Tóth Árpád

Tóth Árpád (1886-1928) Aradon született, szobrász fia volt. Gyermekéveit Debrecenben töltötte, itt is érettségizett. A budapesti egyetem bölcsészkarán tanult, de tanári oklevelet nem szerzett. Ujságíró lett Debrecenben. Verseit már 1908-tól közölte a Nyugat, elsô verskötete mégis csak 1913-ban jelenhetett meg (Hajnali szerenád). 1913-tól Budapesten élt. Tüdôbaja miatt sokat szenvedô, visszahúzódó ember volt egész életében, és örökös anyagi gondok gyötörték. Lélektôl lélekig című negyedik kötete már csak halála után látott napvilágot. Kitűnô műfordításokkal gazdagította fordításirodalmunkat. Költészetének alaphangja - különösen fiatalabb korában - a bágyadt, tehetetlen lemondás, az emberi árvaság szomorúságában való elmerülés. Betegsége, az egyetemi álmokkal való leszámolás, az apai művészkarrierhez fűzött ábrándok szétfoszlása, a debreceni elszigeteltség váltotta ki lírájából a csüggedt szemlélôdést. Ennek a panaszos hangulatnak felelnek meg a lassú ütemű, hosszú verssorok és sajátos impreszszionista jelzôi (bús, setét, fáradt, furcsa, beteg, kopott, bágyadt, hervadt, lomha stb.). Rendszerint ugyanazoknak a jelzôknek sűrű használata nyomja rá a bélyegét az induló költô verseire.

Furcsa szavak ötvöse

Inkább hangulati, mint formai szempontból jellemzô költeménye a Meddô órán. Ez a kitűnô, röpke önarckép a költô végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A szó szerinti tartalmon túl a kifulladó, rövid verssorok az erôtlen fáradtságot, a monoton rímek (csupán két rím ismétlôdik) az egyhangú élet színtelenségét, az inaktivitást kifejezô igék (vagyok, kicsordul, hagyom) a meddô óra tehetetlenségét érzékeltetik. A vers általános mélyhangúságából szinte sikoltásszerűen hangzik fel a három éles "én"-rím, a teljes reménytelenséget és elhagyottságot hangsúlyozva. Az egyetlen cselekvést kifejezô gyakorító ige - "faricskálok" - a "lomhán" mód- és állapothatározóval még lassítva is utal arra, hogy verseit míves bíbelôdéssel, az ötvös aprólékos műgondjával formálja tökéletesre.

Ilyen míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvözô elégikus dala a Rimes, furcsa játék. - Valóban a szokásos és a különös rímek hordozzák a vers legfôbb üzenetét, teszik "torz kedvvel kevert" zenévé a költeményt. A szegény költô az élet gazdagsága helyett "csak ily borús zenéket" adhat ajándékul kedvesének. A négy és a három szótagos rímek már furcsáknak, szokatlanoknak hatnak. Bravúros játékosságukat növeli, hogy rendszerint több szóból állnak össze (mozaikrímek) : bús ajándék - furcsa játék; szivbe vert seb - vér szinezi e verset; mi kába - hiába; okarina - soka ri ma. De elôfordulnak egyszótagos rímek is: kastély - estély; zajló - pejló. Az élénk jambusi lejtést erôsíti az itt-ott fel-feltűnô alliteráció is, s ez a csengô-bongó nyelvi zene tompítja csak a vers halálhangulatba torkolló lemondását.

A durva külvilág bántásaira a beteg, túlérzékeny költô csak szenvedéssel tudott válaszolni. Az elsô világháború külsô és belsô pusztításai között írta meg Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményét. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló "hószín szárnyú Béke" reménytelenségével lázit a háborús vérontás ellen.

Az elégia logikai-érzelmi menetét a hajókép megtalálása és továbbfejlesztése biztosítja. - Figyeljétek meg, milyen fokozatai vannak a kép kibontásának a "csónakos virágú, karcsú, szelíd" rekettyétôl a "vér s könny modern özönvizébe" vetett, "sok szegény emberhajó"-ig, a kezdeti idilltôl a "tán mind elpusztulunk" tragikumáig! - A tiszta Noé és a boldog Ararát (itt kötött ki Noé bárkája) képébe rejtett lehetôségben a költô nem tud hinni.

Tanulmányozzátok az impresszionista jelzôgazdagságot, a jellegzetes Tóth Árpád-i "jelzôpazarlást" !

Ebben a versben találkozhattok elôször a költôre általában jellemzô, a panaszos hangulatot kifejezô hosszú verssorokkal.

Itt az ún. nibelungizált alexandrinusok szerepelnek. Ezek 13-14 szótagos jambusi sorok, s a 6. vagy a 7. szótag után sormetszet (cezúra) található. Milyen a vers rímelhelyezése? Találtok-e itt is játékosnak ható mozaikrímeket?

A háborús borzalmak, az emberi szenvedések s az orosz forradalom híre Tóth Árpádban is megérlelték a változás, a szociális forradalom hangulatát és vágyát. Ezt bizonyítja két 1919-ben írt költeménye, a Március és Az új isten. Tóth Árpád lírájából átmenetileg eltűnik a peszszimizmus, a csüggedtség fájdalmas érzése. A Március 10-11 szótagos, pirrikhiuszokkal gyorsított, izgatott rímtelen sorai felszabadult ujjongást, reményt árasztanak. A megújulás örök természettörvényei miatti öröm mögött már politikai állásfoglalás van: a "rügyek, szerelmek, forradalmak évadja" az élet szépségét ígéri s a halál pusztulását. "Valami vad vágy" kényszerít mindent, hogy "felkiáltsa örök dacát a titkos végtelenbe" :

O élet, élet, élet, Március!

S konok trónusán reszket a halál.

Lélektôl lélekig

Lélektôl lélekig című búsongó elégiája is lényegében egyetlen kép kibontása. A színképelemzés tudományos igazságától (az égitestek ugyanolyan elemekbôl állnak, mint a föld és a földi lények) jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig s a csillagok magányáig : "a térbe szétszórt milljom árvaságig". A fény, az "égi üzenet" billió mérföldek messzeségébôl jut el a lírai hôshöz "jeges, fekete és kopár terek sötétjén" keresztül, s valami "ôs bút zokog a vérnek a fény" : a létezés szomorúságát. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai, megrendülést érzékeltetô hiányos mondatai fejezik ki : az egyes emberek között is "roppant, jeges űr lakik". - A verssorok lerövidültek, a panaszt, az elmélyültebb filozofikus tartalmat félrímes, négysoros versszakok közvetítik.

Az életörömöt, a melegséget, a szépséget e korszak lírájában csak a szerelmes versek képviselik. A hitvesi költészet talán egyik legszebb darabja a magyar irodalomban az Esti sugárkoszorú (1923). A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell, hogy feleségéhez írta a költô házasságuk hatodik évében.

A vers egy alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai, "hamvassá", súlytalanná, lebegôvé válik a világ; majd a fény hirtelen megfogyatkozásában holttestként elzuhanó árnyak (mintha kísértetek lennének) teszik egy pillanatra komorrá, ijesztôvé, lidércessé a hangulatot. Nemcsak a mély magánhangzók egyértelmű uralma festi alá az elsô két sor sötétedését, hanem az á-a-a-á-á-a hangok belsô ritmikus váltakozása s rejtett rímei is a csodálkozó ámulatot sugallják. A menekülô fény csak a kedves hajának "sötét lombját" fonja körül sugárkoszorúval. S itt már megkezdôdik a varázslat, a kezdeti látvány látomássá alakul át. A sugárkoszorú már nem földi fény, hanem a középkori szentek "finom, halk" glóriája, "halvány, szelíd és komoly ragyogás". S a lélek bűvölt állapotát további szinesztéziák egészítik ki : a túlvilági fénykoszorút illattá s csenddé szűri át az "esti lélekvándorlás", a színek elszürkülése, a tárgyak, dolgok láthatatlanná válása.

Az elsô versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második strófában tovább mélyül: az illat "titkok" illatává, a csend a "béke égi" csendjévé válik, s mindkettô mennyei fényben ragyog. Aztán kép, szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó vallomás: "És jó volt élni, mint ahogy soha." Az elragadtatott boldogság önkéntelen, akaratlan megnyilatkozása ez, s aki ezt a rajongó boldogságot adta, már nem is földi lény, hanem a bibliai égô csipkebokorban megjelenô isten, túlvilági lélek (Mózesnek jelent meg isten égô csipkebokorban). A szerelem valami léten túli létbe, testetlen égi érzésbe váltott át.

Az igézet mámoros pillanata az idôtlenbe lendült ("percek mentek, ezredévek jöttek"). A gondolatjel ünnepélyes csöndje után azonban az elsô versszak elbeszélô hangján folytatódik a költemény ("Egyszerre csak megfogtad a kezem"), s a kézérintésre a földöntúli rajongás kiegészül a legszebb "földi érzéssel", két ember szerelmi boldogságával.

A verset egyébként a leghétköznapibb, de ebben a szövegösszefüggésben mégis a legemelkedettebb, legünnepélyesebb vallomás zárja : "menynyire szeretlek !" - Tóth Árpád egy egyszeri, pillanatnyi élményt örökített meg, s tett egyúttal mások számára is felidézhetôvé.

A Jó éjszakát! - mint címébôl is kitűnik - búcsúvers, afféle halál elôtti számadás; posztumusz kötetében is az utolsó helyen áll (de 1924-ben írta).

Az elsô versszakban az inga lassú, tétova, megállásra váró mozgása a költô fáradtságát, a napi robot utáni pihenni vágyását fejezi ki. Az álomba merülés elôtti elernyedés rezignált hangulata uralkodik a strófán, a megnyugvás utáni óhajt fogalmazza meg a mély vízbe dobott kô hasonlata is. Ez egyben a végleges megkönnyebbülés, az örök elmerülés

halálhangulatát is sejteti. A keresztrímes, 11-es és 10-es sorokból felépülô 8 soros strófa "szabálytalan" jambusaival, gyakori spondeusaival is a vontatottságot, az álmosságot festi alá.

A másodszor elhangzó "Pihenjünk" felszólítás már nem a napi robot fáradtságára, hanem a költôi alkotó munkára, az írásra vonatkozik.

A hiányos, befejezetlen mondatok - "Takarómon pár papírlap. Elakadt sorok. Társtalan rímek." - nemcsak az álmosító fáradtságot érzékeltetik, hanem a költôi hivatásba vetett hit megingását is. Sejtelmesen egybejátszanak itt is az önállósuló rímek - megszólaltatva az írás értelmetlen hiábavalóságát: "papírlap - írjak?"; "rímek - minek?".

Ebben a strófában hangzik el az elsô osztályos könyvben már idézett kérdés formájú pesszimista megállapítás: "Minek a lélek balga fényűzése?" S a múltra vonatkozóan is felmerül a költôben addigi írói pályája céltalanságának gondolata: "Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat beírtam?" (3. vszk.). Ezt az érzést erôsíti a részletes hasonlat, ezt sugallják a rövid, tört mondatok, a bizonytalan kérdések. Végül a szakasz végén tör fel a keserű panasz :

Szelíd dalom lenézi a garázdán

Káromkodó és nyers dalú jelen.

A kor költészetellenes durvasága váltja ki magányérzetét, az elhallgatás szándékát.

Az utolsó strófa szaggatott, széttöredezett, az álomba (és a halálba) merülést kifejezô mondatfoszlányaiban visszatér a kezdô kép, s megjelenik az örök költô-vigasz: az utókor majdani elismerése. Csokonai módján búcsúzik az élettôl, a költészettôl. De Csokonai még komolyan hitt egy "boldogabb korban", a késô században, a modern költô versében mindez már kiábrándult, fájdalmas öniróniával hangzik el.

Fiatalon halt meg, tüdôvészben, s szomorú életébôl fakasztotta mégis a másokat vigasztaló művészi szépséget.

A Nyugat első nemzedékéből - Juhász Gyula és Tóth Árpád

a) Juhász Gyula költői portréja

b) A magány és a világfájdalom Tóth Árpád lírájában

Juhász Gyula

A nyugatosok közül Juhász Gyula sorsa volt a legtragikusabb, a legnehezebb. A század elejei nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezető lírikusa, A Holnap lelkes szervezője, Babits fölfedezője, a Négyesy-stílusgyakorlatok titkára, de a Nyugatnak már nem tartozott a szorosan vett élvonalába, s az első évek után verseinek zöme vidéki lapokban jelent meg.

