Nemzetiségek és nemzetiségi kérdés 1800-1914 között Magyarországon [emelttöri]

Nemzetiségek Magyarországon a XVIII-XIX. században:

• román
• szlovák
• német
• horvát
• szerb
• rutén
• szlovén

Nemzeti ébredés

A szlovák nemzetébresztők felhasználták Herder nevezetes koncepcióját annak igazolására, hogy a 9–10. század fordulóján a magyar honfoglalás egy hatalmas jelentőségű, a keresztény középkor sorsának meghatározására képes szláv birodalom létrejöttét akadályozta meg. A román nemzeti eredetmítosz azt állítja, hogy a románok Decebál dákjainak leszármazottai, akik előbb voltak honosak a később Magyarországhoz tartozó erdélyi területen, mint a magyarok.

A politikai eszközökkel létrehozott nemzettudatnak elkerülhetetlenül szükséges része az ellenségkép. Egy – még csak programként létező – nemzet csak valamely másik nemzethez viszonyítva tételezheti magát nemzetnek. A múlt század első felében poroszok, szászok, bajorok, svábok, osztrákok a franciákhoz képest voltak németek. A szlovákoknak és az erdélyi románoknak a magyarok jelentették a nemzeti indentitást fixáló ellenségképet. A századok óta szilárd államkeretben élő magyaroknak nem volt szükségük ilyen ellenségképre. Mindazonáltal a reformkori magyarok is a Bécs uralta németekhez képest voltak magyarok.

A magyarországi népcsoportok azt is sérelmezték, hogy a magyar rendi társadalomban nem rendelkeztek rendi jogokkal. A románok nem kerültek Erdély kiváltságos nemzetei sorába a magyarok, székelyek és szászok mellé. A székely és a kun szabad parasztok rendi szervezettel bírtak, de a románok és a szlovákok nem. Valóban. Ez a két hegylakó agrár elem nem rendelkezett partnerképes vezetőréteggel, amely kiharcolhatta volna a rendi státust. A nemzeti ébredés ezt a történelmi helyzetet az összeesküvés elméletA magyarok megakadályozták a szlovák nemzet kialakulását és gátolták a román nemzeti öntudatosodást. atmoszférájában kezeli.

Mindez 1848–49-ben drámaian mutatkozott meg. A szabadságharc idején a hazai nemzetiségek mind szembefordultak a demokratikus magyar rezsimmel, és demokratikus mentalitású vezető köreik (Ludevit Stur, Avram Iancu) is Bécs szövetségesei lettek. 1849-ben a Szegedre menekült országgyűlés ugyan még megalkotta a világ első demokratikus nemzetiségi törvényét, ez azonban a vereség árnyékában és annak impressziója alatt történt. A címzettek legalábbis így fogták fel. Hatása nem volt, később sem tudott hagyománnyá válni.

Az 1867 utáni rendszer a korszak mércéjével mérve rendkívül tágkeblű nemzetiségi törvényt fogadott el. Tisza Kálmán kormányzása alatt azonban ezt a törvényt elsikkasztották. Magyarországon 1867 és 1918 között a nemzetiségi politika megfelelt az Osztrák–Magyar Monarchia szintjének. Ennél többet a polgári jogállam sehol a világon nem teljesített. Magyarországon elnyomták a nemzetiségeket abban az értelemben, hogy önrendelkezési joggal bíró kollektivitásként nem jelenhettek meg a politikában, de olyasféle terror, mint a cári Oroszországban vagy 1915-ben az örményekkel szemben az ifjú török mozgalom részéről, nem mutatkozott. Ez a helyzet azonban a századfordulóra érzékelhetően tarthatatlanná vált.

A reformkor érdekegyesítési gondolata elvileg kiterjedt a nemzetiségi érdekek egyeztetésére is, az érdekegyesítő nemzetiségi politika realizálása azonban – mint 1848 bizonyítja – nem sikerült. Az európai és a magyar liberalizmus közös deficitje ez. Az egyéni szabadságjogokat a nemzetállami léttel pragmatikusan egybekapcsoló klasszikus liberalizmus nem talált, mert nem találhatott valaminő „megoldást” a nemzetiségi kérdésre, a kisebbségi jogok ügyére, s ezt nem is lehet történelmietlen módon számon kérnünk. Inkább azt kell látnunk, hogy éppen az etnikai-kisebbségi jogok iránt bizonyos mértékig közömbös liberális jogállami viszonyok teremtik meg a legkedvezőbb feltételeket a nemzetiségi jogok érvényesítésére. Nem lehet azt állítani, hogy a latin nyelvű nemesi-rendi állam felváltása a magyar – polgári jogegyenlőségen alapuló – nemzetállammal, amely a magyar nemesi liberálisok törekvése volt, valaminő kudarc, „zsákutca” lett volna a nemzetiségek számára. Ellenkezőleg, a megnyíló politikai szabadságjogok a nemzetiségi törekvéseknek nyitottak szabadabb teret.

Nemzetiségi kérdés a szabadságharc idején

A magyarországi parasztság soknemzetiségű volt, ezért a forradalom alatti nemzetiségi mozgalmak először paraszti követelésekkel indultak, melyre a jobbágyfelszabadítás hiányosságai (zsellérek föld nélkül maradása, irtásföldek visszavétele stb.) adtak okot. A nemzetiségek aránya a XIX. században megközelítette az 50%-ot. A nemzetiségi vezetőréteg igyekezett megszerezni a nemzetiségi parasztság támogatását. Ott ahol ez a jobbágykérdés bevonásával történt, sikerrel járt (Erdély, Délvidék, Horvátország). A nemzetiségi vezetők kollektív jogokat követeltek. A Batthyány-kormány ellenben az egy politikai nemzetnemzetiségiek sérelmei végül oda vezettek, hogy áprilisban és májusban már autonómiát követeltek. A nemzetiségi problémák rendezetlenségét az udvar fegyverként tudta kijátszani a magyar forradalom ellen. A Délvidéken, Erdélyben véres nemzetiségi felkelésre került sor. A magyar országgyűlés csak nagyon későn (1849 júniusában) szánta rá magát egy haladóbb szellemű nemzetiségi határozat meghozatalára, de annak végrehajtására már nem maradt idő, tartalma pedig nem elégítette ki a nemzetiségi vezetőket. álláspontjára helyezkedett, így nemzetiségiek csak mint egyének és nem mint közösség kaphattak jogokat. A reformkor idején a magyar nyelv erősítéséért, majd elismertetéséért folytatott küzdelem elnyomta a nemzetiségi nyelvhasználat követelőinek hangját, így ez a probléma is csak ekkor juthatott felszínre. A

Nagy-Magyarország végének jelei

A múlt század a nemzetállamiság virágkora volt. Ma sokan hajlamosak a francia típusú nemzetállam életképes alternatíváját látni az Osztrák–Magyar Monarchiában. Sok népet magában foglaló modern államalakulatnak, amely szembeállítja a föderációs elvet a nemzeti homogenitás principiumával. Ezt a vélekedést szinte politikai mítosszá tette az 1959-es bécsi történész világkongresszuson az USA-ba emigrált osztrák történészek csoportja, akik véleményükkel mintegy az 1945 utáni nyugati integrációs törekvéseknek igyekeztek történeti dimenziót teremteni.

A Monarchia valósága más volt. A Habsburg Birodalom sohasem volt a nemzetállam alternatívája. Kudarcot vallott nemzetállami kísérlet volt. Mária Terézia és II. József alatt, majd utoljára a neoabszolutizmus – Magyarországon a Bach-korszak – idején komoly erőfeszítések történtek az egységesen német nyelvű Habsburg-német nemzeti állam létrehozására. Amikor 1867-ben Ferenc József és stábja belátja ennek sikertelenségét, nem tud alternatív eszmét állítani a nemzetállam igényével szemben.

A Monarchia nem alternatívája a nemzetállamnak, hanem ügyeskedés a nemzeti törekvések és az egyéb politikai feszültségek „takarékon tartására”; a továbbvegetálás gyakorlata. Azzal, hogy a bécsi rezsim – kihasználva a nem átütő, de nem is jelentéktelen gazdasági konjunktúrát – vissza tudja szorítani a demokratikus és a szociális törekvéseket, csak azt éri el, hogy a politikai energiák a nemzeti önmegvalósítás törekvései körül összpontosulnak.

A századfordulón a Monarchia mérvadó politikacsináló köreiben napirenden van a dualizmus revíziójának és a birodalom valamiféle föderalizálásának a gondolata. Ferenc Ferdinánd köre a dualizmus trializmussá alakításában gondolkodott, más körök másféle föderalizálási lehetőségben. Ebben a mozgástérben jelentkeztek a magyar szupremácia ellen fellépő nemzetiségi törekvések is. A román nemzetiségi mozgalom nagy szellemi ébresztője, Aurel Popvici, a trónörökös köréhez tartozott. Terve a románság egy államban való egyesítése volt, de nem arra gondolt, hogy az erdélyi románok elszakadnak a birodalomtól és a balkáni királysághoz csatlakoznak, hanem arra, hogy a királyság fog betagolódni a Monarchia kötelékébe.

Nemzetiségi kérdés a dualizmusban

Magyarország a XIX. Században soknemzetiségű ország, melyben a magyarság aránya csak kevéssel haladja meg az 50%-ot. A kiegyezés után a nemzetiségi kérdést rendezték. Az 1868-as horvát-magyar kiegyezéssel Horvátország széleskörű önkormányzatot kapott: saját közigazgatást, kormányt, országgyűlést alakíthatott ki és képviselőket küldhetett a magyar országgyűlésbe. 1868-ban fogadták el a nemzetiségi törvényt, amely továbbra is kitartott az egy politikai nemzet elve mellett. Azokon a településeken, ahol a kisebbség elérte a 20%-ot, a második nyelv használatát is engedélyezni kellett. Az alsófokú iskoláztatás teljesen nemzetiségi nyelven történt, de az - Eötvös József által is szorgalmazott – autonóm területek szervezését megtagadták. Ez a rendezés nem elégítette ki a nemzetiségi vezetőket, mert azok már nemzetállamok létrehozására törekedtek (a kor egyik legfőbb eszmeáramlata, a nacionalizmus szellemében). A dualizmus idején Európában ez a rendezés volt a leghaladóbb szellemű, melyhez képest a korszak végén visszalépés történt. A Koalíció 1905-ös hatalomra jutásával Apponyi Albert nemzeti pártja tudta érvényesíteni elképzeléseit a nemzetiségekkel szemben. Az 1907-es törvény az iskolák segélyezését a magyar nyelv oktatásaitól tette függővé. Ez a jobbratolódás épp akkor következett be, amikor a fiatal balkáni nemzetállamok vonzereje növekedett a Magyarország területén élő kisebbségek számára. Bosznia-Hercegovina 1908-as annektálása szintén ellenérzéseket szült a hazai nemzetiségek között. Fontos probléma volt még Magyarország Monarchián belüli megerősödése, amely az osztrák nacionalistáknál váltott ki magyarellenességet. Mindezek a jelenségek a XX. Század elejére csak erősítették a dualizmus amúgy is bontakozó válságát.

Romsics Ignác: Nemzet és állam a modern magyar történelemben

Rubicon, 12. évfolyam, (2001) 8-9. szám (112-113.)

Nemzet, nemzetiség és állam egymáshoz való viszonya a modern nacionalizmusok 18. század végi megjelenése óta központi témája a magyar politikai gondolkodásnak és egyben a mindenkori magyar kormányzati politikának. 1920-ig ez elsősorban belpolitikai probléma volt, Trianon óta alapvetően külpolitikai. E 200-250 éves gondolkodási és cselekvési folyamat legfontosabb jellemzőit tekinti át Romsics Ignác írása, amely eredetileg előadásként hangzott el az V. Hungarológia Konferencián 2001. augusztusában a finnországi Jyväskyläben.

Történelmi előzmények

Nemzet, nemzetiség és állam egymáshoz való viszonya a modern nacionalizmus 18. századi megjelenése óta központi problémája a magyar történelemnek. Az előzményekközépkorba. Az okokat kutatva Szekfű Gyula egészen első királyunk, Szent István koráig hátrált elemzéseiben. Mások ennél is távolabbi korokig kalandoztak. Szekfű kortársa, Joó Tibor például a honfoglalás előtti, még nomadizáló magyarok „életérzéséből” és „közösségi létformáiból” próbálta levezetni a „magyar nemzeteszme” meghatározó vonásait. E megközelítések ahistorikus jellege nyilvánvaló. Bár a magyar állam története valóban visszavezethető Szent Istvánig, sőt ha a törzsi, illetve nomád érdekközösségeket és politikai szerveződéseket is államként fogjuk fel, akkor ennél még korábbra is, a mai fogalmaink szerinti alkotmányos polgári államhoz ezeknek szinte semmi, s még a 14–18. századi rendi államhoz is csak igen kevés közük volt. Géza, illetve István államalapítása – mint Engel Pál írja – „egy sor fájdalmas, de elkerülhetetlen intézkedést jelentett, amelyek együttesen a királyság békéjét és a keresztény hit jövőjét voltak hivatva biztosítani. […] főképpen három dolgot kellett megteremteni, ami addig nem létezett: a földesúri jogok szilárd rendjét, valamint a világi és egyházi kormányzás intézményrendszerét”. természetesen visszanyúlnak a

Modern értelemben vett nemzetről, illetve nemzetiségekről, vagyis integrált kulturális és politikai közösségekről még kevésbé beszélhetünk a 19. századig. Ahogy a nobilis Hungarus az egész nemességet, a nemesség egyetemét jelentette, nyelvi és származási különbségekre való tekintet nélkül, úgy – bár a 14. századtól olykor-olykor már az egyének származását is jelölték – a hungarus is az ország minden lakosára vonatkozott. A feudális magyar államjog, amely oly mély szakadékot vont nemes és nem nemes közé, magyar és nem magyar között semmiféle különbséget sem tett. A 18. század előtti Magyarországon nemzetiségi kérdés tehát egyszerűen nem létezett. Legfeljebb egy lassan kialakuló nemzeti érzésről beszélhetünk.

