Természettudományi szakíró, költő, műfordító, nyelvész. 1781-ben fejezte be tanulmányait Debrecenben. Nemesi eredetű kézműves polgár - szűrszabó mester – családjából született Nagyszalontán, 1755-ben. Három és fél éves korában teljes árvaságra jutott. Vargainasnak adták, majd mint szolgadiák nagyszalontai iskolában, 1773-tól 1781-ig pedig a debreceni kollégiumban tanult. (Tanárai közt volt Hatvani István is.) Közben egy évig Bárándon tanított. Háromévi kiskunhalasi rektorkodás után a pesti egyetemen orvosdoktori diplomát szerzett (1784-1788), majd Szatmáron kapott gyatrán fizetett orvosi állást. A következő évben feleségül vette a nagytekintélyű debreceni orvos, Weszprémi István leányát, a szép Juliskát. Felesége cifrálkodása, csapodársága megmérgezte életét. „Soha meg ne házasodj, ha dolgozni akarsz”- írja Kazinczynak már 1 évvel az esküvője után. Három gyermekük született, az egyiket polgári érzületére jellemző módon mészárosinasnak adta. 1791-től kezdve a hajdúkerület főorvosi állását töltötte be Hajdúhadházon. Fiatalon, 1801-ben halt meg tüdőbajban, miután legkedvesebb fiát, néhány nappal előbb, eltemette.
Pesti medikus korában kapcsolódott be a főváros kibontakozó irodalmi életébe. Személyes ismeretségbe került Batsányival, Berzeviczy Gergellyel, barátságot kötött Horváth Ádámmal, s miután a színházban összeismerkedett Ráday Gedeonnal, bejáratos lett péceli kastélyába.
1789-ben a Hadi és más nevezetes történetek című újság pályázatot írt ki magyar „nyelvtanító könyvre”. Földi munkához látott, s egy félév alatt megírta nyelvtanát. A bíráló bizottság Földi művét ítélte a legjobbnak, de a díjat megosztotta; a pályaművekből kompilációt készített, és 1795-ben Magyar Grammatika címmel kiadta. Ez az ún. Debreceni grammatika évtizedekig a nyelvújítás híveinek botrányköve. A nyelvújítás kérdésében a konzervativizmus felé hajlik ugyan, de nem szélsőségesen ortológus.
Már kortársai is érezték, hogy az új életérzés kifejezésére más, kevésbé mindennapi ritmusokra van szükség. Az egyik megoldási lehetőség volt az antikos mérték. De az antikos mértékből hiányzott az a lágyság, hajlékonyság, ami szükséges emocionális tartalmak kifejezésére. Vizsgálni kezdték a nyugati népek verselését, és keresték a magyar metrumot, ami azoknak megfelel. Így jött rá először Ráday Gedeon gróf (1713-1792) arra a metrum-csoportra, melyet poétikánk azóta nyugat-európainak nevez, bár semmiféle nyugati nép verselésével nem azonos, hanem a középkori himnuszéval: időmértékes sorokat rímmel látott el. Ráday után Földi János fejlesztette tovább a nyugati metrum elméletét és gyakorlatát. Azután a magyar preromantikának közös formaruhájává lett: Kazinczy, Batsányi, Verseghy, Dayka, Szentjóbi Szabó László így verseltek.
A nyelvújítás kérdésében azt az elvet hirdeti, amely szükségesnek véli az újítást, de a forrásnak csak az analógiát, a népnyelvet és a régiséget ismeri el, s kárhoztatja a nyelv természetétől idegen szóalkotásokat. Ezt az álláspontot követi, s viszi diadalra költői gyakorlatában Csokonai.