Költészete

Élet és költészet, egyéni sors és lírai témavilág talán egyetlen modern költőnk esetében sem forrott annyira össze, mint Juhász Gyula művészetében. Egész életén át boldogtalan volt, így lett lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált bánat, ő maga pedig "a kiapadhatatlan szomorúságok legtisztább hangú költője". Költői stílusát kevésbé hatja át a szimbolizmus, mint a századelő nagy újítóiét: nyelve konkrétabb, reálisabb, egyszerűbb és érthetőbb. Megfigyelhető vonzódása a szonetthez - költeményei általában rövidek és az utolsó sorok mondanivalója jelentősen megemeli az egész verset: szonettjei szinte "kinyílnak" a költemény végén.

Elsősorban az impresszionista hangulatlíra művelője volt. Ritmikájában a hagyományos utakat járta. Parnasszista vonása, hogy mélyen hitt a Szépségben, a Művészetben, melynek elvont világa kárpótolhatta élete sok-sok kudarcáért, s az elveszett Édent jelentette neki. A magyarok közül az azonos betegség miatt is különösen szoros szálak fűzték a tragikus sorsú Gulácsy Lajoshoz. A könyvélmények ösztönzései a világtól elzárt s önmagába mélyedt írónak néha fontosabb verstémákat kínáltak, mint a hétköznapi élet egyhangúsága.

A magyar táj

Juhász Gyula végtelen érzékenységű bánatlírájában is egyéni színt jelentenek a szegedi tájjal összefonódó szimbolikus versei s nagy feszültségű modern népi életképei (pl. Tápai lagzi). Az alföldi vidék egyszerre külső és metaforikus belső táj is, ugyanúgy, mint József Attila nagy gondolati költeményeiben.

Tiszai csönd

A vers egyik korai remeke, melyet A Hét című folyóiratban jelent meg 1910 őszén - ezt az őszt Szegeden töltötte a költő. Itt erősödhetett fel benne az az alapérzés, hogy mégiscsak kívül rekedt az életen, távolra sodródott a lüktető szellemi központtól, Budapesttől.

A vers különös szépsége az érzelmi-hangulati-hanglejtésbeli egységben és összetettségben ragadható meg. Különös gondolattársításokat ébresztő kép (metafora) vezeti be a költeményt: az est, a nagy barna pók egyre sűrűsödő hálójában fennakadtak, mozdulatlanságba dermedtek a tiszai hajók. Mozgás helyett auditív motívumok mélyítik el az este csöndjét, némaságát. Valami különös kettősség járja át a verset a költői képek nyomán. A mozdulatlanság nem csak nyomasztó, a némaság és a sötétség nem félelmetes: hangok muzsikája, színek fátyolos fénye varázsolja ünnepivé, széppé a tájat.

Anna-versek

Költészetének egy jelentős részét az Anna-versek teszik ki. A nagyváradi szőke színésznő pendítette meg Juhász Gyulában a szerelmi líra húrjait. Szerelmének valójában nem is volt élményi alapja, csak a költő emlékeiben légiesült-finomult Anna alakja dallá, halhatatlan Múzsává.

Milyen volt...

A Milyen volt... Juhász legszebb szerelmi költeményei közé tartozik. A Hétben jelent meg 1912-ben. E rövid lírai alkotásban is megcsodálhatjuk költészetének "egyszerűségét". Strófaszerkezete hagyományos, szókészlete is "hétköznapi", de ezek a "dísztelen" szavak a szövegösszefüggésben új életre kelnek, a szinesztéziák hatására köznapi jelentésük feldúsul.

Az egész költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át. A költő csupán halványodó emlékei között kutat - bánatosan el-elmerengve. A versszakok kezdetén háromszor hangzik el a "Milyen volt..." tétova kérdése, s még ugyanott megszólal a kudarc beismerése is: "nem tudom már". A "de" kötőszó után azonban mindannyiszor felcsattan a feledéssel perbe szálló dacos tiltakozás. A természeti és a szerelmi emlékek kölcsönösen erősítik egymást: a táj olyan szép, mint Anna, s Anna olyan szépséges, mint a táj. Rezignált mélabú remeg a költemény szövegén, de a lemondó bánatot mégis impresszionista ragyogás sugározza be.

Tóth Árpád

A Nyugat nagy nemzedékének tagjai közül Tóth Árpád életműve a legegységesebb. A súlyos tüdőbetegség és a szegénység rabságában élt, s ez rányomta bélyegét csaknem egész lírai termésére. "A betegség kiemelte őt világunkból" - ezért tudott megmaradni "tiszta költőnek".

Költészete

Költészetének alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás. Az élet minden durva érintésére rezignált mélabúval válaszolt, s versei jórészt személyes érdekű vallomások, elégiák. Ennek a panaszos hangnak felelnek meg a "végtelenbe folyó, jajongó sorok" (Karinthy), amelyek valamiféle dúdolgató jelleget adnak költeményeinek. Művészetére az impresszionizmus nyomta rá a bélyegét. Versei gazdagok képekben, hasonlatokban, jelzőkben. Kedveltek számára az olyan jelzők, mint a bús, setét, furcsa, beteg, bágyadt, lomha, stb. "Ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek, ő az" - írta róla Babits Mihály.

Rímes, furcsa játék

Ilyen míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvöző elégikus dala a Rímes, furcsa játék, Tóth Árpád legbravúrosabb formamutatványainak egyike. A rímek szikrázó játéka a szöveg legfeltűnőbb formai jegye, ez teszi "torz kedvvel kevert" zenévé a költeményt. A tiszta rímek (pl. mi kába - hiába; dal duhajjá - vad csuhajjá) mellett előfordulnak szándékoltan tompa összekondulások is (pl. kastély - estély; zajló - pejló). A Rímes, furcsa játék nem csupán "játék", hanem megrendítő szerelmi vallomás is: a koldus költő "csak ilyen borús zenéket" nyújthat át kedvesének. A költemény nagy távolságokat fog át: a főúri kastélyok fényes világát, az antik görög-római városokat, Svájc hegyeit, egzotikus tájakat, de épp a rímek játékával ki is csúfolja a szegény ember vágyainak képtelenségét. A "Meghalni volna jó ma..." rebegő, mindenbe beletörődő sóhaja zárja a költeményt.

Fájdalmas én-lírái közé soroljuk még a Meddő órán című versét, amely arcképként a költő végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A külvilág durva bántásaira a túlérzékeny költő csak szenvedéssel tudott válaszolni. Az első világháború külső és belső pusztításai között írta meg Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményét. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló "hószín szárnyu Béke" reménytelenségével tiltakozik a háborús vérontás ellen.

A 20-as években mellőzöttsége, anyagi létbizonytalansága felerősítette költészetében a fájdalmas én-lírát, de már nemcsak saját egyedüllétét fogalmazta meg, hanem az egymástól elszigetelődött, elidegenedett emberek kozmikus méretű magányát is. Ennek a témának első megszólaltatója a magyar lírában Vajda János volt (Az üstökös).

Lélektől lélekig

Lélektől lélekig című elégiája egyetlen kép kibontása. A színképelemzés tudományos igazságától jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai fejezik ki: az egyes emberek között is "roppant, jeges űr lakik".

Körúti hajnal

Az impresszionista költészet egyik mintadarabja a Körúti hajnal. A francia impresszionista festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, amikor minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik. A Körúti hajnal a pesti táj ébredésének hangulatát ragadja meg: a még derengő, színeket kioltó szürkeséget (1.), az első fény felragyogását (2-4.), majd a nappali élet kijózanító valóságát.

Az első versszak a közömbös színtelenség, szürkeség képzetét, hangulatát árasztja. Az itt előforduló képek (pl. az utca "vad kővidék", lomha vicék) kedvetlen rossz érzést keltenek. Hirtelen változik meg az utca képe: a nagyvárosi környezetben, két tűzfal között megjelenik a "Végtelen Fény", a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A stílust ünnepivé avatja a ritkán használt "zsarát" szó és a régiesnek ható "milliom karát" választékossága. A hajnali fény bűvöletét fokozza az áhítatos csend is. Ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a lila, s ezek (az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően) zenei motívumokkal olvadnak össze. Mindez csak egy pillanatig tart: kellemetlen hangok szüntetik meg az áhítatos csendet: gyársziréna "búg", a villamos "jajdulva" csikorog a síneken. Végképp elmúlt a hajnali percek mámora: újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában ("a Nap még mint dobott \ Arany csókot egy munkáslány kezére...") a költőnek a városi szegényekkel való együttérző részvéte szólal meg.

Szilágyi István ((Románia)Magyar széppróza )

Szilágyi István (1938-) Kô hull apadó kútba c. regényében (1975) a társadalmi, lélektani, mitológiai rétegek egységbe szervezésével, az ezekhez kapcsolódó esszéisztikus reflexiókkal, az idôsíkok és nézôpontok lélektani motivációjú váltásaival az emberi létezés általánosabb törvényeinek vizsgálatára vállalkozott. Az agancsbozót c. regényének (1989) minden részletezô helyszín- és cselekményleírása fojtogató titkokat ígér. Három férfi vasat ver, kardokat kovácsol egy szurdok mélyén lévô sziklahámorban. Megjelenik egy negyedik: ô mesél. Hasonlítgatja a kinti és a benti világot. A "Velünk Rendelkezô Szándék" bennük érlelôdô munkáját, az ahhoz igazodást figyeli s figyelteti társaival. Érzékeljük, hogy a létrôl van szó, hogy a négy férfival akkor is minden megtörténik, mikor a kalapálásról áttérnek az acél edzésére, mikor szarvasmájat darabolnak vagy viperákat kerülgetnek. S amikor kérdéseket tesznek fel.

Szilágyi Domokos (Magyar lira )

Szilágyi Domokos (1938-1976), a Forrás-nemzedék legnagyobb szabású kísérletezô egyénisége, pályája kezdetén naiv racionalizmussal hirdette az értelem rendteremtô diadalát, a szabadság közeli megvalósulását, a világ és a lét célszerűségét és harmóniáját. Aztán hamarosan megjelenik költészetében az utópikus szemléletet kikezdô kétely, mely a Garabonciás (1967) és A láz enciklopédiája (1976) c. kötetekben már általánossá válik. A történelmi tapasztalatok megingatják a költô evolucionista felfogását, és az alapvetônek vélt értékek bizonyossága megrendül. Ez a változás hat a versek megformálására is: nézôpontok váltogatása kezdi jellemezni a szerkezetet, gyakoribbak lesznek a síkváltások, rétegzettebb a jelentés, ôsszetettebb az értékszerkezet. A Garabonciás (1967) c. versben a tér és idô határait nem ismerô, száguldó, nyugalmat sohasem találó szabad szellem, a bujdosó, kivetett, az otthontalan igazság példázata rejtôzik.

A Búcsú a trópusoktól c. kötetben (1969) a költô eljutott az abszurd létélményig, a Semmi határáig. Tudatosan törekszik a vers "depoetizálására", búcsút mond a költészet hagyományos díszeinek, kerüli a képeket. A Fagyöngy(1971) és a Sajtóértekezlet (1972) c. köteteiben a kiürült emberi értékvilág peremén járkál a költô, ahol a személyes lét értelme is kétségessé válik. Válsághelyzetében a transzcendens távlatok felé fordulva ostromolja a megismerés, az emberi értékvilág határait. Ám az ésszerű ismeret igényével közelít ahhoz is, ami a tudásnak a rációnál tágabb területe. îgy "megváltástalanul", az életfogytiglan szenvedést jelentô létben, kizárva a transzcendencia vigaszát a lázadó Jób szerepébe helyezkedik, aki a számára teljesen kiürült emberi értékvilágért is Istent vonja felelôsségre (Mestrovic: Jób, 1972). A 70-es évek közepe táján írt verseiben egyre mélyebben foglalkoztatja a személyes halál gondolata.

Eszménytelennek és tarthatatlannak minôsül számára az élet, s a nem autentikus létezést, a látszatéletet megszüntetendô látszik egyetlen kiútnak a halál (Circumdederunt, 1973).

Szentkuthy Miklós (Magyar széppróza )

Szentkuthy Miklós (1908-1988) irodalmunk magányos jelenségei közé tartozik. A Prae c. regénye (1934) az alkotást megelôzô folyamatokat jeleníti meg térben és idôben szabadon mozgó végtelen asszociációláncokban, abszurdumig fokozott fantáziálással. (A mű címe latin elöljárószó: 'elôtt'.) Minthogy az író a kompozícióból kikapcsolta az idô tényezôit, a szereplôk nem karakterekként jelennek meg, hanem jelenségként a helyzetek önálló mozaikjaiban.

