Jókai Mór (1825 - 1904)
Élete, egyénisége
Komáromban született, nemesi családból. Apja ügyvéd. A szülői ház szellemét a kálvinista erkölcs mellett a liberális felvilágosultság jellemezte. Szülővárosának is sokat köszönhetett: Komárom, mint kereskedelmi központ jelképe volt a polgárosodásnak.
A félénk kisfiú csodagyereknek számított, első verseskötete tízéves korában jelent meg. A pápai önképzőkörben ismerkedett meg Petőfivel, s barátságuk Kecskeméten mélyül el igazán. Bár ügyvédi oklevelet is szerzett, első regényének, a Hétköznapok (1846), sikere után az írói pályára lépett.
Az ellenzéki középnemesség fiai közül kerültek ki barátai, társai. Pesten tagja lett a Tízek Társaságának, 1847-ben átvette az Életképek c. folyóirat szerkesztését. Petőfi és Vasvári Pál társaságában a francia forradalommal és az utópista szocialistákkal ismerkedett. Demokratikus érzelmeit az is kifejezte, hogy nevében az y-t i-re változtatta. 1848. március 15-én a 12 pontot - melynek fogalmazásában is részt vett- ő olvassa fel a Pilvax kávéházban.
Állásfoglalásaiban szívesen engedte, hogy nála határozottabb egyéniségek irányítsák. Március 15-én ismerkedett mag a Nemzeti Színház színésznőjével, laborfalvi Rózával, akit rövidesen feleségül vett. Jókai anyja és barátai ellenezték a házasságot, s ez is szerepet játszott abban, hogy Petőfivel megromlott a kapcsolata.
A szabadságharc idején újságíróként részt vállalt a politikai életben. Elkísérte Kossuthot körútjaira, de támogatta a Békepártot is (kritikai hadjáratával érték el, hogy a rendőrminiszter, Madarász László lemondjon).
Világos után bujdosni kényszerült. Az üldözésektől felesége kapcsolati óvták meg: felíratta Jókai nevét a komáromi várvédők listájára, akik menlevelet kaptak. Jókai kezdetben álnéven (Sajó) kénytelen írásait közölni,s az 1854-ben megjelenő Vasárnapi Újság is csak főmunkatárskánt tüntette fel, jóllehet ő volt a lap gazdája.
Művészete az ötvenes évekre ért be. Elismerést az elbeszéléskötetei (Csataképek, Egy bújdosó naplója; mindkettő 1850) és regényei, pl.: az Egy magyar nábob (1853 - 54) hoztak. A humoros és elégikus múltidézés reményt keltett az önkényuralom éveiben.
Világképe különbözött pályatársaitól, pl.: Kemény Zsigmond vagy Arany János álláspontjától. Őszintén hitt a nemzet jobb jövőjében. A korlátok ellen az egyén és a közösség feltétlenül győzedelmesnek képzelt akaratát szegezte. Megértést mutatott a nemzetiségi sérelmek iránt, ugyanakkor a felekezeti és társadalmi ellentétek okaihoz értetlenül közeledett.
A politikába 1861-ben kapcsolódik be: képviselőnek választják, s a határozati párthoz csatlakozik. Életre szóló barátságot köt Tisza Kálmánnal, aki Teleki László öngyilkossága után a párt vezetője lett. Mint A Hon c. hírlapnak (1863 - 1882) szerkesztője mindig pártjának népszerűsítésére törekedett.
Jókaival esztétikai és politikai szempontok is szembeállították a Deák Ferencet követő írókat. Jókai nem ítélet Kossuth 1848 - 49-es politikáját illúziókergetésnek.
1867-től ellenzéki, 1875-től pedig - Tisza hatalomra jutásával - kormánypárti képviselő. Az uralkodóházhoz, így Rudolf trónörököshöz is baráti viszony fűzte.
A hetvenes évektől ünneplésben volt része. 1876-ban az ellenzéki írók által alapított Petőfi Társaság az elnökévé választotta. Felesége halála (1886) után fogadott lánya és annak férje, Feszty Árpád próbált kisebb irodalmi szalont kialakítani körülötte.
A politikától fokozatosan visszavonult. 1894-ben ötvenéves írói jubileumát az egész nemzet ünnepelt, s ekkor jelentették meg műveinek százkötetes díszkiadását. Néhány év múlva feleségül vett egy fiatal színésznőt, mely esemény országos felháborodást keltett. Utolsó éveit külföldön töltötte, s itthon is visszavonultan élt. 1904. május 5-én halt meg.
MŰVÉSZETÉNEK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA
Művészetét a magyar romantikus prózairodalom legnagyobb teljesítményeként tarthatjuk számon. Művei, főleg regényei teremtették meg a mai értelemben vett olvasóközönséget.
Élete folyamán ontotta műveit. Számtalan író és áramlat hatását fogadta be. (Nemcsak az angol és francia romantikusoktól - Walter Scott-tól, Dumas-tól - hanem Dickens-től, Vernétől és Zolától is igyekezett tanulni.) Életműve mégis egységes, látásmódja korán kialakult.
Az egészen korai és kései műveit leszámítva, melyekben a kalandos elem jut túlsúlyra, művészetét sajátos kettősség: romantika és népiesség keverése jellemzi. A romantika jellegzetes eszközei: a látomásszerű leírás, a fordulatos cselekmény, a szélsőséges jellemek, az ellentétező nyelv. A népiesség vívmányi: az eleven életanyag hol idilli, hol tréfás bemutatása, az életképszerű, a népies és az anekdotikus előadás. Jókai a fellépő népies irány képviselője és a francia-angol romantika honosítója.
Nyelvezete magyaros, árnyalt, eleven, mely kiváló elbeszélő tehetséggel párosul. Gyulai Pál írta róla: "Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit", illetve máshol "Elevenebb és magyarosb minden eddigi regényírónknál".
Műveiben gyakran előfordul, hogy a leírt nyugalmas helyzet feszültté válik az ellentétező előadásmód révén. A hosszabb, aprólékos leírást már-már csattanószerűen ható mondatok követik, s ez a ritmusváltás újabb feszültség forrása.
A műveit stílusegység és jelentésbeli egység jellemzi. Fordulatos cselekménybonyolítás nélkül is nagyfokú feszültséget képes kelteni pusztán az előadásmódja révén.
Regényeinek szerkezete általában egyszerű: a cselekmény vonalszerű, színhelyek és a bonyodalmak váltakozása kronologikus, hosszabb leíró vagy értekező rész ritkán szakítja meg a történetmondást, a háttér szerepe elhanyagolható.
Regényei mégsem egyhangúak. A kaland padig csak egyik építőeleme műveinek. A szerkezet sokszor a pikareszk (pikareszk: A kalandregénynek a spanyoloknál a XVI. században kialakult változata, mely általában realisztikus, de gunyoros és keserű életszemlélet is jellemzi.) regényre emlékeztet, de az egyes epizódok műfaj eltér. Jókai különböző műfaji elemeket egyesít, társít: a humoros anekdota, a bensőséges életkép, a játékos kaland és a komolyan vett mese keverednek műveiben.
Legtöbb regényében az egyik vagy a másik műfaji elem kerül túlsúlyba. (Az Egy magyar nábob fő cselekményszálának két anekdotakör adja pillérét: az egyik a parlagi magyar oligarchia viselt dolgait, a másik az örökösödési per történetét foglalja magában. A kőszívű ember fiai (1869) kiinduló helyzete, Ödön és Richárd kalandos utazása, a hármas szám s az, hogy a legkisebb fiú vállalja az áldozatot, a népmesék logikáját követi.)
Hasonló módon válik uralkodóvá a kaland (A lőcsi fehér asszony, 1855) vagy az életkép (Sárga rózsa, 1893).A vallomás ritkán válik meghatározóvá (A tengerszemű hölgy, 1890), az első személyben előadott önéletrajz is formális keretnek bizonyul különféle kalandok elbeszéléséhez (Egy hírhedett kalandor a XVIII. századból, 1879).
A különféle műfaji elemek vegyítése miatt regényeiben nem találunk egységesen ábrázolt következetesen viselkedő jellemeket. Jókai regényeinek legfeltűnőbb figurái kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott mesehősök, akik eltüntetnek minden akadályt az útjukból. Nemcsak verhetetlenek, hanem sérthetetlenek is, de ezért néhány vonásra korlátozott lelki életet élnek.
Jókai, regényeinek szereplőit eszmék szócsöveivé alakítja. (Pl.: a Fekete gyémántok (1870) Berend Ivánja s a többi szereplője egyben a boldogító eszmék szócsövei is) Jókai hajlamos a mesét példázattá emelni.
A mese és a kalandtörténet világa kétértékű. A hősökkel szemben felvonulnak a gonoszok, akik a legtöbb esetben kicsinyes céloktól vezetett intrikusok, és nem is igazán nagyszabásúak. A negatív figurák komikus megvilágításba kerülnek. A cselszövés és árulás ritkán okoz katasztrófát, a bűnösök pedig feltétlenül meglakolnak.
Más a helyzet az életképszerű ábrázolásban megjelenített mellékszereplőkkel. Az eltérő műfaji lehetőségek magyarázzák Jókai jellemábrázolásának kettősségét: a főszereplő hősök és gonoszok elrajzolt, képtelen tulajdonságaival szemben a mellékszereplők hihető motiválást kapnak.