Földi, grammatikája befejező részét alkotó verstanában (A versírásról, 1790) ugyancsak Csokonai előtt jár. A Magyar Muzsában már 1787-ben névtelenül megjelent egy verstani értekezése, amely Péceli Józsefnek és Horváth Ádámnak a leoninusról és a bokorrímes versről folytatott vitájához kapcsolódott, figyelemre méltó verstani gondolatokkal. Elsőnek eredezteti nálunk a költészetet a zenéből. A barbár eredetű rímes verselésnél magasabb rendűnek tartja a metrumosat, mivel ez a természet ritmusainak utánzásából keletkezett. Mindamellett a változatosság érdekében, s mert nyelvünk alkalmas rá, mindkét verselési rendszer használatát javasolja. Észreveszi, hogy az időmértékes vers nagyobb nyelvi tömörséget kíván és tesz lehetővé, s megvan az az előnye a hagyományos magyar verseléssel szemben, hogy a rím nem sejtetheti és kötheti meg előre a következő sorok tartalmát. A tanulmány legérdekesebb része a „kétszeres” versekről szól. Nyomtatásban ez a legkorábbi elméleti fejtegetése a költészetünket megújító rímes-időmértékes verselésnek. Földi a leoninusból indul ki, amelyet ekkor még teljes értékű formának tart; a leoninus adhatta neki a gondolatot, hogy nemcsak a disztichont, hanem más mértékes formákat is össze lehet kapcsolni a rímmel. Már Halason, 1781-ben írt rímes anapesztusokat (Halotti vers egy gyenge szülött temetésére), amikor még nem tudott Ráday Gedeon próbálkozásairól.
A versírásról szóló munkájában ugyanezeket a nézeteket fejti ki rendszeresen. Csak a leoninusról változott meg a véleménye: most már ő is „korcsosítás”-nak bélyegzi. Legbővebben a hangmértékes verselést tárgyalja. Vizsgálja történetét, keresi hazai hagyományait. Ő ad először - igen találó - magyar nevet a verslábak fajtáinak (szökő: jambus; perge: trocheus; doboló: anapesztus stb.) s igen alaposan taglalja a lábak variálásából keletkező szó-fajtákat: csaknem százat ismertet. Ellenzi a görög-római prozódia szolgai követését, e tekintetben is a nyelv természetéhez való igazodást hirdeti (a fejlődés őt igazolta); Rájnissal, Baróti Szabóval, Kazinczyval szemben megengedhetetlennek tartja a h elizióját. Elsőnek foglalkozik a rím elméletével, fajtáival, követelményeivel. Csokonai változatlanul, legfeljebb egy kissé továbbfinomítva vette át verstanába s alkalmazta a gyakorlatban mestere idevágó nézeteit. Ugyancsak Földi az első, aki megsejtette a hangsúlyos magyar verselés ritmus-képző elvét. Terminológiájában a „megszakasztás” az ütem fogalmának kezdetleges megközelítése. A mű befejezése pedig műfaj-elmélet, amelynek példatárából kis magyar költészet-történet kerekedik ki. A múlt irodalmából (nyilván Ráday hatására) legmagasabbra a Szigeti Veszedelmet értékeli. Függelékül és példatárul csaknem kétezer verses formájú példabeszédet és közmondást közöl.
Az első önálló és valóban számottevő folyóirat, az irodalmi-kritikai tartalmú Magyar Museum 1788. július 1.-én indult meg Kassán. Alapítói Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid voltak. A negyedévesnek szánt folyóirat a nyomdai viszonyok fejletlensége és a szerkesztők közötti személyes ellentétek miatt rendszertelenül jelent meg, de támogatóinak és munkatársainak gárdája igen széles; a laphoz kapcsolódott többek között Földi János is.
Baróti Szabó Dávidot védelmezte, amikor Rájnis József mint embert és mint poétát is tönkre akarta tenni ellenfelét. Rájnis szétszedi Baróti Szabó értelmetlen inverzióit, majd bebizonyítja, hogy Baróti Szabó sem azt nem értette, amit ő írt, sem azt, amit maga ír. Igaztalanul megvádolja azzal is, hogy vitairatát nem 1783-ban, hanem 1786-ban írta, amikor ő, Rájnis beteg volt, de a „haldokló oroszlán”, íme, feltámadt s van még ereje ahhoz, hogy megalázza ellenfelét. A vitairat rendkívüli élessége és durvasága Rájnis ellen hangolta Kazinczyt, Földit, Horváth Ádámot. Baróti Szabó Gábor helyett Batsányi felelt Rájnisnak, aki azt követelte, hogy zárják ki Baróti Szabót a Magyar Museum szerkesztőségéből. Batsányi válasza a Magyar Museum 1789-es számában jelent meg, melyben Földi is rengeteget segített.