A Prae epikánk történetében az elsô nagyszabású kísérlet a folyamatszerűség felfüggesztésével végrehajtott metaforikus regényszerkezet megalkotására. A regény a létezô világ elemi és teljes leképezhetetlenségét szemlélteti. Szentkuthy legnagyobb írói vállalkozása a Szent Orpheus Breviáriuma, melynek elsô hat kötete 1939 és 1942 között készült el, ezt követte 30 év szünet után még három. A regénysorozat hôse Orpheus, maga az emberi szellem, "a valóság titkai közt bolygó emberi agy", aki térben és idôben kötetlen, szeszélyes utazást tesz az európai kultúra megannyi jelensége közt, s különbözô változatokban éli át az örök jelen színpadán játszódó hol véres, hol ünnepélyes, hol röhögtetô világkomédiát.

Szabo Magda Kialts Varos

Holtig haza, Debrecen

A debreceniség bemutatása

Szabó Magda: Kiálts város! című műve és az írónő emlékei alapján

Zavaczki István

XI. B.

Dicsőséges múltú szülővárosom, Debrecen számos irodalmi kiválóságot nevelt fel a történelem viharos évszázadaiban. Ebben a csodálatos városban töltötte gyermekkorát a XX. század egyik legnagyobb magyar írónője, Szabó Magda is .

Szinte teljes egészében Debrecené az az életmű, amelyért három város is verseng, ám Budapest és Hódmezővásárhely csak tisztesség okából versenghet ezért a rangért. Az írónő sorsának alakulását, változatos műfajú életművének emberi világát, eszmerendszerét csak egyetlen városba lehet visszavezetni: Debrecenbe, ahol az Ágyai Szabó Elek és Jablonczay Lenke házasságából 1917-ben megszületett Szabó Magda.

Szabó Magda számára is sokkal többet jelent Debrecen egy földrajzi helynél, egy városnál.

Talán a "Város" kifejezéssel lehetne legélethűbben érzékeltetni, hogy Debrecen az írónő gondolatvilágában, műveiben már-már személlyé formálódott, melyet szenvedélyes szerelemmel szeret, istenít. Rajongása mítoszt szőtt Debrecen köré, pontosabban felnagyítva újrafogalmazta azt az évszázados mitikus látványt, melyben a magyar történelem és irodalom egyik főszereplője, sőt nem is főszereplője, az egyetlen igazi karaktere, "akit" sokan, gyakran félreismernek ugyan, de mégis napjainkig sugárzó erő maradt és alakító példa.

Ennek a városnak a történelmi múltjáról írta Szabó Magda "A kiálts város!" című drámáját Csokonai Vitéz Mihály születésének 200. évfordulójára. Arról a városról írva, amely felnevelte, elűzte, majd újra befogadta poétáját, ám drámájában ennek semmi jelét sem tükrözi.

Œgy szól Csokonairól a költőnő, hogy a városról beszél, a megtartó erőről, a "debreceniségről", ahogyan Debrecen kőfalak nélkül, furfanggal, pénzzel, polgárainak szigorú hitével védte önmagát és népét három hatalom és két vallás ütközőpontján. Kálvin puritanizmusa, Méliusz Juhász Péter hitvédőigyekezetén rideg dogmává merevedett, de mégis ebben gyökerezett a város megtartó hite.Ez tette Debrecent a "maradandóság városává".

A reformáció és Debrecent a katolikus központtól elszigetelő török uralom kezdete egybeesik. Debrecen szigethelyzetbe kerül: három ország: a királyi, az erdélyi fejedelemség és a török hódoltsági Magyarország határán. Minden oldalról ostromlott szigetté válik, ahová azonban menekülni lehet. Történelmi helyzete a városnak eleve meghatározza az emberek sorsát. Hatalmas erkölcsi problémája ám Debrecen városának, hogy az értékes embereket veszni hagyja vagy elűzi. Erre a fontos gondolatra hívja fel olvasóinak a figyelmét az írónő, hiszen drámájában Borzán Gáspár sorsa rokon Csokonaiéval. Ezért írta Szabó Magda nagy poétánk születésének 200. évfordulójára drámáját.

Csokonai Vitéz Mihály

(Debrecen, 1773. nov. 17.-Debrecen, 1805. jan. 28. )

A magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa és egyben városunk máig legsokoldalúbb költői egyénisége. A Hatvan u. 23. sz. alatti, úgynevezett Diószegi házban született, majd a Darabos u. 19. sz. alatt élt és ott is halt meg.

A költő nevét viseli ma a Csokonai Színház, és a Csokonai Gimnázium. Az Izsó Miklós által készített, az ország egyik legszebb köztéri szobra a Kálvin téren található, a református Kollégium épületével néz szembe, amelynek diákja volt. Csokonai síremléke a Hatvan utcai temetőben, a - Dorottya utcában - található, vas obeliszk, melyet 1836-ban öntöttek Ungváron Beregszászi Pál tervei szerint. Csokonai neve már 1850-ben Debrecen térképen megtalálható utcanév.

Ennek a dicső múltú városnak a történelmébe, pontosabban 1604 végére, Bocskai István korába kalauzolja Szabó Magda a közönségét "A Kiálts város" - című művében azokba a napokba, amikor a hajdúk fejedelme győzelmet aratott Álmosdnál. Kettős ok amiért az írónő ezt a kort választotta. Az egyik, hogy rekonstruálniakarja Debrecen történelmét, a másik ám közel sem utolsó indok, hogy felhívja a ma élők figyelmét vajon honnan erednek a furcsa debreceni utcanevek: Kandia, Burgundia, s legfőképp honnan a Borzán Gáspár utcanév?

Amint említettem már a reformáció volt nálunk az első olyan társadalmi és szellemi áramlat, amely Debrecen nevével fonódott öszze. Itt honosodott meg, itt vált magyar vallássá a reformáció puritánabb ágazata, a kálvinizmus, s maga a város Méliusz Péter alatt "Erdély s Magyarország világosító lámpásává". Ezért próbálja Szabó Magda a kálvinizmus kettős arculatát kifejteni olvasói számára, azt a kálvinizmust, amely egyik oldalról a nemzeti nyelvű tudomány és irodalom nevelőatyja, s a haladó európai szellem megtestesítője, amely Debrecent a kálvinizmus védelmezőjévé tette, az üldözöttek támaszává, ahol minden polgár a reformált egyház tagja, de amely alig hetven évvel a kálvinizmus megszületése után erőszakosan ragaszkodva az új dogmákhoz életformájában, magatartásában rideggé, könyörtelenné vált. A vallási tolerancia elvét csak hírdette, de maga is türelmetlen volt.

A város, amelynek főbírája, tanács és minden polgára egyenként alá van rendelve az egyháznak, s itt szereplő képviselőjének, a tántoríthatatlan, csak szabályokban és hitelvekben gondolkodó Hodászi Lukács papnak, mint világi hatalom, mint polgárainak oltalmazója és összetartó ereje. A puritanizmus a festett kép, a cifraság elvetésével, minden hívság üldözésével művészetellenes és embertelen tan lett, melynek kihangsúlyozásának elkerülését a drámában talán a különleges alkalom tette vagy talán az írónő feltétlen rajongása okozta, hogy hőseiben csak a pozitívumot hangsúlyozta, s Debrecent is olyannak látta aminek bűvköréből nem lehet szabadulni.

Egyedűl a görög kalmár mondja ki , hogy e város ortodoxiája éppen olyan kegyetlen, mint katolikus ellenfeleié.

Szabó Magda a drámájában Borzán Gáspárnak, az ismeretlen katonának emel emlékművet, akiről a nevénél alig tudunk meg többet. Csak, mint áldozat jelenik meg a műben. Egyike azoknak a millióknak, akik elestek a harcban, és akik közül néhánynak a földi maradványai fölé emlékművet emeltek szimbólum gyanánt.

1604 őszén is, mint Debrecen történelme során olly sokszor megint pénzzel kell megváltani a város nyugalmát a vesztett álmosdi csatából elvonuló császári csapatoktól, mivel a hajdúk, akik egy időre a császár oldalára álltak, most visszapártolnak Bocskai mellé, s megverik Belgijoso gróf zsoldosseregeit. Fenyegető közellétük nyugtalanító, mivel az éhes, fáradt zsoldosok fosztogatásait, gyújtogatásait már nem tudná elviselni az agyonra adóztatott, sanyargatott polgárság. A fáradt, meggyötört főbíró, Gál Nagy István kétségbeesése, kimerültsége elővigyázatlanságba sodorja. Az ellenséges császári csapatok követe pedig kihasználja az információt. Ez okozza Gál Nagy István vesztét. Gál Nagy István a kálvinizmus bástyáján, Debrecenben maga is bástya.

Meggondolt, keménykezű, élete minden percét hitének s városának áldozó ember. Mindenekelőtt főbíró, akit Debrecen polgárainak védelmére, vezetésére jelöltek ki. Kötelességet, mint jobb papok a hivatásukat alázattal és önfeláldozóan teljesíti. A város oltalma szent előtte, és előbbre való, mint családja, lánya.

Hasonló találkozás zajlik le Szabó Magda "Kiálts város" című drámájában, mint Bernard Shaw a Szent Johanna utójátékában, ahol az író irónikus összejövetelt rendez élők és holtak között. Ám ebben a műben az egyetlen napirendi kérdés: a bűnösség és egyetlen tanulság az, hogy a rehabilitált áldozatot újra el kell itélni.

Szabó Magda drámája is egyetlen kérdésre alapszik: Ki ölte meg Borzán Gáspárt? Ezzel a kérdéssel indul a darab, ahol a török szultán, II. Fülöp spanyol és Rudolf magyar király, Kálvin János, Bocskai István jövendő erdélyi fejedelem és Belgiojoso császári hadvezér bűnösségüket tisztázandó gyűltek össze a drámaíró intésére egy 1604-ben, Debrecenben esett gyilkosság ügyében.

A Shaw-i szituáció nem csupán annyiban fordul meg, hogy utólagos társadalombölcseleti tanulságból egy történelmi krimi előzménye lesz. Ám Borzán gyilkossági perújrafelvételében koronás fők, hadvezérek és vallásreformátorok a gyanusítottak.

Aztán pedig: Johanna népvezér, akinek emléke túléli gyilkosaiét. És drámai hős.

Szabó Magda művében már az előjátékban kiderül, noha sem Ahmed szultán, sem Kálvin, sem Bocskai, sem Belgijoso nem ismerte soha Borzán Gáspárt, mindnyájan részesei halálának.

Az írónő kétféleképpen vési fel ugyanazt a történetet Borzán Gáspár emlékére: Az egyiken városának, Debrecennek áldozata Borzán Gáspár. Annak a városnak, amely késlekedett hadisarcot fizetni, hogy kiváltsa őt, saját szenátorát, Belgijoso császári hadvezér fogságából. Nem puszta közömbösségből, hanem azért, mert a váltságdíj fejében meg kellett volna szegnie egyik törvényét, amely szerint nem bocsát teljes jogú polgárként falai közé idegent addig, amíg az országszerte folyó protestánsüldözések idején a Kálvin hitét vallók utolsó menedékének modhatja magát. Az üldözöttek jogos védekező reflexéből válik itt önpusztító megátalkodottság.

A debreceni mentalitás csak egyik oldala a tragédiának. Az események úgy is elbeszélhetők, hogy a várost a kor történelmi mozgásainak gyújtópontjában látjuk. A török portyák, a császári és Bocskai hajdúinak összecsapásai, az állandó hadszintérlét Debrecent is politikai lavírozásra kényszeríti.

A dráma megírásakor, 1971-ben rövid időn belül Darvas és Hubay után Szabó Magda a harmadik, aki a három részre szakadt Magyarország társadalmi szituációját fogalmazza meg.

Ezek szerint Borzán Gáspár a város és a történelem áldozata. Igaz, hogy Borzán Gáspár a dráma egyik legnagyobb áldozata, ám közel sem válik Szabó Magda drámájának főszereplőjévé, még halálával sem, hiszen sohasem jelenik meg és egyáltalán nem is választja, csak elszenvedi sorsát. A dráma valóságos hőse Gál Nagy István , akihez a mű teljes egészében kötődik. Borzán Gáspár pedig Gál Nagy Eszternek, Gál Nagy István jegyző lányának, a jegyese. Esküvőjüket már többször, (ötször) el kellett halasztani a várost érintő egy-egy tragikus veszedelem (dúlás, tűzvész, pestis, fosztogatás) miatt. Ezért Eszterben az egybekelés iránt már-már valószínütlen méretű vágyakozás él, másra sem tud gondolni, mint Borzánra, és az esküvő legújabb, az események kezdetének másnapjára kitűzött időpontjára. Alakjának drámaiságot kölcsönöz elvágyódását ellenpontozó szorongása egy ismét bekövetkezhető szerencsétlen fordulat miatt. Eszter az első és a második felvonásban lázad ugyan a sors ellen, de lázadása nem több lázongásnál, passzív türelmetlenkedésnél, a hagyományok s annak képviselői: a város és nagyanyja elleni berzenkedésnél. Eszter azt hiszi, hogy nem szereti az apja, s sohasem törődik vele, és nem érti meg a folytonosan elfojtott szerelmi vágy beteljesületlenségének fájdalmát sem.