Az anekdotikus bemutatás is gyakran vegyül életképszerűvel. (Kárpáthy János az Eppur si mouve, É mégis mozog a föld, illetve az Egy magyar nábob. regényben a vidéki nemesúr anekdotikus figurájának az életképszerű részletezés miatt is jelentősebbek "méretei": létmódja meghasonlottságot takar. De János úr hazafias érzelmű. Az Egy magyar nábob nemzeti típusalanyt nyújt: Kárpáthy Jánost egyfelől a hazafiatlan, hivalkodó arisztokrata (Kárpáthy Abellino), és a haza felemeléséért felelősséget érző, reformer arisztokrata (Szentirmay Rudolf) típusával szembesíti. A főhős az ellentétes erők között alakul tevékeny emberré.)
Az átlátszó értékszerkezet a magyar félmúltban és jelenben játszódó regényeiben egy korszerű és hatékony nemzeti mitológia megteremtését szolgálja. E mitológiát a távlattalálás hite és bizalma hatja át. Ugyanakkor alábecsüli a visszahúzó erők szerepét, súlyát. Nem alaptalanul vetették Jókai szemére, hogy osztozik a széles körű illúziókban, és még erősíti is azokat.
Nemcsak az a feltűnő, hogy mindig elejét veszi a tragikus kifejletnek (akár a legképtelenebb eszközökkel is), hanem az is, hogy azonos távolságból szemléli regényvilágának valamennyi szereplőjét és jelenségét.
Művészi világképének e sajátosságai okozzák, hogy ha elbeszélői varázsa által hagyjuk magunkat vezetni, nem érzünk hiányt (a részek egy nagy értelmes egész felé mutatnak), ha azonban az egész felől nézzük a részt, az összefüggések esetlegesnek bizonyulnak. Ezzel magyarázható, hogy Jókai művészetét az igényesebb irodalmi közvélemény kisebb lelkesedéssel fogadta.
1890-től két fő irányban próbált újat alkotni: egyrészt realista témák feldolgozásával (Gazdag szegények, 1890), másrészt népi motívumok falhasználásával (Sárga rózsa, 1893).
Írásművészetének összefoglalt jellemzői:
1.- életszerű (az akkori regényekhez képest)
2.- életélmény jellemzi
3.- a hősök magasabb "hőfokú" érzelemvilággal rendelkeznek
4.- általánosítások, megérzések (intuíciók) sora a regényekben
5.- mesei funkciók, mítikus elemek felvállalása
6.- egyszeri, különleges és tökéletes hősök
pl.: démoni hősök
a "jók" - Kárpáthy Zoltán
7.- a hősiesség tisztító ereje
pl.: Kárpáthy Zoltán
8.- kedveli a különlegest, az egyedit; az egyéniséget ellentétbe állítja az átlagossal (a típussal)
9.- regénystílusa nem egynemű, hanem kevert műfajú; fellazítja a regény, az elbeszélés kereteit és megtalálhatóak:
pl.: anekdoták
mondai elemek
mesei motívumok
eposzi kellékek
10.- változatos esztétikai hatások
pl.: tragikum, fenség, komikum, groteszk, fantasztikum, irónia, szép,rút keveredése
Az arany ember (1872)
Jókai legnépszerűbb regénye, kései utószava szerint írójának is legkedvesebb alkotása, mely romantikus nemzeti irányregény. Szokatlan mű rendhagyó hőssel. Timár Mihály a regény elején még mesehős. Szemünk láttára alakul át hajósból üzletemberré. S a regény túlnyomó részében ez a mesehős változik meghasonlott emberré.
Jókai műveiben nem ritka a válsághelyzet sem a magánéletben, sem a közéletben, de a kettő mindig együtt jár, vagy legalábbis ellensúlyozza egymást. E művében azonban megbomlik a kettő egysége, s egymást kizáró értékként kerülnek szembe. Timár választás elé kerül: vagy a közéleti sikert, vagy a boldogságot nyerheti el.
Jókai egyetlen hőse, aki tragikus határhelyzetbe kerül. Mert ez a "mesehős" erkölcsileg nem feddhetetlen. Az eltulajdonított kincs hozza meg szerencséjét, s e vétek árnya minden sikerére rávetül. A tolvajlás érzete fűződik előbb a gazdagsághoz, majd bűntudata egyetemessé válik.
A regény szereplői romantikusan megrajzolt alakok. Velük szemben áll Timár, aki bonyolult jellem. A regény elején úgy ismerjük meg, mint, aki irtózik minden becstelenségtől. Erkölcsi igényessége az "első lopás" után is megmarad. Lelkiismeret nemcsak az erkölcsi kisiklástól óvja meg, hanem még az üzleti élettől is elidegeníti.
Az első és egyetlen vétség mégis olyan súllyal nehezedik rá, hogy összeroppantja, és végül az öngyilkosság szélére sodorja. Bűn és bűntelenség egyensúlya teszi romantikusan talányossá Timár alakját. Az mű líraian megjelenít a romantika eszközeivel. Egyrészt a hatalmas ívű belső monológokkal: az elbeszélő azonosítja nézőpontját Timáréval. Ezért az arany ember "vallomás-regény" is, bár nem egyes szám első személyű, s nincs önéletrajzi jellege sem.
A lírai megjelenítés másik eszköze a tájrajz. A regény látomásszerű tájai Timár lelkivilágának változásait fejezik ki. A műben igen sokszor megjelenő "vörös félhold" mintegy jelzi Timár életének fordulatait.
Az arany ember cselekménye nem végződik tragikusan. (A rianás, amelybe magát ölni akarja, Krisztyán holttestét mutatja meg, majd bezárul előtte. Tehát elveszíti múltját üldöző démonát.) A megoldásban Jókai erősen támaszkodik a francia romantika kelléktárára. A mű világában az erkölcsi értékek fölé rendelődik az erkölcsfeletti értékek szintje: a Senki sziget édeni állapota.
E sziget törvényen és társadalmon kívüli terület. Timár itt találja meg az igazi boldogságot.
A "sziget" az irodalom hagyományos toposza. A rousseau-i gondolat és a romantikus nosztalgia formálták ezt a szigetet, ahol a pénz hatalma megszűnik.
Sárga rózsa (1893)
Műfaja: kisregény.
A kilencvenes évek elején Jókai két olyan regényt is írt, mely kitűnt újszerű tárgyával: a Gazdag szegények (1890) egy pesti külvárosi bérházban, a Sárga rózsa (1893) a hortobágyi pusztán játszódik. Korábban e két helyszín csupán epizódként jelent meg nála.
A mű három fő elemből épül fel: a balladaszerű történetből, a néprajzi jellegű leírásból és az életképekben kibontakozó cselekményből.
A szerelmi bonyodalom a népballadák világát idézi. Elágazások nélküli történet, fontosabb eseményekre szorítkozó előadás. Természetes színhely a civilizációtól érintetlen pusztai táj, és természetes hőse a pusztai ember.
Zárt és különös világ ez. Táj és ember olyan egységet alkot, ami máshol elképzelhetetlen. Szükséges, hogy az elbeszélő pontos leírást adjon. Külső nézőpontból közeledik a tárgyhoz, s népi érdekességű leírásokat használ. A regény kevésbé sikerült részei ezek.
Végtelenül egyhangú táj tárul elénk a műben. Az itt élőknek közönséges, mindennapi környezet. A pusztát több nézőpontból jeleníti meg: a regény finom jelzése, hogy a "betyár" szó mást jelent a bécsi piktor és a gulyás számára; ami az egyiknek érdekesség, a másiknak veszély.
A festő hosszas szerepeltetése a harmadik fejezetben azt a célt szolgálja, hogy érzékeltesse, a pusztai táj megítélésének bizonytalanságát. A piktor ábrázolása erősíti is, ellenpontozza is az elbeszélő álláspontját. Képzelet és valóság viszonylagossága annyira fontos Jókai számára, hogy még a szerkezet egységét is megbontja érte, e kitérő beiktatásával.
A regény meghatározó műfaji eleme az életkép. A cselekmény életképekben bontakozik ki. Ez teszi lehetővé ,hogy a jellemek árnyalttá váljanak. Decsi Sándor és Lacza Ferkó nem csupán szerelmi vetélytársak.
Decsi Sándort igazságérzete vezérli minden tettében, gyűlöli a hazugságot: ezért lesz katona, s végül Klárit is ezért taszítja el. És mégis, a hazugságot is vállalja, csakhogy a lánynak ne essék bántódása akaratlan vétke miatt. Klári alakja is összetett: odaadó és kacér, könnyelmű és bűnbánó egyszerre. A következmény balladába illő: a lány elveszíti mindkét udvarlóját.
A regény nagy értéke a balladai és életképi elem finom ötvözése. Megnő a tárgyak és gesztusok jelentősége: könnyen kapnak jelképes értelmet, mint a címadó "sárga rózsa" és maga a puszta is.
Mikszáth Kálmán (1847 - 1910)
Mikszáth Kálmán irodalmunk egyik legnagyobb művésze. A magyar irodalom fejlődésében korszakos érdemei vannak. A magyar széppróza az ő művészetében szakadt ki Jókai romantikájának bűvköréből, s újra rátalált a realizmus útjára. Az eszményítéstől, a pátosztól fosztotta meg a magyar elbeszélést. Életműve a XX. században tetőző realizmus előkészítője lett.
