1877.nov. 22-én született Érmindszenten
1888-1892. a Nagykároly-i piarista gimnáziumban tanult
1892-1896. Zilahon a református kollégiumban tanult, majd itt érettségizett
1896. a debreceni Jogakadémiára került
1898. A Debreceni Hírlap és a Debrecen címû újság munkatársa
1899. Debrecenben megjelent elsõ kötete Versek címmel
1900. Nagyváradon a Szabadság címû lapnál, majd
1901-1903. a Nagyváradi Napló-nál újságíró
1903. a Még egyszer kötet megjelenése
ismeretség és szerelem Diósi Ödönné Brüll Adéllal, Lédájával
1904. Párizsba került tudósítónak
1905. a Budapesti Napló munkatársa
1906. az Új versek megjelenése
1907. Vér és Arany
1908. Az Illés szekerén
1911. levél Boncza Bertától
1912. szakítás Lédával: Elbocsátó, szép üzenet
1915. feleségül vette Boncza Bertát (Csinszkát); Csucsán laktak
1917. Budapestre költöztek; a költõ súlyos beteg
1918. A halottak élén (utolsó kötete életében)
1919.jan.27. meghalt Budapesten
1923. Az utolsó hajók (posztumusz kötet)
Ady költészete a századvég lírájából nõtt ki. E korszakban sorra jelentek meg a magyar költészetet megújítani szándékozó törekvések, és elsõ köteteiben még Ady is az õ követõjükként indult. A döntõ lépést Ady a harmadik kötetével (az Új Versekkel) tette meg, ekkor került a versvilág középpontjába saját személyisége. versei gazdag, összefüggõ jelképrendszert alkotnak. Lehet külön látomásszerû tájversekrõl, szerelmeskölteményekrõl, magyarság-versekrõl, háborúellenes költészetrõl, létharc-versekrõl stb. beszélni Ady költészetét illetõen, hiszen e nagy témák egy-egy nagy szimbólumcsoport kapcsán jelennek meg, de a részek is csak az egészben kapják meg jelentésüket. Mûveibõl az emberi lélek õsi rétegei (irrealitás, sejtelmesség, az álmok világa) mellett prófétai magatartás, jövõbelátás is kirajzolódik. Költõi nyelve egészen egyéni. Visszanyúlt a kuruc költészetig, Az erdélyi írók hagyományihoz, sõt a Biblia õsi fogalomvilágához is. A versritmust is megújította, az õsi magyar tagoló vers és a jambikus idõmérték különös ötvözetét hozta létre. Költeményeit a köteteken belül összefüggõ ciklusokba rendezte. A Nyugat címû folyóirat vezéralakjaként stílusszintézist teremtett. Költészetében mindvégig meghatározó tényezõ a mítoszteremtõ szimbolizmus, de elsõ korszakában az impresszionizmus és a szecessziós szerepjátszás, a másodikban az expresszionista drámaiság formálja át nyelvét, beszédhelyzeteit, verseit. Ady költõi forradalma a szimbolizmus jegyében fogant. Egyéni mitológiájának középpontjában önmaga állt. A versek történése rendszerint fiktív térben és idõben játszódik. Valamennyi szimbólum a középpontban álló személyiségre utal, már az Új Versekben is. Heroikus önképet teremt szóképeivel, melyek nem egyszerûen metaforák, hanem - összetettségük révén - szimbólumok. Egy-egy ilyen képpel felnagyítja magát, és a képek sejtelmes titokzatossága, "történetisége" miatt egyúttal mitizálja is. A szimbolizmustól a szecesszió nehezen különíthetõ el, számos vonásuk megegyezik. A költõ mûvészi érzékenysége és magatartása kezdetben inkább a szecesszióhoz kapcsolódik. A szecessziós mûvészet nemcsak különös, bizarr, egzotikus és erotikus témáival, virágmintáival, dekoratív vonalaival nyomja rá bélyegét Ady verseire, hanem a személyiség új kultuszával is. A századelõ mûvészetének izmusai közül a mindent egyesíteni akaró stílustörekvés összefoglaló neve a szecesszió. Ady költészetének szecessziós jellegzetességei:
1.Költészete szinte mindig szereplíra.
2.Poézisének alapvetõ gesztusa a szecessziós önfeltárulkozás. Különös egyéniségnek mutatja magát: õszintének és titokzatosnak, érzékinek és mindentudónak, állhatatos bajvívónak és a halál rokonának.
