Friss tételek

Arany János (Magyar romantika 19)

Életpályája

Az irodalmi közvélemény Petôfi mellett az egyik legnagyobb magyar költônek tartja - méltán. "Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tôle vezet, a magyar szellemi életnek ô a sugárzási központja" - írta róla Szerb Antal. (Magyar irodalomtörténet. Révai, Bp. 1935. 363. 1.) Mint tudjuk, a Toldi elolvasásakor Petôfi a legnagyobb elismerés hangján köszöntötte az akkor még ismeretlen nagyszalontai jegyzôt, akinek írói pályája meglehetôsen késôn, 30 éves korában indult. Petôfinek arra a kérdésére: "Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt / Tenger mélységébôl egyszerre bukkansz ki", öntudatosan felelte válasz-episztolájában:
"S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala."

Szalontai kisvilág

Arany János (1817-1882) valóban "népi sarjadék" volt. 1817. március 2-án született a Bihar megyei Nagyszalontán (ma Romániához tartozik). Édesapja - ahogy a költô írta önéletrajzi levelében Gyulai Pálnak (1855) - "kevés földdel s egy kis házzal bíró földmíves volt". A kis ház minden bizonnyal vályog- vagy vertfalú házacska lehetett földes padozatú szobával, s benne a szegénységgel párosulva többszörös családi tragédiák zajlottak le. Az Arany családban a tíz gyermek közül nyolc egymás után sorban meghalt pár napos, illetve néhány (1-8) éves korában. Csak a legidôsebb leány, Sára (1792-ben született) s a tizedik gyerek, János maradt életben. A modern orvostudomány bizonyosra veszi, hogy az egész család gümôkórral (tüdôbaj) súlyosan fertôzött volt. A nyolc gyermekhalálból négy esetben biztosan ez a betegség volt a halál oka. Ebben az agyonfertôzött környezetben született és élt Arany János mint idôs szülôk egyetlen kései fiúgyermeke, akit mindentôl féltettek, óvtak. Gyermekkorában sokszor és hosszasan betegeskedett, s ezeknek következményeit és szövôdményeit késôbbi éveiben is viselni kényszerült (egyik lábára sántított, idôs korában fél fülére megsüketült). Az žszikék egyik versében (Vásárban) "véznának", ügyetlennek mondja magát, önéletrajzában pedig "nem erôs testalkatáról" beszél. Túlságosan érzékeny, félénk, visszahúzódó természetű.
Korán adta fejét "a bölcs tudományokra": alig három-négy éves korában apja hamuba írt betűkön megtanította olvasni, s mire hat esztendôsen iskolába került, nemcsak tökéletesen olvasott, hanem némi olvasottsággal is rendelkezett. 1823-tól 1833 ôszéig a nagyszalontai iskolában tanult. Tizennégy éves, amikor szülei szegénysége miatt segédtanítói (praeceptor-préceptor) állást vállalt, s beköltözött lakni az iskola épületébe. Rengeteget olvasott. "Minden könyvet, ami kezem ügyébe került, mohó vággyal emésztettem föl" - írta életrajzában. Az az irodalom, amelyhez Szalontán hozzájuthatott, a 18. század végi megújulás irodalma volt, az új romantikus irányzat (Vörösmarty, Kölcsey, Bajza) alkotásai nem jutottak el még hozzá. Az iskolában, természetesen, megismerte a latin klasszikusokat, Ovidiust, Vergiliust, Horatiust s önszorgalomból más latin auktorokat is (Livius-lívius, Suetonius-szvetoniusz stb.).

Debrecen

1833 ôszén a debreceni kollégiumba ment tanulni, de egy félév múlva Kisújszállásra került praeceptornak (1834. április - 1835. április): pénzt akart volna gyűjteni tanulásához; hiszen szüleire nem támaszkodhatott. Pénzt ugyan nem kuporgatott össze semmit Kisújszálláson, de egy éven át bújta a rektor gazdag könyvtárát, s éjjel-nappal olvasott, ha hivatala engedte. "A hazai, fôleg az új költôi iskolához tartozó olvasmányokat" forgatta kíváncsisággal. Kisújszálláson "megtörte" a német grammatikát, olvasta Schillert, s "megbarátkozott a francia nyelv elemeivel is".
1835 tavaszán visszatért Debrecenbe, befejezte félbemaradt tanévét, s ôsszel megkezdte a következôt. Ezt azonban nem fejezte be, s örökre felhagyott iskolai tanulmányaival (Arany Jánosnak a mai értelemben nem volt érettségije). 1836 februárjában váratlanul, "önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül" elhagyta a kollégiumot, és színésznek állt be Debrecenben egy éppen ott idôzô "színtársaságnál". A benne működô, de saját útját még meg nem találó tehetség, művészi becsvágy kitörése volt ez a lépés. Maga sem volt egyelôre tisztában azzal, milyen utat tör majd magának valódi hajlama: hol festô, hol szobrász szeretett volna lenni; az irodalomra nem is gondolt ekkor. - A május elején felbomlott együttesnek egy töredékével Nagykárolyon, Szatmáron át Máramarosszigetre távozott. Itt már kiábrándult a színészetbôl "e lumpok közt". Az "öntudat kígyói" marták idôs szülei miatt, kik papként várták volna vissza Nagyszalontára. Egy éjszakai álom hatására - édesanyját halva látta - Máramarosszigetrôl egyheti gyaloglás után visszatért szülôvárosába. Pár hét múlva valóban meghalt hirtelen édesanyja, édesapja pedig az ô távolléte, "kóborlása" ideje alatt szeme világát teljesen elvesztette.
A kalandos botlásnak tetszô színészkedés el nem múló nyomot hagyott életén: nemcsak az örökös lelkifurdalást szülei sorsa miatt, hanem az állandó rettegést is vágyainak esetleges kiélésétôl, a bűntudatot minden egyéni öröm és boldogság miatt. Örökké szégyellte életének ezt a kisiklását, a züllött vándortruppban töltött heteket.

"Közönséges ember"

1836 ôszétôl 1839 januárjáig korrektor (az iskolaigazgató, a rektor helyettese) Szalontán; a magyar s latin grammatikai osztályokat tanította. 1839 elején lemondott a tanítóságról, mert a jobban fizetô városi írnoksággal hitegették, ezt azonban csak ôsszel nyerte el (közben egy jómódú családnál nevelôsködött). 1840 tavaszán másodjegyzô lett. A létbizonytalanságtól állandóan rettegô Arany ezzel az állással már gondolhatott a családalapításra, s "szíve régi választását követvén", 23 éves korában megházasodott. Az irodalomtörténeti kézikönyvek feleségét Ercsey Juliannának nevezik. Igen jellemzô Aranynak Nagyszalontán elfoglalt társadalmi helyzetére, hogy nem udvarolhatott valamelyik módosabb gazdalánynak. A kissé sántító, az iskoláit be sem fejezô, betegeskedô s a kor felfogása szerint a legénysorból már-már kiöregedô aljegyzônek Juliska jutott. Házasságon kívül született (régi szóhasználattal: törvénytelen) leány volt: Ercsey ügyvéd és szolgálója (cselédje), Szakmári Erzsébet gyermeke. Az anyakönyvbe így írták be: "Szakmári Erzsébet fattya". Egy évvel idôsebb is volt Arany Jánosnál, s ez akkoriban ugyancsak ellenkezett a házasodási szokásokkal.
Arany szigorú takarékossággal igyekezett megteremteni családja anyagi alapját, s ebben a törekvésében hű társra talált sokat szenvedett, érzékeny, melegszívű feleségében. Házassága után végleg leszámolt mindenféle művészi ábránddal, sikeres és nagyhírű életpályával. Föltette magában, hogy nem olvas többet, élni fog hivatalának és családjának, s lesz "közönséges ember, mint más". 1841-ben született leányuk, Juliska, 1844-ben pedig László.
Két évig állta is fogadását, az olvasási tilalmat, de 1842 tavaszán volt debreceni iskolatársa, Szilágyi István rektor lett Nagyszalontán (1844 tavaszáig). Szilágyi minden könyvet, ami szeme elé akadt, kéretlenül, ellenére is rá "tukmált", a görög tragikusok fordítására unszolta, majd célzásként egy angol nyelvtant hagyott nála, s ennek következtében Aranynak kedve támadt "a német Shakespeare-t összenézni az eredetivel".
îrni azonban nem írt. Csak "magán idôtöltésül" fogott hozzá 1845. július végén "minden elôleges terv nélkül" Az elveszett alkotmányhoz - bosszankodva az elôzô havi megyei tisztújítás tapasztalatain. Közben - értesülvén a Kisfaludy Társaság víg eposzra kiírt pályázatáról - gyorsan befejezte, s be is küldte, de gondos átsimításra már nem jutott ideje. A pályadíjat, a 25 aranyat elnyerte ugyan, de ez a korai műve nem tette még nevét híressé (csak 1849-ben látott napvilágot).
Az igazi és nagy sikert a Toldi hozta meg számára. 1846 nyarán írta ezt is a Kisfaludy Társaság újabb pályázatára. Neve 1847 elején vált ismertté az irodalmi közvélemény elôtt, mikor megkapta a felemelt pályadíjat, elnyerte Petôfi lelkes rokonszenvét, s általában minden bírálója nagy elismeréssel szólt elbeszélô költeménye gazdag költôiségérôl, népies szellemérôl s erôteljes, sajátos nyelvérôl. Most már nem állhatott meg, a siker munkára kötelezte. 1847-ben több epikus alkotása született (Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma), s ebben az évben elkészült a Toldi estéje nagy része is.
Az 1848-as márciusi forradalmi eseményeknek egy ideig csupán távoli szemlélôje volt. A június elején megindult Nép Barátja című lapnak - legalábbis névleg - egyik szerkesztôje. 1848 ôszén rövid ideig nemzetôrnek állt be Aradon, 1849 tavaszán pedig állami állást vállalt: belügyminisztériumi fogalmazó lett Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés hírére hazatért, s egy ideig bujdosnia kellett. Ćllását elvesztette, Világos számára anyagi összeomlást is jelentett. Nehéz helyzete miatt egy fél esztendeig Geszten a Tisza családnál nevelôsködött (1851).

Nagykôrösi évek

1851 ôszén a nagykôrösi református egyház hívta meg tanárnak az újjászervezett fôgimnáziumba. Igen nehezen szánta rá magát, hogy Kôrösre költözzék, hiszen nem volt tanári diplomája. Mégis kitűnô tanár lett: a magyar és a latin nyelvet és irodalmat tanította. Tolnai Lajos, a késôbbi író (1837-1902), Arany egykori nagykôrösi diákja így jellemezte ôt mint tanárát: "Amint kezdtünk a nagyobbak által tudomására jutni, hogy kicsoda ezen szigorú ember: imádtuk. Nem beszélt, nem magyarázott feleslegesen; semmi népszerűséget nem hajhászott; hidegen jött és ment, és alig váltott valakivel egy szót. Mégis lestük, és boldogok voltunk, mikor az ô órája következett. Volt kissé parasztos arcában valami kimondhatatlan megnyerô jóság."
Közel egy évtizedet töltött Nagykôrösön (1851-1860). A gimnáziumnak kiváló "professzorai" voltak: a 10-12 tagú tantestületbôl az újjáalakuló Tudományos Akadémia 1858-ban hat tanárt választott tagjai sorába. "A fél akadémia Kôrösön lakik" - írta 1859-ben sógorának. Mégis rosszul érezte magát Nagykôrösön. A tanári munka fárasztó, kimerítô volta, "terhes foglalatossága", az örökös dolgozatjavítás rengeteg idôt elrabolt a költôi alkotásoktól. Maga írta a tankönyveket is, az irodalomtörténeti, "széptani" jegyzeteket. Kellemetlen volt számára az is, hogy a Bach-korszak hatóságai számára ismételten bizonyítania kellett a pályára való alkalmasságát - oklevél híján. Kedélyvilága elkomorult, egyre többet panaszkodott testi és lelki betegségeirôl. Öröklött bajaihoz - kb. 1846-tól kezdve - egy új is járult: a kövek miatt kialakult idült epehólyag-gyulladás. A szörnyű kíntól, a görcsös fájdalom kiújulásától való állandó rettegés lebegett felette. Nagykôrösön már a borivásról is leszokott, s ha mégis egy-egy tanári mulatozás közben (vagy bôségesebb, zsírosabb étel elfogyasztásakor) meg is feledkezett róla, utána vagy betegeskedett hónapokig, vagy örült, hogy megúszta. (Az epehólyag körüli tályogja 1870-ben a hasfalon át kitört, és élete végéig - 12 éven át - megmaradt egy állandóan gennyedzô sipoly, nyílt seb, amelyet naponta legalább kétszer kötözni kellett. Ez a váladékozó sipoly szörnyű bűzt árasztott. A család mindezt szégyellte, titkolta, pl. a cselédet is elbocsátották, nehogy valahol kikotyogja.)