Mikszáth művei nem érik el a kor európai realizmusának színvonalát. Alkotásaiból hiányzik a teljesség, a társadalomnak az átfogó ábrázolása, mely a francia ill. az orosz realista regények erénye. Jellemábrázolásában kísért még bizonyos romantikus egyoldalúság, s jórészt idegen tőle az elmélyült lélektani elemzés. Előadásmódjában még uralkodnak az élőszóbeli műformák. Hangja nem a tárgyiasan elemző író, hanem a nagy mesemondóé. aki a fordulatos történetre figyel, s nem kutatja annak mélyebb összefüggéseit.
1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán. Szülőföldjének színeit élete végéig őrizte. Legjobb műveinek színtere a Felvidék, ahol a szlovák és a magyar kultúra keveredett egymással. Szülei jómódú és tehetséges kisbirtokosok voltak, de a családban éltek még legendák nemesi előnevekről.
A rimaszombati gimnáziumban tanult, Selmecbányán érettségizett. Pesten négy évig jogot hallgatott, de diplomát nem szerzett. 1871-ben Mauks Mátyás főszolgabíró mellett Balassagyarmaton szolgabírói esküdként helyezkedett el. Itt ismerkedett meg a megyei élettel, a kialakuló dzsentrivilággal. 1873-ban feleségül vette főnöke lányát, Mauks Ilonát.
Ekkor már állást vállalt Pesten, a Magyar Néplap szerkesztőségében. Írásait nehezen tudta elhelyezni, s kiadott kétkötetnyi novellagyűjteménye sem hozta meg a remélt sikert. Elszegényedett, ezért feleségétől is elvált. A nyomorból az ellenzéki Szegedi Napló meghívása emelte ki. Két és fél évet Szegeden töltött (1878 - 1880), s ez egyik legtevékenyebb korszaka volt: világszemlélete tágult, s szabadon írhatta ellenzéki cikkeit.
1880 végén tért vissza Pestre. 1881-ben a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott, s megmaradt e lapnál mintegy 25 esztendeig. 1881-ben két kis kötete is megjelent, a Tót atyafiak (1881) és A jó palócok (1882-es évszámmal). Ez végre meghozta az elismerést, s ettől kezdve minden művét nagy dicséret fogadta. 1882-ben újra összeházasodott feleségével.
A Petőfi Társaság, a Kisfaludy Társaság, majd a Tudományos Akadémia is tagjává választotta. 1887-től élete végéig a kormánypárt képviselője volt a parlamentben. 1910-ben az egész ország ünnepelte írói pályájának negyvenedik évfordulóját, Mikszáth azonban az ünnepségsorozat után két hét múlva hirtelen meghalt.
ÍRÓI INDULÁSA
Pályáját elbeszélésekkel kezdte. Első novellái Jókai hatását tükrözték. A Tót atyafiak és A jó palócok azonban fordulatot jelentettek írói pályáján: bennük talált rá a maga egyéni hangjára. Az első kötet négy hosszabb novellát, a második 14 kis palóc történetet tartalmaz. Mindegyik írása még romantikus alkotás, de azzal, hogy a paraszti élet felé fordult el is távolodott a patetikus romantikától. Novelláiban a tót és a palóc parasztok, az egyszerű falusi emberek főhőssé nőnek. Az író még idealizálja őket, de ő fedezi fel elsőként a magyar prózában, hogy ezek az emberek is mély és bonyolult lelki életet élnek. Meglátja egyszerű hőseinek lelkében a zaklató konfliktusokat, mely őket emberi értékek tekintetében uraik fölé emeli. Ebben jelentett újat a két kis kötet.
A novelláskötetek történetei azonban nem csupán falusi "idillek". A legtöbb írás mélyén - balladás sejtéssel - ott rejlik egy-egy nyugtalanító tragédia is. Mikszáth parasztjai patriarchális világban élnek, a természet békéje veszi őket körül. Ezt az "idilli" békét mindig feldúlja valami, s ebből bontakozik ki az elbeszélések cselekménye.
E novelláinak jellemző vonása az írói magatartás is. Mikszáth ugyanis a népi mesemondó tudatvilágát imitálja. Beleéli magát a regélő alakjába, s az élőszóbeli előadás fordulataival utánozza. Közbeszúrt anekdotákkal, lírai kitérésekkel, utalgatással, irónikus megjegyzésekkel kívánja ébren tartani az olvasó figyelmét.
"Főszereplővé" lép elő a természet is. A táj él, társalog az emberekkel, olykor közvetlenül is mint igazságot szolgáltató hatalom beleavatkozik az emberek dolgaiba (pl.: "A királyné szoknyája"). Stilisztikai megnyilvánulása ennek a megszemélyesítés.
SZATIRIKUS ÍRÁSOK
Paraszti tárgyú elbeszéléseiben Mikszáth gyermekkorának világát idézte fel, később azonban a hosszabb elbeszéléseket rövidebb írások, szatirikus rajzok, karcolatok váltják fel. (Karcolat: az elbeszélés egyik fajtája, mely néhány vonással érdekes alakokat vagy epizódokat emel ki a a valóságból.) A műfajváltás kapcsolatban van az újságírással, a napilapok igényével is. Az írók rendszeresebben kapnak helyet a lapok ún. tárcarovatában, s itt jelennek meg kisebb novelláik, rövidebb tanulmányaik.
Mikszáth 1882-ben kezdte el a Pesti Hírlap hasábjain az országgyűlési karcolatok írását. Karcolataiban, szatirikus írásaiban a parlament életének furcsaságaival, a dzsentri társadalmának nagyzási mániájával, a közigazgatás ferdeségeivel foglalkozott. A korábbi novellák előadásmódjával szemben bennük kezd átváltani a realista igényű ironikus hangnemre.
Az 1890-es években fokozódott írói éleslátása, gyarapodtak kiábrándító tapasztalatai, s ezek már kinőtték a karcolatok műfaji kereteit. Mikszáth ekkor a regényben kereste a századvégi feudális Magyarország társadalmi bomlásának, a dzsentrik ábrázolási lehetőségeit. Ezek a regények realista fejlődésének fontos állomásait jelzik. Kiemelkedő regényei: Beszterce ostroma (1894), Szent Péter esernyője (1895) és az Új Zrínyiász (1898).
Beszterce ostroma (1894)
Mikszáth a regényt először a Pesti Hírlapban közölte folytatásokban (1894), kötetben 1895 novemberében jelent meg.
Keletkezésének körülményeiről az író tájékoztat: Hősének, gróf Pongrácz Istvánnak históriáját képviselőtársa, gróf Pongrácz Károly mesélte neki.
Az anekdotát, ezt a népi fogantatású műfajt (rövid, csattanós, tréfás történet) Mikszáth is felhasználta. Innen származik sajátos elbeszélő hangja. Az anekdotában észrevette a tipikus tartalmat: egy-egy magatartásforma eltúlzott, de társadalmilag jellemző vonásait. Az anekdota segítette valóságábrázoló művészetét, de akadálya volt már, a 90-es években a nagyszabású kompozíciónak.
A későn született ember
Anekdotából lépett elő a mű főhőse, Pongrácz István is.
Messziről indítja az író a cselekményt. Két egymástól térben és időben is független novellából áll az első két rész (Estella; Kedélyes atyafiak). A két főszereplő, Pongrácz és Apolka sorsa csak a harmadik részben (A túsz) fonódik össze. Ettől kezdve egységesebb kompozíciójú a mű, a negyedik fejezettől (Az éj) az események is felgyorsulnak s a meseszálak újra egyesülnek.
Anekdotával kezdődik a regény. (Nedec vára a Habsburgok várromboló bosszújától azon a címen menekült meg, hogy kastély. Valahol Zsolna közelében, a Felvidék hegyei között állhatott.) A színhely bemutatása elnagyolt, az írót jobban érdekli a környék mondavilágának hangulata. A táj elmaradott. Tökéletesen fejezi ki elmaradottságát a műből vett mondat: "Ide ugyan be nem tolakodik a XIX. század."
Gróf Pongrácz István, a várúr sem vette észre, vagy nem is akarta észrevenni az idő múlását. Fura, "későn született" ember volt, hóbortjainak élő figura. A XVII. században megállt számára az idő, s egy régi kor erkölcsei szerint rendezte be életét. A XIX. század 70-es éveiben (az elszórt célzások erre az időre valószínűsítik a regény központi cselekményét) fejébe vette, hogy érvényesíti öröklött feudális jogait.
(Hadsereget szervezett, s, hogy asszony is legyen a háznál agy vándor cirkusztársulattól 600 forintért megvásárolta Donna Estellát. Ő lett a "várasszony". A mindennapi életet a várban a lovagi szokások rendje irányította.)
Mikszáth lélektanilag nem fejti meg Pongrácz rögeszméit. Kerüli a részletes leírásokat, csak vázlatos vonásokkal mutatja be hőseit. Jellemzésének módja az anekdotikus érdekességek hajszolása. Szinte kényszer űzi az írót, hogy mindenről tájékoztassa az olvasót. Ennek érdekében sok kitérést enged meg magának. A tény- és életanyag elmondásában azonban szűkszavú.
(Pongrácz István külsejét is csak egyetlen mondatban írja le, s a következő mondatban már egy közbevetett anekdota bevetését kezdi.)