3.A hétköznapi prózai élet elviselhetetlen a szépség embere, a mûvész számára, aki minden idegszálával tiltakozik a szürkeség ellen. A szürkeség Adynál a magyarság elmaradottságát, kultúrálatlanságát is jelenti.
4.Az Ady versektõl elválaszthatatlan a titok, a csoda.
5.A szecesszió kedvelt eleme az erotika, a könny, a halál, a bûn, a csók, melyek együtt fõleg a Léda-versekben fordulnak elõ.
6.A megszépítõ, átesztétizált halál az élet természetes velejárója.
Ady költészetét a felvázolt szecessziós vonások jelenlétét elismerve is alapvetõen szimbolistának kell tartanunk.
A magyar Ugar víziói: Egy újfajta, kritikai jellegû nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított, amelyben egyszerre adott volt a szeretet gyöngéd és a bírálat indulatos érzése ugyanúgy, mint Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty vagy Petõfi verseiben. Harca a szellem harca volt a szellemellenes korlátoltsággal szemben. Ez a keserû, támadó, nemzetostorozó indulat fejezõdött ki az Új Versek legfontosabb, a többit maga köré szervezõ ciklusában, A magyar Ugaron-ban. A költõ szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem "tájleírás", a szimbólumba átváltó metaforák sora nem vizuálisan elképzelhetõ konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belsõ látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítõ, cselekvésre izgató ellentétek találhatók a költeményben. A képek és a jelzõk egyrészt a nagy lehetõségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítõen kopár valóság, az eldurvult, mûveletlen világ leverõ élményét fejezi ki. A megélt ellentétbe ezért nemcsak a tiltakozó keserûség, hanem a kilátástalanság és a reménytelenség érzése vegyül. A versnek lefelé menõ, aláhulló kompozíciója van. Az 1-2. versszakban még az egyes szám elsõ személy, a lírai alany, az ébresztõ, felfedezõ szándék az aktív, a cselekvõ (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a virágot számon kérõ hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is. A 3-4. versszakban már az Ugar válik cselekvõvé: az idarengeteg megmozdul, gyûrûzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgetõ, virágot keresõ s a régmúlt szépségeket idézõ hõs tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyûrûjében. A halmozott alany (a dudva, a muhar, a gaz) s a fokozatos igesor (lehúz, altat, befed - halmozott állítmány) a vad mezõ végsõ gyõzelmét fejezi ki: az Ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én (a költõ, a mûvész) sorsa az aláhullás, a züllés, a közönségességben való elveszés.
A mûvész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája (1905) címû költemény is. Az ellentétekre épülõ szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus jelentésû mûvészportré és a durva környezet kontrasztja. A kezdõ ellentét a vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik. A "kúnfajta, nagy szemû legény" a többitõl fajtában, külsõben, lélekben elütõ mûvész: befelé élõ, érzékeny lélek. A mûvész rejtett belsõ életének rajzát felerõsí tik a vissza-vissza térõ számneves túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer) s a halmozások. Az elsõ versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. Tragikussá színezi az ellentétet az önállósult két rímszó, ahol a lélek szavára rímként az állati durvaság válaszol. A mûvészet itt megsemmisül, senki sem tart igényt rá. A "piszkos, gatyás, bamba" jelzõk fokozásos halmozása erõsödõ ellenérzést, indulatot érzékeltet. A szemlélõdõ lírai hõs cselekvõvé válik, ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás. A magyar Ugaron ciklust a kötetben közvetlenül A daloló Páris versei követik: kiélezett kontraszt teremtõdö tt í gy a szellemtelen, mûvészetellenes sivatag és a tünékeny, messzi szépségek álmát megvalósító, daloló Párizs között. Ide menekült költeményiben és a valóságában is: az 1906-os második párizsi utazás - az elsõtõl eltérõen - már nem "tanulmányút" volt, hanem egyértelmûen emigráció. A megérkezés üzenetét hozta haza Páris, az én Bakonyom (1906) címû verse.
Léda-versek: Ady 1903-ban találkozott a nála öt évvel idõsebb, férjes asszonnyal, Adéllal, versei Lédájával. Találkozásuk végzetszerû volt, elválások és egymásra találások sorozata: menekülés az Asszonyhoz és menekülés tõle. E kapcsolatban Ady a szerelem legvadabb és legszelídebb oldalát is megmutatja. S hogy megmutassa a szerelem természetét, Lédát mitikus alakként emeli magához. A Léda-versek gyakori gesztusa a hódolás, a könyörgés, a fenyegetés és a megbánás, de az együttlét öröme hiányzik belõlük. A távolság és a közelség játékától nyeri érzelmi hõfokát és ambivalenciáját a Meg akarlak tartani címû vers. Az "ideális elválás" még felfokozottabban jelenik meg az Áldásadás a vonaton-ban. Jelenidejû idill nincs a Léda-versekben. Ezeket a költeményeket emiatt sem lehet a boldog vagy boldogtalan szerelem hagyományos kategóriáival minõsíteni. Ady szerelmi lírájában az õszinte föltárulkozás, a nõ-férfi viszonyban levõ érzékiség, testiség lefestése is újszerû. A Léda-verseket ezenkívül a szerelmi extázissal összefonódó halálélmény, a nõben megtestesülõ bûn és titok is motiválja. A megbabonázó "gyönyörûséges rossz", a nõ által való elkárhozás, a testi szerelembe való belezuhanás, belehalás ezeknek a költeményeknek az alapélménye (Vad szirtetõn állunk; Héja-nász az avaron; Csókokban élõ csóktalanok). Nagyon bonyolult, ellentmondásos érzelem kap hangot a Léda-versekben. Igy lett Léda Ady számára egyszerre üdvösség és kin, öröm és gyötrelem. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kisérõje lett a hiábavalóság tudata és a halálhangulat. A Lédával a bálban a szerelem két periódusát jeleníti meg. Az elsõ szakasz szecessziós szakasz, bizarrul dús, buja képekkel kezdõdik, a rózsaszín és a fekete színkontrasztja itt jelenik meg elõször. A második strófa érzékletes képpel indul (bús csönd), és közvetve az ember legnagyobb létbeli ellenfelével, az idõvel szembesít: régi rózsakoszorú, ami elhervadt. A rózsaszín-fekete ellentét a két "bálozó halotthoz" kapcsolódva még élesebb. A régi idillt és a mai diszharmóniát jeleníti meg. A tragikum szinte a végletekig fokozódik. Ugyanebben az évben, 1912-ben írta meg elégikus, fájdalmas, igazi búcsúhangulatban a Valaki útravált belõlünk címû versét. Minden férfi nevében, általánosan vall az elválásról, a szakításról Ady Endre. És itt ér véget a kisvárosi flörtnek induló kapcsolat, amely eljutott a teljes szerelemig.
Istenes versei: Ady költészetére 1908-1912 között jellemzõek az ún. istenes versek, Az Illés szekerén, a Szeretném, ha szeretnének, A Minden-Titkok versei és A menekülõ élet köteteiben. A vallás, a Biblia világa, szókincse, nyelvezete, szimbólumai, metaforái azonban jószerivel az egész Ady-lí rát áthatják. Ez a költészet egy õsi gondolkodásmód felé is visszanyúl az idõben. Ady élménykincse éppen ezért nemcsak keresztény jellegû: õsibb, idegenebb, "pogány" vallási képzetek is felidézõdnek benne. A görög mitoló gia, a keleti vallások istenképe is felbukkan verseiben. Az Új versek-ben és a Vér és Arany-ban pogány istenekkel harcol és komázik a lírai én. A humánus, az embersegítõ istenes versek (Ádám, hol vagy; Álmom, az Isten; Szeress engem, Isten; Imádság háború után) mellett az értelmetlen istenkép is feltûnik: a szorongás, félelem, a bizonytalanságba vetett emberi sors költeménye (A nagy Cethalhoz). Minden jelenség összefoglalója, a hideg, a kérlelhetetlen, megismerhetetlen, az emberi sors iránt közönyös Isten. Az istenkép összetett, különös, megfoghatatlan jelenség; a költõ szerint csupán egy a biztos: "Isten van valamiként". Ezt a "van valamiként"-et szándékozik pontosítani a lírikus, sõt vissza akar találni a gyermekkori hithez. A régi emlékek nyomán indul a felnõtt költõ istenkeresése az elsõ istenes versciklus címadó versében, A Sion-hegy alatt címûben is. Ez a mû egy lidérces, rossz álom, melyben Isten elhanyagolt, groteszk külsejû, komikus cselekvésû. a harmadik versszakban megjelenik a szintén magányos, reszketõ kezû, rongyolt lelkû, istenkeresõ lírai én. A történés középpontjába a fázó, riadt, kallódó ember és kallódó isten külön-külön érkezik. a tékozló fiú, az életben kárhozott felnõtt hitehagyottan visszatér, visszatérne az Úrhoz. A hetedik strófában örökre elszakadnak egymástól: a Sion-hegy alatt a megváltás elmarad. A megtérni vágyó lírai én elfeledte a gyermeki hitet, bizalmat és ez nem váltja meg õt. A vers ironikus és patetikus hangnemeket egyesit, különbözõ idõsíkokat elegyit. A költõ számára a halálból is vezet út Istenhez, a felejtésbõl, a hitnélküliségbõl azonban nem. Ady minden ellenére bízni akar a számára rejtélyes, nehezen megfejthetõ Istenben. Teológiájában Isten tagadása és mégis megvallása keveredett: Istenközelség és elhagyatottság, áhítat és megrettenés váltakoznak.