A főbíró ekkor még az anyjával, a legtulzóbb, legszélsőségesebb puritánnal egyetértésben van és sziklaszilárd abban a hitben, hogy Debrecennek állnia kell, mert ez a város sziget az iszonytatban.

A második felvonás engesztelődést, nyugalmat áhitó kezdő fohásza a remény halvány kis sugarát lopja a nézőkbe, olvasókba , ám ez a halvány reménysugár is elszáll , amikor megszólal a lármahang, amely ellenség közeledtét jelzi.

Nagyon kegyetlenül hat az olvasókra a nagymama Eszter megnyugtatására, leintésére mondott szavai, amelyeknél megindul a lavina, az emberfölötti küzdelem, valamint amikor az ifjú Portörő elárulja, hogy a fogvatartott túsz Borzán Gáspár, a vőlegény.

A második felvonás viszonylagos békéjében, amikor csak a természetes ellenséggel kell megvívnia Gál Nagynak, s lányának kitörései mindössze magánemberi létét karcolják meg, ha mélyen is, most, a harmadik felvonásban, az egyre nyomasztóbb és kilátástalan helyzetben odáig kell eljutnia, hogy mind hitében, mind hivatalában, mind emberségében keresztút elé álljon, válasszon és döntsön, miként folytathatja életét, hiszen Debrecen ezt az összeget csak akkor tudná kifizetni, ha elfogadná egy görög kereskedő ajánlatát, aki magára vállalná a váltságdíj kifizetését, ha cserébe a város polgára lehetne. Gál Nagy István hiába próbálja eltéríteni kérésétől (a legszebb áruk, a templomi kelyhek felkínálásával) nem sikerül, hiszen Jorjosz Sztavriasz, a görög kereskedő eddig hosszú évek során önérzetében megsértett ember volt. Most végre neki is lehetnének feltételei. Ám Gál Nagy István először elutasítja a javaslatot, de amikor kiderül, hogy a császáriak által túszul ejtett Borzán Gáspár élete forog kockán (aki a városi tanács tagja is) megmásítja a döntését, és inkább vállalja az eklézsiából való kizárását, hogy meg kell válnia hivatalától az első adandó pillanatban, hogy el kell szakadnia anyjától, aki aligha bocsátja meg engedékenységét, valamin lányának háláját is , aki azt hiszi szegény, hogy érte tette, szeretetből tette, mintsem hogy egy debreceni polgárt veszni hagyjon. Áldozatvállalása azonban értelmetlennek bizonyul, mert időközben megérkezik Bocskai levele, melyben felégetéssel fenyegeti meg a várost, ha az ellenséget bérmiben segíti. Így Borzán Gáspárnak meg kell halnia, mivel a debreceni főbíró hite és meggyőződése szerint élt és aszerint választott, hiszen 12000 ember több, mint egy.

Szabó Magda a főbíróban, Gál Nagy Istvánban azt az eszmét mutatja be, mint mire az írónőt tanították Debrecenben szülei, iskolája, s maga Debrecen: az életet minden pillanatában vállalnunuk kell, akármilyen megpróbáltatással néz szembe az ember: Nem szabad meghátrálnunk! Nagyobb emléket sohasem állíthatott volna szeretett szülőföldjének, Debrecennek a kiváló írónő a "Kiálts város" című művénél.

- A. (ntal) G. (ábor)

Magyar Nemzet, 1973. okt. 7.

- Balázs Ádám: Táguló világ: Beszélgetés Szabó Magdával a szülőföldről

- Banyai Gábor:

Népszabadság, 1973. okt. 12.

- Berkes Erzsébet: Jegyzetek új magyar drámákról

Kortárs, 1974. 2. sz.

- Hajdufy Miklós: Protestáns

Élet és irodalom, 1979. 35. sz.

- Juhász Béla: Kötés és szárnyalás

- Koltai Tamás: Ismeretlen katona

XVII. századból

Élet és irodalom, 1973. 41. sz.

- Kovács Kálmán: Még egyszer:Kiálts, város !

Alföld, 1974. 2. sz.

- Lukácsi András:

Magyar Hírlap, 1973. okt. 6.

- Magyar Vilmos:

Alföld, 1973. 12. sz.

- Papp Lajos: Napjaink 1974. 1. sz.

- Sima Zoltán: Egy város bűvöletében

Alföld, 1977. 10. sz.

Simon Zoltán:

Kritika, 1973. 11. sz.

Sík Csaba: A költő Szabó Magda

Kortárs, 1975. 11. sz.

- Szabó Magda: A holtig haza: Debrecen

- Szabó Magda: Debrecen három arca

- Szabó Magda: Levél a kritikusnak

Élet és irodalom, 1979. 35. sz.

- Szemánn Béla:

Népszava, 1973. okt. 4.

- Székelyhidi Ágoston: Szabó Magda Debrecene

Alföld, 1987. 10. sz.

Sarkadi Imre (Magyar dráma ) (1921-1961)

Debrecenben született, apja városi adóhivatali tisztviselô, ô maga 1931-tôl 1939-ig a debreceni református gimnázium tanulója. A harmincas évek második felében az apa betegsége, majd halála miatt a család helyzete fokozatosan romlik. Sarkadi megnehezült körülményei ellenére továbbtanul. Joghallgató, és közben hivatalba jár, laboráns, nyomdász. 1942 és 1944 között a Debreceni Újság munkatársa.

Debrecen erôs bázisa a népi mozgalomnak, különösen Németh László ideológiája van erôs befolyásoló erôvel a fiatal Sarkadira.

1945 után a debreceni Népszava és a debreceni Szabad Szó szerkesztôségében dolgozik. 1946-ban költözik fel Pestre, aNemzeti Parasztpárt lapjánál, a Szabad Szónál újságíró, járja a vidéket, cikksorozatával a 30-es évek szociografikus irodalmát folytatja. Nyugtalan "művészéletet" él. A népi írók, a válasz köréhez tartozik. 1947-ben a Falurádió szerkesztôje, 1949-ben a Filmgyárban dramaturg. 1953-ban tanári állást vállal a balmazújvárosi általános iskolában. 1954-ben a Csillag szerkesztôbizottságának tagja, majd az Irodalmi Újság munkatársa. 1955-tôl 1957-ig a Madách Színház dramaturgja.

1956 után válságba jut, reménytelenség keríti hatalmába. Belsô zaklatottságát, neurotikus depresszióját, szorongását és félelmeit itallal próbálja feloldani. Publikálási nehézségei vannak, 1960-ban egy ideig segédmunkásként dolgozik. Veszélyes úton indul el önkínzó céltudatossággal, szeret "elmenni a margókig", végigsétálni párkányokon, egyensúlyozni a valóságos és a lelki szakadékok fölött. Három gyötrelmes év után, amikor már kezd ismét magára találni, és tele van tervekkel, alkoholtól bódult fôvel az ötödik emeletrôl a mélységbe zuhan.

1956 után keletkezett művei az illúziót vesztett ember problémáit szólaltatják meg, a válság kínjait és leküzdésének akaratát fejezik ki. A sorsot kihívó hôsei erôtlenek az élet mindennapjainak vállalásához, így részben vagy egészben elvesztik morális tartásukat. Az író és hôsei közötti viszony nem mondható egészen egyértelműnek: Sarkadi nem tud teljesen elszakadni tôlük, rejtett rokonszenv bujkál ítélkezô műveiben.

Oszlopos Simeon

Utolsó pályaszakaszának legfontosabb műve, az Oszlopos Simeon (1960) Sarkadi legnagyobb igényű drámája. Az ösztönös-tudatos önpusztítás útját járó ember alakját mutatja be. A cím egy korai keresztény aszkétára, az 5. századi Simeon nevű szíriai remetére utal, aki száműzte magát az emberi társadalomból, kiment a sivatagba, s ott állt egy oszlop tetején évtizedekig.

A darab fôhôsének, Kis János festôművésznek a dolgai rosszul mennek: fô művét a zsűri elutasította, rajztanári állásából elbocsátották, telefonját leszerelték, lakásának egyik szobáját társbérlônek utalták ki, s szeretôje, Mária elhagyja.

Bár a csapások közül kettôért kétségkívül ô a felelôs - állásából sorozatos mulasztásai miatt bocsátották el, telefonját azért szerelték le, mert nem fizette a díjat, noha italra mindig volt pénze -, úgy érzi, hogy a világ rossz. "A formák, úgy látszik, bomlanak, s nincs jogom, hogy ezt akadályozzam" - szögezi le nyomatékkal, kétszer is. Arra a meggyôzôdésre jut, hogy ha a világ vezérlô elve a rossz, akkor ôneki a rossz munkáját, a világban való érvényesülését kell segíteni, hogy a világot helyes működésében láthassa. Ettôl kezdve egyre nagyobb rokonszenvvel néz Vinczénére, a viceházmesterre, aki a darabban a rossz démonikussá növô képviselôje, a tedd a rosszat gyakorlatának elôsegítôje. Kis János tehát segíti a rosszat tovább rontani, a rosszra még rosszabbal válaszol, és egykedvűen figyeli, hogy pusztul körötte a világ, immár az ô aktív segítségével. Elcsábítja az új társbérlô feleségét, Zsuzsit, másnap magára hagyja, majd pénzért "átpasszolja" egy házbeli féfinak, s közben felkelti az asszony férjében a féltékenység és elhagyatás kínját. Életfilozófiája és magatartása szinte kihívja a kést, mellyel Zsuzsi, a gyalázatosan sértett asszony leszúrja.

A festô az élet és halál mezsgyéjén a megvilágosodottak éberségével tesz új vallomást: "Atnyúltam az ötödik dimenzióba. . . már megvan a sejtésem. . ., hogy nem segítek a rosszon, ha tovább rontom." Ezt a vallomást azonban inkább az író mondja ki, mintegy megerôszakolva a drámai anyag belsô mozgását. Kis János ugyanis itt feladja a rosszat még rosszabbra fordítani elvét, hiszen a halálosnak ígérkezô késszúrás elfogadása éppen elrontott életének legkövetkezetesebb továbbrontása lenne. Eddig a fordulatig Kis János igazi "negatív hôs" volt: nem kendôzte arcát eszmékkel, hitekkel, erkölcsi elvekkel, merte vállalni önmagát, a maga igazi valójában: rossznak, gonosznak, aljasnak; meg tudta vetni magát azért, mert embernek született, hiszen az ember - Sarkadi hôse s talán a szerzô szerint is - a maga rontó természetének megválthatatlan, örök foglyaként él. Az abszurd drámákéval rokon cselekmény menetébe egyébként sem illik bele a befejezés: sem Mária romantikus visszatérési jelenete a végszóra, sem pedig a látványos késszúrás hatására bekövetkezô ünnepélyes "megtérés".

A drámai cselekmény szálát átszövik és tagolják a fôhôs monológjai, melyek egy vélt és valóságos sikertelenségtôl, alkoholtól megbomlott idegrendszer megnyilatkozásai. Ezek a meditációk, erkölcsi, lélektani, szociológiai fejtegetések a dráma legfontosabb gondolatait tartalmazzák.

Elveszett paradicsom

A Bolond és szörnyeget c. kisregényében (1960) Sarkadi már megteremtette Sebôk Zoltán alakját, aki itt egy hegyvidéki szálloda orvosa, "szörnyeteg", nem ismer maga fölött törvényt, hitetlenségével és önzésével nemcsak saját sorsát teszi tönkre, hanem mások boldogságát is. Környezete szürke nyárspolgáriságánál ugyanis nem érzi rosszabbnak a maga immorális gátlástalanságát.

Az Elveszett paradicsom c. színművében (1961) Sarkadi ott folytatja Sebôk Zoltán útjának bemutatását, ahol a Bolond és szörnyetegben abbamaradt. Ebben a drámában a fôhôs már értelmes, szép életet élô emberekkel szembesül, s maga döbben rá életvitele, magatartása csôdjére.

