A görög líra, műfajok

- kialakulása Kr.e. 7-6. sz.
- polgárháborúk, arisztokrácia megdöntése
- az alacsonyabb rétegekből egy-egy vezéregyéniség türannoszok = vezetők
- megdőlnek a régi ideálok, az eposz időszerűtlenné válik
- jelen
- előtérbe kerülnek a költők
- fájdalmak, pillanatnyi boldogság
- műfajok
- töredékes alkotások

- görög líra szülőanyja az eposz: verstan: - hexameter: daktilus + spondeus
- hexameter + pentameter = disztichon (legelső strófaszerkezet)

- időmértékes verselés: rövid ( mora) és hosszú ( ) szótagok szabályos váltakozása
- versláb a verselés ritmikai alapegysége

legfontosabb verslábak: 

- jambus ( )
- trocheus ( )
- spondeus ( )
- pirichius ( )
- anapestus ( )
- daktilus ( )

- chorijambus ( )
- molosszus ( )
- ionikus amiore ( )
- bacchius ( )
- palimbacchus ( )
- krétikus ( )

- hangsúlyos: arszisz `
-hangsúlytalan: theszisz

- arszisz – theszisz = ereszkedő versláb ( )
- theszisz – arszisz = emelkedő versláb ( )

cezúra: sormetszet
disztichonban a pentameteres sorban
- epigramma sírfelirat, disztichonban, rövid csattanós
- elégia: legkülönfélébb tartalmak és disztichon az ókori görög líra idején; ma szomorú hangvételű visszatekintés a múltba

A görög és a modern elégia
- A görögök minden hosszabb, disztichonban írt költeményt elégiának neveztek.
- Ma fájdalmas tárgyról kiengesztelődött hangon szóló költemény.

Költők
- Szapphó, Alkaiosz, Anakreón, Szimónidész, Pindarosz, Türtaiosz, Szolón, Mimnermosz, Arkhilokhosz

- Szapphó: - költőnő
- Kr.e. 6. sz. Leszbosz- sziget
- központi téma a szerelem

- szapphói strófa: - szapphói sor:

- adoniszi sor:
- aiol nyelvjárás
- Berzsenyi Dániel: Osztályrészem
 

Anakreón (Kr.e. ?572- ?487): - szerelem, mámor, harc, pillanatnyi boldogság
- ión nyelvjárás
- anakreóni dal
- jambikus: 7 – 8 szótagosak

Alkaiosz: 

- vallásos himnuszok, politikai versek, bordal
- alkaioszi strófa: - nagy alkaioszi sor:

- jambusi 9-es:

kis alkaioszi sor:
- Csokonai, Berzsenyi, Horácius

Szimónidész (Kr.e. ?556-? 468): 

- epigramma
- dór nyelvjárás
- thermopülai hősök sírfelirata

Pindarosz: - óda
- szaggatott előadásmód

Türtaiosz (Kr.e. 7. sz.): - harci elégia
Szolón (Kr.e. 7-6 sz.): - bölcselkedő
Mimnermosz (Kr.e. 6 sz.): szerelem
Arkhilokhosz: - ő használta először az új verslábakat
- iambos: csipkelődő vers

Filozófusok
- Szókratész: nem írta le műveit

Platón (Kr.e. 427-347) :

- arisztokrata csládból
- Szókratész tanítványa
- mikor mestere meghal, iskolát alapít (Kr.e. 388)

Akadémia (csak Kr.u. 529-ben zárjak be)
- művei (34): - pl.: Állam, Törvények, Államférfi
- párbeszédesek
- főszereplő Szókratész
- bölcsességet keres
- Állam 7. könyve: - barlanghasonlat:
- a gyötrelmes földi lét
- felfelé vezető út, a fény idegen lesz
számukra
- tűz = nap
- barlang = látható világ
- felmenetel a fényre = lélekfelemelkedés
- maguktól csak a filozófusok képesek rá

- Arisztotelész (Kr.e. 384-322) : - lét filozófia, a világ keletkezése
- lélektan
- Platón tanítványa
- Nagy Sándor nevelője
- Athénban saját iskolát alapít: Líceum (Kr.e. 335)
- fő művei: Retorika, Esztétika, Politika
- követői: Hégel és Kant
- a keresztény filozófiában is fontos

filozófia: bölcselet; filozófus: bölcselkedő, gondolkodó. A gr. eredetű szócsalád
két elemből áll: philo- ( valaminek a kedvelője); szophia (bölcsesség)

szofista: álbölcselő, tetszetős érvekkel hamisan okoskodó ember. Az ókori görögöknél eleinte olyan bölcselőt jelentett, aki a bölcselet elemeit és a szónoklattant pénzért tanította, később sokan nem igazi ismereteket tanítottak, hanem ravasz, hamis okoskodást. Ezért lett pejoratív jelentésű a szó.

bibliofil: a szép könyvek kedvelője. Az első elem a gr. büblosz (könyv)

sztoa: gr. épülettípus, amely egy oszlopcsarnokból és azt hátul lezáró falból áll. Mögötte boltot, irodasort is elhelyezhettek. Zénon gr. filozófus, a sztoicizmus megalapítója a Terka Csarnokban (Sztoa Pokilé) tartott előadásait.

sztoicizmus: szenvedélymentes, természetes életmódot, szigorú erkölcsiséget tanító ókori görög-római filozófiai iskola. Alapelve a bölcs belátáson alapuló nyugalom, mind a jó-, mind a rosszsorsban. Legnevesebb sztoikusok: Epiktétosz és Marcus Aurelius.

gimnázium: középiskola-típus. A görögök először a testgyakorló csarnokot nevezik gümnaszionnak. Később általános kulturális központtá válik: előadótermeket, könyvtárakat is elhelyeztek benne

A film drámai szerkezete. Forgatókönyv. Cselekmény filmen. A filmszínészi játék. A kihagyás és a költői szerkesztés egyéb elemei

Forgatókönyv f.művészeti jellege.
Forg.könyv a f.-en megelevenedő cselekmény előzetes formába öntése, rögzítése. Nemcsak a cselekmény menetét, hanem az emberi érzelmek, gondolatok játékát is, sőt a f. egész hangulatát megtervezve formálják meg azt, ami majd a f.-en fog megvalósulni. A forg.könyvben irodalmi eszközökkel is kell rögzíteni a művész elképzeléseket, de a f.szerkezet a meghatározó, nem az irodalmi forma. A forg.könyv heterogén, különféle művészi eszközök vannak benne, de csak funkcionálisan férnek meg egymás mellett, nem valóságos művészi formában. Ezért nem tekinthető a forg.könyv művészileg élvezhetőnek, és ezért nem egyenrangú a többi irodalmi műfajjal.

Cselekmény a f.-ben
A f. cselekménye művészet, eseményeket tár elénk. A f. rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy mindig egy középponti mag körül, a konfliktus körül építi fel a maga egész világát, de a filmbeli konfliktusok alapján maga a mindennapi élet, és nem az irodalom vagy a színpadi forma másolása.
A kihagyás

A f. cselekményének az a sajátossága, hogy sok kis mozzanatból épül nagyobb egésszé, maga után vonja azt, hogy a színtelen előrehaladásban kihagyásokkal él. A perc bonyolítása tulajdonképpen nem más, mint ezeknek a vágásoknak, kihagyásoknak sora. A kihagyás a f. művészi lehetőségeinek egyik fontos eleme, a művészi tömörítésnek, célzásnak az utalásnak finom jelzője lehet. A ki nem mondás, a fél szavakkal való sejtetés, a kihagyás a f.nyelv árnyaltságának fokát mutatja. A kihagyás nemcsak az elbeszélés levegősségét szolgáltatja, hanem olykor kivételes drámai, expresszív értéke is lehet. Pl.: látványelemek kihagyása a látómezőből, a titokzatos hatás elérése érdekében

A kihagyás feszültségteremtő eszköz is lehet.pl.: egy-egy mozzanat elhagyása a bűnügyi filmekben

Költői szerkesztés elemei:
Metafóra: két képsor olyan szembeállítása a m. révén, amely a nézőből elemi hatást vált ki, hogy ezzel befogadóképessé tegye arra a gondolatra, amelyet a rendező közölni akar vele. A m. képi hasonlat melynek tárgyát akár a történet közvetlen anyagából, akár a megelőző képpel való plasztikus összefüggés alapján választhatja ki a rendező.

Szimbólum: Sz.-ról akkor beszélünk, ha nem két elem egymás mellé állításából születik a többlettartalom, hanem ha ez magában a képben van jelen, és felidézi a szándékolt tartalmat. A szimbólum alkalmazása azt jelenti, hogy valamely tárgyat, embert, jelenséget olyan jellel helyettesítjük, amely akár a kihagyás révén, akár valamilyen párhuzamos képsor visszaható ereje révén megadja a kívánt többletjelentést. A rendező úgy szerkeszti meg a képet, hogy az egyik képen belüli különféle elemek együttese keltse fel ezt a távlatot.
A f.színészi játék.

A színész az, aki a f. emberi alakját megtestesíti, és így a f. kifejező eszközévé válik. A f.színész munkája sokban különbözik a színházi színészétől. Az egység megteremtése nehezebb a f.-ben, hiszen az események kronológiája széthullik, de a fő oka ennek az, hogy egy-egy jeleneten belül is a fnyelv eszközei megszüntetik a figura fejlődésének folyamatosságát, s az átélésnek más feltételét követelik a színészt.

A színpadon mozgó beszélő színész mindig egyenlő távolságra van a nézőtől. Ahhoz, hogy a közönség láthassa pl. az arcát feléjük kell fordúlnia, nem suttoghat, mert azt nem hallanák meg. A f.színész legkisebb rendüléseit is számunkra átélhetővé teszi a f. a mozgó felvevőgép segítségével. A f.-en nagyobb a lehetősége a nem hivatásos színészekkel naló munkában, akik a hivatásos színészekkel ellentétben nem megalkotják, hanem átélik a szerepet.

Dadaizmus 1916-1922 – „a nagy észvesztés”

„Mindenkinek kiáltania kell. Nagy pusztító, romboló munkát kell véghez vinnünk. Kisöpörni, kitisztítani mindent.” (Tristan Tzara. 1918. Dadaista kiáltvány)

(Alfred Jarry)

A dadaizmus a 20. század második évtizedének efemer nemzetközi mozgalma volt. Kezdetben a fiatal irodalmárok és művészek ironikus, szarkasztikus, kétértelmű, dermesztő nevetésig fokozott intellektuális humorral telített, szorongástól sem mentes agresszivitásban megnyilvánuló provokatív, illetve nihilista életmódját jelentette, azt, ahogyan koruk szellemével szembeszegültek. Összekötötte őket, hogy egyértelműen szakítani akartak koruk társadalmával. Hugó Ball (1886-1927), Tristan Tzara (1896-1963), Hans Arp (1887-1966), Marcel Janco (1895-1984), Hans Richter (1888-1976), Richard Huelsenbeck a zürichi Cabaret Voltaire étteremben találkoztak. Vitákat, irodalmi találkozókat, koncerteket, zajos színházi és táncos előadásokat rendeztek, melyek az irodalom és a képzőművészet történetének legfelforgatóbb eseményei voltak. Ekkor már szinte félig készen állt a 20. század avantgardjának egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása a happening, vagy a hang-és rajzköltészet, a lettrizmus, és sorolhatnánk azokat a megnyilvánulásokat, melyek a század második felének neoavantgad irányzatainak forrásként szolgátak. Ma azt mondanánk: a dadaisták saját csapdájukba estek; antimúzeumi tárgyakból múzeumot csináltak, s gigantikus épületté rombolták az általuk elpusztítandónak ítélt művészetet. Elméleti síkon, ha egyáltalán lehet szó egyáltalán elméletről, Tzara írásai a legalapvetőbbek.
Micheli 135-137.o.