A feudális és polgári nemzet közötti különbséggel, illetve a nacionalizmus modern jellegével egyébként természetesen maga Szekfű is tisztában volt. A nemzetiségi kérdés 18. század előtti és utáni jelentkezése között ezért általában különbséget is tett: „igaz ugyan – írta Tanulmányok a nemzetiségi kérdésről című kötetének egyik tanulmányában –, hogy a középkorban, azaz a francia forradalmi nemzeteszme elterjedéséig is megkülönböztették egymást a népek nemzetiségük szerint, […] de a nemzetek és népek élete egyébként még általában nem volt tudatos. […] vaskos tévedés áldozatai lennénk, ha azt hinnők, hogy egy-egy király, kormány, uralkodó osztály ezt vagy azt a rendelkezést, melynek nemzetiségi következményei ma már szemmel láthatók, azzal a szándékkal hozta, hogy általa a nemzetiségi viszonyban eszközöljön változtatást. […] a régi királyok úgy jártak a nemzetiségi tények között, mint mi például az ultraviolett napsugarak vagy az elemek részben kiderített, részben ma is megfejtetlen kisugárzásai között: mindezek a sugarak megvannak, hatnak is, de mi általában nem tudunk róluk.”

Nemzet, nemzetiség és állam viszonyának problematikus jellegét alapvetően két körülményre vezethetjük vissza. Egyrészt arra, hogy a 16. században három részre szakadt magyar állam egységének és függetlenségének a helyreállítása nem sikerült. A töröktől visszahódított területek nem egy szuverén magyar állam, hanem a Habsburg Birodalom részei lettek. E területegyüttes a 18. század végétől 1848-ig három nagy – legfelsőbb szinten Bécsből irányított – közigazgatási egységre oszlott: a Magyar Királyságra, az Erdélyi Nagyfejedelemségre és a Katonai Határőrvidékre. A nemzettel és az állammal kapcsolatos magyar viták és küzdelmek legneuralgikusabb pontját sokáig ezek egymáshoz és a birodalom más részeihez való viszonya képezte. Mi a helyes nemzeti politika: a magyar különállás erősítésére és a régi államrészek reintegrálására való törekvés, avagy a történeti-tartományi partikularizmusok lebontása és a birodalmi centralizáció elfogadása? – tették fel maguknak a kérdést 18–19. századi eleink.

A nyelvkérdés

E dilemma egyik kardinális problémája a nyelvkérdés volt. Az új kor nyelvi igényeinek egyre kevésbé megfelelő latin felváltása egy modern és valamilyen szinten mindenki által beszélt nyelvvel elkerülhetetlen volt. E nélkül sem integrált kulturális közösség, sem nagyobb gazdasági egység nem jöhetett létre. De melyik legyen ez a nyelv? A birodalom nyugati felében máris lingua francaként használt német avagy az itthoni „pórnép” jelentős része által is értett magyar? Ismeretes, hogy Bécs az előbbit ajánlotta. Mária TeréziaII. József merészebben és erőszakosabban. „Mily sok előny biztosítja az általános jót – jegyezte naplójába a „kalapos király” –, ha csak egy nyelv használtatik az egész monarchiában, ez érvényesül az érintkezésben, foglalkozásokban, ha minden része a monarchiának szorosabban összefűzetik és a lakosok a testvéri szeretet legerősebb köteléke által egyesíttetnek – azt mindenki beláthatja és Franciaország, Anglia, Oroszország példájából arról elegendőképpen meg is győződhetünk.” óvatosabban és finomabban, fia,

A Bécsből ajánlott centralizáció és nyelvi-kulturális egységesülés kis számú hívei részben a polgárság köréből, részben az udvari főhivatalnoki karból kerültek ki. Egyikük, a pesti német családból származó Kohlmayer Samuel ügyvéd szerint a magyar nyelv „csak káromkodásra való”, hivatalossá tétele ezért két évszázaddal vetné vissza a kulturális fejlődést, míg „a német nyelv fejlettebb német erkölcsöket és tudást közvetít”. A magyar elit túlnyomó része, mindenekelőtt a nemesség azonban elvetette ezt az ajánlatot. Részben a felvilágosodás és a francia forradalom eszméinek hatása alatt, részben II. József politikájának ellenreakciójaként a magyar nyelv modernizálása és standardizálása mellett döntöttek. Bessenyei György már 1778-ban kijelölte az irányt: „soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” Ez a nyelvre alapozott nemzetfelfogás a 19. század elejére az új magyar nacionalizmus axiomatikus érvényű alapelve lett.

A latin és a német nyelv felváltása a magyarral az 1791–92-es tanügyi törvényekkel kezdődött, és az 1844. évi II. törvénycikkel zárult le. Utóbbi nemcsak a közoktatás, hanem a törvényhozás, közigazgatás és bíráskodás nyelvévé is a magyart tette. A nyelvharccal párhuzamosan bontakozott ki a magyar államrészek egyesítéséért és a birodalmon belüli politikai autonómia körének tágításáért folytatott küzdelem, amely az egész Európán végigsöprő 1848-as forradalmi hullám keretében ismeretes módon a császári udvar és a magyar nemzet közötti fegyveres konfliktusba torkollott.

A nemzeti és állami problematika különleges jelentőségének másik oka a magyar államterületek lakóinak etnikai és nyelvi heterogenitásából adódott. Megalapozott becslések szerint a Magyar Királyság Horvátországgal, Szlavóniával és a Határőrvidékkel együtt számított 8 millió lakosából a 19. század legelején csak mintegy 42% tartozott a magyar anyanyelvűek közé. A többiek horvátok és szerbek (18,5%), szlovákok (14%), románok (10%), németekruszinok (4%), valamint vendek és egyéb nemzetiségűek (2,5%) voltak. Az Erdélyi Nagyfejedelemségben, ahol kicsit több mint másfél millióan laktak, a magyarok ennél is kisebb arányban képviseltették magukat: az összlakosságnak mindössze 36%-át tették ki, miközben a románok 53, a szászok pedig 9%-át. A történeti magyar államrészek lakosságának tehát mindösszesen 39, Horvátország és a Határőrvidék nélkül pedig 48%-át adták a magyar anyanyelvűek. (9%),

Az utazó és olvasó emberek, akiknek az aránya persze az írásbeliség rohamos terjedése ellenére sem lehetett több néhány tízezernél, teljes mértékben tudatában voltak Magyarország nyelvi-etnikai sokszínűségének. Schwartner Márton, a hazai statisztika első kiemelkedő képviselője 1798-as munkájában írta: „Talán nincs még ország a világon, melyben több nyelv, és ennek következtében oly sok nemzet honos, mint Magyarországon.” Egyik követője, Csaplovics József, akit a néprajz, az antropológia és a statisztika is előfutárai között tart számon, két évtizeddel később ugyanilyen képet rögzített. „Nem tsak természeti állapotjára, és a természet ajándékaira nézve – hanem népességére nézve is Magyar ország Európa kitsinyben, – mert majd nem minden Európai nép-törzsökök, nyelvek, vallások, foglalatosságok, Cultura grádusok, ’s végre élet módok, erköltsök és szokások is itten találják fel Hazájokat” – írta 1822-ben.

Első válaszok a nemzetiség kihívására

A magyarországi nem magyar népek – elsősorban a horvátok, a szerbek, a románok és a szlovákok – a 18. század végétől némi fáziskéséssel ugyan, de minden lényeges szempontból a magyarokéra emlékeztető nemzetépítést folytattak: nyelvi reformokat vezettek be, tudóstársaságokat alapítottak, felfedezték, illetve olykor kitalálták a dicső múltat, s a fejlettebbek – főleg a horvátok és a románok – már politikai követelésekkel is felléptek. Ezért kiszámítható volt, hogy a latin és a német felváltása a magyarral, illetve az ország célként tételezett egynyelvűsége a nem magyar népek részéről ellenállásba fog ütközni. Ez a feltételezés nem utólagos okoskodás; ezt már a kortársak közül is többen így látták. Közéjük tartozott példának okáért Galántai Fejes JánosBerzeviczy Gergely. 1806-os és 1807-es munkáikban mindketten úgy vélték, hogy a magyar egynyelvűség keresztülvitele megvalósíthatatlan utópia. Magyarország lakosságának nem magyar felét senki és semmivel sem fogja tudni rábírni, hogy magyarul írjon és beszéljen. gömöri táblaszéki ülnök és a kiváló nemzetgazdász,

A fenti álláspont merész, de nagymértékben logikus politikai konzekvenciája a magyar állam föderális jellegű átalakítása lett volna. Ez a program először Martinovics Ignác egy 1793-as röpirata után 1794-es reformtervében (Magyar Reformátorok Titkos Társaságának Kátéja) fogalmazódott meg. „Mivel magyar nemzeten a Magyarországhoz csatolt tartományokban élő különböző nemzetiségű népeket is értjük: minden nemzetiségnek külön tartományt kell alkotni, külön politikai alkotmánnyal bírni és egymás közt belső szövetségre lépni. Magyarország tehát szövetséges köztársasággá alakuljon, amelyben minden nemzetiség saját nyelvével, szokásaival éljen és vallását szabadon gyakorolja.” A jakobinus mozgalom vezetője négy tagállammal számolt: Magyarországgal, Szlovákiával, a délszláv Illyriával, valamint a Bánát és Erdély egy részéből kialakítandó Valachiával. A tartományok mindegyike saját nyelvét használhatta volna, csupán az országgyűlésben és „az összes tartományt érintő ügyekben” lett volna kötelező a magyar nyelv használata.

A magyar állam nemzetiségek szerinti föderalizálása elszigetelt vélemény maradt. A túlnyomó többség lebecsülte a nyelvi-etnikai különbségek jelentőségét. Uralkodó állásponttá – a francia nemzetállami modellből kiindulva – az a feltételezés vált, hogy a nem magyaroknak el kell, s ők minden további nélkül el is fogják fogadni a magyarosítás programját, s így néhány évtized alatt nemcsak nyelvileg, hanem érzelmileg is magyarokká válnak. A felvilágosodás gondolkodói közül Bessenyei György mellett például ez a felhőtlen optimizmus jellemezte Decsy Sámuelt is, akinek nevéhez a nemzeti megújulás első átfogó programja fűződik. „Hogy ha közönségesen szeretünk Magyaroknak neveztetni, és magyar szabadsággal élni; szeressük a’ magyar nyelvet is meg-tanúlni” – írta Pannónai Féniksz avagy hamvából fel-támadott magyar nyelv című, 1790-ben kiadott munkájában. Nem kell mást tenni, mint „minden német, tót, sváb és orosz iskolákba magyar nyelv tanító mestereket”, valamint az eklézsiákba magyar lelkipásztorokat küldeni, s így „érezhetetlenül magyarizáltatnának Hazánknak idegen nyelvel élő lakosai”. „Egy, két, ’s legfellyeb három esztendő alatt tökélletesen meg-tanúlhattya a’ német és tót ifjú a’ magyar nyelvet.” Decsy még a hagyományosan széles körű autonómiával rendelkező horvátokról is azt feltételezte, hogy „egy sem fog találtatni közöttük, a’ ki ditsöséges nyelvünknek örömest szálást ne adna, ’s a’ ki velünk kezet ne – tsapna arra, hogy ő nem tsak szíves indulattya, hanem nyelve által – is velünk eggyé leszen”.

A következő nemzedék képviselői, a reformkor politikusai már kevésbé voltak optimisták. Sőt néhányan azt is megsejtették, hogy a latin felváltása a magyarral a magyar államot újabb kori történetének legnagyobb kihívása elé fogja állítani. Nagy „szerencsétlenség” – diagnosztizálta például báró Wesselényi Miklós az 1840-es évek elején –, ha „egy honban s egy alkotmány alatt többféle nemzetek vannak”. A befogadói attitűdért Szent István és utódai ezért nem dicséretet, hanem megrovást érdemelnek. „Legtávolibb nyoma sincs a múlt század végéig törvényeink azótai tömérdek halma közt is a nemzetiség bármi módoni öregbítésének s terjesztésének” – olvashatjuk a Szózatban – pedig „míly könnyű lett volna” Nagy Lajos és Mátyás korában „a magyar nyelvet udvar, törvényszékek s törvény nyelvévé emelni, s így kedveltté, szükségessé s ennek következtében közönségessé tenni”. A magyar államvezetés azonban eleinte nem élt ezzel a nyugat-európai protonemzeti abszolutizmusokra jellemző politikával, majd később, a 16. századtól pedig már nem élhetett. Pedig a hatalom gyakorlata – sejdített meg valamit a jövőből – „vakít: azon tévedés szüli, hogy a hatalom bírása erő szüleménye, s így biztos és el nem veszthető birtok; pedig ez gyakran csak történet következése, s az erőnek enyészte után is még darabig létezhetik, míg a gyökerét vesztett növényt maga súlya vagy ellenerő földre teríti”.

