2009. április 20., hétfő

Márai Sándor (1900-1989) magyar széppróza irodalom érettségi tétel


Márai Sándor irodalom érettségi tétel
Márai (eredeti nevén: Grosschmid) Sándor Kassán született polgári értelmiségi családban. Ősei szász polgárok voltak. Középiskolai tanulmányait szülôvárosában, Eperjesen és Budapesten végezte.18 évesen már tárcákat írt a Budapesti Naplóba, majd rendszeres újságírói tevékenységet fejtett ki. 1919-tôl 1923-ig Németországban, 1923-tól Párizsban élt. Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben egyetemi tanulmányokat folytatott. A Frankfurter Zeitung gyakran közölte cikkeit. 1926-ban hosszabb utat tett a Közel-Keleten. Európa polgárának hitte magát, annak a liberális polgári szellemnek a szolgálatát vállalta, mely ifjúságában vette körül.


1928-tól Magyarországon kapcsolódott be az irodalmi életbe. Hitlerhatalomra jutása és a németországi események azt a meggyôzôdést keltették benne, hogy a polgári liberalizmus halálos sebetkapott. Egyre szenvedélyesebben igyekezett olyan szellemi magatartást kialakítani, mely alkalmas a barbár korszellemtôl és atechnikai civilizációtól fenyegetett európai kultúra védelmére. Cikkeiben,könyveiben, Naplójában (1943-44)
megfogalmazta szembenállását a háborúval, az antidemokratikustôrekvésekkel.


1945 után bizalmatlanul figyelte a változásokat, nem azonosult amegújulásnak azzal a lázas várakozásával, mely a hatalom birtokába törekvôrétegeket jellemezte. 1948-ban Svájcba távozott, 1950 és 52 közöttOlaszországban élt, aztán az Egyesült államokban telepedett le. A kaliforniai San Diegóban,otthonában maga vetett véget életének.


Márai Sándor irodalom érettségi tétel Az elsô olyan könyve, amelyet a késôbbiekben is magáénak vallott, az Istenek nyomában c., közel-keleti tapasztalatairól beszámolóútirajza (1927). Némi szkepszissel szemléli az ôsi világot, melyet már amaga képére kezdett formálni az elgépiesedô civilizáció. Asszociációi azidô különbözô rétegeiben csaponganak, s ezáltal ér el olyan lebegést, mely belsô hullámzást ad szövegének.


Márai önéletrajzi hajlamú író. Felfedezi önmagában, hogy az ember "titokzatos lény", megértése után is marad benne egy kifürkészhetetlen mag. Fiatalkori regényei önismereti útját tárjákelénk.


A zendülôk c. regény (1930) a világháborúról és a kamaszkorról szól. Mindkettô kilépés a bizonyosságból a bizonytalanságba, a rendbôl a zűrzavarba, elmozdulás, melynek következtében a bensôséget otthontalanság váltotta fel. Az író egymás tükörképeként értelmezi a felnôttek háborúját és a kamaszok céltalan játékait. A "zendülés" ésszerűtlensége egyszerre felfokozott gyerekkor és a háború kicsinyített mása. A "zendülôk" olyan fiúk, akik fellázadtak apáik törvényei ellen. A megjelenített feszültségnek több vetülete van: nemzedékek szembenállása, s ennyiben lélektani jellegű, mivel a felnôtté válás kérdéseit érinti; történeti jellegű, hiszen a háború elôtti s utáni élet ellentétére is vonatkozik; ugyanakkor művész és polgár viszonyára is utal. A gyakori nézôpontváltás lehetôvé teszi, hogy mindkét fél igaza érvényesüljön. A regény nagy belsô átéléssel fejezi ki a kamaszok képzelôerejének öntörvényűségét, végsô soron mégis az apák értékrendjét tünteti föl magasabb rendűnek.


Az Idegen emberek c. kétkötetes regény (1930) az emigráns életérzéstjeleníti meg. Egy magyar fiatalember hányódik a háborút követô zűrzavarban, egészen áthatja az idegen lét törvényeinekszédülete, az idegenséget a meghitt szerelmes együttlét sem oldja fel.