Hivatalosan a dadaizmus 1916-ban, Zürichben keletkezett, kalandja azonban korábban, New Yorkban, az ünneprontásban cinikus vigyorral mindig kedvét lelő Fransis Picabia (1879-1953), a titokzatosan kiegyensúlyozott „anti-alkotó” Marcel Duchamp (1887-1968) és fotós barátjuk, a nagy képzelőerővel haszontalan tárgyakat létrehozó Man Ray (1890-1976) találkozásával indult. Picabia 1921-ben így emlékszik vissza: „A Dada szelleme csak három-négy éven keresztül létezett. 1912 végén Marcel Duchamp és én fejeztük ki. 1916-ban Huelsenbeck, Tzara vagy Ball adta neki a „kulcsszót”: Dada. Ezzel a szóval a mozgalom zenitjére ért, de folytatódott fejlődése, és részünkről a legerőteljesebben támogattuk…”

Duchamp 1912-es, a New York-i „Függetlenek Szalonján” nagy botrányt keltett kubisztikus-futurisztikus műve, a Lépcsőn lemenő akt, illetve még a gépek iránti érdeklődéséből fakadóan keletkezett Csokoládédaráló című festménye után felhagyott a „retinának szóló festészettel”, és helyette „elmefortélyokat” hozott létre. Ezekkel hamarosan kivívta társai elismerését és a közönség felháborodását. 1913-as Biciklikereke, 1914-es Üvegszárítója, majd 1917-es Forrása (feje tetejére állított piszoár) boltban vásárolt gyári termékek és Duchamp által szignált, datált, címmel ellátott majd kiállított tárgyak: redy-made-ek voltak – ez Duchamp által kitalált meghatározás. Ezekkel a zavarba ejtő művekkel megelőzte és meghaladta a dadaizmust, melyeknek az volt a legfőbb érdemük, hogy kétségbe vonták a művészet addigi definícióit. A használati közegükből kiemelt s kiállítási közegbe behelyezett tárgyak oly módon mutatkoztak meg, mint addig soha sem, s a megváltoztatott nézőpont miatt hirtelen enigmatikussá váltak. (Ennek a gesztusnak művészettörténeti jelentősége magának a művészetnek mint műalkotásnak a tagadása, és ama felfogás kezdete, „hogy minden művészet, mindenki művész”. Duchamp ekkor szakított a festészettel, majd hamarosan magával a művészettel is, hogy életét sakkszenvedélyének áldozza. E fontos, gesztusértékű példák mélyen befolyásolták a modern művészet alakulását, a talált tárgy, az object trouvè gyakorlata napjaink posztmodern művészetében is virágzik, mely virág a duchampti gesztusból nőtt ki.)

A dadaizmus mindenek előtt életmód volt, amely kezdetben az irodalomon belül alakult ki, majd 1917-től Zürichben is a képzőművészet irányába fordult. Ebben az évben nyílt meg az első dadaista galéria. A svájci főváros ebben az időben – a háború éveiben – mindenféle rendellenes módon oda került személy menedékhelye volt. Katonaszökevények, politikai emigránsok (V. I. Lenin), tudatos háborúellenesek, titkos ügynökök, üzletemberek… és természetesen írók, költők és művészek gyülekezőhelye. A sajátos élénk értelmiségi tiltakozás keretein belül, hasonlóan a német expresszionizmushoz a pozitivista gondolkodás hamis mítoszai ellen lázadtak a dadaista művészek, miközben oly szélsőségekig jutottak el, hogy már a művészetben sem hittek. Az elvek örökkévalósága, a logika törvényei, az elvont fogalmak tisztasága, tehát általában az egyetemes ellen voltak. Ehelyett az egyén féktelen szabadságát, a spontaneitást, a közvetlenséget, az időszerűt, a kockázatosat választották. Nemet mondtak ott, ahol a többség igent mondott; a renddel szemben az anarchiát, a tökéletessel szemben a tökéletlenséget választották. Elutasításaikban odáig jutottak hogy még a modern irányzatokkal is szembe szálltak, tehát az expresszionizmussal, de főleg a kubizmussal, a futurizmussal, az absztrakttal –, pótlékoknak tekintették őket, s közeli romlásukat jósolták. A Dadát sokkal inkább a gesztus, mint maga a mű érdekelte; s ez a gesztus egyaránt jelentkezett a szokások, a politika, a művészet, de az emberi kapcsolatok területén is; s ez a gesztus mindig provokatív volt. Nem tűrtek semmiféle szolgaságot, még a Dada szolgaságát sem. Tehát, hogy élni tudjon, a Dadának minden pillanatban szét kellett rombolnia, meg kellett tagadnia önmagát.

Az idő távlatából megállapítható, hogy a zürich-i dadaisták közül a legkiválóbb képzőművész Hans Arp volt. De amit dadaista képzőművészetnek nevezünk, az nem valami pontosan körülhatárolható jelenség. Nincsenek világosan kifejtett alapjai, stiláris elvei; tulajdonképpen a már más mozgalmakban – annak ellenére, hogy azokat pusztulásra ítélték – fellelhető alkotóelemek keveréke volt. Mégis a Dada művészetének legsajátosabb alkotásaiban van valami különösség. Bennük nem a rendező elem, nem a stiláris összefüggés keresése, nem a formai arányosság uralkodik. Művészei nem is műveket alkotnak, hanem vitázó önkényességgel tárgyakat készítenek. 

A dadaista szellemiség nagyon hamar elterjed Európában, Berlinben, Kölnben, Hannoverben és végül Párizsban is.

1917-ben ment Haulsenbeck Berlinbe, ahol szétszórta a dadaizmus vírusát, ám ez a csoport hamarosan politikai hangvételt kapott. Itt a Dada követői a Spartacus Szövetségben egyesültek, s közülük néhányan az utcai harcokban is részt vettek. „Végtelen viták folytak a művészetről, de mindig és kizárólag a politikával összefüggésben...” (Ervin Piscator, 1929.). A berlini dadaisták legnagyobb eredménye a fotomontázs volt, melyet 1918-ban Raoult Hausmann (1886-1970) talált ki, de hamarosan alkalmazni kezdte több alkotó: Kurt Schwitter, Hanns Arp, Francis Picabia és Max Ernst is. 1921-ben rendezték meg az „Első Nemzetközi Dada Vásárt”. „Voltak ott képek, fotomontázsok, reliefek, dadaista plakátok és falragaszok – összekeverve, hanyagul felrakva. A mennyezetről lógott egy német tiszt bábfigurája, feje helyén egy disznófej.” – írta Rubin. Ám ezután a hangos bemutatkozás után a berlini csoport hamarosan szétesett.

A kölni dada magjait Hans Arp vitte Zürichből, hol Max Ernst (1891-1976) és Johannes Baargeld (189-1927) festőkkel közvetlenül a háború után létre hozta a Central W/3 új dadaista csoportot. Egy söröző kertjében 1920 áprilisában nyílt meg a csoport legfontosabb kiállítása, melyről Rubin a következőket írta: „Ahhoz, hogy a kertbe jussunk, át kellett haladni egy nyilvános vécén, kicsit arrébb elhaladtunk egy elsőáldozós ruhában obszcén verseket szavaló kislány mellett. A falakon kollázsok, a kertben körben különféle tárgyak vannak, többek között Baargeld „Fluidoskeptrik„ című munkája: egy vérszínű vízzel megtöltött akvárium, a felszínén női hajszálak úszkáltak, az alján pedig egy ébresztőóra – par excellence dadaista tárgy. Nem kell mondanom, hogy a látogatók többsége sokkos állapotban volt; a dühkitörések levezetésére egy Ernst által készített fa tárgy volt elhelyezve, lánccal hozzáerősítve egy szekerce, amely invitált annak elpusztítására. A kiállítást a rendőrség záratta be az obszcenitást kifogásoló panaszok hatására…”

Hannoverben a dadaizmust Kurt Schwitters (1887-1948) jelentette. Schwitters 1918-ban szakított a hagyományos festészettel, úgy döntött, hogy nem alkalmaz nemes anyagokat, – olajfestéket, színezőanyagokat –, különféle maradékokból (rongyok, villamosjegyek, fadarabok, konzervtetők, vasdarabkák, szögek, borítékok darabjai, bélyegek, tyúktoll, bőr, kő, zsinórok…) készített kollázsokat. Művei, „a piszok festészete” (G.Grosz önéletrajza) kizárólag ezekből készültek, e szedett-vedett anyagok összességéből származtak. Tehát nevéhez fűződik az assamblage forradalmi módszere, melyet ő 1919-től „Merz”-nek nevezett. Az elnevezés az egyik alkotásán felhasznált szórólap „Commerzbank” feliratából, a szó csonkolásából eredt. E gesztusával is a Dada üzletellenességét kívánta demonstrálni. 1919-ben nagy kiállítást rendezett munkáiból a Der Sturm galéria Berlinbe. Az általa 1919-20-ban készített munkák, melyek a szobrászatot, építészetet és festészetet magába foglaló konstrukciók voltak a dadaizmus legfontosabb művei közé tartoznak, s ő lesz az, aki a mozgalom megszűnése után továbbra is dadaista szellemben alkotott.

New York-ból először Picabia (1919), majd Duchamp és Man Ray (1921) is Párizsba utazott, hogy ott folytassák a dadaista forradalmat. Hamarosan felfordulást és botrányokat keltenek. Mellettük a francia irodalmárok: haláláig Apollinaire, André Breton, Jacques Vaché, majd Louis Aragon nevetségessé tettek, lefokoztak és megszentségtelenítettek mindent, ami nagy fontosságúnak tűnt. Korábbi, Bretonhoz írt levelei alapján felkészülve várták Tristan Tzara érkezésér és programját: a terrort az irodalomban és a művészetben. 1920-ban már Tzara is Párizsban lakott, s Picabiánál szállt meg. A Littérature lapjai adtak helyet támadásinak, kiáltványaiknak, mely folyóirat ettől függetlenül megőrizte függetlenségét, szürrealista hangnemét. Breton teljes joggal mondhatta: „…tulajdonképpen a dadaista és a szürrealista szövegek állandóan váltakoztak egymással... A dadizmust és a szürrealizmust – melyek akkor még csak lehetőségként léteztek – csak együttesen lehet elképzelni, mint két hullámot, amelyek folytonosan átcsapnak egymáson.” A megszülető szürrealista csoport tagjaival együtt rendezték meg a legnagyobb feltűnést keltő dadaista manifesztációt: Max Ernst kollázsainak bemutatását. A „colle-ragasztó” szóból kreált kollázs-collage „két különböző valóságnak nem egymáshoz illő síkban való véletlen találkozásán” alapul. Ez a definíció Lautremont (1844-1870) szürrealizmust megelőlegező híressé vált verssorára asszociál: „Gyönyörű, mint egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”.

1922-ben a weimari konstruktivista kongresszuson Tzara kihirdette és megmagyarázta a dadaizmus végét. Igaz volt tehát az a dadaista logika, hogy a Dada megöli a Dadát. A dadaizmus kimúlása önmagán belül keresendő, de nem a már 1916-ban elkezdődő, majd itt-ott mindig fellépő személyes ellentétekben. Berlinben 1920-ban ért viharos véget, Párizsban is kikerülhetetlenné vált a vég 1923-ban. Pár évvel később Tzara önként vállalt végről beszélt, s André Breton is a Littérature-ban megjelent írásában arra szólított fel, hogy „Hagyjátok ott a dadát. Hagyjátok ott jegyeseteket, hagyjátok ott szeretőtöket. Hagyjátok ott reményeiteket és fájdalmaitokat…”. S valóban hamarosan a DADA képviselői közül többen a szürrealizmus világát gazdagították.

"A művészet nem önmagától fejlődik, az emberek gondolatai változnak, s velük változik kifejezésük módja is." Picasso

A KUBIZMUS

Ideje: 1907-1920
A szó eredete: 'cubus' (latin) = kocka
Központja: Franciaország
Eszközeik:
• végsőkig leegyszerűsített geometrikus formaelemek alkalmazása
• szimultán perspektíva: egyidejűleg több nézőpontból történő többsíkú ábrázolás
• látványtöredékekből épülő képek
• kezdetben gyakran fordul elő a korlátozott színvilág (barnásszürke színek vagy csak az alapszínek használata),
• kollázstechnika (több anyagfajta - pl. festék, papír, textil stb. kombinálása egy képben)

A kubizmus kezdő próbálgatásai az 1906-1907-es években figyelhetők meg. Hamarosan létrejött legjelentősebb és legmerészebb műveit Pablo Picasso alkotta meg, akit az irányzat egyik alapítójának tekintünk és az "Avignoni kisasszonyok"-ja a határkő. Picasso mellett, vele egy időben Braque is hasonló úton indult. Útkeresésüket segítette Cézanne művészetének mind jobb megismerése. A kubisták sokat hivatkoztak Cézanne megállapítására: "A természetben minden a gömb, a kúp és a henger szerint modellálódik". A látvány szilárd vázát keresve mértani formákká – háromszögekké, négyszögekké, körcikkekké stb. – bontották fel a motívumokat, és belőlük építettek fel a kép kétdimenziós síkján új térbeli alakzatot. Elképzelésüket az ekkortájt felfedezett néger plasztika egyszerű formáinak kifejezőértékében is látták.

A kubizmus első képviselői Picasso, Braque, Juan Gris és Dufy voltak, majd 1910-ben állította ki Léger az "Aktok az erdőben" c. képét, ugyanekkor szerepel Delaunay "Eiffel-torony" c. vászna. A kubizmushoz mind többen csatlakoztak, s az új festői iskola 1911-ben megrendezte első kiállítását a Függetlenek Szalonjában, a híres "Salon des Indépendants" 41. teremben, ahol is Robert Delaunay, Le Fauconnier, Albert Gleizes, Jean Metzinger és Fernand Léger szerepeltek kubista képekkel. Picasso és Braque mindig külön állítottak ki. Az 1911-es Őszi Szalonban csatlakozik hozzájuk André Lhote, Marcel Duchamp, Roger de la Fresnaye és Jacques Villon .Ekkor meglehetősen nagy port kavart a kubisták kiállítása, még a képviselőházban is interpellálnak a kubizmus ellen. Az 1912-es és 1913-as "Függetlenek Szalonja" azonban már tele az említett mesterek azóta már történelmi jelentőségűvé vált kubisták vásznaival.