Mindazonáltal Wesselényi, Széchenyi és kortársaik túlnyomó többsége is hitte, hogy a polgári átalakulás keretében nyelvi-etnikai különbségekre való tekintet nélkül végrehajtandó jogkiterjesztés fejében a nemzetiségi lakosság hajlandó lesz „magyarosodni”, vagy ha arra nem is, a magyart legalább lingua francaként, a közélet nyelveként elfogadni. Kossuth, amikor egy alkalommal figyelmeztették e feltételezés problematikusságára, magabiztosan ezt válaszolta: „Kicsinyhitűek! Nem ismeritek ti a szabadságnak varázshatását; erősebb ez, mint a nemzetiség, a vallás, a vér és baráti rokonság, melyeket mind egyesíteni képes a hazafiságban.” A magyarosításnak tehát – a régi világhoz és így a latinhoz is ragaszkodó konzervatívokat kivéve – mindenki híve volt, csupán az eszközökben és a folyamat ütemében oszlottak meg a vélemények. Széchenyi, Wesselényi, Pulszky és mások a hosszabb távú és békés, vagyis az erkölcsi és kulturális értékek példaszerűségén alapuló asszimilációt helyeselték, s többször figyelmeztettek: „Az idegen ajkúakat […] anyanyelvük magány- és társaskörökbeni használatában akadályozni és azokat erőszakkal a magyar nyelv használatára szorítani sem a törvényhatóságoknak, sem egyéneknek nem szabad.” A többség azonban a radikálisabb megoldásokban sem talált kivetnivalót.

Az államot és a nemzetet azonosító álláspontok tengeréből alig látható szirtekként emelkedett ki az a néhány vélemény, amely Martinovicséhoz hasonló merészséggel nézett szembe a magyar valósággal. Egyikük, Szücs Ábrahám, egy Pest megyei „pipás nemes” 1843-ban amellett érvelt, hogy a magyarosítás „a magyar nemzetiségnek nem hasznára, hanem kárára válik”. A soknemzetiségű Magyarországon ugyanis „a jólétre, erőre szükséges egységet alkotmányos változtatások igen, de nyelv, vallás vagy más eröltetések létre nem hozhatják”. Erre is válaszolt 1846-ban Irinyi József, amikor nyugat-európai úti jegyzeteiben kijelentette: „én a’ Karpáthoktól az adriai tengerig a’ magyaron kívül más nemzetiséget nem ismerek”. A „föderatív rendszert” ebből következőleg olyan, „a közhaza iránt káros, sőt vétkes törekvésnek” minősítette, melyet „óhajtani […] józanul és hazaszeretettel senkinek sem lehet”. „Összpontosítsuk tehát erőnket – fogalmazta meg a többség óhaját –, s ekkor a Kárpátoktól az adriai tengerig, a’ magyaron kívül, egy nemzetiség sem fogja fejét emelhetni. De ha mi minden népiségnek hatóságot, azaz kezébe fegyvert adunk, hogy juthat eszünkbe még csak álmunkban is, hogy a magyar nemzetiség békében lehessen?!”

A birodalmi gondolat és a nemzetiségi törekvések harapófogójában

Az 1848 március idusát követő események gyorsan szertefoszlatták a felvilágosodás- és reformkori magyar elit optimista reményeit. A magyar nemzetállami törekvések nemcsak Bécs ellenállását váltották ki, hanem a magyarországi nem magyar népeket is saját nemzeti céljaik megfogalmazására sarkallták. A szerb, a román és részben a szlovák vezetők is Magyarország föderatív jellegű átalakítását követelték a nyelvhatároknak megfelelően. Ezeket a követeléseket a magyar vezetők kezdetben kategorikusan elutasították. Az ellentétből Erdélyben és a Délvidéken elhúzódó gerillaháború, a szlovák területeken kisebb csetepaték keletkeztek. A horvátok a területi-politikai autonómiánál is többet akartak. 1848. március 25-ei nemzeti kongresszusukon mindazt igényelték maguknak, amit a magyarok követelek Bécstől: a horvát területek egyesítését, nemzeti hadsereget, a horvát parlamentnek felelős kormányt, horvát nemzeti bankot stb.

A bécsi birodalmi gondolat és a nemzetiségi törekvések harapófogójába került magyar forradalmárok 1848–49 folyamán nemzeti és nemzetiségi politikájukat egyaránt újragondolták. A Debrecenbe evakuált országgyűlés 1849. április 14-én kimondta Magyarország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. Ezzel párhuzamosan a magyar nemzetállam koncepcióját is felülvizsgálták. Ez vezetett oda, hogy 1849 nyarán tárgyalásokba kezdtek a szerb vezetőkkel, a románok képviselőjével, Nicolae Balcescuval pedig július 14-én egy megbékélési tervezetet is aláírtak. Bár a föderalizmus, illetve a nemzetiségeknek adandó területi autonómia gondolatát a többség elutasította, 1849. július 28-án a képviselőház olyan határozatot fogadott el, amely valamennyi nem magyar közösség számára biztosította az egyházakban, a községi életben, valamint a törvényhatósági gyűléseken és iskolákban a szabad nyelvhasználatot.

Ennél is tovább csak a legéleslátóbbak léptek. E kevesek közé tartozott gróf Teleki László, a forradalmi kormány párizsi követe, aki 1849. március 14-én ezeket írta Kossuthnak: „Különféle nemzetiségek irányt legyünk jogkiosztásban mentől bőkezűbbek. Nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is […] Liberté, égalité, fraternité, még nem elég. A népek nemzetiségi életet is kívánnak élni. Olly rendszert kellene állítanunk, mely által a nemzetiség egysége hiányát az egyéni, és nemzetiségi jogok egyeztetése és méltánylata által pótolják.” A gyakorlatban ez a horvátok, szerbek és románok teljes autonómiáját jelentette volna, akik – Martinovics fél évszázaddal korábbi tervezetéhez hasonlóan – csak föderatív szálakkal kötődtek volna a magyar területi egységhez, míg a szlovákok és a németek korlátozottabb területi-politikai autonómiában részesültek volna.

Az egyéni (állampolgári) és kollektív (nemzetiségi) jogok köréről és ezek egymáshoz való viszonyáról, vagyis a polgári magyar állam belső berendezkedéséről és az ország külső kapcsolatrendszeréről az emigrációba menekült és az itthon maradt magyar vezetők egyaránt sokat töprengtek. Az emigráció vezetői közül a volt kormányzó-elnök, Kossuth Lajos elgondolásai érdemelnek leginkább figyelmet. 1851-es, Törökországban kidolgozott alkotmánytervének alapeszméi a decentralizált államszerkezet és a demokratikus önkormányzatiság voltak. Ez – hasonlóan a szabadságharc végnapjaiban adott engedményekhez – minden nemzetiség számára lehetővé tette volna, hogy azokban a községekben és megyékben, ahol többségben élnek, szabadon használhassák nyelvüket és fejleszthessék kultúrájukat. Pulszky, Szemere, Klapka, s különösen Teleki azonban merészebb és nagyvonalúbb megoldásokra, így a nemzetiségek területi-politikai autonómiájának a biztosítására is kész lett volna.

Az ország belső szerkezetének átalakítása mellett Kossuth és társai a magyar állam külkapcsolatait is új alapokra kívánták helyezni. Meggyőződésük volt, hogy függetlenségének kivívása után Magyarországnak konföderációra kell lépnie a térség többi nemzetével, mindenekelőtt a balkáni államokkal. Ezzel összefüggésben Kossuth már száműzetése kezdetén, 1849 októberében Viddinben felvázolta egy Lengyelországból, Magyarországból, Horvátországból, Szerbiából és a román fejedelemségekből alakítandó államszövetség (Észak-keleti Szövetséges Szabad Státusok) tervét. Később kissé módosította álláspontját. 1862-es elképzelése szerint az ekkor már Dunai Szövetségnek nevezett konföderáció öt tagállamból (Magyarország, Erdély, Románia, Horvátország és Szerbia) állt volna. A konföderáció közös ügyeit szövetségi parlament és kormány intézte volna, minden évben más-más tagállam fővárosában berendezkedve. A szövetség hivatalos nyelvéül Kossuth nem a magyart és nem is a németet, hanem a franciát ajánlotta. Bár a későbbiekben Erdély különválásának lehetőségét elutasította, s Magyarország felbontását nemzetiségi autonómiákra „hongyilkosságnak” nevezte, tehát Martinovics vagy Teleki belső föderalizálási koncepcióját végül nem tette magáévá, emigrációs elképzelései a magyar politikai gondolkodásnak mégis kiemelkedő csúcsai. Magyarország belső berendezkedésének decentralizált és demokratikus önkormányzatokra épülő szerkezetét ő vázolta fel a legátfogóbban. Ezt annak ellenére érdemes számon tartani, hogy ajánlata a nemzetiségeknek és a balkáni államoknak túl kevés, a magyar politikai elit többségének pedig túl sok volt, s így reálpolitikává sohasem válhatott.

Az itthon maradt, illetve néhány év múltán hazatért politikusok közül elsősorban báró Eötvös Józsefet foglalkoztatta az állami egység igénye és az ország soknemzetiségű jellege közötti ellentmondás feloldásának lehetősége. Bár az alkotmányos államról és a nemzetiségi törekvések természetéről kifejtett teoretikus nézetei nagy állandóságot mutattak, a „magyarkérdés” konkrét megoldása terén Eötvös többször módosította álláspontját a Világos utáni két évtizedben. 1850-es munkájában (Die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Oesterreich) még tényként fogadta el Magyarország különállásának felszámolását, és a jövőre nézve egy olyan centralizált birodalmi struktúrával számolt, amelyen belül Magyarország egyike lett volna a többi koronatartománynak. Az általános állampolgári jogok körén kívül eső speciális nemzetiségi jogokat elvetette, miként a közigazgatási határok esetleges szinkronizálását is a nyelvi választóvonalakkal. „Nem nyelvében él a nemzet” – szállt szembe a magyar és a környező népek körében tipikus nemzetfelfogással. A nemzeti önazonosságnak – hangoztatta – a nyelv csak egyik, de korántsem mindig a legmeghatározóbb eleme. Emellett azzal érvelt, hogy ahol az általános polgári szabadságjogok érvényesülnek, ott a nemzeti egyenjogúság is megvalósul; míg a nyelvi alapon biztosított nemzetiségi jogok ugyanolyan kiváltságok lennének, mint a nemesi privilégiumok.

Az 1850-es évek végétől kibontakozó válságjelenségek és az emigráció vitáinak hatására Eötvös álláspontja többször módosult. 1859-es munkájában (Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai) a birodalmi centralizációval szemben már a birodalmon belüli történelmi elvű föderalizmus mellett érvelt, majd 1861-ben a végül meg is valósult dualizmust támogatta. A nemzetiségi jogok kérdésében vallott felfogása ugyancsak változott. 1865-ös könyvében (A nemzetiségi kérdés) elutasította Magyarország olyan állami berendezkedését, amely „kizárólag a történelmi jogot tartva szemünk előtt, az egyes faj- s nyelvbeli nemzetiségek követeléseit” nem elégíti ki. Ugyanebben a munkájában írta, hogy „a nemzetiségi kérdés hazánkban véglegesen csak úgy tekintethetik megoldottnak, ha annak megoldása […] a politikai és nyelvi nemzetiség nevében tett méltányos követeléseknek egyaránt eleget tesz”. Magyarország nemzeti állam többé nem lehet, mert a nem magyar népek a nemzeti tudatosságnak olyan fokára jutottak el, hogy magyarrá válásukra immár nem számíthatunk. A több nemzet egy államon belüli együttélésének elvileg ideális formája – húzta alá – a föderalizmus. A nemzetiségek kevertsége miatt azonban Magyarországon ez nem alkalmazható, legfeljebb a megyék nyelvhatárok szerinti kikerekítéséről lehet szó. Ez azonban – tette hozzá – „józanul nem ellenezhető”. A generális megoldás – vallotta Kossuthhoz hasonlóan – az állampolgári jogegyenlőség és a demokratikus önkormányzatiság. Francia vagy porosz mintákat követő „centralisált állam” – hangoztatta az egykori centralista – Magyarország nem lehet, mert „az administratiónak ezen formája alatt a nemzetiségeknek legmérsékeltebb követelései sem elégíttethetnének ki”. Eötvös és a hozzá hasonlóan gondolkodó Kemény Zsigmond, Mocsáry Lajos és általában az 1860-as évek következetesen liberális politikusainak a szemében tehát a magyar állam nem magyar nemzeti állam, hanem az országban élő népek és nemzetek fölött álló semleges intézmény volt, amelynek mindegyik nyelvi közösség fejlődését egyforma mértékben kell előmozdítania.

A nemzetállami koncepció érvényesítése

Ez a Habsburg Birodalmon belüli megoldásokban gondolkodó liberális koncepció azonban éppúgy nem vált a nemzetiségi kérdés rendezésének alapelvévé, mint ahogy Kossuth és emigráns társainak Habsburg-ellenes és demokratikus elképzelései is megmaradtak a tervezgetések szintjén. A magyar politikai elit meghatározó körei ugyanis – feledve 1848–49 tanulságát – ragaszkodtak a reformkorban megfogalmazott nemzetállami koncepcióhoz, vagyis a magyarországi törvényhozás, kormányzás és megyei adminisztráció magyar jellegéhez. „Magyarország összes honpolgárai – tükröződött ez a szemlélet az 1868. évi nemzetiségi törvényben – az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”, s minthogy „a nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar lévén, a magyar országgyűlés tanácskozási s ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar”. A törvény elfogadására természetesen azután került – csak azután kerülhetett – sor, hogy a magyar elit 1867-ben történelmi kompromisszumot között Béccsel. E kompromisszum lényege ismeretes módon a teljes önállóságról való lemondás és ennek fejében a történelmi magyar államrészek újraegyesítése, valamint a magyarországi nemzetiségi kérdés magyar belüggyé nyilvánítása volt.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni: az 1868-as nemzetiségi törvény egyáltalán nem volt durván elnyomó jellegű, sőt számos liberális elemet tartalmazott. Községi szinten, az alsó fokú bíráskodásban, az oktatásban és az egyházi életben számos különjogot biztosított a nem magyar népek számára, melyek közül az anyanyelv használatának lehetőségeA nemzetiségi eliteket ennek ellenére nem elégítette ki. Az „egy politikai nemzet” fikciója, amely a régi natio Hungarica modernizált formája volt, és amely – az autonómiával felruházott horvátokat kivéve – tagadta a nem magyar nyelvi-kulturális közösségek nemzet jellegét, számukra elfogadhatatlan volt. Ők – mint ekkor és a későbbiekben is hangoztatták – társnemzeti státust igényeltek, és kantonizálni akarták Magyarországot. volt a legfontosabb.