Azonban kisszámú fennmaradt eredeti költeménye nem vall igazi költői tehetségre. Tárgyilagos természetével, hűvös temperamentumával, amelynek Horváth Ádám szerint „több só és olaj kellene”, nem költőnek született. Ahol verse élményből fakad, száraz és prózai marad, nem kerekedik a költői közhelyek fölé. Néha frissebb, népi zamatú fordulatok enyhítik a szürkeséget, annak a tájnyelvnek a beszűrődései, amelyet Földi beszélt. Közéleti lírájában nem tudott ellenállni a terjengősség csábításának, krónikás, felsoroló modort követett és jobbára laza kapcsolatban álló mozaikokból építette fel versei szerkezetét. A „kétszeres” verselés tisztaságában, Csokonait, Verseghyt, és Fazekast kivéve nincs, aki korában megelőzné.
Ráday Gedeon segítségével lépett a nyilvánosság elé verseivel, melyek némi bepillantást engednek világnézetébe. Fő motívuma a nemzeti művelődés, a nemzeti nyelv áhítatos szolgálata. A felvilágosodás eszméi csak ebben a magyar viszonyokra alkalmazott formában élnek nála, a nagy felvilágosodott filozófusok gondolatainak hatása nem érződik. 1788-tól rendszeresen levelezett Kazinczyval, folyóiratainak állandó munkatársa volt. 1791-ben került barátságba Csokonaival. Linné rendszertanát akarta a magyar állat-és növényvilágra alkalmazni, de munkája befejezésében korai halála megakadályozta.
Verseinél, fordításainál jelentősebbek verstani, nyelvészeti munkái. Kifejtette, hogy a magyar nyelv minden versformára alkalmas, s az időmértékes verselés fölötte áll a rímes-ütemesnek. Jellegzetes alakja a magyar felvilágosodás korában a köznépből kiemelkedő sokoldalú értelmiséginek, aki tehetséggel s közhasznú áldozatvállalással szolgálta a hazai nyelv, irodalom és tudomány ügyét. Őt tekintik a Debreceni Kör megalapítójának: Csokonai és Fazekas mellett, bár kisebb költői tehetséggel, érdemekkel és rokonszenvesen szolgálta e kör íratlan programját.
Műfordításai ugyancsak számottevőbbek verseinél. Fordított - többek között - Horatius, Catullus verseiből, Anakreon dalaiból, egy kis részletet a Hamlet-ből, s fordított a Bibliából is. Magyar nyelvre ültette át Reland Adorján tizenhárom elégiából álló érzelmes Galateáját. Valóban költői átültetéseket nem adhatott, de kitűnő formaérzékével itt-ott föl tudta villantani eredetije szépségeit. Kazinczy szabad fordítási elvei ellenében a szoros fordítást védi és gyakorolja, de balgaságnak bélyegzi a szóról szóra fordítást is. Teljes formahűséget követel. Ezek az elvei egybevágnak a magyar műfordítás később általánosan elfogadott, ma is érvényes fő szabályaival.
A Rövid kritika előkészület volt a teljes magyar nyelvű természetrajz megírásához. Ennek azonban csak első részével, az állattannal készült el Földi (Az állatok országa, 1801). Magyarországon a természettudományok között épp a zoológia volt a leginkább elhanyagolt állapotban; magyar nyelvű tudományos természetrajzot csak Gáti István írt (1795), kis terjedelemben. Földi munkája tehát az első tudományos magyar nyelvű zoológia s nagyobb szabású természetrajzi mű. Egészében nem eredeti alkotás, mert eléggé szorosan követi J. F. Blumenbach természetrajzi kézikönyvét. Fő érdeme a magyar állattan szaknyelvének és a magyar állatnevek teljes rendszerének megalkotása. Nem lebecsülhető az a világnézeti hatás, amelyet ez a hosszú ideig hézagot pótló könyv olvasóira gyakorolhatott. A hatása annál is inkább érvényesülhetett, mert Földi sikeresen valósította meg az előszavában maga elé tűzött népművelő célt, a közérthetőséget. Ma is bámulatos, milyen sikeresen iktatta ki a tudományos nyelvből az idegen szavakat, anélkül, hogy torz szóalkotásokra szorult volna.