Az Akadémia "titoknoka"

Megváltás volt számára, hogy a nagykôrösi "sivatagból" 1860 ôszén Pestre költözhetett. Az újraszervezôdô Kisfaludy Társaság igazgatóságát ajánlották fel neki. Egy ideig habozott, aztán mégis vállalta, s lemondott tanári hivataláról. - A felszabadult politikai légkörben az elsô évek telve voltak írói tervekkel, reményekkel: a testi betegségek mintha eltűntek volna a szellemi izgalmak közepette. Folyóiratokat indított (Szépirodalmi Figyelô, Koszorú), újra belefogott a Csaba-trilógiába, s elsô része, a Buda halála 1863-ban el is készült. 1865-ben az Akadémia "titoknoka" (titkára), késôbb fôtitkára (1870) lett, bár az újonnan felépített (1865) palotába csak 1867-ben költözhetett.
Az elsô pesti évek lendülete 1865 körül megtört. Az 1865-ös év sorsforduló volt számára. Januárban elfogadta az Akadémia titkárságát, júniusban megszüntette folyóiratát, a Koszorút. Ekkorra már megingott a Csaba királyfi folytatásának terve is. A legfôbb csapás azonban egyetlen leányának, Juliskának decemberben bekövetkezett váratlan halálával érte. (Tüdôbajban halt meg; ez a betegség vitte sírba Juliska leányát, Széll Piroskát is 1886 tavaszán 21 éves korában.) - Juliska 1863-ban férjhez ment Nagyszalontán egy Széll Kálmán nevű református paphoz. Arany titkos vágyként melengette már régóta azt a tervet, hogy visszaköltözik szülôvárosába. Egy Szalontához közel fekvô, mintegy 200 holdnyi földbirtok megvásárlása céljából kezdett tárgyalásokat. Leánya halálával minden összeomlott: nemcsak a szalontai költözés álma foszlott szét, hanem a költô is elhallgatott benne több mint egy évtizedre. Betegsége is elhatalmasodott: erre az idôre esett a tályog kialakulása, s ez gyakori görcsöket okozott. Kínok közt fetrengve, állandó rettegés közben lehetetlen verseket írni. - Ezekben az esztendôkben állt neki Arisztophanész összes vígjátékának lefordításához, és végezte az akadémiai szervezô munka robotját.
1876-ban lemondott a fôtitkárságról. 1877-ben az Akadémia elnöksége egy évre fölmentette, s helyettest rendelt mellé. 1878-ban újra meghosszabbították szabadságát, 1879-ben pedig végre engedtek hajthatatlan kívánságának azzal, hogy az alapszabályok szerint holtáig megtarthatja fizetését. A költô elfogadta a tiszteletbeli fôtitkári címet, igazgatósági tagnak is megválasztották, s megtarthatta akadémiai lakását.
Az 1877-es boldog nyarat a Margitszigeten töltötte. Ekkor írta titokban - családja elôl is rejtegetve, nem a nyilvánosság elé szánva - az žszikék verseit. Pár hét alatt jóval több költemény született, mint a megelôzô húsz évben. - 1879-ben még befejezte a harminc év óta "vonszolt" Toldi szerelmét. Egyre többet betegeskedett. 1880-as fényképe legalább százéves aggastyánnak mutatja, holott csak 63 éves. -1882. október 22-én halt meg Pesten. Az Akadémia oszlopcsarnokában ravatalozták fel. - (A betegségre vonatkozó adatok Pál Endre: Arany János betegségei című tanulmányból valók. - Irodalomtörténet, 1986. 2. sz.)

Az epikus költô

Arany János erôsen lírai alkatú költô volt, bár másképpen, mint Petôfi. Az irodalmi pályán mégis epikusként indult, s elfogadta ezt a kor, a legnagyobb költôtárs s a közvélemény által rárótt szerepet: mindvégig ragaszkodott a verses epikához - korszerűtlenül is, mikor már Európa-szerte prózában (regényben) írták a történeteket: Epikusnak hitte, tudta magát. Késôbb nagy létösszegzô versében, az Epilogusban (1877), mikor "félbe-szerbe" hagyott művekrôl beszél, akkor is elsôsorban elbeszélô költeményeire gondol. A Petôfihez írt levelekben többször is kifejti, hogy nem való neki a "lyra": "Nem megy nekem a lyra, az ömlengések kora elmúlt tôlem, vén vagyok" (1847. augusztus 5.); "Végtelenül ügyetlen vagyok a lyrában, szörnyen bosszankodom, ha valakinek másnak oly esetlen verseit kényteleníttetném olvasni, mint az enyéim. Śgy érzem, mintha elveszne markomban a finom ujjakhoz szokott lyra. Aztán meg hol is vennék én lyrai lelkesedést?" (1847. szeptember 7.). Esetlennek érzi magát a líra országában, prózai életébôl hiányoznak az "indulat-rohamok", ezért inkább azon az úton kíván menni, amelyen már egypár lépést tennie sikerült, ír ezután is "históriákat". A lírai kitéréseket késôbb is tévedésként mentegeti.
Az elbeszélô költészet útjára Az elveszett alkotmány című, hét énekbôl álló, hexameteres vígeposszal lépett (1845). A keletkezés körülményei ismeretesek. Megnyerte ugyan a pályadíjat, de az elismerô méltatások között egyetlen elmarasztaló mondat izgatta: "Nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnôk." Vörösmarty véleménye volt ez, de nem biztos, hogy mindenben igazat adhatunk neki: a nyelvi érdességek, a versbeli zökkenôk Arany szatirikus céljait szolgálhatták, s nem egyszerűen művészi kezdetlegességek lehettek.
Egy megyei választás korteshadjáratát, a maradiak és a "haladók" egyként hazug jelszavakkal folyó küzdelmeit gúnyolja ki a költô. A szatirikus hangnem azt igazolja, hogy Arany bizalmatlanul és remény nélkül tekint a nemesi pártok önzô torzsalkodásaira, elvesztette hitét a nemességben.
A komikus eposz tradíciói szerint a nagy eposzok formai kellékeit használja fel a kisszerű téma elôadására. A földiek alantas harcaiba varázsló szellemek is beavatkoznak. Armida a maradiak vezérét, Rák Bendét (beszédes név!) segíti, férje, Hábor pedig a hebehurgya haladás legfôbb szószólóját, Hamarfyt támogatja. A két szélsôséges "párt" között lavíroznak az arany középút hívei Ingadival az élükön. Az egyenetlen, eredetileg nem is műalkotás szándékával készült vígeposznak vannak remek részletei is. Rák Bende ugyanúgy elmeséli életét, neveltetését, keletre vezetô tanulmányútját Armidának, mint tette azt Odüsszeusz a phaiák udvarban vagy Aeneas Didónál. Apját pl. Széchenyi Hitelének olvasása közben ütötte meg a guta. Rák Bende is leszáll az Alvilágba, ô is találkozik atyja szellemével (mint Aeneas), akinek az a büntetése, hogy szüntelenül a Hitelt kell olvasnia.
A korteshadjárat értelmetlen verekedésbe torkollik, de az általános zűrzavarban megjelenik két jótékony szellem: az ifjú Erély (Hábor alakult át ezzé) és a csodaszép hölgy; a Lelkesedés (Armida maradékából). Mindketten a hazáért való önzetlen áldozatra, tettekre szólítják fel a magyarokat, "de csak a kicsinyek s együgyűek" hajlandók erre, a haza ügyének támogatására.
Az egyetlen pozitív érték a vígeposz világában a politikai életbôl eddig kizárt nép nemzetmentô hivatásába vetett hit.

Toldi

A Toldi (1846 - 12 ének) rendkívüli visszhangja méltó volt a mű esztétikai értékeihez: nagyobb sikert a magyar irodalom alig ért meg. Műfaja ún. nagyobb elbeszélô költemény, melyben már nem léteznek földön túli szellemek. Németh G. Béla találóan eposz formájú idillnek nevezi.
Egységes világképű mű a Toldi. Arany - szavai szerint - Miklósban azt a "pórsuhancot" ábrázolja, aki a viszonyok jármát lerázva fölfelé tör: rosszindulatú ármánykodáson, különbözô akadályokon át eléri célját; a paraszti-jobbágyi sorból értékes tulajdonságai révén felküzdi magát a királyi vitézek közé. Miklós nemcsak eszményi népi hôs, a nemzeti jellem példája (rendkívüli testi erô, becsületesség, érzelmi melegség, öntudat és erkölcsi tisztaság a fôbb vonásai), hanem a nemzeti egység megtestesítôje is: nemes is, jobbágy is, olyan földbirtokos arisztokrata, aki a királyi udvarban lebzselô bátyja elnyomása következtében parasztként él és dolgozik. Ez a lenézett, kisemmizett fiú képes csak megmenteni az ország becsületét, ô tudja csak legyôzni a magyart gyalázó cseh bajnokot.
A költemény elôhangja látomásszerűen idéz meg egy olyan világot, amely egykor volt, s amelynek lennie kellene: egy olyan világot, amelyben az erény elnyeri a maga jutalmát, a fondorkodó rosszindulat, a gonoszság pedig megkapja büntetését. (Ugyanez a világkép jelentkezett a János vitézben is.) A Toldiban (is) a "forradalom elôtti" optimizmus van jelen. Arany Jánosnak az az ábrándja, hite szólal meg benne, hogy a "nép" - a maga kiváló tulajdonságainak köszönhetôen - egyenrangú lehet a nemességgel, megvalósulhat a reformkori érdekegyesítés-nemzetegyesítés programja.
A cselekményszövés logikájában még föllelhetôk népmesékbe illô motívumok (pl. a kisebb fiú gyôzelme; a gonosz testvér fondorlata; a jó király, akit nem lehet félrevezetni; váratlan fordulatok; legyôzhetetlennek tűnô akadályok), a fôhôs sokoldalú ábrázolása, árnyalt lélekrajza már a realista regények jellemzési módszerére emlékeztet. Toldi rendkívül összetett jellem, nem egyoldalúan bemutatott népmesei figura. A nemesi, földesúri büszkeség ("Hát ki volna úr más széles e határon?") sajátos módon keveredik benne a jobbágyi lét megalázottságával. Mint paraszt erejével is kérkedô, dolgos ember, nem úgy, mint a többi béres. Fellobbanó indulatában embert öl - akaratlanul ugyan, nem szándékosan -, de hatalmas lelkierôvel le tudja gyôzni testvérgyilkos haragját. Megható és gyöngéd szeretettel ragaszkodik édesanyjához; van benne lelki nagyság: megbocsát az ôt elveszteni kész testvérnek.
A mű nyelve úgy "népies", hogy képes felkelteni a közvetlenség, az egyszerű természetesség ízét, színét, illúzióját. Stílusa egyébként többféle elembôl szôtt "alkotott" stílus, melyben a régi irodalom, a korabeli romantika és a paraszti beszéd nyelvi elemei ötvözôdnek.
A Toldi derűs világképe, reménykedô optimizmusa nem lehetett tartós.
A rab gólya (1847) című allegorikus-jelképes kisepikai műve már a vágyak derékba törését, a célok lehetetlenségét, a kiszolgáltatottság tétova reménytelenségét sugallja.