Az 1868-as törvényekben testet öltő nemzetfelfogáshoz és állameszméhez a kiegyezés utáni nemzedékek is ragaszkodtak, s az ország föderalizálásában, illetve kantonizálásában reménykedő nemzetiségi elképzeléseket a „politikai otrombaságok” kategóriájába utalták. Az 1868-as rendezés nem magyar nyelvek és kultúrák iránti toleranciáját ugyanakkor egyre kevésbé érvényesítették. Az anyanyelvű oktatás támogatása helyett inkább a magyar nyelvű oktatás kiterjesztésére, s ezen keresztül nyelvi-kulturális magyarosításra törekedtek. Az ezzel kapcsolatos törvények sorát az 1879. évi 18. tc. nyitotta meg, amely a nem magyar nyelvű iskolák számára előírta a magyarnak mint idegen nyelvnek a tanítását, s az 1907-es Lex Apponyi (XXVII. tc.)1907-ben Réz Mihály, Tisza István egyik bizalmas tanácsadója. A nagy elődök, az „első nemzedék” liberalizmusának, toleranciájának és nagyvonalúságának folytatói ritka kivételnek számítottak, akik egyikét, Mocsáry Lajost éppen ezért teljes joggal nevezték kortársai „fehér hollónak”. zárta, mely minden nem magyar tannyelvű elemi iskolát arra kötelezett, hogy a magyar nyelvet olyan óraszámban tanítsa, hogy „a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni”. A törvényhatóságok és a községek önkormányzatának szűkítése, a központi hatalom erősítése, valamint a választójog szűk korlátok között tartása és a választások nyílt jellege ugyancsak összefüggött a magyar állam magyar jellegének erősítésére való törekvéssel. „Szabadságról és egyenlőségről ne beszéljünk; a magyar faj uralma az, amit meg kell teremteni. A nemzeti államnak, a nemzeti társadalomnak e célhoz kell idomulnia” – fogalmazta meg a századvég és századelő magyar nemzetiségpolitikájának krédóját

Az 1867 utáni magyar homogenizációs politika nem volt teljesen eredménytelen. A nemzetiségi iskolahálózat az 1880-as évektől fokozatosan visszafejlődött, s a magyar anyanyelvűek aránya 1880 és 1910 között – Horvátországot nem számítva – 46%-ról 54%-ra emelkedett. Ezen 1,1 milliós nyereség mintegy 70%-a magyarázható akkulturációval. A nyelvet és kultúrát váltók túlnyomó többsége – közel 90%-a – azonban a városlakó németek és zsidók, illetve a horvátok és a szlovákok közül került ki. A román, szerb és ruszin „asszimilánsok” száma alig érte el a 10%-ot. Újabb 30-40 év alatt a magyar nyelvűek száma és aránya nyilván még tovább növekedett volna. Harmincmilliós magyarsággal számolni és etnikailag homogén magyar nemzetállam kialakulását feltételezni, mint Rákosi Jenő, Beksics Gusztáv és kortársaik közül még oly sokan tették, azonban nyilvánvalóan az utópiák birodalmába tartozott.

A reformkori magyar társadalom jellemzői [emelttöri]

A parasztság

A XIX. Század elejére a jobbágyság differenciálódása előre haladt. A parasztságon belül kialakult különbségeket a telkes jobbágyok és a zsellérek aránya mutatja. (A húszas években először haladta meg a zsellérek száma a telkes gazdákét.)

A parasztság felső rétegének sikerült az árutermelésbe bekapcsolódnia. A nagygazdák igaerejük révén több telket is birtokolhattak, pusztákat bérelhettek, s fölhasználták a nincstelenek munkaerejét.

A zsellérek sem voltak többnyire földtelenek. Az úrbéres földből töredéktelket bírtak, házuk volt, vagy ideiglenes művelésre átengedett majorsági földön gazdálkodtak. A teljesen nincstelenek szolgának álltak, az ügyesebbek céhen kívüli falusi mesteremberek, kontárok lettek.

A zsellérek számottevő munkaerő-tartalékot képeztek. Azok a viszonyok azonban, amelyek hozzájárultak termelőeszközeik elvesztéséhez, nem biztosították munkaerejük kihasználását.

A paraszti rétegek közötti különbségeket életmódjuk is szemlélteti. A legszegényebb paraszt nád- vagy faviskóban, földbe vájt putriban húzta meg magát. Edénye cserép, maga faragta kanállal, fatányérból evett. Ünnepszámba ment, ha savanyúlevesen, kásán, répán és káposztafőzeléken, főtt tésztán kívül paprikáshús került az asztalra.

A módos gazdák a konyhából balra és jobbra nyíló két tágas szobában laktak. Bútoraikat (pl. pad, tölgyfa asztal, támlás karosszék) iparos készítette. Gyakran ettek sült tésztát, főtt és sült húsokat, befőtteket. A férfiak kék vagy zöld posztóban és bundában, a nők rékliben, kartonszoknyában, ünnepi alkalmakkor selyemben, vállkendővel jártak.

A nemesség

A XIX. század elején még nem létezett egységes nemesség. Körülbelül 700 000 ember nagy része egy-két telken maga gazdálkodó vagy jobbágytelken ülő. Ún. bocskoros nemes volt.

A bocskoros nemesek életformája, műveltsége nem különbözött a parasztétól. A nagybirtokot gyűlölték, de előjogaikhoz görcsösen ragaszkodtak. Ezért lettek sokszor – leitatva, lepénzelve – a reakció eszközeivé.

A középbirtokos nemességet értékesítési gondok gyötörték. Egy részük eladósodott, sok birtok zár alá került. A megyékben viszont övék volt a politikai hatalom. Mivel a feudális állam szavatolta számukra a jobbágyok ingyenmunkáját, társadalmi hanyatlásukat azonban nem akadályozta meg, ők lesznek azok, akik a leginkább hajlanak majd a feudalizmus építményének lebontására, utat nyitva az ipar fejlődésének, az országos piac kialakulásának.

Volt egy kb. öt-hatszáz családot számláló arisztokrácia, amit mély szakadék választott el a nemességtől. A leggazdagabbak 100 000 holdas nemzetségek a válság időszakában is fedezni tudták külföldi utazásaikat, szórakozásaik költségeit. Még birtokait korszerűsítésére is futotta. Gazdasági erejük természetesen politikai hatalom is volt egyben: ők álltak a kormányszékek élén. Érdekeik a feudális rend megőrzését és a kormányzat támogatását sugallták.

Polgárság, munkásság, értelmiség

A céhmesterek, a középkori polgárok utódai a feudalizmus fönntartását kívánták. A manufaktúra-tulajdonosoknak, céhen kívüli iparűzőknek a kereskedők jó részének a polgári átalakulás létérdeke. Számuk, gazdasági erejük elégtelen ahhoz, hogy komoly politikai szerepet játszanak. A munkásság még fejletlenebb, mint a polgárság, jelentős részben nem is magyar származású.

A század elejére megnövekedett az érdeklődés az értelmiségi pályák iránt, különösen a birtokukat vesztett kisnemesek körében. Aki megtehette, az felső iskolákba járatta gyermekét. A jobbágyfiúknak az egyetlen lehetőség a felemelkedésre az ügyvédi vagy a lelkészi pálya volt.

A földuzzadt értelmiséggel az ország nem tudott mit kezdeni. Míg az ügyvédeknek is gondot okozott a megélhetés. A reformok és a polgárosodás legelszántabb hívei az értelmiségiek köréből kerültek ki.

Polgári társasélet Magyarországon

A polgári társadalomban szabad és egyenlő egyének önkéntes társulásaiként jönnek létre az egyesületek. Ezek száma jól mutatja a polgárosodás színvonalát, fejlesztőleg visszahat a polgárosodásra. Magyarországon 1852-ig a kormányzat szabadon engedte a közösségek alakulását. Ekkortól azonban a hatóságok szigorú fellépése miatt számuk átmenetileg visszaesett. A kiegyezést követő tíz évben a fejlődés ugrásszerű volt. A polgári közösségek nagy mértékben differenciálódtak; a jótékonysági szervezetek mellett a kaszinók, olvasótársaságok alkották a legjelentősebb csoportokat. Széchenyi István alapította az első kaszinót 1827-ben, ami letérve a kijelölt útról, politizálódott. Így jártak azok a diáktársaságok, amelyek az önképzőkörökből kiindulva figyelmüket mindinkább a közélet felé fordították. Angliától eltérően Magyarországon különösen erős volt a különböző egyesületek politikai jellege.

A magyar társadalom változásai a honfoglalástól a XIV. századig [emelttöri]

A magyar társadalom a X. században

A zsákmányszerző hadjáratokat valószínűleg nem a fejedelem irányította központilag, hanem egyes törzsek, elsősorban a határ mentiek önálló akcióiról volt szó, s így ezek vezetőit sejthetjük a kalandozó csapatok élén.

Kérdéses a résztvevő katonai erő eredete is. A választ az határozza meg, hogy milyen fejlettségűnek tartjuk a X. századi magyar társadalmat. Ha azt feltételezzük, hogy a törzsi szervezet bomlása még kezdeti fokon állt, vagyis társadalmuk a törzsi előkelőkre és a szabad harcosok csoportjára oszlott, úgy a fegyveres nomád pásztorok tömegei indultak a zsákmány reményében a messzi nyugat felé. Ha fejlettebb társadalommal számolunk, melyben kialakultak a törzsfők, nemzetségfők (bőség), a hatalmukat biztosító fegyveres kíséret (jobbágyok) és a mindinkább szolgálatra kényszerített szabadoka törzsfők és a katonai kíséret alkották a kalandozó hadakat. Ez esetekben a kalandozások legfőbb célja épp a fegyveres kíséret eltartásához szükséges javak biztosítása volt. (A X. században jelentős számban léteztek szabadsággal nem rendelkező szolgaállapotúak is - pl. hadifoglyok - , akiket szintén íneknek neveztek.) (ínség) rétegei, akkor

A Szent István-kori társadalom

A Szent István-kori társadalom jogi szempontból két részre oszlott: szabadokra és szolgákra. A szabad ember az egyik törvény megfogalmazása szerint "életének futását a szabadság serénységével" végezte. Ez azt jelentette, hogy a törvény diktálta szabályok elfogadása mellett lényegében maga intézte sorsát, vagyis részesült a közszabadságból. Ugyanez nem mondható el a szolgáról, aki fölött ura rendelkezett. (A szolga még így is különbözött az ókori rabszolgától, mert személynek tekintették.)

A szabadok társadalma három csoportra oszlott. A legvagyonosabb - uraknak nevezett - réteg az Istvánt támogató hazai előkelőkből, s a király külföldről jött adományokkal elhalmozott híveiből állt. A vitézeknek nevezett középrétegbe a katonáskodó életmódot folytató, kisebb vagyonú emberek tartoztak. A szabadok társadalmának legalján a nincstelenek, de személyükben szabadok foglaltak helyet.

A személyileg szabadok társadalma egy sajátos társadalmi réteggel, a vendégekkel (hospes) gyarapodott. A külföldről betelepült parasztok - megegyezés szerint - mások földjét művelték.

A magyar társadalom a XII. században

Az Árpád-kor első szakaszának társadalmi jellegzetességei III. Béla korára teljesedtek ki. A földek ekkor még mintegy háromnegyede a király tulajdona volt. A királyi birtok társadalma (várnépek, várjobbágyok, udvarnokok) szinte a Szent István-kori állapotokat tükrözte.

A világiak vezető rétegének legalsó részén a vitézek helyezkedtek el, akik katonáskodással szolgálták a királyt, s kis- és középbirtokaik voltak.

Az Aranybulla

A XIII. században a társadalmi átrétegződés felgyorsult. A trónharcok következtében a király a várbirtokok tekintélyes részét eladományozta, s ezzel kialakult a későbbiekben báróknak nevezett főnemesi réteg. A nagybirtokosok megerősödése veszélyeztette a kisebb birtokokkal rendelkező vitézeket, akikkel mint közvetlenül a király joghatósága alá tartozó királyi szerviensekkel találkozhatunk a XIII. század elejétől. Az új berendezkedés kárhoztatói rákényszerítették a királyt az 1222-es Aranybulla kiadására.

Az Aranybulla 31 pontból álló díszes okmány. Ebben a király írásban is megfogadta, hogy a jövőben tartózkodik a királyi birtokok eladományozásától. Kimondta, hogy az idegenek nem kaphatnak birtokadományt, s tisztségeket csak a királyi tanács jóváhagyásával viselhetnek. Az egyházi emberek nagy meglepetésére megtiltotta, hogy a kamarák élén izmaeliták vagy zsidók álljanak.

Az Aranybulla biztosította a szerviensek adómentességét, szabad végrendelkezési jogát, mentesítette őket a megyeispán joghatósága alól. Az okmány ezek után meghatározta a szerviensek katonakötelezettségét.