Csokonai meg akarta írni Földi életrajzát, de az özvegytől nem kapta meg mestere kéziratait, levelezését.
Pesti medikus korában kapcsolódott be a főváros kibontakozó irodalmi életébe. Személyes ismeretségbe került Batsányival, Berzeviczy Gergellyel, barátságot kötött Horváth Ádámmal, s miután a színházban összeismerkedett Ráday Gedeonnal, bejáratos lett péceli kastélyába.
1789-ben a Hadi és más nevezetes történetek című újság pályázatot írt ki magyar „nyelvtanító könyvre”. Földi munkához látott, s egy félév alatt megírta nyelvtanát. A bíráló bizottság Földi művét ítélte a legjobbnak, de a díjat megosztotta; a pályaművekből kompilációt készített, és 1795-ben Magyar Grammatika címmel kiadta. Ez az ún. Debreceni grammatika évtizedekig a nyelvújítás híveinek botrányköve. A nyelvújítás kérdésében a konzervativizmus felé hajlik ugyan, de nem szélsőségesen ortológus.
Már kortársai is érezték, hogy az új életérzés kifejezésére más, kevésbé mindennapi ritmusokra van szükség. Az egyik megoldási lehetőség volt az antikos mérték. De az antikos mértékből hiányzott az a lágyság, hajlékonyság, ami szükséges emocionális tartalmak kifejezésére. Vizsgálni kezdték a nyugati népek verselését, és keresték a magyar metrumot, ami azoknak megfelel. Így jött rá először Ráday Gedeon gróf (1713-1792) arra a metrum-csoportra, melyet poétikánk azóta nyugat-európainak nevez, bár semmiféle nyugati nép verselésével nem azonos, hanem a középkori himnuszéval: időmértékes sorokat rímmel látott el. Ráday után Földi János fejlesztette tovább a nyugati metrum elméletét és gyakorlatát. Azután a magyar preromantikának közös formaruhájává lett: Kazinczy, Batsányi, Verseghy, Dayka, Szentjóbi Szabó László így verseltek.
A nyelvújítás kérdésében azt az elvet hirdeti, amely szükségesnek véli az újítást, de a forrásnak csak az analógiát, a népnyelvet és a régiséget ismeri el, s kárhoztatja a nyelv természetétől idegen szóalkotásokat. Ezt az álláspontot követi, s viszi diadalra költői gyakorlatában Csokonai.
Földi, grammatikája befejező részét alkotó verstanában (A versírásról, 1790) ugyancsak Csokonai előtt jár. A Magyar Muzsában már 1787-ben névtelenül megjelent egy verstani értekezése, amely Péceli Józsefnek és Horváth Ádámnak a leoninusról és a bokorrímes versről folytatott vitájához kapcsolódott, figyelemre méltó verstani gondolatokkal. Elsőnek eredezteti nálunk a költészetet a zenéből. A barbár eredetű rímes verselésnél magasabb rendűnek tartja a metrumosat, mivel ez a természet ritmusainak utánzásából keletkezett. Mindamellett a változatosság érdekében, s mert nyelvünk alkalmas rá, mindkét verselési rendszer használatát javasolja. Észreveszi, hogy az időmértékes vers nagyobb nyelvi tömörséget kíván és tesz lehetővé, s megvan az az előnye a hagyományos magyar verseléssel szemben, hogy a rím nem sejtetheti és kötheti meg előre a következő sorok tartalmát. A tanulmány legérdekesebb része a „kétszeres” versekről szól. Nyomtatásban ez a legkorábbi elméleti fejtegetése a költészetünket megújító rímes-időmértékes verselésnek. Földi a leoninusból indul ki, amelyet ekkor még teljes értékű formának tart; a leoninus adhatta neki a gondolatot, hogy nemcsak a disztichont, hanem más mértékes formákat is össze lehet kapcsolni a rímmel. Már Halason, 1781-ben írt rímes anapesztusokat (Halotti vers egy gyenge szülött temetésére), amikor még nem tudott Ráday Gedeon próbálkozásairól.