Magyar Don Quijote
Szinte minden kritika megállapította, hogy Mikszáth megteremtette a "magyar Don Quijotét". A spanyol Cervantes (1547 - 1616) regényének (Don Quijote de la Mancha) főszereplője és Pongrácz István között valóban sok hasonlóság van (mindketten egy letűnt világ ideáljaihoz ragaszkodnak csökönyösen), de jelentős eltérések is adódnak. A spanyol író hőse felcsap lovagnak, s a világboldogító eszmékért rajong. Pongrácz Istvánnak saját maga a hóbortjainak központja és célja, nyugodtan éli a maga különc életét. A regény cselekménye abból alakul ki, hogy a környék közreműködik Pongrácz bolondságaiban.
Mikszáth tudatosan bizonytalanságban tartja, hogy őrült-e a várúr, vagy nem. Csak ez a szándékolt homály szolgálhatja az író céljait. Mikszáth nem egy "különc" magatartását kívánja ábrázolni, akinek illúziói mániává erősödnek.
Az író nem azonosul hősével, kívülről és ironikusan szemléli, de rokonszenvet is érez iránta. Pongrácz lényében van valami a lovagi finomság, tisztaság. Nemcsak más, hanem különb is, mint a jelenben élő dzsentrik túlnyomó többsége, mint környezete.
Úri svihákok
A szomszédban élő Behenczy bárókban megteremtette Mikszáth az erkölcsileg lezüllött, elszegényedett, de életmódjához ragaszkodni akaró dzsentri típusát.
A fiatal Behenczy báró Nedec várában kívánja megtalálni szerencséjét. Pongrácz ki is nevezi várorvosnak, majd ezredtulajdonosnak, s végül előkóstolónak. Behenczy azonban megszökteti Estellát, s Besztercebányára menekülnek. Pongrácz kiadásukat kért, de követeit kinevették s elzavarták. István gróf másnap haddal vonult Beszterce ellen.
Apolka
A regény második részében (Kedélyes atyafiak) megszakad, s hosszú időre el is tűnik az eddigi cselekményszál. Az író egy új novellába kezd: Apollónia történetébe. Mikszáth kiszélesíti a regény társadalmi hátterét, a különc és a svihák arisztokrácia mellett bemutatja a polgárságot is.
(A zsolnai vaskereskedő fiainak, a három Trnowszky-fivérnek a történetei s anekdoták sorából áll. György orvos lett, és szegény maradt. Halála után kislány, Apollónia nevelését testvéreire hagyta. Péter és Gáspár meggazdagodtak, de gyűlölték egymást. Közös jellemzőjük a mohóság, az irigység. S mindketten ugyanolyan könyörtelenül teszik ki Apolkát az utcára. A kislány Klivényiéknél talál menedéket, de Klivényinek megfordul a fejében, hogy feleségül veszi. Ekkor a kisemmizett leány az öngyilkosság felé fordul. Másnap találnak rá a Vág folyó partján.)
A túsz
A gróf és Apolka sorsa a regény harmadik részében kapcsolódik össze. A hadak éppen aznap érkeztek Zsolnára, amikor Apolkát ájultan találta a folyó partján Blázy polgármester hajdúja.
Amíg Apolka nem lépett be az életébe, addig Pongrácz egy anekdota hőseként állt előttünk. Ettől kezdve egyénisége elmélyül, s drámai hangsúllyal gazdagodik. Apolkával szemben magatartása a kifogástalan lovagé: apa módjára bánik vele, s kész örökbe is fogadni. Maga sem tudta, hogy az, amit apai érzésnek hisz, tulajdonképpen szerelem. A maga középkori hóbortjaival védte e lelkében kicsírázó tisztázatlan érzést.
"Pongrácz ábrándjai (...) Apolka alakján keresztül ütköznek össze a legélesebben a valósággal. (...) Apolka és Tarnóczy Emil szerelmében a valóság tört be (...) ábrándvilágába. Ezt érezte meg István gróf, s ez lökte mélyebbre az őrületbe." /Király István: Mikszáth Kálmán/
Az utolsó várúr halála
A regény végén Pongrácz újra középkori lovaggá nemesedett. Miután Tarnóczy Emil visszavásárolta 600 forintért Estellát Behenczy bárótól, a besztercei "szenátorok" visszavitték Nedecre a megszökött "várasszonyt". István gróf lemondott a túszról, de lemondott az életéről is, hiszen a szerelem összetörte ábrándvilágát. Egy hatalmas koporsót készíttetett, hogy kedvenc lovával együtt temethessék el, s öngyilkos lett.
A regény befejezését inkább a tragédia jellemzi. Pongrácz Istvánt nem a lován temették el, hanem csak egyedül. Az ábrándokat szertefoszlató valóság győzelmét hangsúlyozza az író az utolsó sorokban is.
Mikszáth keserűsége abban rejlik, hogy a nemes elveket, eszményeket csak egy őrült veszi komolyan, a többiek számára ezek üres pózzá szegényültek.
Új Zrínyiász
A regény bevezetésében (A praeludium) az író "modern politikai rajz"-nak nevezte művét, s az volt bevallott célja, hogy "a középkori szokásokat" szembeállítsa az akkori "modern felfogással". Mikszáth azonban nem a középkort szembesítette az újjal, hanem saját kara jelenét mutatta be.
Az irónia feltűnik a regény elején, de később megváltozik a hangnem, s átadja helyét a keserű szatírának. (A szatíra egyfajta nézőpont, ábrázolási módszer; éles gúnnyal fordul minden önmagát túlhaladott törekvés felé, s ezeket leleplezi.)
Az Új Zrínyiász (1898) alapötlete a szatírák hagyományos formájára emlékeztet. A szatíraírónak szüksége van a túlzásra. Mennél meghökkentőbb az a nézőpont, ahonnan kora társadalmát szemlél, annál kirívóbbak az ábrázolni kívánt ellenmondások, visszásságok. A szatíra időben vagy térben távoli dolgokat ránt egybe, s ez teszi lehetővé, hogy feltűnővé váljanak a természetesnek ható ferdeségek.
Mikszáth maga is figyelmeztet, hogy az olvasónak bele kell élnie magát a regény megírásának idejébe. Ebben az időben ugyanis magasra csapott a hamis öntudat, a kritikátlan nemesi-dzsentri gőg. Ebbe szólt bele Mikszáth keserű kiábrándultsága: Zrínyi Miklóst feltámasztotta művében, s újkori sorsa lett a millenáris nagyzási hóbort kegyetlen kritikája.
A szatíra erejét csak fokozta, hogy nemcsak a feltámasztott eposzi hősök voltak valódi történelmi alakok, hanem saját nevükön szerepeltek a XIX. század végének vezető politikusai is. Csak a mellékszereplők voltak az író képzeletének szülöttei.
Az Új Zrínyiász nem eposz lett, hanem metsző szatíra. Mikszáth azt mutatta meg, hogyan semmisítették meg a nagyságot Zrínyiben a kiegyezéskori Magyarország hazug illúziói.
A gavallérok (1897)
Mikszáth írásiban legtöbbet a dzsentrivel foglalkozott. A középnemesség a polgári átalakulás során elveszítette földbirtokát, elszegényedett, de meg akarta tartani az előkelő életmód látszatát.
Az 1890-es évek tökéletesre formált, szerkezetileg is kitűnően megkomponált kisregénye A gavallérok (1897).
A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908)
Mikszáth A gavallérokban még elnéző mosollyal szemléli a dzsentrik úri hóbortjait, de a későbbi években keményebben ítélte el a dzsentrik felelőtlenségét, üres életét. Élete utolsó évtizedének terjedelmes regényei közül (Különös házasság, 1900; A fekete város, 1910) A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908) c. jut el a legkeserűbb, illúziótlan bírálatig. Szerkezetileg ez a regénye is széthulló, több novella füzére, s az anekdotikus szerkesztésmód akadálya az írói szándék megnyilvánulásának.
Főszereplője Noszty Feri, a tékozló huszárhadnagy, akinek egy váltóhamisítási ügy miatt el kellett hagynia a hadsereget. Semmihez sem ért, dolgozni nem akar. Egy vagyonos polgárlánynak, Tóth Marinak millióit szeretné megkaparintani; s ehhez az egész Noszty úri rokonság is a kezére játszik.Noszty Feri "kompromittálja" az ártatlan Tóth Marit, hogy így kikényszerítse a házasságot. A lány apja, Tóth Mihály, aki egyedül száll szembe a Noszty rokonsággal, meg is rendezi a lakodalmat, ahol bejelenti, hogy nem lesz esküvő, nem adja a lányát a hozományvadász Noszty Ferihez, s Mari már külföldre utazott.
Az írói keserűség Noszty Feri alakjában összpontosul. Feri lovagias modora aljas cinizmust takar. Az erkölcsi érzék hiánya és érzelmi üresség jellemzi: a szerelmet is csak hazudja. A regény végén ugyan Noszty Feri felsül, de Mikszáth tétovasága is jelentkezik: Noszty Ferit a kudarc nem rázza meg, egy vállrándítással tovább éli aljas, cinikus életét.
A regény központi szereplői közül csak egyetlen pozitív hős található: az iparosból milliomossá lett Tóth Mihály., az ő alakját Mikszáth romantikusan eszményíti. Ideális polgár, de nem önző burzsoá. Csak magánéletben volt cselekvő, a közéletbe nem szólt bele. "Időszerű volt nálunk ez a típus, de megkésett is. (...) Időszerű volt, mert a feudális maradványok elleni harc a nemzeti fejlődés központi kérdése volt. De megkésett is, mert a polgárság ebben a küzdelemben nem képviselt igazi történelmi erőt. Ezt az ellentmondást nem tudta feloldani Mikszáth." /Király István/
Élete, egyénisége
Komáromban született, nemesi családból. Apja ügyvéd. A szülői ház szellemét a kálvinista erkölcs mellett a liberális felvilágosultság jellemezte. Szülővárosának is sokat köszönhetett: Komárom, mint kereskedelmi központ jelképe volt a polgárosodásnak.