A kubizmus történetét általában három szakaszra szokták bontani, jóllehet pl. a költő, művészetkritikus Apollinaire, négy csoportot jelöl meg: a tudományos; a fizikai (természeti), az orfikus (zenei) és az ösztönös kubizmust. Az általános felosztás mamár inkább a történelmi eseménysort követi, ezért a kubizmus első, "cézanne-i" periódusáról (1907-1909), a második ún. analitikus (1910-1912) és a harmadik "szintetikus"(1913-1914) szakaszról írnak.

Az első periódusban lényegében a cézanne-i intenciónak megfelelően a forma geometrikus, kubisztikus átfogalmazása történt meg, de még nem szakítottak teljesen a klasszikus távlattannal. A színt, mint az illuzionizmus legfőbb eszközét, már ekkor is redukálták, ezzel pedig elszakadtak Cézanne-tól, a művészettörténet egyik legnagyobb koloristájától. A Cézanne-tól való elkülönülést mutatja egyébként Juan Gris találó megállapítása is: "Cézanne az architektúra felé megy, én távolodom tőle."
A második analitikus periódust a "szimultanizmus" jellemzi, azaz, apró darabkákra „széttördelik” a lefestendő tárgyat és a kis részeket síkban illesztik össze, így a tárgy különböző nézeteiből származó részletek kerülnek egymás mellé, például előfordulhat, hogy egy szemből nézett arcba beleékelődik annak oldalról látott profilja. A tömeg elveszíti jelentőségét a felülettel szemben. Az uralkodó szín a barnásszürke. A tárgyakat analizálják tehát, felbontják, innen is kapta e fázis a nevét.
A harmadik periódus a "szintetikus" szakasz. Ekkor már teljesen szakítanak a naturális tárgyakkal, a tárgyak utánzását a teljesen szabadon kitalált képzőművészeti "jelek" használata helyettesíti. A széttördelt és megnövelt elemek eredeti jelentésüktől megfosztva, kerülnek egymás mellé, csupán a művész szabad képépítő fantáziájának engedelmeskedve. A művész a vászonra tapétafelületeket, újságpapírt és más anyagdarabokat ragaszt fokozva az anyagi valóságértékét. A második korszak szürkés-barnás tónusa helyett gazdagodnak a színek. Mozgalmas ritmus hatja át a kompozíciókat. A statikusság helyett a mozgás hangsúlyozódik, s ezzel - a kubisták szerint a reneszánsz térformálása helyébe az időbeli forma lép. A kubista festmény többnézetűsége feltételezi a tárgy körbejárását az egyes nézőpontok eltérése közötti időtartamot.

A kubizmus főalakjai

Pablo Picasso (1881–1973)
1881. október 25-én született Málagában Pablo Ruizy Picasso, spanyol festő, a XX. század egyik meghatározó művészegyénisége.

Szakít a klasszikus kép alapvető koncepciójával, s ennek megfelelően tagadja az egy nézőponttól meghatározott, perspektivikus teret. A téranalízisnek megfelelően több nézőpontot vezet be, ezért alakjai a klasszikus értelemben torzzá, szervetlenné válnak, milyenségüket nem a látványhoz való hasonlóság, hanem egészen más belső esztétikai szükségszerűség szabja meg. Tördelt síkok, geometrikus metszetek jellemzik a néger periódus képeit, s ezzel lényegében megnyílt az út a modern képzőművészet hatalmas horderejű vállalkozása, a kubizmus felé. A néger faszobrászat, a primitív ibériai művészet és a Közép-Kelet művészeti emlékeinek hatása érződik művészetén. A nagy szakítás az európai művészet tradicionális természetszemléletével különösen az "Avignoni kiasszonyok" c. festményben történt meg.

A klasszikus tradícióval való szakítás tette fogékonnyá a festőket a görög-reneszánsz szépségeszménytől távolálló alkotások esztétikai értékének a megértésére is. E fogékonyságnak volt a következménye a néger plasztika megismerése és kultiválása, de lényegében ebben gyökeredzett a mindenféle naiv, primitív művészethez való vonzódás is. Ekkor fedezik fel a gyermekrajzok primitív báját és ekkor jutnak világsikerre az olyan autodidakta művészek, mint Henri Julien Féliz Rousseau. Apollinaire és Picasso köre rendkívül tiszteli képei naivitását, valamint azt az önállóságot, amellyel a látványhűséget meghaladva, szuverén módon megteremti képei sajátos zárt világát; nem másol, hanem alkot. 

1905-ben a Vadakkal állít ki, ekkor ismeri meg a fiatal festők körét, akik 1908-ban már bankettet rendeznek tiszteletére. Sajátos, naiv stílusát gazdag dekoratív fantázia jellemzi, képei szerkezetének súlyossága mozdíthatatlan erőt és nyugalmat sugároz.

Georges Braque
A kubizmus másik főalakja Picasso mellett Georges Braque (1882-). aki a fauvizmusból indult, ő az egyetlen festő, aki részt vesztt a XX. század két nagy mozgalmában, a fauvizmusban és a kubizmusban, s a kubizmuson belül is végigjárja mindegyik szakaszt. A rövid Fauve-korszakát is át-átszövik már a cézanne-i elemek, ahogy szellemesen írták róla, olyan fauve volt, aki inkább kacsintott Cézanne-ra, mint Van Goghra. 1908-ban erősebben Cézanne hatása alá kerül, majd hirtelen a kubizmus egyik megalapítója válik belőle, az ő képei nyerték el a "kis kubusok" lekicsinylő jelzőjét is. 1910-1911-ben monochrom képeket fest, és ő vezeti be először a nyomtatott betű applikálását is, s az ő festményein jelenik meg a modern művészetben oly gyakori motívum a zeneszerszám ábrázolása. Festészetét a logikus konstrukció, a tiszta dekoratív szellem élteti. A XX. század egyik legintellektuálisabb, legfranciásabb festője. Kulturált festészetét találóan jellemzik saját szavai: "Szeretem a szabályt, amely korrigálja az érzelmet." A háborúban súlyosan megsebesült. Művészetének kubizmuson túli szakasza, a világszerte nagy hatást gyakorló sajátos braque-i stílus már a korszakunk utáni idő terméke.

A kubizmus magyarországon
. A fauvizmus és a kubizmus elvei megjelentek Magyarországon is, egyik képviselője:

KMETTY János
(1889, Miskolc - 1975, Budapest )

Festőművész, grafikus, főiskolai tanár, Kossuth-díjas (1949), érdemes művész (1959), kiváló művész (1965), a magyar festőművészet és művészetpedagógia kiemelkedő egyénisége. Kassán érettségizett 1908-ban kereskedelmi iskolában. 1907-ben rajzolni tanult Halász-Hradil Elemér festőművésztől. 1909-től Budapesten Szablya-Frischauf Ferenc festőiskolájában képezte tovább magát. Tanulmányait Párizsban, a Julian Akadémián fejezte be 1911-ben. Többször járt külföldön, Bécsben 1915-ben, Párizsban 1927-ben és 1932-ben, ahol Cézanne, Picasso és különösen a reneszánsz festők műveit tanulmányozta. Párizsból mint a kubizmus festői irányának egyik első magyar képviselője tért haza.

Hazajövetele után a Kecskeméti Művésztelepen dolgozott, ott is a kubista, expresszív szellemű művészekhez kapcsolódott. Több modern szellemű kiállításon vett részt, főként grafikákkal. A Nyolcak törekvéseit folytató Képzőművészek Új Társaságának (KUT) egyik alapító tagja és alelnöke volt. Több ízben megfordult a nagybányai művésztelepen is. 1946-tól a Képzőművészeti Főiskola tanára. Nyaranként Szentendrén dolgozott.

Indulásakor a kubizmus térszemlélete és a monumentális festészet kompozíciós problémái foglalkoztatták. Megbízást alkotásra sohasem kapott. Élete utolsó éveiben számos üvegablak tervet készített. A konstruktív, kubisztikus formálás elemeit mindig megőrizte, bár az 1930-as években festészete oldottabbá vált. Késői korszakában ismét a szigorúbb szerkezeti rend jellemezte csendéleteit és tájait. Fő művei közé tartozik fiatal korában festett önarckép sorozata. Számos cikket is írt, amelyekben ars poetica-szerű tömörséggel fogalmazta meg művészeti elveit. Művei a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában és magángyűjteményekben vannak.

A kubista művészet az egyetemes modern művészet megalapozója. Nyilvánvalóvá válik egy új művészeti felfogás, művészeti irányzat. Befejezésül álljon itt Picasso nagyon is találó idézete.

"A művészet nem önmagától fejlődik, az emberek gondolatai változnak, s velük változik kifejezésük módja is."

Picasso

Források: 

Guillaume Apollinaire: A kubista festők, Corvina Kiadó, 1974
Albert Gleizes: A kubizmus, Corvina Kiadó, 1984
Beke László: Műalkotások elemzése, Tankönyvkiadó, 1992

Internet:
www.sulinet.hu
www.berze-nagy.sulinet.hu
www.bajabela.sulinet.hu
www.lazarus.elte.hu
www.anti skola.eu

Az ókori kultúrák- a folyammenti kultúrák (Kína, India, Mezopotámia, Egyiptom)

Az ősközösség társadalmi és kulturális fejlődése a falvak kialakulásával érte el tetőpontját a neolitikum idején. Az egymástól független, lényegében önellátó falvak azonban akadályaivá váltak a további fejlődésnek. Bennük az önellátás két vonatkozásban is jelentkezett. Önellátóak voltak az egyes emberek, családok, kisebb csoportok: minden szükségletüket a maguk munkájával elégítették ki az élelemtől a kőszerszámokon át a cserépedényig és a szövetekig. Önellátóak voltak a falvak, faluközösségek: földjeiket közösen művelték s a termékek közös tárolásával, elosztásával, továbbá a közösségen belüli cserével-rendes körülmények között- biztosítani tudták fennmaradásukat. A szellemi és a fizikai munka nem szakadt el egymástól. Erre nem is nyílt lehetőség, mert a termelés még nem volt olyan fejlett, hogy a fizikai dolgozó elég fölösleget termeljen és el tudja tartani a csak szellemi tevékenységgel foglalkozókat. Az anyagi és a szellemi kultúra szerves egységben, kölcsönhatásban, egymásra épülve fejlődött. E fejlődés egyik döntő alapja a szervezettség. Ez megkívánta a szervezőt. Egyes emberek, a korábban hasonló tevékenységet végző varázslók utódai, egyre inkább csak szervező, irányító munkát végeztek. Nem szakadtak el a fizikai munkától, hanem szellemi munkájukkal vettek részt a termelésben, s ezért részesedtek a termékekből. A falu népe gyorsabban szaporodott. A növekvő népességről a föld kiterjesztésével lehetett gondoskodni. Új földeket foglaltak tehát el, esetleg olyanokat is, amely egy másik közösség birtokában volt. Tehát hódítottak, vagy védekeztek és különösen ott, ahol egymás közelében letelepedett közösségek éltek, szinte állandósult a háborúskodás. Ez az arra legalkalmasabb emberekből fokozatosan kitermelte a hadakozó réteget. Ezt vezetni irányítani kell: a gazdálkodás vezetője egyben a harcosok vezére is lett, és e hadakozó réteget a maga hatalmának támaszául használta fel, egyre inkább a maga közösségével szemben is. A technikai- gazdasági- társadalmi fejlődés közben az önellátás mind jobban megoldhatatlanná vált. Csak nagyobb egységek összehangolt termelése biztosíthatta mind a megfelelő tartalék képzését, mind a termékek szervezett cseréjét. A terjeszkedéssel, egységesítéssel a vezető hatalma szükségszerűen nőtt és a dolgozó nép fölé emelkedett. A technika fejlődése miatt lehetetlenné vált az egyes ember, a család önellátása is. A fémek termeléséhez, megmunkálásához például megfelelő szakértelem kellett. A fémfeldolgozás már nemcsak technikai eljárás lett, hanem mesterség, foglalkozás is. Művelői az elcserélhető fölöslegeikért megkapták a mások által már szintét fölöslegként termelt élelmet, használati cikket. E mesterek elhatárolták magukat a nagy közösségtől, zárt réteget, kasztot alkottak és a parasztok fölé emelkedtek. Fölös termékeik eladása nagy utakra, mozgásra kényszeríttette őket, s eközben ismereteket szereztek és adtak át. A földművelőket a munkájuk helyhez kötötte. De köztük is jelentkeztek differenciálódás az ellátottságban, majd a vagyonban is. Még nagyobb különbségek mutatkoztak köztük és a föléjük emelkedő, vagy tőlük elkülönülő rétegek( papok-törzsfők, harcosok, mesteremberek) között. Megindult az ősközösség bomlása, az osztálytársadalom kialakulása. A rabszolgaság a falvak terjeszkedésével alakult ki: az elfoglalt területek lakosságát elűzték, vagy szolgálatra kényszeríttették. Két fő formája fejlődött ki a rabszolgaságnak: a keleti típusú- nagyrészt naturáls, önellátó gazdaság jellemzi- és a fejlett árutermelést, pénzgazdálkodást kialakító antik társadalomé: a nyugati, vagy európai típusú.