Az öreg Sebôk Imrénél töltöttek két hetet erdélyi vendégei, kolozsvári keresztfia fiatal lányával, Mirával. Az elutazásuk elôtti napon, Sebôk 75. születésnapján, megérkeznek a gyerekek is. Elsôként Zoltán, az orvos. A harminchárom éves fiatalember súlyos tragédia nyomásával lép be az apai házba: bár nem volt nôgyógyász, szeretôjén mégis abortuszt hajtott végre, s az asszony orvosi műhiba következtében belehalt a műtétbe. Zoltánra többévi börtön vár, s az orvosi gyakorlattól való eltiltás. Most öngyilkossággal akarja lezárni elhibázott életét: "megszereztem eddig az élettôl mindent, ami szép és jó volt - mondja apjának. - Mi van még? Ugyanennek az ismétlôdése. Arra már nem vagyok kiváncsi. A börtönre sem. . . A halál akkor már érdekesebb."

A halálra készülô azonban a Sebôk házban szembetalálja magát apja tevékeny, tartalmas életvitelével, derűs bölcsességével és Mira üde fiatalságával, szépségével, szerelmével. (Az apa életfelfogása az idôs Németh László világszemléletére emlékeztet.) Rá kell döbbennie - amikor már csak a börtön és az öngyilkosság között választhat -, hogy mennyire elrontotta életét: "Minden adottságom megvolt hozzá, hogy nagyot alkossak, hogy egy Pasteurje, egy Pavlovja legyek a kornak - csak az az egy hiányzott, hogy higgyek az ilyesmiben... Erkölcs, társadalom törvényét - magamra nézve kötelezônek nem éreztem, evék a tiltott gyümölcsbôl, s ez gyümölcsbôl, ahogy a Halotti beszéd mondja: halálut evék. Kiűzettem a paradicsomból, s ezen már semmi nem változtathat" -hangzik keserű számadása, a beismerô, önmagát elítélô és vállaló monológ.

Zoltán szerelme vonzásában és apja példájának erôterében éli meg a választás lehetôségét. Feldereng elôtte az értelmes és tartalmas élet lehetôsége, és átéli a lét elvesztésének teljes súlyát is. A döntést nehézzé teszi az a tudat, hogy az élet választása is sokévi börtönt, a hivatás elvesztését, drámai "vezeklést" jelent számára.

A Sebôk ház és Mira bemutatását már az elsô jelenettôl kezdve áthatja valami finom, nosztalgikus líraiság, mely egyrészt elôkészíti a jobbik választás lehetôségét, másrészt azt a hatalmas távolságot érzékelteti, amely Zoltánt ettôl a lehetôségtôl elválasztja. ž ugyanis már a bünös tett után, a cinizmus határát súroló elkeseredettségében kerül a döntés helyzetébe, és a börtön vállalása sem nyújt semmiféle biztosítékot arra, hogy a börtön utáni boldogság az elképzelt módon megvalósul. Zoltán csak a lehetôség küszöbéig érkezik el a drámában, és nem tudjuk meg, hogy átlépi-e ezt a küszöböt vagy sem. Bár a zárójelenetben az "elveszett paradicsom" utáni nosztalgia és a büntetés vállalását követelô újjászületés bizonytalan lehetôsége között ingazodik, az egész drámán a "lehetôség lehetetlenségének" tragikuma suhan át, és a mű címe is azt sugallja, hogy valami már visszahozhatatlanul elveszett a fôhôs számára. Sarkadi drámája az értékek eltékozlásának visszafordíthatatlan véghelyzetét ábrázolja.

REVICZKY GYULA (1835-1889)

Magamról

1. Rossznak mondod a világot,

Dôresége bosszúságod;

Siratod az élet álmát,

Földi gondok durva jármát;

Felpanaszlod lázban égve:

Bölcs elméje, jók erénye

S fényt sugárzó lángod, ég,

Csak hiúság, búborék.

2. Ó, pedig hány perced, órád

Volt, midôn e sujtoló vád

Könnyeidben elviharzott,

S kiderült rá szíved, arcod.

Gyönyörűség volt az élet,

Megáldottad születésed;

Rózsák közt jársz, azt hivéd,

S mi okozta?... Semmiség!

3. Nem tudod, mi nyomja szíved,

Semmiségek üdvezítnek.

Hogy jön, nem tudod, csak érzed,

Hogy e bűnös-bűvös élet,

Mely ma szennyes, ronda börtön,

Holnap éden kertje rögtön.

Ma a békét áhítod,

S holnap küzdve élni jobb.

4. Ember! önzô vágy vezérel.

Bánatával, örömével

Ezt az undok szép világot

Sorsodon át nézve látod.

Hogyha gondok elcsigáznak:

A világot éri vádad,

S ha örömre gyúl szíved:

Nincs e földnél semmi szebb.

5. Ragyoghat a nap az égen;

Te sötétben, feketében

Látsz mindent, ha bánatod van;

Míg, ha kedved lángra lobban,

Minden érted van teremtve;

Télen is jársz rózsakertbe,

A nap is csak rád ragyog,

S kik itt laknak: angyalok.

6. Az örvendôt meg nem érted,

Ha világod búban éled;

S csak ha lelked szenvedônek

Vallod, sajnálsz szenvedôt meg.

Mit törôdöl a világgal,

Szenvedô szív sóhajával,

Ha egy édes pillanat

Teljesíti vágyadat!

7. Hát ne fordulj vak hevedben

A világ és rendje ellen...

Úgy tekints az emberekre,

Hogy a föld se jó, se ferde;

Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe, mása.

Ki sóhajtoz, ki mulat.

A világ csak - hangulat.

1883

Számlálgatom

1. Számlálgatom, találgatom,

Hogy hány hetem vagy hány napom

Van hátra még...

Irgalmas ég,

Esdek, ne légy fukar nagyon.

2. Ó, hányszor hívtam a halált,

Mihelyt a kedvem búsra vált.

De most hogy itt

Ólálkodik,

Nem érzek mást, mint borzadályt.

Meghaljak?... Ó, ne még, ne még,

Agyam még eszme-tűzben ég.

Forró szivem

Jobban pihen

A napon: ó, a sír setét.

Vágy még hevít, kedv még emel,

Ó, még sok dalt nem zengtem el.

S eszméimet

Mind a hideg,

Sötét koporsó nyelje el?

5. Toldjad meg hát, kegyelmes ég,

A csüggedt költô életét.

Hadd öntse ki

Érzelmei

Zengô, zsibongó tengerét.

1889

Noapte de decemvrie

Fiind scris in 1901, poemul incheie ciclul “Noptilor”, scrise dupa modelul oferit de suita de poeme cu acelasi titlu a poetului francez Alfred de Musset.

Tematica, structura si forma poeziei se pare ca se conturasera in mintea autorului inca din 1890 cand publicase poemul in proza “Mecca si Mecca”, o legenda cu iz oriental, cu adanci implicatii filozofice si etice.

“Mecca si Mecca” contine o parabola dictata de inspiratia “cu limba de foc” intr-o noapte de decembrie, cu ger si zapada, a unui poet sarac, si in dezacord cu lumea guvernata de vanitate si aur. Un print arab, Ali-ben-Mahomet-ben-Hassan, primeste cu limba de moarte de la tatal sau, indemnul de a nu se abate niciodata de la calea cea dreapta. Acest principiu etic, este respectat cu sfintenie de tanarul print, care se hotaraste sa plece in pelerinaj la Mecca, urmand sa strabata drumul drept peste imensa pustietate araba. Spre aceeasi cetate sfanta musulmana pleaca si cersetorul Pocitan-ben-Pehlivan care prefera calea ocolita si ferita de razele solare ucigase. Convoiul piere in desert, iar printul are viziunea inselatoare a cetatii si i se pare, inainte de a muri, ca Pocitan patrunde prin poarta stralucita a “Meccai pamantesti”, pe cand el trece pragul “Meccai ceresti”. (de aici si semnificatia titlului)

Continutul prozei este supus restructurarilor, fiind adaptat intentiei artistice si nuantat cu sensuri simbolice, sub titlul “Noapte de decemvrie”.

Macedonski construieste un poem pe tema geniului intr-o maniera originala, in care elementele romantice se impletesc cu preferinta simbolista pentru cromatica si muzicalitate, intr-o structura armonioasa, simetrica, clasica.

Simetria lucrarii este data de doua secvente care descriu spatiul poetului, odaia, universul inspiratiei, al creatiei. Aceasta descriere apare la inceputul textului si este reluata in final, fapt care apropie cele doua momente. Senzatia de ciclicitate nu ne duce cu gandul la repetabilitatea unui fenomen, tragedia Emirului, ci la o forma posibila oricand a re-crearii unui alt univers al poeziei.

“Alba odaie”, fiind transfigurata, dobandeste cu totul alte proportii. Saltul din cotidian in fantastic, din material in spiritual, dintr-o realitate in alta, se face firesc, prin mentionarea cromaticii, iar apoi prin transpunerea poetului in Emirul din Bagdad. Toate aceste transformari sunt mijlocite de motivul inspiratiei: “Arhanghel de aur, cu tine ce-aduci?”.

Urmatoarea parte a poemului dobandeste o mai pronuntata tenta epica. Un sir de momente infatiseaza succesiv pe Emir in diversele ipostaze ale evolutiei sale simbolice.

Mirajul cetatii sfinte Mecca devine pentru printul “rozului Bagdad” o adevarata obsesie. Autorul pune in antiteza fastul, frumusetea Bagdadului, cu pustia situata “in zarea de flacari-departe”.

Pe acelasi drum spre Mecca porneste si un “drumet pocit”, care este prezentat in antiteza cu Emirul. In vreme ce printul apare in poem ca un cumul de calitati: “E tanar, e farmec, e traznet, e zeu”, drumetul este la cealalta extrema: “Mai slut e ca iadul, zdrentos si pocit, /Hoit jalnic de bube, -de drum prafuit, /Viclean la privire, si searbad la fata”.

In concordanta cu infatisarile lor, drumurile celor doi sunt si ele diferite. Cersetorul strabate un “drum ce coteste”, iar printul alege calea cea dreapta. Insistenta autorului asupra epitetului “dreapta” devine aici nu numai un laitmotiv, ci un semnal care avertizeaza intrarea pe un drum ce nu poate avea decat un final tragic.

“Calea dreapta” sta sub semnul focului si al sangelui, culoarea rosie simbolizand viata, dar si patima dusa la extrem. Inaintarea Emirului se face in ritm extrem de dinamic, aglomerarea de verbe transmite incrancenarea eroului in ideea eroului de a ajunge la cetatea visata.

Soseste si ziua in care printul ramane singur, convoiul sau fiind devorat de pustia lacoma de vieti.

Ajuns in punctul maxim al drumului sau, Emirul traieste impresia atingerii idealului, apropierea de Mecca. Dar visul sau semnifica sfarsitul unei existente tragice, inchinate unui ideal. In momentul transcederii in Mecca cereasca, Emirul il vede pe cersetor patrunzand pe portile Meccai pamantesti.

Finalul poeziei descifreaza simbolurile si stabileste legatura intre conditia omului de geniu si lumea inconjuratoare.

Emirul ca si Printul din Levant di balada lui Stefan Augustin Doinas “Mistretul cu coltii de argint” raman eternele simboluri ale omului superior, insetat de absolut, si devenit victima propriului sau ideal. Jertfa Emirului este similara cu gestul lui Hyperion din poemul eminescian, de a renunta la nemurire in favoarea iubirii.

Eroul poemului devine simbolul credintei nestramutate in ideal, al capacitatii omului superior de a ramane ferm pe drumul ales. La randul ei, cetatea sfanta Mecca se incarca de semnificatiile simbolice ale idealului. Nu are importanta daca printul atinge sau nu punctul final al calatoriei sale; scopul poemului este sa infatiseze etica omului de geniu, atitudinea lui in relatia cu viata. Drumul ocolit devine simbolul eticii inferioare a omului comun, dispus la compromisuri.

Bogatia semnificatiilor simbolice concorda cu frumusetea limbajului artistic. Acest limbaj este, mai ales in partea a treia, metaforic, cu semnificatia usor decodificabila, de unde marea frecventa a definitiei poetice ca varianta a metaforei. (“Pustia e-o mare aprinsa de soare”). Nu lipsesc enumeratiile bogate si repetitiile ce sporesc obsesia. Epitetele sunt, de cele mai multe ori, strans inrudite cu metafora; in afara de epitetele ornante, plasticizante sau cromatice aparand si sintagme ce surprind: “O tanara umbra”, “orasul in roza idila”. Macedonski foloseste si figuri de stil mai rare, precum metonimia: “Hangiare-n tot locul -oteluri cumplite” sau sinecdoca. O muzicalitate aparte este imprimata versurilor prin folosirea refrenului, ca si prin creditul artistic pe care il acorda poetul neologismului: “geniu”, “mit”, “monolit”, “demoni”, “magic”.