A sziget c. regény (1934) fôalakja neurózisának égô fájdalmát a bűn, a gyilkosság útján akarja föloldani. Gyilkosságát úgy értelmezi, mint a legmagasabb rendű művészi tettet, melynek révén kinyílt elôtte az idô. A kétségbeesett boldogságkeresésének ez a szélsôséges, a társadalmi normákat elvetô útja sem vezet a teljes szabadsághoz, hiszen átélôjének lelki egyensúlya megrendül, a társadalom pedig a "szigeten" is utánanyúl szabályaival.


Egy polgár vallomásai


Márait már hosszabb ideje izgatta a vállalkozás, hogy könyvet írjonszülôvárosáról, gyermekkoráról, elsô élményeirôl. Hét év kellett hozzá, hogy a témát megérlelje.


Az Egy polgár vallomásainak (1934-35) elsô kötete a kitörésrôl, a második pedig az elszakadás hiábavalóságáról, lehetetlenségérôl számol be. Az elsô, önmagában is megálló kötet a magyar széppróza legjava remeklései közé tartozik. A második kötet műfaji tekintetben is különbözik tôle, és esztétikai szinten is alábbesik.


A könyv címe - kivált I. kötete - joggal foglalja magában a vallomás megjelölést. A beszélô a maga emberré válásáról vall: a jellem, amagatartás kibontakozását minden oldalról erôsen meghatározó társadalmi ésművelôdési körülmények közül indul el, s egészen máshová érkezik meg, minta meghatározó tényezôk ezt várhatóvá tennék. Ebben az egyedi úteltérésbenazonban mély lelki, gondolati, művelôdési, történeti logika érvényesül, séppen ennek a mesteri ábrázolása emeli ezt a könyvet remekművé.


Márai Sándor irodalom érettségi tétel Márai könyvét az emlékirat legfontosabb vonásai is jellemzik. Márai is, mint a nagy emlékírók, azt mondja el, mi történt vele, mit élt át élete nagy sorsfordulóin. Ám a történteket a fikció felé tágítja, s így egybevonja a "vallomás", az emlékirat" és a "regény" néhány fontos műfaji jellegzetességét. Márai azonban nemcsak saját életútját, saját családját rajzolja meg, egy réteg helyzetének, kultúrájának ésmagatartásának változásait is bemutatja, mint azt az ún. családregények, szociálpszichológiai ábrázolások, művelôdéstörténeti korrajzok is teszik. Mindezt olyan módon jeleníti meg, hogy a megjelenítô - örökségén, környezetén, kapcsolatain keresztül - szembenéz saját emberi lényének,szituációjának, értékrendjének és céljainak kérdéseivel is.


Az elsô kötet a szülôi ház részletes megjelenítésével kezdôdik, ám az állóképszerűség e leírás befejeztével sem szűnik meg: idôbeli elôrehaladás helyett afféle keresztmetszetet kapunk. Az elbeszélô hosszú idôtartamokat összegez, és ez az életképszerűség a célelvű, valamilyen irányba mutató folyamatok hiányát jelzi. Ez az idôszemlélet csak az elsô kötet utolsó negyedében veszíti el korlátlan érvényét a harmadik fejezet végszavaival, melyek váratlanul, hirtelen jelentik be az addigi folytonosság megszakadását: "Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam akkor, s egy reggel elszöktem hazulról."


Az elsô kötet zárlata - egy Péter Pál napján tartott uzsonnának a rendkívül szűkszavú megelevenítése - egyszerre irányítja vissza az olvasót a kiindulóponthoz, állóképpé merevítve a történetmondást, és a szökést a
legtágabb értelemben vett otthontalanság elôzményévé fokozza le, teljesen új helyzetet jelentvén be ("Megölték a trónörököst"), végérvényesen folytathatatlannak nyilvánítván az addig elbeszélteket.


Az emlékezô jómódú, szigorú erkölcsű, német származású családban nô fel. Folyékonyan beszél németül, bár anyanyelve magyar, s büszke arra, hogy németségüket ôrzô ôsei milyen nagy számban vettek részt az 1848-as magyar szabadságharcban.