Az első szervezett ázsiai típusú rabszolgatartó társadalmak. A civilizáció bölcsői Egyiptomban, a “termékeny félhold” (Palesztina, Szíria, Mezopotámia) területén, Indiában és Kínában bontakoztak ki. Ezeket a területeket a szubtrópusi éghajlat, s a nagy folyamok völgyeiben (Nílus, Tigris és Eufrátesz, Indus és Ganges, Hoang-ho és Jang-cse Kiang) a könnyen megmunkálható hordalékos iszaptalaj és az öntözés lehetősége elősegítette a földművelés gyorsuló fellendülését. Itt alakultak ki az első városok: egy-egy nagyobb gazdasági egység központjai. A vallási- gazdasági- katonai vezető- a társadalmi elnyomás fokozódásával megerősített templomból, illetve uralkodói házból- e központokból irányította az öntözést. A termelést, a begyűjtést és az elosztást. Ha a kiváltó ok, a kiindulás azonos volt is, a fejlődés az egyes területeken eltérést mutat a földrajzi fekvés, a társadalom alakulása, a tulajdonviszonyok különbözősége stb. miatt.

Egyiptom.
A két sivatag közt a Nílus által teremtett sok száz kilométer hosszú viruló oázis azonban nemcsak eltartotta az ott élő népeket hanem rá is kényszeríttette őket, hogy s kisebb területek integrálódjanak s ennek eredményeként egy egységes birodalom alakuljon ki a folyam völgyében(III. évezred). Egy-egy falu vagy város növekvő népességének eltartására igyekezett megművelhető területét a homokpadok áttörésével, majd csatornázással, még később a víz magasabb szintre való eljuttatásával is kiterjeszteni, illetve gátakkal védi. A szomszédos területek ilyen törekvései azonban egymás érdekeit sértették. Háborúskodás tört ki köztük és a hódítással-alárendeltséggel- új, nagyobb egység alakult ki, s újabb szomszédos területtel került szembe. Ez a folyamat tovább folytatódott mindaddig, míg ki nem alakult Felső és Alsó Egyiptom., illetve az előbbi győzelmével az egységes birodalom. Ezt a fejlődést a vízgazdálkodás egységének kényszere indította el. Ez kívánta meg a központi, a legfelsőbb irányítót, akitől - ezt a hitet rákényszeríttették, majd elhitették a dolgozó tömegekkel - az élet fakad, tehát a birodalom korlátlan tulajdonosa és ura. Egyiptom gazdasági, társadalmi, politikai, vallási és kulturális fejlődésére ez nyomta rá bélyegét, ez határozta meg alakulását. A természetfeletti erők kinyilatkoztatási helye, a korábbi mágus, varázsló háza fokozatosan a termelési munkálatok irányításának, a termés begyűjtésének és elosztásának középpontja lett. A termékenységet, az áradást elősegítő mágia rítusai rendeződtek, s ez előkészítette a mágia kormányzati tevékenységgé és az azt támogató vallássá differenciálódását. A belső ellentétek elfojtására, a hódításra és a védekezésre erősíteni kellett a vezető fegyveres, katonai hatalmát is. Az egységes Egyiptomban ennek az irányító központnak a hatalma természetesen az egész országra kiterjedt. Az eredetét és fejlődését azonban jelzi a “mana” birtoklójának, a legfőbb birtokosnak, minden irányítójának a neve is: a fáraó. Az istenek leszármazottjává növekvő, istenkirály fáraónak az életében és holta után is meglevő hatalma azonban nem volt korlátlan egyszemélyes uralom. Mindvégig támaszkodnia kellett a meghódított és egységbe foglalt terület volt és kialakuló uralkodói csoportjaira, majd osztályaira: a papokra, a tartományok gazdasági-igazgatási katonai vezetőire. Az egységes irányítás csak ezek segítségével valósulhatott meg. Egyiptom egy olyan kultúra, amelynek a gazdasági egység, ez a termelő háztartás adta meg a lendületét és szabta meg a korlátait. Összefonódnak a mágikus elképzelések rendszerezéséből kialakult teológia és a gazdaság fejlődését elősegítő tudomány. A célban, tartalomban és formában rejlő kötöttségek ellenére is nagy lépésekkel haladt előre a tudomány, és nagyban hozzájárult a munka szervezettebbé válásához, a termékfölösleg növekedéséhez. A munka megszervezéséhez tudni kell: mikor jön az áldásthozó áradás. A Nílus mindig azonos időpontban önt ki. Ennek megfigyeléséből határozták meg a 365 napos évet, állították össze a nap járásához igazodó naptárt. Ez évezredekig megmaradt. Igen fejlett volt csillagászati ismeretük. Felhasználták a mezopotámiai csillagászat eredményeit is. Megkülönböztették az álló csillagokat, a bolygókat, meghatározták az égtájakat. Egyre fejlődött a földművelés és a tengerre mindinkább kimerészkedő hajózás is. Megszületett az asztrológia és az asztronómia. A termékek összegyűjtéséhez, tervszerű elosztásához mércék váltak szükségessé, s ezeket az egységes állam kialakulásával egységesíteni kellett. Kialakultak a számok, megszülettek az egyszerű műveletek. Meg kellett teremteni a földmérést, a geometriát. Az egyiptomiak a tízes számrendszert használták számításaikban. A jelek egyszerűsödésével létrejött az írás. Megismerik a vasat, amely jobb fémeszközöket, fegyvereket eredményez. A termeléshez kapcsolódik a dolgozók egészségét, munkaképességét segítő gyógyítás is. Az orvoslás a papságnak a javasemberektől örökölt monopóliuma volt. Lendületet adott az orvostudománynak a balzsamozás közben szerzett sok tapasztalat is. A fémek közül használta az aranyat ( melyet már a neolitikumban is ismerte az ember), ismerte a rezet, később megtanulta az ötvözést, így megismerte a bronzot, majd a vasat, amely olcsóbb volt a bronznál, így gyorsan elterjedt. A fémkohászat és a szerszámkészítés maga is számos új eljárást követelt meg, illetve tett lehetővé. Magas fejlettséget ért el az agyag, bőr az asztalosipar, az ötvösség, a szövés, az üvegkészítés, a papiruszcserje feldolgozása. A technikai fejlődés kihatott közlekedés alakulására is, mely elsősorban vízi volt. Előbb evezővel, később vitorlával haladtak. Szárazföldi szállításnál szánszerű eszközöket használtak, majd például a piramisok építésénél görgőt és emelőt. A kereskedelem sajátosan alakult. A külföldről szükséges anyagokat vagy fegyverrel, hódítással, vagy hivatalnok vezette expedíciókkal szerezték be aranyért, élelmiszerekért, gyakran pedig sarcként. Ez mérhetetlen kincsek felhalmozásához vezetett, de ezek tekintélyes része a sírokba vándorolt, a túlvilági élethez. Uralkodó szerepe volt a vallásnak. A társadalmi és gazdasági fejlődés szükségessé tette egyfelől az egységes vallás, másfelől a teológia kialakítását. E fejlődés során a totemősökből az állatisteneken át eljutottak az emberalakú istenekig. E fejlődés természetes következménye, tükörképe volt az ország egységesítésének, az egységes birodalom kormányzatának. A többiek fölé emelkedő város védőszellemét tehát Héliopolisz, a legendás birodalom-egyesítő Menes fáraó városának totemállatát, a sólymot az egész egyesített terület istenévé tették. A helyi isteneket vagy összeolvasztották vele (pl. Amon-Ré), vagy helyet adtak neki az istenek hierarchiájában ugyanúgy, mint az egyes helyi vezetőknek az állam igazgatásában. A totemállatokból eközben sólyom, kos, sakál, stb. fejű isten lett, majd mind több esetben emberalakot kapott, és szent állata, jelvénye lett az ősi totem. E vallásban a fáraó ugyanis az isten leszármazottja, maga az isten. Ezért mindennek korlátlan ura, s mivel halhatatlan, uralma örök. Az egyiptomi vallásnak nem voltak dogmaként rögzített hittételei. Az egyiptomi felfogás szerint az embernek két lelke van. Halála után az egyik (a “Ka”) az eltemetett, bebalzsamozott test körül lebeg, a másik (a ”Ba”) a túlvilági bíróság elé áll, majd a túlvilágon él tovább: ugyanazt a unkát, szolgálatot végzi, mint földön. Ez a vallásos hit és a papság szellemi befolyása határozta meg a művészetek alakulását is. A képzőművészet alkotásai hűen tükrözik a társadalmi élet sajátosságait, és nagyon sok mű szuggesztív kifejezője az akkori hit és érzelemvilágnak. A kor művésze mesterségének élhetett, munkájáért eltartották, de ezért nem a közösséget szolgálta, hanem a közösséget elnyomó hatalmat. Művészetének fő témája a fáraó emberfeletti lényének megjelenítése. Az ábrázolás hűsége, szépsége csak ennek alárendelten volt fontos. Az építészet feladta az égi és földi hatalmak nagyságának és állandóságának a hirdetése lett. Megszületett az oszlop. Hasonló céllal épültek a piramisok is, a fáraó halál utáni palotái. Az irodalomra jellemzőek voltak az intelmek, a mágikus költészet, filozofikus költészet (Középbirodalom), szerelmi líra (Újbirodalom), elbeszélés (“Paraszt panaszai”). Egyiptomban nem ismerték a színházat, de voltak dramatikus játékok. Ránk maradt kultikus játékok (pl. az Ozirisz-mítosz), szertartások párbeszédes szövegei. Ezeket énekkel, hangos zenével, tánccal, pantomimmel játszották el. A leendő papokat iskolákban képezték, oktatták a teológia, a matematika, a csillagászat és az orvostudomány elemeire. A despotikus államrendszer egyre inkább bénítólag hatott a társadalom, a pazarlás és az ismétlődő háborúk a gazdaság életére. Az egyiptomi birodalom elbukott, kulturális értékei javát, s főleg a technikáját azonban átvette más, eddig barbárságban élő nép.
Az ázsiai civilizációk kulturális öröksége.

Indiában és Kínában az ősközösségi társadalomból a fejlődés- a termelés, az anyagi kultúra előbbre haladása alapján- ugyanazt az utat tette meg, mint Egyiptomban, Mezopotámiában, vagy Európában. De Kína földrajzi helyzete s e mellett elzárkózottsága miatt kulturális eredményeit- melyekkel sokszor évszázadokkal megelőzte Európát - nem tudta, nem is akarta átadni más népeknek, s amit átadott, szinte kivétel, vagy véletlen. E mellett Kína, éppen elszigeteltsége miatt, egy idő után megrekedt a fejlődésben. A kínai állam a legrégibb, történetileg i.e. 2200 körül földművelésen alapuló, a korlátlan uralmú uralkodó, a császár mellett hivatalnokokkal kormányzott állam volt. A kínaiak már igen korai vallásos elképzeléseiben a központot az Ég jelképezi, amely a legfőbb úr és a mindenkori császár magát a legfőbb úr gyermekének tekintette. Az Ég mellett az égitestek, hegyek, folyók, egyes természeti jelenségek tisztelete is egyedül a császárnak volt fenntartva. A nép körében egyedül az animizmus terjed el. A földművelésen kívül az iparűzés még a későbbi időkben is inkább a házigazdálkodás keretein belül bonyolódott le. Az asszonyok tenyésztették a selyemhernyókat, amelyből a híres kínai selyem készült. Ismerték a porcelánkészítést (i.e. 2. Évszázad), valamint a könyvnyomtatást is ( i.u. 6-7. Század). Lao-tse (I.e. 604 körül) a tao megalapítója. A tao eredetileg talán az ég, a csillagok útja; nála az ősi elemé, minden dolog kezdetévé és végévé, a nagy semmivé válik. Ebből lett az ég, Yang, és a föld, Yen.

Indiában a Pandzsáb vidékén Egyiptomot megelőzve alakult ki a magas fokú civilizáció. A III. évezred derekán kialakult kultúrát ( Harappa kultúra) azonban a II. évezred közepén benyomuló állattenyésztő “árják” megsemmisítették és India civilizációjának fejlődésében több évszázados hanyatlás következett. Az indiai kultúra egyes eredményei azonban így is eljutottak és beépültek a mezopotámiai kultúrába.