Toldi estéje

A haténekes Toldi estéjét (1847-1848) alig pár hónap választja el a Tolditól, hangulata, életszemlélete mégis egészen más. Ha azt "eposz formájú idillnek" nevezhettük, ennek műfaja "eposz formájú elégia" (Németh G. B.). Az elsô Toldiban egy fiatal, diadalmas hôs áll a középpontban, itt az öreg, kegyvesztett, tragikus vitéz játssza a fôszerepet. Az elsô művet hit, bizalom, derű jellemzi, a másodikra az aggodalmak, a kétségek, a megoldhatatlan (vagy annak látszó) dilemmák nyomják rá a bélyeget. A 46-os költemény évszaka a napfényes nyár a maga csillagfényes éjszakáival, a 47-esé a komor, ködös, lehangoló ôsz s a koratél. Az elsôben inkább a politikai célzatosság a hangsúlyozott, a másodikban fôleg erkölcsi, művelôdési problémák merülnek fel, az a kérdés: mi legyen a helyes nemzeti magatartás az új, a modern kultúrával, a haladással szemben?
A két elbeszélô költemény cselekményének fô vonala csaknem azonos: mindkettôben Toldi Miklós Nagyfaluból elindulva három nap alatt Budára ér, legyôzi az ország címerét bitorló idegen bajnokot, s ezzel megmenti nemzete becsületét, a maga számára pedig kegyelmet nyer a királytól. Ennek ellenére az egyik diadallal, a másik tragédiával zárul.
A Toldi estéje konfliktusok sorozata. A mű tragikus-elégikus hangulatát, érzelmi tartalmát készíti elô, alapozza meg az indító strófák ôszi képének halálba hívogató sugallata, s ebbe a háttérbe jól beleillik az ôsz, öreg Toldi alakja, aki némán ássa elvadult nagyfalusi kertjében a Saját sírját. Nem a kor, nem az évek száma hajtja a halálba, hanem a csalódottság, a kegyvesztettség és az elfeledettség. Toldi, aki fiatalon annyira szeretett volna bejutni a király vitézei közé, Nagy Lajos udvarában nem találta meg a vágyott világot. Megmaradt idegennek, megmaradt parasztnak a nemesek között, s fokozódó gyanakvással szemlélte a félig magyar, félig olasz király környezetének reneszánsz kultúráját. Az új műveltségtôl, az idegen hatásoktól féltette a nemzeti értékeket, a nemzeti karaktert, a magyarságra jellemzô sajátosságokat. Mogorva, gáncsoskodó, avult nézeteihez ragaszkodó emberré vált, és sértôdötten hagyta el a királyi udvart.
"Szálka volt szemében a sok díszpalota,
Szüntelen csak zsémbelt: »nem való ô oda«,
Míg, szaván marasztva, elküldé a király:
Hazamene halni, és most holt hire jár." (I. ének)
A IV. énekben - már a gyôzelem után - csak úgy árad a szófukar hôsbôl a panasz: a testi-lelki elkorcsosodást, az erkölcsök megromlását látja csupán a modern szellemben, az új kultúrában:
"Mit vétettem azzal, hogy kikeltem bátran
És korcs udvaráért a királyt dorgáltam -
Melyben már alig van egy jó magyar bajnok,
Csak holmi lyányképü, ugrándozó majmok?
Fájt, hogy a magyarból olasz bábot csinál,
És szemébe mondtam: ez nem szabad, király!
Ha megromlik a nép régi jó erkölcse:
Mit ér a világnak csillogó kenôcse?"
Ironikusan tragikussá teszi Toldi alakját, hogy bár tudjuk, nincs igaza (legalábbis nem mindenben), az események mégis az ô vaskalapos nézeteit igazolják. Budán lovagi tornajáték van - nem életre-halálra menô viadal! -, s valóban nincs egyetlen igazi magyar bajnok, aki le tudná gyôzni a kérkedô olaszt. S nemcsak arról van szó, hogy a királyi palota kényelmében elpuhult, a nemzeti hagyományokat megvetô, csak a szórakozásnak élô lovagok (apródok) között nem akad senki, aki eredményesen szembeszállna az idegennel az ország becsületéért, hanem még az olyan kitűnô, becsületes - Toldi kívánalmainak megfelelô - bajnokok is tehetetlenek, mint amilyenek a Gyulafi-testvérek (Loránt és Bertalan). Pedig ôk nem csupán lovagi erôpróbára állnak ki, hanem "életre s halálra":
"Nem való játékra az efféle dolog,
Melyben egy országnak becsületi forog:
Gyalázatos élet a bukás jutalma:
De dicsô a bajnok, a hazáért halva." (II. ének)
Az öreg Toldi nem beteg, s megôrizte régi erejét is. "Kiugrik" maga ásta sírjából, mihelyt megtudja, hogy erôs karjára szükség van még. Habozás nélkül elindul Budára, de elôbb még asztal alá issza a hírhozó Pósafalvi Jánost és Bencét. "Mintha ifjú volna", legyôzi az eddig legyôzhetetlent, s végül elnyeri újra a király kegyelmét. - Tragikusan groteszk ellentmondás feszül abban, hogy a nézeteit már-már módosítani kész, az új kultúrához igazodni hajlandó öreg vitéz ("Hisz talán még rajtam is fog a pipere, / Belôlem is válik palota embere") kerül a legvégletesebb ellentétbe az udvarral. Éppen most kell meggyôzôdnie a sikamlós témákat kedvelô, gúnydalokat éneklô apródok erkölcstelensége láttán, hogy mégiscsak neki volt igaza. A testi erô enerváltságát, a fizikai gyöngeséget mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Toldi menteujjának egy "kanyarodására" hárman szörnyethalnak. Toldi nem akart gyilkolni, csak "megfeddeni" az "apró kölykeket": feléjük legyintett csupán.
A haldokló Toldi és Lajos király dialógusa kivetített belsô vita: az író kételyei szólalnak meg benne. Párbeszédük tömören foglalja össze a régi és az új világ ellentétét, amely Toldi tragikumának alapja. A "vén sas" utolsó szavai hűen tükrözik meggyôzôdését:
"»Szeresd a magyart, de ne faragd le« - szóla,
»Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.«"
A király vallomást tesz arról, mennyire szerette mindig a magyar népet. De éppen ez a szeretet követeli, hogy méltó helyet szerezzen neki a művelt népek között, és becsületet valljon vele és ne szégyent. Lajos király okosan érvel: az idô halad, változik a világ, átalakul az értékrend; a modern csatákban már nem a testi erô dönt, hanem a puskapor:
"»Hajt az idô, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltôbeli nép, más ivadék nô fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erôvel.

îm az ész nem rég is egyszerű port talált,
Mely egész hadakra képes szórni halált;
Toldi vagy nem Toldi ...hull elôtte sorban:
Az ész ereje gyôz abban a kis porban!«" (VI. ének)
Eltérô nézeteiket nem tudják közös nevezôre hozni, a királynak nincs már lehetôsége meggyôzni Toldit, mert közben az öreg vitéz meghal. Mint barátok kibékülnek ugyan, álláspontjaik távolsága immár véglegessé vált.
A költô nem áll polemizálva egyik hôs oldalára sem: nem tud igazat adni egyik félnek sem. Nem azonosul Toldival - bár rokonszenvét nem tagadja meg tôle -: sôt kissé ironikusan kívülrôl szemléli. Ebbôl a távolságtartásból fakad a mű néhány komikus vonása is, bár ezek inkább környezete (Bence, a kapus) köré csoportosulnak. Megmosolyogtató a durva szôrcsuhás Toldi alakja is, de az "iszonyú barát" mögött poroszkáló, óriási pajzsot cipelô Bence láttán már felhangzik a harsány kacagás is. Gúnyos szavak zápora után kôdobások csattannak a pajzson. Bence próbálja daliásra egyengetni magát - sikertelenül, s a barátnak (Toldinak) kell visszafordulnia fenyegetôen, hogy megmentse a tömeg zaklatásától (pl. lovát farkánál fogva visszatartják). Arany "nagy művészettel osztotta kétfelé az öregségben oly sokszor együtt járó tragikus és komikus elemeket két együvé tartozó, de különbözô személyre." (Benedek Marcell: Arany János. Gondolat, 1970. 55. 1.)
A költônek fenntartásai vannak Lajos király érveivel szemben is. Nem tagadja - természetesen -, hogy a világ az új műveltség, az udvarban látottak felé halad, de kétli, hogy ez az új világ mindenben értékesebb lesz-e a réginél, nem pusztít-e el visszahozhatatlanul alapvetô nemzeti értékeket. Ezek a gyötrô kérdések különösen idôszerűek voltak 1854-ben, a mű megjelenése idején, hiszen a Bach-rendszer épp azt hirdette, hogy "civilizálni" akarja a "barbár", kulturálatlan magyarságot. - Mindenesetre a modern világot nem értô, a külföldivel szemben bizalmatlanul viselkedô, az önmaga sírját ásó Toldit figyelmeztetésnek is szánta Arany.
A Toldi estéjének meséjét, szerkezetét bonyolultabbá teszik a nagy kontrasztok, érzelmi hullámzások: a keserű csalódások és újraéledô remények. A jellemábrázolás is árnyaltabb, mint az elsô Toldiban. A fôhôsök már nem idealizált alakok: Toldi nem követendô ideál; Lajos király is hirtelen haragú, megfontolatlan, de haragján úrrá lenni tudó öregember, nem a népmesék bölcs királya. A szófukar fôhôssel szemben a beszélni szeretô, már-már szószátyár, de Toldi némasága miatt a társalgástól vissza-visszariadó, azt mégis el-elkezdô (olykor egy köhintéssel) Bence alakja a jellemábrázolás remeklése.
Nyelve tömörebb, metaforikus képekben gazdagabb (pl. az év- és napszakok leírása), kevesebb benne a nyelvjárási szín, a paraszti elem.
Sorfaja mindkét műnek azonos: ütemhangsúlyos négyütemű, páros rímű 12-esekbôl állnak a nyolcsoros strófák.