A versírásról szóló munkájában ugyanezeket a nézeteket fejti ki rendszeresen. Csak a leoninusról változott meg a véleménye: most már ő is „korcsosítás”-nak bélyegzi. Legbővebben a hangmértékes verselést tárgyalja. Vizsgálja történetét, keresi hazai hagyományait. Ő ad először - igen találó - magyar nevet a verslábak fajtáinak (szökő: jambus; perge: trocheus; doboló: anapesztus stb.) s igen alaposan taglalja a lábak variálásából keletkező szó-fajtákat: csaknem százat ismertet. Ellenzi a görög-római prozódia szolgai követését, e tekintetben is a nyelv természetéhez való igazodást hirdeti (a fejlődés őt igazolta); Rájnissal, Baróti Szabóval, Kazinczyval szemben megengedhetetlennek tartja a h elizióját. Elsőnek foglalkozik a rím elméletével, fajtáival, követelményeivel. Csokonai változatlanul, legfeljebb egy kissé továbbfinomítva vette át verstanába s alkalmazta a gyakorlatban mestere idevágó nézeteit. Ugyancsak Földi az első, aki megsejtette a hangsúlyos magyar verselés ritmus-képző elvét. Terminológiájában a „megszakasztás” az ütem fogalmának kezdetleges megközelítése. A mű befejezése pedig műfaj-elmélet, amelynek példatárából kis magyar költészet-történet kerekedik ki. A múlt irodalmából (nyilván Ráday hatására) legmagasabbra a Szigeti Veszedelmet értékeli. Függelékül és példatárul csaknem kétezer verses formájú példabeszédet és közmondást közöl.
Az első önálló és valóban számottevő folyóirat, az irodalmi-kritikai tartalmú Magyar Museum 1788. július 1.-én indult meg Kassán. Alapítói Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid voltak. A negyedévesnek szánt folyóirat a nyomdai viszonyok fejletlensége és a szerkesztők közötti személyes ellentétek miatt rendszertelenül jelent meg, de támogatóinak és munkatársainak gárdája igen széles; a laphoz kapcsolódott többek között Földi János is.
Baróti Szabó Dávidot védelmezte, amikor Rájnis József mint embert és mint poétát is tönkre akarta tenni ellenfelét. Rájnis szétszedi Baróti Szabó értelmetlen inverzióit, majd bebizonyítja, hogy Baróti Szabó sem azt nem értette, amit ő írt, sem azt, amit maga ír. Igaztalanul megvádolja azzal is, hogy vitairatát nem 1783-ban, hanem 1786-ban írta, amikor ő, Rájnis beteg volt, de a „haldokló oroszlán”, íme, feltámadt s van még ereje ahhoz, hogy megalázza ellenfelét. A vitairat rendkívüli élessége és durvasága Rájnis ellen hangolta Kazinczyt, Földit, Horváth Ádámot. Baróti Szabó Gábor helyett Batsányi felelt Rájnisnak, aki azt követelte, hogy zárják ki Baróti Szabót a Magyar Museum szerkesztőségéből. Batsányi válasza a Magyar Museum 1789-es számában jelent meg, melyben Földi is rengeteget segített.