Magyarság-versei: A nemzetféltés, a szorongás váltotta ki Adyból is a keserû, átkozódó, ostorozó költeményeket, az ún. magyarság verseket. Ostorozó, átkozódó verseinek forrása az a nyugtalanító tapasztalat, hogy a magyarság képtelen következetes, kemény akarat kifejtésre, erõfeszítésre. A nyelvileg és kulturálisan elszigetelt magyarság fennmaradása izgatta a népek közötti versengésben. Az akarat hiánya, a tenni nem tudás, a szavakban élõ nagyhangúság, a hencegõ dicsekvés a magyarság sajátos jellemvonásaként jelent meg számára. Legkönyörtelenebb népostorozó verse a Nekünk Mohács kell (1908). Fordított himnusz ez. Ady hite szerint az állandó sorscsapások nélkül elpusztulna a nemzet. A vers nyelvi anyagát az erõs indulat, a vádló keserûség alakítja. Eltérõ hosszúságú 11 és 7 szótagos sorokat fognak össze a páros rímek. Erélyes tiltó és felszólító mondatok izgatott egymásutánjában fejezõdik ki szinonimaszerûen egyazon gondolat: a sujtás, a verés követelése, melynek indoklása eleinte a megvetést hordozó két megállapítás: szolgafajta a magyar s éretlen, akaratgyenge, széthulló, önmagát megszervezni képtelen nép; a vers végén e leghangsúlyosabb helyen szólal meg a békesség elutasításának legdöntõbb s egyben kétségbeesett érve: a nemzeti pusztulás lehetõsége. a nemzetostorozást a költõ egyben önbírálatként formálta meg. Azonosul népével, maga is vállalja a sújtó csapásokat, késõbb pedig már egy eltéphetetlen sorsközösséget hangsúlyoz. A fajok cirkusza (1910) címû versében a tõlünk fejlettebb országoktól való lemaradásunk tragikus szomorúság szólal meg. A költõ a magyarságot képtelennek tartotta a történelemformáló népek sorába való felküzdésre, sorsa ezért a másolás, az epigon lét. Ennek következménye az eltévedés, a reménytelenség, a komor céltalanság. Berzsenyihez, Kölcseyhez és Vörösmartyhoz hasonlóan kétségbeesetten vívódott a nemzethalál gondolatával. Az idõ rostájában (1913) kifejti, hogy a sorsukat alakítani nem tudó népeknek el kell pusztulni. Vállalta magyarságát, népének hibáinak együtt, osztozni akart fajtájának elrendeltetés szerû sorsában, akár a pusztulásban is. Hazájához sorsszerû kötõdésérõl vallott hitének egyik legszebb alkotása A föl-földobott kõ (1909). A hazaszeretet mindig visszahúzó ereje azonosul a költõi képben a gravitációban. A mû két 10 szótagból álló 5-5 osztású, ütemhangsúlyos, rímekkel összefogott és rövidebb, rímtelen hatszótagú sorból áll. Az érzelmek mozgása ellentétes irányúak. A lélek szándéka a menekülés innen, a lenti világból, azonban bús hazaszeretete minduntalan visszahúzza a földre. Ha szomorúan is, de ismét megvallja magyarságát, hazája iránti hûségét, népével való azonosságát. Ady sem a kor által elfogadott nacionalizmust, sem a sovinizmust nem hirdette, a nemzetiséget sorsközösségét hirdette (A magyar jakobinus dala).
Megjegyzés küldése