Az Aranybulla megerősítette a várjobbágyok és a vendégek szabadságjogait.

Végül az Aranybulla törvényesnek nyilvánította a nemesség ellenállását abban az esetben, ha a király megszegi a törvényt. II. András Aranybullája kapcsolódott a nyugat-európai államok hasonló jogalkotási tevékenységéhez. E dokumentumban megjelenik az a nézet, hogy a királyi hatalom nem korlátlan.

A formálódó nemesi társadalom IV. Béla idején

Az, hogy minden vagyoni különbség ellenére van a magyarországi társadalomnak egy jogilag egységesülő rétege, már a tatárjárás előtt is kimutatható. Ide tartoztak a nagybirtokos és tisztségviselő bárók, ide a közép- és kisbirtokos királyi szerviensek. E társadalmi csoport tagjai adómentességben részesültek, szabadon végrendelkezhettek, peres ügyeiket a királyi bíróságokon intézték, s a királynak csak katonáskodással szolgáltak.

Az Aranybullában a nemes (nobilis) szó még csak az előkelők vékony rétegét jelölte. A király és fia által 1267-ben kiadott kiváltságlevél viszont már elismerte a királyi szerviensek nemességét is, s őket egyszerűen csak nemesnek (nobilis) nevezte.

A formálódó nemesi társadalomban IV. Béla (1235-1270) uralkodásának végétől kezdve mások is beépültek. A királyi kiváltságok alapján a várjobbágyok is megkaphatták a nemesi jogokat.

Nemesítésük során - egy részük valóban szabad földhöz, közép- és kisbirtokokhoz jutott. Nemessé válásukkal a királyi várszervezet végleg bomlásnak indult.

Főnemes, köznemes, familiaritás

Azok az óriási birtokadományok, amelyekkel IV. Béla a hozzá hű bárókat megtisztelte, megváltoztatták a nemesi társadalom szerkezetét. Ekkor alapozódott meg több olyan bárói hatalom, amely a XIII. század utolsó negyedében lehetetlenné tette a királyi kormányzat működését.

A mindössze 10-20 famíliából kikerülő báróknak vagyonuk révén sikerült szert tenniük az ország főméltóságaira, mely tisztségeket aztán családon belül örökítettek a későbbiekben. Belőlük alakult ki a főnemesség. A közép- és kisbirtokos köznemesek - az egykori királyi szerviensek és várjobbágyok - általában nem tudtak függetlenedni a nagybirtokos báróktól. Közöttük mindkét fél számára előnyöket nyújtó kapcsolat született. A nemes önként elszegődött a tehetősebb nagybirtokos szolgálatába. Segített az uradalom igazgatásában, a katonai kíséret, a háztartás, a família tagja lett. Innen származik a kapcsolat elnevezése: familiaritás. Aki szolgálatba állt, az a familiáris nemes.

A szolgálat fejében a familiáris juttatásokat, ellátást és védelmet kapott. Fontos tudni, hogy a familiaritás nem azonos a hűbériséggel. A familiáris nem kapott hűbérbirtokot, személyes szolgálatvállalása pedig nem csorbította nemesi jogait.

A XIII. században a tatárjárás népességcsökkenése lendületet adott a jobbágyság kialakulásának: a külföldi telepesek, "vendégek" (hospesek) és a határokon belül vándorló földművesek azokon a birtokon telepedtek csak le, amelyeken bizonyos kiváltságokat biztosítottak számukra. A munkaerőhiány miatt a birtokosok elismerték, hogy a jobbágyok telküket szabadon örökíthetik, szabadon költözhetnek, s ezt az 1298-as törvény országosan is biztosította. Az ilyen módon kialakult és egységesült réteg jobbágy elnevezése (eredetileg: "jobb ember") kifejezte a paraszti népesség felemelkedését.

IV. Béla tatárjárás utáni telepítési, várépítési és városfejlesztési politikája ösztönző hatást fejtett ki: nőtt a királytól kiváltságokat nyert kereskedő- és bányavárosok száma. Ennek ellenére Nyugat-Európához képest csekély maradt a városi polgárság súlya.

Az Árpád-kor társadalmi rétegződése

A XI. századi magyar társadalom összetett képet mutatott. Még léteztek a katonademokráciából fennmaradt társadalmi rétegek és már kialakulóban voltak az új, feudális társadalom alapvető rétegei. Az István korabeli vezető rétegekből (ispánok, várjobbágyok stb.) a XII. század végére kialakult a későbbi nemesség előképe a szerviensi réteg, az alsóbb társadalmi rétegek pedig a jobbágyság soraiba tagozódtak be. A trónviszályok során egyes földesurak hatalmas birtokokat gyűjtöttek össze, belőlük alakult ki később a bárók csoportja. A vezető rétegek (főpapok, főurak, szerviensek) sorra elnyerték kiváltságaikat, így a XIII. század közepére Magyarországon kialakult a nyugati feudális társadalomra emlékeztető forma. A század végére egységesült a jobbágyság, és megkapta a szabad költözködés jogát.

Társadalomfejlődés az Anjouk korában

Az Anjouk kora a társadalomfejlődés egy hosszú folyamatát zárta le. Az ország különböző állapotban élő és különböző kiváltságokat élvező lakosai két alapvető csoportban egységesültek.

Az egyik csoportba tömörülők földbirtokuk révén a nemesség soraiba tartoztak. Földjükre megkapták az uralkodótól az adómentességet, és csupán katonáskodási kötelezettségük volt. A másik csoport tagjai, a földtulajdonnal nem rendelkező jobbágyok a földesurak földjein telkeket vettek használatba. A használatba kapott telek fejében a földesúr, az egyház és az állam szolgáltatásokra kötelezte őket. Az egységes nemesség és jobbágyság kialakításában a királyi hatalom döntő szerepet játszott.

Az 1351. évi törvények

Nagy Lajos 1351-ben elrendelte, hogy a gabona és a szőlő után valamennyi jobbágy, még a mezővárosi is, köteles a termés kilenced részét - pontosabban a kilencedik tizedrészt - fizetni.

Ettől kezdve az ország minden nemese azonos szabadságjogokat és kiváltságokat élvez.

Az ősiség törvényében Nagy Lajos megszüntette az Aranybullában rögzített végrendelkezési szabadságot.

Udvari nemesség, vármegyei nemesség

Az udvari nemesség gondolkodásmódja az Anjouk idején kezdett különválni a vármegyei nemesekétől. Az udvari társadalom észjárását a királyság tisztelete határozta meg, míg az udvaron kívülrekedtek, a vidéki nemesek elsősorban a nemesi szabadság szószólói lettek. A szakadékot a királyok is mélyítették. A tisztsége révén a királyi székhelyhez, Budához kötődő udvari nemesség tagjai egyre sűrűbben kapták meg az úgynevezett szabadispánságot. Ez a később pallosjognak nevezett kiváltság feljogosította őket arra, hogy a kézre került bűnösöket - a megyei törvényszék mellett - ők is kivégeztessék.

A nemességhez hasonlóan a jobbágyság kialakulása is a XIV. századra fejeződött be. Apró falvakban éltek, gazdálkodásuk és szolgáltatásaik alapja a telek volt, mely belső (ház és kert) és külső (szántó, rét és erdőrész) telekből állt. A szántót - a nyomáskényszernek megfelelően - minden évben másutt mérték ki. A jobbágy a telek alapján rótta le szolgáltatásait földesurának (cenzus = pénzadó két részletben; kilenced = terményadó; évi háromszori ajándék; munkajáradék = fuvarozás); az egyháznak (tized a gabona és a bor után) és az államnak (kapuadó). A jobbágyok helyzete a XIV. században viszonylag kedvező volt. Nem éheztek, szabadon költözhettek adójuk megfizetése után. Javította helyzetüket a gazdasági fejlődés, az ország belső rendje, s hogy nem sarcolták az országot idegen hadak.

Demográfiai változások a XX. században [emelttöri]

Demográfia: népességi adatokat elemző tudomány

Népességrobbanás, demográfiai forradalom

A XVIII. század második felének végéig a népesedés évezredes tendenciái alig-alig változtak. Ezer lakosra Nyugat-Európában 37-38 haláleset és 35-40 születés jutott. A születéskor várható átlagos életkor, nagyjából hasonlóan a Római Birodalom idején fennálló helyzethez, 25 évet tett csupán ki. E változatlannak tűnő szabályszerűség azonban hirtelen megbolydult, és egyetlen évszázad leforgása alatt gyökeresen új születési és halálozási arányok alakultak ki.

Európa lakossága a XIX. század folyamán több mint háromszorosára nőtt, annak ellenére, hogy mindvégig folyt a kivándorlás más földrészekre. A születéskor várható átlagos életkor 25 évről a nyugat-európai és skandináv régiókban 48-55 évre emelkedett, s közelített ehhez a mediterrán országok szintje is, míg Közép- és Kelet-Európa országaiban 30-40 év közötti várható átlagos élettartam alakult ki. Ebben a vonatkozásban is megfigyelhető tehát, hogy a viszonylag elmaradottabb európai régiók népesedési folyamata - ha bizonyos távolsággal lemaradva is - követte az új, nyugat-európai tendenciákat.

A lejátszódó átalakulás nyomán joggal beszélhetünk valóságos népességrobbanásról, vagy demográfiai forradalomról. A jelenség vitathatatlanul összefügg az ipari és agrárforradalom folyamatával. Ez a rohamos népességnövekedés ez idő tájban csak Európára volt jellemző. Más kontinenseken később, iparosodásukkal párhuzamosan vagy éppen napjainkban megy végbe.

A népességnövekedés okai

A lakosság XIX. századi gyarapodásához különféle tényezők járultak hozzá. Az ipari és mezőgazdasági termelés növekedése jobb közlekedéssel párosult. Igy a munka és az élelem biztosítva volt a növekvő népességnek. Közrejátszott az is, hogy a gyarmatosító hatalmak a tengeren túl bányákat és ültetvényeket hoztak létre, ahonnan élelmet és nyersanyagot szállítottak. A fejlett régiókat így nem sújtotta éhínség, mint a föld egyéb térségeit. A közegészségügy fejlődése és az egyéni higiénia emelkedése csökkentette a pusztító járványokat.

Az Európából a tengeren túlra vándorlók csökkentették az éhező nincstelenek számát. A fehér telepes-közösségek élelmiszereket és nyersanyagot termeltek az anyaország számára.

A közlekedés nyújtotta lehetőségek elősegítették az országon belüli népességmozgást. Idénymunkások utaztak aratás idején falura, vagy vidékről a gyárakba, bányákba, vasutakhoz.

A nyugat-európai átalakulás során születtek meg azok a tudományos és gyakorlati vívmányok, melyek a lakosságot időről időre megtizedelő középkori járványok teljes megszűnéséhez vezettek a XIX. század folyamán. A himlő elleni védőoltás 1789-es felfedezése, a kolerakiűzése Európából, Pasteur 1865-ös, Koch 1882-es felfedezései új egészségügyi feltételeket teremtettek. Ezek kiaknázása a kiépített egészségügyi rendszerek segítségével gyorsan megvalósult. S éppen ezen a ponton tapintható ki a legfejlettebb országok hatása az elmaradottabb európai régiók népességnövekedésére. A Nyugat egészségügyi vívmányait ugyanis az elmaradottabb európai országokban is meglepő gyorsasággal vezették be. Úgyszólván szimbolikus jelentőségűnek tekinthető, hogy Napóleon a megszállt országokban is kötelezővé tette a himlő elleni védőoltást. Míg a gazdasági nekilendülésre ezekben az országokban csak a XIX. század utolsó harmadában került sor, már e folyamat kezdetén megszülettek a fejlett egészségügyi rendszerek. Magyarországon az 1867. évi 14. törvény a fejlett országokhoz hasonlóan modern egészségügyet hozott létre. A halálesetek kötelező bejelentése, okának kivizsgálása, a betegségmegelőzés állami feladatának, közegészségügyi normák felállításának és ellenőrzésének bevezetése, kórházi hálózat és mentőszolgálat teljes kiépítése mind része volt az átültetett, modern egészségügyi rendszernek.

Közép-Kelet Európának sokat jelentett, hogy a szabadkereskedelem és a vasútvonal révén a nyugati újítások hamar megjelentek itt is. Az ott kitenyésztett állatfajták, a gépek és a norfolki vetésforgó elterjedése itt is növelte a terméseredményeket, elősegítette a táplálkozás mennyiségének és minőségének emelkedését.

Népességnövekedés - élelmezési problémák és szeméthegyek

A gyors népességnövekedés az egészségügyi helyzet javulásának, a védőoltások bevezetésének és a változatlanul magas születésszámnak köszönhető. A világnépesség gyarapodása azonban nem egyenletes: 85-90%-ban Ázsiára, Afrikára és Latin-Amerikára esik. Az évi átlagos népességgyarapodás a fejlett államokban 6 ezrelék, míg a fejlődő államokban 19 ezrelék.

1992-ben, egyetlen év alatt 93 millió fővel (Németország teljes lélekszáma) gyarapodott a Föld népessége, s elérte az 5,5 milliárdot. 1950 és 1992 között megduplázódott a népességszám, s amíg 1950-ben a népesség egyharmada élt az iparosodott világban, most már csak szűk negyede. Ázsia adja a Föld népességének a felét, de Afrika lakossága is igen gyorsan növekszik. Ezt a jövőben lassítja a szörnyű valóság, az AIDS - egyes afrikai városokban ugyanis minden harmadik ember HIV-pozitív.)

A világméretű élelmezési problémákkal az ENSZ által 1945-ben létrehozott Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet (FAO - Food and Agriculture Organization) foglalkozik. Szakemberei nagy hozamú gabonafajták elterjesztésével, hatékonyabb élelmiszer-termeléssel és az élelmiszer-kereskedelem jobb kihasználásával próbálják mérsékelni az éhezést a Földön. Mindezeken kívül a FAO környezetvédelemmel is foglalkozik.

Saját szemetünkben fogunk megfulladni - vélik egyesek. Elgondolkodtató tény, hogy minél fejlettebbek vagyunk, annál több szemetet termelünk. (Például New York-ban a szeméttermelés megközelíti a fejenkénti két kilogrammot naponta.) Igaza volt Szent-Györgyi Albertnak, amikor azt írta Az őrült majom című könyvében: ".korunk emberisége elérte a maximális bizonytalanság állapotát és azt a biológiai abszurditást, hogy a természet által évmilliárdok alatt létrehozott élet önmaga elpusztítására készülődik".

A fejlődő országok

A 70-es években bekövetkezett világgazdasági válság hatására a gazdasági növekedés lelassult, és ez súlyosan érintette az alacsony fejlettségű, gazdaságilag függő helyzetben lévő országokat. Ezek a gazdasági növekedési ütemüket hitelek igénybevételével próbálták fenntartani, de a mezőgazdasági termékek és nyersanyagok iránti kereslet mérséklődése, áresése miatt a hitelek visszafizetésére még oly módon is képtelen voltak, hogy a külkereskedelmi bevételek döntő hányadát már arra fordították, aminek következtében katasztrofális gazdasági válságba kerültek. Mivel időközben a népesség növekedési üteme nem csökkent, az egy főre jutó nemzeti össztermék egyre kevesebb lett, az egy főre jutó anyagi javak mennyisége sokszor már az életben maradáshoz sem elegendő.

Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy amíg egyes országok lakossága luxus színvonalon él, addig több százmillió ember reménytelen küzdelmet folytat mindennap az életben maradáshoz szükséges élelem, víz és tüzelő megszerzéséért.

A népességnövekedés eltérő üteme jelentősen átrendezi a népességarányokat a Földön. A kevésbé fejlett világrészek népessége teszi ki 2006-ban a népességek 80%-át, és a természetes szaporodási rátának csak kismértékű csökkenésére lehet számítani.

A fejlődő országokban az átfogó, a népesség szabályozását, az élelmi szerválság megoldását szolgáló, a természeti környezet leromlását megakadályozó gazdasági, kulturális és egészségügyi programok megvalósítását szinte lehetetlenné teszi az a 1200 milliárd dollár körüli adósságválság,amelynek törlesztése szinte minden fejlesztésre szánható jövedelmet leköt. Ez nemcsak elmélyíti a nyomort, a kilátástalan elmaradottságot, de kiszolgáltatott helyzetük miatt ezek az országok rákényszerülnek természeti kincseik (pl. ásványkincs, őserdők fakészlete) rabló módon történő felélésére, környezetszennyező technológiák fogadására, illetve társadalmi érdekeikkel ellentétes termelési szerkezet kialakítására.

Eddig a fejlett országok nem foglalkoztak a túlnépesedés kérdésével, és ennek következtében a Földön a kialakuló vagyoni egyenlőtlenségek következményeivel olyan mértékben, amilyen az ezekből adódó veszélyek miatt kívánatos lett volna. Pedig ez egy olyan világméretű politikai válság kiváltója lehet, amely az egész emberiségre nézve katasztrofális következményekkel járhat.

A túlnépesedés problémája napjainkban - előrejelzések

ENSZ előrejelzések szerint bolygónk népessége 8-14 milliárd között fog állandósulni, valamikor a jövő században. A népességnövekedés több mint 90%-a a legszegényebb országokban fog bekövetkezni, ezen belül is 90%-a a már ma is túlnépesedett városokban.

A túlnépesedésből adódó veszélyeket tovább fokozza a lakosság városokba áramlása. Ez jórészt abból adódik, hogy szinte minden fejlődő országban a gazdasági fejlődés alapjának az ipart tekintették, és a fejlesztési források többségét arra fordították. Az ipar fejlesztéséhez szükséges forrásokat részben a mezőgazdaságból vonták el azáltal, hogy alacsonyan tartották az élelmiszerárakat. Ily módon viszont reménytelenül nyomorúságos helyzetbe taszították a mezőgazdaságból élő lakosság nagy tömegeit. Ezért azok a felemelkedés egyetlen útjának a városba költözést látták.

A városok azonban nem készültek fel a milliós létszámú szakképzetlen, nincstelen tömeg fogadására. A nagyvárosok körül kialakuló barakk-, doboz-, bádogvárosok a kívánatos infrastrukturális ellátás minimumát sem tudják nyújtani a letelepülő munkanélküli vagy alkalmi munkából élő tömegeknek. Így válnak az éhség, a nyomor és a bűnözés gócaivá.

A városokba tömörült emberek természetes környezetüktől már elszakadtak. Nincs módjuk arra, hogy a falusi lakossághoz hasonlóan minimális élelmiszerüket, vizüket, tüzelőjüket munkával megszerezzék. Mindent nagy költséggel, gyakran több száz kilométer távolságról, sokszor már feldolgozott formában kell odaszállítani nekik, ami az ellátást költségessé teszi. Élelmiszer-ellátásuk gyakran az élelmiszersegélyektől és az élelmiszerimporttól válik függővé (pl. Egyiptom), lehetőséget teremtve az érintett országok kormányaival szemben az "élelmiszerfegyver" alkalmazására.

A városiasodás, a népesség városokba áramlása korunk természetes jelensége, mert a növekvő népesség foglalkoztatására az ipar, a kereskedelem és a szolgáltatások teremtik meg a lehetőséget. A gondot tehát nem a városiasodás jelensége, hanem a népesség minden feltétel nélkül végbemenő városba áramlása jelenti.

A fejlődő országokban a 18 éven aluliak aránya gyakran eléri az 50%-ot. A népességnövekedéssel sem az iskolai férőhelyek növekedése, sem az egészségügyi ellátás, sem pedig a munkahelyek teremtése nem tud lépést tartani. Az utcán lebzselő szakképzetlen fiatalok számára a túlélés lehetőségei között előkelő helyen szerepel a kivándorlás (ha van hová) és a bűnözés. A növekvő társadalmi egyenlőtlenségek(pl. Mexikóban a népesség leggazdagabb 10%-a rendelkezik a nemzeti jövedelem 41%-ával, míg a legszegényebb 20%-ára csupán a nemzet jövedelem 3%-a jut), milliós tömegek kilátástalan helyzete forradalmi állapotokat teremt (Etiópia, Nicaragua, Salvador stb.), amelyeket sokszor már katonai diktatúrával sem lehet megfékezni. A bizonytalan helyzet miatt a tőke is menekül, és ez tovább rontja a javulás esélyeit.

Ha az emberiség létszámának növekedését nem sikerül szabályozni, az alapvető emberi szükségletekkel összhangba hozni, akkor az alultápláltság, a háborúk, a betegségek miatt az emberiség tömeges pusztulása fog bekövetkezni, amely drasztikus létszámcsökkenést okoz.

Megoldás?

A népességnövekedés problémája nem oldható meg fogamzásgátló szerek osztogatásával. Meghatározó a szerepe az olyan oktatási, egészségügyi felvilágosítási és erkölcsi nevelési rendszerek kialakításának, amelyek hatása a népesség minden rétegére kiterjed. De ezek is csak akkor tudnak kellő hatékonysággal működni, ha a nyomor szintjén élő emberek részére olyan reális gazdasági-társadalmi célt és feltételeket tudnak teremteni, amelyek lehetőséget nyújtanak számukra, hogy elsősorban saját erőfeszítéssel ugyan, de a helyzetükön javítani tudjanak. Az ehhez fűződő érdeknek lehet egy lényeges eleme az utódok számának tudatos korlátozása.

A Középiskolai történelmi atlaszban:

69 A Föld 1900 körül

• Népesség

A középkor mindennapjai [emelttöri]

Szabó – Závodszky: Történelem II.,Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp, 40-43.o.

Lovagi magatartás, lovagi erények

A lovagok elsősorban a hűbéres viszonyban kialakult magatartásformákból merítették eszményeiket. A hűbérúr bőkezűsége, oltalmazásra mindig kész viselkedése, az uradalom igazgatásában kiérlelt bölcsessége példaként lebegett mindannyijuk szeme előtt. A hűbéres alázata, készsége a segítségnyújtásra úgyszintén befolyásolta gondolkozásukat.

A lovagok jellemzői közé tartozott a fájdalom, az esetleges elgyengülés álcázása is.

Mindezek mellett termékeny hatást gyakorolt a lovagi jellemre a szerzetesi élet is. Az egyházi tanítás azt sugallta, hogy a szerzetesek és a lovagok tevékenysége sok rokon vonást mutat: a szerzetesek imájukkal, a lovagok a gyengék és a védtelenek gyámolításával és a hittérítéssel küzdenek a társadalom fennmaradásáért. Azaz mindannyian harcosok.

A lovagok legfőbb erényei a hősiesség (vitézség) és a bölcsesség (megfontoltság) voltak. A lovagi eszményt az testesítette meg, aki rendelkezett e kettővel, s egyensúlyt is tudott tartani az erények között.

A lovagok mindennapi szokásaiban találunk olyanokat, amelyek alapvetően különböznek a mai ember viselkedési szabályaitól. Az is igaz, hogy a lovagok körében jelentek meg az illedelmes magatartás korunkban is elfogadott elemei. A nő iránti tisztelet, a becsületes viselkedés hagyományait tőlük kapta Európa.

Békeidőben a lovagok nemes sportja, a lovagi torna adott alkalmat a fegyverforgatásra. A lovagi tornáknak nagy nézőközönsége volt, ám a lovagok a vitézség és az erő próbáját elsősorban imádott hölgyüknek mutatták be. A lovagi költészetben, a trubadúrok (dalnokok) énekeiben ezért olyan sok az erotikus elem.

A házasságkötés egyházi és világi szabályozói

A középkorban az egyház újjáalakította a házasság intézményét. A XIII. század végén befejeződő folyamat során a papoknak megtiltották, a világiaknak viszont előírták a házasságot. A papokat viszonylag könnyen rászorították a nőtlenségre. A lovagok azonban nem egykönnyen adták fel régi szokásukat, mely szerint szabadon váltogathatták feleségüket. A keresztény házasság ugyanis az egyház törvénye szerint felbonthatatlan volt („Amit Isten megkötött, azt ember el ne válassza.” Mát. 19,6.).

A házasságkötést az egyház mellett a világi élet is szabályozta. Miután szokássá vált a nemesi családokban, hogy a gyermekek közül csupán a legidősebb fiúgyermek örököl, a nagybirtokos famíliák elsősorban ennek a fiúnak s a leánygyermekeknek a házasságát szorgalmazták.

A nő a középkori társadalomban

A nő a középkor felfogása szerint gyenge teremtmény, aki arra született, hogy a férfit szolgálja a házasságban. A nőt ezért az egyháziak és a világiak a mielőbbi eljegyzésre és lehetőleg még a tizenéves korban történő házasságkötésre ösztönözték. A nő bűnéül rótták fel a férfi visszautasítását. A kikosarazást csak akkor fogadták el egy nőtől, ha szüzességét megőrzendő mondott nemet, s apácának állt. A nő számára – minden más esetben – előrelépést, élete értelmének megvalósulását jelentette a házasság.

A középkor sajátos szereposztása szerint a férfi feladata a külvilággal való kapcsolattartás volt, míg a nők elszigetelve éltek a külvilágtól: gyermekeket szültek, háztartást vezettek, kultikus tevékenységet végeztek: megmosdatták az újszülöttet és a halottakat. Alávetett helyzetükből csak a késő középkorban tudtak valamennyire felemelkedni. A Mária-kultusz terjedése maga után vonta az anyaság, az anya nevelő szerepének fölértékelődését.

A férfi uralta házasság

A férjnek a házasságtól kezdve jogában állt a feleségét szigorú ellenőrzés alatt tartani és testét birtokolni. Fontos tudni azonban, hogy mind a férjnek, mind pedig a feleségnek tilos volt imádatával „föllángolni” egymás iránt. Igazi szerelem nem létezhetett közöttük, mert a szerelem, szeretet – az egyházi gondolkodók szerint – csak Istent illethette meg. (Az előírás a földi szerelem zabolázhatatlan jellege miatt természetesen nem mindig felelt meg a gyakorlatnak.)

Az udvari szerelem

A házasságon kívüli szerelem a középkori lovagi irodalomban az „udvari szerelem” elnevezést kapta. Az udvari szerelemben a nő a tanár szerepében jelent meg. Ő volt az, aki az ifjaknak föladott leckéivel, fejtörő játékaival hűségre, szeretetre, barátságra oktatott. Ugyancsak ő értékelte a versengő ifjak erkölcsét, s végül a jobbik felet megkoronázta.

A lovagi szerelem elsőrendű céljai közé tartozott a mértékletesség oktatása. A lovag testi vágyai ebben a szerelemben alárendelődtek a játékos versengésnek. Megtanulta az önmérsékletet, amelynek a politikai életben is nagy hasznát vette. Az udvari szerelemtan szabályait a lovagkor leghíresebb művében, a Rózsa regény-ben fektették le.

A testi-lelki szerelem megélése általában a özvegyek és a szabályokra fittyethányók kiváltsága volt.