További epikus művei

A Toldi estéjének egész szemlélete, világképe arról tanúskodik, hogy Arany János korábbi derűje szétfoszlott, hite egy emberibb, igazságosabb világban megingott még 1849, a világosi katasztrófa elôtt. Ez a belsô meghasonlottság is hozzájárult ahhoz - nemcsak a betegség és a kenyérkeresô munkával együttjáró idôhiány -, hogy az elkövetkezô évtizedekben soha többé nem lesz már olyan termékeny, lendületes alkotói szakasza, mint amilyen az 1846 és 1848 közé esô idôszak volt. Bár az 50-es években a líra veszi át az uralkodó szerepet költészetében, Arany továbbra is ragaszkodott a verses epikához, de jórészt csak töredékek kerülnek ki tolla alól.
A szabadságharc miatti önkínzó fájdalom, mely a kétségbeesés legmélyén csak nevetni tud a sírás helyett, íratta meg vele 1851-ben a négy énekre terjedô "vígeposzt", A nagyidai cigányokat. A mese alapja egy 16. századi történelmi anekdota: a nagyidai vár csekély számú magyar ôrsége a reménytelen helyzetben titokban elvonul a császáriak támadása elôl, s a cigányokra bízza a vár védelmét. - Ezt a történetet alkalmazza Arany szatirikus felháborodása a forradalom és a szabadságharc hibáinak torzító tükörként való ábrázolására. Csóri vajda, a cigányok vezére képtelen felmérni a kilátástalan helyzetet: a cigányok a végveszélyben örömünnepélyt rendeznek, elfogyasztják a még megmaradt enni- és innivalót, a puskaporkészletet pedig elpufogtatják. Csóri, miközben egy jósló vénasszonnyal jövendöltet magának, elalszik: álmában cigányország nagyságát látja, s fényes diadalt arat az ellenség felett. De Csóri vajda a váratlan szerencsét sem tudja kiaknázni. Mikor az ellenség fôparancsnoka a várbeli lövöldözéstôl, cselt gyanítva, megijed, s elvonulni készül, a cigányok a várfalakról utánuk kiáltoznak: volna csak puskaporuk, az utolsó szálig lelövöldöznék ôket. Erre a császáriak visszatérnek, s kiebrudalják a cigányokat a várból.
A nagyidai cigányok fogadtatása rendkívül ellenséges volt: azzal vádolták Aranyt, hogy beszennyezte a szabadságharc dicsô emlékét. Csóri vajda, a "nagy álmodó" mindenki szemében azonosult Kossuthtal, akinek még valóságos hibáit is bearanyozta akkor az emlékezés.
Egy évvel korábban fogott hozzá (1850) az örökre befejezetlenül maradt Bolond Istók I. énekéhez. Több mint két évtizeddel késôbb készült csak el ennek II. éneke (1873), amelynek a versformán és a hôs nevén kívül szinte semmi köze nincs az elsôhöz. Strófaszerkezete az olasz lovagi eposzokból Byronon keresztül közvetített stanza (stanca), mely kitűnôen illik a második ének lírai és önéletrajzi kitéréseihez.
A stanza nyolc sorból álló versszak, mely 11 és 10 szótagos jambikus sorok váltakozásából áll; az elsô hat sor keresztrímmel, az utolsó kettô - ezek 10-esek vagy 11-esek - páros rímmel kapcsolódik egymáshoz; rímképlete: a b a b a b c c.
E második ének legelején tér vissza A nagyidai cigányokat létrehozó lelkiállapotra, a rosszindulatú fogadtatásra, s tép fel olyan sebeket évtizedek múlva, melyek másoknál már rég behegedtek volna. Nyolc versszakon át mentegetôzik, szinte bocsánatot kér, s ódai emelkedettséggel tesz vallomást hazafiúi fájdalmáról:
"Igy én, a szent romon, emelve vádat
Magamra, a világra, ellened:
Torzulva érzém sok nemes hibádat,
S kezdék nevetni, a sírás helyett;
Rongy mezbe burkolám dicsô orcádat,
Hogy rá ne ismerj, és zokon ne vedd:
S oly küzdelemre, mely világcsoda,
Kétségb'esett kacaj lôn Nagy-Ida." (II. 8.)
A Bolond Istók II. éneke voltaképpen verses önéletrajz: Istókot - aki "egyszer bekukkantott Debrecenbe" - a költô a debreceni kollégium diákjaként mutatja be, s "felöltözteti saját ifjúsága történetének foszlányaiba" (Benedek Marcell). Amirôl a prózai önéletrajz nem beszél, a színészkaland több kiábrándító részlete itt megjelenik (nyomorúság, megaláztatások, a Klárcsi-epizód). - Arany János 1880-ban elkészítette - prózában - a Bolond Istók folytatásának tervét (III., IV. ének), de ebbôl már semmi sem valósulhatott meg.
Még 1848-ban kezdett foglalkozni a Toldi-trilógia harmadik részével. Petôfi is biztatta: ha már megcsinálta a fejét és a lábát, csinálja meg a derekát is. A választott cím, Daliás idôk, azt mutatja, hogy elsôsorban olyan történelmi korképet kívánt adni, amelyben már nem szánt vezetô szerepet Toldinak. Elkészült ekkor több mint hat ének, aztán abbahagyta. Késôbb újra meg újra dolgozgatott rajta - az elsô ének kivételével elölrôl kezdte megint -, de nem nagy meggyôzôdéssel. Śgy érezte, ezt a részt csak "reá disputálták", s ezért nem bír boldogulni vele: 1874-ben ismételten elôvette töredékeit, s 1879-ben fejezte be - most már Toldi szerelme címmel. A harminc éves "vonszolás" nem tett jót a trilógia harmadik részének: a szigorú, egységes kompozíció hiánya jellemzi. Különféle műfajok váltogatják egymást a színes történetben: a klasszikus eposzok, a lovagregények (kalandregények), a lélektani történeti regények s a népmesék elemei keverednek benne.
Az epikus Arany régi álma volt egy hun eposz, hun trilógia megírása, melynek hôse Attila, illetve Csaba lett volna. 1852-53 körül fogott elôször a terv megvalósításához - Csaba királyfi címmel -, de csak egy-két töredék készült el. 1855-56-ban új kidolgozásba kezdett (Nibelung-strófákban), de ez a próbálkozás is abbamaradt. Végül 1863-ban - kihasználva az elsô pesti évek költôi lendületét - megírta a trilógia elsô részét, a Buda halálát. Már az 50-es években igen alaposan megtervezte a trilógia cselekményét, kompozícióját. Ennek lényegét így foglalta össze: "A körülményekben rejlô végzetesség által, melyet Detre ármánya elôsegít, Etele oda sodortatik, hogy bátyját, Budát megöli. - Nagy tulajdonai s a látszó igazság bocsánatot nyernek neki a népnél, de az isteni nemesis (büntetés, bosszúállás) ily könnyen ki nem engesztelhetô. Jóslatot kap, hogy birodalma el fog enyészni, de az a fia, kit még nem ismer, helyreállítja újra." Ez az ismeretlen fiú Csaba királyfi.
A Buda halála, bár csak egy trilógiának (egyetlen befejezett) része, teljes egész. A modern lélektani regények eszközeivel fokozatosan bontja ki a költô azt a folyamatot, mely a végzetes testvérgyilkosságig vezet. Buda, a hunok királya megosztja öccsével, Etelével az uralkodást. "Légy te, öcsém a kard; én leszek a pálca" - mondja, vagyis békeidôben az ô, háborúban pedig Etele kezében lesz a fôhatalom. Buda hamarosan megbánja meggondolatlan tettét. Féltékenykedését fokozza az idegenek ármánykodása s a feleségek kicsinyes viszálya. S miközben Etele a keleti császár (a bizánci császár) ellen hadakozik, bátyja Budaszállás helyén hatalmas várat építtet, s ellopatja az "Isten kardját". E hírre Etele azonnal békét köt a császárral, seregével hazatér, s viadalban megöli testvérét. Buda felesége, Gyöngyvér férje holttesténél megátkozza Krimhildát, Etele hitvesét, ennek fiát, Aladárt, s átkot mond Etelére is, aki iszonyodva veszi kezébe a "csoda-kardot" ("Megrázkodik a hôs, markolat érintvén").
A nemzeti katasztrófa, egy ország pusztulása már ott kísért a Buda halála utolsó énekében, Gyöngyvér átkában, de valójában Etele tettében, aki nem tudta önmagát legyôzni, nem volt képes indulatának parancsolni. Megszegte az isteni törvényt, bűnt követett el, ezért bűnhôdnie kell - nemcsak neki, hanem népének is. A történelmi végzetszerűségben az önuralom egyetlen kihagyásának hibája mellett ott munkál az idegenek alattomos aknamunkája, intrikája is. A berni, szász Detre tudatosan törekszik a testvérviszály szítására és elmélyítésére, de az idegen, a germán Krimhilda is szinte akaratlanul férje romlását készíti elô.
Komor figyelmeztetés is a Buda halála, bár saját kora teljesen érzéketlenül ment el mellette: a belsô egyenetlenségek, széthúzások, a vezetôk önérdekű viszálykodásai és hibás döntései kihatnak egy egész nép sorsára. (Arany a szabadságharc elvesztéséért is a vezetôket tette felelôssé. Gondoljunk A nagyidai cigányokra!)
Arany ebben a költeményében nyelvi és verselési szempontból is új utakon jár. "Űszerűen naiv formát" teremt, s "a krónikák egyszerű nyelvén" igyekszik a történetet elôadni. Ez egy sajátos, archaizált, régi és tájnyelvi szavakat felelevenítô, inverziókkal gyakran élô nyelvet, elôadásmodort jelent. - Verstani újdonsága, hogy az ôsi négyütemű 12-es verssorokba rendszeresen, de nem állandó helyen choriambusokat iktat, s így egy újfajta szimultán ritmust állít elô:
"Honnan, kicsi szellô, ég vándora, jöttél?
Vagy lábom elôtt csak egyszerre születtél?"
Utoljára halála elôtt, 1881-ben vette elô újra a Csaba-trilógiát, és a második részbôl elkészítette az elsô két éneket. Ebben a részben bontakozott volna ki a bűn végzetes következménye: Etele s a hun birodalom bukása. A töredék legutolsó versszaka épp erre utal - a szász Detre szavai nyomán:
"»Etele, nemes vagy! ez lesz a megtorló:
Elaludná ezt más, közlelkü bitorló,
De te birodalmad sírját magad ásod:
Buda vérhalála lessz a te bukásod!«"