ALEXANDRU MACEDONSKI, TEORETICIAN AL SIMBOLISMULUI

Primele idei care prefigurează simbolismul la români şi care încearcă să-l teoretizeze apar odată cu Macedonski şi sunt puse în circulaţie prin revista poetului, “Literatorul”. Chiar înainte de reconstituirea simbolismului ca şcoală, în Franţa, apar în această revistă, încă din primul ei au de existenţă, 1880, articole de directivă, în care sunt expuse puncte de vedere simboliste. De altfel Macedonski avea să-şi revendice mai târziu, în 1889, printr-un articol intitulat “În pragul secolului”, merite de pionier al simbolismului pe plan european. “Belgienii, şi se poate zice aceasta cu mândrie şi despre mii din români - scrie el - dacă n-au fost tocmai ei precursorii mişcării, au avut meritul de a fi întrevăzut din vreme întinderea strălucită ce se deschidea glorioasă dinaintea poeziei viitorului, Maeterlinck, Rodenback, Verhaeren, Giraud, Franz Ell, Fernand Severin şi alţii încă - cei patru întâi citaţi, astăzi deja iluştri - au avut onoarea, împreună cu mine, să ia parte acum 12 ani, la mişcarea provocată din Liege de revista “La Wallonie”, al cărei energic şi valoros director era dl. Albert Hockel, unul dintre distinşii colaboratori actuali ai marii reviste pariziene “Mercure de France”. De altfel în numărul din august 1886, Macedonski publicase, într-adevăr, patru poezii în limba franceză: Volupté, Hystérie, Haine, Guzla.

Încă în 1880 apăruse în literatorul articolul intitulat “Despre logica poeziei”, în care erau formulate idei ce anticipau anumite judecăţi ale lui Mallarmé. Nu numai că se făceau apropieri între poezie şi muzică, dar se releva şi deosebirea de structură dintre poezie şi proză. Poezia - accentua Macedonski - îşi are logica ei particulară, deosebită de logica prozei: ”logica poeziei e, dacă ne putem exprima astfel, nelogică la modul sublim”. Întrucât tot ce nu e logic e absurd, “logica poeziei e, prin urmare, însuşi absurdul”.

Un adevărat manifest presimbolist, apărut în “Literatorul” din 15 iunie 1892, este articolul lui Macedonski - Poezia viitorului. Prin simbolism - se spune în articol - ca şi prin ins-trumentalism care e “tot un simbolism, cu deosebire că sunetele joacă în instrumentalism locul imaginilor”, poezia “şi-a creat un limbaj al ei propriu, limbaj în care se simte în largul ei…”.

După părerea poetului “simbolismul unit cu instrumentalismul” este, ca şi wagnerismul, “ultimul cuvânt al geniului omenesc".

Puncte de vedere presimboliste conţin şi alte articole publicate de Macedonski în “Lite-ratorul”, ca Despre poezie sau Despre poemă 1881, în care poetul pledează pentru concentrare şi sinteză lirică, pentru poezia care să adune în ea, imprevizibil, mişcări sufleteşti contrastante.

Teoretizând simbolismul, Macedonski a înţeles să-l şi promoveze stăruitor în literatura română. În numele acestui curent, directorul “Literatorului” a încurajat de fapt tot ce se deosebea de poezia românească de până atunci: parnasianism, naturalism, decadentism, simbolism tot ce putea impresiona prin neobişnuit şi bizar. El însuşi s-a exersat în compuneri alcătuite după ultima modă parisiană, menite să revoluţioneze lirica. După modelul lui Rollinat, din care a şi tradus, Macedonski a afişat uneori preferinţe morbide pentru macabru ca în Vaporul morţii de exemplu. Dar pasiunea lui cea mare a fost instrumentalismul, poetul propunându-şi să creeze efecte lirice prin pure combinaţii de imagini şi sunete ca în Rimele cântă pe harpă şi Guzla; unele dintre aceste poezii ca: “Înmormântarea şi toate sunetele clopotului” sau “Lupta şi toate sunetele ei”, apărând în volumul Poezii din 1881, chiar înainte de întemeierea, la Paris, a şcolii lui René Ghil.

După exemplul lui Mallarmé, Macedonski acorda o importantă specială aspectului grafic al scrierilor sale, mergând până acolo încât, în manuscisul romanului său Thalassa, a încercat să sugereze sentimentele nu numai printr-o anumită aşezare a cuvintelor în pagină, dar şi prin înterbuinţarea unor cerneluri de culoare diferită, textul înfăţişându-se, în felul acesta, policrom, ca într-un amuzant joc de copii.

Pe această linie au mers câteodată şi unii dintre frecventatorii cenaclului şi colaboratorii aşişderi al “Literatorului”, ca Mircea Demetriad, Al. Obedenaru, Gh. Orleanu, Al. Petroff ori debutantul Ion Theo, viitorul Tudor Arghezi, care a publicat în suplimentul literar al ziarului “Liga ortodoxă” unele poezii debiteare instrumentalismului, pe care însă apoi marele poet şi le-a renegat.

Dacă Macedonski este, indiscutabil, un teoretician al simbolismului, este el oare şi un poet simbolist? Unii i-au contestat cu violenţă această calitate. Alţii au acceptat-o cel puţin parţial, influentaţi poate de Macedonski însuşi care s-a proclamat singur şi cu ostentaţie simbolistă pentru o perioadă scurtă.

Desigur, în structura cea mai intimă a spiritului său, poetul nu este un simbolist. El rămâne în mod fundamental un romantic de formaţie paşoptistă, euforic, exuberant, vitalist. Deşi în poezia lui apar unele simboluri, poetul are grijă ca, aproape de fiecare dată, să le explice, să le împrăştie înreaga aură enigmatică, să le distrugă inefabilul atât de caracteristic poeziei simboliste, aşa cum procedează, de exemplu, şi în Noaptea de decembrie. Dar nu e mai puţin adevărat că în poezia macedonskiană apar şi primii germenii notabili de simbolism românesc, primele teme autentic simboliste, care vor fi cultivate în literatura română.

Poetul, citadin romantic, se simte, fără îndoială, atras de unele idei şi motive poetice simboliste (suferinţa, nedreptatea, mizeria, entuziasmul, neîncrederea, revolta, dispreţul, soarta femeii în societatea burgheză, evadarea în vis, orientul, erotica etc.), deşi simbolistica propriu-zisă rămâne aproape întotdeauna la suprafaţă. Macedonski este un mare poet predominant romantic, în a cărui operă poetică au lăsat urme şi unele elemente simboliste, fără a-i modifica sau altera adevărata substanţă, alături de elemente şi motive naturaliste şi parnasiene.

Thomas Stearns Eliot (1888-1965)

Thomas Stearns Eliot (tomasz sztônz eliot) századunk költészetének egyik legnagyobb alakja. Mélyen áltélte egy átmeneti és zaklatott kor emberének válságos lelkiállapotát, töredezett világképét, illúzióvesztését, és ezeket a tapasztalatait egy - a megszokott hagyományokkal szakító - intellektuális "személytelen" lírában hitelesen, nagy költôi intenzitással mondta el.

Az Egyesült államokban született, ôsei még a 17. században vándoroltak ki Angliából.1906-ban az amerikai Harward egyetem hallgatója lett, majd a párizsi Sorbonneon és Oxfordban folytatta tanulmányait.

1914-ben Londonban telepedett le, ahol elôbb tanított, majd banktisztviselôi állást vállalt. Megismerkedett Ezra Pounddal (ézrá paund), aki ezidôben az imagizmus nevű avantgárd mozgalom vezéralakjaként az önálló életet élô metaforát tartotta a vers legfontosabb elemének, és döntôen befolyásolta a nála mindössze három éwel fiatalabb költô további fejlôdését. Eliot 1922-ben Criterion (krajtíriön) címmel folyóiratot indított, melyet aztán 17 évig szerkesztett,1925-tôl pedig a Faber (fébô) nevű kiadó munkatársa, majd igazgatója lett.1927-ben felvette a brit állampolgárságot, és "a vallásban angol-katolikusnak, az irodalomban klasszicistának, a politikában királypártinak" vallotta magát.

Eliot nem szereti a modern világot, úgy látja, hogy abban a bomlás, a közönségesség és banalitás uralkodik. Az üres és töredékes jelenkort a hôsinek és tartalmasnak érzett, idealizált múlt nevében marasztalja el. Nem tartja érvényesnek a reneszánsz embereszményét, nem tudja elfogadni a 18. századnak az értelembe és a 19. századnak a haladásba vetett hitét sem. Kedvelt korszaka a 17. sz. eleje, amikor a "metafizikus költôk egy szétszakított, válságos korban lelki szintézis megteremtésén fáradoztak. žk még olyan "érzékelésmechanizmussal rendelkeztek, amely képes volt bekebelezni mindenfajta élményt"; náluk még érzés és gondolat, az érzéki tapasztalat és az intellektuális reflexió elválaszthatatlan egységet alkotott. Eliot különösen nagyra becsülte közülük John Donne-t (dzson dan), aki mindennapi helyzeteket, konkrét drámai szituációkat jelenített meg, és ezeknek a bonyolult, intellektuális eredetű "metafizikus" kép segítségével többsíkú, gazdag jelentést adott.

Hasonló módszerrel dolgozott Eliot is. Úgy érezte, hogy a személyes érzések közvetlen kifejezése lehetetlenné vált, ezért keresett valami közvetítôt, egy "objektiv korrelatív"-ot, tárgyi megfelelôt, "a tárgyak sorát, egy helyzetet, az események olyan láncát, mely a meghatározott érzelem formulája". Röviden: érzéseit tárgyakba, alakokba objektiválja, tárgyiasítja. A kifejezhetetlent nem mondja ki közvetlenül és nyíltan, mert nem is lehet, hanem rejtett utalásokkal, célzásokkal (allúzió) megsejteti, felidézi.

A vers az elbeszélés felé hajlik, a költôi egyéniség pedig szereppé vagy szerepekké változik, a költô egy-egy alak maszkja mögül szól az olvasóhoz. Fô verstípusa a drámai monológ, amelyet a 19. századnak a romantikától távolodó költôi (Robert Browning, Tennyson) nyomán Ezra Pound újított fel.

Eliot a verset az élô beszélt nyelvhez közelítette, de ugyanakkor megtartotta emelkedettségét is. Költeményeiben a nagyszabású, költôi elemek váltakoznak a kisszerű, prózai részletekkel, frivol köznapi fordulatokkal.

A puszta ország

T. S. Eliot elsô költôi korszakát ironikus-szatirikus szemléletmód jellemzi. Ezt a pályaszakaszt Pound és Eliot közös műve, A puszta ország (1922) zárja le, mely századunk egyik legjelentôsebb alkotása, határkô a költészet fejlôdésében.

Keletkezésének története röviden így összegezhetô: Eliot nagy terjedelmű kéziratát Pound kuszának találta, s egy részét félretéve, különféle módosításokkal öt részbôl álló költeményt formált belôle.

A költemény egy nagyarányú látomásban a modern világ sivárságát jeleníti meg. Eliot töredékekbôl, különféle szövegek egymás mellé helyezésével, montázs- és kollázstechnikával építette fel művét. A költô helyett különbözô szereplôk beszélnek egymást váltogatva. A mű egész szövegét Dante, Shakespeare, Baudelaire, Wagner és mások műveibôl vett idézetek, mitológiai és irodalmi utalások szövik át, ezek ironikusan értelmezik a modern életet. A széthulló világ képeit a mítosz - elsôsorban a Halászkirály terméketlenségérôl szóló legenda és a Grál-monda - fogja egységbe. A Halászkirály legendája a termékenységi kultusszal áll kapcsolatban, maga a király is, országa is a terméketlenség átka alatt szenved. Ez a mítosz a Grál-mondával, a tiszta lovag történetével párosul, aki megmenthetné ezt a terméketlen, halálra ítélt világot.

A költemény vezérmotívumai a szárazság, a terméketlenség és az életadó víz. A modern világban az emberek nem élnek igazán, emberi kapcsolataik üresek, a szerelem is gépies, érzés nélküli. A szárazság, aszály ennek az élôhalottságnak a metaforái. A víz-esô-tenger-vízbefúlás motívumsor azonban mégsem a megváltást jelenti, a víztôl is rettegni kell. Ez a világ ugyanis képtelen a megújulásra, éppen azáltal dermed halotti állapotba, hogy görcsösen ragaszkodik kisszerű életéhez.