Mezopotámia a két folyam vidéke maga is gyűjtőmedence volt. A déli részén a IV. évezredben magas fokú kultúrát megteremtő sumérok, majd a III. évezredben északról betelepedő sémi népek fejlett civilizációt építettek ki itt. Cserekereskedelmi és más kapcsolatokat építettek ki a peremvidék, a távolabbi hegyvidék elmaradottabb népeivel. Mezopotámia egyre gyakrabban érintkezett Egyiptommal, a hettita birodalommal, és a Közel-Kelet népeivel. A mezopotámiai ősmítosz- elsősorban a Gilgames eposzból ismerjük- hettita közvetítéssel eljutott a görögökhöz is és hatással volt mitológiájuk alakulására. Eljutott a zsidókhoz is, egyes tanait az Ószövetségben is megtaláljuk. Mezopotámiában a matematikában, geometriában is kiváló eredményeket értek el. Számrendszerük ugyan a hatvanas volt, de ők jöttek rá a helyi érték használatára. A kereket a sumérok találták fel. A kört ők osztották 360 fokra. Az évben 12 hónap volt, a hónapokat hetekre osztották.

A keleti kultúra közvetítésében nagy szerepük volt a föníciaiaknak.

Az európai humanizmus és reneszánsz

A feudális társadalomban rejtetten érlelődő változások a középkor végén a felszínre törtek, s a gazdasági és a szellemi élet új formáit teremtették meg. A gazdaságilag megerősödött polgárság megkezdte harcát a maga világszemléletének érvényesítésére, konkrétan a politikai hatalom megszerzésére. A harc legkorábban és messze ható erővel Észak-Itália városaiban indult meg. Az ipar igen korán kinőtt a haladást egy bizonyos fokon túl már akadályozó céhes keretekből, s megjelentek a tőkés termelés korai formái, a manufaktúrák. A jobbágyság felszámolása már a XII. században megindult, kiépült a bank és hitelrendszer. Ez a fejlődés együtt járt a polgári értelmiség számának nagyarányú növekedésével. Új szellemiségű kultúra született, kibontakozott a humanizmus és a reneszánsz. A további fejlődésnek nagy lendületet adtak a földrajzi felfedezések. Ezek elérték alapvető céljukat: a világkereskedelem útvonalai áttolódtak az Atlanti-óceánhoz. A vezető szerep átmenetileg Spanyolország és Portugália kezébe került, majd Németalföld és Anglia vette át. A gazdasági és a társadalmi fejlődéstől függően az út egyes országokban a reformációhoz, Németalföldön és Angliában pedig polgári forradalomhoz vezetett. Az iparból, kereskedelemből élő és gazdagodó polgárságot a piac szélesedése kényszeríttette, a haszon vágya hajtotta a technika fejlesztésére. A kor tudósai, technikusai szinte szenvedélyesen törekedtek újabb, tökéletesebb eszközök, szerkezetek alkotására, új eljárások kidolgozására. E típusnak klasszikus példája Leonardo da Vinci. A fejlődésnek a földrajzi felfedezések hatalmas lendületet adtak. Páratlan fejlődésre serkentették az ipart, a kereskedelmet, a hajózást. Az új eszközök, eljárások gyorsan terjedtek, de nemcsak a termelésben indították meg a további haladást, hanem a tudatban, a gondolkodásban, a világszemléletben is. Az új viszonyok közt élő ember másképpen kezdett gondolkozni, érezni mind a világról, mind önmagáról. Az új életmód a valóság éber vizsgálatára ösztönözte. Roppant erővel tört fel az a törekvés, hogy visszatérjenek a földi valósághoz. Új eszmény született, a figyelem központjába az ember került, aki mély szenvedéllyel éli életét, gyönyörködik a természetben, a művészetben, vonzódik az értelem nagy felismeréseihez, a tudományokhoz. A humanizmus gyökerei visszanyúlnak a középkorba, az emberi már a gótika ábrázolásában megjelent, s a reneszánsz művészetbe fokozatos az átmenet. A firenzei polgárság azzal büszkélkedett, hogy a humanista gondolkodás megindítója “a három firenzei koszorú költő”: Dante, Petrarca, Boccaccio. A humanizmusban a központ az ember. Az ember, mint individuum, az önmagában való érték. Az élet célja, hogy ez az individuum a maga teljességében élje életét, s minél jobban kiélhesse önmagát. Szabadságát még az erkölcsi princípiumok sem korlátozhatják: az eredmény mindent igazol. Az embernek joga van az élet örömeihez, az élvezethez. Ez is hozzátartozik az élet teljességéhez és az individuum aktivitásához. Ez az aktivitás jelentkezik a művészetekben, a művészetek szeretetében. Jelentkezik a megismerésben is, a vizsgálódásban, a kutatásban. A humanistáknál erős a nemzeti öntudat, ha nyelvük latin marad is. A humanizmus a reneszánsz ideológia vetülete, erkölcsi és tudományos megjelenési formája. A reneszánsz kultúra a polgárság világias gondolkodásának, realista életszemléletének, tudásvágyának és merőben új ízlésének kifejezése. Elsősorban a művészetekben jelentkezett, helyileg Észak-Itáliában, de terjedt és hódított mindazon országokban, ahol a gazdasági és társadalmi fejlődés megteremtette az alapot befogadására. A reneszánsz embereket mélyen áthatotta az antik kultúra szeretete. Új kultúrájukat az antik műveltség felfedezésének és újjászületésének tekintették. A reneszánsz igazi tartalma azonban mégsem a régi felújítása vagy utánzása, hanem a kornak megfelelő, viszonyait kifejező, új és magasrendű kultúra. A korai polgári világnézet messze eltávolodott a skolasztikus felfogástól, de attól óvakodott, hogy nyíltan fellépjen a vallás ellen. Az ember és a természet iránti érdeklődés egyenlőre meg is fért az Istenhittel. A tudósok maguk is Istenhívők, sokszor papok, de vallásosságuk a középkoritól eltérő, világias, az élet örömeit, szépségeit élvező, az embert kutató vallásosság. A humanizmus nem támadt nyíltan a hit ellen, de előkészítette az addig egységes dogmatika felbomlását, a vallásos ideológia polgári igényekhez alkalmazott új változatainak megjelenését. A polgárság felső rétege összefonódott a feudális uralkodó osztállyal. Jellemző erre Firenze példája. A gazdasági fellendülés során a nagy céhek vezetőinek kezébe került a hatalom, majd az uralom Cosimo Medici kezébe került. Uralma fejedelmi hatalommá nőtt és örökletessé vált. A tőke sokrétű feudális kapcsolatai miatt a humanizmus arra volt ítélve, hogy a -kétségtelenül hanyatló, de még erőkkel rendelkező- feudalizmus ideológiája is legyen. A kialakuló királyi-fejedelmi abszolút monarchia támogatta a humanistákat és támaszkodott rájuk. A reneszánsz ideológiájának tehát sok híve volt az ellentétes osztályok tagjai közt is. Így az egyház nem kezdett harcot ellene. Az összecsapás azonban csak idő kérdése volt, hiszen az eredmények alapján ereje tudatára ébredt reneszánsz embernek előbb-utóbb el kellett söpörnie az egyház által emelt szellemi akadályokat. A nagy technikai és tudományos felfedezések nyomán a régi világkép széthullt, s vele együtt összeomlottak a gondolkodás hagyományos keretei és korlátai is. Új lehetőségek, széles távlatok nyíltak meg az ember alkotókészsége előtt. A reneszánsz ember egyik legnagyobb élménye, hogy formálója lehet a maga világának. Új erkölcs született, s a származás meghatározó szerepét felváltotta az egyéni értékek etikája. A műveltség nyelve a latin volt, de már sok humanistát a rájuk jellemző nemzeti érzés a nemzeti nyelv felé fordított. A korszak végére pedig a polgárság erősödésével mindinkább előtérbe kerültek a nemzeti törekvések, a legfejlettebb országokban kialakultak a polgári nemzetek. A kultúra nyelve az anyanyelv lett. A művészet felvirágzását elősegítette, hogy a gazdag polgárok bőkezű mecénások voltak. A valóságábrázolás igénye uralkodóvá vált. A művészek legfőbb célja az ember és a természet hű megjelenítése. Az egyházi hagyomány elemeihez továbbra is ragaszkodni kell, de a reneszánszban a realizmus igénye tört felszínre és a bibliai témák is világias szellemben jelentek meg. A reneszánsz templomok a városok és a pápák hatalmának és gazdagságának büszke hirdetői. A valóságigény együtt jelentkezett a kor harmóniaigényével. A művészek ámulva figyelték a természet, az emberi élet és lélek csodálatos gazdagságát, s ennek teljességét igyekeztek visszaadni műveikben, pontosan rögzítve a legkisebb részleteket is. Előtérbe nyomult a szobrászat, elválik az építészettől és fő témája-ugyanígy a festészeté is- a meztelen emberi test. A művészetekben nagyon erős volt a hírnév utáni vágy. Az alkotó névtelensége, alárendelt helyzete megszűnt. Hírnévre, halhatatlanságra vágyott, de még életében meg akarta kapni a babérokat. A régi és új korszak határán a költőóriás, Dante állt. Elevenen képet ad arról, hogyan gondolkodott a középkori ember a világról, Istenről, a túlvilági életről, de már jelen vannak benne a reneszánsz ember gondolkodásának legfőbb elemei: a világ megismerésének vágya, az érzelmek szabadságának, az egyéni hírnévnek, a dicsőségnek az igénye, a szenvedélyes érdeklődés a természet, az ember belső világa, a szerelem iránt. A középkorban az ember a kultúrát vallási élményként élte át, most a műveltség a vallástól különvált, az antiquitással mély rokonságot tartó része az ember szellemi életének. A képzőművészetben Giotto művészete egyesítette magában a régit és az újat. Emberlátása, monumentalitása a reneszánsz első képviselőjévé avatta. Az első festő, akinek egyénisége minden alkotásán felismerhető. Masaccio a festészetben lépett túl mesterén nemcsak képei nagyobb mélységével, hanem alakjainak természetességével, szinte portrészerűségével is, s nála az alak és a környezet egy kompozíciós gondolat egységében jelenik meg. Az építész Brunelleschi zseniálisan megtervezett alkotásainak harmóniája az embert állította a központba. Ő ismerte fel, milyen fontos az építész számára a matematika, mint a perspektíva alapja. Ezzel összekapcsolta a művészetet és a tudományt. Munkáját tanítványa, Alberti folytatta, s lefektette a perspektíva kialakításának elveit is. Az új építészetet az egyszerű és világos konstrukció, a harmonikus arányok jellemezték A szobrász Donatello nagy művészettel és kiváló anatómiai tudással mintázta remekeit, mint Dávidját vagy Gattemalata condottieri lovasszobrát. . Az érett reneszánsz az itáliai művészetben Leonardo da Vincivel kezdődött. Univerzális érdeklődés élt benne a világ megismerésére: ízig-vérig kutató, a valóságot vizsgáló művészegyéniség. A másik két óriás, Raffaello és Michelangelo művészete már a XVI. Század új kulturális központjában, Rómában bontakozott ki. A humanizmus derűs harmóniaideálját legtökéletesebben Raffaello fejezte ki. A képeiből sugárzó életöröm, a finom érzelmek tiszta, egyszerű kifejezése egyedülálló. A kor eszménye a tetterős, heroikus ember ábrázolásában viszont Michelangelo töltötte meg legbámulatosabban monumentális alakjait emberi tartalommal, szenvedéllyel, drámaisággal mind szobrain, mind festményein. Az érett reneszánsz e három óriás művészetében érte el csúcsát. A XVI. Század közepén már megtört lendülete. Ennek oka Itália gazdasági életének hanyatlása, amely az utak nyugatra tolódása és Itália széttagoltsága következtében mind élesebben jelentkezett. Ehhez járult a politikai-társadalmi helyzet megváltozása. Velence gazdasági és politikai jelentőségét továbbra is megtartotta még, s a reneszánsz szellemi élet új központja lett. Festőiskolájának nagy tehetségei, mint Giorgone, Tiziano. A realista reneszánsz hagyományokat folytatták. Európában nagy változások történtek e korban: a gazdasági és társadalmi fejlődés elvezetett a reformációhoz, majd kibontakozott az ellenreformáció. A nyugtalan, háborús évek a kulturális életben is nagy változásokat hoztak. De a reneszánszban nem a külső események a változás jelentkezésének fő vagy egyedüli okai. A reneszánsz dinamikus, magában hordja a változást, a fejlődést. A kibontakozó manierizmus feloldja a reneszánsz objektívizmusát, hangsúlyozza a művész személyes beállítottságát és a szemlélő személyes élményére hivatkozik. A manierizmus egész Európában elterjedt. Már az idős Michelangelónál kibontakozott, s hódító útját olyan nevek jelzik, mint Tintoretto, Greco, Brueghel. Utána pedig, s részben vele párhuzamosan kibontakozott a barokk. A XVI. Század nemcsak átmenet a barokkba, hanem a humanizmus és reneszánsz európai elterjedésének a korszaka is. A kulturális haladásnak hatalmas lendületet adott s az ismereteket szélesebb tömegekhez is eljuttatta a kor legnagyobb találmánya, a könyvnyomtatás által tömegessé és hozzáférhetővé tett könyv. 1440 körül sikerült Guttenbergnek célhoz érnie, kidolgozta a betűöntés, a szedés és nyomás technikáját. A könyvnyomtatás kezdettől tőkés vállalkozás. Azonnal piacra termelt: elsőnek a bibliát nyomtatta ki Guttenberg, mert az biztosan eladható volt. A könyvnyomtatás ezután a tudomány legújabb eredményeit szövegben és képben széles tömegekhez juttatta el, s lehetővé tette, hogy a különböző mesterségeket már ne csak szóbeli magyarázat, szemléltetés és gyakorlás útján lehessen elsajátítani. Ezzel szükségessé tette, hogy a mesterek megtanuljanak írni-olvasni, s így kapcsolat szülessék a kézművesek és a tudományok művelői között.