A lírikus költô

Az 50-es évek költészete

Arany János lírai költészete a szabadságharc bukása utáni évtizedben bontakozott ki: művészetében a líra veszi át az uralkodó szerepet. Nagy epikus tervei - láttuk - töredékben maradtak: sem ideje, sem testi-lelki ereje nem volt a befejezésükhöz. Pedig nem akart lírikus lenni semmi áron, noha megérkeztek azok az "indulat-rohamok", amelyeknek hiányáról panaszkodott a Petôfihez írott egyik levélben. 1867-es kötete elôszavában a körülmények megváltozásával indokolta elbeszélô műveinek kudarcát, s szinte mentegette lírai kitérését: "îgy lettem én, hajlamom, irányom, munkaösztönöm dacára szubjektív költô, egyes lírai sóhajokba tördelve szét fájó lelkemet." Tévedésnek tartotta azt a korszakot, "mely pedig igazi magára találásának páratlanul gazdag lírai termését hozta meg". (Keresztury Dezsô: "Csak hangköre más". Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1987. 547. 1.)
"Lírai sóhajainak" forrása - a már korábban elborult kedélyállapotot felerôsítve - a nemzeti katasztrófa, Petôfi elvesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, s mindezek miatt a reménytelen kétségbeesés, a kilátástalanság. Fölöslegesnek érzi magát, hiábavalónak költészetét: ha a nemzet halott, nincs kinek énekelni.
Letészem a lantot (1850. március 19.) című költeménye - sajátos ellentmondásként - épp abból az elhatározásból született, hogy abbahagyja a versírást. A költemény alapélménye: a kiábrándulás, a múlt visszahozhatatlanságának felismerése, a világosi tragédia után kialakult nemzeti és személyes válság: a katasztrófaélmény.
Két korszakot állít egymással szembe: az értelmetlen, céltalan jelent s a nagy reményeket ígérô, éltetô múltat. A jelen csüggedésébôl visszatekintve az egyébként is értékgazdag múlt még vonzóbbnak tűnik, s ez csak fokozza a tragikus veszteségérzetet. A kétségbeesés hangja - a jelen és a kilátástalan jövô miatt - a múlt ódai magasztalásába csap át, de ez - a refrénben - mindannyiszor visszahull a vers fájdalmas alaphangjába. A csüggedés és a lelkesedés ellentétes érzelmei között hullámzik a költemény, s ennek az érzelmi kettôsségnek megfelelôen a hangnem is összetett: elégiai és ódai. Arany "elegico-ódát" írt - ahogy ô nevezte. A versben megvalósult, feszültséget teremtô ellentmondás a költô belsô küzdelmét tükrözi.
A költeményre a szigorúan zárt kompozíció jellemzô. A hét versszak közül három - az elsô és az utolsó kettô - a jelen hangulatát és elhatározását sűríti magába, a közbezárt négy szakasz (2-5.) pedig a múltra vonatkozik. A jelenbôl indul el és oda is tér vissza, miközben megjárja a boldogító múltat, mely hitet adott a jövôre nézve is. Az idôbeliségnek ez az önmagába visszatérô vonala párhuzamos az elégiai és az ódai hangnem váltakozásával. A múlt állandóan szembesül a jelennel.
Az elsô és az utolsó versszak - a két keretversszak - a jelenbeli állapotot összegzi (mindkettô azonos mondattal kezdôdik). Az indító strófában a költô halk, elégikus sóhajokba fojtja a keserű megállapítást: felhagy a költészettel; s az indokot: megváltozott, lelke ifjúsága eltűnt. - Megfigyelhetô itt a mondattípusok fokozatos módosulása: az elsô sor egy állító kijelentésbôl és egyetlen szót tartalmazó hiányos felszólító mondatból áll; a második sor tulajdonképpen tiltó mondat, de inkább lemondást tükröz; a következô két sor (3-4.) már három tagmondatból álló alárendelt összetett mondat, tagadó kijelentéssel az élén; az 5-6. sor pedig négy tagmondatot foglal magában, s ebbôl az elsô kettô mellérendelô viszonyban lévô tagadás. Ezt a fajta "emelkedést" vehetjük észre más téren is: elbeszélô közléssel indul a strófa, s az 5-6. sorban emelkedik metaforikus szintre. - A mondatok határai - az elsô versszakban - mindenütt egybeesnek a sorvégekkel (sorátlépés csak a refrénben van), s ez a gondolati mondanivaló végérvényességét, megváltoztathatatlanságát sugallja. Ugyanezt a hatást kelti az is, hogy a mondatok két azonos gondolat szinonimái: tehát többször, de többféleképpen mondja a strófa ugyanazt. A refrén kérdést tartalmazó felkiáltás formájában szomorúan összegzi újra az elôzô sorok megállapításait (nem az, aki volt; jobb része halott; az élet csak látszatlétezés stb.): lelke elveszett ifjúságát siratja el benne. - (A "reves" - erôsen korhadt - fa a sötétben világít: távolról úgy látszik, mintha fényt bocsátana ki.)
A második versszakban az elégikus, csüggedt fájdalom a múlt lelkes, ódai magasztalásába vált át: egy romantikusan eszményített táj képsorával hangsúlyozza, hogy akkor minden ("ég" és "föld") más volt: gazdagabb, szebb, vonzóbb, értékesebb és értelmesebb. A hang, az illat és a szín együttes hatása is ezt a teljességélményt kelti fel. A középsô, epikusabb jellegű strófák (3-5.) a jelen társtalan magányával szemben a Petôfivel való barátság ihletet adó erejét idézik, továbbá azt a biztos hitet, hogy kettejük költészete a nemzet ügyét szolgálta, s azt az álmot, hogy a költôi hírnév és a nemzet boldog jövôje egymással összekapcsolódva valósággá válik. A "Mind hiába" keserűen legyintô gesztusa ennek az álomnak a szétfoszlását fejezi ki. A múltat értékelô strófák elragadtatott hangjával szemben a refrén végig a sivár valóra emlékeztet, könyörtelenül kijózanít, s így e négy szakaszban is érzelmi-hangulati feszültséget indukál.
A hatodik versszak a jelenbeli élmény tárgyiasított, képi összegzése. A temetôi látomás szóképei - tétova és egyelôre válasz nélkül maradt kérdésekben - a kiábrándító és céltalan jelent ábrázolják: az "árva ének" kísértet, szemfedél, pusztába kiáltó szó. - Az utolsó strófa visszautal a legelsôre, de a halál utáni kép kibontásával folytatása is az elôzônek. A korábbi szakasz kérdéseire is megszületik a válasz: az "árva ének" olyan fonnyadó virág, mely csak egy percig éli túl a fa halálát, tehát maga is haldoklik. A múlt halott, a költészet is hiábavaló, céltalan: "Kit érdekelne már a dal." - A kivágott fa képében ott komorlik a nemzethalál valósága is. - A refrén kemény kijelentése is a lelki és a fizikai megsemmisülés közötti állapot értelmetlenségének felismerését fogalmazza meg.
A költemény nyolcsoros versszakokból áll: ezek kilences, nyolcas és hetes jambikus sorokból épülnek fel; a szótagszámok a következôk: 9-8-9-8-8-9-8-7; a strófák rímképlete: x a x a b c b c. Mind a sorok szótagszámainak váltakozása, mind a rímelhelyezés azt mutatja, hogy az egyes versszakok két-két négysoros részre tagolódnak. Az elsô négy sor "szabályossága" megfelel a versszakok elsô felére általában jellemzô nyugodtabb közlô modornak, míg a második rész eltérése a várhatóságtól, az elsô négy sorban kialakult szabályosságtól rendszerint a hangvétel emelkedésével, a képek sűrűsödésével, gyakoribbá válásával jár együtt. A refrén lerövidülô második sora a keserű sóhaj elhalkulását jelzi. - A jambusi lejtésbe olykor choriambusok is vegyülnek. - Ilyen strófaképlet másutt sehol sem fordul elô Arany János lírai verseiben. - (Korompay János elemzése alapján. - Az el nem ért bizonyosság, Akadémiai Kiadó, Bp. 1972.)
Végsô kicsengésében, gondolataiban, érzelmi-hangulati világában és szerkezetében is hasonló költeménye az žsszel (1850. október). Itt is két különbözô történelmi kort, két ôsi költô egymástól eltérô világát állítja szembe egymással. A költô (Arany) elhallgatja ugyan, hogy miért fáj neki Homérosz verôfényes vidéke, a görög derű, s ôszi, borongós hangulatához miért illik jobban a kelta bárd, Osszián "ködös, homályos éneke". A vers végigolvasása mégis nyilvánvalóvá teszi, hogy ugyanúgy, mint a Letészem a lantot című versben, itt is a reformkor "felhôtlen", reménykedô ideje képez markáns ellentétet az 1849 utáni megtorlás és elnyomás leverô kilátástalanságával.
Osszián az ír és a skót mondák költôhôse. Nevét és "költészetét" James Macpherson (dzsémsz mekförszn; 1736-1796) skót költô tette Európa-szerte népszerűvé. 1765-ben Osszián művei címen saját költeményeit adta ki, mintha azokat az ôsi gael (gaél) nyelvbôl fordította volna. Az ún. ossziáni költemények komor hangulata, vadregényes színtere és borongós szenvedélye a romantika elôfutára lett. Ossziánt a 18. és a 19. században - bár a költemények eredetiségét többen vitatták - Homérosszal tartották egyenértékűnek.
Az žsszel a tudatos szerkesztés szimmetriájának, arányosságának valóságos remeke. A tíz strófából álló költemény elsô öt szakasza a homéroszi, a második öt az ossziáni világot idézi, s így tagolódik a vers két nagyobb szerkezeti egységre. Az egyes kompozíciós részeket bevezetô versszakok (az 1. és a 6.) a jelenbe ágyazódnak, s ehhez kapcsolódik négy-négy strófa, mely a múltra vonatkozik. Az indító szakasz közvetlenül szól az ôsz jelenvalóságáról ("Híves, borongó ôszi nap"), s ennek ellenében hat - mintegy cáfolatul - a görög nyár fénydús ege, ragyogó sugárzása. A hatodik strófa az ôszt, az ôszi hangulatot közvetetten fejezi ki - negatív leírással: a nyár "nagyszerű csodáinak" hiányát sorolja fel, s ezt követi az ôsz képeiben az ossziáni pusztulás. - Megfigyelhetô ebben a versben is a refrén kettôs szerepe. Az elsô szerkezeti egységben a visszahozhatatlan múlt ábrándképeit rombolja szét, a második részben felerôsíti a strófák hangulati tartalmát.
Ez a vers is kettôs hangszerelésű: a szárnyaló óda ötvözôdik az elégia rezignáltságával; tehát az žsszel is "elegico-óda". A költemény gondolati, hangulati, érzelmi súlypontja a vers elejére és végére esik. Az elsô versszakban a költészet (a "dal") hallgatásáról van még szó, az utolsóban már ennek (az "éneknek") teljes értelmetlenségérôl, s a közbezárt szakaszok belsô vitát tükrözô hullámzása vezet el a komor, hallgató daltól a végsô elnémulás szükségszerűségéig.
Az indító két sor ôszi életképet fest - három minôsítô jelzôvel. Ezek voltaképpen nem is "költôi" jelzôk, mégis sajátos hangulatot áraszt a "híves" ódon régiessége (a "hűvös" helyett), s a magas- és a mélyhangúság ritmikus váltakozása (az elsô sorban) már önmagában is elôrevetít valamit a késôbbi kedélyhullámzásból. A 3-4. sor poétikai összetettsége - hasonlat, megszemélyesítés, ismétlés, halmozás, archaizálás - a többértelmű jelkép szintjére emelkedik. Grammatikailag a hallgató költészetre vonatkozik ez a két sor, de magába sűríti még nemcsak a költô levert hangulatát, bezárt rabságából fakadó tehetetlenségét, hanem az évszak komorságát, didergô nyirkosságát is. Egybeolvadnak itt a fogalmak: a költô, a dal, a madár, az évszak egyaránt "hallgat, komor, fázik". A három állítmány közül a két igei (testi állapotra vonatkoznak) közbefogja a névszóit (lelkiállapotot fejez ki), s az egész sor túlnyomó mélyhangúsága még inkább kiemeli a kilátástalanságot, a reménytelen bánatot. A kétszer elôforduló "ki" vonatkozó névmás is kettôs hatású: részben nyelvi archaizálást jelent, részben fokozza az elôbb említett összetettséget, elmosódást, amennyiben itt a madárra vonatkozik, de mint emberi személyre utaló szó sejteti a költôt is. - A következô négy sor mondatalakzatai (ismétlések, kérdések, felkiáltások, töredékes mondat) s a három ponttal jelzett elhallgatások, szünetek, csendek a tanácstalanságot, a tétovaságot éreztetik, majd végül is a két választási lehetôség közti döntést fejezik ki.
Négy versszakon keresztül (2-5.) Homérosz verôfényes, sugárzó világában a reformkor reménykedô boldogsága mint elmúlt, visszahozhatatlan vágyálom jelenik meg, melyet minden szakasz végén ellensúlyoz a refrén mélabús, lemondó tagadása. E négy versszakban éles kontúrokkal megrajzolt tájak, életképek tűnnek fel, s megfigyelhetô a tudatos térbeli elrendezettség is. A széles távlatú tájkép (2.) után egy közelebbi tér következik (3.: nyájas sziget, árnyas berek, zengô liget), majd egy közeli életkép zárja ezt a sort (4.: vidám ünnepi lakoma). Az 5. strófa összegzése a szabadság magasztalásában tetôzôdik: ismeretlen ebben a világban a "népszolgaság"; a "véres csaták" sem önvédelmi harcok. - Nemcsak az élénk, telt színek modernnek ható, impresszionisztikus villódzása jellemzô erre a részre, hanem fellelhetô a késôbbi impresszionista költészet egy másik jellegzetessége is: a mondatértékű szavak, szókapcsolatok egymásra halmozásából összetevôdô nominális stílus állóképszerűsége (elsôsorban a 3. versszakban).
A második szerkezeti egység - az elsôhöz hasonlóan - szintén az ôsz életképszerű leírásával kezdôdik (a 6. strófa negatív festésérôl már volt szó). A következô négy szakasz (7-10.) az ossziáni költészet komor halálhangulatát, a nép pusztuló haldoklását idézi fel. Az elsô szerkezeti egység élénk színeivel, verôfényes tisztaságával szemben itt a távlatokat elmosó, színeket kioltó ködös, nyirkos homály uralkodik. Ebben a szürke egyhangúságban, örök unalmú egyformaságban (7.) rendezetlen egymásmellettiségben tűnnek fel a fájdalmas látomások, hallucinációk: a hunyó dicsôség lantosa, a bukás víziója (8.), majd a múltján borongó enyészô nép megidézésével párhuzamosan kísérteties hang- és fényhatások (zúgó szél, zizegô haraszt, hullámmoraj, bolyongó lidércfény). A térbeli képek kuszasága a belsô világ rettenetét fejezi ki.
A 10. versszakban félelmetesen egybemosódik jelen és múlt, a versben beszélô költô és Osszián, a magyar és a kelta nép tragikus sorsa, a két nemzet hazája és pusztulása. A lehangoló verslezárás mondanivalója: ha a nép halott, nincs szükség már költészetre sem.
A strófák nyolcsorosak keresztrímmel összekapcsolva (a b a b c d c d). A sorok szótagszámai azt mutatják, hogy az egyes versszakok két-két négyes egységbôl állnak: 8-8-8-8-8-9-8-9. Arany rímtechnikájának bravúrját bizonyítja, hogy tíz strófán át rímelteti a vegyeshangú Osszián szót: - (Molnár János elemzésének felhasználásával; Tanári kézikönyv a magyar irodalom tanításához a gimnáziumok és szakközépiskolák III. oszt. számára. Tankönyvkiadó, Bp. 1970.)