A költemény öt része - I. A halottak temetése, II. Egy sakkparti, III. Tűzbeszéd, IV. A vizbefúlás, V. Amit a mennydörgés beszél - jól megszerkesztett egészet alkot. A III. részben, a költemény felezôpontján megjelenô Teiresziász egyesíti magában a többi személyt, amit ô lát, az voltaképpen a költemény tartalma. Buddha Tűzbeszéde Augustinus Vallomásaiból vett gondolatokkal fonódik össze. A tűz a tisztátalan, terméketlen vágyat jelenti. Az V. rész és az egész költemény a vihart jelzô mennydörgés szanszkrit szavaival ér véget: datta, dajadhvam, damjata ('adj, szeress és fegyelmezd magad').

Érdemes a költemény közép-európai vonatkozásaira is figyelnünk: az I. részben szereplô jelenetben Rudolf trónörökös szól az unokatestvéréhez, a Trisztánból vett idézetek s a IV. rész vízbefúlási motívuma pedig Lajos bajor királyra utal. Mindebbôl levonhatnók a következtetést: az egyik lehetséges magyarázat szerint Pound és Eliot a Habsburg-monarchiára vonatkoztatja a bibliai puszta ország képét, tehát a vers az elsô világháború kö vetkeztében széthulló Európáról szól.

A háromkirályok utazása

Eliot második költôi korszakában visszahúzódik a spirituális élmények körébe, és egy vallásos megújulás szükségességét hirdeti. Az irónia helyét a hit foglalja el.

E korszak legkiemelkedôbb darabja a Hamvazószerda (1930), melyben a költô a maga újjászületésének folyamatát, a kétségbeesésbôl a megtisztulásba és megnyugvásba vezetô utat kíséri végig a belsô monológban.

A költô pályáját a Négy kvartett (1943), ez az idôrôl és az idôtlenségrôl meditáló, zenei szerkesztésű költemény zárja. Ezután már csak drámai és kritikai műveket írt.

Második korszakában keletkeztek az Ariel-versek is, melyek közül több, így A háromkirályok utazása (1927) is a Bibliából veszi a témát: Jézus születése után bölcsek érkeztek napkeletrôl, hogy a zsidók újszülött királyának, a Messiásnak hódoljanak. Eliot tehát ugyanúgy bibliai parafrázist írt, mint a Jónás könyvének szerzôje.

Ez is szerepvers, a költô a vers-én tudatába helyezkedik, a bibliai bölcsek egyike számol be életük nagy eseményérôl, elmeséli utazásukat.

A költemény elsô szakasza az utazás nehézségeit beszéli el. A bevezetô öt sor idézet Lancelot Andrews (lánszlot endrúz;1555-1626)-nak, Winchester püspökének egy Krisztus születésével foglalkozó prédikációjából. Ennek a szövegnek a szuggesztív hangját, sajátos prózaritmusát veszi át a vers is. A köznapi beszéd fordulataival, lazább szerkesztésű mondatokban szól, a gondolatok ritmusa híven követi az utazás és a lelki történés leírását. A részletek halmozása, a nehézségek ismétlôdô felsorolása következtében úgy tűnik, mintha egy helyben állna az elbeszélés, mégis elôrehalad a megtervezett módon, egy fokozatosan emelkedô szerpentinút állomásait járja be, hogy a szakasz végén hirtelen megugorva az utazás rendkívüliségét éreztesse: a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván, / Hogy mindez cask ôrület."

A második szakaszban az "enyhe völgy" mintha utazásuk célja volna, holott csupán azt érzékelteti, hogy a változást hozó jelenlét már a Földünkön van. A hosszú, nyugodt sorok képeinek költôisége magasabb hôfokra emelkedik, és a részletek ki nem fejtett jelképiséggel telnek meg. A három fa, a szôlô, a kockavetés, az ezüstpénz, a borostömlô, mind Jézus életének eljövendô eseményeire utalnak, de ezek a szimbolikus utalások a bölcsek számára még nem váltak érthetôvé.

(A három fa: Jézussal együtt két latort is keresztre feszítettek. Az ezüst pénzdarabok: Júdás harminc ezüstért árulta el Jézust. A kockavetés: miután keresztre feszítették, ruháin sorsvetéssel megosztoztak. A szôlô Jézus példabeszédének allegorikus értelmére, az üdvösség elôkészítésére utal. A borostömlôrôl szólva Jézus azt fejezte ki, hogy az új hit merôben új kezdet, nem a régi mózesi törvények egyszerű folytatása: az új bort új tömlôkbe töltik. A fehér ló az apokalipszis lovasaira utal: míg a vörös, a fekete és a fakó lovon ülô lovasok, a háború, az éhség és a halál szörnyű pusztítást visznek végbe, a fehér lovon ülô lovas a világ meghódítására indul.)

A három bölcs nem ismeri fel a jelzéseket a látottakban, ôk eddig olyan tájon vándoroltak, mely a szenvedés jeleivel volt tele, és most csak arról bizonyosodhatnak meg, hogy nincs információ: "útbaigazitást nem kaptunk ".

A harmadik szakaszban utazásuk célhoz ér, de az elbeszélô a hely leírására egy szót sem veszteget, már csak az élmény hatása foglalkoztatja. Szavainak súlyos nyomatékot ad az egyes kifejezések ismételgetése. A blocs egyértelműen mondja: "megtenném újra", noha teljes zavarban van. Csak félig-meddig ismerte fel az esemény jelentôségét, mely egész eddigi életét banális örömeivel együtt jelentéktelenné, a halállal egyértelművé tette.

A Születés és Halál egyelôre rejtett jelentôségét a vers középsô részének szimbólumai fejezték ki. A vers hôse még bizonytalan a következményekben is: a Születés még nem jelenti az újjászületését, élete halállá vált, de a vers végén már "másféle halálnak" örülne, az újjászületés ígéretét hozó krisztusi áldozatot várja.

A költeményben Eliot a hit és hitetlenség határán élôk állapotát festi. Mindaz, amit a napkeleti bölcsek láttak, a világot is megváltoztatta, de a világnak még meg kell értenie saját változását.

Szöveggyűjteményünkben két kitűnô fordításban olvashatjuk a költeményt. Szabó Lôrinc és Vas István is jól visszaadja a választékosabb és köznapibb nyelvi fordulatokat. A vers egészét tekintve Vas István fordítása távolságtartóan elegáns, melankolikusabb, lágyabb hangon szól, Szabó Lôrincé hétköznapibb, nyersebb.

A vers címének pontos fordítása nehéz. Az angol eredetiben a "magus" szó szerepel, mely többes számban az újtestamentumbeli napkeleti bölcseket is jelenti. A Bibliában is bölcsek szerepelnek, tehát tévedés királyokról beszélni, bár nálunk gyakran "három király"-nak is nevezik ôket. A mágus szóhoz viszont a magyarban túlságosan is hozzátapadt a "varázsló" jelentés.

Friedrich Dürrenmatt (Svájc dráma) (1921-1990)

A német-svájci Bern kanton Konolfingen községében született, protestáns lelkészcsaládban. A berni és a zürichi egyetemen teológiát, filozófiát és irodalmat hallgatott. Egy ideig grafikus volt, majd a Weltwoche c. lapnál színházi kritikus, végül Neuchâtelben telepedett le mint szabad író.

A 40-es évek közepétôl ír, igen termékeny és világszerte népszerű író.

îrt esszéket, színházelméleti tanulmányokat, regényt és novellát, filmforgatókönyvet és hangjátékot, munkásságának igazi területe azonban a dráma.

Pályakezdésének világképét a protestáns színezetű egzisztencializmus határozza meg: "A világ abszurd, érthetetlen, mint ahogy Isten akarata sem érthetô." Késôbb a társadalom szerkezetét vizsgálja, és a ma emberének lehetôségei foglalkoztatják.

A nagy Romulus

Dürrenmatt a maga világnézeti koncepciójához a groteszk komédiában találta meg a megfelelô formát. Úgy vélekedett, hogy a régebbi idôkkel szemben - amikor a szükségszerűség uralkodott, és a hôsök elfogadták a sors kihívását, s megküzdöttek céljaikért – korunkban az agyonszervezett, bürokratizált és technizált társadalom mechanizmusának erôi minduntalan elszabadulnak, s a véletlen csaphat le ránk bármikor: amitôl rettegnünk kell: a közlekedési balesetek, szerkezeti hiba miatt bekövetkezett gátszakadások, egy szórakozott laboráns elôidézte atombombagyári robbanás, helytelenül beállitott keltetôgépek." Ha viszont "nincs sors. . . csak közIekedési baleset", akkor küzdelem sincs, csak elemi csapás: ". . . minden nélkülünk történik. Mindenkit elragadnak, és mindenki fennakad valamiféle rácson. . . Hozzánk már csak a komédiák illenek." A kiszámíthatatlan véletlen tragikumát csak a komédia tudja kifejezni.

Elsô jelentôs komédiája, A nagy Romulus (1949; második változat: 1957) történelemfilozófiai példázat.

A cselekményt az író a múltba helyezi, műve mégsem tekinthetô történelmi színműnek. Dürrenmattot elsôsorban saját korának problémái izgatják, s a történelmet inkább csak példatárnak tekinti, amelybôl tudatos anakronizmussal emeli ki azokat a mozzanatokat, amelyek a jelen tendenciáit megvilágítják. Ebben a "történelmietlen történelmi komédiá"-jában a világbirodalmak kifejlôdésének, virágzásának és széthullásának mechanizmusát vizsgálja.

Az utolsó római császár uralkodásának húsz esztendejét arra használja fel, hogy a pusztulásra érett, düledezô Római Birodalmat végleg szétzüllessze. Hullani hagyja, aminek úgyis hullania kell: tyúkokat tenyészt, a kormányzás gondjai helyett a tojáshozam izgatja. Rezidenciája lármás tyúkketrec lesz birodalma jelképeként.

Romulus szándéka a harmadik felvonásban válik egészen világossá: törvényt ül hazája felett, kiszolgáltatja ellenségeinek, a germánoknak, hogy véget vessen a Római Birodalom bűnös életének. Azt érzi kötelességének, hogy az áldozat sorsát vállalja, abban bízik, a germánok majd megölik ôt is. Számításaiban azonban csalódik: a germánok fejedelme, Odoaker is tyúktenyésztô, hozzá hasonló bölcs ember, aki tudja, hogy a gyôztes új hatalom sem lesz jobb, megismétli a letűnt birodalom bűneit: ". . . a világ unokaöcsém ölébe hull, megszületik a második Róma, egy germán világbirodalom, éppoly mulandó, s éppoly véres, mint a római volt" - mondja a negyedik felvonás nagy párbeszédében Romulusnak. A történelem véres menetét nem lehet megállítani. Îgy hát a birodalom utolsó császára és a barbár hadak vezére a darab végén ugyanarra a következtetésre jut: magatartásuk csak a sztoikus tűrés, a helyzet türelmes elviselése lehet. Legfeljebb arra törekedhetnek, hogy minél kevesebb rosszat okozzanak - amíg lehet.

Romulus, a hanyatló Róma bírálója és nagy züllesztôje képtelenül paradox alak. Dürrenmatt a paradoxont - azt a gondolkodási formát, amely feloldhatatlan ellentétekben látja a világot - a lét abszurditásának feltárására használja. Vélekedése szerint a groteszk is, amelyben a nevetségesség a félelemmel párosul, "érzéki kifejezési forma, érzéki paradoxon, az alaktalanság megjelenése, egy arculat nélküli világ képmása". Másutt azt mondja: "Aki visszautasítja a paradoxont, kiszolgáltatja magát a valóságnak." Ez a tétel még jobban megvilágítja ennek a gondolkodási formának a funkcióját Dürrenmatt írói munkásságában: ha a valóság formátlansága elnyeléssel fenyegeti az embert, a szétesett, istenétôl, végzetétôl megfosztott világ felméréséhez a paradoxon logikájához folyamodik, csak ez keltheti a rend valamelyes képzetét. Éppen azzal, hogy tudatosítja, átélhetôvé teszi a képtelenséget.

A nagy Romulus hatását összetett hangneme is fokozza: érezzük az elégikus lírát, amely ennek a groteszk komédiának alaphangját adja.

Az Angyal szállt le Babilonba c. komédia (1953) egy iróniával elôadott megváltástörténet keretében a jóléti állam eszményének paradoxonait mutatja meg. Az űrbôl, az Androméda-ködbôl alászálló angyal Kurrubit, a semmibôl teremtett lánykát hozza az embereknek ajándékul. A babiloni államban azonban a pénz és a hatalom utáni hajszában elvész az emberség, nincs igény jóságra, szépségre, szabadságra. Kurrubit meghurcolják, a megváltás meghiúsul. A minden emberi tevékenységet szabályozó állammal szemben csak a szegénységéhez ragaszkodó koldus tudja megôrizni emberi integritását, egyéni szabadságát, úgy, hogy nem vesz részt a "tökéletesen működô" társadalom hatalmi küzdelmeiben, a jólétért folyó hajszában.

Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatásá-ban (1956) tudta leginkább megtalálni az egyensúlyt a groteszk-komikum és a korunk démoni megnyilvánulásait kifejezô súlyos mondanivaló között. A dráma hátborzongatóan abszurd példázat arról a társadalomról, amelyben a pénz ereje mindenható, és a jólét ára a bűn.

A cselekmény színhelye egy fiktív kisváros, Güllen.

A város egykori szülötte, a milliárdos Claire Zahanassian hazatér, hogy megbosszulja sérelmét: egymilliárdot ajánl fel a városnak, ha elsô szeretôjét, I11 boltost, aki ôt megalázta és elhagyta, megölik. A gülleniek elôször felháborodva utasítják vissza az ajánlatot, de végül mégsem tudnak ellenállni a pénz csábításának. A cselekmény egy sorstragédia könyörtelenségével halad elôre, a "becsületes polgárok" kollektív gyilkosság résztvevôivé válnak.

A dráma a személytelen hatalom megfoghatatlan működését teszi érzékelhetôvé, egy képtelen társadalom modelljét állítja elénk, melyben a bérgyilkosság ilyen természetes kényszerűséggel bekövetkezik. A milliárdosnô a pénz, a hatalom megszemélyesítôje, aki megvásárolja egy egész város lelkiismeretét.

A tudományos felfedezések veszélyérôl szóló tragikomédiájában, A fizikusokban (1962) a hidegháború és a fenyegetô világkatasztrófa ellen emeli fel szavát az író. A drámához fűzött 21 pontban ezt olvashatjuk: "A fizika tartalmi kérdése a fizikusok ügye. A fizika hatása: mindannyiunk ügye. Közös ügyeinket csak együttesen oldhatjuk meg."

Dürrenmatt a cselekményt a bolondokházába helyezi, s ezzel a groteszk ötlettel megteremti a téma bemutatásához szükséges távolságot. A helyszín egyúttal ôrült világunk szimbóluma is, ahol az elmebetegek a világ elpusztításán munkálkodnak, a tudósnak pedig ôrültnek kell tettetnie magát, nehogy felfedezésével az emberiség elpusztítását szolgálja.

Az író tudatos iróniával használja fel a krimi eszközeit. A cselekmény során minden a feje tetejére áll, a szereplôk helyet cserélnek: akit orvosnak véltünk, az ôrült, a bolondok pedig normálisak. Az ôrült elmeorvosnô kezébe kaparintja a fizikus Möbius tudományos eredményeit, hogy ezeket trösztje élén a tudóstól rettegett célokra használja fel. Nincs menekvés, olyan világ ez, melyben a géniusz csak a világ pusztulását szolgálhatja.

Dürrenmatt sokat merít a régi és a modern drama mestereitôl, gondolataikat, módszereiket új köntösbe öltözteti, sajátos hangvétellel adja tovább. Brechttôl átveszi a tudatos elidegenítô technikát, a példázatszerűséget, a parabolaszerű stilizálást, és olyan fejtetôre állított világot jelenít meg, mint az abszurdok.

îrásművészetében fontos szerepet játszik az ötlet, amelynek segítségével megteremti a jelen ábrázolásához nélkülözhetetlen távolságot. Színműveinek cselekményét gyakran helyezi a múltba vagy egy képzeletbeli városkába, ahol a társadalom szerkezete, az államgépezet működése könnyebben áttekinthetô. A mai társadalom problémái ilyen játékos és áltörténelmi áttételeken át jutnak kifejezésre. Az ötletek teremtik meg a groteszk ábrázolásmódot, a képtelen helyzeteket.

Elvetette a naturalista drámát, de megôrizte a hagyományos arisztotelészi formát. Színpadi műveiben a drámai feszültség forrása többnyire valamilyen erkölcsi, történelemfilozófiai probléma, komédiái tragikus élményeinket fejezik ki. Remek pszichológiát erôs gondolatisággal tud egyesíteni.

Dosztojevszkijy (Naturalista realizmus)

A világirodalomban Flaubert után Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij( 1821-1881) életművében kezdôdik el a hagyományos, klasszikus regényforma felbomlása. Nélküle szinte érthetetlen a XX. századi próza kifejlôdése.

Dosztojevszkij egészen új regénytipust alkotott: a ftlozófiai-ideológiai regényt.

Szakítva a hagyományos realista ábrázolásmóddal, addig ismeretlen lélekábrázoló eszközöket használ: a formális cselekményrôl a hangsúlyt a hôsök belsô állapotára, lelkük legmélyebb rétegeinek feltárására, vívódásaikra, összecsapásaikra helyezi át.

Dosztojevszkijnél a reális tér- és idôbeli viszonyok közömbösekké válnak. Regényeiben nem "jellemek", "hôsök", a környezetükhöz kötôdô és a valóságos viszonyok által indokoltan cselekvô figurák mozognak, hanem megszemélyesitett "tiszta tudatok", "eszmehôsök", akiknek a valósághoz csak mint az eszméjükkel való kísérletezés tárgyához van mély közük. Az olvasó minduntalan választási kénvszert érez velük szemben, hol az egyik, hol a másik "eszmehôs" szellemi vonzáskörébe kerül. (Bahtyin orosz irodalomtudós Dosztojevszkij regénytípusát "polifonikus", többszólamú regénynek nevezi.) Műveinek középpontjában egv-egy nagy, eszme, megváltási kisérlet áll, amelyet a lázálmok és a valóság határán mozgó, megszállott hôsök rendszerint szélsôséges bűncselekmények során próbálnak ki.

Legismertebb regényének, a Bűn és bűnhôdésnek (I866) hôse egy kicsapott egyetemi diák, Raszkolnyikov. Megöl két öregasszonyt, hogy felismerje, valóban zseni-e, a "Napóleonok", a felsôbbrendű emberek közé tartozik-e, akiknek joguk van átlépni a megszokott erkölcsi normákat. Kísérlete nem sikerült: rá kell döbbennie, hogy közönséges ember. Örvénylô lelküsmerete nem hagyja nyugodni, kívülrekeszti magát a társadalmon, tetszetôs teóriája darabokra törik. Raszkolnyikov meghasadó énjét Szonya, a hivô utcalány és Szvidrigaljov állítják a vezeklés vagy az öngyilkosság tragikus válaszútja elé. Bár nincs ellene bizonyíték, Szonya hatására bevallja bűnét, vállalja a száműzetést, a szenvedés keserves útját. Szibériába Szonya is elkíséri, "de itt már új történet kezdôdik, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története".

Raszkolnyikovnak éppen az ellentétje Miskin herceg, A félkegyelmű (1868) hôse.

Tökéletes jellem, tiszta, naiv ember, aki szeretné megváltani a körülötte levô világot, törekvései azonban tragikus kudarccal végzôdnek. Közte és az érzékek szabadságának megszállottja, Rogozsin között kell választania a regény hôsnôjének, Nasztaszjának, akit határozatlansága végül Rogozsinnak dob áldozatul. Halálos ágyánál együtt virraszt Miskin és Rogozsin mint az ember széthúzó belsô erôinek megtestesülése.

Utolsó nagy regénye A Karamazov-testvérek (1880). Története egy apagyilkosság körül forog. Ezért felelôs elkövetôje, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergyakov, a legidôsebb fiú, Dmitrij, aki valóban meg akarta ölni apját, s leginkább Ivan, a középsô, aki kieszelte s szinte sugallta a gyilkosságot Szmergyakovnak. Azt magyarázgatta neki, hogy a lélek nem halhatatlan, tehát erény sincs, s ha nincs erény, akkor "minden szabad". Az elvetemült testvérek közül kiemelkedik a legfiatalabb, a szűzies, szent Aljosa; elôtte a legnagyobb gonoszság is tisztelettel meghátrál. - Dmitrijt, aki magára vállalta a gyilkosságot, bűntudata, Aljosát szentsége hajtja Isten felé. Ivánban az Isten ellen értelmével fellázadt, keresô és kételkedô ember természete összpontosul. - A négy testvérben Dosztojevszkij valójában egyetlen embert osztott négyfelé, az embert, amilyennek elképzelte fizikai, érzelmi, értelmi és erkölcsi léte szerint, fejlôdésének négy fokozatát is megjelölve bennük a testitôl a szellemiig.

Diderot (Francia felvilágosodás)

A felvilágosodás gondolkodói az autonóm emberi ész ítélôszéke elé idéztek mindent, s ami ésszerűtlennek bizonyult, azt elvetették.

Mindenekelôtt a tételes vallások dogmái, hittételei, babonás hiedelmei kerültek szembe a józan ésszel, s ezért minden vallást ésszerűtlennek nyilvánítottak. A legtöbb felvilágosító mégsem lett ateista (istentagadó), mert a korabeli tudomány alapján nem találtak megfelelô magyarázatot a világ keletkezésére. Kidolgozták ezért az ún. deista felfogást. A deizmus értelmében Isten megteremtette ugyan a világot, de tovább nem avatkozik be a világ fejlôdésébe, működését a természetbe rejtett törvényekre bízta, s az emberi elme kötelessége ezeknek a törvényeknek a felderítése. Nincs tehát semmi szükség egyházra, papságra, mely a vallásos felfogás szerint az Isten és az emberi világ között közvetít. Az akkori fizika tudományának legfejlettebb ága a mechanika volt, s a világegyetemet is valamiféle mechanikus szerkezetnek képzelték el. Isten szerepe is csak annyi, hogy e szerkezetnek megadta az elsô, az indító lökést, mintha egy óra ingáját lendítette volna meg.

Ésszerűtlennek bizonyultak az elavult társadalmi rend intézményei, törvényei, szokásai. Különösen a születési kiváltságok ellenkeztek a józan ésszel, a természeti törvényekkel, s ezért kiformálódtak a szabadság, egyenlôség, testvériség értékei.

Hittek ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósíthatóságában. Ma már naivnak tűnô optimizmusukra jellemzô az az illúzió, hogy az emberek szemének felnyitása, az igazság megmutatása, a tudományok terjesztése önmagában is képes és elegendô a társadalom megváltoztatására, egy jobb, igazságosabb, emberibb világ megteremtésére. S bár a felvilágosult gondolkodók, filozófusok túlnyomó többsége nem volt forradalmár, csupán reformokat akartak, az új eszmék elvezettek a nagy francia forradalomhoz (1789).

A francia tudósok, gondolkodók, művészek csoportja egy nagy szellemi vállalkozás, az Enciklopédia körül kovácsolódott egységes eszmei mozgalommá. A mű alcíme: A tudományok, a művészetek és a mesterségek értelmezô szótára. Az Enciklopédia 1751 és 1772 között 28 kötetben jelent meg (17 kötet szöveg és 11 kötet ábra); 1777-ben ehhez járult még 5 kötet függelék, majd még 2 ábrakötet. Ez a hatalmas munka a 18. század legmodernebb ismeretanyagát foglalta magában, s így lett az új világnézet tudományos megalapozójává: a tudomány eredményeit és álláspontját szegezte szembe a teológia tanításával, az állami és egyházi intézményekkel.

A kiadványt Denis Diderot (döni didro; 1713-1784) szerkesztette; egy ideig társszerkesztôként dolgozott mellette D'Alembert (dalamber; 1717-1783): A szerkesztôk tekintélye és a vállalkozás tudományos rangja kitűnô francia és külföldi munkatársak seregét gyűjtötte egybe. - Az Enciklopédia a legelvontabb filozófiai kérdésektôl kezdve a mezôgazdaságig és az egyes mesterségekig az akkori emberi tudás teljességét összegezte.

Az Enciklopédia még megjelenéseinek éveiben hatalmas politikai, világnézeti viták középpontjába került. Különbözô okokból támadták a jezsuiták s a Sorbonne (szorbonn) professzorai, a kormány betiltotta terjesztését, a pápa is elítélte, elôfizetôinek tábora mégis növekedett. Támogatói abból az új polgárságból kerültek ki, amely sürgette az Angliában már megvalósult, de Franciaországban még késlekedô ipari forradalmat.

Diderot az enciklopédia szerkesztésén kivűl számtalan értekezés, tanulmányt is irt. A vallás, az egyház ellenességét egy hires,vagy hirhedt regényében fejezte ki. Diderot: Az apáca cimű regényének rádióváltozata megtalálható a Magyar Rádió Hangarchivumában. A regény teljes terjedelemben magnetofonszalagra felolvasva megtalálható a Vakok Szövetsége Hangoskönyvtárában is.