A GÓTIKUS ÉPÍTÉSZET, SZOBRÁSZAT EURÓPÁBAN

Az első gótikusnak tekinthető épület a Párizs melletti St Denis-apátság, melyet 1144-ben szenteltek fel. (Bár gótikus stílusjegyek már korábbi épületekben is feltűntek)

A gótikus stílus jegyei jól ismertek: csúcsív, támív és a bordás boltozat. (bár egyik sem gótikus találmány) Tökéletesen új azonban ezeknek a motívumoknak az új esztétikai cél érdekében való egyesítése. Ez a cél az élettelen faltömegek életre keltése, a térbeli mozgás gyorsítása, a gótikus boltozat elsődleges célja az anyagtalan könnyűség látszata, vagyis elsősorban esztétikai és nem anyagi megfontolás.

St Denis-ben szerveződtek először gótikus rendszerré a különféle technikai és vizuális újítások. (bordás boltozat, váltakozó alakú térszakaszok, támpillérek tömör falak helyett)

A templombelső hatása könnyed, a levegő szabadon áramlik, a hajlatok rugalmasak, igen erős a koncentráltság.

Mivel a boltozati terhelést mesterien vezetik le az épület külső részén, magában a székesegyházban földöntúli súlytalanság érzete támad. Ezt a lenyűgöző összhatást erősítik a karcsú arányok, a meredeken égbe szökő pillérek, oszlopok és csúcsívek, az áttört falsíkok, amelyeknek ablakain keresztül földöntúli fény árad a templomtérbe, valamint az elegánsan megmintázott, könnyed szobrok.

A középkori vallásos világkép egyik kulcsfontosságú tényezőjét a jelképek alkották. A gótikus székesegyház alaprajza általában kereszt alakú, főbejárata a kereszt hosszanti szárának nyugati végén található, a szentély pedig átellenben a keleti oldalon áll, azon az égtájon, ahol Krisztus kereszthalált halt.

A székesegyház három részből áll: a hosszházból, a keresztházból és a szentélyből.
A hosszház főhajója általában magasabb az azt szegélyező mellékhajóknál; a főhajót a mellékhajóktól pillérkötegeken és féloszlopokon nyugvó csúcsívek árkádok választják el. Szentélyét a belső szentélykörüljáró és a külső kápolnasor egészíti ki.

A keresztháznak saját északi és déli homlokzata volt, amelyet - a hosszház nyugati oldalához hasonlóan - tornyok szegélyeztek. A külső képet döntő mértékben befolyásolták a szobrokkal díszített kapuk.

Az összefüggő tömör falfelületek helyébe oszlopokkal és mérművel tagolt ablaksíkok kerültek. Ez a gótikát kiváltképp jellemző mérmű szolgált keretül a pompás üvegfestészetnek.

A főhajó két oldalán pillérkötegek és csúcsíves árkádok nyúlnak a magasba. Az árkádok fölött, a gádorban egy keskeny folyosó, a trifórium húzódik, amely csúcsíves, többnyire háromrészes tagokból álló árkádsort képez. A trifórium gyakorta magasabb a mellékhajók tetejénél, és ily módon kiegészítő fényforrásként szolgál.

A templom felső részén és a szentélyben a fény a színes üvegfestményekkel gazdagon díszített, hatalmas ablakokon árad be. A karcsú oszlopok és mérművek geometrikus mintákat hoznak létre.

A székesegyház külseje hasonló jellegzetességeket mutat, mint a belseje, amennyiben itt is világos tagolással és hangsúlyozott vertikalitással találkozunk. Utóbbihoz járul, hogy a függőleges elemek a vízszintesekre kerültek. A tömör falat kapuk, ablakok, támívek és támpillérek, valamint szobrok szakadatlan láncolata lazítja fel, így gazdagon tagolt, díszes építészeti rendszer tárul a szemünk elé; a nyugati homlokzat erőteljes tornyai pedig még inkább fokozzák a hatást. A szobordíszes harangtornyok kúpos, gyakran áttört sisakokban végződnek.

A keresztboltozat csúcsíves formában, kőbordákkal továbbra is általános maradt, de a gótika késői korszakában gyakran találunk olyan boltozatmezőket, amelyeknek boltozatsüvegei nem kereszt, hanem csillag alakú rajzolatot mutatnak (csillagboltozat), vagy hálót (hálóboltozat), mely utóbbiakkal a teremtemplomokat boltozták (pl. Nyírbátori ref. templom, Szeged alsóvárosi templom).

Szimbólumok

A gótika művészete sohasem elégedett meg csupán külsőlegesen tökéletes formával, hanem egyúttal nagy fontosságot tulajdonított a szimbolikus tartalomnak. A legkülönbözőbb jelentéstartalmak a legmagasabb rendű művészetekben kapták meg kifejezési formájukat.

Pl. rózsaablak - a rózsa az erényekkel ékeskedő Szűz Máriát jelképezi

A mindent beragyogó napfény pedig Krisztus szimbóluma, Isten mindenhatóságának kifejezője.

Fontos szerepet játszik a számszimbolika, mindennek előtt a szent hármas szám.

A templomablak

Az a rengeteg alak és jelenet, amely egy gótikus katedrálist díszíti, a kereszténység tanításának valóságos enciklopédiáját alkotja; úgyszólván kőbe vésett és üvegre festett prédikáció. Forrásul az Ó- és Újszövetség jelenetei kínálkoztak. A központi szerepet Krisztus és Mária játszotta, rajtuk kívül megjelenik a Szentírás szinte valamennyi prófétája, királya, evangélistája, továbbá a szentek népes családja.

Az alakok attribútumaik révén ismerhetők fel. Szt. Pétert pl. mindig a mennyország kulcsával ábrázolták. Nagy teret foglalnak el a Jézus életéből vett jelenetek, amelyeket leginkább domborműveken ábrázoltak.

A nagy központi motívumokon kívül akadt még számos egyéb ábrázolás is, amelyeket úgyszólván a központi történések magyarázataiként foghatunk fel. A profán témák közt ábrázolták pl. a hét szabad művészetet. Mindegyik alaknak megvan a maga attribútuma: a Gramatikának virgács, a Retorikának a tábla, a Dialektikának a kígyó, az Aritmetikának a számolótábla, a Geometriának az inga., az Asztonómiának a szextáns, a Muzsikának a lant.

Gyakran ábrázolták a hónapokat és az egyes hónapokban elvégzendő munkálatokat is: a szántást, a fák megmetszését, az aratást, a disznóölést stb.

Szobrok

A gótikus szobroknak az volt a feladatuk, hogy a templomot díszítsék. Az épület számos helyén megjelentek: oszlopfőn, mérműveken, fiatornyon, kapun, kúszólevélen és vimpergán[1], továbbá a templom belső terében is.

A székesegyházak szobrait is a függőlegesség elve és szinte súlytalan lebegés jellemzi. Karjuk szorosan testükhöz simul, leszorított lábfejek pedig a földtől való elszakadás érzetét keltik: a szobrok nem állnak, hanem inkább lebegnek. Hosszúkás, vékony köntösük díszítő szerepet játszik, továbbá arra szolgál, hogy hangsúlyozza a szobrok vertikalitását, s feledtesse a "hiányzó" csípőt és a vállakat. A testhez képest a fej kicsi. Az alakok keskeny ívelt szeme és bájos mosolya hozzájárul a lelki-szellemi mondanivaló hangsúlyozásához. A szobrok lába alatt talapzat található, fejük felett kőből készült baldachin emelkedik. Olybá tűnik, mintha a figurák egy fülkében lennének elhelyezve.

A gótikus szépségeszménynek megfelelően különösen a női alakok hosszúkásak. Köntösük redőzete tipikusan S alakú. Máriát a gótikában igen gyakran ábrázolták. Így rengeteg Mária-szobrot készítettek templomok számára 1400 körül, a "lágy stílus" megjelenése táján alkották meg a német föld keleti részén és Ausztriában az ún. "Szép Madonna" típusát.

A székesegyházak további fontos eleme a kapuk szinte szobrászati megmunkálása. Befelé keskenyedő bélletüket fülkékben elhelyezett nagy méretű szobrok díszítik. Felettük domborműves vagy apró szobrokkal díszes archivoltokat, hornyolt íveket találunk. A főkaput osztósudár tagolja két részre, ezen ugyancsak egy nagy méretű - többnyire Krisztust vagy Máriát ábrázoló - szobrot találunk.

A szobrok gyakran díszesen be voltak festve: a kéz és az arc enyhe bőrszínben pompázott, a hajat pedig sokszor aranyozták. A köntöst és szegélyét ornamenssel díszítették, és igaz- vagy hamisgyönggyel ékesítették: a földöntúli ragyogással a jelenség mennyei mivoltát hangsúlyozták.

Középkori városok

A gótikus építészet az egyházi építészetben érte el tetőpontját, de világi épületeket - várakat, házakat, városházákat, céhházakat, kórházakat, erődítményeket és hidakat - is emeltek gótikus stílusban. A városokat megerősített falakkal, kapukkal és tornyokkal vették körül, ezeket felvonóhidakkal és vizesárokkal látták el. A falakon belül szűkös volt a hely, ennek következtében az utcák gyakran nagyon keskenyek voltak.

A világi építészet egyik legjelentősebb példája az avignoni pápai palota.

A korábban még városokban is túlnyomó vályog- és faházak mellett egyre gyakoribbá váltak a kőházak.

Angol gótika

Sajátos úton haladt az angol gótikus művészet, amely sok tekintetben eltér a kontinens fejlődésétől. Az angol gótika kialakításában egyrészt a normann hagyományok, másrészt a ciszterci rend is fontos szerepet kapott.

A fejlődés fő iránya az ún. korai angol (early English) stílusban mutatkozott, amely a katedrális gótika külön angol válfaja, és a XII. század végétől kb. 1250-ig tart. Klasszikus példája Salisbury gyönyörű székesegyháza. De ebben a korban épült a lincolni, a wellsi, a yorki, a bristoli székesegyház.

Bár az angol gótika nem mindenben éri el az észak-francia színvonalat, kétségtelen, hogy a kezdeti tapogatózás után a XIII. sz. elejétől meglepő gyorsasággal fejlődik ki néhány évtized alatt számos olyan szerkezeti és formai eredményt elérve, amelyek a kontinensen jóval később valósulnak meg.

Az angol késői gótika továbbra is meglehetősen függetlenül alakította ki művészetét a XIV. sz.ban, ahol a század második harmadában jelent meg a sajátosan angol, ún. függőleges stílus (perpendicular). A mintegy kétszáz évig uralkodó, jellegzetesen helyi késő gótika többnyire megőrzi a bazilikaszerkezetet, de a tereket, elsősorban a főhajót erősen kiszélesíti. A falakat tágas ablakokkal törik át, amelyek a XV-XVI. sz-ban már szinte üvegdoboz jelleget adnak az épületnek. A nyílások előbb csúcsívesek, majd szegment-, illetve Tudor-ívesek lesznek, szélességük főként a későbbi korszakban megközelíti, sőt meghaladja magasságukat.
A boltozatok előbb szövevényes hálószerkezetűek, azután legyező-, végül csillárboltozatokká válnak.

Ebben a korban épült a gloucesteri székesegyház, valamint a windsori és cambridge-e királyi kápolnák.

Felhasznált irodalom:

Maria Christina Gozzoli: A gótikus művészetről, Corvina Budapest, 1990.

Entz Géza: A gótika művészete Corvina Budapest, 1978.

Gerő László: Az építészeti stílusok Holnap Kiadó Bp., 1998.

Nikolaus Pevsner: Az európai építészet története Corvina 1974.

Művészettröténelem-művtöri - A romantika

A gótikából merített ez az építészet. A stílusra nagy hatással voltak az új vasszerkezetek, és építőanyagok. A kovácsolt vasat felváltja az öntöttvas, majd a hengerelt acél. Az osztrák politikai elnyomásra a magyar a romanticizmussal felelt. Ennek az irányzatnak a legmaradandóbb alkotása a Feszl Frigyes Vigadója. Ebben a román, mór és a bizánci elemeket ötvözi. Nagy méretű ablakai vannak.

Feszl mellett a másik nagy magyar építész Ybl Miklós. Művei közül kiemelkedik a neoromán stílusban épült fóti temploma. Tornyait sisak helyett kőkorlát és a sarkaira állított fiatornyok koronázzák. (keletre jellemző dekorációval)

Ezzel a művel lezárult az alig 15 évig tartó romantikus építészeti stílus.


Eklektika
A kiegyezés idején a romantikát az eklekticizmus váltotta fel. A szó a görög kiválogat szóból származik, és olyan műalkotás jellemzője, amely a felújított történeti stílusok egyvelegét tükrözi. A 19. Sz második felében egész Európában elterjedt. Az eklektikán belül beszélünk : neoreneszánsz, neogótikus, neoromán, stb., stílusról.

Hazai kibontakozásának időpontja egybeesik Pest-Buda egyesítésének idejével (1873)
Ybl Miklós nevéhez fűződik a Sugár-út (mai Andrássy út) kiépítése, ahol főleg az operaház tűnik ki főleg szépségével. Meg kell még említeni Hauszmann Alajost, aki az egykori kúriát (barokk és klasszicista, ma Néprajzi Múzeum), éa a New York palotát (Erzsébet krt) építette.
Steidl Endre a Parlament stílusának kialakításánál az angol parlamentet vette alpul, és neogótikus stílusban tervezte meg az épületet. Azonban a barokk stílus jegyei is feltűnnek és a reneszánszé is, így a parlament eklektikus jellegű.
Egyéb:
Halászbástya: neoromán
Mátyás-templom: neogót
Szecesszió
Az újszerű kezdeményezések a nemzeti hagyományokkal való összekapcsolása, főleg az iparművészetben érvényesül.
A modern építészetet jelenti. A nemzeti stílusú építészet megteremtésében Lechner Ödön munkássága a mérvadó. Fő művei az Iparművészeti Múzeum, a Földtani Intézet, a Postatakarékpénztár, a kőbányai templom szecessziós alkotás.
Lajta Béla: Rózs-völgyi ház, kereskedelmi suli.
Modern építészet
Új anyagok jelentek meg: vas, vasbeton, üveg. Ezek kitágították a téralkotás korlátait.
Pl: Hajós Alfréd margitszigeti fedett uszodája, ill Lajta Béla

Művészettröténelem-művtöri - A Gótikus stílus

Szülőhazája Fr volt. A 12.sz derekán bontakozott ki, és terjedt el egész Európában. Viszonylag lassan alakult ki a német gótika, a leghosszabb életű azonban az angol gótika (12.-16.sz), melynek fő jellegzetessége az óriási méretek.
A tatárjárás után indul el a 15.sz végéig
Főbb stílusjegyei:
- Megnő a belső magasság
- Vékonyodnak a falak
- Támfalakat építettek
- Az ablakokon bibliai történetek, mert nem tudtak olvasni
- Jellemző a nyújtott szentély
- Magas csúcsíves ablakok
- Erőteljesen bordázott a mennyezete: lehet: - csillagboltozat
- hálóboltozat
Magyarországon a tatárjárást tekintjük választóvonalnak a román stílus és a gótika között.
A templomoknak két fajtája alakult ki:
- egyhajós (teremtemplom) ez magas
- több hajós (csarnok templom) oszlopai vannak
Épek:
- Nyírbátori templom: 1 hajós
- Szeged Alsóvárosi ferences templom: több hajós
Még:
- Kőszeg: Szent Jakab templom
- Budai vár: Nagyboldogasszony-templom: háromhajós
- Miskolc: Avasi t. 14.sz-i
- Sopron: Szt. mihály t. 13.sz-i
- Gyöngyös: Szt. Bertalan
Várépítés: IV: Béla adott birtokot és cserébe várat kellett építeni
Négy saroktornyos:
Diósgyőr (kiállítás is van),
Gyulai vár
Belső tornyos:
Gótikus ülőfülke:
Szobrok:
Kolozsvári testvérek: Sárkányölő Szt. György (az eredeti Prágában van)
Szt. László herma: fejcsontok részére, az eredeti Győrben van

Művészettröténelem-művtöri - A reneszánsz

Olasz városállamok
Az a hosszú, de folyamatos társadalmi változás, mely kezdetben csupán a feudalizmus megrendítéséhez, majd évszázadokkal késôbb felbomlásához és az új, kapitalista rend megszületéséhez vezetett, már a középkor virágzó századaiban megindult. A gazdasági fejlôdés lehetôvé tette egy új osztálynak, a polgárságnak a kialakulását és fokozatos megerôsödését.

Ez a folyamat legkorábban Észak-Itáliában bontakozott ki. Az itt levô nagyobb városok - a népvándorlás pusztításait kiheverve - hamarosan a kézművesség és a kereskedelem központjaivá váltak. Itália városain keresztül bonyolódott le ugyanis az Alpok hágóin észak és dél felé, s késôbb a keresztes háborúk idején a kelet és a nyugat felé irányuló tengeri és szárazföldi kereskedelem.

A városi polgárságnak sok esetben sikerült leráznia a feudalizmus bilincseit, s a városok ezután városállamokká szervezôdtek (Firenze, Pisa, Siena, Genova, Padova stb.).
Itália egyik legjelentôsebb városköztársasága s egyben a világ egyik legnagyobb városa ekkor (13-15. század) Firenze volt. Hatalmát, gazdagságát virágzó iparának, mindenekelôtt azonban kereskedelmének és híres bankjainak köszönhette. A bankárcsaládok kezében felhalmozódó vagyon idôvel lehetôvé tette, hogy ezek közül a családok közül egyesek a politikai hatalmat is magukhoz ragadják. A meggazdagodott bankárok közül a Mediciek (medicsi) jutottak a legnagyobb szerephez, akik - óriási vagyonuk ellenére - az alacsonyabb néposztályokra támaszkodtak.

A város máig tartó világhírnevét megalapozó művészeti emlékek, templomok és paloták jelentôs része a 15. századból való, amikor a Medici-család két kiemelkedô tagja (Cosimo - kozimó - és Lorenzo) állt a város élén.

Reneszánsz és humanizmus
Az olasz városállamok meggazdagodott, saját sorsát, államát irányítani tudó, tehetségének tudatára ébredt polgársága vagyona birtokában új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt, ami a földi életet széppé, teljesebbé teszi: a jólétet, a szerelmet, a szellem szabadságát, a természet, az emberi test és a művészet szépségeit. Megnôtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemzô névtelenség. Az újonnan készített festmények, szobrok, irodalmi művek alkotói már fontosnak tartották az egyén érzéseinek, nézeteinek, élményeinek kifejezését. Tudatos programmá vált az emberi képességek sokoldalú kifejlesztése, az ember harmonikus kiművelése. Terjedni kezdett annak tudata, hogy Itália egykor a hatalmas Római Birodalom központja volt, s az antik Róma feltámasztásának óhaja összekapcsolódott Itália új felvirágoztatásának törekvéseivel.

A meggazdagodott itáliai polgárság - kb. a 14. század elején - új stílusú életfelfogásának igazolására feltámasztotta az ókori görög és római kultúrát: visszhangra talált benne az antik műveltség emberközpontúsága. Az antikvitás mint követendô minta, eszménykép elôször olasz földön hódított. Az antik múlt s ennek néhány latin irodalmi terméke a középkor századai alatt sem merült feledésbe - különösen Itáliában nem -, most azonban tudatosan tárták fel a múlt emlékeit, mohó kíváncsisággal ásták ki a földbôl a régi szobrokat, felkutatták a latin és a görög szerzôk műveit. Tudományos alapossággal kezdték tanulmányozni a régi romok építészetét, görög tanítómestereket, tudósokat hívtak Bizáncból, s nekiláttak a másik ókori nyelv tanulásának is. Mindezekkel együtt az ember újra fölfedezte önmagát, tehetségét és képességeit, s minden dolgok mértéke és végsô célja ismét az ember lett.

Az antik kultúra "újjászületése" miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat-európai művelôdéstörténetnek azt a szakaszát, mely hozzávetôleg 1300-tól 1600-ig tart. (A francia "renaissance" szó jelentése: újjászületés.)
Természetesen a reneszánsz kor kezdetén, illetve végén nincs éles törésvonal, sôt a középkor és a reneszánsz között igen nagy mértékű a folyamatosság, az átmenet. Az új kultúra, az új világszemlélet nem jelenti a középkor látványos megtagadását, inkább azt mondhatnánk, hogy a középkor bizonyos világi törekvései erôsödtek fel benne, bontakoztak ki teljesebben, s közeledtek egyre jobban az antik eszmények felé. Bár a középkor és a reneszánsz összefonódása egyes kutatókat arra indított, hogy egyenesen kétségbe vonják a reneszánsz önálló létezését, e kornak mégis megvan a maga sajátos arculata. A reneszánsz rendkívül összetett korszak, és a középkorhoz vagy bármely más korszakhoz hasonlóan rengeteg idôbeli, helyi és társadalmi különbséget foglal magában.

A reneszánsz - mai felfogásunk szerint - nemcsak egy meghatározott művelôdéstörténeti korszak elnevezése, hanem ugyanezzel a szóval jelöljük a művészeteknek ebben a korban érvényesülô egyetemes stílusirányát is.
A humanizmus a reneszánsz szerves része, de ennél szűkebb fogalom: számunkra elsôsorban a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. Mivel ez szorosan összefüggött az ókori irodalom értékeinek kultuszával, ezért a humanizmus bizonyos klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent.

A reneszánsz kori humanizmus kezdetben (14. század, 15. század elsô fele) nem volt filozófiai irányzat vagy eszmerendszer, hanem egy olyan kulturális és oktatási program, mely a görög és fôleg a latin klasszikusok tanulmányozását tűzte ki céljául. A reneszánsz irodalomtudósok, a humanisták folytatták, illetve újrakezdték a latin szerzôk tanulmányozását, alapos vizsgálatát, de nagymértékben kitágították és továbbfejlesztették ezt a tevékenységet.

Nem voltak vallástalanok, de az antik írók műveivel való foglalkozást önálló tudományággá emelték, s már nem törekedtek a teológiai elméletekkel való egybeötvözésre, mint korábban. A legtöbb figyelmet a középkor során ismeretlen vagy elhanyagolt klasszikus latin szerzôk felfedezésének szentelték, de fokozatosan latinra fordították az akkoriban ismert görög irodalom szinte teljes anyagát is, s így bekapcsolták azt a nyugati gondolkodás fô áramába (pl. Homérosz, Szophoklész, Hérodotosz, Plutarkhosz, Epikurosz).

A humanisták alakították ki a tudományos szövegkritika módszereit, tanulmányozták a latin helyesírást és nyelvtant, a retorikát, az antikvitás történetét és mitológiáját, a régészetet stb. Szilárd meggyôzôdésük szerint jól írni és beszélni csakis az antik minták utánzása révén lehet megtanulni. îrásaikban különös gondot fordítottak a stílus és a műforma eleganciájára, tisztaságára és világosságára, s erénynek tekintették a minél nagyobb számban felhasznált klasszikus idézeteket, mitológiai utalásokat.

A reneszánsz irodalmában gyakran esik szó pogány istenekrôl, mitológiai hôsökrôl, s bizonyos mértékű vallási közömbösség és csupán névleges ragaszkodás az egyház tanaihoz jellemzett nem egy humanistát, de egyáltalán nem kívántak felidézni valamiféle antik pogány kultuszt. Tarthatatlan az a felfogás, hogy a humanista mozgalom lényegét tekintve keresztényellenes lett volna. A humanisták a klasszikusokhoz való visszatérést kiterjesztették a keresztény klasszikusok, a Biblia és az egyházatyák (ókori keresztény írók, tudósok) tudós vizsgálatára is.

A 15. század közepétôl a humanista műveltség kilép az irodalmi tanulmányok kereteibôl, és átterjed a reneszánsz kultúra más területeire, a filozófiát és a különbözô természettudományokat is beleértve. Śj gondolatok és eszmék hatalmas tárháza állt tehát a korszak rendelkezésére, és éppen ez az intellektuális erjedés a reneszánsz egyik legfôbb jellemzôje.

Képzôművészet és zene
A reneszánsz idején Itáliában és Itálián kívül is rohamos fejlôdés jellemezte a különbözô művészeti ágakat. A Mediciek Firenzéjében - a 15. században - elsôsorban a képzôművészet vált az új gondolati és érzelmi tartalmak legfôbb hordozójává. Vezérelve a természet utánzása, célkitűzése a harmonikus emberideál megformálása lett. A középkori művészet személytelensége után megjelentek az önálló arculatú, összetéveszthetetlen művészegyéniségek. Igazi szellemóriások, rendkívül sokoldalú tehetségek alkottak egymás után és egymással egy idôben.

A középkorból örökölt hagyományos bibliai témákat újszerű, evilági szellemben dolgozták fel a festôk, s emellett mind nagyobb szerepet kaptak az antik mitológia témái is. - Az élethűbb ábrázolás érdekében elmélyülten tanulmányozták az anatómiát, s legnagyobb diadaluknak a perspektíva (távlatfestés) elméletének kidolgozását, a térbeliség kifejezési technikájának felfedezését tekintették. A szobrokról lehullt a lepel: szabadon gyönyörködtek az emberi test szépségében. Az építészetben a gótikus függôleges tagoltságot felváltotta a vízszintes tagoltság erôs hangsúlyozása.

Az új kor elsô nagy festôjének Giottót (dzsottó - ?1266-1377), Dante barátját tekintik. Freskóin az alakok szabadon mozognak, tér van köztük, az elosztás levegôs, a kompozíció harmonikus (Krisztus siratása; 1306). A firenzeiek 1334-ben a negyedik évtizede épülô katedrális harangtornyának építésével a festô Giottót bízták meg, aki nem volt tanult építész. Festôi módon oldotta meg feladatát: a tervezésnél számításba vette a perspektivikus torzulást is, s ez egészen új jelenség volt ekkor.

Giottót - csak a legjelentôsebbeket említjük - Masaccio (maszaccsó - 1401-?1428), Fra Angelico (fra andzselikó - 1387-1455), Filippo Lippi (1406-1469) követte. Botticelli (botticselli - 1466-1510) a Medici-kor ünnepelt művésze volt. Egyik leghíresebb festménye, a Venus születése az emberi test szépségét és az élet élvezésének újjászületését hirdeti. A tengerbôl kiemelkedô istennô a szépség megjelenését jelképezi a földön.

A 16. század eleje nemcsak az itáliai, de minden idôk művészetének egyik legdicsôségesebb korszaka. Ekkor alkották remekműveiket Leonardo, Michelangelo, Raffaello, Giorgione, Tiziano, a német Dürer, Holbein és más nagyok. Az olasz mestereket már kevesebb szál kötötte Firenzéhez; a művészetek központja a reneszánsz pápák tékozló becsvágya következtében részben Rómába, részben a gazdag kereskedôvárosba, Velencébe helyezôdött át. Leonardo da Vinci (vincsi - 1452-1512) fôműve, az Utolsó vacsora, Milánóban látható, a titokzatos mosolyú Mona Lisa még Firenzében készült. - Raffaello Santi (szanti - 1483-1520) a Vatikánban a pápák lakosztályait díszítette freskóival, s Michelangelo Buonarroti (mikelandzseló - 1475-1564) a római Sixtus-kápolnát (szixtusz) festette éveken keresztül: az oltárképül szolgáló Utolsó ítéleten Krisztus - akit addig kiálló bordájú, elgyötört, légies alaknak ábrázoltak - egy antik atléta izmaival rendelkezik. Michelangelo tervezte az új Szent Péter-templom kupoláját is. Mégis szobraira volt a legbüszkébb. 26-28 éves korában faragta ki egy márványtömbbôl azt a szobrát, amely Firenze és a reneszánsz ember jelképévé vált, a Dávidot. A szobor a küzdelem elôtti feszült pillanatban ábrázolja az erejében és eszében bízó ifjút, aki magabiztosan készül szembeszállni a barbár óriással, Góliáttal. Öregkori szobrai, befejezetlen alkotásai (rabszolgaszobrok) már a reneszánsz végét, a társadalmi fejlôdés elakadásával bekövetkezô, tragikus konfliktusokkal terhes új idôszakot jelzik. A firenzei Medici-síremlékek jelképes szoboralakjai (Éj, Nappal, Est, Hajnal) Michelangelo legérettebb alkotásai.

Velence két nagy festôegyénisége Giorgione (dzsordzsóne - ?1478-1510) és Tiziano (ticiánó - 1485-1576) volt. Közép-Itália reneszánsz festôi a tökéletes kompozícióval, a gondosan kiegyensúlyozott elrendezéssel teremtették meg képeiken az új, magas szintű harmóniát, a velenceiek viszont a fények és színek szerencsés alkalmazásával értek el egységes képhatást. - Egy égiháború kísérteties fényei járják át Giorgione A vihar című képét, melyen a táj, elôtérben a szereplôkkel - talán legelôször a művészet történetében - több immár egyszerű háttérnél: önnön jogából, önmagáért van a képen mint a festmény tulajdonképpeni témája. - Tiziano kevésbé törôdött a kompozíció merev szabályaival, és pusztán a fény, a levegô, a színek segítségével teremtette meg képei egységét. Kortársai portréi (arcképei) miatt becsülték a legtöbbre. Egyházi és a világi hatalmasságok versengtek egymással, hogy megfesse arcképüket (III. Pál pápa Alessandro - alesszandró - és Ottavio Farnese - farnéze - társaságában; 1546). - Correggio (korreddzsó - ?1489-1534), a pármai festô még Tizianónál is jobban kihasználta azt a felfedezést, mely szerint a színek és a fények igen hatásosan ellensúlyozhatnak tömegeket is: fölényes biztonsággal bánt a fényhatásokkal (Jézus születése; 1530).

Az építészek is új utakat kerestek. A 15. század elsô évtizedeiben néhány fiatal művész összefogott azzal a feltett szándékkal, hogy félredobják a hagyományokat, és megteremtik az új művészetet. Vezetôjük Filippo Brunelleschi volt (brunelleszki - 1377-1446). A firenzeiek kívánságára még nyolcszögletű gót kupolával fedte be a dómot, de aztán Rómába utazott, és ott tanulmányozta az antik épületek romjait. Nem lemásolni akarta az ókori épületeket, hanem olyan új stílust kívánt kialakítani, amelyben szabadon felhasználhatja az antik formákat, és új szépségeket, új harmóniát teremthet. Brunelleschi elérte, amit akart: új korszakot nyitott az építészetben. ž tervezte a firenzei Pazzi család (pacci) híres kápolnáját (1430 körül). - Természetesen lakóházakat is terveztek Brunelleschi stílusában. Jellegzetes reneszánsz épületek Firenzében a Rucellai- (rucselláj - tervezte Alberti, 1460 körül), a Medici-Riccardi- (medicsi-rikkardi - Michelozzo - mikeloccó - tervei szerint, 1460), a Strozzi- (sztrocci - Maiano tervei alapján, 1507) és a Pitti palota (Brunelleschi tervezte; a fôépületet a 16. században fejezték be).

Nyugat- és Közép-Európában más utat járt be a reneszánsz. A művészetek itáliai típusú kivirágzásához hiányzott a társadalmi háttér, hiányoztak a reneszánsz önbizalmával rendelkezô férfiak. Az Alpoktól északra sokkal erôsebb volt a gótikus hagyomány, mint délen - Itáliában nem is volt igazán fejlett gótikus építészet a milánói dómtól és Velence sajátos, bizáncias gótikájától eltekintve. A reneszánsz Itálián kívül a gótikával egy idôben, a gótikával összefonódva létezett. Franciaországban, Angliában, Németországban olyan templomok, épületek láthatók, amelyekben a boltíveket támasztó pilléreket úgy alakították át oszlopokká, hogy oszlopfôkkel egészítették ki azokat; a gótikus ablakok kôcsipkézetét is érintetlenül hagyták, csak csúcsíveiket kerekítették le.

A tudományosan megszerkesztett perspektívát és az anatómián alapuló emberábrázolást az olasz művészek dolgozták ki a 15. század folyamán. Az "északi" festôk, mint Dürer vagy az idôsebb Pieter Bruegel (piter brôhel) kénytelenek voltak Itáliába menni, hogy több-kevesebb sikerrel ellessék az olaszok titkait.
A kor legnagyobb német művészének, Albrecht Dürernek (1471-1528) rézkarcai sikeres summázatát adják a reneszánsz vonzásába kerülô gótikus művészetnek (Ćdám és Éva, 1504).

A 16. század folyamán az északi országokban megkérdôjelezték a festészet létjogosultságát. E nagy válságot a reformáció hozta magával. A protestánsok ellenezték képek és szobrok elhelyezését a templomokban, "pápista bálványimádásnak" tekintették az ilyesmit. Gyakorlatilag az arcképfestés és az életképfestészet virágzott. A portréfestészet egyik legnagyobb alakja volt ekkor a német Hans Holbein (hans holbejn - 1497-1543): hűen, minden aggály és hízelgés nélkül ábrázolta azt, amit látott (Georg Gisze, német kereskedô Londonban, 1532).
A németalföldi flamand festôk már a 15. században is elismert mesterei voltak a mindennapi élet jeleneteit ábrázoló alkotásoknak, az ún. zsánerképeknek. A 16. századi flamand zsánerfestészet legnagyobb művésze az idôsebb Pieter Bruegel (?1525-1569) volt. Egyik legtökéletesebb munkája a parasztlakodalmat ábrázoló híres festmény (1565 körül). A sok szellemes megfigyelésnél, a bôven áradó anekdotázó kedvnél is bámulatosabb Bruegel páratlan komponáló készsége, mellyel elejét veszi, hogy a kép túlzsúfoltnak, zavarosnak tessék.
A 14-15. században Európa szellemi arculatával együtt a zenei ízlés és gondolkodásmód is erôsen megváltozott. A világi műfajok közül az egyik legnépszerűbb ekkor a villanella (eredetileg falusi nóta, parasztdal). Ez kórusdal: négy szólama kitűnôen csendül össze, hangszer nem kíséri, hangulata derűs. Hangzása itt-ott arra emlékeztet, hogy szerzôit egykor a tanulatlan emberek népies többszólamúsága is megihlette.

A 16. században virágzik igazán a zenei reneszánsz. Leghíresebb műfaja a madrigál: anyanyelven írt értékes költôi szövegre szerzett, hangszerkíséret nélküli, négyszólamú társasének; mindegyik szólamát egy-egy ember énekli. Fôleg az olasz udvarok műértô nemességének ízlését tükrözi a népiesebb villanellával szemben. - A kor stílusjegyei fôleg Palestrina (palesztrina - 1525-1594) zenéjében figyelhetôk meg. Zene és szöveg egysége, harmónia és dallam kiegyensúlyozottsága jellemzi művészetét.

A 16. század divatos hangszere a lant. Egyik legnagyobb művésze a magyar származású Bakfark Bálint (1507-1576).
Hazánkban a Mátyás király korában beáramló reneszánsz művészet kivirágzását a török uralom megakadályozta. Néhány épület maradt csak meg, mint pl. az esztergomi, vörös márványból épített Bakócz-kápolna (1506-1507) vagy a sárospataki vár Perényi-szárnyának árkádos loggiája (loddzsa) és lépcsôfeljárója. Mátyás budai és visegrádi palotájából csak töredékek kerültek elô.


Amig a reneszánsz idején létrehozott monumentális épitményeket
városokat, templomokat, palotákat és várakat rongáltak meg ,vagy tettek a
földel egyenlôvé a török rombolók,
addig az irodalmi alkotásokból drága örökség maradhatott ránk,amelyeket sem a hóditók nem
rombolhattak le, sem az idô vasfoga,sem a századokon keresztül
dúló kisebb, nagyobb háboruk, vagy magyarromlások sem kezdhettek ki, nem pusztithattak el, mert
a sok névtelen szerzô, a kevésbé ismert,Szilveszter János, Tinódi Sebestyén,Janusz
Pannonius, Balassi Bálint,Bornemisza Péter oly maradandó remek
műveket hagytak ránk,amelyek a tolvalyoknak ellophatatlan, a
pusztitóknak lerombolhatatlanok, hiszen ezek a kincsek nemcsak
megsárgult papiron, megszűrkűlt pergamenteken léteznek öreg
könyves polcokon hanem a szivünkben is ôrizzűk.

Az angoloknak is nagy örökség maradt a reneszánsz
korból,hiszen az angolszerzôk is nagyot alkottak a reneszánsz
idején.

Anglia a 16. század végére Európa nagyhatalma lett, a spanyol állam félelmetes vetélytársa. 1588-ban a könnyű angol hajók megsemmisítették a legyôzhetetlennek hitt spanyol Armadát (hajóhadat), s ennek következtében a szigetország egyedüli ura maradt a tengereknek. Az angol polgárság ekkor mohó gyarmatosításba kezdett, gazdagsága rohamosan nôtt. A trónon ülô királynô, Erzsébet is a protestáns polgárságra támaszkodott, s így ellensúlyozta a spanyolbarát katolikus arisztokrácia hatalmát. A gazdasági sikerek, a jólét emelkedése, az átmeneti belsô nyugalom kedvezett a tudományok és az irodalom fejlôdésének, szaporodtak az iskolák, a könyvnyomtató műhelyek, új színházak épültek. A kultúrának ezt a század végi virágzó korszakát nevezzük angol reneszánsznak.

A dráma a reneszánsz idején csak Angliában lett az irodalom vezetô műneme a 16. század végén. A különbözô drámai műfajok felvirágzásának egyik oka minden bizonnyal az lehetett, hogy a történelmi-társadalmi változások, a polgárság és a nagybirtokos arisztokrácia küzdelmei itt hatoltak e korban a legmélyebbre, Angliában lehetett leginkább érzékelni a közelgô polgári forradalom elôszelét. - Az angol reneszánsz vége felé a drámaírói tehetségek jelentkezése, jelentôs színpadi művek sorozatos megszületése jelezte, hogy ennek a korszaknak szinte a dráma volt az "anyanyelve".A reneszánsz drámaszerzô a legnagyobb angol költô és iró:Shakespeare volt. Szophokles után ô volt az, aki a világon a legtöbb drámának volt a kiváló szerzôje.