A személyes válság versei

Az 50-es éveket Arany életében a bizonytalanság, a céltalanság és a fölöslegesség életérzése töltötte be. Verseiben is ez a keserűség, kiábrándulás és illúzióvesztés szólal meg.
Az emberi otthontalanság, a fásult közöny és a részvétlenség lehangoló ábrázolása Kertben című költeménye. Nagyszalontán írta még 1851 elején, s valóság a kert is, mely a költô házához tartozott.
A vers hangütése csendes mélabút, elégikus hangulatot áraszt. Különösen a "bíbelek" szónak van sajátos érzelmi töltése, mely lassú és nyugodt, aprólékos és egykedvű foglalatoskodást jelent. Az egyes szám elsô személyben való indítás ("kertészkedem", "bíbelek") rögtön a költôt, pontosabban: a vers világában megteremtett beszélôt, lírai alanyt állítja az életkép központjába. Reá terelôdik a figyelem, ô lesz a szemlélôdés alanyává, késôbb a következtetések megfogalmazójává. A szemlélôdés tárgya mégsem a kert, ahogy várnánk. A "bíbelô" lírai én a magasban egyes daruszóra, a "kert gyepűin" túl pedig egy magános gerle búgására figyel. Látszólag jelentéktelen motívumok ezek, mégis a társaitól elszakadt magányos daru s a párját vesztett gerlice tragikus színt kever az elégikus hangütésbe.
A gerle búgása nyomán a szemlélet a kerten túli "szomszédba" siklik; a kertész kénytelen tudomásul venni a halált: "ifjú nô, szemfödél alatt". A következô három strófa (2-4.) elég részletezô, elmélkedô reflexiókat is tartalmazó újabb életképszerű leírást ad. A látvány és a közlés tárgyai a versszakok egymásutánjában: a halott nô - a bánatos férj - "a kisded árva". Tűnôdô részvét és elutasító irónia kapcsolódik mindhárom motívumhoz. A halott nô szegény, idegen, rokontalan, ezért legfeljebb a kíváncsiság érdeklôdik iránta, "nyit be hozzá". A bánatos férj a deszkák között válogat: koporsót kell faragnia azokból a deszkákból, amelyekbôl bölcsô vagy menyegzôi ágy lehetett volna (születés - szerelem - halál gondolattársítása). Az árván maradt csecsemô leendô mostoha sorsát a duzzogó cselédlány viselkedésével érzékelteti. - Leverô világkép tárul elénk ezekbôl a strófákból: az emberi kapcsolatok megromlottak; rideggé, érzéketlenné lett a világ (a falu világa is), az ember elmagányosodott, mint az elsô versszakbeli daru és gerlice. Az elsô sor megismétlése (5.) jelzi egy új szerkezeti egység kezdetét: a látvány leírása elmélkedésbe vált át. A lírai én, a kertész szeretné távol tartani magát a kerten túli élményektôl, de fülébe "csap" a halotti ének. Az általános részvétlenségbe illô saját közönyét igyekszik azzal mentegetni, hogy az egyéni fájdalom érzéketlenné teszi mások iránt az embert. Ironikus ellentét feszül a fák sebeit kötözô, gyógyító, de a más emberek fájó sebei iránt közömbös magatartás között. Az önvád, a lelkifurdalás hangja még elfojtódik, bár ott rejlik a felszínes, hamis védekezésben. Még mintha létezne itt az az öncsaló illúzió, hogy az elkülönülés, a magányba menekülés védettséget, megoldást jelenthet.
A bemutatott, leírt egyedi esetbôl általánosítva keserű ítéletet mond a költô az eltorzult világról, az elembertelenedett emberiségrôl s egyúttal önmagáról. Kétszer robban ki belôle az összegezô megállapítás: "Közönyös a világ..." - A további képek már nem a konkrét látványhoz fűzôdnek, hanem az egyetemes szinten felfogott élethez és általában az emberhez, minden emberhez. A hatodik versszak uralkodó metaforája: "az élet egy összezsúfolt táncterem". A születés és a halál örökös körforgásában tülekedik, jön-megy "szűnes-szüntelen" "a népség", váltja egyik nemzedék a másikat, de az emberek idegenek egymáshoz, életüket nem tudják emberivé, tartalmassá tenni. Az utolsó strófa képében már nemcsak a fájdalmas irónia, hanem a megvetés is hangot kap. A kertészkedés fogalomkörébôl való a metafora azonosító eleme: "az ember önzô, falékony húsdarab", "telhetetlen hernyó". A vers látomásában a konkrét kert a világ kertjévé tágul, s a fák sebeit kötözô kertész helyébe a halál, "ama vén kertész" lép. Pusztítja ugyan a kártékony hernyókat, de a világot képtelen megváltoztatni, jobbá tenni. Az emberiség, a történelem mindig újraszüli a bajokat, a gonoszságot, a közönyt: az egymás után következô nemzedékek nem lesznek jobbak az elôzôeknél. Az utolsó strófa motívumai visszautalnak az elsô és az ötödik szakaszra.
Arany pesszimistán tekint a kialakult társadalmi állapotokra, hite megrendült az emberi haladásban, korábbi illúzióit - úgy látszik - véglegesen elveszítette.
A nyolcsoros versszakok 9 és 8 szótagos jambikus sorok szabályos váltakozásából tevôdnek össze, a sorokat pedig félrímek fűzik egybe (x a x a x b x b).
A személyes emberi válság költeménye a Visszatekintés. Nagykôrösön írta már 1852 októberében. Arany János ekkor még csak 35 éves - az emberélet útjának felén állt -, mégis letargikusan számvetést készít, mintha már az élet végsô pontjára érkezett volna. Olyan önironikus elégia ez a vers, melyben sorsát, egész életét, szerény életvitelét kudarcként tünteti fel. Azt vizsgálja elsôsorban, hogy tudott-e élni a felkínált lehetôségekkel.
Egy (késôbb meg is ismételt) múlt idejű mondattal - "Én is éltem..." - kezd hozzá töprengve a számvetéshez, mintha már lezárult volna élete, de a következô kérdés ezt a megállapítást is kétségbevonja: életnek nevezhetô-e egyáltalán egynéhány évtized jól-rosszul való leküzdése? Ezután végigtekint egész pályafutásán - fôképp metaforikus ellentétpárokba sűrítve a meg nem valósult élet kudarcait.
Śgy érzi, már születésekor bizonytalanná vált jövôje, további sorsa, s elôbb tanult meg sírni, mint nevetni (a "sajka"-kép a bibliai Mózes történetére utal). A további sorok és költôi képek mögött - ki nem mondva - ott rejtôzik a szerencsétlen színészkaland tanulsága, szégyene, önvádja. Ennek is tulajdonítható, hogy ifjúsága idején sohasem mert boldog lenni, megtorpant az élet felkínált lehetôségei, az öröm, a szerelem, a felszabadult boldogság elôtt. Lelkifurdalásai, erkölcsi aggályai miatt mindig rosszul döntött, s az elszalasztott értékekért önmagát hibáztatja. îgy lett az örömbôl örömtelenség, az ifjúságból korai vénség, a boldogságból ennek kerülése, a függetlenségbôl önkéntes lánchordás, a jövôt elképzelô álmokból, ábrándokból széthulló légvár, füstgomoly. A bátor halál helyett (a múltban - 1848-ban) az életet választotta, most pedig nem erôs hurcolni a rászakadt életet.
A költemény lefelé haladó, pesszimisztikus menetét lefékezi a záró strófa bizakodóbb hangja, erôszakolt vigasza, de ezzel nemcsak feloldja a tragikus végkövetkeztetést (ti. hogy élete teljesen értelmetlen), hanem meg is töri a vers művészi-hangulati egységét. Az "sz" hangok édeskésnek tűnô alliterációja egyetlen vigaszként a szerelem és a szeretet értékét emeli ki. Ez azonban nem azonos a múltban elszalasztott ifjúkori örömmel, szerelemmel. Az élet lehetôségei beszűkültek: a költô megelégszik a feleség és a család zártabb világával, s úgy látja, ez elégséges lehet még az élet elviseléséhez. (Balogh László elemzése alapján is - Az ihlet perce. Tankönyvkiadó, Bp., 1980.)
A lejtôn (1857) című elégiájából hiányzik a vigasztaló, feloldó befejezés: egységes hangnemű, szigorúan szerkesztett remekmű ez.
A vershelyzet, az ihlet forrása: a múlton csendesen tűnôdô, merengô lelkiállapot. A költeményt indító kép - az este "hollószárnya" - nem csupán napszakot jelöl, hanem - ismerve Arany ekkori (nagykôrösi) rezignált hangulatát - az élet estéjét, alkonyát is. A lefelé ívelô térbeli mozgással párhuzamosan "ereszkedik" a lélek árnya is, visszaszáll a múltba a borongó emlékezet.
A jelenbôl - messzirôl - visszatekintve a múlt derültnek, zöldellônek látszik, bár ezek a "boldog évek" is telve voltak sóhajjal, panasszal. Mégis: a komor, panaszos múlt hordozott olyan értékeket, amelyek mindenestül hiányoznak a jelenbôl. A jajjal és szenvedésekkel teli múltban még léteztek lehetôségek a bajokat feloldó jövô számára, még élt a boldogabb "jövôn csüggô" hit. - A jövô jelenné lett a múló idô során, s a reménykedô hit helyébe a "néma kétség", a reménytelen kilátástalanság lépett. Ebbôl a tragikus létállapotból következik - a metaforikus címmel összefüggôen - a záró strófa képeibe burkolt létértelmezés. Az élet útja már nem "magasba" tör, hanem lefelé vezet a lejtôn, a halál felé. A sors kiismerhetetlen, láthatatlan veszélyeket rejt: a lét sötét vize örökös fenyegetést, ismeretlen csapdákat tartogat az ember számára. Ez indokolja a megfontolt óvatosságot, a sorsba való beletörôdést, az élet kockázatának sztoikus elviselését.
Elsô nagy lírai korszakát, az 50-es éveket lezáró nagy műve Az örök zsidó (1860). A Szépirodalmi Figyelôben jelent meg 1860 novemberében. (A mondabeli "bolygó zsidó" a Krisztus-legenda szerint szidalmazta és bántalmazta a Golgotára menô Jézust, aki ezért örök vándorlásra ítélte.)
A vers a lírai elégia és az epikus ballada ötvözete, balladás hangú drámai monológnak is szokták mondani. Az író egy költött személy álarca mögé bújva szólaltatja meg kétségeit, kínzó gondolatait: van-e értelme, célja az emberi létnek, az örökös rohanásnak, a folytonos újrakezdésnek?
A belsô feszültséget az otthonra találás óhaja, a pihenni vágyás és a megállást, megpihenést lehetetlenné tevô hajszoltság, a "Tovább! tovább!" mennydörgô átka teremti meg. A legelsô szó a versben a "pihenni", s ez a remény jelenik meg az utolsó strófában is ("majd megpihen"), de ennek ellenében ott harsog a refrén újra meg újra felhangzó kényszerítô parancsa. Arany "a tehetség zsarnoki uralmát, a kielégületlen törekvést a művészetben a beteljesületlen életszomj sóvárgásával egybeolvasztva a hajszoltság és az áldozat élményévé" fokozza. îgy lesz ez a vers s a mitikus szimbólum "a művész önszemléletének és életérzésének páratlan művészi, dokumentum érvényű kifejezôjévé" (Barta János).
Az egész költeményben a megszólaló mitizált alak keserű élményeibôl fakadó panaszáradata hangzik. Fenyegetett a térben is (1-2.), az idôben is (3.): megállnia lehetetlen, mert a fenti "kolosszi lég" összezúzná, a lenti föld összeroppanna alatta; riasztja a jelen és a jövô, gyűlöli a mát s holnapot. Nincs pihenôhelye, otthona a világmindenségben, s körülötte minden önmaga ellentétébe csap át, minden csak megtévesztô látszat (4-5.): az étel nem enyhíti éhségét, az ital nem oltja szomját, az álom nem hoz nyugalmat stb. Az egyén teljes elidegenedését, elmagányosodását szólaltatják meg a következô strófák (6-7.). A metaforákban az új, nagyvárosi életérzés jelenik meg: az egyes ember atomizálódása a számára ismeretlen tömegben, a hagyományos emberi kapcsolatok szétfoszlása.
Ebbôl a negatív léthelyzetbôl fakad a filozófiai eszmefuttatás (8-10.): a természetben mindennek megvan a maga célja, végsô rendeltetése, nyugalma (üstökös, nyíl, eldobott kô, pusztai folyam, vihar, ágról szakadt levél, ördögszekér = egy gyomnövény széltôl kergetett kórója), csak az emberi lét céltalan, értelmetlen. (Pontosan ugyanerrôl töpreng Csongor is, mikor másodszor lép fel a hármas útra, s hasonló példákat sorol fel.)
A befejezés (11.) kesernyésen ironikus. Az örök zsidó űzött-hajszolt alakja azonosul a versben megszólaló személy örökké dobogó, zaklatott szívével; s ez egyszer, elôbb-utóbb majd csak megpihen, de ez a véget, a halált jelenti. Lezáratlan a vers: nincs felelet arra, hogy ez a vég, a halál adhat-e egyáltalán értelmet a létnek. - Keresztury Dezsô a vers refrénjével kapcsolatban jegyzi meg: "Azt hiszem, nem túloz, aki ebben a hangban is annak a visszacsüggedve, elnyomva is mindig újra feltörô hivatásérzetnek óvó-sürgetô megszólalását hallja, amelyet a költô annyiszor hasonlított valamilyen 'Dejanira-palást'-hoz, 'Nessus véré'-hez." (Keresztury Dezsô: i. m. 307. 1.)