A gyermek a középkorban

Irodalmi, történelmi ismereteink számos példával szolgálnak arra, hogy a múltban egy-egy – mai fogalmaink szerinti – gyermek a felnőttek módjára viselkedik, vagy a többiek felnőttként kezelik. Ez azét lehetett így, mert a középkorban nem tekintették külön életszakasznak a gyermekkort. Attól kezdve, hogy egy gyermek megélt az anyja vagy a dajkája nélkül, felnőttnek számított. Ezt tükrözi az is, hogy a gyermekek a felnőttekhez hasonló ruhákba öltözködtek.

Az is eltért a mai viszonyoktól, hogy a gyermek az első, sőt a másod-unokatestvérét is a testvérének tekintette. Mindez arra vezethető vissza, hogy a középkorban a legtávolabbi vérségi rokont is „családtagnak” tartották. (A gyermek, szülők, nagyszülők alkotta család fogalma az újkorban alakult ki.) A gyerekek játékai szigorúan igazodtak a felnőttek magatartásformáihoz, s éppen az volt a szerepük, hogy gyorsan rászoktassák a gyermekeket a felnőtt életre.

A halálhoz való viszony a középkorban

A késő antik és koraközépkori felfogás szerint a keresztényeket és a pogányokat más-más sors várta a halál után. Úgy vélték, hogy az egyházhoz tartozók a halállal csak elalszanak, és a feltámadást követően a Paradicsomban ébrednek fel. A más hitűekről pedig azt gondolták, hogy teljesen megsemmisülnek, s az idők végeztén sem elevenednek meg. A keresztény ember halálában nem láttak ekkor semmi különösséget, hisz csak elaludt az Úrban. Azt kapta jutalmul, amit hite szerint megérdemelt.

Az egyén halála akkor került igazán előtérbe, amikor a túlvilágról Máté evangéliuma szerint kezdtek el gondolkodni. A XI. század elején hódított teret az az elképzelés, hogy a végítélet alkalmával Krisztus mint bíró ítélkezik: minden egyén életét mérlegeli, s a jó és rossz cselekedeteket kedvező vagy kedvezőtlen aránya szerint küld egyeseket a Paradicsomba, másokat a Pokolba. Az érzékek fölötti világnak ez a módosított víziója tehát felelősségre késztette az egyént saját élete és halála iránt.

Életmód az 1950-es évek Magyarországán [emelttöri]

Szerző: Granyák Irén

A szocialista mozgalmak jövőképében központi rendezőelv volt a társadalmi különbségek, igazságtalanságok kiküszöbölése, az egyenlőség. A magyarországi pártállam is e sokat ígérő eszme hangoztatásával rendezte át a társadalom életét. Eközben nem volt tekintettel mélyen gyökerező hagyományokra, szokásokra illetve a szocialistának tekintett eszmevilágtól eltérő értékekre (pl. szabadelvűség, verseny, egyéni érvényesülés stb.)

A milliókat érintő hirtelen életformaváltás az "alulról jövők" számára emberibb, civilizáltabb életforma lehetőségét teremtette meg, ugyanakkor az erőltetettség szétzilálta korábbi kapcsolatrendszereiket (kis közösségek, család). A gyökértelenné válás devianciák, neurózisok okozója lehetett.

Az emberek táplálkozása lényegében visszaállt a háború előtti szintre. Időnként ugyan komoly élelmezési gondok támadtak (1951-ben ismét bevezették a már többször eltörölt kenyér-, illetve húsjegyet), országos átlagban mégis némi javulásról beszélhetünk. Ekkor vált ugyanis általánossá az üzemi étkeztetés, amelynek kertében az emberek többsége legalább napjában egyszer olcsón meleg ételhez jutott. Kiépült a gyermekétkeztetés hálózata is.

A politika nyomása erőszakosan felgyorsította a társadalomi mobilitás folyamatait.

Az 1945 előtti vezető csoportok tagjai (földbirtokosok, tőkések, "úri középosztály") vagy külföldre menekültek, vagy munkásként, alkalmazottként dolgoztak (feltéve, ha nem sújtotta őket börtön vagy internálás).

Az államosítások a kisiparos, kiskereskedő rétegeket is megfosztották tulajdonuktól.

A parasztság egy része a hatalom elnyomó intézkedései elől földjét is odahagyva a városokba, elsősorban a nagyberuházások színhelyeire költözött. A régi értelmiségi- hivatalnoki rétegekre az új rendszernek is szüksége volt, mivel gyors és tömeges cseréjük lehetetlen lett volna. A "reakciós elemek" eltávolítása után ellenőrzésüket, irányításukat a föléjük helyezett rendszerhű "káderek" végeztek, akiket zömmel a munkásság és a parasztság soraiból emeltek ki.

Az egyenlőségi elv megcsúfolásaként a lakosság átlagos viszonyaihoz képest kiugróan magas életszínvonalat biztosított magának az új elit. A párt és az állam különböző szintű káderei külön ellátóhálózatból jutottak jó minőségű árucikkekhez. Az általános lakáshiány idején tágas otthonokat utaltak ki számukra. (Igaz, a kedvezményeket politikai hiba, kegyvesztettség esetén bármikor elveszthették.)

A társadalmi egyenlősítés nem annyira a szegény rétegek anyagi felemelése, mint inkább a jobb helyzetben élők lesüllyesztése útján történt. Az állam mindenki számára biztosította a munkát, de a béreket alacsonyan tartotta. (még ezeket a jövedelmeket is megcsapolta a különböző kölcsönökkel.)

A kereseteknek ezt a szintjét azzal indokolták, hogy az állam ingyen vagy jelképes térítésért gondoskodik a lakosság szükségleteinek nagyobb részéről. Csekély lakbérek, egyre inkább kiterjesztett ingyenes egészségügyi ellátás, társadalombiztosítás, ingyenes bölcsőde, óvoda, általános és középiskola jelezte többek között a szociálpolitika fő irányait. A gazdaságpolitika azonban éppen az életszínvonal emelésétől, a társadalmi jólét fokozásától vonta el a ráfordításokat. Emiatt a rendszer nem lehetett tekintettel az élet minőségére. A szűkösség elvileg biztosított szolgáltatások, árucikkek mennyiségét, választékát is viszonylagossá tette. Mindez kiáltó ellentétbe került a harsány sikerpropagandával.

A modern technika hiányát pótolta a nagy számban rendelkezésre álló olcsó munkaerő. Ennek következtében 1949-re megszűnt az addig jelentős munkanélküliség. 1950-51-ben pedig munkába álltak az addig "rejtett" munkanélküliek is: azok a parasztok, akiknek munkaerejét a 2-3 hold föld csak az év egy részében kötötte le, és azok a feleségek, akik addig háziasszonyokként férjeik fizetéséből éltek. Ha nem is jól fizetett, de valamilyen munkát mindenki talált magának, még az alacsonyan képzettek vagy a képzettség nélküliek is.

A modernizációs folyamat felgyorsult. Az ötéves terv során több mint ezer faluba jutott el a villany, ami gyökeresen átalakította a falusi lakosság életét. Nyomában megjelent a mozi és a rádió. A rádió ekkor vált a mindennapi élet szerves tartozékává. Magántulajdonú személygépkocsi még alig volt az országban, viszont a motorkerékpár elérhetővé vált, főleg a jobban kereső ifjúmunkások vásárolták.

Az egészségügyi helyzet jelentősen javult. Ebben nagy szerepet az új gyógyszerek- mindenekelőtt az antibiotikumok- megjelenése. Csökkent a tüdőbajban és vérbajban szenvedők száma, a csecsemőhalandóság. Meghosszabbodott az átlagéletkor. Ugyanakkor az orvosi rendelőkben, kórházakban általánossá vált a zsúfoltság. Az iparban, a közlekedésben, a kereskedelemben és a hivatalokban teljes körben bevezették a dolgozók nyugdíját, ennek összege azonban csekély volt. Kiépült a vállalati üdülők rendszere.

A politikai hatalom centralizálása, a terror intézményesítése és a tervgazdálkodás mellett a totalitariánus rendszerek fontos jellemzője a kulturális élet pluralizmusának megszűntetése, a hatalmat kezében tartó csoport ideológiájának minden eszközzel való terjesztése. Az iskolák, könyvkiadók és mozik államosításával, valamint a többpárti sajtó felszámolásával, ennek alapfeltételei 1949-re megteremtődtek.

Ahol a nevelést az osztályharc terepének tekintik, nem maradhatnak tanintézetek a központi akarat hatáskörén kívül. Kevés kivétellel államosították az egyházi fenntartású iskolákat és magániskolákat. Nem kerülhette el a feloszlatást a korábban támogatott és szövetségesnek tartott NÉKOSZ sem.

A közoktatásban 1950-ben bevezetett új általános és középiskolai tantervek és tantervi utasítások gondoskodtak a vallásos világnézet és a koalíciós időkre jellemző demokratikus- humanista- nemzeti műveltségeszménynek a marxizmus- leninizmussal történő felváltásáról.

A társadalmi tudat kialakításában kitüntetett szerep jutott az iskoláknak. Az alapképzés (általános iskola) a korábbi 4-6 osztályról 8 osztályosra bővült. Megindult a középiskolai oktatás (4osztály) kibővítése: politikai cél lett minél több munkás- és parasztszármazású tanuló beiskolázása. (sajátos képzési forma is alakult: a szakérettségi.)

A szakmunkásképző intézetekben és az érettségit is adó technikumokban új alapokra helyezték a szakoktatást.

A meglévők mellett új egyetemek és főiskolák nyíltak, az esti és levelezős tagozatokon pedig mód nyílt a munka melletti diplomaszerzésre.

Az oktatás kereteinek kibővülésével, a tanulói és hallgatói létszám növekedésével nem tartott lépést az iskolarendszer anyagi ellátottsága (leszámítva az iparfejlesztési célokhoz illeszkedő szakoktatást).

Hasonló következményekkel járt az orosz nyelv tanításának előzmény nélküli, egyik pillanatról a másikra történő bevezetése a tanrendben szereplő egyéb nyelvek rovására. Megszűnt a választható idegennyelv-oktatás, az orosz nyelv oktatása kötelezővé vált. Kényszerjellege miatt hatékonysága alacsony volt.

A mennyiségi szemlélet a minőségi képzés rovására ment. Különösen a társadalomtudományi és művészeti tantárgyaknak ártott sokat a tanítás és a tananyag átpolitizálása.

Igen jelentős támogatásban részesült a könyvkiadás, a sajtó, a színház- és filmművészet, a zenei élet és általában a közművelődés.

Elsősorban a városokban nőttek a lakosság kulturális igényei. Míg korábban a színházlátogatás ritka, ünnepi eseménynek számított- az olcsó, államilag dotált jegyek mellett- ez széles tömegek szórakozásává vált. Igaz, a bemutatott darabok egy része propaganda célokat szolgált, de azért mutattak be klasszikus, igazi értékeket hordozó darabokat is.

Az olcsón hozzáférhető alkotások között ott voltak a kultúra időtálló értékei, de velük együtt silány, viszont propaganda célokra alkalmasnak minősített munkák is. (A kultúrpolitika egyébként önkényesen válogatott a tudományos és művészeti irányzatok között, s mellőzte a károsnak, ellenségesnek vagy dekadensnek nyilvánított szellemi teljesítményeket. Kiváló írók hallgatásra vagy emigrációba kényszerültek.)

A magyar művek kiadása mellett jelentős volt a fordítási irodalom. 1945 és 1957 között összesen több mint 1500 külföldi szépirodalmi munka jelent meg, együttesen 25 milliós példányszámban. Az összes cím kétharmadát orosz szerzőktől fordították, és az ő munkáikra esett az összpéldányszám több mint egyharmada. A rangsort Makszim Gorkij vezette közel egymilliós példányszámmal.

A kor tipikus zenei műfaja az úgynevezett tömegdal vagy mozgalmi dal volt, amelyet felvonulásokon, gyűlések előtt és után, sőt baráti összejöveteleken egyaránt énekeltek. Ezek között akadtak régi forradalmi és munkásmozgalmi dalok (Internacionálé, Marseillaise, Itt van újra május elseje.), szovjet munkásmozgalmi, partizán, és egyéb énekek (Poljuska, Az amuri partizánok dala, Bunkócska.), a kuruc kor dalai (Csínom Palkó, Balogh Ádám nótája.).

Egyik legnépszerűbb dallá a NÉKOSZ indulója (Sej, a mi lobogónkat) vált, amelynek szövegét Jankovich Ferenc írta 1947-ben egy csángó népdal dallamára. A Sztálinról, Rákosiról, sztahanovistákról és traktorosokról szerzett dalok szerényebb népszerűségnek örvendtek.

Előfordult, hogy ismert énekek szövegét átköltve dalolták el -persze csak bizalmas körben- valódi véleményüket a fiatalok. Ilyen volt a Rákosi-dal:

Hegyek között, völgyek között

Bedöglött a vonat;
Kiszállnak az utasok és
Tépik a hajukat.
Hajrá, kopasz ne hagyd magad,
Mert kitépik a hajadat!

A sematizmusra hagyományainál és közönségénél fogva különösen hajlamos filmgyártásban két filmtípus vált jellegadóvá: a magyar történelem forradalmi-szabadságharcos vonulatának árnyalatok nélküli, patetikus, romantikus feldolgozása (1953: Rákóczi-hadnagya /rendezte: Bán Frigyes/, Föltámadott a tenger /rendezte: Nádasdy Kálmán, Ranódy László/) és a nevettető zenés vígjáték (Mágnás Miska, Dalolva szép az élet (rendezte: Keleti Márton/).

Gyorsan fejlődött a művelődési házak vagy kultúrotthonok hálózata, ezekben szakkörök, tánccsoportok, színjátszó körök és kórusok ezrei találtak otthonra.

Az új társadalom megteremtésének igénye a jelképek világát sem hagyta érintetlenül. Az elavultnak, a régi világ eszmeiségét hordozónak minősítettek eltűntek. Használatukat betiltották, vagy minden külön rendelet nélkül megszüntették tekintet nélkül évszázados, a vallási eredetű szimbólumok esetén évezredes hagyományokra. Ez történt a magyar állami címerrel is.

A köztársaság 1946. február 1-ei kikiáltása után a korona nélküli Kossuth-címer lett az ország hivatalos szimbóluma. A sztálini típusú diktatúrára való áttérés idején a különösen az új alkotmány kidolgozása után napirendre került a címerkérdés. 1949. július 28-án az országgyűlési bizottságok már olvashatták az új címer leírását, július 7-én az ország népe is megismerhette rajzát a Szabad Népből. Az 1949-es államcímer, amely tisztán heraldikai (címertani) szempontból is elhibázott alkotás, a Magyar Népköztársaság szocialista jellegét domborította ki. Tartozékai a "béketábor" legtöbb országának címerében szerepeltek. Az ősforrás a Szovjetunió 1924-es címere, illetve a szovjet tagköztársaságok ennek alapján megrajzolt államszimbólumai. Nem véletlen, hogy 1956-os forradalom felkelői kivágták a nemzeti színű zászló közepébe illesztett rákosista címert.

A művészet propagandaeszközként való felhasználása már az oroszországi bolsevik forradalom idején gyakorlattá vált. A sztálinizmusban az egyéb művészeti irányzatok rovására egyeduralkodóvá tették az úgynevezett szocialista realizmust.

szocialista realizmus: a szocialista mozgalomhoz kötődő, marxista-leninista világnézet alapján álló alkotói módszer. XX. Század eleji kezdemények után az 1920-30-as években teljesedett ki. A sztálini kultúrpolitika és annak magyarországi átvevői stílusbeli sokszínűségét felszámolták. Követendő példaként a múlt századi realistákat állították /pl. Munkácsy Mihályt/ a képzőművészek elé és nem a szocialista mozgalomhoz közel álló Derkovits Gyulát vagy Kassák Lajost. A közérthetőség és az optimizmus, a "szocialista embertípus" bemutatásának követelménye- s nem mellékesen a megélhetés- sok művészt a fényképszerűségre, a tömegízlés /giccs/ kiszolgálására, művészi közhelyekre kényszerített.

A képzőművészeti ágak közül elsősorban a monumentális szobrászatot és a napi politikai célok elérésére mozgósító plakátművészetet részesítették előnyben. Így tett a magyarországi művészpolitika is.

Sztálin magyarországi szobrának felállításáról a "nagyvezér" 70. születésnapját ünneplő Budapest Törvényhatósági Bizottságának ülésén született határozat (1949. dec. 20). Pályázatot írtak ki, amelyre meghívták a legnevesebb hazai szobrászokat. 24 pályázó készített gipszmintákat. (Néhányon érződik, hogy a művész inkább kényszerből oldotta meg feladatát.). A kijelölt szoborbizottság a legjobbnak minősített négy alkotó (Borsos Miklós, Farkas Aladár, Kisfaludi Strobl Zsigmond és Mikus Sándor) számára újabb pályázatot hirdetett, s végül a megbízást Mikusnak ítélte oda. A szobrot 1951. dec.16-án avatták fel nyolcvanezres tömeg előtt.

A plakátművészet sajátosságaiból következik, hogy a megrendelő a legrészletesebben előírhatja, milyen legyen az alkotás. Ennek megfelelően az ötvenes évek plakátjai az éppen időszerű jelszavak, évfordulók, kongresszusok, kampányok népszerűsítésének céljából születtek. Innen adódik, hogy az ábrázolásokon vidám, megelégedett, esetleg harcra elszánt alakok láthatók, a rendszer szimbólumaival. A célirányosan megrajzolt háttéren: gyár, szántóföld, sportpálya, munkafolyamatok stb. Gyakran uralja a képet Sztálin vagy Rákosi alakja. A szovjet propaganda mintáját követik a faliújságszerű plakátok, amelyeket a középületek belső tereinek falára szántak, olykor üresen hagyott felületekkel, hogy a felhasználók maguk tölthessék ki a helyi anyagokkal.

Bár a képzőművészet egyéb területeinek a politika kisebb tudatformáló szerepet tulajdonított, ezeket is igyekezett propagandacélok érdekében hasznosítani. A festők témajavaslatokat kaptak az ábrázolandó pozitív társadalmi változásokról, jelenségekről. Pl.: Sztálin- és Rákosi-képek, a felszabadító Vörös Hadsereg, a szovjet világ követendő példái, a szocializmus előfutárainak vélt történelmi események képei (parasztfelkelések, honvédő harcok stb.).

A mindenható pártállam igényt tartott a mindennapi élet megszervezésére is. A független szerveződéseket (társaskör, klub, sportegylet stb.) felszámolták vagy állami irányítás alá vonták. Ha nem is nyíltan, de számos intézkedéssel igyekeztek korlátozni a család szerepét. Előtérbe kerültek a különböző mesterséges csoportosulások: munkahelyi közösségek, az Úttörő Szövetség rajai és őrsei, a DISZ-szervezetek, pártalapszervek stb. A "kollektíva" munkaidő vagy tanítás utáni foglalkozásain való részvételt gyakorlatilag kötelezővé tették. Az MHK-mozgalom ("Munkára, harcra kész!") a tömegsport fő szervezeti kerete lett. (Az élsport sikerei a propagandában a rendszer felsőbbrendűségét igazolták.)

Ezekben az években érte el azóta is utolérhetetlen csúcsait a magyar sportélet. Valódi tömegsport bontakozott ki: százezrek vettek részt a különböző testedző mozgalmakban. Az 1952-es helsinki olimpián a magyar csapat 16 aranyérmet szerzett és a nemzetek ranglistáján a harmadik helyre került. 1953-ban épült fel a Budapesti Népstadion. A magyar labdarúgás a világ élvonalában volt: a Puskás "Öcsi" vezényelte "aranycsapat" összeállítását mindenki ismerte. A sikereket eredményesen használta fel a pártpropaganda a rendszer népszerűsítésére. A mesterségesen is felfokozott, várakozással kísért 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntőjében elszenvedett vereség ugyanakkor utcai tüntetést eredményezett- az ilyen megmozdulásokhoz nem szokott Budapesten

A városi tömegközlekedés- az állami támogatás (dotáció) hatására- rendkívül olcsóvá, mindenki által igénybe vehetővé vált. Ekkoriban már elképzelhetetlen, ami másfél évtizeddel korábban még minden napos volt, hogy az emberek naponta két-három órát gyalogoljanak a munkahelyükre és vissza. Viszont állandósult a zsúfoltság a villamosokon és autóbuszokon. Megkezdődött a budapesti metró építése.

Átalakultak az ünnepek is. A hatalom lehetőleg háttérbe szorította a vallási fogantatású ünnepeket. Karácsony és húsvét másnapját egy időre munkanappá változtatták. Augusztus 20-án a szocialista alkotmányról emlékeztek meg. Március 15. felidézése egyre inkább azt a célt szolgálta, hogy kidomborítsa a "legnagyobb nemzeti ünneppé" tett április 4. jelentőségét: 1848 céljait a Szovjetunió által végrehajtott felszabadításunk teljesíti ki. Állami ünnep lett november 7., május 1., viszont jelentéktelensége süllyesztették március 21-ét, a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóját. (Kun Bélával az élen túl sok vezetőjét végezték ki a szovjetunióbeli tisztogatások idején.) Az alkalmi megemlékezések közül kiemelkedett Sztálin 70. és Rákosi 60. születésnapjának országos megünneplése.

Fokozatosan eltűntek az ünneplés 1945 utáni önkéntes, spontán formái. Helyüket megtervezett szertartásrend vette át: dekorációk, papírról felolvasott ünnepi beszédek, a tetszésnyilvánítás formái (pl. a tapsok helye, erőssége, üteme, időtartama), központilag előírt jelszavak, egyre nagyobb szabású katonai díszszemlék és felvonulások.

Az egyén eltűnt a tömeg mögött. A megkövetelt magatartásformáktól való eltérés (pl. öltözködésben, hajviseletben, kedvtelésekben) hivatalos vagy "közösségi" rosszallást vont maga után. Mivel az éberségi kampányok világában egyetlen rosszindulatú feljelentés súlyos következményekkel járhatott, könnyen kialakulhatott egyfajta védekező magatartás: a "közösségi" normák látszólagos, külsőségekben megnyilvánuló betartása.

Az iskolák államosítása mellett az egyházak befolyásának visszaszorítását szolgálta a fakultatív hitoktatás bevezetése. Erre 1949. szept. 6-án került sor. A hittan iránti érdeklődés ezt követően drasztikusan csökkent. A vallásos ünnepek egy részét- pünkösd, húsvéthétfő- eltörölték, másik részét új tartalommal igyekeztek megtölteni. A Mikulásból így lett Télapó, a karácsonyból fenyőünnep, aug. 20.-ából, Szent István király és az ezeréves magyar államiság ünnepből pedig az új kenyér és alkotmány napja.

Bár Szovjetunióéhoz hasonló hevességű vallás- és egyházüldözés nálunk nem bontakozott ki, s az egyházakkal kötött egyezmények lehetőséget adtak a hitélet erősen korlátozott fennmaradására, az aktív, nyilvános vallásgyakorlás hátrányos helyzetbe hozta a hívőket (pl. a közéleti, munkahelyi vagy iskolai érvényesülésben).

egyezmények az állam és az egyházak között: 1948-ban sorrendben a református, az unitárius, az evangélikus egyház és az izraelita felekezet írt alá egyezményt az állammal. Ezek közös vonása a vallásszabadság és az egyházak működésének biztosítása, néhány oktatási intézmény meghagyása a felekezetek birtokában, 20 évig fizetendő, de 5 évenként csökkentett állami támogatás. A katolikus egyházzal kötött megállapodás /1950 szept. 7/ II. részében ugyanezek szerepelnek. Az I. részben a klérus hűségnyilatkozatot tett a Magyar Népköztársaságnak. Támogatnia kellett az ötéves tervet, a termelőszövetkezeti mozgalmat és a kormány "békepolitikáját". A megállapodás értelmében az Elnöki Tanács megvonta a szerzetesrendek többségének működési engedélyét. Koholt vádak alapján letartóztatták Grősz József kalocsai érseket, akit tizenöt évi börtönbüntetésre ítéltek. Az egyezményektől függetlenül a diktatúra igyekezett minél teljesebb ellenőrzés alá vonni az egyházakat. Politikai és rendőrségi zaklatás, újabb politikai perek és az Állami Egyházügyi Hivatal /1951/ működése jellemezte az állam fokozódó nyomását az ötvenes évek elején.

1951-52-ben már az élet minden területén zavarok keletkeztek. 1952-53 telén szénhiány miatt a lakások és hivatalok egy részét nem fűtötték. Hiány mutatkozott az alapvető élelmiszerekben. A lakosság reáljövedelme és fogyasztása 1950 és 53 között 10-15%-kal csökkent. Az újságok győzelmi kijelentéseit a lakásokban éhesen didergő emberek olvasták. A propaganda arroganciája bőszítette az embereket.

Nagy Imre megkísérelte helyreállítani a törvényességet: feloszlatta az internáló táborokat és megkezdte a perek felülvizsgálatát. Könnyített a parasztok helyzetén: leállította a tsz-szervezést. Enyhítette a beszolgáltatási kötelezettséget, elengedte a parasztoknak az állammal szemben felgyülemlett adósságait. Leállította a legköltségesebb beruházásokat (budapesti metró építése). Nagyobb összegeket fordított a fogyasztási cikkek termelésére.

1955 elején Nagy Imrét leváltották a miniszterelnöki posztról, később kizárták a pártból is.

Az MDP központi vezetőségének 1956. júliusi ülésén Rákosi Mátyást "egészségi állapotára való tekintettel" felmentették tisztségéből. Úgy vélték, hogy a módosításokkal ott lehet folytatni a szocializmus építését, ahol abbahagyták. Tévedtek. Az 1956-os forradalom és szabadságharc véget vetett az "ötvenes éveknek".

deviancia: a "normáktól", a normálisnak tekintett viselkedéstől eltérő magatartás.
neurózis: szervi okokhoz nem köthető funkcionális idegrendszeri betegség, pl. kóros fáradtság, ingerlékenység, kényszerképzetek, alkalmazkodási zavar, másodlagos testi tünetekkel
társadalmi mobilitás: más társadalmi csoportba kerülés a társadalom szerkezetében. Felöleli a társadalmi felemelkedés és lesüllyedés folyamatait. Történhet egyénileg, csoportosan, egy nemzedéken belül vagy nemzedék között.
káder: párt, intézmény, szervezet munkatársa, alkalmazottja. A kifejezés gúnyos jelentésárnyalatot is hordoz: gyenge képességű, esetleg képzelten, de megbízhatósága okán kiemelt személy.
kölcsönök: A Békekölcsön és a Tervkölcsön lényegében a lakosságtól elvett kb. 5,6 milliárd Ft kényszerkölcsön volt. Többnyire 1 havi munkabér jegyzését követelték meg kampányuk során.
NÉKOSZ: Népi Kollégiumok Országos Szövetsége. Tagkollégiumai munkás- és parasztszármazású középiskolásoknak, és egyetemistáknak adtak otthont. Céljuk az új értelmiség kinevelése. Demokratikus önkormányzati elvek szerint működtek.
szakérettségi: 1 majd 2 évi gyorsított középiskolai képzés munkás- és parasztfiatalok számára. A tanulmányok végén letett érettségi vizsga szakirányú felsőfokú továbbtanulásra jogosított.