőket, majd ezt a receptet követi (Trigorin meghódításakor) a kezdetben naivnak látszó Nyina előbb még ösztönös hízelgésével, később már céltudatos faggatózásával az író pályájáról, sikereiről (II.); a lány először félt az író jelenlétében színpadra lépni, aztán szinte lerohanja; (Nyina sikere után Arkagyina kénytelen "visszaszerző" jelenetet rendezni); Trepljov először csak felveti önsors-párhuzamát a lelőtt sirállyal (II.), majd eredménytelen öngyilkossági kísérletét (III.) végül halállal végződő követi (IV.).
A drámai szituációt a Trepljov által szeretett és a Trigorinba szerető Nyina teremti meg, mert így alakul ki az elérhetetlen, viszonzatlan, sokféle tónusú szerelmek sora: Medvegyenkó Mását, aki Trepljovot, aki Nyinát, aki Trigorint szereti, aki viszont változékony, de elválaszthatatlan kapcsolatban marad (az őt úgysem engedő) Arkagyinával.
Az öregek sorsában, mellékszálként, hasonló a végeredmény: a Samrajev-Polina-Dorn doktor lánc vége Arkagyina lehetne (mert a szabad, bohém orvost persze vonzza a vele is kacérkodó színésznő); a IV. felvonásban pedig még az öreg Szorin is bevallja, hogy ő is vonzódott Nyinához. Mivel azonban "az élet Csehov szerint nemcsak szenvedés, hanem könyörtelenség is, a szenvedő ember éppoly kegyetlen másokkal, mint önmagával szemben, minden szenvedés mások sorozatos szenvedéseit idézi elő" (Schöpflin A.), így a "ki kit szeret" lánc visszafelé haladva a "ki kit gyötör" sorozattá válik. "Cselekményhelyettesítővé" lesz a beteljesületlen szerelmek polifón rendszere, gyakran párhuzamos szerkesztéssel: pl. Mása anyjának, Polinának ironikus-komikus reménytelen vonzalma a doktorhoz, és érzelemmentes házassága (a nem hozzá való) Samrajevvel lánya életútjának előképe, sorspárhuzama - de Mása reménytelensége már inkább tragikus színezetű.
Mindenki szerelmével is és önmagával is küszködik: erre a "belső konfliktusrendszerre" épül a művészdráma: két író, két színésznő - két művészgeneráció és művészetfelfogás ütközik. Mesterségük életformájukat is meghatározza, a "profik" hétköznapi élete és szakmája (Arkagyina, Trigorin) már szétválaszthatatlan; ezt az utat járják majd később a pályakezdők (Trepljov, Nyina) is. A művészek (vendégek vidéken!) legalább önmegvalósítók; az itt élők viszont teljes zsákutcában vergődnek. Az értékvesztett lét az elmaradott vidéken - szegénységben, mozdulatlanul - értelmetlen és kilátástalan: Mása nem dolgozik, Medvegyenkó kiszolgáltatott tanító, Szorin hosszas hivatalnokoskodás után nyugdíjazott beteg - nincs is lehetőségük a változtatásra, így még több idejük marad az önsajnálatra. A vidéken élő fiatalok (22, 23, 25 évesen) "öregebbek", mint a középkorú művészek. A szakmai és szerelmi összeütközéseken kívül a viszonyokat bonyolítják a háttérben is (Nyina-apja, Mása-apja), az előtérben is (Arkagyina-Trepljov) zajló szülő-gyerek konfliktusok.
A Sirályban nincs főszereplő, egyformán lényeges minden alak - bármelyikük életútja egy-egy kibontható, tragikus sors. Ismerik egymás kapcsolatait, mindenki részt vesz mindenki életében, "mindenki boldogtalan, mindenki vágyakozik, mindenki szeret, és mást szeret, mint aki őt szereti É félemberkék találkoznak egymással." (Kosztolányi). Az önmegvalósítást a művészi alkotás jelenti, magánéletükben viszont a művészhősök is kudarcot vallanak - a szerelem csak fájdalmak forrása.
Az öregedés ellen keservesen küzdő, a színésznők és a hiú nők negatívumait sűrítő Arkagyina banális, közhelyes társalgó, hisztérikus túljátszó; minden szituáció egy-egy próbalehetőség számára. Felszínes egoista, csak saját sikerei érdeklik (önzésének része nevetséges fukarsága is). Környezetével lekezelő vagy túlzóan kedveskedő, fiával viszont elutasító, hideg, kegyetlen. (Végtelen kártyázás és "iddogálás" közben könnyedén jegyzi meg, hogy "nincs ideje" fia műveinek elolvasására.)
Trigorin középszerű, de jó technikájának köszönhetően sikeres, ugyanakkor zárkózott, nehezen kommunikáló, hízelgéssel meghódítható, hiú író (csak saját művét olvasta a folyóiratban, a fiúét fel sem vágta). Minden életjelenség téma a számára, kapcsolatait is tapasztalatszerzésnek tekinti. Erkölcstelen, gátlástalan jellem; gyengesége, kényelmessége tartja Arkagyina mellett. állandóan robotoló, anyaggyűjtő íróként örökké elégedetlen saját magával - vallomása (II.) csehovi önportré. A mindig szereplésre kész, "comme il faut" Arkagyina a színjátszást, a minden látványt, jellemet, helyzetet cédulázó író az irodalmat keveri az élettel.
Trepljov állandó szeretethiánytól szenved; anyjához ambivalens a viszonya: gyűlöli és rajong érte. A két beérkezett, sikeres művész (a "rutinos iparosok") mellett kísérletező kezdő: menekül az elcsépelt "jólmegcsináltságtól"; újromantikus lázadó: "Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, [É] hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik", de mindenáron "új formákban" (I.). Az évek során fejlődik, művészi válságából megtalálja a kiutat, gyökeresen átalakul művészetfelfogása: "nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával, csak írjon, mert szabadon árad lelkéből az írnivaló." (IV.) Magánéleti problémája viszont - a megjelenő Nyina végérvényes szakításával (aki még mindig Trigorint szereti "kétségbeesetten") és a lány azonnali elutazásával - teljesen megoldhatatlan. (Nyina az első felvonásban a két férfi közül írót is választ: Trigorint csodálja, falja a műveit, Trepljov darabját nem érti, mert "nincsenek élő alakjai" - és "nincs benne szerelem".)
Nyina az egyetlen szereplő, aki képes változtatni sorsán; (naiv, külsőséges, átlagos kispolgáriságából indulva) küzdelem és szenvedés árán lehetőséget teremt magának az önmegvalósításra. Utolsó feltűnésekor még bizonytalan, hogy megtalálja-e az igazi művészetet, de ekkor már hisz saját művészi igazságában.
A művészdráma a Hamlet-párhuzamon kívül is "irodalmi" - Zolát, Turgenyevet, Tolsztojt emlegetik -, Nyina végül "tolsztoji" életfilozófiát talál magának: "nem a hírnév, nem a ragyogás a fő [É] hanem az, hogy tudjunk tűrni. Tudd viselni a keresztedet, és higgy! én hiszek és már nem fáj úgyÉ"; Trepljov kitörése - "megcsókolom a lába nyomát" - pedig Dosztojevszkij-reminiszcencia (l. Bűn és bűnhődés).
A középponti sirály-szimbólum képzettársítások során át teljesedik ki, és meghatározza az atmoszférát. Először a hazulról elszökdöső Nyina egyszerű hasonlatában jelenik meg a kép (őt "úgy vonzza valami a tóhoz, akár a sirályt") - s aztán hófehérben játszik a tavi színpadon. A madár lelőtten, tárgyként először Trepljov előreutaló (a lelövés gesztusában megnyilvánuló) szimbolikus önmegjelenítése - Nyina ekkori éretlenségének jele megjegyzése: ő "nem érti az ilyen szimbólumokat". Trigorin számára a madár is témalehetőség, de már a lányhoz hasonlítja és jelképesen kapcsolatukat vetíti előre: "egy tó partján gyermekkora óta él egy fiatal lány, olyan, mint maga, szereti a tavat, akár a sirály, és boldog és szabad, akár a sirály. De véletlenül jött egy ember, meglátta, és unalmában elpusztította" - viszonyuk ellentmondásosságát sejteti a kép. Az elutazás előtti búcsúzási jelenetükben - még kapcsolatuk moszkvai kibontakozása előtt! - Trigorin már múltként, lezárult emlékként jeleníti meg, újra jelezve
a tragikumot: "olyannak látom majd emlékezetemben, amilyen azon a verőfényes napon volt, egy héttel ezelőtt [É] beszélgettünk [É] a padon meg akkor ott feküdt a sirály".) Bukásai után Nyina, már tragikus önszimbólumként, ,Sirály' néven írja alá leveleit, és zavaros-felkavaró záró monológjában is így emlegeti magát. Az író hajdani cinikus megjegyzésének bekövetkezte addigra már megértette vele a szimbolikus jelentéseket - ekkor levelein Trepljov ironizál. A fiú öngyilkos pisztolylövése pedig éppen akkor hallatszik a háttérből, amikor Samrajev előhozza Trigorinnak az általa kitömetett, de már rég elfeledett madarat. A sirály fizikai valóságában és egyre gazdagodó jelentéseivel egyszerre hat, a szimbolikus réteg gazdagítja a realista kifejezésmódot is, árnyalja a líraiságot is - "az elvonttól a konkrétig zuhanó drámai mozgást a konkréttól az elvontig emelkedő lírai ellenmozgás keresztezi" (Egri P.).
—jszerű a dialógustechnika: a szereplők elhallgatnak, elhárítják mások kitöréseit, vallomásait ("Drágám!/ Csitt! Jönnek"; "Nincs senki. (Csók)/ Milyen fa ez?"; "Viszonozni nem tudom. (Odanyújtja a szelencét.)"; másról beszélnek (pl. az "ebben a tóban sok hal van" kijelentés nemcsak a témaváltással, de megformálatlanságával is leleplezi Trigorint.) Az egyetlen őszinte figura, Mása, nyíltan vall apjáról és Trepljov iránti szerelméről Dornnak - anyja (számára is rokonszenves) szeretőjének -, de az orvos előbb tréfálkozni próbál, majd elmenekül előle. Minden megszólalásuk leleplezi belső világukat. (Arkagyina: "Most elutazom, és nem fogom megtudni, miért akarta főbe lőni magát Konsztantyin.") Csehov ironikus látásmódjának következtében az összetett minőségek sokféle formája működik a darab minden szintjén (szerkesztésmód, jelenetek, jellemek, beszédmód stb.); pl. Trepljovból még a halála előtti pillanatban is kiütközik anyakomplexusa ("ez biztosan elkeserítené a mamát"); Arkagyina kínosan erőlködik, hogy megőrizze megjelenésének fiatalos látszatát; még Szorinból is megszólal a tragikus öngúny (IV.).
Az ismétlődő komikus gesztusok, szövegek (pénz-motívum) is tragikus sorsokat rejtenek. Mása tubákolása csak lázongó gesztus - konyakozása, durva stílusa már teljes lesüllyedésének jele. Még a tisztán komikus figurák (Polina, Medvegyenko) is szánalmat ébresztenek elesettségükben, egyedül a közhelypufogtató, színházi pletykákon csámcsogó - a birtokot mellesleg pusztulásba döntő - Samrajev jószágigazgató nem kap felmentést. (A legapróbb részleteket megfigyelő szerző - szereplőivel - általánosítgat is: "a nők sohasem bocsátják meg a kudarcot", a nőknek csak "kisebb része iszik nyíltan, a többiek zugban [É] és mindig vodkát vagy konyakot".)
"Csehov soha nem egyszerűen az élet egy szeletéről beszél - orvos volt, aki rendkívüli érzékenységgel, óvatosan fejtette le az életről annak ezernyi finom rétegét. Ezek a rétegek izgatták, végtelenül csalafinta, tökéletesen kikalkulált és értelmes rendbe illesztette őket, amelyben az ügyesség olyan mesterien rejti szem elől a kiszámítottságot, hogy végül azt hisszük, kulcslyukon keresztül látunk mindent, holott sehol semmi kulcslyuk" (Peter Brook).
Az író a Sirályban is teljes sorsokat tár fel egy-egy gesztussal, pszichológiai analízist készít, s kivételesen nemcsak a szereplőket leplezi le, de egy kicsit hagyja leleplezni saját magát is.
A mű részleteit Makai Imre fordításában közöljük.