Nagykôrösi balladák

A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnôtt az érdeklôdés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg ôsi népköltészeti műfaj. Német nyelvterületen fôleg a dán és a skót népballadák szolgáltak mintául.
A romantikus ballada epikus műfaj (s nem műforma, mint a középkori), de a három műnem határán helyezkedik el. Cselekménye sűrített, a történet elbeszélésmódja szaggatott, s az események nagy része drámai párbeszédekbôl vagy lírai monológokból áll össze; rendszerint tragikus témát dolgoz fel, de léteznek víg balladák is (pl. Pázmán lovag; 1856) és olyanok, amelyek megoldása nem tragikus kimenetelű (pl. Mátyás anyja; 1854; Szibinyáni Jank, 1855). Greguss Ćgost - 1825-1882 - meghatározása szerint "a ballada tragédia dalban elbeszélve".
A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre; a skót és a székely népballadákat tekintette mintaként. 1853-tól kezdte írni ôket Nagykôrösön. Mikor nagy epikus tervei "félbe-szerbe" maradtak, a költô - átmenetileg - ebben a kisepikai műfajban találta meg leginkább a magához illô szerepet. A balladák legjobban szerkesztett költeményei.
A nemzet ügyét kívánta szolgálni velük: a nemzeti öntudatot, a nemzet erkölcsi erejét, a jövôbe vetett hitet szerette volna ébren tartani és fokozni, a nemzeti egységet erôsíteni. Történelmi balladái ugyanis nagyrészt allegorikus jelentésűek. Bár tárgyukat rendszerint a nemzeti múlt nehéz korszakaiból merítik (az Anjouk, a Hunyadiak korából, a török hódoltság idejébôl), rejtett jelentésükkel a jelenhez szólnak. - Ritkábban népéleti témát is választ magának (pl. Ćgnes asszony).
Arany balladáiban egyedi-egyéni jellemeket, sorsokat ábrázol, s különös gondot fordít a lélektani indokoltságra. Több versében a bűn és bűnhôdés problematikáját állítja középpontba. Ezek a balladák arról szólnak, hogyan viszi hôsüket ôrületbe a bűntudat, miképpen roppannak össze a lelkiismeret súlya alatt, s hogy ez a büntetés kegyetlenebb a földi bíráskodás minden ítéleténél.
Ilyen, ún. lélektani ballada az Ćgnes asszony (1853). Az elsô négy strófában - a "balladai homálynak" megfelelôen - még csak sejthetô valamiféle bűn, de csupán szórványos utalások történnek erre (a véres lepedô, a hajdú megjelenése). Pontosan az sem igen derül ki, hogy a kíváncsiskodó kérdésekre adott válaszok megtévesztô félrevezetések-e, vagy pedig a késôbb megerôsödô beteges rögeszme elôjelei (valószínűleg az elôbbirôl van szó a 2-3. s az utóbbiról a 4. versszakban).
A következô terjedelmes szerkezeti egységben (5-19.) a színhely a börtön és a bíróság helyisége, az események azonban a lélekben peregnek. Arany finom eszközökkel, apró jegyek megfigyelésével festi a megôrülés belsô folyamatát: az ôrülettôl való riadalmat, ennek gondos takargatását, majd a kezdeti kényszerképzetnek a teljes tébolyig való kibontakozását. A részletezô elbeszélést hosszabb párbeszédek szakítják meg. Ćgnes asszony bűne - szeretôjével együtt megölte férjét - csak ezekben a dialógusokban világosodik meg.
A 20. strófától kezdve a ballada visszatér a vers indításához, s hosszú évek történetét sűríti néhány versszakba. Az idô megállíthatatlan múlását néhány motívum jelzi csupán: a ronggyá foszlott lepedô, a szöghaj (sötétbarna színű) ôszbe fordulása, a finom arcon szanaszét megjelenô ráncok. (A 15. versszak metaforái szólnak arról, hogy Ćgnes asszony milyen vonzóan szép fiatal menyecske lehetett.)
A refrén vagy az elbeszélô, vagy a hallgatóság érzelmi reagálását foglalja magában - a riadt megdöbbenéstôl a felháborodáson és a részvéten át a szánalomig. A strófáknak ez a vissza-visszatérô utolsó sora ritmikailag is elkülönül a megelôzô négy sortól. Ezek ütemhangsúlyos felezô nyolcasok félrímekkel, míg a refrén choriambusokkal gyorsított idômértékes ritmusú rímtelen sor, de felfogható anapesztusi sorfajnak is, az elején spondeussal:
"Oh! irgalom atyja, ne hagyj el."
A bűntudat, a lelkiismeret-furdalás súlya roppantja össze, kergeti tébolyba A walesi bárdok véreskezű, népelnyomó Edward királyát is, aki a maga zsarnoki tetteiért még elismerést és dicsôítést vár a legyôzöttektôl. - Śj motívum a lelki folyamatok ábrázolása mellett a költôk, a walesi bárdok példaértékű, bátor helytállása. Az ötszáz vértanúvá lett énekes közül "egy se bírta mondani, / Hogy: éljen Eduárd", egy sem lett hazaáruló renegát. - Ennek a költeménynek a versformája az ún. skót balladaforma (azonos a Szózat strófaszerkezetével). - Ehhez a balladához az a nemzeti legendává kerekedett történet fűzôdik, hogy a költôt felkérték fényes díj ígéretével: írjon üdvözlô ódát az 1857-ben Magyarországra látogató uralkodópár tiszteletére; ô elutasította a felkérést, s helyette megírta A walesi bárdokat. A balladát valóban elkezdte 1857-ben, de a fennmaradt kézirat tüzetes vizsgálata alapján csak évekkel késôbb készülhetett el. Nyomtatásban elôször 1863-ban jelent meg a Koszorú című folyóiratban, még ekkor is "ó-angol balladá"-nak álcázva.
A fenti két költemény egyszólamú ballada: az események idôrendi egymásutániságban egy cselekményszálon bontakoznak ki. Szerkezeti szempontból vannak bonyolultabb, ún. többszólamú vagy más elnevezéssel: párhuzamos szerkesztésű (szerkezetű) balladái is Aranynak. Ilyen pl. az V. László (1853). Különbözô, de egyidejű cselekményszálak fonódnak itt egymásba: a vihar kitörése, elcsitulása és fenyegetô közeledése; a hallucinációi elôl menekülô király távozása Budáról; a Hunyadi-párti rabok szökése. - E ballada végsora is - "De visszajô a rab...!" - biztatást, reményt kíván nyújtani a fásultságba süllyedt, megfélemlített nemzetnek.
Szintén többszólamú költemény a Szondi két apródja (1856. június), "a hűség és a hôsiesség balladája" - ahogy Gyulai Pál nevezte. Ebben nem a bűn és a bűnhôdés kérdéskörét boncolgatja Arany, hanem a hôsi helytállás nagyszerűségét mutatja fel a fegyveres harcban (Szondi), s a bukásban a költôk (apródok) erkölcsi felelôsségét, a hazához való rendületlen hűségét. Az apródok ugyanis itt nem a várkapitányt kísérô, fegyverhordozó ifjú katonák, hanem költôk, 16. századi lantosok, akik a kor ízlése és szokása szerint históriás énekeket szereznek, énekelnek.
Maga a versforma, mint a költemény egésze is, zaklatott menetű, nyugtalanítóan váltakozó ritmusú, és az egyes sorok eltérô szótagszámúak (11, 12, 11, 10). Ezt az izgatottságot azzal a metrikai módszerrel állítja elô Arany, hogy strófánként az elsô három anapesztusi sor közepén egy csonka lábat elhelyezve éles cezúrát (sormetszetet) alkot, s így ezek a sorok mintegy kettétörnek; a negyedik verssornak az anapesztusok rohanó iramot diktálnak (ezt csak néha lassítja egy-egy spondeus):
"Felhôbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja."
Az elsô két strófa a három, jelképes erejű színhely leírása. Az elsô kettô fent, a magasban helyezkedik el. A bérc tetején a rommá lôtt vár a hôsi harc színtere, a hazaszeretet, az önfeláldozás jelképe. A szemközti hegyormon domborul Szondi György sírja, s ott térdelnek apródjai. Az egyik helyszín a véres harc, az "ádáz tusa" komor tragikumát árasztja, a másik - a hármas jelzôhalmozással ("nyájas, szép, zöld") - az immár megdicsôült hôs felmagasztalásának nyugalmát, túlvilági békéjét sugározza. - A harmadik helyszín lent, "a völgyben alant" a gyôztesek alantas diadalmámorát szimbolizálja.
E két leíró strófa után végig drámai "párbeszéd" hangzik a balladában.
A 3-4. versszakban Ali és szolgája a dialógus két szereplôje. A gyôztes fôvezér azt kívánja, hogy a két énekes apród az ô diadalát zengje (ugyanúgy, ahogy Edward király szerette volna). Feltűnô és bántó ellentét alakul ki az idegen hódító, a kegyetlen zsarnok véres tette és negédes, finomkodó beszédmodora között, s ez még ellenszenvesebbé teszi. Csupa kellemkedô, fennkölt szóvirágokból áll Ali kérdése, s Arany ennek a stílusnak keleti ékességét még török szavak felhasználásával is hitelesíti (bülbül, huri - a szolga beszédében: gyaur, kaftán, serbet, sörbet).
A továbbiakban a páratlan strófák az apródok énekét, a párosak a török küldött beszédét tartalmazzák: a kétféle szöveg tehát párhuzamosan halad egymás mellett, egymásba fonódva, egy idôben - ettôl kezdve többszólamú a ballada.
Az apródok lantot pengetve históriás éneket mondanak a múltról: Szondi állhatatosságáról és hôsi haláláról. De mi csak "közben" kapcsolódhatunk be daluk meghallgatásába. Az 5. szakasz elején a három pont és a két kötôszó azt mutatja, hogy folytatódik a történet elbeszélése, nem most és ezzel kezdôdik. Énekük a megilletôdött, de tárgyilagos elbeszéléstôl ível az egyre szenvedélyesebb hangig, a himnikusan szárnyaló pátoszig. Dalukban fokozatosan megnô a különbözô stilisztikai eszközök és képek száma: pl. ismétlés és felkiáltás ("Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedül!"), azonos alakú szavak alkalmazása ("Mint hulla a hulla!), belsô rím ("ž álla halála vérmosta fokán"), régies szavak és igealakok (álgyú, marha, dalnok, ezerek, vítt, ragyog vala, lôn).
A török küldött az énekesekkel szemben a jelenrôl beszél, s kezdetben a jövô nagy lehelôségeivel hitegeti ôket. Hízelgô csábítgatása mindent felkínál, "mit csak terem a nagy szultán birodalma", csak legyenek renegátok, hazaárulók, álljanak a megszálló idegen hatalom oldalára és szolgálatába. Eleinte keletiesen színes stílus jellemzi kecsegtetô ajánlatait (pl. "Immár födi vállát bíbor szinű kaftán"), majd burkolt fenyegetés lappang beszédében. A közeledô éjszaka rideg szelében ott sziszeg ellenségesen a még leplezett ijesztgetés: "Idekinn hideg éj sziszeg aztán!" A török lassanként kifogy érveibôl, egyre határozatlanabbá lesz, sôt egy pillanatra az apródok lelkes énekének hatása alá kerül maga is, s ez a hűséges költôk erkölcsi diadala. "Rusztem maga volt ô!" - kiált fel önfeledten, s elkezdi dicsérni Szondi hôsiességét, de aztán megijed ettôl, s végül durva, leplezetlen fenyegetésbe csap át. Beszéde a prózai közönségességig laposodik erkölcsi vereségének zavarában.
Az apródok nem figyelnek a török csábításaira, nem jön létre közöttük valódi párbeszéd (párhuzamos monológok hangzanak el valójában), énekük egyes szakaszai mégis felfoghatók közvetett válaszoknak. Ezek elutasítanak mindenfajta együttműködést az idegen hódítókkal, végül pedig életük kockáztatásával is megátkozzák Szondi gyilkosát. - Két különbözô erkölcsi világ, két egymásnak ellentmondó lelkület és értékrend áll egymással szemben. Jellemzô pl. a legyôzött maroknyi magyar sereg kemény harci erényeivel ellentétben a keleties elpuhultság érzéki örömeinek felkínálása: "Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs... jó illatu fűszer, és drága kenôcs..." (pálma = datolya vagy banán) - E két világ között nem létezhet semmiféle érintkezés, dialógus.