Ez a kassai polgárfiú szociális szempontból is nyitott szemmel jár, látja a társadalmi igazságtalanságokat, az úri-polgári lét különállását, ösztönös rideg önzését. Különösen a cselédsors háborítja fel, úgy érzi, "minden emberi méltóságon esett sérelem megaláz minden embert". De neki e megaláztatáson túl semmi baja. S akkor 14 évesen kiszalad a gondoskodó családi közösségbôl, napokig vándorol, bujkál, míg a riasztott csendôrök el nem fogják. Ezt a gyermekkori szökését elemezve eljut az általánosításig: "Nem tartozom senkihez. Nincs egyetlen emberem, barát, nô, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig birnám, nincs olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben el tudok helyezkedni; szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarabb érzem otthon magam, mint polgárok között" (I. k. IV. 3.). Késôbb megszokta ezt az állapotot, az állandó otthontalanság természetes volt számára, az egyedüllétben, a magányban érzi magát szabadnak.


A regény egyik legfontosabb rétege a polgárság rendjének, biztonságos nyugalmának, szilárd és megkötô hagyományrendszerének képét adja. Biztos kiérlelt tudás, szerény, de nem szegényes életvitel, szívós munkavégzés, az alkotó munka szeretete jellemezte ezt a réteget. A fiatal Márai fellázadt apái rendje ellen, de a kitörésnek a módja nem haladta meg a polgárság hagyományvilágát: Márai soha nem szakadt ki a polgári rendbôl. Művében a polgártól való elszakadásának és a polgári életeszményhez való hűségének történetét írta meg.


Márai egy nagyon is tagolt polgárfogalommal dolgozik. Távolabbi ôseiszorgalmas mesterember-polgárok, a közelebbiek feladatukat értô hivatalnok-polgárok, a közvetlen családtagok egy része viszont már széles tájékozottságú polgári értelmiségi. Az író nemcsak történeti, hanem társadalmi, mentalitásbeli tekintetben is biztosan ismeri és tagolja a polgárság világát. Körképet ad róla, s minden rétegét egy-egy rokona vagy ismerôse egyéni és családi sorsa köré rajzolva mutatja be.


Márai nemcsak nagyfokú pontossággal és árnyaltsággal rajzolja alakjait, hanem mesteri módon felidézi, megteremti az ôket körülvevô miliô- és sorshangulatot, ugyanakkor önmagát is folytonosan reflektálja. Teljes elszántsággal, de egyben tárgyias méltányossággal kívánt szembenézni azzal a világgal, amelyben immár nem találta otthonát.


Márai Sándor irodalom érettségi tétel Bensôséggel, bizonyos nosztalgiával jelenítette meg a polgári világot, de ehhez a nosztalgikus együtténéshez mindig társul egy határozott distancia, távolságtartás is. A megértô beleélés s az elhatároló distancia minôségét, fokát és módját kifejezôeszközeinek csodálatos bôségű tárháza nyújtja, s ezzel egyben a társadalmi, a lélektani, az etikai kapcsolódásokat és ítélkezéseket, választásokat és döntéseket is gazdagon bemutatja. Dezsôt, aki mészárosnak állt, meleg humorral rajzolja, Ernôt, a nagy zenészkarrierrôl álmodozó lokálzongoristát groteszk tragikummal, Zsüli tantit, a regényírót gyöngéd iróniával, a bécsi operettcsaládot burleszk pikantériával, a szobaszocialista morva-osztrák fôméltóság rokont együttérzô komikummal, Gizellát, aki a folyamôrrel "megcsinálta élete szerencséjét", bohózati tréfával, az ortodox zsidó család nyüzsgését kedves mulatsággal, a szélhámos ezredesfi Bercit megvetô szatírával, a kongregációt vezetô paptanár harcát a gyerekek szeretetéért borzongóan émelygôs megértéssel, a fölkapaszkodó zsidó család életvitelét odavetett csípôs gúnnyal, a híres jogtudós nagybácsi szuverenitását csodálva, megértve, megítélve és elhárítva mutatja be.