A félénk kisfiú csodagyereknek számított, első verseskötete tízéves korában jelent meg. A pápai önképzőkörben ismerkedett meg Petőfivel, s barátságuk Kecskeméten mélyül el igazán. Bár ügyvédi oklevelet is szerzett, első regényének, a Hétköznapok (1846), sikere után az írói pályára lépett.
Az ellenzéki középnemesség fiai közül kerültek ki barátai, társai. Pesten tagja lett a Tízek Társaságának, 1847-ben átvette az Életképek c. folyóirat szerkesztését. Petőfi és Vasvári Pál társaságában a francia forradalommal és az utópista szocialistákkal ismerkedett. Demokratikus érzelmeit az is kifejezte, hogy nevében az y-t i-re változtatta. 1848. március 15-én a 12 pontot - melynek fogalmazásában is részt vett- ő olvassa fel a Pilvax kávéházban.
Állásfoglalásaiban szívesen engedte, hogy nála határozottabb egyéniségek irányítsák. Március 15-én ismerkedett mag a Nemzeti Színház színésznőjével, laborfalvi Rózával, akit rövidesen feleségül vett. Jókai anyja és barátai ellenezték a házasságot, s ez is szerepet játszott abban, hogy Petőfivel megromlott a kapcsolata.
A szabadságharc idején újságíróként részt vállalt a politikai életben. Elkísérte Kossuthot körútjaira, de támogatta a Békepártot is (kritikai hadjáratával érték el, hogy a rendőrminiszter, Madarász László lemondjon).
Világos után bujdosni kényszerült. Az üldözésektől felesége kapcsolati óvták meg: felíratta Jókai nevét a komáromi várvédők listájára, akik menlevelet kaptak. Jókai kezdetben álnéven (Sajó) kénytelen írásait közölni,s az 1854-ben megjelenő Vasárnapi Újság is csak főmunkatárskánt tüntette fel, jóllehet ő volt a lap gazdája.
Művészete az ötvenes évekre ért be. Elismerést az elbeszéléskötetei (Csataképek, Egy bújdosó naplója; mindkettő 1850) és regényei, pl.: az Egy magyar nábob (1853 - 54) hoztak. A humoros és elégikus múltidézés reményt keltett az önkényuralom éveiben.
Világképe különbözött pályatársaitól, pl.: Kemény Zsigmond vagy Arany János álláspontjától. Őszintén hitt a nemzet jobb jövőjében. A korlátok ellen az egyén és a közösség feltétlenül győzedelmesnek képzelt akaratát szegezte. Megértést mutatott a nemzetiségi sérelmek iránt, ugyanakkor a felekezeti és társadalmi ellentétek okaihoz értetlenül közeledett.
A politikába 1861-ben kapcsolódik be: képviselőnek választják, s a határozati párthoz csatlakozik. Életre szóló barátságot köt Tisza Kálmánnal, aki Teleki László öngyilkossága után a párt vezetője lett. Mint A Hon c. hírlapnak (1863 - 1882) szerkesztője mindig pártjának népszerűsítésére törekedett.
Jókaival esztétikai és politikai szempontok is szembeállították a Deák Ferencet követő írókat. Jókai nem ítélet Kossuth 1848 - 49-es politikáját illúziókergetésnek.
1867-től ellenzéki, 1875-től pedig - Tisza hatalomra jutásával - kormánypárti képviselő. Az uralkodóházhoz, így Rudolf trónörököshöz is baráti viszony fűzte.
A hetvenes évektől ünneplésben volt része. 1876-ban az ellenzéki írók által alapított Petőfi Társaság az elnökévé választotta. Felesége halála (1886) után fogadott lánya és annak férje, Feszty Árpád próbált kisebb irodalmi szalont kialakítani körülötte.
A politikától fokozatosan visszavonult. 1894-ben ötvenéves írói jubileumát az egész nemzet ünnepelt, s ekkor jelentették meg műveinek százkötetes díszkiadását. Néhány év múlva feleségül vett egy fiatal színésznőt, mely esemény országos felháborodást keltett. Utolsó éveit külföldön töltötte, s itthon is visszavonultan élt. 1904. május 5-én halt meg.
MŰVÉSZETÉNEK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA
Művészetét a magyar romantikus prózairodalom legnagyobb teljesítményeként tarthatjuk számon. Művei, főleg regényei teremtették meg a mai értelemben vett olvasóközönséget.
Élete folyamán ontotta műveit. Számtalan író és áramlat hatását fogadta be. (Nemcsak az angol és francia romantikusoktól - Walter Scott-tól, Dumas-tól - hanem Dickens-től, Vernétől és Zolától is igyekezett tanulni.) Életműve mégis egységes, látásmódja korán kialakult.
Az egészen korai és kései műveit leszámítva, melyekben a kalandos elem jut túlsúlyra, művészetét sajátos kettősség: romantika és népiesség keverése jellemzi. A romantika jellegzetes eszközei: a látomásszerű leírás, a fordulatos cselekmény, a szélsőséges jellemek, az ellentétező nyelv. A népiesség vívmányi: az eleven életanyag hol idilli, hol tréfás bemutatása, az életképszerű, a népies és az anekdotikus előadás. Jókai a fellépő népies irány képviselője és a francia-angol romantika honosítója.
Nyelvezete magyaros, árnyalt, eleven, mely kiváló elbeszélő tehetséggel párosul. Gyulai Pál írta róla: "Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit", illetve máshol "Elevenebb és magyarosb minden eddigi regényírónknál".
Műveiben gyakran előfordul, hogy a leírt nyugalmas helyzet feszültté válik az ellentétező előadásmód révén. A hosszabb, aprólékos leírást már-már csattanószerűen ható mondatok követik, s ez a ritmusváltás újabb feszültség forrása.
A műveit stílusegység és jelentésbeli egység jellemzi. Fordulatos cselekménybonyolítás nélkül is nagyfokú feszültséget képes kelteni pusztán az előadásmódja révén.
Regényeinek szerkezete általában egyszerű: a cselekmény vonalszerű, színhelyek és a bonyodalmak váltakozása kronologikus, hosszabb leíró vagy értekező rész ritkán szakítja meg a történetmondást, a háttér szerepe elhanyagolható.
Regényei mégsem egyhangúak. A kaland padig csak egyik építőeleme műveinek. A szerkezet sokszor a pikareszk (pikareszk: A kalandregénynek a spanyoloknál a XVI. században kialakult változata, mely általában realisztikus, de gunyoros és keserű életszemlélet is jellemzi.) regényre emlékeztet, de az egyes epizódok műfaj eltér. Jókai különböző műfaji elemeket egyesít, társít: a humoros anekdota, a bensőséges életkép, a játékos kaland és a komolyan vett mese keverednek műveiben.
Legtöbb regényében az egyik vagy a másik műfaji elem kerül túlsúlyba. (Az Egy magyar nábob fő cselekményszálának két anekdotakör adja pillérét: az egyik a parlagi magyar oligarchia viselt dolgait, a másik az örökösödési per történetét foglalja magában. A kőszívű ember fiai (1869) kiinduló helyzete, Ödön és Richárd kalandos utazása, a hármas szám s az, hogy a legkisebb fiú vállalja az áldozatot, a népmesék logikáját követi.)
Hasonló módon válik uralkodóvá a kaland (A lőcsi fehér asszony, 1855) vagy az életkép (Sárga rózsa, 1893).A vallomás ritkán válik meghatározóvá (A tengerszemű hölgy, 1890), az első személyben előadott önéletrajz is formális keretnek bizonyul különféle kalandok elbeszéléséhez (Egy hírhedett kalandor a XVIII. századból, 1879).
A különféle műfaji elemek vegyítése miatt regényeiben nem találunk egységesen ábrázolt következetesen viselkedő jellemeket. Jókai regényeinek legfeltűnőbb figurái kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott mesehősök, akik eltüntetnek minden akadályt az útjukból. Nemcsak verhetetlenek, hanem sérthetetlenek is, de ezért néhány vonásra korlátozott lelki életet élnek.
Jókai, regényeinek szereplőit eszmék szócsöveivé alakítja. (Pl.: a Fekete gyémántok (1870) Berend Ivánja s a többi szereplője egyben a boldogító eszmék szócsövei is) Jókai hajlamos a mesét példázattá emelni.
A mese és a kalandtörténet világa kétértékű. A hősökkel szemben felvonulnak a gonoszok, akik a legtöbb esetben kicsinyes céloktól vezetett intrikusok, és nem is igazán nagyszabásúak. A negatív figurák komikus megvilágításba kerülnek. A cselszövés és árulás ritkán okoz katasztrófát, a bűnösök pedig feltétlenül meglakolnak.
Más a helyzet az életképszerű ábrázolásban megjelenített mellékszereplőkkel. Az eltérő műfaji lehetőségek magyarázzák Jókai jellemábrázolásának kettősségét: a főszereplő hősök és gonoszok elrajzolt, képtelen tulajdonságaival szemben a mellékszereplők hihető motiválást kapnak.