MIKSZáTH KáLMáN A Noszty fiú esete Tóth Marival (1906-1908)

Mikszáth pontos társadalomképen alapuló, nagy művészi leleménye az, hogy a magánéletben ütközteti meg azt a kétféle szemléletet, erkölcsöt és magatartást, amelyet egyfelől Noszty Pál, másfelől Tóth Mihály képvisel.
(FáBRI ANNA)

A regény egyik fejezetében Malinka Kornél, az új titkár megkérdezi a földesúrtól, hogy mennyi a birtok jövedelme. "Ráfizetek" - hangzik a válasz. "Minek gazdálkodik akkor méltóságod?" - kérdezi csodálkozva Malinka. "Hát akkor miből éljek?"
Fonákjára fordult világnak, fantomországnak mutatja ez a regény a kiegyezést követő évtizedek nemesi Magyarországát. A dzsentrivel való kíméletlenül őszinte szembenézésre konkrét történelmi körülmények késztették Mikszáthot: az 1905-ös választáson megbukott az évtizedek óta kormányzó szabadelvű párt, az ún. darabont-kormány uralma pedig nemesi ellenállási mozgalmat, "úri földrengést" váltott ki. A történet magvát is a valóság szülte: 1901-ben "bácskai szenzáció" volt Ungár Lajos zsidó milliomos leányának és egy dzsentrifiúnak a hasonló végkifejletű története.
A hagyományokból élő, tékozló nemességet Mikszáth ebben a művében is a humor és a kritika kettős eszközével mutatja be. élesen megformált jellegzetes alakokból és mellettük számos színes zsánerfigurából alakítja ki szereplőgárdáját, az eseménysort a képzeletbeli Bontó vármegyébe helyezi. A dzsentri és a vármegye ábrázolása azt mutatja, hogy A falu jegyzője (Eötvös Józsefnek az 1840-es évek közepén írott műve) óta a magyar társadalom képe jóformán változatlan.
Az expozícióul szolgáló trencséni kaland önmagában is kerek történet, de a főtéma minden lényeges mozzanata megjelenik benne. A későbbi ismétlődések, visszatérések fogják össze a látszatra kötetlen mesélőkedvvel előadott történetfüzért. A gátlástalan hozományvadász, Noszty Feri most még Velkovics Rozáliának, a polgármester lányának a kezére (illetve vagyonára) pályázik, de ez a terve - mivel váltót hamisít - meghiúsul. A második, terjedelmesebb szerkezeti egységben Kopereczky Izrael Izsák áll
a középpontban; benősül a Noszty famíliába, főispánná teszik, és az ő vagyonának, valamint befolyásának segítségével kezdődnek a széleskörű hadműveletek Tóth Mari behálózására. A mű második felében összefonódnak a cselekményszálak, gyorsabban peregnek az események: a somlyói szüret a kölcsönösen álruhás megismerkedéssel, a körmönfont udvarlás, a leánykérés, a kompromittálás, a tetőponton a házasságkötés kikényszerítése, majd végül - megoldásként - Noszty Feri lelepleződése és kényszerű továbbállása. Az úri família tehát megszégyenül, de Noszty Feri utolsó szavai sejtetik: a dzsentri életvitele nem fog megváltozni.
A szerkezet tehát több epizódcsoportból fonódik össze. Ez részben a sajátos műfaj következménye: a mű 1906 októberétől tárcaregényként jelent meg a Vasárnapi —jság hasábjain folytatólagosan, könyvalakban csak 1908-ban látott napvilágot. Az egymás mellé felsorakozó epizódok olyan hálót alkotnak, amely a dzsentri akcióba lépésekor válik láthatóvá. A háló azonban nem csupán konstrukciós eljárás, hanem alapmotívum is, a hálót szövő pók a dzsentri életelvét jelképezi.
A dzsentri elve: a lehető legnagystílűbben "foltozni a szegénységet". Látszatvilágot épít magának, egyre súlyosabb, megfizethetetlen hitelekből él, tisztségekbe és felbukkanó vagyonokba kapaszkodik. A pénz és a hivatal megszerzésének egyik lehetséges eszköze az érdekházasság. A Noszty klikk Kopereczkyből főispánt, Noszty Feriből szolgabírót csinál, Tóth Mari pedig Noszty Pál szerint "olyan deszka, amelyen mindnyájan kiúszhatunk a partra. A leánynak több mint egy milliója lesz."
A vármegye életét a személyes érdekek irányítják, ezek alakítják az emberi és hivatali kapcsolatokat, a törekvések középpontjában a pénz áll. A vagyonos polgár azonban kívül áll ezen a vonzáskörön; Tóth Mihály és Tóth Mari magatartását az anyagi biztonság erős alapokon tartja. Tóth Mari már "amerikai lány", szabad levegőn és szabad beszéden" nevelkedett. Krisztina asszonyt és Velkovicsékat azonban visszahúzzák a beidegzések, híjával vannak a szilárd önérzetnek, ezért védtelenek a lesüllyedt arisztokratákkal szemben.
A szereplők két nagy tábora közül az első: Bontó vármegye vezetői, köztük az elkülönülő Noszty família, a jelen kiskirályai. "A Nosztyak, Horthok, Rágányosok, Homlódyak képezték a megye krémjét, emberemlékezet óta ők uralkodnak a megyében." A dinasztia számos posztot ural: bécsi "excellenciás úr", kanonok is van köztük, maga Noszty Pál pedig parlamenti képviselő, a miniszterelnök barátja. Az "őseinek valamikor pallosjoga volt", de "most kukoricát morzsolnak otthon", neki magának már "le van foglalva a fizetése". A Nosztyak közös vonása a gondtalan életélvezet: a kártya, a sörházbeli kuglizás, a dorbézolás. Ide tartozik a költekező udvarlás is, mely egyúttal a megkaparintható vagyonok behálózására irányul, és az élősködő életvitel fenntartását célozza.
Noszty Feri "úri svihák" (a Beszterce ostromából a Behenczy bárók és más hasonló Mikszáth-figurák rokona). A dinasztia érdekeinek, szellemének és erkölcsi világának megtestesítője. ("Mutatósan tudott költeni", szükség esetén "bámulatosan melegítő, rokonszenves hangja volt" stb.) A színlelés, az alakoskodás és a pózok nagymestere. Megvan a nemesi rátartisága ("Éegy Nosztyval beszélsz!" - csattan fel Kozsehuba javaslatára). A szíve még fogékony, a lelkifurdalás olykor megingatja, őt is megigézi Tóth Mari bája, de akkor süllyed a legmélyebbre, amikor ennek ellenére végigjátssza az alattomos szerepet.
Különc dzsentri Kopereczky báró. A történet elején már a tönk szélén áll, krapeci birtoka csupán "kétezer hold hozzáférhetetlen erdő" és egy veszteséges szántóterület. Annyi pénze azonban még van, hogy a Noszty család utolsó szalmaszálként belekapaszkodjék, hozzáadják Noszty Vilmát, hogy azután ő pénzelje Feri hozományszerző akcióit. Kopereczky jellemvonásai: tanulatlanság, gyakorlatiasság, esetlen szégyenlősséggel párosult rámenősség.
A dzsentri ellenlábasaként először Kozsehuba Tivadart, a gyárost és vendéglő-tulajdonost ismerjük meg. Nyersen realista, az ellenfelet pontosan ismerő "üzletember". ő még ellenfelénél is aljasabb, mert a váltóhamisításra való rábírással átlöki Nosztyt egy erkölcsi gáton (nem kellett sokat erőlködnie), és a huszárhadnagy ezzel indul el a lejtőn.
Három ifjúkori jóbarát alkotja a dzsentrivel szemben álló pozitív erőket. A sziklaszilárd erkölcsű Storm ezredes német, a trencséni kaland az ő korrekt eljárásával záródik, és a befejezésben is kulcsfiguraként lép fel. Velkovics Mihály a polgár jellegzetes átmeneti típusát személyesíti meg: becsületes, de hat rá a dzsentri vonzásköre (csak- nem oly mértékben, mint a feleségére), sőt ő is nemességet szerez. Tóth Mihály viszont idealizált polgár: nemeslelkű, önzetlen, sikeresen gazdálkodik. önerejéből emelkedik fel, a kézműves munkában éppoly tehetséges, mint a nagyszabású vállalkozásokban. Amerikában dollármilliókat szerez a sóspereccel és a köménymagos kiflivel. Itthon földbirtokos lesz (a rekettyési uradalom tulajdonosa), de megőrzi szellemi és gazdasági függetlenségét. Gyárakat létesít ("kockagyárat", gőzmalmot, fűrészmalmot, szeszgyárat, téglagyárat, "valóságos kis Paradicsomot") - majd gyors döntéssel, egészségre ártalmas voltuk miatt beszünteti őket. Eszményített figura; az őt milliókhoz segítő Amerikából hazaköltözik, mert itt "százszor nagyobb boldogság az élet". Közhasznú, jótékony adományai megadják neki a társadalmilag hasznos polgár öntudatát. Saját vasszorgalmából és tehetségéből megteremtett anyagi biztonsága, igaz embersége, körültekintő óvatossága és családapai felelőssége segíti hozzá a dzsentri legyőzéséhez.
A színes karakterek egyike pl. Koleszár Mária, a tót dajka (a folklór élő voltát illusztrálja vele Mikszáth). A dzsentri mellett nagy szolgálatot tesz a minden hájjal megkent, hétpróbás komornyik, Bubenyik.
Gazdag élettapasztalat sűrűsödik a regényben, a társadalmi élet jellegzetes eseményei közül pl. beiktatási ceremóniáról és megyegyűlésről kapunk (karikírozott) tablóképet, szüreti mulatságról életképet. Az egyik legnagyobb társadalmi problémára, a magyarországi nemzetiségek (tótok, azaz szlovákok, valamint németek és románok) helyzetére is felhívja a figyelmet.
Az elbeszélő művészet és stílus alaprétege az anekdotázás, a kedélyes mese, széles gesztusokkal ("Abban az időbenÉ"), de a hang és a nyelv rendkívül változatos. Mikszáth kedveli a sarkítást, a párhuzamba állított ellentétet ("Velkovics Rozália sírt, ahol nem látták, egy csomó hitelező pedig káromkodott, ahol hallották"), a csattanót ("Engem itt senki se ösmer." - Hiszen éppen az a jó."). Költői színekkel fest tájképet pl. a tizenkettedik fejezetben, Somlyó hegyéhez érkezve. A főmotívum képi illusztrációja a hálóját szövő "pók", többször előfordul (Kopereczky tőle tanulta a szövést; máskor sejtető párhuzamként Noszty Feri látja meg, Tóth Marit lesve). Allegorikus betét a rókacsalád epizódja is. Máskor népdalban szólal meg Noszty, a szerelmi hévtől elragadva ("Nézz, rózsám, a szemembe"É).
Mikszáth stílusának fontos részét képezik a tömörített, szentenciaszerű mondatok. A fiatalok szerelméről: "mikor annak az ideje van, kijön a fű a földből, még ha bunkóval vernék is vissza." A nemzeti sajátságokról: "Minden egyes magyar hazafi két emberből áll", az otthon pipázgató konzervatív "haragszik a zsidóra, de azért nem tud ellenni nélküle", a másik magára öltve "a közgyűlési atilláját" politizál, "liberális és szangvinikus, jogállamot és egyenlőséget ordít".
A szabad függő beszéd is az író kedvelt eljárása: a szóbeszédet is így szövi be. ("Milyen szertelen a szerencse! Gyereke születik a Kopereczkynek, új költség, de mindjárt lehagyít az Isten egy nagy jövedelmet a prágai szeniorátussal.") Tóth Mari táncáról olvasva Noszty Feri lélekállapotát is átérezzük: "meglendíti piciny lábát, s azok szárnyakká válnak azon nyomban; száll, száll, ismeretlen világokon át." Az író is közbeszól olykor: "hiszen a pénznek nincs esze (pedig dehogy nincs)". A végkicsengés viszont éppen attól lesz elgondolkodtató, sőt vészterhes, hogy Mikszáth nem kommentálja Noszty Feri vérlázítóan cinikus zárómondatait.
A Noszty fiú esete Tóth Marival Mikszáth írásművészetének csúcspontján született meg. A humorból kibomló szatíra mellett idill, zsánerrajz, különc alak, úri svihák és egyéb típusok, romantikus cselekményszövés, tiszteletet parancsoló életismeret, sokszínű világ jelenik meg az anekdotafüzérből kibomló szerves nagyregényben, oldott élőbeszédszerű előadással, hangulati árnyalatok váltakozásával, derűs és bájos epizódok sorát lezáró, komor kicsengésű csattanóval.

IBSEN Solness építőmester (1892)

A líráját szeretjük. Szeretjük azt a leányt, aki hideg, egészséges kacajjal jön a magas hegyekről, és emlékezteti Solnesst, hogy egykor ő is kopogtatott öregedő mesterek ajtaján. Ezt a légi - nem légies - szerelmet szeretjük, mely a múltban összekötötte a kis iskolás lányt és a diadalmas művészt, s mostan megérteti vele, hogy az építőmester sem építhet szebbet, nagyobbat és maradandóbbat, mint légvárakat. Szeretjük a dráma magasságát. Szeretjük a mélységét É Szeretjük az építőmestert is, mert megtisztul, elbékül, és újra megfiatalodik. Bukása dicsőség. Csődje diadal. Halála pedig új élet.
(KOSZTOLáNYI DEZSő)