Márai úgy vélte, hogy az európai polgárság teremtette meg a lehetôségetarra, hogy az ember szabadon kérdezhessen és kételkedhessék. ám a polgárságeltömegedésével, hatalombirtoklásával elkényelmesedett, eltompult.Megelégszik öröklött, kész feleletekkel vagy üres, hiányérzet nélküli kétkedéssel. Ezért a távolságtartás. A vallomástevô ugyanakkor az egykori polgárságnak, a lehetôségek létrehozóinak utódaként vállalta a polgár nevet, minden distancia mellett is. A polgári jogrend államánál, a polgári társadalom kezdeményezôkészségű munkarendjénél, a polgári humánum szociál-liberális magatartásánál jobbat nem látott, nem tapasztalt. Ezért nem csatlakozott egyik demagóg utópiákat ígérô csoporthoz sem. Világosan állt elôtte, hogy biztonságot csak az európai múlt által teremtett értékekre lehet építeni. Sajnálja arégi polgári közösségek széthullását, de tudja, hogy ez a világ a teljes individualizáció felé halad vagy pedig a tömeggé süllyedés felé.


Az individuum méltóságát, a független egyéniséget a hagyományos életstílust kialakító polgárság is elismerte és tisztelte. A nagybácsik, a független jogászok, kereskedôk életmódja és szemlélete erôsen hatott a vallomástevôre, aki az íróságban találta meg a függetlenséget, s különbözni tudásával alakította ki magának azt a helyzetet, amely érintetlenné tette az irodalom harcaitól, s szembefordította minden pártpolitikával.


Az önálló egyéniség egyik legjellemzôbb vonása az önálló, független gondolkodásmódra való törekvés. Az író finom iróniával jeleníti meg a kor vallásos nevelésének korlátait s vele szemben a polgár önállóságra való törekvését. Ezt mutatja az a nagy összecsapás, melynek során az ifjú Márai szakított lelkiatyjával, a "lélekhalász Fókával", s a kiválasztottság langyos állapotából kitaszított, bűnös lett. Az intézetben idegenkedett az egyformaságtól, nem akart beilleszkedni ebbe a közösségbe, lázadás nélkül ôrizte függetlenségét. Az iskola sem individuumokat nevelt, nem tette lehetôvé, hogy ki-ki tehetségét és legjobb hajlamait kifejlessze.


A vallomás egy nemzedék életérzésének is kifejezôje. E generáció tagjai kiszakadtak a polgári életbôl, átélték
a háborút, a forradalmakat, felismerték, hogy a rend és biztonság kora véget ért. A fiatalok védekezési módja
az individuum jogának sajátos ôrzése és kialakítása: a bandákba verôdés, a konvenciók elleni lázadás, a "sértôdött magány" állapota. Hagyományos polgári családok bomlottak föl, magányos fiatalok rótták Európa országútjait, hogy megismerjék az álmaikban még érintetlenül élô igazi szabadságot, de amerre néztek "sötétség gomolygott", elôttük az "értékek átértékelésének" gyanús idôszaka, "a jelszavak divatja".


Márai számára az egyéniség megôrzésének lehetôségét az irodalom kínálta: elôbb az újságírás változatossága, majd maga az írás, a "munka", amely visszaidézte az apák nemzedékének életvitelét. Az állandó otthontalanságban így talált otthonra, s így jutott közelébe az "egész"-nek, mely felbomlott e korban, de az irodalom, az írás által mégis megismerhetô.

A következô években Márai nagyfokú termékenységgel írja műveit.


A féltékenyek c. regényében (1937) élesen elválnak egymástól az idô különféle síkjai: a fizikai, a nagy tömbökben telô, korszakokat alkotó történelmi és a személyes, az egyéni. A hatalmas léptékű idôzónába, a város idejébe, amely voltaképp a polgári liberális életforma hagyományait jelenti, ágyazódik bele a szereplôk személyes ideje, amely már sok változatot mutat.


A regényben fontos szerephez jut a végzet, az eleve elrendelés, valamint a Biblia mint elôkép. A bibliai rájátszások az írói eltávolítás eszközei is. Bibliai a helyzet is, melyet a regény Várossal foglalkozó része állít elénk: az idegen hódítók leigázzák a "választott népet", mely azonban szívósan és kitartóan ôrzi a Városhoz való tartozással egyenértékű hitét és küldetéstudatát.