Azonban kisszámú fennmaradt eredeti költeménye nem vall igazi költői tehetségre. Tárgyilagos természetével, hűvös temperamentumával, amelynek Horváth Ádám szerint „több só és olaj kellene”, nem költőnek született. Ahol verse élményből fakad, száraz és prózai marad, nem kerekedik a költői közhelyek fölé. Néha frissebb, népi zamatú fordulatok enyhítik a szürkeséget, annak a tájnyelvnek a beszűrődései, amelyet Földi beszélt. Közéleti lírájában nem tudott ellenállni a terjengősség csábításának, krónikás, felsoroló modort követett és jobbára laza kapcsolatban álló mozaikokból építette fel versei szerkezetét. A „kétszeres” verselés tisztaságában, Csokonait, Verseghyt, és Fazekast kivéve nincs, aki korában megelőzné.
Ráday Gedeon segítségével lépett a nyilvánosság elé verseivel, melyek némi bepillantást engednek világnézetébe. Fő motívuma a nemzeti művelődés, a nemzeti nyelv áhítatos szolgálata. A felvilágosodás eszméi csak ebben a magyar viszonyokra alkalmazott formában élnek nála, a nagy felvilágosodott filozófusok gondolatainak hatása nem érződik. 1788-tól rendszeresen levelezett Kazinczyval, folyóiratainak állandó munkatársa volt. 1791-ben került barátságba Csokonaival. Linné rendszertanát akarta a magyar állat-és növényvilágra alkalmazni, de munkája befejezésében korai halála megakadályozta.
Verseinél, fordításainál jelentősebbek verstani, nyelvészeti munkái. Kifejtette, hogy a magyar nyelv minden versformára alkalmas, s az időmértékes verselés fölötte áll a rímes-ütemesnek. Jellegzetes alakja a magyar felvilágosodás korában a köznépből kiemelkedő sokoldalú értelmiséginek, aki tehetséggel s közhasznú áldozatvállalással szolgálta a hazai nyelv, irodalom és tudomány ügyét. Őt tekintik a Debreceni Kör megalapítójának: Csokonai és Fazekas mellett, bár kisebb költői tehetséggel, érdemekkel és rokonszenvesen szolgálta e kör íratlan programját.
Műfordításai ugyancsak számottevőbbek verseinél. Fordított - többek között - Horatius, Catullus verseiből, Anakreon dalaiból, egy kis részletet a Hamlet-ből, s fordított a Bibliából is. Magyar nyelvre ültette át Reland Adorján tizenhárom elégiából álló érzelmes Galateáját. Valóban költői átültetéseket nem adhatott, de kitűnő formaérzékével itt-ott föl tudta villantani eredetije szépségeit. Kazinczy szabad fordítási elvei ellenében a szoros fordítást védi és gyakorolja, de balgaságnak bélyegzi a szóról szóra fordítást is. Teljes formahűséget követel. Ezek az elvei egybevágnak a magyar műfordítás később általánosan elfogadott, ma is érvényes fő szabályaival.
A Rövid kritika előkészület volt a teljes magyar nyelvű természetrajz megírásához. Ennek azonban csak első részével, az állattannal készült el Földi (Az állatok országa, 1801). Magyarországon a természettudományok között épp a zoológia volt a leginkább elhanyagolt állapotban; magyar nyelvű tudományos természetrajzot csak Gáti István írt (1795), kis terjedelemben. Földi munkája tehát az első tudományos magyar nyelvű zoológia s nagyobb szabású természetrajzi mű. Egészében nem eredeti alkotás, mert eléggé szorosan követi J. F. Blumenbach természetrajzi kézikönyvét. Fő érdeme a magyar állattan szaknyelvének és a magyar állatnevek teljes rendszerének megalkotása. Nem lebecsülhető az a világnézeti hatás, amelyet ez a hosszú ideig hézagot pótló könyv olvasóira gyakorolhatott. A hatása annál is inkább érvényesülhetett, mert Földi sikeresen valósította meg az előszavában maga elé tűzött népművelő célt, a közérthetőséget. Ma is bámulatos, milyen sikeresen iktatta ki a tudományos nyelvből az idegen szavakat, anélkül, hogy torz szóalkotásokra szorult volna.
Csokonai meg akarta írni Földi életrajzát, de az özvegytől nem kapta meg mestere kéziratait, levelezését.
Megjegyzés küldése