Az anekdotikus bemutatás is gyakran vegyül életképszerűvel. (Kárpáthy János az Eppur si mouve, É mégis mozog a föld, illetve az Egy magyar nábob. regényben a vidéki nemesúr anekdotikus figurájának az életképszerű részletezés miatt is jelentősebbek "méretei": létmódja meghasonlottságot takar. De János úr hazafias érzelmű. Az Egy magyar nábob nemzeti típusalanyt nyújt: Kárpáthy Jánost egyfelől a hazafiatlan, hivalkodó arisztokrata (Kárpáthy Abellino), és a haza felemeléséért felelősséget érző, reformer arisztokrata (Szentirmay Rudolf) típusával szembesíti. A főhős az ellentétes erők között alakul tevékeny emberré.)
Az átlátszó értékszerkezet a magyar félmúltban és jelenben játszódó regényeiben egy korszerű és hatékony nemzeti mitológia megteremtését szolgálja. E mitológiát a távlattalálás hite és bizalma hatja át. Ugyanakkor alábecsüli a visszahúzó erők szerepét, súlyát. Nem alaptalanul vetették Jókai szemére, hogy osztozik a széles körű illúziókban, és még erősíti is azokat.
Nemcsak az a feltűnő, hogy mindig elejét veszi a tragikus kifejletnek (akár a legképtelenebb eszközökkel is), hanem az is, hogy azonos távolságból szemléli regényvilágának valamennyi szereplőjét és jelenségét.
Művészi világképének e sajátosságai okozzák, hogy ha elbeszélői varázsa által hagyjuk magunkat vezetni, nem érzünk hiányt (a részek egy nagy értelmes egész felé mutatnak), ha azonban az egész felől nézzük a részt, az összefüggések esetlegesnek bizonyulnak. Ezzel magyarázható, hogy Jókai művészetét az igényesebb irodalmi közvélemény kisebb lelkesedéssel fogadta.
1890-től két fő irányban próbált újat alkotni: egyrészt realista témák feldolgozásával (Gazdag szegények, 1890), másrészt népi motívumok falhasználásával (Sárga rózsa, 1893).
Írásművészetének összefoglalt jellemzői:
1.- életszerű (az akkori regényekhez képest)
2.- életélmény jellemzi
3.- a hősök magasabb "hőfokú" érzelemvilággal rendelkeznek
4.- általánosítások, megérzések (intuíciók) sora a regényekben
5.- mesei funkciók, mítikus elemek felvállalása
6.- egyszeri, különleges és tökéletes hősök
pl.: démoni hősök
a "jók" - Kárpáthy Zoltán
7.- a hősiesség tisztító ereje
pl.: Kárpáthy Zoltán
8.- kedveli a különlegest, az egyedit; az egyéniséget ellentétbe állítja az átlagossal (a típussal)
9.- regénystílusa nem egynemű, hanem kevert műfajú; fellazítja a regény, az elbeszélés kereteit és megtalálhatóak:
pl.: anekdoták
mondai elemek
mesei motívumok
eposzi kellékek
10.- változatos esztétikai hatások
pl.: tragikum, fenség, komikum, groteszk, fantasztikum, irónia, szép,rút keveredése
Az arany ember (1872)
Jókai legnépszerűbb regénye, kései utószava szerint írójának is legkedvesebb alkotása, mely romantikus nemzeti irányregény. Szokatlan mű rendhagyó hőssel. Timár Mihály a regény elején még mesehős. Szemünk láttára alakul át hajósból üzletemberré. S a regény túlnyomó részében ez a mesehős változik meghasonlott emberré.
Jókai műveiben nem ritka a válsághelyzet sem a magánéletben, sem a közéletben, de a kettő mindig együtt jár, vagy legalábbis ellensúlyozza egymást. E művében azonban megbomlik a kettő egysége, s egymást kizáró értékként kerülnek szembe. Timár választás elé kerül: vagy a közéleti sikert, vagy a boldogságot nyerheti el.
Jókai egyetlen hőse, aki tragikus határhelyzetbe kerül. Mert ez a "mesehős" erkölcsileg nem feddhetetlen. Az eltulajdonított kincs hozza meg szerencséjét, s e vétek árnya minden sikerére rávetül. A tolvajlás érzete fűződik előbb a gazdagsághoz, majd bűntudata egyetemessé válik.
A regény szereplői romantikusan megrajzolt alakok. Velük szemben áll Timár, aki bonyolult jellem. A regény elején úgy ismerjük meg, mint, aki irtózik minden becstelenségtől. Erkölcsi igényessége az "első lopás" után is megmarad. Lelkiismeret nemcsak az erkölcsi kisiklástól óvja meg, hanem még az üzleti élettől is elidegeníti.
Az első és egyetlen vétség mégis olyan súllyal nehezedik rá, hogy összeroppantja, és végül az öngyilkosság szélére sodorja. Bűn és bűntelenség egyensúlya teszi romantikusan talányossá Timár alakját. Az mű líraian megjelenít a romantika eszközeivel. Egyrészt a hatalmas ívű belső monológokkal: az elbeszélő azonosítja nézőpontját Timáréval. Ezért az arany ember "vallomás-regény" is, bár nem egyes szám első személyű, s nincs önéletrajzi jellege sem.
A lírai megjelenítés másik eszköze a tájrajz. A regény látomásszerű tájai Timár lelkivilágának változásait fejezik ki. A műben igen sokszor megjelenő "vörös félhold" mintegy jelzi Timár életének fordulatait.
Az arany ember cselekménye nem végződik tragikusan. (A rianás, amelybe magát ölni akarja, Krisztyán holttestét mutatja meg, majd bezárul előtte. Tehát elveszíti múltját üldöző démonát.) A megoldásban Jókai erősen támaszkodik a francia romantika kelléktárára. A mű világában az erkölcsi értékek fölé rendelődik az erkölcsfeletti értékek szintje: a Senki sziget édeni állapota.
E sziget törvényen és társadalmon kívüli terület. Timár itt találja meg az igazi boldogságot.
A "sziget" az irodalom hagyományos toposza. A rousseau-i gondolat és a romantikus nosztalgia formálták ezt a szigetet, ahol a pénz hatalma megszűnik.
Sárga rózsa (1893)
Műfaja: kisregény.
A kilencvenes évek elején Jókai két olyan regényt is írt, mely kitűnt újszerű tárgyával: a Gazdag szegények (1890) egy pesti külvárosi bérházban, a Sárga rózsa (1893) a hortobágyi pusztán játszódik. Korábban e két helyszín csupán epizódként jelent meg nála.
A mű három fő elemből épül fel: a balladaszerű történetből, a néprajzi jellegű leírásból és az életképekben kibontakozó cselekményből.
A szerelmi bonyodalom a népballadák világát idézi. Elágazások nélküli történet, fontosabb eseményekre szorítkozó előadás. Természetes színhely a civilizációtól érintetlen pusztai táj, és természetes hőse a pusztai ember.
Zárt és különös világ ez. Táj és ember olyan egységet alkot, ami máshol elképzelhetetlen. Szükséges, hogy az elbeszélő pontos leírást adjon. Külső nézőpontból közeledik a tárgyhoz, s népi érdekességű leírásokat használ. A regény kevésbé sikerült részei ezek.
Végtelenül egyhangú táj tárul elénk a műben. Az itt élőknek közönséges, mindennapi környezet. A pusztát több nézőpontból jeleníti meg: a regény finom jelzése, hogy a "betyár" szó mást jelent a bécsi piktor és a gulyás számára; ami az egyiknek érdekesség, a másiknak veszély.
A festő hosszas szerepeltetése a harmadik fejezetben azt a célt szolgálja, hogy érzékeltesse, a pusztai táj megítélésének bizonytalanságát. A piktor ábrázolása erősíti is, ellenpontozza is az elbeszélő álláspontját. Képzelet és valóság viszonylagossága annyira fontos Jókai számára, hogy még a szerkezet egységét is megbontja érte, e kitérő beiktatásával.
A regény meghatározó műfaji eleme az életkép. A cselekmény életképekben bontakozik ki. Ez teszi lehetővé ,hogy a jellemek árnyalttá váljanak. Decsi Sándor és Lacza Ferkó nem csupán szerelmi vetélytársak.
Decsi Sándort igazságérzete vezérli minden tettében, gyűlöli a hazugságot: ezért lesz katona, s végül Klárit is ezért taszítja el. És mégis, a hazugságot is vállalja, csakhogy a lánynak ne essék bántódása akaratlan vétke miatt. Klári alakja is összetett: odaadó és kacér, könnyelmű és bűnbánó egyszerre. A következmény balladába illő: a lány elveszíti mindkét udvarlóját.
A regény nagy értéke a balladai és életképi elem finom ötvözése. Megnő a tárgyak és gesztusok jelentősége: könnyen kapnak jelképes értelmet, mint a címadó "sárga rózsa" és maga a puszta is.
Mikszáth Kálmán (1847 - 1910)
Mikszáth Kálmán irodalmunk egyik legnagyobb művésze. A magyar irodalom fejlődésében korszakos érdemei vannak. A magyar széppróza az ő művészetében szakadt ki Jókai romantikájának bűvköréből, s újra rátalált a realizmus útjára. Az eszményítéstől, a pátosztól fosztotta meg a magyar elbeszélést. Életműve a XX. században tetőző realizmus előkészítője lett.
Mikszáth művei nem érik el a kor európai realizmusának színvonalát. Alkotásaiból hiányzik a teljesség, a társadalomnak az átfogó ábrázolása, mely a francia ill. az orosz realista regények erénye. Jellemábrázolásában kísért még bizonyos romantikus egyoldalúság, s jórészt idegen tőle az elmélyült lélektani elemzés. Előadásmódjában még uralkodnak az élőszóbeli műformák. Hangja nem a tárgyiasan elemző író, hanem a nagy mesemondóé. aki a fordulatos történetre figyel, s nem kutatja annak mélyebb összefüggéseit.
1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán. Szülőföldjének színeit élete végéig őrizte. Legjobb műveinek színtere a Felvidék, ahol a szlovák és a magyar kultúra keveredett egymással. Szülei jómódú és tehetséges kisbirtokosok voltak, de a családban éltek még legendák nemesi előnevekről.
A rimaszombati gimnáziumban tanult, Selmecbányán érettségizett. Pesten négy évig jogot hallgatott, de diplomát nem szerzett. 1871-ben Mauks Mátyás főszolgabíró mellett Balassagyarmaton szolgabírói esküdként helyezkedett el. Itt ismerkedett meg a megyei élettel, a kialakuló dzsentrivilággal. 1873-ban feleségül vette főnöke lányát, Mauks Ilonát.
Ekkor már állást vállalt Pesten, a Magyar Néplap szerkesztőségében. Írásait nehezen tudta elhelyezni, s kiadott kétkötetnyi novellagyűjteménye sem hozta meg a remélt sikert. Elszegényedett, ezért feleségétől is elvált. A nyomorból az ellenzéki Szegedi Napló meghívása emelte ki. Két és fél évet Szegeden töltött (1878 - 1880), s ez egyik legtevékenyebb korszaka volt: világszemlélete tágult, s szabadon írhatta ellenzéki cikkeit.
1880 végén tért vissza Pestre. 1881-ben a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott, s megmaradt e lapnál mintegy 25 esztendeig. 1881-ben két kis kötete is megjelent, a Tót atyafiak (1881) és A jó palócok (1882-es évszámmal). Ez végre meghozta az elismerést, s ettől kezdve minden művét nagy dicséret fogadta. 1882-ben újra összeházasodott feleségével.
A Petőfi Társaság, a Kisfaludy Társaság, majd a Tudományos Akadémia is tagjává választotta. 1887-től élete végéig a kormánypárt képviselője volt a parlamentben. 1910-ben az egész ország ünnepelte írói pályájának negyvenedik évfordulóját, Mikszáth azonban az ünnepségsorozat után két hét múlva hirtelen meghalt.
ÍRÓI INDULÁSA
Pályáját elbeszélésekkel kezdte. Első novellái Jókai hatását tükrözték. A Tót atyafiak és A jó palócok azonban fordulatot jelentettek írói pályáján: bennük talált rá a maga egyéni hangjára. Az első kötet négy hosszabb novellát, a második 14 kis palóc történetet tartalmaz. Mindegyik írása még romantikus alkotás, de azzal, hogy a paraszti élet felé fordult el is távolodott a patetikus romantikától. Novelláiban a tót és a palóc parasztok, az egyszerű falusi emberek főhőssé nőnek. Az író még idealizálja őket, de ő fedezi fel elsőként a magyar prózában, hogy ezek az emberek is mély és bonyolult lelki életet élnek. Meglátja egyszerű hőseinek lelkében a zaklató konfliktusokat, mely őket emberi értékek tekintetében uraik fölé emeli. Ebben jelentett újat a két kis kötet.
A novelláskötetek történetei azonban nem csupán falusi "idillek". A legtöbb írás mélyén - balladás sejtéssel - ott rejlik egy-egy nyugtalanító tragédia is. Mikszáth parasztjai patriarchális világban élnek, a természet békéje veszi őket körül. Ezt az "idilli" békét mindig feldúlja valami, s ebből bontakozik ki az elbeszélések cselekménye.
E novelláinak jellemző vonása az írói magatartás is. Mikszáth ugyanis a népi mesemondó tudatvilágát imitálja. Beleéli magát a regélő alakjába, s az élőszóbeli előadás fordulataival utánozza. Közbeszúrt anekdotákkal, lírai kitérésekkel, utalgatással, irónikus megjegyzésekkel kívánja ébren tartani az olvasó figyelmét.
"Főszereplővé" lép elő a természet is. A táj él, társalog az emberekkel, olykor közvetlenül is mint igazságot szolgáltató hatalom beleavatkozik az emberek dolgaiba (pl.: "A királyné szoknyája"). Stilisztikai megnyilvánulása ennek a megszemélyesítés.
SZATIRIKUS ÍRÁSOK
Paraszti tárgyú elbeszéléseiben Mikszáth gyermekkorának világát idézte fel, később azonban a hosszabb elbeszéléseket rövidebb írások, szatirikus rajzok, karcolatok váltják fel. (Karcolat: az elbeszélés egyik fajtája, mely néhány vonással érdekes alakokat vagy epizódokat emel ki a a valóságból.) A műfajváltás kapcsolatban van az újságírással, a napilapok igényével is. Az írók rendszeresebben kapnak helyet a lapok ún. tárcarovatában, s itt jelennek meg kisebb novelláik, rövidebb tanulmányaik.
Mikszáth 1882-ben kezdte el a Pesti Hírlap hasábjain az országgyűlési karcolatok írását. Karcolataiban, szatirikus írásaiban a parlament életének furcsaságaival, a dzsentri társadalmának nagyzási mániájával, a közigazgatás ferdeségeivel foglalkozott. A korábbi novellák előadásmódjával szemben bennük kezd átváltani a realista igényű ironikus hangnemre.
Az 1890-es években fokozódott írói éleslátása, gyarapodtak kiábrándító tapasztalatai, s ezek már kinőtték a karcolatok műfaji kereteit. Mikszáth ekkor a regényben kereste a századvégi feudális Magyarország társadalmi bomlásának, a dzsentrik ábrázolási lehetőségeit. Ezek a regények realista fejlődésének fontos állomásait jelzik. Kiemelkedő regényei: Beszterce ostroma (1894), Szent Péter esernyője (1895) és az Új Zrínyiász (1898).
Beszterce ostroma (1894)
Mikszáth a regényt először a Pesti Hírlapban közölte folytatásokban (1894), kötetben 1895 novemberében jelent meg.
Keletkezésének körülményeiről az író tájékoztat: Hősének, gróf Pongrácz Istvánnak históriáját képviselőtársa, gróf Pongrácz Károly mesélte neki.
Az anekdotát, ezt a népi fogantatású műfajt (rövid, csattanós, tréfás történet) Mikszáth is felhasználta. Innen származik sajátos elbeszélő hangja. Az anekdotában észrevette a tipikus tartalmat: egy-egy magatartásforma eltúlzott, de társadalmilag jellemző vonásait. Az anekdota segítette valóságábrázoló művészetét, de akadálya volt már, a 90-es években a nagyszabású kompozíciónak.
A későn született ember
Anekdotából lépett elő a mű főhőse, Pongrácz István is.
Messziről indítja az író a cselekményt. Két egymástól térben és időben is független novellából áll az első két rész (Estella; Kedélyes atyafiak). A két főszereplő, Pongrácz és Apolka sorsa csak a harmadik részben (A túsz) fonódik össze. Ettől kezdve egységesebb kompozíciójú a mű, a negyedik fejezettől (Az éj) az események is felgyorsulnak s a meseszálak újra egyesülnek.
Anekdotával kezdődik a regény. (Nedec vára a Habsburgok várromboló bosszújától azon a címen menekült meg, hogy kastély. Valahol Zsolna közelében, a Felvidék hegyei között állhatott.) A színhely bemutatása elnagyolt, az írót jobban érdekli a környék mondavilágának hangulata. A táj elmaradott. Tökéletesen fejezi ki elmaradottságát a műből vett mondat: "Ide ugyan be nem tolakodik a XIX. század."
Gróf Pongrácz István, a várúr sem vette észre, vagy nem is akarta észrevenni az idő múlását. Fura, "későn született" ember volt, hóbortjainak élő figura. A XVII. században megállt számára az idő, s egy régi kor erkölcsei szerint rendezte be életét. A XIX. század 70-es éveiben (az elszórt célzások erre az időre valószínűsítik a regény központi cselekményét) fejébe vette, hogy érvényesíti öröklött feudális jogait.
(Hadsereget szervezett, s, hogy asszony is legyen a háznál agy vándor cirkusztársulattól 600 forintért megvásárolta Donna Estellát. Ő lett a "várasszony". A mindennapi életet a várban a lovagi szokások rendje irányította.)
Mikszáth lélektanilag nem fejti meg Pongrácz rögeszméit. Kerüli a részletes leírásokat, csak vázlatos vonásokkal mutatja be hőseit. Jellemzésének módja az anekdotikus érdekességek hajszolása. Szinte kényszer űzi az írót, hogy mindenről tájékoztassa az olvasót. Ennek érdekében sok kitérést enged meg magának. A tény- és életanyag elmondásában azonban szűkszavú.
(Pongrácz István külsejét is csak egyetlen mondatban írja le, s a következő mondatban már egy közbevetett anekdota bevetését kezdi.)
Magyar Don Quijote
Szinte minden kritika megállapította, hogy Mikszáth megteremtette a "magyar Don Quijotét". A spanyol Cervantes (1547 - 1616) regényének (Don Quijote de la Mancha) főszereplője és Pongrácz István között valóban sok hasonlóság van (mindketten egy letűnt világ ideáljaihoz ragaszkodnak csökönyösen), de jelentős eltérések is adódnak. A spanyol író hőse felcsap lovagnak, s a világboldogító eszmékért rajong. Pongrácz Istvánnak saját maga a hóbortjainak központja és célja, nyugodtan éli a maga különc életét. A regény cselekménye abból alakul ki, hogy a környék közreműködik Pongrácz bolondságaiban.
Mikszáth tudatosan bizonytalanságban tartja, hogy őrült-e a várúr, vagy nem. Csak ez a szándékolt homály szolgálhatja az író céljait. Mikszáth nem egy "különc" magatartását kívánja ábrázolni, akinek illúziói mániává erősödnek.
Az író nem azonosul hősével, kívülről és ironikusan szemléli, de rokonszenvet is érez iránta. Pongrácz lényében van valami a lovagi finomság, tisztaság. Nemcsak más, hanem különb is, mint a jelenben élő dzsentrik túlnyomó többsége, mint környezete.
Úri svihákok
A szomszédban élő Behenczy bárókban megteremtette Mikszáth az erkölcsileg lezüllött, elszegényedett, de életmódjához ragaszkodni akaró dzsentri típusát.
A fiatal Behenczy báró Nedec várában kívánja megtalálni szerencséjét. Pongrácz ki is nevezi várorvosnak, majd ezredtulajdonosnak, s végül előkóstolónak. Behenczy azonban megszökteti Estellát, s Besztercebányára menekülnek. Pongrácz kiadásukat kért, de követeit kinevették s elzavarták. István gróf másnap haddal vonult Beszterce ellen.
Apolka
A regény második részében (Kedélyes atyafiak) megszakad, s hosszú időre el is tűnik az eddigi cselekményszál. Az író egy új novellába kezd: Apollónia történetébe. Mikszáth kiszélesíti a regény társadalmi hátterét, a különc és a svihák arisztokrácia mellett bemutatja a polgárságot is.
(A zsolnai vaskereskedő fiainak, a három Trnowszky-fivérnek a történetei s anekdoták sorából áll. György orvos lett, és szegény maradt. Halála után kislány, Apollónia nevelését testvéreire hagyta. Péter és Gáspár meggazdagodtak, de gyűlölték egymást. Közös jellemzőjük a mohóság, az irigység. S mindketten ugyanolyan könyörtelenül teszik ki Apolkát az utcára. A kislány Klivényiéknél talál menedéket, de Klivényinek megfordul a fejében, hogy feleségül veszi. Ekkor a kisemmizett leány az öngyilkosság felé fordul. Másnap találnak rá a Vág folyó partján.)
A túsz
A gróf és Apolka sorsa a regény harmadik részében kapcsolódik össze. A hadak éppen aznap érkeztek Zsolnára, amikor Apolkát ájultan találta a folyó partján Blázy polgármester hajdúja.
Amíg Apolka nem lépett be az életébe, addig Pongrácz egy anekdota hőseként állt előttünk. Ettől kezdve egyénisége elmélyül, s drámai hangsúllyal gazdagodik. Apolkával szemben magatartása a kifogástalan lovagé: apa módjára bánik vele, s kész örökbe is fogadni. Maga sem tudta, hogy az, amit apai érzésnek hisz, tulajdonképpen szerelem. A maga középkori hóbortjaival védte e lelkében kicsírázó tisztázatlan érzést.
"Pongrácz ábrándjai (...) Apolka alakján keresztül ütköznek össze a legélesebben a valósággal. (...) Apolka és Tarnóczy Emil szerelmében a valóság tört be (...) ábrándvilágába. Ezt érezte meg István gróf, s ez lökte mélyebbre az őrületbe." /Király István: Mikszáth Kálmán/
Az utolsó várúr halála
A regény végén Pongrácz újra középkori lovaggá nemesedett. Miután Tarnóczy Emil visszavásárolta 600 forintért Estellát Behenczy bárótól, a besztercei "szenátorok" visszavitték Nedecre a megszökött "várasszonyt". István gróf lemondott a túszról, de lemondott az életéről is, hiszen a szerelem összetörte ábrándvilágát. Egy hatalmas koporsót készíttetett, hogy kedvenc lovával együtt temethessék el, s öngyilkos lett.
A regény befejezését inkább a tragédia jellemzi. Pongrácz Istvánt nem a lován temették el, hanem csak egyedül. Az ábrándokat szertefoszlató valóság győzelmét hangsúlyozza az író az utolsó sorokban is.
Mikszáth keserűsége abban rejlik, hogy a nemes elveket, eszményeket csak egy őrült veszi komolyan, a többiek számára ezek üres pózzá szegényültek.
Új Zrínyiász
A regény bevezetésében (A praeludium) az író "modern politikai rajz"-nak nevezte művét, s az volt bevallott célja, hogy "a középkori szokásokat" szembeállítsa az akkori "modern felfogással". Mikszáth azonban nem a középkort szembesítette az újjal, hanem saját kara jelenét mutatta be.
Az irónia feltűnik a regény elején, de később megváltozik a hangnem, s átadja helyét a keserű szatírának. (A szatíra egyfajta nézőpont, ábrázolási módszer; éles gúnnyal fordul minden önmagát túlhaladott törekvés felé, s ezeket leleplezi.)
Az Új Zrínyiász (1898) alapötlete a szatírák hagyományos formájára emlékeztet. A szatíraírónak szüksége van a túlzásra. Mennél meghökkentőbb az a nézőpont, ahonnan kora társadalmát szemlél, annál kirívóbbak az ábrázolni kívánt ellenmondások, visszásságok. A szatíra időben vagy térben távoli dolgokat ránt egybe, s ez teszi lehetővé, hogy feltűnővé váljanak a természetesnek ható ferdeségek.
Mikszáth maga is figyelmeztet, hogy az olvasónak bele kell élnie magát a regény megírásának idejébe. Ebben az időben ugyanis magasra csapott a hamis öntudat, a kritikátlan nemesi-dzsentri gőg. Ebbe szólt bele Mikszáth keserű kiábrándultsága: Zrínyi Miklóst feltámasztotta művében, s újkori sorsa lett a millenáris nagyzási hóbort kegyetlen kritikája.
A szatíra erejét csak fokozta, hogy nemcsak a feltámasztott eposzi hősök voltak valódi történelmi alakok, hanem saját nevükön szerepeltek a XIX. század végének vezető politikusai is. Csak a mellékszereplők voltak az író képzeletének szülöttei.
Az Új Zrínyiász nem eposz lett, hanem metsző szatíra. Mikszáth azt mutatta meg, hogyan semmisítették meg a nagyságot Zrínyiben a kiegyezéskori Magyarország hazug illúziói.
A gavallérok (1897)
Mikszáth írásiban legtöbbet a dzsentrivel foglalkozott. A középnemesség a polgári átalakulás során elveszítette földbirtokát, elszegényedett, de meg akarta tartani az előkelő életmód látszatát.
Az 1890-es évek tökéletesre formált, szerkezetileg is kitűnően megkomponált kisregénye A gavallérok (1897).
A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908)
Mikszáth A gavallérokban még elnéző mosollyal szemléli a dzsentrik úri hóbortjait, de a későbbi években keményebben ítélte el a dzsentrik felelőtlenségét, üres életét. Élete utolsó évtizedének terjedelmes regényei közül (Különös házasság, 1900; A fekete város, 1910) A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908) c. jut el a legkeserűbb, illúziótlan bírálatig. Szerkezetileg ez a regénye is széthulló, több novella füzére, s az anekdotikus szerkesztésmód akadálya az írói szándék megnyilvánulásának.
Főszereplője Noszty Feri, a tékozló huszárhadnagy, akinek egy váltóhamisítási ügy miatt el kellett hagynia a hadsereget. Semmihez sem ért, dolgozni nem akar. Egy vagyonos polgárlánynak, Tóth Marinak millióit szeretné megkaparintani; s ehhez az egész Noszty úri rokonság is a kezére játszik.Noszty Feri "kompromittálja" az ártatlan Tóth Marit, hogy így kikényszerítse a házasságot. A lány apja, Tóth Mihály, aki egyedül száll szembe a Noszty rokonsággal, meg is rendezi a lakodalmat, ahol bejelenti, hogy nem lesz esküvő, nem adja a lányát a hozományvadász Noszty Ferihez, s Mari már külföldre utazott.
Az írói keserűség Noszty Feri alakjában összpontosul. Feri lovagias modora aljas cinizmust takar. Az erkölcsi érzék hiánya és érzelmi üresség jellemzi: a szerelmet is csak hazudja. A regény végén ugyan Noszty Feri felsül, de Mikszáth tétovasága is jelentkezik: Noszty Ferit a kudarc nem rázza meg, egy vállrándítással tovább éli aljas, cinikus életét.
A regény központi szereplői közül csak egyetlen pozitív hős található: az iparosból milliomossá lett Tóth Mihály., az ő alakját Mikszáth romantikusan eszményíti. Ideális polgár, de nem önző burzsoá. Csak magánéletben volt cselekvő, a közéletbe nem szólt bele. "Időszerű volt nálunk ez a típus, de megkésett is. (...) Időszerű volt, mert a feudális maradványok elleni harc a nemzeti fejlődés központi kérdése volt. De megkésett is, mert a polgárság ebben a küzdelemben nem képviselt igazi történelmi erőt. Ezt az ellentmondást nem tudta feloldani Mikszáth." /Király István/