A féltékenyek Márai leglíraibb műve. A szavak áradata, az alá- és mellérendelések egymásutánja, a hatalmasra növesztett hasonlatok fellazítják szerkezetét, a nagy terjedelmű monológokat szó- és gondolatismétlések szövik át. A folytonos kitérôk, a leírásokban rejlô megjelenítô erô Thomas Mann írói módszerére utal vissza.


A Szindbád hazamegy c. regényben (1940) Márai átlép a nosztalgia illúziós világába: mély beleéléssel kelti fel Krúdy világát, lebegô, zenei stílusának hatását. A Krúdy-legenda atmoszferikusimitációs túltelítésével azonban nemcsak vállalja nosztalgiáját, de elmenvén a paródia határáig, búcsút is vesz tôle.


A Vendégjáték Bolzanóban (1940) Casanova bolzanói kalandját meséli el. A fôhôs megszökik, új csínyekre készül. A hatalom és az erôszak nem tud mit kezdeni vele, az egyszerű emberi érzések, a szerelem a diktatúra által sem fékezhetôk. A jelen kalandjába belejátszik a múlté is, s mindez azt igazolja, hogy az emberi élet kiszámíthatatlan, mindig adott a sorssal való "bajvívás" lehetôsége. A kaland maga az élet. Casanova azonban
nemcsak kalandor, hanem sztoikus gondolkodó is, aki tudja, hogy végzetünket önmagunkban hordjuk.


Márai ekkorra már kialakította a maga jellegzetes elôadásmódját, melynek lényege az egymást követô monológokból álló párbeszéd. Ezt a regényírói technikát mesterien alkalmazza A gyertyák csonkig égnek c. művében (1942). Két régi barát - a tábornok és Konrád - évtizedek után újból találkozik, s végigbeszélik az
éjszakát, keresik három összefonódó élet titkát és végzetét. Egyikük annak idején elárulta, sôt majdnem megölte barátját, elcsábította feleségét. A regény a lélek mélyvilágának zajlását rögzíti, analízisében jelen és múlt szövôdik egymáson át. A beszélgetôtársak végül menthetetlenül és végzetesen magukra maradnak életük megoldhatatlan kérdéseivel.


Márai nem volt igazi színpadi szerzô, de amikor a helyzet fenyegetôvé vált, a színpad szavát választotta, hogy az erôszakos hatalommal szemben védje az egyén, a szabad emberi társulás jogát és méltóságát. A Kassai polgárok (1942) a polgárerkölcs himnusza. Gyönyörű, képekben gazdag nyelven szól a polgári tisztességrôl, a városhoz, a munkához, a feladathoz hű magatartásról.


îrónk itthoni munkásságát a Sértôdöttek c. regény (1947-48) zárja. Garren Péter, az egyes szám elsô személyben megnyilatkozó fôhôsúgy érzi, hogy megsértették, mert a Hang, Hitler hangja behatolt az ô személyes valóságába, veszélyeztette a "művet", amit elôdei teremtettek meg. Európát csak írói menthetik meg. Az igaziak a magányba menekülnek, mely művüket sértetlenné teszi, s megôrzi az irodalom rangját. îrni beavatottság, titokzatos kapcsolat létesítése az anyanyelvvel, a nemzettel és a legyôzhetetlen művészettel.

Márai elsô korszakában írt művei megteremtették a folytonosságot Kosztolányi, Krúdy és a harmadik nemzedék írói között.


Az emigrációban


Márai idegennek érzi magát a megváltozott világban, virtuális magyarság- és kultúreszménye: "Nincs más haza, csak az anyanyelv." Halotti beszéd c. verse (1950) az emigráns életérzés hiteles megszólaltatása, a hazátlanság és kivetettség kivételesen nagy vallomása.