A Solness építőmester Ibsen késői műveinek egyik legjelentősebb, ugyanakkor legproblematikusabb darabja; három felvonásos lélektani dráma, melyet a szimbólum uralkodó szerepe jellemez.
Ibsen műveivel végigjárta az európai irodalom XIX. századi fejlődésének útját a romantikától a realista (naturalista) társadalomkritikán keresztül a szimbólumalkotásig. Műveinek alapkérdése minden korszakában az eszmény és valóság, realitás és illúzió összeütközése. Egész életében küzdött a hazugságok és mindenféle megalkuvás, (ön)csalás ellen. A Solness építőmester esetében a számvetést, a darab önéletrajzi jellegét is szokás hangsúlyozni: Ibsen félelmének tükröződését az ifjabb generációtól, kései szerelmi fellángolásainak hatását; a hős, a téma messianisztikus voltát stb. Solness "fejlődésével" - aki "építőmesterként magas tornyú templomoktól az emberi otthonokon keresztül a tornyos házak építéséig jut el" - párhuzamba állítható Ibsené, "mely az epikus daraboktól a realista prózai műveken át késői korszaka szimbolikus, költői realizmusa felé tart." (R. Brustein)
A művet sokan, sokféleképpen (gyakran egymásnak ellentmondva) értelmezték. Megjelenésekor maga az író figyelmeztette az olvasókat, hogy gondolkozzanak el a darabról, mielőtt elhamarkodottan véleményt formálnának róla. A mű befogadását egyrészt az nehezíti, hogy bonyolult formában, összetett problematikában - más látásmód, megváltozott világkép alapján - térnek vissza fiatalkori témái, egész pályáját meghatározó alapkérdései (az önmegvalósítás lehetősége; a művészsors kétségei: alkotás és élet, élet és művészet összeegyeztethetősége, siker-áldozat, ambíció-bűn viszonyulások; a nemzedékváltás nehézségei; az isten-ember és (lázadás) kapcsolat stb.), másrészt az, hogy mindezt sajátos lírai tónusban, a realitást átható szimbólumokkal mutatja be a szerző, és az emberi "benső" újfajta ábrázolása kerül előtérbe.
A sokjelentésű drámai világ zárt rendszerben, hétköznapi, magánéleti keretben játszódik, kevés szereplővel: egy házaspár (Solnessék), egy "harmadik" (Hilda), három alkalmazott-munkatárs (Kaja és a két Brovik), valamint egy háziorvos-barát jelenik meg csupán. A cselekmény ideje egyetlen nap, színhelye az építőmester háza (dolgozószoba, szalon; veranda) - ez tehát egyszerre, összekapcsoltan az üzleti-művészeti tevékenység tere (az alapszituáció konfliktusaihoz, a háttérhez, a valószerűséghez szükséges elemekkel) és a magánéleté (belső szobákkal, az emlegetett három üres gyerekszobával.)
Az író a túlzás (pl. a múltbeli és jelenbeli lázadás jelentőségének felnagyítása) és a szimbólumtechnika együttes alkalmazásával új módszereket, eszközöket is felhasznál, hogy a jelentéktelen, drámaiatlan polgári hétköznapokból drámai szituációt teremtsen, ill. ebben a műben is alkalmazza, módosított formában, az analitikus szerkesztési technikát. A múltból egy külső, mellékes körülmény (az öreg Brovik legyőzése, és ehhez kapcsolódva Solness felemelkedése, hírneve) és a két hangsúlyos eseménysor szálai határozzák meg a drámai helyzetet. Az egyikről, a családi tragédiáról (a tűzvészről, a gyerekek haláláról) az alapszituációhoz, a kialakult viszonyok hátterének megismeréséhez egyre több és pontosabb információt kapunk, de ez a szál is főként Solness bűntudatának analíziséhez szükséges. A másikról, a fordulatot hozó Hilda-kapcsolatról végig megmarad a (dramaturgiailag szükséges) bizonytalanság: a rajongó gyerek emlékei adottak csak, a semmire sem emlékező Solness az ő felidézését fogadja majd el. Múltbeli események feltárása tesz tehát lehetővé változásokat, de nem múltbeli eseménysor okozatiságáról, a jelenre tett determináló hatásáról van szó ebben a műben (kevés konkrétumot ismerünk meg; Solness nem eltitkolni akarja, csak elfelejtette a tíz évvel korábban történteket), hanem emlékek felidézéséről, hatásáról, melyek nem feltétlenül befolyásolják a jelent. Nem az egyébként is sokféleképpen értelmezett "tények" számítanak, hanem ezek értékelése; a változás pedig lelki átalakulás, belső történés - ez a meghatározó, nem a külső eseménysor.
A helyszínleírásoknak és az alakok külső megjelenésének a részletezésén kívül megsokasodtak a benső történésekre utaló szerzői instrukciók: Ibsen szinte minden megszólalás előtt pontosító utasításokat ad a fizikai cselekvésre is, de főleg a lelkiállapotra: Solness az expozícióban "nyugtalanul", "meghökkenve", "ingerülten," "elfojtott keserűséggel", "kurtán", "indulatosan", "szigorúan" stb. viselkedik, illetve reagál mindenre; Hilda megérkezése után viszont "fölvidultan", "ellágyultan", "meghatva", "mély izgalommal" stb.
Már az expozícióból az a hideg, fagyos atmoszféra árad, amely Solness és környezete jelenét meghatározza. A címszereplő először ellenszenvessé válik: fél Ragnar Brovik tehetségétől, ezért - önzésében - aljasságokra is képes (embertelen a nagybeteg apával, hazudik a fiúról, kihasználja és áltatással magánál tartja Kaját), a feleségével folytatott felszínes, erőltetett áldialógusban házastársi viszonyukat leplezi le. Az orvossal kezdett (önelemző) beszélgetésben éppen az új generáció megjelenésétől való félelméről vall, amikor Hilda Wangel személyében kopogtat "az ifjúság" (a "sors"). Hilda felidézi az éppen tíz évvel korábbi eseményeket ("legalább tizenkét-tizenhárom éves" volt akkor!): megcsodálta a koszorúfelvivőt, akit a csúcson hárfák zengtek körül; aztán később (otthon, náluk) az őt megcsókoló Solness megígérte, hogy tíz év múlva megszökteti, és "királyságot ad" neki. Eljött tehát beváltani követeléseit, mert "a határidő letelt". (Hilda lélektani magyarázata váratlan betoppanásáról kiegészül "valószerűsítésként" azzal, hogy a két nő ismeri egymást "egy szanatóriumból", és Aline, nyilván "kötelességből", meghívta a lányt, aki mellesleg "egy hegyi állomáson" még Herdal doktorral is találkozott - Hildának persze nincs szüksége racionális indokokra: "fölösleges volt meghívnia".)
Ibsen műveiben gyakran indít változássorozatot kívülről jövő beavatkozó szereplő. Solness előbb feltételezi, hogy "bizonyosan [...] jólesett volna" neki minden, amire nem emlékszik, aztán végül elfogadja (Hilda szemszögéből) a múltidézést. A régi élmény felelevenítésével a köztük levő (titkos, érzelmi) kapcsolat is felújul - a különbség pusztán az eltelt tíz év: bár Solness "egészséges és erős", mégiscsak "éltes ember" már-; ugyanazzal az erkölcsi tartalommal (Hilda megerősíti: "mindig is tudta", hogy Solness nős).
Az építőmesternek lelki-érzelmi nyitottságát a berobbanó, és a jelen viszonyait felforgató lány szövegeinek elfogadására egyrészt bizonytalan lelkiállapota, magánéleti csődje, alkotói válsága ("egyedül voltam, s tehetetlenül bámultam bele a világba"), őrültség-közelisége (és ettől való félelme) adja, másrészt feltétlen hite saját akaraterejében - ezt a Kajára tett, szinte hipnotikus hatásának feltárása készíti elő. Az igazi változás tehát Solness belső világában játszódik le. Módosulnak viszonyai környezetéhez (l. Ragnar tervei), egyre újabb aspektusokból láthatjuk átalakulását - "idestova egy zug sem lesz bennem, ahova maga be nem nyit" -, melynek végső következménye, hogy újra "megkísérli a lehetetlent": öregen, szédülősen, de lélekben megfiatalodva maga vállalkozik a koszorú felvitelére (a dráma jelenére éppen befejezett) új házának tornyára. (Ibsen ezzel a tettel kiemeli és lázadó, istenkísértő hőssé nagyítja a hétköznapi figurát.)
Ennek az egyetlen tettnek az elkövetésére irányul mindkettőjük célja: Hilda Solnesst, az pedig saját magát akarja rávenni erre az akcióra - így nem tettek, hanem a pergő dialógusok mögött zajló érzelmek-akaratok mozgása adja a műbeli változásokat; a megjelenő "garabonciás" felébreszti a másikban a "garabonciásságot". Az akaraterőt és az elhatározást jelző kijelentések, döntések, felszólítások előbb Solnesst jellemzik ("akarom, hogy elintézze"; "görcsösen kívántam, hogy leköthessem" /Kaját/); majd a még erősebb Hilda irányítja az ő magatartását is ("akarom - akarom, hogy úgy legyen", mondja "vadul").
A drámai világ középpontja Solness. Alkalmazottai kiszolgáltatottak az érzéketlen, hazug főnöknek, aki csak eszköznek tekinti őket saját céljaihoz; felesége "élőhalott" - az ő szemszögükből, kívülről nézve az építőmester kegyetlen, másokon átgázoló, ill. önző, beteg(es) figura. A feltárulkozás során aztán a rideg egoistáról kiderül, hogy sikereit, diadalérzését tönkretette boldogtalan magánélete, súlyos megrázkódtatások érték. A tűzvész után, mely közvetve gyermekei halálát is okozta, fellázadt, kihívta a sorsot, de senki sem lett boldogabb: sem ő, sem az új otthonba költözők; öregkorára pedig már tart Isten büntetésétől is. önkínzását fokozza feleségével szembeni bűntudata, hiszen ő maga tette tönkre a tragédia utáni újrakezdés lehetőségét is: a parcellázások utáni építkezésekbe fogva csak ambícióinak szentelte életét. Ugyanakkor önmagával szemben is bűntudatot érez, mert elfojtotta vágyódását a "csúcsok felé": nem választott végleg a művészi sikerek és a magánélet, a beletörődés és a lázadás között (ambivalens érzéseinek szimbóluma tornyos új otthona). Csalódott, kiábrándult öregkorára eljut az üldözési mániáig; de nem őrült, csak egzaltált, nyughatatlan: "mindenért, amit elgondoltam, építettem és alkottam [É] mindenért kárpótlással tartozom. Mindenért fizetnem kell. Nem pénzzel. Hanem boldogsággal. S nemcsak a magam boldogságával. A másokéval is." Hilda megjelenésekor ebből az állapotból billen ki,
a lány felkelti vágyát az önkipróbálásra, az "istenkísértésre"; ezért győzi le szorongásait, félelmeit (a sikertelenségtől, a haláltól), végül felülmúlja önmagát. Maga határozza el, hogy megfelel Hilda elvárásainak: ekkor már nem akar(hat)ja, hogy változatlanok maradjanak a körülmények, de a légvár, a "várkastély"-terv jelzi, hogy számára továbbra is irrealitás a boldogság elérése (ugyanakkor ez a szerinte eddig is miatta szenvedő Aline megcsalása és egyben Isten elleni lázadás is). életének továbbvitele lehetetlen, de szükségszerű bukásában felmagasztosul. (Halála a tragikum-érzetet fokozó értékpusztulás, de sokféleképpen értelmezhető, a mű rétegeinek megfelelően: szükségszerű vég a lehetetlen helyzetben, megváltó halál, méltó lezárás, lázadó gesztus, apoteózis stb. - kétségtelen viszont, hogy hősies, fennkölt tett következménye.)
A többi szereplőről csak azokat a momentumokat tudjuk meg, amelyek a főalakhoz kapcsolják őket. A doktor megjelenésére - ellentétben más ibseni orvos-figurákkal - szinte csak dramaturgiai okokból van szükség (egyenrangú figura az önanalizáláshoz, ill. a gyanakvó ember kényszerképzeteinek meghallgatója). A két Brovik - a legyőzött és a leendő vetélytárs - szerepeltetése a reális hátteret teremti meg, Solness ügyességének és kíméletlenségének bizonyítéka az öreg helyzete, ill. félelmeinek, szakmai féltékenységének szolgáltat alapot a fiatal tehetsége. A körülötte forgó három nőalak közül Kaja a kiszolgáltatott, alárendelt (viszonzatlanul) szerelmes (párhuzamba állítható a vele egy korosztályba tartozó, Solnessért ugyanúgy rajongó Hildával).
A "talpig feketében" megjelenő, életidegen Aline elemésztődött az önvádban. Maradék (gépies) tevékenységeit beteges, mániákus kötelességérzetből végzi, létének jelképei elvesztett (de megsiratható) babái. Nem beszél a múltról, nem lázad - egyet-
len, vádként hangzó megszólalását is Hilda megjelenése váltja ki: "építhetsz annyit, amennyit akarsz [É] nekem soha többé nem építesz igazi otthont", "ez nem otthon" - mondja férjének. Előbb Kajára, majd Hildára tett megjegyzéseiből úgy tűnik, féltékenység-érzete talán felkelthető, de rezignált passzivitásában cselekvésképtelen.
Hilda valóság és jelkép: mintha Solness gondolatai (félelme és akarata) hívták volna elő a múltból, váratlanul. A mű szereplői közül egyedül ő látta a lysangeri tettet, a többiek legfeljebb hallottak róla (Aline), és nem is hiszik (Ragnar). Romantikus emlékeinek távolából idealizált Solness-képében nem veszi tudomásul a jelent; bár érzékeli a hétköznapi kicsinyességet (a tehetséges fiatal vetélytárssal) és a gonoszságot (a haldokló ellenféllel szemben), de az ő Solnesse nem ez, mégcsak a tíz évvel korábbi valós istenkísértő-lázadó sem, hanem a képzeletében, vágyaiban megjelenő bálvány. Eszményei valóra váltását követelve felkelti az érdeklődést, behálózza a mestert, majd elhiteti-megerősíti akaraterejébe vetett hitét (ők "kiszemelt emberek, akikben különös erő és hatalom lakik", akik "oly állhatatosan [É] tudnak kívánni, óhajtani és akarni, hogy végül okvetlenül elérik céljukat", "segédek és szolgák segítségével"). Rajongó egoista, aki egyetlen pillanatra ugyan meginog (megcsapja a Solnessnéból áradó "fagy"), de amorális-szabados (l. viking-példák) önzésében nincs lelkifurda-
lása. Saját magának keresi a "csodálatosan izgató" élményeket; neki bálvány, hős kell - "tömör alapozású", de légvárépítő kapcsolatuk teljesen irreális -; ő csak saját élményét akarja újraélni, a lehetetlen megvalósításának diadalát, saját akarata diadalaként. (Számára eddig tart a győzelem, "lentről fölnézve"; a következménnyel nem is törődik - alakja a zárlatban ironikussá válik.) Hilda ambivalenciájának alapja, hogy a róla alkotott külső képet - önző, felelőtlen - módosítja Solness nézőpontja, akinek vágyait testesíti meg, a teljes élet lehetőségét. A lány - a "ragadozó madár", az "ifjúság ellen ifjúság" - az építőmester metaforáiban "a virradat, a felkelő nap" (abban a házban, ahol nincs "soha egy napsugár"!)
Hilda irracionális betoppanásától kell elfogadni a valószerű és valószerűtlen egyidejű jelenlétét, a metaforikus nyelvet, a képzelet és valóság közötti folyamatos villódzást. A reális világ költői szintre emelkedik; a mások számára tárgyszerű mozzanatok szimbolikus jelentést nyernek. A ,torony' sokjelentésű ősi jelkép (l. ókori toronytemplom-képzetek, keresztény templomrész); a hitre figyelmeztető összekötő kapocs ég és föld között, de az ég hatalma ellen lázadó ember, az "égbe törő vágyak" jelképe is
(l. Bábel). Itt a középponti torony-szimbólum sokféle érzést sűrít: egyszerre az ambíció, megfelelésvágy, ég felé törés, lázadó istenkísértés, elérhetetlen légvár, teljesség (emberi, művészi) tökéletesség; szimbolikus toposzként pedig a lélek, a szellem, a szabadság (szemben a lenti, földi megkötöttségekkel). A koszorú (az éghez való tartozás, az Istennek szenteltség jelképe) is sok asszociációs lehetőséggel bír (babér, menyegzői és halotti koszorú stb.); a koszorúzás (a konkrét építkezési ünnepségen kívül) próbák sikeres teljesítéséért jár; a zuhanás (magasból mélybe vettetés) a büntetés (isteni büntetés) képzetét erősíti (l. Lucifer).
Szimbolikusan maga a darab is olyan, "mint egy nagy székesegyház; sötét, misztikus dallamai úgy zúgnak, mint az orgona sípjai. Mivel Ibsen ismét olyan erős főhőst alkotott, aki bátran kihívja maga ellen a sorsot, és nem válik kisszerű életfolyamatok áldozatává, a mű olyan emelkedett és magasztos, amilyenre ifjúkora óta nincs példa művészetében" (Brustein); Kosztolányi szerint Solness, "ez a komor óriás", "legyőzi magát és ebben az utolsó pózban fönségessé merevedik"; "ez a nagyot merő művész utolsó férfias tettével megkoszorúzza az életét és művészetét, mert mikor a toronyból lezuhan, már repül, úgy, mint egyszer fiatalságában, repül újra, szabadon és büszkén, lefelé repül, de mégis repül."
A dráma részleteit Hajdu Henrik fordításából közöltük.

MIKSZáTH KáLMáN: Szent Péter esernyője (1895)

[...]az észrevétlen glisszandókkal megoldott hangváltásokban érzem Mikszáth prózájának utolérhetetlen varázsát, ez teszi lehetővé, hogy elbeszélésében mindig személyesen, közvetlen előadóként is jelen legyen, újra meg újra előbukkanjon, s ugyanakkor el tudjon tűnni alakjai, helyzetei, leírásai mögött;hogy ugyanolyan hitelességgel és a legkisebb stílustörés nélkül tudja megszólaltatni egyszerű parasztjait, művelt embereit.
(NAGY PéTER)

Mikszáth írásművészetének titka: stílusának kivételes hajlékonysága és gazdagsága,
a derűs szellemnek a szövegben kifejeződő, játéka, ereje, emelkedettsége. Írásaiban
a hangok, hangulatok tarka képet alkotnak, az elbeszélő nézőpontja és magatartása szinte nyomon követhetetlenül változik. Az ő világában a nemes lélek rendszerint felülemelkedik a hétköznapok sivárságán, az emberi gyarlóságokon. A Szent Péter esernyője ezen értékek révén az ország határain túl is, sőt idegen nyelveken is kivételes és átütő sikert aratott.
Történetünk ideje Mikszáth kora. (Gregorics Pál annak idején részt vett a szabadságharcban), de kevés az azonosító mozzanat, több a kortalan vonás. évszázadokon át formálódott magatartásokat, életelveket, életformákat mutat be ez a Mikszáth-könyv is, a tót és palóc tárgyú novellákra emlékeztetően. A színhely itt is a Felvidék, az író szűkebb pátriája, zömmel szlovákok lakta falucskákkal és kisvárosokkal. Ennek a tájnak a határai a homályba vesznek, a képzelettel és a mesevilággal határosak: "messze Tótországba" kalauzol Mikszáth, "valahol a selmecbányai és besztercei hegyek között" is játszódnak epizódok.
A kisregény öt része közül az első Bélyi János csodás meggazdagodását meséli el, a második a különc Gregorics Pál élettörténetét. A harmadikban a két cselekményszál összekapcsolódik, a fiatalok (Veronika és Wibra György) bonyodalmak után, az ötödik rész végén egymásra találnak. Valós történetbe oltott mesét olvashatunk ebben a kisregényben, romantikus és egyben népies idillt a boldogság eléréséről.
A cselekedeteket és magatartásokat alakító, a történetet formáló fő motívumokra első ízben Adameczné szavai mutatnak rá: "Szegény az ördög [É], mert lelke nincs. Nekünk pedig van lelkünk." Ebben a szembeállításban rejlik a mű konfliktusa: az élet csaknem minden területén az anyagiak és a lelki értékek küzdenek egymással, a kétféle szegénység és gazdagság váltakozása áll mindenek hátterében. E főtéma alapján a cselekménysor így értelmezhető: az ágrólszakadt, de lelkiekben gazdag glogovai pap feladatul kapja a kishúga gondviseletét - a történet Veronika hétvilágra szóló (még a bábaszéki intelligenciát is felsorakoztató) lakodalmával ér véget.
Vajon kiléphet-e az ember a pénz, a szegénység hatalmából? Meg lehet-e szabadulni a sorsokat eltorzító, jellemeket romboló anyagiasságtól? Hiszen mindent behálóz a pénz. Szinte oldalanként olvashatjuk, hogy mi maradt a halápi özvegy tanítóné után, hogy mi volt a glogovai pap hagyatéka, mit fizetnek a falubeliek a plébánosnak, kér-e fizetséget Adameczné, hogy Gongolyné "kövér halott" volt. Gregorics Pált hol a tékozlásáért, hol a fösvénységéért szólják meg. Wibra Annát aranygyűrűvel, kalárissal, fülbevalóval lehet meghódítani, a Gregorics testvérek "kapzsiak" (pedig a nevük a háromkirályoktól való...). Gregorics Pál az orvosnak "egy szakajtó aranyat" ígér fia meggyógyításáért, az esernyő megtalálójának "száz forintot", a kőművesnek a hallgatásért ötvenet. Prepelicza a "ropogós tízforintos" felküldésére hajlandó azonnal lejönni az állványról (ilyesfajta "csodák" történnek "Mózes és Krisztus óta"É), még Veronika is "majdnem megkínálta már az öt forinttal" a gyűrűt megtaláló Wibra Gyurit, aki viszont "két ezüst forintot csúsztatott" a kapus markába a rózsáértÉ A példasor még folytatható volna.
Veronika sorsa azt tanúsítja, hogy - valamiféle "csoda" folytán - mégiscsak felébredhet a segítő szándék az emberekben. A legmélyebb nyomorból, a legteljesebb kilátástalanságból is van kiút; Bélyi Veronika és a bátyja így menekül meg. Gregorics Pál és törvénytelen fia élete pedig azt példázza, hogy ha megvan a pénz, akkor annak elrejtése és megtalálása egyaránt súlyos terhet jelent. Gregorics alapvetően szeretetre vágyó ember, de imádott kisfiát nem vállalhatja az emberek, főként a hozományra éhes rokonok előtt, csak ritka pillanatokban élvezheti a szeretetet: "simogasd meg a homlokomat, Ancsura [É], hadd érezzek még egyszer asszonyi kezet a testemen." Wibra György kisgyermekkora a rejtőzködés és a tisztázatlan kapcsolatok jegyében telik (egy idő után még "apabácsi"-nak sem szólíthatja édesapját). Ifjúvá érve megismeri a munka és a siker örömét, de "az a szerencsétlen legenda az örökségről" bénító súly, "valóságos szerencsétlenség volt őrá nézve az eltűnt vagyon tudata". Csak akkor éri el a boldogságot, ha elvész a hozomány, ha elhamvad az örökséget feltehetően magába rejtő esernyőnyél, ha szertefoszlik a negyedmillió forintos vagyon vágyálma, és a szeme elé tárul Veronika megejtő szépsége, megszületik a szerelem, az új mítosz.
A mű szereplői - az árnyaltabban, részletesebben megrajzolt Gregorics Pált és Wibra Györgyöt kivéve - csupán zsánerfigurák, csak egy-egy életelv, körmönfont okoskodás megszólaltatói. Valamennyien megnevezve szerepelnek, sőt gyakoriak a nevek mellett a megszólítások is ("tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram", "madame Kriszbay"). Mikszáth úgy mesél, hogy azonnal bevonja az olvasót, közös ismerősként kezel mindenkit. A megnevezésekkel és megszólításokkal pedig azonnal jellemeket is vázol, társadalmi-emberi viszonyokat is jelez, és legfőképpen a különösséget, a megkülönböztető sajátosságot. Azok a személyek jelennek meg ugyanis Mikszáth műveiben, akik - szemben az élet egyhangúságával, sivárságával - rendkívüliek, esetleg különcök. Az érdekesség, az újszerűség alakítja tehát Mikszáth nagyepikáját; rövidebb-hosszabb regényei is a novella talajából nőnek ki.
Kivételes színfolt az épp említett figurák közül például "Nagy Mihály uram", a halápi bíró (kurta kijelentésekkel, "isteni" hatalommal és bölcsességgel ítélkezik), a kényeskedő, de a férfiakra leső Kriszbayné. Rendkívüli karakter Gregorics Pál, akinek eleve megvan a bélyege ("veres ember egy se jó"), aki már születésekor is "tapintatlan" volt. Ezért akar görcsös erőfeszítéssel "jó" lenni, hogy "szeressék" az emberek; a szabadságharcban is "mindenáron tenni akart valamit", a legveszélyesebb feladatot vállalta - hiába. Ekkor lett "embergyűlölő".
Milyen társadalomkép kerekedik ki a különös és különc emberekből? Regényünk színtere zárt, az országos közélet és a politika alig szűrődik be. Léteznek itt is vallási-felekezeti és nemzetiségi különbségek, de ezek értékként jelennek meg. A szereplők javarészt szlovákok, a "tót" nyelv "csodálatos hangjairól" kedves derűvel szól az író. Továbbá Bábaszék "nem város", ha "még zsidó sincs benne". Müncz Jónás özvegye kivételes közmegbecsüléstől övezve játssza el ezt a szerepet. (Tudnunk kell, hogy az 1880-as években Magyarországon már erős volt az antiszemitizmus: 1883-ban megalakult az Országos Antiszemita Párt.) Mikszáth fintora: a glogovai nép a zsidó Müncz Jónást véli Szent Péternek, és ezt a legendát még a püspök is szentesíti.
A szerkezet, a két összefonódó ág számos epizódot fűz magába. Kevés ponton alakít ki jelenetet az író, inkább elbeszéli, felsorolja és csak néhány vonással megrajzolja az életutak mozzanatait. Az olvasónak már azonnal jelzi (ismétlésekkel sejteti) az esernyő titkát, amelyet viszont Wibra Gyuri lassabban talál ki. A kibontakozásra, az esernyő - vagy Veronika - megtalálására már a mű derekán megvan a lehetőség (Wibra Bábaszéken Veronikáékba botlik), de ettől kezdve még erősebben érvényesül a mikszáthi "téma-dúsítás" módszere (Kovács Kálmán). A mozaikdarabok közé elágazások, asszociációk, kitérők kerülnek, mégpedig egyre gyakrabban (pl. Gregorics apjának furfangja a kulacsnyi borral, Müncz Móricz alkuja a tehénre stb.) - nem a mese a fontos, hanem a mesélés. A legterjedelmesebb kitérő Mravucsánék vacsorája, amelyről úgy nyilatkozik az író, hogy "röviden végez" vele - mégis alaposan elidőzik, az éjszakai kártyapartit is leírja, majd még Veronika vetkőzésének bájos epizódja is következik. Mikszáth - önironikusan - így jellemzi elbeszélői módszerét: "csak a regényírók keze alatt támad némelykor hasonló csoda; a csekély szövet, egy mellénykére való, kinyúlik", és posztóvégek lesznek belőle. Tudnunk kell: a Szent Péter esernyője Mikszáth jelentős állomása a novellistából regényíróvá válás útján.
A kifejletben végül jelentős szerepet kapnak a véletlen fordulatok, Wibra Györgyöt Veronika felé terelve: épp a glogovai kocsi lovai vadulnak meg Bábaszéken, épp ő találja meg a fülbevalókat, épp ő talál rá a "hasadékban" az életveszélyben lévő Bélyi Jánosra. Végül tehát mégiscsak elkövetkezik a tetőpont, és a besztercei ifjú ügyvédnek döntenie kell, mi a fontos a számára.
A Szent Péter esernyőjében egy "csoda" szemtanúi vagyunk, egy legenda képződését beszéli el az író. Az esernyő történetével Mikszáth "bemutatja és ezáltal leleplezi" a legendát (Nagy Péter), "teremt" és egyúttal "oszlat" (Kovács Kálmán). Okmagyarázó mondatokkal is találkozunk a szövegben: "A titokzatosság köde voltaképp csak azt a körülményt takarta, hogy miképpen került a kis Veronika kosara fölé [ti. az esernyő]. De ez elég volt. A babona keresi a ködöt, a köd vonzza a babonát." Ezen túlmenően azonban a legenda kialakulásának valamennyi okát és körülményét gondosan feltárja a szerző: Bélyi János tiszta hitét (Jézus neki "válaszol" isÉ), Müncz Jónás véletlenszerű jótéteményét az utolsó útján, és a falubeliek misztikumra éhes fantáziáját. (ők még a halott ember szakállát is csodával magyarázzák.) A megszülető hiedelmet újabb véletlen táplálja (a megbotlás Srankó János temetésén, a tetszhalott "feltámadásával"), és ettől kezdve a legenda valósággá válik, mert lelki erőket mozgósít, jószándékot és nemes tetteket teremt. Igazi "csoda" jön tehát létre, a glogovaiak megszánják a bajba jutót, megsegítik a Bélyi János gondjaira bízott kislányt.
A legenda-babona-csoda motívumsor a mű egyéb részein is megjelenik: a Liskovina növényeihez fűződő hiedelmeket az ifjú pár utazása során, a hangulati keret részeként ismerjük meg. Mravucsánék vacsoráján a feldöntött poharak érzékeltetik a fiatalok összetartozását; Veronika virágnyelven jelzi Gyurinak, hogy elfogadja udvarlását, végül a "három égő üszög" babonája kell ahhoz, hogy Wibra György megszabaduljon lelki terhétől, a Veronika szépsége iránti vakságától.
Mikszáth a hangulatot jellegzetesen színezi és lebegteti. A valóság és a mese közti atmoszférát teremt (Kovács Kálmán). Szereplőiről a szeretet és az irónia változataival szól. Olykor felépít egy hangulatot, aztán hirtelen megtöri, másféle hatással ütközteti (Glogován "minden megszépült, megcsinosodott", "kivévén Adamecznét"). A menyasszony meghatódását és elérzékenyülését a zárómondatokban a házsártos feleség, Szliminszkyné megszólalása ellenpontozza: "gombold be a kabátodat, Wladin!"
A stílusban számos elem ötvöződik, legfontosabb mozzanataként a népi kifejezésmód az irodalmiság rangjára emelkedik. A falusiak nyelve képekben rendkívül gazdag ("már énbennem a gyanú meg nem botlik" - mondja magáról Adameczné). Közmondás jellegű mondat épül a kezdősorokba: "Mikor tanító hal is meg, szomjasak maradnak a sírásók." Szólás járja Besztercén Gregorics Pálról: "No lám, a vén kecske házi sót nyal". Jelentésrétegek torlódnak össze néhány szóban: "a pléhre festett Istenfiú". Még a latin szavak is felbukkannak: "amabilis confusio" uralkodik el a vacsora végeztével. Egy sarkított mondat a magatartások humoros kontrasztjára világít rá:
"a tudós akadémia elfogadta az összeget, pedig neki sem volt semminemű viszonya Gregoriccsal". Hasonlóképp magatartásokat jellemez: az emberek azért fizetnek keveset a papnak, mert ő "az —risten szolgája. Mindenki fizesse a maga szolgáját." Közvetlenség érződik az írói reflexióból: "A Jézus ösmerősöm."
A nézőpont váltására egy bravúros példa: "Így néz ki egy tragédia a szomszéd szobából." Az író sokszor bújik el olvasója elől, időnként tudatlanságot színlel, mintha nem épp ő bonyolítaná a sorsokat ("hát biz az igaz is lehet" - "de hogy mit találtak az üstben, azt egész bizonyossággal sohasem lehetett megállapítani"). Máskor személyesen közbeszól, önmagáról fecseg ("megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják" - "szinte még most is előttem van a kis tót falu az 1873-ik év óta"). Mikszáth Kálmán az epika legősibb eszközeivel él, ő a magyar elbeszélés legnagyobb klasszikusa.

IBSEN A vadkacsa (1884)

Ibsenben, mint egy átmeneti korszak jellegzetes kifejezőjében, számos ellentmondás és ellentét lakozik. Tömegboldogító anarchista és hívő nihilista. Izgalmas tragédiái csöndes szobákban játszódnak, ahol vajaskenyeret majszolnak és csip-csup dolgokról beszélgetnek. [É] Ami hősi, azt mindennapi, szürke jelképek mögé bújtatja.
(KOSZTOLáNYI DEZSő)

"Az új típusú polgári dráma" megteremtője, Ibsen, "társadalmi színműveinek" utolsó darabjaként (vagy már öregkori, szimbolista felhangú korszakának nyitányaként) öt felvonásos, "formai-dramaturgiai szempontból tökéletes műremeket" alkotott A vadkacsával, egyetlen tragikomédiájával.
Ibsen érzékeny, problémafelvető drámaíró. Alkotói meggyőződése, irányelve, hogy feladata "kérdezni, nem pedig feleletet adni." Moralistaként, társadalomkritikusként kegyetlen tisztánlátásáról ismert - ennek okait a norvég történelmi-társadalmi fejlődéssel, a morális hagyományokkal, ill. az Ibsen korában "már felbomlóban levő morális alappal" szokták magyarázni.
A szerző alapproblémája az egyéniség önmegvalósítása és önámítása, "az ideális követelések" lehetetlensége a megválthatatlan társadalomban - ennek a "gondolatélménynek a kifejezésére" alkotja A vadkacsa drámai világát, lesújtó képet festve az eszmények nélküli valóságról is, az önjelölt megváltókról is.
Ibsen tovább tökéletesítette az általa felújított szophoklészi (oidipuszi) módszert
- a Nórával (1879) kezdett, a Kísértetek (1881) óta alkalmazott - analitikus szerkesztést, és ötvözte a francia tézis- és iránydrámák, szalondrámák (a "jól megcsinált színdarabok") ügyes fogásaival. Ettől a (Scribe-Sardou-ifj. Dumas-féle) dramaturgiától származtatható az alakok közötti bonyolult viszonyrendszer kialakítása, a tudatos részlet-szerkesztés, a párhuzamok és ellentétek sora, a megfelelő pillanatban történő félbeszakítás, belépés (pl. Hjalmar alig ejti ki, hogy: "otthon [É] jó itt lenni" - máris bekopogtat Gregers; Gina az ifjabb Werlének mondja, hogy "aki annyira összemocskolta a kályhát, ne beszéljen semmiféle bűzről", s erre éppen a nagykereskedő érkezik meg stb.).
Az analitikus szerkesztési módszerrel Ibsen múltbeli (epikus) anyagát úgy formálhatja meg, hogy évekkel korábbi - azóta látszatokkal, hazugsággal leplezett (vagy elhallgatott) - eseményeket hoz felszínre. A szereplőknek is, a befogadónak is új információkat jelent a sejtetések, felismerések, kiderülések sora, így ez, ill. az analízis maga válik cselekménnyé. (A múlt feltárásának fokozatai és a reagálások teremtik a feszültséget, és ezt az előre- és hátravezető motívumokkal még fokozza is a szerző.) Ez a technika lehetővé teszi, hogy egy családi történetből (zárt rendszerben, kevés szereplővel) drámai szituációt teremtsen, és a feltárás folyamata állandó véleményváltozást hozzon létre (szereplőben és befogadóban egyaránt). Az Ekdal-család életének fordulópontja - a katasztrófa - köré szerveződő cselekmény sűrítettség-érzését a kettős időtechnika, kettős motívumsor adja, ugyanis az alapszituációhoz képest nem történik lényeges változás; Hedvig halála az egyetlen új motívum.
Ehhez a módszerhez egyrészt: olyan szituációt kell teremteni, hogy az átlagos emberek hétköznapi életéből drámai konfliktus alakulhasson, hogy a múltban történtek mozgásba hozhassák a jelenre már kialakult statikus viszonyokat, és a kapcsolatrendszer dinamikussá váljék (így a két család között eleve szoros a kapcsolat: az apák hajdan üzlettársak, a fiúk barátok voltak; Werle régi házvezetőnőjét Hjalmar feleségül vette stb.); másrészt: helyzetteremtő, külső mozzanat szükséges az események beindításához, tehát Gregers tizenhét év után lejön a "hegyről", Höjdal-telepi magányából. (Ez a bonyodalom-indító szituáció is többszörösen motivált: épp most kell Gregersnek érkezni, mert az öreg Werle megtudta, hogy hamarosan megvakul, tisztázni akarja családi kapcsolatait: fiával békülni akar, állást ajánl neki, Sörbynével házasságra készül.)
Így a mű cselekménye szűk térben, egy nagypolgári ház "fényűzően és kényelmesen berendezett" dolgozószobájában, az öreg Werlénél (I.), ill. Hjarmal Ekdal (kispolgári) padlásszobai fényképészműtermében játszódik, szűk időkeretben (első nap déltől harmadnap reggelig). A környezet meghatározó a jellemábrázolásban - a részletes színiutasítás, időpontkijelölés is a miliődráma jellegzetes kelléke.
A jelen síkján a hagyományos drámai szerkesztés érvényesül: Gregers megérkezése motiválja az expozíciót, a helyzet megismerését; a fordulat (egyben új, második expozíció) Gregers elhatározása és elköltözése; a bonyodalom kezdetétől már egyetlen helyszínen játszódik a mű cselekménye, melynek menetét a valóság megismerésének állomásai alkotják egészen Hjalmar összeomlásáig, a tetőpontig (IV.). Retardáló mozzanat, hogy Hedvig változtatni próbál a helyzeten; a krízis az ő öngyilkossága, a megoldás pedig a változatlanság.
A megismertetési folyamatot a cselédek pletykája indítja, majd Gregers dialógusait követhetjük: ő a kívülről jövő, a változást előidéző; így (dramaturgiailag motivált) érdeklődése kapcsán informálódik vele a befogadó is (kevés hír jutott fel hozzá, apja levelei hiányosak voltak, Hjalmarral félreértették egymást, megszakadt kapcsolatuk stb.). A múlt a két főhős előtt nagyrészt ismeretlen; Gregers folyamatosan, csodálkozva (át)értékeli apja régi tetteit, számára ekkor még ez a legfontosabb. (Az öreg Werlét a befogadó is fia torzító szemüvegén keresztül ismeri meg, Sörbyné és Gina véleménye később nem egészen ezt a jellemzést támasztja alá.) Itt, a Werle-házban kezdi meg Gregers összerakni a múlt-kockákat, és persze meg akarja ismerni a hiányzó elemeket (időpontokat, eseményeket). A látszat az, hogy az öreg gyáros rendszeres másolási munkával és egyéb juttatásokkal támogatja tönkrement volt üzlettársát és családját, a fiúnak ő rendezte be a műtermét, aki éppen az ő révén ismerkedett meg jövendőbelijével is; Ekdalék, úgy tűnik, kiegyensúlyozottan élnek, Hjalmar nyugodtan dolgozhat a találmányán, egy fényképészeti újításon, mert felesége és lánya kényezteti, segíti munkáját, az öreg hadnagy meg jól elvan az állattartással a padlásonÉ Gregers először Hjalmarral beszél, majd az apjával lezajlott feszült nagyjelenet után elutasítja apja békülési kísérletét. (Az ifjabb Werle ugyanis sejti a valóságot, hogy a hajdani üzlettársi csalást közösen követték el az atyák, de míg az ügyesebb - Werle - tisztázta magát,
a naiv Ekdal hadnagy elbukott; Gregers még anyjától tudja, hogy apjának viszonya volt hajdani házvezetőnőjükkel, és rájön arra is, hogy apja csak Gina terhessége miatt segítette Hjalmart műteremhez - így "minden csodálatosan egybevág"). Elhagyja a házat, nehogy az összetartozás látszatát keltve még ő legalizálja apja új házasságát. Látogatóba megy, majd a kiadó szobába be is költözik Ekdalékhoz, mivel érdeklődése és egyetlen célja immár Hjalmarra irányul (utolsó emberi kapcsolatán próbálja meg a - Relling információi szerint eddig mindig kudarccal végződött - "ideális követelések" teljesíttetését); "fel kell nyitnia" barátja szemét, hogy az majd új alapokra helyezhesse házasságát, életét.
Az ibseni szerkesztési technika sajátossága, hogy minden mútbeli és jövőbeli tényt előbb előrejelző-sejtető motívumok vezetnek be: Gina régi kapcsolatára pl. először Werléék dialógusában történik célzás, aztán Gina megismételt elhatárolódása lesz gyanús ("semmi közünk a nagykereskedőhöz"), majd Gregers pontosítja az időpontokat (esküvő, Hedvig születése), aztán megismétlődik a vakság-motívum, de már Hjalmar tájékoztatására is; Hedvig (a padláson található) képeskönyv allegorikus ábrázolásáról beszél (,A Halál és a lány'), később Hjalmar figyelmezteti a gyereket, hogy egy töltény még van a pisztolyban, majd Relling (többször is) "csak" őt félti a kialakult konfliktusban, végül Gregers rábeszéli az áldozatra.
A drámai világ alakjai apró gesztusokkal, részletesen jellemzett, kitűnően formált figurák. Ekdalék elégedetten, szűkösen, de tisztességesen élő átlagemberek; Hjalmar jellemének kisszerű és komikus volta attól a pillanattól kezdve világos, amikor letagadja apját, majd kimagyarázkodik, és a tényeket átköltve henceg (ezt Ibsen ismétlődő gesztusokkal, szavai és tettei állandó inkongruenciájával mélyíti). Szövegeket "deklamáló" és az eseményeket is "retusáló" figura; családfői pozíciójában ő a hierarchia csúcsa, ugyanakkor torkos, tunya semmittevő (minden tette "majd holnap" realizálódik); hullámzó kedélyállapotú, gyenge, pózoló, önáltató kispolgár. Nemcsak flótázik "érzelmesen és szentimentálisan", így is él. Elvben elfogadja Gregers követeléseit, de az "igazság" megismerésének csapására kizökken, egy mondatnyi őszinteségében leleplezi (Gregersnek) még találmány-hazugságát is. Csak teatrális gesztussal, az adománylevél széttépésével próbál megfelelni barátja várakozásának. Látszólag szakítana ugyan családjával, de "erkölcsi megújhodás" helyett zülleni megy, könnyen lekenyerezhető - helyzetkomikumi jelenetsora kispolgár-paródia.
Elnézőbben (humorral) ábrázolt jellem Gina; (az idegen szavak torzításával) hangsúlyozott műveletlensége mellett gyakorlatias, józan, a terheket magára vállaló (és férje előtt leplező), a két férfi "illúzióihoz" asszisztáló feleség; bűntudata nincs (tudja, hogy kölcsönösen szükségük volt erre a házasságra). Csak a lapos, köznapi, primer jelentéseket fogja fel, így Gregerset folyamatosan félreérti - Ibsen egyszerre ironizál rajta és a túlzó, ködös fellengzősködésen.
Hedvig ártatlan, érzékeny, tapintatos gyerek, az egyetlen tiszta, őszinte figura - ebből fakad tragédiája: komolyan, véglegesnek veszi, hogy Hjalmar "ellöki magától"; ezért (éppen születésnapján) feláldozza magát. (ő megérti a gregersi metaforikát is: a padlást a "tenger mélységének" érzi - magatartásformája kivételes ebben a környezetben, halála igazolja is, cáfolja is Gregers követeléseit.)
Az öreg Ekdal - a Gregers emlékeiben élő, idealizált, természetközeli, híres vadász helyett - lecsúszott, megalkuvó (erdő helyett padlással "öncsaló"), hiú (l. egyenruha-viselés), illúzióiban élő, szenilis, alkoholista öregember. Vele ellentétben Werle nagykereskedőt - akinek magatartását nagyhatalmú gyáros-mivolta, társadalmi helyzete
is meghatározza - bűnösségének tudatában a jóvátétel szándéka hajtja családjával és Ekdalékkal szemben is. (A két öreg párhuzamos-ellentétes sorsa lezárult, valamiképpen mindketten menthetetlenek már.)
Az "akut tisztesség-lázban szenvedő" reformátor, Gregers Werle a mű rezonőr figurája. Erkölcsi maximalizmusának azon illúziójával, hogy az igazság felfedése, az öncsalás tisztázása után az emberek boldogok lesznek, Hjalmart akarja megmenteni. Az ő öncsalása: azt hiszi, hogy lehetősége van ideális követelésekre, morális kísérletezésre. Különc, kétbalkezes, tapintatlan alak (a mocsok-mosdóvíz- és a bűz-motívumok önmagukban is jelképesek). Gyerekkorából valók tetteinek pszichológiai motivációi - élete szinte freudi séma: szülei rossz házasságában meggyűlölte apját - tőle még felnőtten is fél. Apja szerint viszont anyja alkata, betegsége a pszichikai determináltság oka. Tizenhét évet magányban, önutálatban, bűntudatban tölt (nemcsak apjától, az élettől is elidegenedik, hiányos a valóság- és emberismerete; apja elvakultnak minősíti). éltetője előbb csak eszmék iránti rajongása, majd a próba-lehetőség (a megtalált életcél) hajdani barátjának idealizált alakján. Vétke, hogy saját példája helyett mással próbálja meg ideáljait végrehajtatni; számára ez pusztán pótcselekvés - Hjalmarnak pedig (belső indíttatás nélküli) külső kényszer.
Ibsen nem az elfogadott etikai értékeket: őszinteség, megbocsátás, becsület stb. állítja a középpontba és járatja le, hanem Gregers direkt beavatkozását, erőszakos módszereit. Hiába az eredeti nemes szándék, a pozitív eszmény, az elvi igazság, ha intrikájával szándékai ellenkezőjét éri el: előbb boldog megbocsátás helyett veszekedést talál, majd Hedvig halálával végérvényesen igazolódik kártékony hatása.
Relling a mű másik rezonőr-figurája; kicsapongó, cinikus, de másokkal törődő (néha aggódó) "diagnosztizáló". Csak a tüneti kezelések eredményességében hisz;
a fennmaradás feltételének az illúziót tartja. Alaptétele, hogy "az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük". Pontosan tudja, hogy Ekdal egyéniség
- azaz Relling szerint: abnormitás - nélküli átlagember, akinek "szerencsétlensége, hogy saját körében mindig lángésznek számított". Az általa betegnek tartott Gregersszel folyamatosan ellenpontozzák egymást - a doktor cinizmussal átbillenti a "rajongást", a "bálványimádó delíriumot", és fordítva -; intellektuális vitájuk a mű gondolati magja. Relling kiábrándult állásfoglalása látszólag egyezik Nietzsche gondolataival: "Szükségünk van a hazugságokra, hogy győzedelmeskedjünk a valóság felett, ezen ,igazság' felett, szükségünk van a hazugságokra, hogy élhessünk. [É] Hogy a hazugság
az élet szükségszerűsége, az maga is része a lét elborzasztó és kérdéses jellegének"
(A hatalom akarása) -, de Ibsen nem veti el a hagyományos értékeket, csak beismeri azok korlátozott érvényesíthetőségét. (Relling például "végzetesnek" tartja, hogy Gregers "nem szegte nyakát a Höjdal-telep valamelyik bányájában", de féltve aggódik Hedvigért.)
Az író eltávolít, elidegenít hőseitől: Hjalmar komikus jellem, értéktelensége lelepleződik; Gregers ambivalens magatartása fokozza a komikumot, de módszereivel egyeztethetetlen célja ugyanakkor tragikumot eredményez - a majdnem-komédia tragikomédiába csap át. A komikum csúcsa, hogy - paradox módon - épp Werle nagykereskedőék, a sokat tapasztalt, gátlástalan figurák (l. Sörbyné előző házassága) valósíthatják meg az őszinteségen alapuló "ideális házasságot".
Az egyetlen rokonszenves szereplő tragikus halála kétségtelen értékpusztulás, de Hedvig - apja iránti szeretetének bizonyítására elkövetett - áldozata nem katartikus hatású a környezetre, csak megerősíti az alapkoncepciót: a valóság egyeztethetetlen az eszményekkel. Halála pusztán újabb öncsalásokat eredményez (Hjalmar pózolását Gregers fennköltnek találja, Relling cinikusan leleplezi).
Az ibseni dikció drámatörténeti vívmánya a reális, hétköznapi nyelv; nincs "félreszólás", monológ, minden szó, gesztus fontos; a dialógustechnika a közvetlen jellemzést szolgálja (l. Gina, Hjalmar, Gregers.)
A vadkacsa dramaturgiai újítása a középponti, többértelmű szimbólum alkalmazása úgy, hogy a vadkacsa egyszerre része a drámai világ valóságának (így szorosan kapcsolódik a cselekményhez; a szereplők életéhez); másrészt önmagán túlmutató, összefoglaló-helyettesítő jelkép (az illúzióvilág központja), hangulati tényező, a hazugságok megjelenített vezérmotívuma - úgy hatja át az egész művet, hogy kép és jelkép volta állandóan változik. (A kapcsolódó helyszín, a padlás, fontos szimbolikus tér is; illuzórikus valóság-imitáció, az "illúziók mocsara", a két Ekdal elrejtőzésének színtere: úgy idéz egy vágyott (szabad, természetes) teret, hogy közben önmaga zárt, mesterséges, akváriumvilágítású. A vadkacsa Werle nagykereskedő "sebzett szárnyú vadászzsákmánya" (és ezzel Gina sorspárhuzama is). Mellőle bukott le Ekdal hadnagy, aki lenn is maradt; Haakon Werle beszél legelőször "némely szerencsétlenekről, akik egy-két szem söréttől is lemerülnek". Tőle kerül a madár Ekdalékhoz (mint minden, beleértve Hedviget is) - így még a hazugságokhoz is ő juttatja a családot (az öreg Ekdalhoz hasonlóan a vadkacsa is "egészen elfelejtette már a régi vad életét"). Gregers meg "szívesen lenne vadászkutya", hogy felhozhassa a "lemerült és megragadt" Hjalmart, akiben "sok van a vadkacsából" (nem akar a világosságba felbukkanni, ahol "láthatna"). A vadkacsa Hedvignek áldozat; imádkozik érte, a mű végére pedig azonosul vele - "hiszen a vadkacsát is ajándékba kaptuk, és mégis olyan végtelenül szeretem" -, és elpusztítása helyett önmagát lövi szíven. A sebesült, sánta, bezárt madár egyszerre a hazugságok, illúziók, öncsalás, ugyanakkor a szépség, a tisztaság szimbóluma is.
Az egész műre jellemző az irónia, mert feloldatlanok az értékellentétek: a látszat szembesül a valósággal; a jellemek ambivalensek; szélsőséges vélemények ütköznek, az elégikus atmoszférát komikus dialógusok robbantják szét.
—j műfaj a "modern tragikomédia": a komikus helyzetek nem komédiát eredményeznek, a tragikum katartikus hatás nélküli (az ártatlan bűnhődik, a bűnösök új életet kezdenek), nincs ok-okozatiság bűn és bűnhődés között - a műben a tragikomikum, a költői szimbólumalkotás és az analitikus társadalomkritika együtt hat.
Ez az új műfaj, az ábrázolt magatartástípusok, minőségek, a váltakozó hangnemek (szentimentalizmus, pátosz, irónia, komikum stb.), az értékváltások sora, az összetett értékábrázolás az író világnézeti (át)formálódását, ifjúkori reményeinek, illúzióinak összeomlását is tükrözi.
"Atmoszféra és miliő egységének megteremtése", "a miliő aktív drámai technikája" Ibsen egyik legtovább ható vívmánya. Almási M. véleménye szerint "mindnyájan tőle tanultak: Shaw és Hauptmann, Csehov és Strindberg, sőt az amerikai dráma nagyjai is [É] vitát provokáló, ám művészi inspirációt adó egyéniségével [É] nem tud meghalni. Csak újra és újra feltámadni"; Vajda Gy. M. pedig úgy véli, hogy Ibsen életműve egyfelől máig ható érvényű kiindulás és kezdet, "másfelől viszont befejezés, lezárás, szintézis: [É] az egyetlen sikerült kísérlet a XIX. századi realista regény módszerének drámában való alkalmazására."
A drámából vett idézetek Hajdu Henrik fordításából valók. A vadkacsából (és az ibseni drámatípusról) Karinthy paródiát készített ("A kenguru", Így írtok ti).

JóKAI MóR Az arany ember (1872)

Jókai utópiája részben erkölcsi és társadalmi, részben politikai és történelmi. Az első értelmében a modern polgári világ, a kapitalista civilizáció egyre nagyobb iszonnyal tölti el, és regényeiben legkedvesebb hősei számára a menekvést teremti meg egy-egy sziget fölrajzolásával. Ennek a társadalmi utópia-törekvésnek legnagyszerűbb alkotása egyúttal Jókai legjobb regénye, Az arany ember.

(SZöRéNYI LáSZLó)


A regény közlését A Hon című napilap 1872. január 1-jén kezdte meg. Valószínű, hogy ekkor a mű nagy része, esetleg már az egész készen állt. Könyvalakban is ugyanebben az évben jelent meg. Jókai két életrajzírója, Mikszáth és Eötvös Károly egybehangzóan állítják, hogy "egy regénye sem készült olyan gyorsan, mint Az arany ember.
S Balatonfüreden készült el az egész alig pár hónap alatt." A német kiadás kapcsán Jókai arról ír, hogy "Az arany ember legjobban fog tetszeni a német közönségnek a többi regényem között, mert csupa regényesség lesz, minden politika nélkül."
A korabeli közélet eseményei is jelen vannak a történetben. Timár Mihály legnagyobb sikerét a Brazíliába való magyar lisztkivitel megszervezésével éri el. A regény cselekményének idején erről még nem lehetett szó, a mű keletkezésekor, a gőzmalmok tömeges elterjedése után azonban a magyar liszt magas sikértartalma miatt keresett cikk lett a világpiacon. Jókai 1869. november 8-i országgyűlési beszédében hivatkozik is a brazil exportra. A Bach-korszak egyik leghíresebb korrupciós botrányát szintén feldolgozta Jókai. Kacsuka hadnagy A jó tanács című fejezetben azt javasolta Tímárnak, hogy a Duna fenekéből kimentett nedves, romlott gabonából készíttessen kenyeret a Komáromban gyakorlatozó katonák számára. Az 1859-es francia-olasz-osztrák háborúban elkövetett hasonló ügyek miatt a felelősségrevonás elől több magasrangú tisztviselő öngyilkosságba is menekült.
A regény létrejöttében életrajzi mozzanatok is szerepet játszottak. Noémi harmóniát sugalló alakját az a szerelem ihlette, mely az 1870-es évek elején Jókai és gyámleánya, Lukanics Ottilia között szövődött. Mikszáth szerint: "A kisasszony is ábrándos, költői természetű lény volt, valóságos képmása hajban, természetben, arcban Az arany ember Noémijének. Amiről nappal beszéltek, amit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte Az arany emberbe. Így készült a regény, az egyik a világ számára, a másik nagy titokbanÉ"
A mű egyik helyszíne Komárom, az író szülővárosa. Jókai alkotásai közül részben vagy egészben itt játszódik Az elátkozott család, a Politikai divatok, A tengerszemű hölgy és A mi lengyelünk cselekménye is. Komárom éppen Az arany ember története időpontjában élte fénykorát. A felvidéki és alföldi kereskedelem fő víziútjainak kereszteződésénél fekvő város virágzó gabona- és fakereskedelme, valamint feldolgozó ipara jólétet és folyamatos gazdagodást biztosított polgárainak. A környezetrajz elevensége és plaszticitása onnan adódik, hogy Jókai saját gyermekkorának világát idézi fel. A másik fontos helyszínt, a Balatont a hatvanas évek végén ismeri meg alaposabban az író. Rokonai többször is meghívják Tihanyba, majd Balatonfüredre, Jókai 1871-ben itt építi fel villáját. A regény legfestőibb leírása, a Vaskapu a képzelet szülötte. (Amikor később az író utazást tett az Al-Dunán, felkérték számoljon be élményeiről. "Nem tudom leírni, mert láttam" - válaszolt Jókai.)
Jókai nem határozza meg egyértelműen a cselekmény időpontját. A regényben elszórtan felbukkanó, támpontul kínálkozó dátumok ellentmondanak egymásnak. Annyi bizonyos, hogy a történet az 1820-as évek végén, vagy az 1830-as évek elején kezdődik. A végkifejletig, Athalia gyilkossági kísérletéig mintegy kilenc-tíz év telik el.
A regény fő szervező elve két antik eredetű mítosz. Midász király történetére már a regény első amerikai kiadásának címe is utal (Modern Midas, 1884.). A legendás fríg király azt kérte Dionűszosztól jutalmul, hogy minden változzék arannyá, amihez csak hozzáér. Jókai többször is utal Tímár kapcsán a mondára, anélkül, hogy említené Midász nevét: "és akármihez kezd, az mind arannyá változik a kezében" (Az aranybánya). A másik mítosz Polükratészt idézi. A Kr. e. VI. században Szamosz uralkodójaként nagy politikai és katonai sikereket ért el, vagyona és szövetségeseinek száma egyre nőtt. A hagyomány szerint - a témát Schiller Polycrates gyűrűje című balladája is feldolgozta - rendkívüli szerencséjét maga is megsokallta, ezért - az isteneknek szánt áldozatként - egy nagy értékű gyűrűjét a tengerbe dobta. A gyűrű azonban egy kifogott hal gyomrából újra előkerül. Tímár, sikerei csúcsán, ezt a mítoszt idézi föl: "Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől" (Az első veszteség).
Tímár Mihály története e két mítoszt példázza. A főszereplő teljesíti Ali Csorbadzsi végakaratát, elviszi Tíméát a Brazovics-házba. Az elázott búza és a török kincs révén megalapozza szerencséjét. Az "arany ember" kifejezést a Szent Borbála továbbhaladási engedélyét megadó inspiciens használja először Kacsuka úrnak írt levelében: "Ez egy arany ember" (A szigorú vizsgálat). Ettől kezdve a frázis mint állandó jelző végigkíséri a főhőst. A külső szemlélő számára az elnevezés egyértelműen a gazdagságot, az üzleti szerencsét és rátermettséget jelenti. Pénzügyi hatalmával Timár mások sorsát is irányítja: a Tíméát megalázó Brazovics-házat tönkreteszi, a családfőt öngyilkosságba kergeti, s ezzel akaratlanul is meggátolja Athalie és Kacsuka házasságát. Másoknak kitüntetést szerez, a hűséges Fabula Jánost gazdaggá teszi. A hajóírnokból a legmagasabb körökben is szívesen látott nagyvállalkozó lesz. A felemelkedéssel azonban együtt jár a kétség is. Timár belső monológ formájában megjelenített vívódásai ritmikusan tagolják a regényt. A dilemma a szándékok, tettek mögöttes tartalmára vonatkoznak: jótevő vagy tolvaj, mások boldogságának elősegítője, vagy a boldogság gyilkosa Timár? Beavatkozhat-e az ember mások életébe? A megoldhatatlan erkölcsi problémák az öngyilkossági kísérletig sodorják a főhőst.
Az arany ember bölcseleti alapját az ember és polgár ellentéte adja. Paradox módon a polgári világot uralomra juttató felvilágosodás vetette fel nagy erővel a civilizáció és a természet szembenállását, az egység végérvényes megbomlását. A kérdést leghatásosabban Rousseau fogalmazta meg. Felfogásában az egyén válaszút előtt áll: vagy mint ember a természet része lesz, vagy polgárként a társadalomé. Rousseau értelmezésében az ember értéke önmagában mint abszolút egész számban van, a polgár pedig a társadalom függvénye, tört szám. Az egyén nem lehet mindkettőnek a tagja, mert természet és civilizáció kizárja egymást. Timár sorsa ezt példázza. A polgári világban a pénz a legfőbb érték, ez adja a társadalom megbecsülését. Minden megvásárolható, mindent átsző a korrupció. A "Szent Borbála" továbbhaladását az arany biztosítja, a bécsi minisztériumban jó pénzért kitüntetéshez lehet jutni. Aki híján van a pénznek, azt kiveti magából a társadalom. Teréza retorikusan felépített nagymonológja sorra veszi a polgári világ tartópilléreit a vallástól a törvényen át az adminisztrációig. Majd fölteszi a végső kérdést: "Mire való az egész világ?" (A szigetlakók története). De ugyanezt kérdezi az önmagával és sorsával meghasonlott Athalie is anyjától: "Miért szültél a világra!" (A védördög).
A polgári világ megosztottságát, az egység megbomlását jelzi a vallási sokszínűség is. Noémi mohamedán, Brazovicsék katolikusok, Timár protestáns. Jókai ironikusan mutatja be az átkeresztelkedésre kényszerített Tíméa bolyongását a keresztény hitelvek között. Muzulmán vallásához közel áll a katolicizmus pompája, és kijózanítólag hat a protestáns puritanizmus a keresztelőkor és esküvőkor. Nem érti, miért énekli a kántor az "óh, Izraelnek Istene" kezdetű zsoltárt, "amitől Timéának az a gyenge kétsége támadt, hogy őtet most talán izraelitának keresztelték meg" (Az alabástrom szobor mennyegzője).
A haszonelvűség világával szemben Jókai megteremti az eszményi életforma színterét, a Senki szigetét. Amikor a főhős először lép a partra, "amit maga előtt látott, az a paradicsom volt" (A "Senki" szigete). "A Sziget mítosza: legtalálóbban így jelölhetjük meg műveinek tematikus magvát. Ez a sziget lehet a Föld valamelyik óceánján, vagy az Al-Dunán vagy valamely más folyón (például a Tiszán vagy Körösön), de elképzelhető a szárazföldön.[É] Ez a sziget a színhelye a hősök társadalommal dacoló vállalkozásainak, amelyben megkísérlik boldogságukat létrehozni Istennek a természetbe rejtett parancsai szerint, melyeket a világ megtagad vagy üldöz" (Szörényi László). A Senki szigete ugyan a világtól elzárt hely, mégis állandó kapcsolatban áll a külvilággal. Területenkívüliségét a török porta és a bécsi udvar ötven évre biztosította, az idillt, a harmóniát a pénz és a fegyverek kiiktatása hozta el. Az itt lakók cserekereskedelemre rendezkedtek be. Napjaik nem tétlenségben, hanem állandó és nyugodt munkálkodásban telnek. A természet részeként önmaguk lehetnek, teremtőként a környezettel vívott küzdelemben teljesítik a rájuk bízott isteni parancsot, miközben teremtményként ráhagyatkoznak a Gondviselőre. A tételes vallás dogmái helyett deista-panteista istenfelfogást hisznek, kapcsolataikat, vonzalmaikat a szív döntése irányítja.
Timár a két világ között ingadozik és ingázik. Amikor a Senki szigetén tartózkodik, Timéa és az üzleti ügyek izgatják, Komáromból pedig Noémihez vágyik. "Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon" (Az édes otthon). A dilemma szinte feloldhatatlan Timár számára. Két esetben is a "cserehalál" Jókainál gyakran előforduló motívuma téríti vissza az életbe. Az első esetben Dódika, fogadott fia halála, másodszor Krisztyán Tódor Balatonból kibukkanó holtteste.
Nehezíti a főhős döntését a kétféle szerelem is, mely magába sűríti a két világ jellemzőit. Timár vonzalma Timéa iránt kettős természetű. A bűntudat és a kötelességteljesítés éppúgy munkál kapcsolatukban, mint az alabástrom test birtoklásának a vágya. Timár a regény elején háromszor merül alá a Dunába, hogy kimentse a török lányt. Timéát a hála érzése viszi a házasságba, s ezt meg is vallja a nászéjszakán: "én tudom, hogy mi vagyok: önnek a neje. önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve" (Az alabástrom szobor mennyegzője). Timéát az "alabástrom szobor" kifejezés kíséri végig a regényben. Az írói megoldás, az állandó jelző - éppúgy mint Timár esetében az "arany ember" - az eposz műfaját idézi. Timéa tökéletes feleség, tiszteli férjét, elvégzi a rábízott feladatot, helytáll az üzleti életben. A szerelmi szenvedély hiánya azonban felőrli a kapcsolatot. Pedig a "szobor" képes lenne a teljes életre is, felizzik, mikor Kacsuka vonzáskörébe kerül.
Timéa tökéletes és hideg szépségével áll szemben Noémi életteli alakja. Jókai már az első bemutatáskor hangsúlyozza ellentétét a török leánnyal: "Talán az egyes vonások külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem találnánk szépnek, de az egész főt és alakot, úgy ahogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre megigéz, és mentől tovább nézik, annál jobban megnyer" (Almira és Narcissza). Noémi harmóniateremtő személyiség, aki nem csupán magához köti a férfit, de szerelmével föl is szabadítja. Kapcsolatukban az egymás iránti kötelesség a szeretetben olvad föl.
Bár az értékelések Az arany embert a legjobb Jókai-alkotásnak nevezik, a regény művészi színvonala nem egyenletes. Az író nagyon erős motívumhálót szőtt a cselekmény köré. Az egyes motívumok felbukkanása sajátos lüktetést ad a műnek. A "vörös félhold" kissé külsődlegesen jelzi az emberi sors végzetszerűségét. A fehér cica kétszeri bemutatása funkciótlan. A regény koncepcióját tekintve kétséges az első Dódi szerepeltetése. Amilyen váratlanul viszi be a történetbe a kisgyereket Jókai, olyan hirtelen ki is emeli onnan. Már csak azért is, mert emberképében fontos szerepet játszik az átörökléstan, s Timár csak saját gyerekeivel népesítheti be a Senki szigetét, csak értük vállalhat felelősséget. A legszerencsésebb művészi megoldások az életkép-jelleggel függnek össze: "Milyen élő s meleg tónusú rajz a komáromi kereskedővilágé, s milyen kimódolt s hihetetlen Athalie bosszúmanővere, milyen telt és feledhetetlen a Senki szigetének egy-egy munkanapja, s milyen erőszakolt s kedvszegő Krisztyán Tódor brazíliai kalandja" (Németh G. Béla). Írói bravúr a Senki szigetének első, festményt idéző bemutatása. "A festmény három síkra tagolódik: az első, mintegy a premier plan, a gyümölcsös, a második a virágos kert, a harmadik a kép középpontja és egyszersmind a háttere, a hajlék. De akármilyen festményszerű a kép, mégsem mozdulatlan, álló kép, statikus leírás. A látogató, a regény főhőse és vele együtt az olvasó mozog, halad benne. Bár a képet egységben látjuk, bizonyos fokig mégis történéssé alakul, mintegy a közeledő ember szemével érzékeljük, mint változik a szín. Ily módon lehetséges, hogy a virágos kert, mely az első síknak, a gyümölcsösnek eleinte hátterül szolgál, maga a kép lényeges alkatrészévé, második síkjává szélesül, és hasonlóképpen a hajlék a háttérből középponttá léphet elő" (Bárczy Géza).
Jókai az Utóhangokban írja: "Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve." Mi volt Az arany ember sikerének titka? Bizonyára nem a történet gyakran kimódolt fordulatai. Jókai ráérzett a korhangulatra, az otthontalanságra, a polgári világból való menekülés vágyára. Az arany ember határhelyzetet foglal a magyar széppróza történetében: a romantikus regény betetőzője és a magyar szecessziós próza első megnyilvánulása. A stílus- és ízlésirányzat jelenlétét mutatja a gazdag, túlburjánzó ornamentika, az életösztön mellett jelentkező halálvágy, a fojtott erotika. és élteti a regényt napjainkban
is az ember örök vágya az elveszett paradicsom visszaszerzésére, az édenkertbe való visszatérésre.
A regényt Jókai 1884-ben dramatizálta, s drámái közül ez aratta a legnagyobb színpadi sikert. 1918-ban némafilm készült belőle, a rendező Korda Sándor volt. Másodjára 1936-ban vitte vászonra Gaál Béla, 1962-ben pedig Gertler Viktor filmesítette meg Az arany embert.

JóKAI MóR A kőszívű ember fiai (1869)

Nem szabad mesemondónak nevezni Jókait, és aztán egy egészen más műfaj szerint ledorongolni
(BENEDEK MARCELL)

Jókai új művének előkészületeiről a Fővárosi Lapok számolt be 1868-ban: "Jókai Mór ismét egy nagy regényen dolgozik. Címe: Anya örökké. A forradalom idején játszik, s a nagy események végig vannak szőve benne." A beharangozott alkotást a következő év január 1-jétől A Hon közölte folytatásokban, már a végleges címmel: A kőszívű ember fiai.
A 1848-49-es forradalom és szabadságharc témáját az író több nagyterjedelmű regényben is földolgozta (Politikai divatok, Enyim, tied, övé, Egy az Isten, A kiskirályok, A tengerszemű hölgy, Akik kétszer halnak meg, A mi lengyelünk). Már a világosi napokat követő országos gyász és levertség idején fölidézte a függetlenségért folytatott küzdelmet a Csataképekben (1850). A kötet egyik novellájában, Az ércleányban fogalmazta meg azt a szemléletmódot, mely A kőszívű ember fiainak is meghatározó eszmei és poétikai elve lesz: "Írjunk mitológiát. Írjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk."
A történelem mitikus értelmezése tükröződik A kőszívű ember fiai időtechnikájában. Sorsfordító korszakokban összetorlódik az idő, az emlékezet és a képzelet összesűríti az eseményeket. Az olvasó számára folyamatos cselekményláncnak hat a Baradlay Kazimir halálától a szabadságharc bukásáig és a megtorlásokig tartó történet, mely a befogadó logikája szerint 1848 kora telétől 1849 késő őszéig tart. Valójában azonban legkevesebb négy évet ölel át a regény. Jókai csak ritkán nyújt fogódzót, a történelemben jártas olvasó azonban tudja, hogy a mű elején lezajló nagyváradi megyegyűlés mintájául az 1845. december 15-i bihari közgyűlés szolgált. Így a nyitófejezet időpontját ugyanezen év elejére tehetjük. Az évek múlására utal az is, hogy ödön gyermeke a szabadságharc bukásakor már három éves. Az olvasó azonban mindezt nem érzékeli, az életképek sokaságából álló regény egybefüggő freskót alkot. Pedig Az első lépcső "ama" magaslathoz című fejezet, melyben az Oroszországból hazatért ödön elfoglalja a főispáni széket, és a rákövetkező Tavaszi napok között legalább két és fél esztendő telik el. Ettől kezdve, 1848. március 13-tól viszonylag összefüggően követik egymást az események, bár az egyes történésekre fordított terjedelem különböző. Budavár ostroma mint a regény egyik csúcspontja négy fejezetet fog át. Három napba sűríti viszont a Bécsből a Kárpátokon át hazatérő Richárd kalandjait az író.
A mitikus szemléletmód következménye, hogy valóság és fikció szervesen egybeolvad A kőszívű ember fiaiban. A szereplők között találunk történelmi alakokat, egy-egy epizódban feltűnik Görgey, Kmetty, Mészáros Lázár, Henczi, Kleinheincz. A Baradlay fiúk megrajzolásához sokan szolgáltak mintául. ödön figurájában Beöthy ödön, Irányi Dániel élettörténete és jellemvonásai figyelhetők meg, Richárdéban pedig Lenkey századosé és Desseffy Lajosé. Jenő felvette az író egyes jellemvonásait, de alakjának megrajzolásában a könyvélmények és Szacsvay Imre sorsa is szerepet játszott. özvegy Baradlay Kazimirnét főként édesanyjáról mintázta Jókai, de a hősszívű anya gyakran feltűnt az egykori tudósításokban is. A mellékalakok közül Boksa Gergő Rózsa Sándorral mutat rokonságot. Az író élclapjaiból került át a regénybe Tallérossy Zebulon és Mindenváró ádám. A történeti események közül szerepel A kőszívű ember fiaiban az 1848. március 13-i bécsi forradalom, a magyar parlamenti küldöttség március 15-i bécsi látogatása, a bécsi munkáslázadás leverése, a december 11-i kassai vereség, az 1849. április 6-i isaszegi csata, majd április 21-én Budavár visszafoglalása.
Jókai számára 1848-49 olyan szellemi és erkölcsi tőkéje a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahonnan nehéz időkben is erőt lehet meríteni. Abba a mítoszvilágba tartozik, ahol hősök, áldozatok, ahol megpróbáltatások vannak. Ezért a forradalomról és szabadságharcról emlékezve arról szól, ami benne felemelő. értelmetlen számon kérni tőle a kritikai szembenézést és elemzést, a kudarc belső okainak feltárását. Ezt a feladatot a magyar irodalomban mások, többek között Arany János és Kemény Zsigmond végezték el.
A história nemcsak hátteréül szolgál, hanem alakítja is a középpontban álló Baradlay család és a velük kapcsolatba kerülő személyek sorsát. A nyitó jelenetben a halálos ágyán fekvő Baradlay Kazimir végrendeletet diktál feleségének. Meghagyja számára, milyen szellemben nevelje fiait, hogy azok a monarchia hű támaszai legyenek. Sőt felesége életét is szabályozni akarja: arra kényszeríti, hogy a gyászidő letelte után új házasságot kössön. Férje halálának pillanatában azonban Baradlayné megfogadja, hogy mindenben az ellenkezőjét cselekszi majd, mint amit a végrendelet előír. A kezdetben személyesnek és lélektaninak tűnő ellenkezés hamarosan politikai felhangot kap: a Habsburg-hű férjjel szemben a nemzetéhez hűséges anya irányítja és befolyásolja fiai életét. ödönt, aki Szentpéterváron diplomata, hazahívja, s a fiú elfoglalja a császárpárti Rideghváry Bence helyett a főispáni széket, majd a szabadságharc idején kormánybiztos lesz. Richárd katona, éli tiszttársai bohém életét. A függetlenségért vívott küzdelemkor az anya személyesen megy el érte, s Richárd csapatával hazatér. A legkisebb fiú, Jenő hivatalnoki pályán dolgozik. Távoltartja magát a politikától, sodródik az eseményekkel. Anyja hívására visszatér Bécsből hazájába, lelkében gyötrődéssel és bizonytalansággal. A fiúk sorsának alakulása jelzi Jókai értékrendjét és utal az író hőseihez való viszonyára. A legfontosabb érték a haza iránti cselekvő hűség, a polgárerények elsődlegessége a magánemberével szemben. ödön és Richárd némi belső tusakodás után erre teszi fel életét, s ezért megadatik számukra a családi boldogság is. Jenő Alphonsine-ba szerelmes, ez az érzés tartja fogva, a haza sorsa nem érinti meg. Tragikus tévedéséért bűnhődnie kell. Jókai tehát beleavatkozik hősei életébe, büntet vagy felmagasztal. De szereti a legkisebb fiút is: Jenő önként, testvére helyett vállalt halála a tragikus vétség felismerése, de egyúttal a jóvátétel felemelő gesztusa is.
Az értékrend meghatározza a női szereplők karakterét is. Lánghy Aranka és Lindenwall Edit - ödön és Richárd menyasszonyai-feleségei - közös jellemvonása, hogy tiszták, szerények és hűségesek szerelmükhöz. (A mű koncepciója nem engedi kibontakozni azt a rejtett vonzalmat, amit a regény végén Jenő és Aranka érez egymás iránt. Jókai kétségek között hagyja az olvasót, vajon Jenő siralomházi levele nem bújtatott, megkésett szerelmi vallomás-e?) A félszeg legkisebb fiú vonzódása az érett, nagyvilági Alphonsine-hoz lélektanilag hiteles. A bukott nőként ábrázolt Alphonsine-t a kényszer hajtja a kapcsolatba, az állandó hitegetésbe és színjátékba. ő Palvicz Ottót szereti, ám "bűnös viszonyuk" gyümölcsét, a gyermeket nem vállalja. Jenő iránti tettetett vonzalmához a másik két Baradlay fiúval szemben táplált elvakult gyűlölete társul. Sajnos Jókai nem elégszik meg ennek politikai és lélektani okaival, hanem a regény végén még bonyolult örökösödési harcot is feltár.
A történelemértelmezés azonban túlemeli A kőszívű ember fiait a család-, a lélektani vagy kalandregény műfaján, s a mítoszt leginkább kifejezni képes eposz felé közelíti. Az eposz mindig egy egész nép életére kiható nagyjelentőségű eseményt dolgoz fel, mely a túlvilági elemek bekapcsolásával kozmikus méretűvé válik. A magyar szabadságharc a jó és a gonosz egyetemes vetélkedése: "Az egész világ két táborra oszlott, s küzd egymással a felülkerekedésért" (Az a harmadik). A fejezeteket felvezető monumentális képek a természeti erők beavatkozásáról tudósítanak: "A nap nyugovóra járt, előtte a vérvörös felhőkkel borított ég. Mintha egy óceán hömpölyögne odafönn izzó lávától. A skarlát felhők tűzszegélyei között csak egy darabka folton látszik ki az ég. Egy darab világoszöld ég" (A vérveres alkony). Az egyértelmű színszimbolika is érzékelteti a természet és az emberi világ egybeolvadását. Budavár ostroma nem a szabadságharc vitatott eseménye, hanem besorolódik a világtörténelem legfontosabb mozzanatai közé, hiszen: "Ami volt a púni népnek Carthago, az Izraelnek Jeruzsálem, a keresztyén világnak a szent föld, a franciának Párizs, az orosznak Moszkva, az olasznak Róma - az volt minekünk Budavár" (Párharc mennykövekkel). ödön és Richárd Magyarország felé tartva az ellenséges erőkkel vív kegyetlen harcot. A legidősebb testvért farkasok kergetik és kerítik be, Richárdot az osztrák csapatok üldözik. Heroikus küzdelmük az Odüsszeia hőseinek hányattatásait idézi.
A regényt át- és átszövik az ismétlődő motívumok és toposzok. A hősi műfajra utal a két nemes ellenfél, Richárd és Palvicz Ottó háromszori párbaja. A végzetszerűséget jelzi Rideghváry jóslata: "Ez az út is elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve vérpad" (A kézfogó napja). Az egyes "lépcsőfokoknál" az anya vagy ödön visszaemlékezik a próféciára. A regényt mintegy keretbe foglalja Leonin és ödön találkozása. A történet kezdetén a fiatal orosz tiszt menti ki magyar barátját a befagyott Dnyeper jege alól, a végén a megszálló hadsereg tisztjeként tartóztatja le ödönt. S csak később derül ki, hogy voltaképpen ezzel mentette meg a Baradlay fiú életét az üldöző osztrákoktól. A regény állandóan ismétlődő jelenete a férje portréjával vitatkozó Baradlayné alakja. A holt ember átkának bosszúistennőként formált képviselői a Plankenhorst família hölgyei, az anya, és főleg leánya, Alphonsine: "a pokol örvénye nem lehetett sötétebb, mint Alphonsine két szép szemének mélysége volt" (Sötétség).
Az eposzi formába öntött mitikus történelemszemlélet eredménye, hogy a múlt, az elbeszélés tárgya mindig eszmény, követendő példa. A 1848-49-es események legfőbb tanulsága és értéke a nemzeti összefogás. A haza hívó szavára nemre, fajra, életkorra, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül mindenki védte az országot,
a "lélekcserélő időkben" egy emberként álltak a nemzet mellé. Az "Egy nemzeti hadsereg" című fejezet meséli el ódai szárnyalással, honnan vette "ez a nemzet az ősmondabeli erőt az újabb kornak a Nibelungen énekéhez". A küzdőtéren nem is győzheti le "az elszigetelt országnak rokontalan nemzetét" a "kilenc oldalról rárohanó támadás". Nem is az ellentábor, hanem az isteni ítélet dönti el a küzdelmet. "Ez a Perhélia című fejezet, amely az 1849 nyarán Magyarországon valóban látható különleges légköri tüneményt teszi meg az istenítélet szimbólumául, felhasználva azt a körülményt, hogy Kossuth a bukás előtti végső percben keresztes hadjáratban szólította föl a föld népét végső küzdelemre. ödön apósa, Lánghy tiszteletes fanatizálja a népet a Tisza partján, és hirtelen bekövetkező halála úgy oldja meg az istenítéletté emelt konfliktust, hogy a bukást felsőbb végzetnek tulajdonítja, s egyúttal nyitva hagyja az utat a jóvátételre" (Szörényi László).
Az eposz műfajának sajátossága, hogy mindig viszállyal kezdődik és megbékéléssel fejeződik be. Csak az istenítéletként értelmezett kudarc magyarázhatja a bukás utáni harmóniát. Baradlayné megbékél férje szellemével Richárd amnesztiája után, Jenő önfeláldozása megteremti a családi békét. A világosi fegyverletételt követően a héroszok visszavedlenek átlagemberekké. Edit a kosztpénzről beszélget a mérnöki pályára készülő Richárddal. Az örökség váratlan és motiválatlan jóvátétel. Palvicz Ottó fiának elzüllése öröklött tulajdonságainak következménye. A végszóban a budai várkert "harcáztatta földjén" a gyermek trónörökös a zöld füvön fehér báránykával játszik, "kék és fehér mezővirágokból" fon koszorút a báránynak. Az idill és a színek a megbékélést, a "feledés útját" jelképezik. és azt is, hogy vége a hőseposz és mítosz korszakának.
A regényt sokféle stílus és beszédmód jellemzi. Az anekdotázó-adomázó közvetlenséget a klasszikus retorika szabályai szerint felépített szónoklatok váltják, a romantikus pátosszal áthatott leírások keverednek az antik utalásokkal tűzdelt meditációkkal. Sajátos színt képviselnek a mellékalakok megnyilatkozásai, a dialektus érzékeltetése.
A kőszívű ember fiait Jókai Keresd a szívet címmel dramatizálta. A filmváltozatot Várkonyi Zoltán rendezte 1965-ben.