Őszikék

Még 1856 ôszén kapott Arany János Gyulai Páltól egy kulccsal zárható "kapcsos könyvet" (ún. emlékkönyvet). 1877 nyarán "ezt hóna alá fogta, elindult vele a sziget legnéptelenebb útain, s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az ihlet perce... A kapcsos könyv tiszta lapjai gyorsan kezdtek telni, de jó ideig nem mutatta senkinek, még anyámnak és nekem sem" - így emlékezett vissza az žszikék születésére fia, Arany László. (Az ôszike egy kikirics-faj, mely késô ôsszel virágzik.)
A költô csak a maga kedvére dalolgatott, verseit nem szánta a nyilvánosság elé. Ez a szándéka nem valósulhatott meg teljesen. "Miután Gyulai egy költeményt kicsikart tôle, csakhamar zaklatták mások is, s ily módon a kapcsos könyvbôl napvilágra jutott tizenöt költemény" (Arany László), a többi (37) csak halála után jelent meg.
Arany nem ok nélkül húzódozott a nyilvánosságtól: mások ezek a költemények, mint amilyeneket a kor szélesebb körű irodalmi közvéleménye várt tôle. Nem csatlakoznak ezek semmiféle irodalompolitikai programhoz, irányzathoz. Szerzôjük nem kívánja vállalni bennük a "nemzeti költô" szerepét, azt a szerepet, amelyet eddig is mintegy reá kényszerítettek. Csupán az "ihlet percét" megragadva akarja formába önteni azt, amit egy-egy pillanatnyi benyomás kivált a lélekbôl. Szorosabb értelemben vett "politikai", "hazafias" vers csak egy akad közöttük, A régi panasz, de ez is a jelen társadalmi "rohadásától" való elfordulás mélységesen kiábrándult megnyilatkozása. "Az žszikéket az teszi oly múlhatatlanul modernné, hogy bennük egy nagy lélek sebzettsége és összetettsége önmagának nyilatkozik meg kivételes ôszinteséggel és művészi erôvel. Másként, mint az ötvenes évek elején." (Keresztury Dezsô: i.m. 548. 1.) - Műfajai a régiek, a kipróbáltak (balladák, életképek, elegico-ódák, dalok stb.), de az igazán új az elrejtôzés által lehetôvé tett ôszinteség és szabadság. Bátrabban fordul belsô világába, emlékeihez, szorongásaihoz.
Az egész verscikluson végig ott érezhetô az elhibázott élet, az elmulasztott lét s az elmúlás, a búcsúvétel tragikus sejtelme. Mégsem szabad az žszikéket csak egy lemondó öregember (60 éves ekkor!) hattyúdalának tekinteni, ez a ciklus ugyanakkor egy magát és költészetét megújító lángelme remeklése is, ahogy 12 év néma hallgatása után újra kivirul.
Az žszikék legtöbbet emlegetett, talán legjellemzôbb alkotása az Epilogus (1877. július 6.). Arany ugyan megírásakor "végszó"-nak szánta, mégsem az, gazdag termés következett még utána. Ennyi személyes, sôt titkolt érzés és mondanivaló ilyen közvetlenül még soha nem szólalt meg költészetében, ezután is csak nagyon ritkán.
Induljunk ki a versformából! A páros rímű felezô nyolcasok, melyek a hagyományos dalforma megszokott sorfajai, szelíd, könnyed, dalolható érzelmeket ígérnek. A strófák harmadik sora azonban csupán egyetlen ütem, fél sor, félben maradt sor, s ez minduntalan megtöri a dallamot: megrendültséget, érzelmi feszültséget visz a vers hangzásvilágába, s arról vall: nem könnyed, fesztelen érzelmek uralkodnak majd a költeményben.
A vers szerkezeti tagolódását egyértelműen kijelöli a költô "Az életet már megjártam" nyitó sor (egy ízben egy szóval módosított) megismétlésével: a 15 szakaszból álló alkotás három, arányos (5-5 strófás) egységbôl áll. Ez a három szerkezeti egység három különbözô idôsíkban helyezkedik el.
Az elsô öt versszak (1-5.) ideje a múlt. A már idézett kezdô sor - a maga múlt idejével - a végleges befejezettséget, az élet lezárultságát hangsúlyozó elégikus sóhaj. Hatásos hangütés is egyben: metaforikus tartalmánál fogva kiindulópontja a további, egymáshoz kapcsolódó képeknek. Az élet leélése azonosul az élet-országúton való haladással, melynek vége, úticélja a halál. Sokan haladnak ezen az úton - gyalog, hintón, omnibuszon; nem sokat törôdnek egymással, lenézi, olykor bántja az egyik a másikat; a hintón robogók nem veszik észre azokat a kis virágokat, amelyek az útszélre sodort gyalogosok vigaszai. - Erre az elsô részre látszólag a humorba bújtatott derű, az önironikus mosoly, a kiegyensúlyozottság, a hetyke, önérzetes fölény ("Nem törôdtem bennülôvel...") és a bajokon, csapásokon felülemelkedô sztoikus bölcsesség jellemzô ("Félre álltam, letöröltem" - "Hiszen az útfélen itt-ott..."). De az erôs képgazdagság, a többszörösen áttételes képsor azt sugallja, hogy az idillinek tűnô felszín mögött egyelôre titkolt megrendültségek, visszafojtott indulatok és keserűségek húzódnak meg (az útszélre sodró szegénység, sértések, megalázások szó nélküli tűrése; keserű belenyugvás a kudarcba; ámító önvigasztalás stb.). - A játékos ismétlések (megjártam - jártam; gyalog jártam - gyalog bizon), a köznyelvi, társalgási fordulatok (bizon, legfölebb, egy a lelkem), a modern nagyvárosi élet sajátos szavai (omnibusz, lócsiszár) s a különös szókapcsolatok és metonímiák (kevély fogat, fényes tengely, cifra bak) is hozzájárulnak ahhoz, hogy olyan többértelmű - derűs is, megrendült is - ez a szerkezeti egység.
A második rész (6-10.) idôsíkja a múlthoz kötött jelen. A 6. versszaktól kezdve hangváltás történik: az eddigi derűs felszínt izgatott, elégedetlen kifakadás, közvetlen, áttétel nélküli megnyilatkozás töri szét. A költô (a versben megszólaló) az élettôl nem kapta meg azt, amit várt. Része volt címben, hírnévben, elismerésben, holott épp ilyesmikre nem vágyott. S pont a hírnév és az elismerés, a "pályabér" váltja ki belôle az "örök kétely" mardosását, a lelkiismeret-furdalást, mely "égetô, mint Nessus vére". A roppant szerénység feltárulása, az önmagában és tehetségében való örökös kételkedés - eddig titkolt - megvallása hívja elô ebben a részben az egyetlen metaforát ("titkos métely") s az egyetlen hasonlatot ("pályám bére égetô, mint Nessus vére"). Az a kétely gyötri, hogy műveivel megérdemelte-e az elismerést, s az az önvád, hogy (epikus) alkotásait nem fejezte be, "félbe-szerbe" maradtak.
A harmadik szerkezeti egységhez (11-15.) fűzôdô idôsík a múltban megálmodott, de meg nem valósult jövô. A panasz hangja ezúttal is leplezetlen, itt is kevés a költôi kép (kivétel az utolsó szakasz), bár mind az öt strófát átszövi valami rejtett többértelműség. A független nyugalom, a csöndes fészek falun (Nagyszalontán), a munkás, vidám öregség eddig csak ábrándos vágyálmok maradtak. A tragikus élet iróniája, hogy mindezeket csak akkor kaphatta meg, amikor már nem tud velük mit kezdeni a halál közelében. A kétségbeesett, remény nélküli lemondás szétfeszíti az utolsó strófa formáját: a versszak ötsorossá bôvül. A toldaléksort - "Bár kalitja már kinyitva" - több poétikai eszközzel emeli ki a többiek közül: a többi sorral nem rímel; a két ütem (egy magánhangzó kivételével) hibátlan mozaik-rímpárt alkot, s alliteráció is ("k" hangok) található benne. Mindehhez hozzájárul a nagyerejű metafora: az ország legünnepeltebb költôje a "rab madár" képével fejezi ki saját léthelyzetét. (Molnár János elemzésének felhasználásával - i. m.)
A Mindvégig (1877. július 24.) olyasfajta önmegszólító vers, mint Vörösmarty Mihály A vén cigánya. Ez is felszólítás az alkotásra, az alkotás vállalására minden körülmények között, "mindvégig".
Az elsô sorok szándékoltan utalnak vissza egy korábbi vers címére és lemondó kiábrándultságára. Az 1850-es Letészem a lantot az alkotás feleslegességét és céltalanságát hangsúlyozza, a Mindvégig parancsa éppen ellenkezôleg a mindhalálig való munka, írás kötelességét emeli ki. Ott a költészet abbahagyását a költô személyes meghasonlottságán túl a nemzeti tragédia indokolta, itt a versíráshoz való ragaszkodásnak már nincs közösségi érdeke: célja csupán az egyén, a halál fenyegetésében élô ember vigasza. Lényegesen megváltozott tehát a költô és a költészet szerepe.
Arany János a vers írásakor - mai fogalmaink szerint - még nem olyan öreg, hogy a halál közelségének rettegésében kelljen élnie, súlyos betegségei azonban igazolják az elmúlás állandó jelenlétének tudatát. Arany László írta utolsó éveirôl: "Teste, úgy szólva, össze volt törve; gyötrô mell-baja néha órákon át nem hagyott neki csak néhány percnyi megnyugvást, néhány szabad lélekzetvételt sem; megnehezült hallása miatt minden társalgás terhessé vált reá nézve...; s utoljára még szemei is (1877 óta) annyira megromlottak, hogy minden olvasással végképp fel kellett hagynia."
Ezek a körülmények érthetôvé teszik a költemény kezdetének felindultságát, melyet poétikailag a zaklatott ismétlés és a choriambusok nyugtalanító ritmusa fejezi ki:
"A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez"
A következô három strófában (2-4.) - kissé önironikusan és vigaszképpen - egyfajta sorsfilozófia bontakozik ki: tudomásul kell venni a természet és az élet örök rendjét, felül kell emelkedni a sors csapásain; nem érdemes visszasírni, ami elmúlt, hanem bölcsen ki kell használni "azt, ami maradt"; "hisz szép ez az élet fogytig": a lét a maga fájdalmaival együtt is szebb, értékesebb a nemlétnél. Megmosolyogtató önirónia van abban, hogy a súlyosan beteg költô lemond a bor és a szerelem megverselésérôl, bordalokat, szerelmi verseket ugyanis sohasem írt.
"Légy te vidorabb" - szólítja fel önmagát, s ez átvezet az új költôi törekvések felismeréséhez, "megsejtéséhez" (5-6.). A líra "hangköre más" lett: a kinti világgal szemben (a nemzet, a haza ügye) a vers témájaként megjelenik a költô benti, szubjektív világa is. Ezt lehet és kell versbe emelni, az új eszme, értelem pezsdüléseit kell megragadni.
Ennek a befelé forduló, a lélekben zajló történésekre figyelô költészetnek nem létfeltéte a közönség megléte (mint a Letészem a lantot írása idején). îró és közönség viszonyának megbomlásáról panaszkodik az utolsó strófa (7.), de a hallgatóság hiánya nem lehet ok és jog a némaságra. - A költészet visszhangtalansága egyébként nem újszerű téma Arany művészetében. A Csaba királyfi (1853) töredékei elé írt Elôhangban így hangzik a költôi parancs: "Ha késôn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!"
Költô és költészet tragikus elmagányosodása a témája a Naturam furca expellas... című szonettnek is (1877. július 9.). A rím egy akkoriban közismert latin közmondás része (minden latin nyelvtankönyvben szerepelt példaként.) Az eredeti így hangzik: "Naturam furca expellas, tamen usque recurret" (naturam furká expellász, tamen uszkve rekurret); jelentése: "śzd ki bár a természetet vasvillával, mégis mindig vissza fog térni". Azaz a természet, az emberi természet sem változtatható meg, a ránk mért sorsot el kell fogadni.
A versben alapvetô emberi magatartások, létélmények feszülnek egymásnak. Az elsô 12 sor egy gyermekkori emlék felidézése: a tökharanggal való játék meghatódó, mosolygós elbeszélése. (A költô le is rajzolta, mi volt az a tökharang.) Hangot ugyan nem adott, de harangozni lehetett vele, "vígan működék", s csinált "komociót" (mozgást, lendítést, "hintázást").
Az utolsó két sor hatására "valami egészen különös villódzás indul meg a vers két képe: a tökharangot kongató kisfiú és a verseit kongató költô képe között". A két kép körvonalaiban pontosan egymásra illik, minden mozzanatnak megvan itt is, ott is a maga megfelelôje; de "minden mozzanat mást: pontosan önnön groteszk ellentétét sugározza a két szemben álló képben. Az, hogy a harang hangtalan, az a gyerekkori képben csak mulatságos; az öregkori képben viszont már: fájdalmas. Amott csak azt jelenti, hogy nincs hangja - itt azt is, hogy nem hallja senki. Ott, a tökharang, a gyerekkor kedvesen hiú vágyainak-terveinek - itt a hiábavalóságnak és a magánynak a szimbóluma. Ott, a vágynak még van jövôje: »majd ha nagy leszek, Valódi harangot veszek« - itt már nincs, mert a valódi harang, a vers is néma. Ott, az »egész nap kongatás« a boldog s vágyott beteljesülést jelenti - itt a néma versek »untalan« kongatása már görcsös kényszer, céltalan robot. S ha a »máskép vígan működék« tréfa volt ott s akkor - most, amikor a megöregedett költô néma s visszhangtalan költészetérôl s hiábavaló életérôl mondja azt, hogy »De máskép vígan működék« - akkor ez keserű s tragikus önirónia." (Hankiss Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig. Magvetô, Bp. 1969. 70. 1.)
Az žszikék balladáiból is hiányzik mindenfajta allegorikus indíték, történelmi-politikai áthallás. Költôjük - csak művészi célokat követve - fôleg régi és népi babonás hiedelmeket elevenít fel bennük, ugyanakkor folytatja korábbi témáját is, a bűn és bűnhôdés kérdéskörét.
Tengeri-hántás (1877. július 15.) című költeményének szereplôi a szokástörvényt megsértve halállal, illetve tébollyal tetézett öngyilkossággal bűnhôdnek: Tuba Ferkó elhagyta megesett szeretôjét, Dalos Esztit; mikor Ferkó a leány öngyilkossága után visszatér falujába, a lelkifurdalás beteggé, holdkórossá teszi, s a templom tornyára felmászva lezuhan.
Ez a ballada is a többszólamú szerkesztés remeklése. Az elsô és az utolsó versszak kerettörténetének elbeszélésébe egy másik elbeszélés iktatódik. Ezt a tengerihántás (kukoricafosztás) egyik - feltehetôen idôsebb - résztvevôje meséli a fiatalok okulására. A cselekményt elôadó strófák utolsó elôtti, rímtelen, gondolatjelekkel is elkülönített sora meg-megszakítja a mesemondás folyamatát: egy-egy kiszólás, figyelmeztetés hordozójává lesz. Az öreg (a mesélô) vagy valaki más rászól a fiatalokra, vagy felfigyel valami külsô jelenségre, amely mindig szimbolikus kapcsolatba hozható a mesével. Tuba Ferkó és Dalos Eszti múltbeli szomorú történetébe a kiszólásokon keresztül ékelôdnek be a jelenre vonatkozó utalások, az utolsó, a keretversszakban viszont a múlt következménye válik jelenné: a mesét hallgató fiatal legények, leányok dideregve figyelik a fölöttük repülô halott szerelmesek kísérteties muzsikálását.
A Vörös Rébék (1877. szeptember 26.) falusi története is a reális valóságot keveri babonás elemekkel, naiv látomásokkal. Vörös Rébék (Rebeka) hol mint varjú, hol mint vén boszorkány, kerítôasszony jelenik meg, aki házasságtörésre csábít egy szép menyecskét, "a Sinkóék cifra lányát, a Terát". (A "cifra" szó jelentése itt: "könnyű erkölcsű", "könnyelmű", "kacér".) Az asszony hűtlensége kettôs gyilkosságba kergeti a férjet, Pörge Danit, akit végül elér a törvény büntetése. - A címszereplô démoni alakváltozásai, az epikus és párbeszédes részek sejtetô elhallgatásai virtuóz bonyolultságot adnak a balladának. Fokozza ezt a bonyolult összetettséget a refrén, a sátánűzô "Hess, madár!", melyet legtöbbször az elbeszélô, néha a történet valamelyik szereplôje kiált el. Lehetséges, hogy olykor a hallgatóság riadalmát közvetíti a refrén. Az utolsó strófában jelenné válik az indító szakasz múlt ideje. A vers szimbolikája értelmében tehát az ártó Gonosz halhatatlan, nem lehet elpusztítani: hatalma idôtlen, "vég ne'kül" itt van közöttünk. A védekezés ellene eléggé reménytelen.
Legnépszerűbb, legtöbbet szavalt balladája a Tetemre hívás (1877. október 27.). Alapja egy középkori istenítélet: az a hit, hogy a halott sebe újra vérezni kezd gyilkosának jelenlétében. A halva talált Bárczi Benô apja mindenkit megidéz fia holttestéhez, de a bűnös az, akire a legkevésbé eshetett a gyanú: ifjú menyasszonya, Kund Abigél. A könnyelmű, kacér enyelgés tragédiához vezetett, a büntetés itt is a megtébolyodás.

Share this:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2007- Érettségi vizsga tételek gyűjteménye. Designed by OddThemes | Distributed By Gooyaabi Templates