Az emigrációban írt regényeiben elsôsorban azt vizsgálja, milyen az, amikor egy világ, egy kép összeomlik. Regényvilágának központi motívumai: a rosszat az emberiség kezdettôl fogva magában hordja, és csak a mítosz sugárzásában vagy a művészetben oldhatja fel; a tiszta, nagy eszményeket a hétköznapi élet megcáfolja és bepiszkítja, de ezeket kiküzdhetjük magunknak egy virtuális világban (Béke Ithakában, 1952; San Gennaro vére, 1955; îtélet Canudosban, 1970; Rómában történt valami, 1971; Az erôsitô, 1975; Judit... és az utóhang, 1980; Harminc ezüstpénz, 1946; 1983).


A Naplót (1943-1976) Márai még Budapesten kezdte írni; 1944-ben, a német megszállás után leányfalusi menedékhelyén folytatta, majd egészen 1975-ig írta tovább feljegyzéseit. Az elsô kötetben, 1943-44 szorongattatásairól számol be, azután azt bizonyítja, hogy a háború utáni világ is rossz és értelmetlen, az író a fegyelmezett magatartás, a józan távolságtartás, az irodalom idejébe, a lélek "mélyeibe" való visszahúzódás útján ôrizheti azokat az értékeket, amelyek majd egy eszmélô világnak pillérei lehetnek.


Márai Sándor figyelô és boncoló, mérlegelô és ítélô intellektus, írásait tárgyias hűvösség és szenvtelenség mögé húzódó, sorsot és világot analitikusan rögzítô elôadás jellemzi. A legtöbb termékeny íróhoz hasonlóan ô
is egyenetlen életművet hozott létre, de legjobb írásaiban a magyar önéletírás és regény (Egy polgár vallomásai, A féltékenyek, Szindbád hazamegy, îtélet Canudosban), az esszé és az eszmélkedô tárca (Bolhapiac, 1934; Füves könyv, 1943; Föld, föld!..., 1972) egyik legnagyobb mesterének bizonyult.


Márai a teremtô képzelet tevékenységét, a kifejezést tartotta a végsô értéknek. Ezért feszegette egy hosszú életen át a magyar nyelv titkait, s ezért tudott anyagának fölényes ura, a nyelvnek is egyik legjobb hazai ismerôje lenni. Arany és Kosztolányi tisztelôje és tanítványa e tekintetben: a saját nyelvébôl merít, abból kever ki minden egyedi és rétegnyelvet, és így érezteti a különbözô szociológiai és műveltségi szinteket, lelki rétegeket.


Szövegének sajátos ritmusa van, asszociációi az idô különféle rétegeiben csaponganak, s ezáltal ér el olyan lebegést, mely belsô hullámzást ad szövegének. îrásaiban gyakoriak az ismétlések, és felbukkannak bennük olyan kulcsszavak, melyek szinte vonzzák maguk köré a leírás szétágazó gondolatait. Látszólag egymás mellé
nem illô fogalmak összekapcsolásával, sejtelmes elhallgatásokkal érzékelteti a kimondatlan lényeget. Stílusa választékos, leírásaiban, hasonlataiban és jelzôs szerkezeteiben nagyfokú hangulatteremtô és megjelenítô erô rejlik.


Figyeljük meg Márai stílusának néhány sajátosságát az alábbi idézetekben!


"S látni napfölkeltéket, mikor a táj sárga önkívületben kezd énekelni, a trópusi hajnal minden színével és hangjával, hogy befogad szemed és egy pillanatra érzed, mit vesztettél el városaidban." 
(Isteneknyomában)


"Az árus fekete pamutpapucsaiban, fehér gyapjúharisnyáiban, szürkére kopott, fekete ördögbôrnadrágjában s karcsú felsôtestén derékig leomló, vörös sujtással kivarrott rövidujjú zekében, oly nesztelenül járt és kelt, együgyű és választékos szomorúsággal, mintha valamilyen különös gyász szertartásában vett volna részt." 
(A sziget)


"Edit nincs most itt, s hiányát valahogy természetesnek érzem. Edit soha nem volt ott, ha nagyon kellett. A neve két magánhangzója világoskék és szürkésfehér, mint egy labdajátékegylet kissé piszkos jelvénye."
(Féltékenyek)


"A köd fölött tiszta volt a táj, éles rajzú, szende és üde, mint egy vízfestékkel színezett vizsgarajz." 
(Féltékenyek)

Nincsenek megjegyzések: